Címke: ideológia

A belpolitikai erőviszonyok alakulása
(Idézet: A magyar népidemokrácia története 1944-1962)

Döntő lépések

Az MKP Politikai Bizottsága 1947 szeptemberében foglalkozott a gazdasági élet problémáival és javaslatokat dolgozott ki a helyzet megjavítására. E javaslatok a legszigorúbb takarékosságot kérték a költségvetés egyensúlyának a biztosítására. Ugyanakkor a Politikai Bizottság elhatározta azt is, hogy kezdeményezi a Nehézipari Központ és a Magyar Állami Szénbányák átszervezését, valamint szorgalmazza a – még 1947 nyarán kiharcolt – bankállamosítás november végére történő végrehajtását. Ez utóbbi megvalósítása kétségtelenül a „gazdasági fordulat” egyik alapvető tényezője volt.

A minisztertanács október végén fogadta el a nagybankok államosításáról szóló törvényjavaslatot, amelyet az országgyűlés a november 12-21-i ülésein tárgyalt meg. Az 1947: XXX. tc. értelmében állami tulajdonba kerültek a nagybankok – a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank, a Magyar Általános Hitelbank, a Magyar Leszámítoló és Pénzváltó Bank, a Pesti Hazai Első Takarékpénztár, a Belvárosi Takarékpénztár, az Angol-Magyar Bank, a Dunavölgyi Bank és a Községi Takarékpénztár -, valamint az érdekeltségi hálózatukba tartozó ipari és kereskedelmi vállalatok. Ez utóbbi következményeként jött létre az állami kereskedelem, amelynek vállalatai a belföldi nagykereskedelmi forgalom jelentős hányadát, valamint a külkereskedelem több mint 30%-át bonyolították le. A nagybankok köztulajdonba vételével a pénzintézetekben tartalékolt tőkék túlnyomó része is közvetlenül állami kezelésbe került. Ezzel a hitelélet állami szabályozása megszilárdult.

A nagybankok és az érdekeltségükben volt vállalatok államosításával alapvető változások következtek be a nemzetgazdaság szerkezetében. A bánya- és gyáriparban dolgozóknak mintegy 60%-át az állami szektor foglalkoztatta. A nagyüzemi közlekedésben teljes egészében, a hiteléletben pedig döntő mértékben az állami szektor vált uralkodóvá. Ezek a változások természetesen lényegesen módosították az államkapitalista szektor jellegét is.

1947 végén a kommunista pártban vita bontakozott ki a gazdasági struktúra értékelése és a követendő gazdaságpolitika tekintetében. 1947 novemberében az MKP Politikai Bizottsága által kiküldött bizottság, Gerő Ernő vezetésével, javaslatot készített a gazdaságpolitikai irányelvekre vonatkozóan. Ez a javaslat – egyebek mellett – hangsúlyozta, hogy az államhatalom jellege s a gazdaságirányítást biztosító központi szervek megléte miatt nem lehet a gazdasági struktúrát kapitalistának feltüntetni. Ezzel szemben Nagy Imre azt fejtette ki az irányelvekkel kapcsolatos felszólalásában, hogy ha az államosítást a munkásosztály által vezetett népi hatalom végrehajtja, az „demokratikussá teszi” ugyan azt, de a termelés kapitalista jellegén nem változtat. A pártvezetőség elutasította Nagy Imre felfogását. „Ma határozottan állíthatjuk – szögezte le Gerő Ernő 1947. december 19-i előadásában hogy hazánk nem kapitalista úton halad többé, mert átlépte a Rubicont a polgári és a népi demokrácia között.” Ugyanakkor újból aláhúzta azt is, hogy az államosított vállalatok már nem kapitalista, hanem „lényegében szocialista, bár még nem következetesen szocialista gazdasági rendszer alapját” jelentik.

A hatalom jellegében bekövetkezett forradalmi változást tudatosította az MKP 1948. január 10-i országos értekezlete is, amely kiadta a jelszót: „Tiéd az ország, magadnak építed!” Ezt a gondolatot, a bekövetkezett változás jelentőségét méltatta Kádár János is a konferenciát megnyitó beszédében: „Hazánk és népünk belső politikai és gazdasági viszonyaiban lényeges változás állott be. A fejlődés új, magasabb lépcsőfokára értünk, felzárkóztunk az előttünk haladókhoz, demokratikus szomszédainkhoz: szilárdan a népi demokrácia útjára léptünk, a szocializmus építésének útjára.” Ennek adott nyomatékot az egész konferencia munkája, amely megerősítette azt a felfogást, hogy a népi demokráciával egyben a szocializmust is építjük. Ezzel pedig olyan új erőforrások nyílnak meg, amelyek további, „nagyobb győzelmekre, demokráciánk és benne pártunk hatalmas erősödésére fognak vezetni”.

Az MKP Politikai Bizottsága 1948 februárjában ismételten megvitatta a gazdaságpolitikai irányelveket és – a gazdasági struktúra beható elemzése alapján – megállapította, hogy az országban négyféle „szektor” van egymás mellett: 1. egyszerű árutermelő, ide tartoznak a nem kulák parasztgazdaságok és a kisipar; 2. tőkés; 3. államkapitalista; 4. szocialista, amelybe az államosított és az állami kezelésbe vett üzemek, szövetkezetek stb. sorolhatók. A Politikai Bizottság ugyanakkor azt is leszögezte, hogy az említettek közül „súlyban és jelentőségében legfontosabb a szocialista szektor, amely már rányomja bélyegét az egész magyar nemzetgazdaságra”. S ez azt jelentette, hogy a magyar nemzetgazdaság már letért a kapitalizmus útjáról és folytonos, szakadatlan harcban a még jelentékeny kapitalista szektorral, fokozatosan a szocialista termelési viszonyok megvalósítása felé halad. A párt 1948 elején foglalkozott azoknak a módszereknek a kidolgozásával is, amelyek segítségével a gazdasági életben a további fokozatos átmenetet biztosítani lehetett. Eszerint az állami és magánszektor küzdelmében a politikai, s ha szükségessé válik, az adminisztratív eszközöket kell kombinálni a szorosan vett gazdasági módszerekkel. Ennek a gazdaságpolitikának a fő célkitűzése az állami szektor fölényének a biztosítása és bizonyítása volt a magánszektorral szemben.

A belpolitikai erőviszonyok alakulása mellett azonban a nemzetközi helyzet, s ezen belül a környező népi demokratikus országok fejlődése szintén befolyásolta a gazdasági téren végbemenő változások ütemét és módját. Miután a népi hatalom továbbfejlesztésének feltételei nemzetközileg is érlelődtek, ez a körülmény természetesen meggyorsította a hazai belső fejlődést is. Gerő Ernő 1948. március 3-án – a Politikai Bizottság részére készített előterjesztésében – a következőkkel indokolta a gazdaságpolitika felülvizsgálását: „A belpolitikai és nemzetközi helyzet lehetővé teszi, hogy az államosítások terén az iparban és részben a kereskedelemben eredeti elgondolásainktól eltérően újabb komoly lépést tegyünk előre.” Kezdetét vette tehát az ipari burzsoázia kisajátításának második döntő szakasza.

1948. március 25-én államosították nálunk a száznál több munkást foglalkoztató ipari üzemeket. A végrehajtott államosítások a magyar gazdasági élet, a hazai gyáripar történetének legnagyobb horderejű intézkedései voltak. Az államosítások 594 vállalatot és több mint 160 000 munkást érintettek. A kormánynak ezzel a lépésével a társadalmi tulajdon a gyáriparban és az egész népgazdaságban uralkodóvá vált. Ezután a bányászatban és a kohászatban a munkások közel 100%-a, a vas-, a fém- és a gépiparban 91 %-a, a villamosenergia-termelésben 98%-a, az építőanyagiparban és a nyomdaiparban 92%-a állami tulajdonban levő üzemekben dolgozott. De a könnyűiparban is, ahol addig a munkások 77 %-a a tőkésvállalatok alkalmazásában állt, ez az arány az államosításokkal 25%-ra csökkent. Mégpedig a bőriparban 91%-ról 13%-ra, a gumiiparban 100%-ról 6,5%-ra zsugorodott. Csupán a kisebb üzemtípusokat nagyobb számban felmutató iparágakban maradt jelentősebb a tőkés szektor aránya, így a papíriparban 46% és az élelmiszeriparban 45%.

A száznál több munkást foglalkoztató üzemek államosításával szinte egyidőben – április első napjaiban – mondta ki önfeloszlatását a Gyáriparosok Országos Szövetsége is, amely mintegy jelképes aktusa volt annak a történelmi változásnak, amely az államosításokkal Magyarországon végbement.

A termelőeszközök tulajdonában 1948 tavaszán bekövetkezett gyökeres fordulat – kölcsönhatásban a végbement politikai eseményekkel, illetőleg fejlődéssel – kedvező feltételeket teremtett a hároméves terv sikeres végrehajtásához is.

A két munkáspárt egyesülése:
az MDP megalakulása és programja

A forradalmi fejlődés 1947 őszén bekövetkezett felgyorsulása nyilvánvalóvá tette, hogy a két munkáspárt egyesülését nem lehet sokáig halogatni. Az egyesülés napirendre kerülése rendkívüli módon nyugtalanította az SZDP jobboldalát, hiszen az számára a teljes politikai vereséget jelentette. A szociáldemokrata jobboldal 1947 őszén akciót indított a két munkáspárt egyesülése ellen. A támadás egyik mozzanataként a fővárosi és Pest környéki pártszervezetek jobboldali frakciója október 15-én provokatív célzatú memorandumot nyújtott be a pártvezetőséghez. Ebben elégedetlenségét fejezte ki a pártvezetőség politikájával szemben, sőt egyenesen azt rótta fel a hibájául, hogy nem harcol következetesen az MKP ellen, a szociáldemokrata pozíciók megvédéséért és növeléséért. Egyidejűleg követelte a pártközpont baloldali munkatársainak az eltávolítását és saját embereivel való helyettesítését. Majd kilátásba helyezte azt is, hogy ha a szociáldemokrata követeléseket az MKP nem teljesítené, akkor az SZDP inkább oszlassa fel önmagát.

Az 1947. október 25-26-i választmányi ülésen a Kéthly-Szélig vezette jobboldal a „tömegekre” és a „proletárösztönre” hivatkozva, élettől elszakadt ideológusoknak minősítve támadta a baloldali vezetőket és azt követelte, hogy a baloldaliak vonják le a konzekvenciát, vagyis mondjanak le a pártvezetőségben viselt tisztségeikről. Ezzel szemben a baloldali vezetők azt hangsúlyozták, hogy a Szociáldemokrata Pártnak a munkásegység talajáról kell politizálnia, nem lehet kétarcú politikát folytatni, de ellenzéki politikát sem. A választmányi ülésen kibontakozott vita arról tanúskodott, hogy az SZDP-ben egyre inkább elkülönül egymástól a bal- és a jobboldal, kifelé azonban igyekeztek az egység látszatát megőrizni.

Peyer Károly – miután „otthagyta” a Magyar Radikális Pártot – hozzáfogott az új szociáldemokrata párt megszervezéséhez. Peyer és csoportja az október 17-i összejövetelükön – Független Szocialista Párt néven – „hivatalosan” is megalakultnak nyilvánította magát. Peyer Károlyt elnöknek, Györki Imrét titkárnak nevezték ki, és 11 tagú vezetőséget is választottak. Peyer novemberben lépéseket tett abban az irányban is, hogy nemzetközileg is elismerjék új pártját. Levelet intézett a szociáldemokrata pártok Antwerpenben ülésező konferenciájához, amelyben kérte a Szociáldemokrata Pártok Tájékoztató Irodáját, hogy ismerjék el pártját. Peyer Károly hazai politikai ténykedése ezzel lényegében be is fejeződött, november 20-án ugyanis elhagyta az országot és nyugatra szökött.

A jobboldali frakció leplezetlen szervezkedése és nyílt támadásai arra késztették az SZDP baloldali vezetőit, hogy most már határozott ellentámadásba menjenek át. De erre ösztönözték őket a nemzetközi helyzetben időközben bekövetkezett változások is. Emellett a kommunista párt is szükségesnek tartotta – különös tekintettel az egyesülés előkészítésére – a szociáldemokrata tömegek felvilágosítását az SZDP jobboldalának tevékenységéről és a nyugat-európai jobboldali szociáldemokrata vezetők politikájának igazi lényegéről. De az MKP a Szociáldemokrata Pártban megindult szétválást nemcsak politikai leleplezéssel, hanem ideológiai vitával is igyekezett elősegíteni.

A szociáldemokrata baloldalnak a külföldi, s még inkább a hazai jobboldallal való szakításában nagy jelentősége volt az SZDP november 30-i fővárosi összevont pártnapjának. Hasonlóan jelentős esemény volt az SZDP életében a Fővárosi Végrehajtó Bizottság december 4-i határozata, amely egyenesen felszólította a pártvezetőséget, hogy tiltakozzék a Francia Szocialista Párt jobboldali politikája ellen. A szóban forgó határozathoz egyébként a szociáldemokrata pártszervezetek egész sora csatlakozott. A Sportcsarnokban december 9-én megrendezett nagygyűlés, illetőleg „összevont pártnap” résztvevői szintén egyhangúan tették magukévá a Fővárosi Végrehajtó Bizottság fentebbi határozatát, és tüntető felvonulást rendeztek az SZDP központi székháza előtt.

A jobboldallal szembeni harc döntő fontosságú lépése volt a Fővárosi Végrehajtó Bizottság 1947. december 31-i ülése. Az itt hozott határozat jelentőségét az a tény is növelte, hogy most már a széles nyilvánosság előtt szólt a párton belüli jobboldal tevékenységéről, és szervezeti rendszabályokat követelt ellene. A határozat bizalmatlanságot jelentett be Szélig Imrével szemben, és követelte azt is, hogy minden funkcióban levő párttag és pártalkalmazott felülvizsgálatát végezzék el. Ez a határozat még nem irányult közvetlenül az egyesülés végrehajtására, hanem azt a célt szolgálta, hogy elősegítse az SZDP megtisztítását és megújulását, egységes baloldali vezetés alatt, baloldali politikai platform alapján.

A szociáldemokrata baloldal növekvő politikai befolyását és tekintélyét jelezte az is, hogy a fővárosi és vidéki szervezetek egymás után foglaltak állást a szóban forgó határozat mellett. A jobboldallal való szervezeti leszámolás az 1948. február 18-i nagy-budapesti összvezetőségi ülésen történt meg. Ez az ülés jóváhagyta azokat a személyi változásokat a párt vezetőségében – Kéthly Anna, Szeder Ferenc, Szélig Imre, Bán Antal és mások lemondását amelyek már február elején gyakorlatilag megvalósultak. Nem sokkal később a pártválasztmány több jobboldali és centrista tagja is lemondott tisztségéről. Ezután a szociáldemokrata jobboldal többé már nem volt képes újabb komolyabb akciót kezdeményezni, s mint politikai tényező a párton belül megszűnt létezni.

1948 januárjában a Szociáldemokrata Párt tagsága tömegesen áramlott át a kommunista pártba. Ez a jelenség február hónapban még csak fokozódott. A „földcsuszamlás” február harmadik hetében érte el tetőpontját, amikor az SZDP tagjai számos üzemben testületileg léptek át a kommunista pártba. A fentebbi jelenséggel kapcsolatosan az MKP Politikai Bizottsága február 22-én határozatban foglalt állást: „Mivel azonban fennáll az a veszély, hogy pártunkba nemcsak meggyőződéses dolgozók lépnek be, hanem olyanok is beférkőznek, akik méltatlanok a kommunista párt tagságára, a Politikai Bizottság elhatározta: hogy a mai naptól kezdve 1948. március 15-ig általános tagfelvételi zárlat lép életbe.”

A Szociáldemokrata Párt 1948. március 6-8-án ülésező XXXVI. kongresszusa a baloldal teljes győzelmét eredményezte. A kongresszus jóváhagyta a korábbi intézkedéseket és utasította a megválasztott új vezetőséget, hogy „haladéktalanul kezdjen tárgyalásokat a Magyar Kommunista Párt vezetőségével az egységes munkáspárt megalakításához még szükséges ideológiai, politikai, szervezeti feltételek megteremtése céljából. E tárgyalások eredményeképpen gondoskodjék az új pártvezetőség arról, hogy mielőbb rendkívüli kongresszus hívassék össze a munkásosztály egységes pártjának megalakítására.”

Az MKP Politikai Bizottsága március 11-i határozatában üdvözölte az SZDP XXXVI. kongresszusának állásfoglalását. Az ülésről kiadott közlemény egyben azt is leszögezte, hogy a kommunista párt a maga részéről mindent megtesz, hogy az egyesülés minél egészségesebben, az összekötő bizottság által megállapított időpontig, 1948. július 1-ig a munkásosztály és a magyar demokrácia érdekének megfelelően végbemenjen. Ez az állásfoglalás teljesen összhangban volt a két munkáspárt összekötő bizottságának előző napi, vagyis március 10-i határozatával, amely egyfelől „az egységes politika kidolgozására és megvalósítására”, másfelől pedig az egyesülés „gyakorlati előkészítésére és végrehajtására” közös politikai bizottságot, illetőleg szervező bizottságot hozott létre.

Az egyesülés végrehajtására üzemi és területi egységbizottságok létesültek. Ezeknek az volt a feladatuk, hogy az átmeneti időszakban irányítsák mindkét párt szervezeteinek tevékenységét, valamint készítsék elő és valósítsák meg az egyesülést. Az egységbizottságok általában 2/3 részben az MKP és 1/3 részben az SZDP képviselőiből, tagjaiból alakultak. A pártszervezetek egyesítését, a központi szervek kivételével, még az egyesülési kongresszus előtt kellett végrehajtani úgy, hogy az már az egységes párt kongresszusa legyen. A közös politikai bizottság március 19-i ülésén határozta el, hogy az egyesülési kongresszust június 12-15-én tartják meg.

Az egyesülés gyakorlati lebonyolítása április 24-én 6 budapesti nagyüzem pártszervezeteinek egyesítésével indult meg. Ezután a fővárosban és vidéken is egymást követték az egyesítő konferenciák. 1948. június 12-ig – az MKP IV. és az SZDP XXXVII. kongresszusának az összehívásáig – az egész országban mindenütt végbement az alsóbb pártszervek egyesülése.

1948. június 12-én a Magyar Kommunista Párt IV. és a Szociáldemokrata Párt XXXVII. kongresszusa határozatban mondta ki a két munkáspárt egyesülését, és még ugyanezen a napon megkezdődött az egyesült párt: a Magyar Dolgozók Pártja I. kongresszusa. Az egyesülési kongresszus határozatában méltatta a kommunisták és a szociáldemokraták egyesülésének történelmi jelentőségét a munkásosztály és a dolgozó nép, valamint a népi demokrácia továbbfejlesztése szempontjából. Majd világosan leszögezte, hogy „az egyesülés útján keletkező pártot programjában, politikájában, szervezeti felépítésében, egész munkájában” a marxizmus-leninizmus vezérli.

Az egyesülési kongresszus a széles körben megvitatott programtervezetet programnyilatkozat formájában fogadta el. A programnyilatkozat kijelölte azokat a közvetlen és távolabbi feladatokat, amelyek a népi demokrácia politikai és gazdasági megszilárdításával, a dolgozó nép életszínvonala emelésével, valamint a „szocializmushoz való fejlődés”-sel voltak kapcsolatosak.

A programnyilatkozat szerint a népi demokrácia a „népszuverenitáson alapuló demokratikus parlamentarizmusra” épül, biztosítja a demokratikus szabadságjogokat az ország minden polgára számára, de nem ad teret a demokrácia ellenségeinek, nem engedi, hogy a szabadságjogokkal népellenes csoportok és politikai irányzatok visszaéljenek. A programnyilatkozat a demokratikus erők szövetségének szorosabbra fűzése érdekében követelte a függetlenségi front újjászervezését. Mégpedig oly módon, hogy az új függetlenségi front – a pártok eddigi többé-kevésbé laza koalíciója helyett – a népi egység politikai tömegszervezete legyen.

A programnyilatkozat gazdasági téren a dolgozó nép életszínvonalának állandó és rendszeres emelését, az ország termelőerőinek fejlesztését, a munka termelékenységének fokozását, a mezőgazdasági termelés növelését, a kizsákmányolásból eredő jövedelem további csökkentését és megszüntetését helyezte kilátásba. Állást foglalt a tervgazdálkodás megszilárdítása és kiterjesztése, valamint a demokratikus, baráti országok „tervgazdasági együttműködése” mellett. A mezőgazdaság területén „a döntő feladat a paraszti kisbirtokokra épülő mezőgazdaság számára lehetővé tenni a technika és a tudomány alkalmazását” – állapította meg a programnyilatkozat -, mivel csak így valósítható meg az elmaradt mezőgazdasági termelés korszerű reformja, az ipar és a mezőgazdaság közötti aránytalanság kiküszöbölése és a mezőgazdasági árutermelés növelése. A dolgozó parasztság gazdaságának a fejlesztése szempontjából lényeges szerepet szánt „a falu beszerzési, értékesítő, termelő- és egyéb szövetkezeteinek”. A programnyilatkozat végül ismertette az MDP- nek a paraszti magántulajdonnal kapcsolatos álláspontját is: „A párt védi a paraszti magántulajdont, éppen ezért ellenzi a kisbirtokok további elaprózását, és síkraszáll a tervszerű állami birtokpolitika keretében a föld adásvételével az állam elővételi jogának gyakorlásáért a dolgozó parasztság javára.”

A pénzügyek terén követelte a programnyilatkozat az állami költségvetés egyensúlyának következetes megóvását, a pénz értékállóságának biztosítását és a szigorú takarékosságot az államháztartásban. Az előbbiekkel is összefüggésben sürgette az adórendszer egyszerűsítését, a progresszív adózás következetesebb megvalósítását, „a városi és falusi kizsákmányoló rétegek jövedelmeinek fokozott megterhelését”. A programnyilatkozat a kisipar megrendelésekkel, nyersanyagokkal és hitellel való ellátását – a tervgazdaság szempontjából is – hasznosnak tartotta. Ugyanígy szükségesnek ítélte – a szövetkezeti és közületi kereskedelem támogatása mellett – a „népi demokrácia érdekeit szolgáló és törvényeit betartó magánkereskedelem felhasználását a nemzetgazdaság keretében”.

A programnyilatkozat a társadalombiztosítás fokozatos kiterjesztését ígérte a dolgozó lakosság minden rétegére. A dolgozók egészségvédelmének és szociális biztonságának fokozása érdekében többek között követelte, hogy az egészségvédelmi intézmények irányításában a szakszervezeteknek döntő befolyásuk legyen; fejlesszék tovább az anya- és csecsemővédő intézményeket, a napközi otthonok hálózatát.

A programnyilatkozat részletesen foglalkozott a Magyar Dolgozók Pártja kultúrpolitikájával is. A vagyonos osztályok műveltségi monopóliumának a megszüntetése érdekében követelte az általános iskolakötelezettségről szóló törvény végrehajtását; az általános iskola rendszerének megszilárdítását és kiépítését; a népi kollégiumok támogatását és hálózatának további bővítését; az iskolán kívüli népoktatás és népművelés állami támogatását; a közép- és főiskolai oktatás reformját; egységes állami tankönyvek bevezetését valamennyi iskolában és valamennyi fokozatban; az egyházi iskolák államosítását „az egyház hitoktatási jogának és a papnevelő iskolák egyházi jellegének csorbítása nélkül”. A tudomány és a művészet kérdéseiben a programnyilatkozat elutasította a „művészet a művészetért” polgári elvét és helyette a „magas színvonalú, a valóságos, tehát a nép életét és harcait ábrázoló, az igazságot kereső, a demokratikus népi eszmék győzelmét hirdető optimista művészet”-et kívánt. A programnyilatkozat megkülönböztetett figyelmet szentelt a Magyarországon élő nemzetiségek kulturális fejlődésének: „Az országban élő nemzetiségek… számára a párt teljes állampolgári egyenjogúság biztosítása mellett, haladó nemzeti kultúrájuk szabad fejlesztéséért, anyanyelvükön történő oktatásért, demokratikus, kulturális, társadalmi és politikai szervezkedésük teljes szabadságáért, a szomszéd országokban élő anya-nemzeteikkel való kultúrcsere és érintkezés szabadságáért száll síkra.”

A programnyilatkozat külön fejezetben foglalkozott a külpolitikával. Eszerint az MDP külpolitikájának az alapja a Szovjetunióval való szövetség, szoros együttműködés és barátság a népi demokráciákkal. A programnyilatkozat a párt és a magyar népi demokrácia szolidaritásáról biztosította a szabadságukért és a függetlenségükért harcoló népeket, majd leszögezte, hogy Magyarország „rendezett és békés gazdasági és politikai kapcsolatok szükségességét vallja minden országgal”, ha azok nem avatkoznak belső ügyeinkbe és nem támogatják demokratikus rendszerünk ellenségeit.

A kongresszus 66 tagú Központi Vezetőséget és 14 tagú Politikai Bizottságot választott. Ez utóbbinak Apró Antal, Farkas Mihály, Gerő Ernő, Harustyák József, Kádár János, Kossá István, Marosán György, Nagy Imre, Rajk László, Rákosi Mátyás, Révai József, Rónai Sándor, Szakasits Árpád és Vajda Imre lettek a tagjai. A kongresszus 10-10 főből álló Központi Ellenőrző Bizottságot, illetőleg Szervező Bizottságot is választott. Az MDP elnöke Szakasits Árpád, főtitkára Rákosi Mátyás, főtitkárhelyettesei pedig Farkas Mihály, Kádár János és Marosán György lettek.

A két munkáspárt egyesülése, a Magyar Dolgozók Pártja megalakulása történelmi jelentőségű esemény volt a magyar munkásosztály, a magyar munkásmozgalom életében. Ezzel megszűnt a magyar munkásmozgalom szervezeti megosztottsága, és létrejött a magyar munkásosztály egységes marxista-leninista pártja. Az egyesülés hatása ezen túlmenően kisugárzott a népi demokrácia, a szocializmus építésének útjára tért nemzet egész további fejlődésére, hiszen az egyesülés összefonódott a népi hatalom győzelmével, s mintegy betetőzte a hatalom kivívásáért folytatott forradalmi harcot.

A kultúra demokratizálása
és az egyházi iskolák államosítása

A népi demokratikus átalakulással szoros kapcsolatban, kölcsönhatásban bontakozott ki a kultúra demokratizálásáért, a régi kultúrának az új kultúrával való felváltásáért folytatott küzdelem Magyarországon. Az új kultúra létrehozását azonban több körülmény is rendkívüli módon megnehezítette a felszabadulás után. Így a háborús pusztításoktól és a hitleri Németország rablásaitól sokat szenvedett gazdaság állapota; a negyedszázados ellenforradalmi rendszer politikai és ideológiai hatása; az állam és az egyházak viszonyának rendezetlensége.

Az Ideiglenes Nemzeti Kormány – a függetlenségi front antifasiszta programjával összhangban – első intézkedéseivel hatályon kívül helyezte a fasiszta ideológia és politika korábbi érvényesülését szolgáló törvényeket és rendeleteket. Feloszlatta a jobboldali, szélsőjobboldali egyesületeket és szervezeteket, valamint felszámolta az ilyen jellegű és funkciójú állami és társadalmi intézményeket. Gondoskodott továbbá azoknak a sajtó-, irodalmi és művészeti termékeknek az összegyűjtéséről, illetőleg megsemmisítéséről, amelyek kifejezetten a fasiszta szellemet és eszményt népszerűsítették. Hasonlóan a fasiszta maradványok leküzdését célozta azoknak az embereknek a kulturális élet különböző területeiről való eltávolítása és büntetőjogi felelősségre vonása is, akik akár a hatalom birtokosaiként, akár „alkotóként” a fasiszta ideológia és politika képviselői, terjesztői voltak. Ezek a zömükben adminisztratív jellegű intézkedések természetesen elsősorban azáltal szolgálták a kultúra demokratizálásának az érdekeit, hogy súlyos akadályokat hárítottak el a fejlődés útjából.

Az új, demokratikus kultúra megteremtése szempontjából az első legjelentősebb lépés, még 1945 nyarán, a nyolcosztályos általános iskola életre hívása volt, amelyet a korabeli haladó közvélemény a magyar oktatásügy „földreformjaként” méltatott. Ezzel végérvényesen a múlté lett Magyarországon is az alsófokú oktatásnak az az Európában kirívóan elmaradott formája, amely a lakosság többségét éppen csak „átsegítette” az analfabetizmus küszöbén. Az általános iskola létrehozását országszerte az iskolák, oktatási intézmények nagyarányú, főleg társadalmi úton történő újjáépítése, rendbehozatala kísérte. Majd ezt követte a tanítók és tanárok ideológiai és szakmai át-, illetőleg továbbképzésének a megszervezése, döntően a pedagógus-szakszervezet révén. Végül, az egységes állami tankönyvek fokozatos bevezetésére is sor került valamennyi iskolában, lényegében tekintet nélkül az iskola fenntartójára.

Már az Ideiglenes Nemzeti Kormány rendeletben szabályozta a nemzetiségi iskolai oktatást. Ennek értelmében ott, ahol tíz tanuló szülője kérte, titkos szavazással dönthettek arról, hogy gyermekeiket az általános iskolában anyanyelvükön kívánják-e taníttatni, a magyar nyelvnek mint tantárgynak a meghagyásával, vagy pedig az anyanyelvűk tantárgykénti oktatását akarják-e. Később a népi demokratikus kormányzat ezt az intézkedését kiterjesztette a középfokú iskolákra is, sőt a nemzetiségi pedagógusképzésnek – a főiskolák mellett – a tudományegyetemeken is megteremtette az intézményes feltételeit.

A népi demokratikus kormányzatnak igen nehéz és bonyolult problémát jelentett a munkások és dolgozó parasztok gyermekei közép- és felsőfokú iskoláztatásának a megszervezése, amelyet az ellenforradalmi rendszer nem egyszerűen csak bűnösen elhanyagolt, hanem a legkülönbözőbb módon tudatosan is nagyon háttérbe szorított. E súlyos „örökség”-gel való leszámolásban a – társadalmi támogatással létrehozott – népi kollégiumoknak kétségtelenül úttörő szerepük és jelentőségük volt. A Népi Kollégiumokat Építő Mozgalom – a kommunista párt és a baloldali erők ösztönzésétől és bátorításától kísérve – rövid időn belül átütő sikereket ért el. 1946 szeptemberében ugyanis már 44 népi kollégium működött az országban, közel másfél ezer középiskolai tanulóval, illetőleg mintegy 500 egyetemi és főiskolai hallgatóval. Az oktatásügyi kormányzat 1945 decemberében esti tagozatos „osztályokat” állított fel a budapesti tudományegyetemen és a műegyetemen. Ugyanekkor a Szakszervezetek Országos Tanácsa tanfolyamokat indított a felnőtt dolgozók, elsősorban a munkások részére, az egyetemre való előkészítésük érdekében. 1946 tavaszára 2000-en végezték el a szakszervezeti előkészítőt, s további 1000 fő kezdte meg tanulmányait az újabb tanfolyamokon.

A felszabadulást követő években – a kulturális élet más területeivel való összehasonlításban – a legnagyobb figyelem feltétlenül az oktatásra irányult. Ez egyfelől a fiatal, felnövekvő nemzedékre váró feladatokkal, másfelől pedig az új értelmiség mielőbbi kiképzésének a jelentőségével függött össze. Az iskolán kívüli népművelést egyelőre nem annyira az állam, hanem a demokratikus pártok s különösen a szakszervezetek vállalták magukra. Mégpedig nem csupán a politikai, hanem a szakmai és az általános műveltséget mélyítő-szélesítő ismeretterjesztést is. Ennek a tevékenységnek sajátos megnyilvánulása volt a „Munkások a tudományért – tudósok a munkásokért” néven kezdeményezett mozgalom, amelynek keretében az üzemek és gyárak munkásai a háború idején károsodott felsőoktatási intézmények és tudományos intézetek helyreállításában önkéntesen és ingyenes munkával vettek részt, az egyetemek oktatói és a tudományos kutatók viszont az előbbiek részére tartottak természet- és társadalomtudományi előadásokat, előadássorozatokat. A fővárosból kiindult – és a legszebb eredményeket is itt felmutató – mozgalom szülötte egyébként a máig is legnépszerűbb ismeretterjesztő folyóirat, az Élet és Tudomány. A tömegfelvilágosítás, a nevelés és a szórakozás szempontjából is lényeges helyet elfoglaló filmművészet szintén sajátos helyzetbe került a felszabadulás után. Hiszen a filmszínházak túlnyomó többsége a demokratikus pártok közvetlen felügyelete alatt működött, s így műsorterveik is lényegében az illető pártok politikai, és ezen belül kultúrpolitikai törekvéseit tükrözték. Hasonló volt a helyzet tulajdonképpen a rádióval, a sajtóval, az irodalommal, a könyvkiadással és nagyrészt a művészetekkel is.

Az új kultúra – és az új értelmiség – létrehozása szempontjából is kiemelkedő esemény volt a Magyar Kommunista Párt 1946 őszén ülésező III. kongresszusa. A kongresszus ama követelése, mely szerint egész kultúránkat és művelődésünket „demokratikus népi szellem”-ben kell megújítani, valójában a volt uralkodó osztályok művelődési és műveltségi monopóliumának a megszüntetésére utalt. Ennek jegyében sürgette a kongresszus a kulturális (oktatási, tudományos, művészeti stb.) intézményeknek a polgári jobboldali elemektől való megtisztítását, a régi értelmiség többségének megnyerését, a munkások és parasztok képviselőinek az állami és gazdasági élet kulcspozícióiba való állítását, valamint marxista filozófiai tanszékek felállítását a tudományegyetemek bölcsészeti karain. A fentebbi célkitűzések egyúttal azt is jelentették, hogy Magyarországon fokozatosan a szocialista kulturális forradalom feladatai kerültek előtérbe.

Az 1947-es esztendő kétségtelenül legszembetűnőbb eredménye a kultúra, közelebbről az oktatás területén, hogy alapjában véve kiépült a középfokú felnőttoktatás. 1947 elején ugyanis már 115 dolgozók iskolája nyílt meg az országban, s ebből 46 gimnázium, 9 ipari és 3 mezőgazdasági középiskola, valamint 7 tanítóképző és 1 óvónőképző volt. 1947-ben jött létre az Esti Műszaki Főiskola, amelynek előkészítő tagozatán 225, első évfolyamán pedig 346 olyan munkás tanult, aki nappal dolgozott. Ezenkívül az 1947-1948. tanévben az egyetemek és főiskolák esti tagozatain is megindult a rendszeres felsőfokú szakemberképzés. 1947 októberében kormányrendelet jelent meg arról, hogy az esti tagozatos hallgatók minden különösebb megkötöttség nélkül átléphetnek a nappali tagozatra és a nappali tagozatos hallgatókéival azonos diplomát kaphatnak. A fentebbiek természetesen egyidejűleg azt is jelentették, hogy a felsőoktatási intézményekben általában megszűnt a képzés tanfolyamszerű jellege, és az esti tagozatok intézményesen beépültek az oktatás rendjébe, az oktatási rendszerbe.

1947-ben már több mint 100 népi kollégium működött az országban, amelyekben mintegy 6000 tanuló, köztük 1200 egyetemi és főiskolai hallgató nyert elhelyezést. Ez utóbbi létszám akkor a felsőoktatási intézmények hallgatóinak az 5%-át jelentette. 1948-ban a népi kollégista egyetemi és főiskolai hallgatók száma meghaladta a 2000 főt.

A munkások és dolgozó parasztok állami és gazdasági irányító munkakörbe való helyezésének megindulásáról, az úgynevezett „kiemelés” politikájának a gyakorlati alkalmazásáról tanúskodott az a tény, hogy 1946-ban a magyar diplomáciai kar 10%-a korábban munkás, illetőleg paraszt volt. 1947-ben az államosított bányák és a legnagyobb ipari üzemek élén többségükben szintén munkásigazgatók álltak. Létszámuk az 1948. évi tavaszi államosításokkal megtöbbszöröződött.

1948 közepére jelentős változások mentek végbe a régi értelmiségnek a népi demokratikus rendszerhez való viszonyában is. Döntő többségük tevékenyen részt vett az ország újjáépítésében, a hároméves terv megvalósításában; sokan közülük beléptek a kommunista párt befolyása alatt álló értelmiségi szakszervezetekbe; 40 000-re tehető azoknak az értelmiségieknek a száma, akik a kommunista párt tagjai lettek. A régi értelmiség soraiban tehát olyan folyamat ment végbe, amit leginkább azzal jellemezhetnénk, hogy megindult a tömeges átáramlásuk a munkásosztály oldalára.

A népi demokratikus forradalom győzelme, a proletárdiktatúra kivívása 1948 nyarán megteremtette a feltételeket az állam és az egyház szétválasztására. Az állam és az egyház viszonyának rendezése a felszabadulás pillanatától szerepelt a koalíció pártjainak programjában. A katolikus egyház vezetői, különösen Mindszenty József hercegprímás és köre azonban végig útjában állt a népi demokratikus állam és az egyház viszonya rendezésének, a normális kapcsolatok megteremtésének. Igaz, a kormányzatnak, pontosabban a koalíció jobboldalán elhelyezkedő erőknek is voltak olyan lépései, amelyek megnehezítették a kibontakozást. Ebből a szempontból mindenekelőtt a fakultatív vallásoktatás 1947 tavaszán történt felvetése érdemel említést.

A polgári jobboldalnak a koalícióból, majd a politikai életből történt kiszorításával és a kommunista párt tömegbefolyásának nagyarányú megerősödésével 1948 tavaszán az állam és az egyház viszonyának rendezése szempontjából is gyökeresen megváltozott a helyzet. Kedvező kilátás nyílt az egyházi iskolák államosításának sikeres végrehajtására. Ennek a jelentőségét akkor érthetjük meg igazán, ha azt is figyelembe vesszük, hogy a szóban forgó időpontban az alsófokú iskolák kétharmada, a középiskoláknak pedig közel a fele a különböző egyházak kezében volt. Mégpedig olyan feltételek mellett, amikor az említett oktatási intézmények fenntartási költségeit nagyrészt a népi demokratikus állam viselte. Az iskolák államosításának napirendre tűzése általában kedvező visszhangra talált a dolgozó tömegek körében is. A szülők felvilágosításában komoly szerepet vállaltak a pedagógusok, mindenekelőtt a pedagógus-szakszervezet aktivistái és tagjai.

A minisztertanács 1948. május közepén határozta el, hogy az országgyűlés elé terjeszti az egyházi iskolák államosításáról szóló törvényjavaslatát. Ugyanakkor a kormány nagy erőfeszítéseket tett az egyházak vezetőivel való megegyezésre. Május végén sikerült is a református egyházzal előzetes megállapodást kötni. A katolikus klérus, Mindszentyvel az élén azonban változatlanul elutasította a kormány közeledését, a megegyezésre irányuló erőfeszítéseket.

Az iskolák államosítását június elejétől – a Nemzeti Parasztpárt mellett – több-kevesebb határozottsággal a kisgazdapárt is támogatta. Nem is beszélve a Polgári Demokrata Pártról és a Magyar Radikális Pártról, amelyek a kisgazdapárt állásfoglalását jóval megelőzően szorgalmazták ennek a kérdésnek a rendezését. Ez a körülmény kétségtelenül pozitívan befolyásolta a törvényjavaslat fogadtatását a közvéleményben. Az országgyűlés 1948. június 16-án – néhány nappal a két munkáspárt egyesülési kongresszusa után – fogadta el az államosításról szóló törvényjavaslatot. A törvényjavaslat parlamenti vitája során Barankovics István vállalta magára a nemleges kisebbségi vélemény előadását. Az országgyűlés azonban a Demokrata Néppárt, a Keresztény Női Tábor és a Független Magyar Demokrata Párt néhány képviselőjétől eltekintve egyöntetűen az iskolák államosítására szavazott. Az 1948: XXXIII. tc. alapján az állam összesen 6505 iskolát vett át, amelyből 5437 általános és népiskola, 98 tanítóképző és líceum, 113 pedig gimnázium volt. Az állami státusba került volt felekezeti pedagógusok létszáma megközelítette a 18 000 főt. Az iskolák államosításával megvalósult Magyarországon az egységes állami közoktatás rendszere. A népi demokratikus kormányzat, a szocialista építés igényeivel összhangban, ezután államosította a könyvkiadást, a filmgyártást és a filmszínházakat is.

A népi hatalom győzelme, a proletárdiktatúra kivívása 1948 nyarán maradéktalanul megteremtette mind a politikai, mind a gazdasági feltételeit a szocialista kulturális forradalom kibontakozásának.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

A konzervatív-liberális polgári ellenzék kiszorítása a politikai életből
(Idézet: A magyar népidemokrácia története 1944-1962)

az MDP megalakulása

A Dinnyés-kormány
újjáalakulása és programja

A választások után meglehetősen bonyolult helyzet alakult ki az országban. A választások eredményei ugyanis „pánikhangulatot”, sőt mi több, megrázkódtatást idéztek elő elsősorban az SZDP és az FKGP táborában. A koalíción belüli ellentéteket, a kibontakozó kormányzati válságot az ellenzék természetesen megpróbálta kihasználni. A Magyar Függetlenségi Párt már a szavazás előestéjén felajánlotta, hogy – a „polgári gondolat és életforma” védelmében – hajlandó együttműködni a kisgazdapárttal. Augusztus 31-én este, amikor a szavazatok összeszámlálása még tartott, Pfeiffer Zoltán, Balogh István és Barankovics István felkeresték Dobi Istvánt, az FKGP elnökét és arra igyekeztek őt rávenni, hogy a kisgazdapárt lépjen ki a koalícióból, pártjaik és az FKGP részvételével hozzanak létre egy új politikai tömörülést, amely adott esetben majd átveszi a hatalmat. Dobi István azonban rendkívül határozottan visszautasította az ellenzéki pártok vezetőinek felajánlkozását.

A kormányzati válságot közvetlenül Ries István lemondása idézte elő. A többi szociáldemokrata miniszter nem mondott ugyan le, de az igazságügy-miniszterrel való szolidaritásból ők sem jelentek meg hivatalukban, s ez néhány napos „miniszter-sztrájk”-hoz vezetett. Az 1947. szeptember 8-i országos pártválasztmányi ülésen a jobboldal, illetőleg egyes képviselői nyíltan követelték, hogy az SZDP lépjen ki a koalícióból és rendkívüli kongresszus döntsön egy új pártvezetőség megválasztásáról. A szociáldemokrata jobboldal támadásainak középpontjában a munkásegység őszinte hívei, elsősorban Szakasits Árpád főtitkár és Marosán György főtitkárhelyettes állottak. Ezenkívül a választások után tapogatózó tárgyalásokra került sor a szociáldemokrata és kisgazdapárti politikusok, valamint a Magyar Függetlenségi Párt vezetői között is, egy kommunisták nélküli koalíció létrehozása érdekében. Az SZDP jobboldala azonban több hetes kísérletezés után kénytelen volt tudomásul venni, hogy nem tudja megnyerni a párttagságot és a tömegeket a munkásosztály akcióegységének a megbontásához, az ellenzéki politika támogatásához.

A választási vereség a kisgazdapártban is nagy elégedetlenséget váltott ki, és a párton belül kialakult közhangulat a polgári tagozat soraiba tartozó baloldali vezetők távozását követelte. Ezzel egyidejűleg a Dobi-féle irányvonal kisgazdapárti ellenzői megbeszéléseket kezdeményeztek a Pfeiffer-párttal is, a két párt együttműködését illetően. De ez a próbálkozás szintén kudarcba fulladt, mert az FKGP vezetősége továbbra is a koalíció fenntartása, a baloldali pártokkal való együttműködés mellett foglalt állást.

A választások után valamelyest közeledett egymáshoz a két agrárpárt is. A kezdeményező fél ezúttal a Nemzeti Parasztpárt volt. Az NPP vezetősége szeptember első napjaiban úgy nyilatkozott, hogy a demokratikus paraszti erők összefogása és erősítése irányában keresi a kibontakozást. A közös tanácskozásról kiadott közlemény arról számolt be, hogy az NPP és az FKGP vezetősége „a demokratikus újjáépítés munkájához szükséges szilárd kormányzás megteremtését, és ezen belül a parasztság érdekeinek közös szolgálatát feltétlenül szükségesnek tartja”. A két párt közötti tárgyalások azonban – miután az elvi kérdésekben megállapodásra jutottak – később megszakadtak.

Szeptember első napjaiban, a Független Magyar Demokrata Párt kezdeményezésére, tárgyalások kezdődtek a kisgazdapárt és az FMDP között is az együttműködésről. A Balogh-párt egyenesen fúziót ajánlott fel a kisgazda- pártnak. Ennek megfelelően szeptember 5-én jegyzőkönyvet írtak alá a két párt egyesüléséről.

Az egyesülés híre váratlanul érte a politikai pártokat. A munkáspártok helytelenítették az egyesülést. A parasztpárt vezetősége is határozottan leszögezte, hogy a Balogh-párt „nem térhet vissza a koalícióba”. A baloldali tiltakozás után az FKGP és az FMDP közötti további tárgyalásokat elnapolták. A két párt tárgyalásainak elhalasztásában szerepet játszott az a körülmény is, hogy 1947. szeptember 11-re összehívták az FKGP belső válságát is megoldani hivatott nagyválasztmány ülését, amelyen végül is a Dobi István által képviselt politika kerekedett felül.

A szeptember első hetében lezajlott események valójában inkább csak a felszíni „jelenségei” voltak annak a küzdelemnek, amely a hatalom birtoklásáért, a kormány átalakításáért és programja kidolgozásáért folyt a különböző politikai irányzatok között. Ezt a küzdelmet nagymértékben befolyásolta az a körülmény is, hogy az USA, különösen 1947 tavasza óta, szinte egymást követő akciókat indított a nemzetközi imperializmus pozícióinak megszilárdítására, illetőleg megerősítésére. Ezt szolgálta az 1947. június 5-én meghirdetett Marshall-féle segélyprogram is, amelynek keretében az amerikai kormány több százmillió dolláros kölcsönt ígért az európai államoknak a háborúban lerombolt és meggyengült gazdaságuk helyreállítására. Az Európa kettészakítását célzó Marshall-terv kétségtelenül megtette a hatását. A szocialista fejlődés útjára lépett országok csoportjával szemben kialakult a segélyprogram által egységbe vont 16 tőkésállam blokkja, amelynek kormányai lényegében egységesen a kommunizmus elleni harcot tekintették a legfőbb feladatuknak.

1947 őszén a Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodájának a megalakítását, pontosabban a Lengyelországban szeptember végén összegyűlt pártok tanácskozását, elsősorban az éleződő nemzetközi helyzet tette szükségessé. Az értekezlet javasolta, hogy egy közös imperialistaellenes és demokratikus program alapján a kommunista és munkáspártok fűzzék szorosabbra kapcsolataikat, hangolják össze tevékenységüket az imperializmus hatalmi törekvései ellen és gyorsítsák meg országaikban a társadalmi átalakulás folyamatát. A nemzetközi helyzet ilyen alakulása és a Tájékoztató Iroda létrejötte, valamint fentebbi állásfoglalása természetesen a Magyar Kommunista Párt jövőbeni politikájára is komoly hatással volt.

Az MKP Politikai Bizottsága 1947. szeptember 4-i ülésén tárgyalta meg és fogadta el a párt kormányprogram-javaslatát. A programjavaslat – amelyet a kommunista párt szeptember 6-án a Hősök terén rendezett nagygyűlésen hozott nyilvánosságra – többek között a munkanélküliség megszüntetését, a közellátás megjavítását, a drágaság letörését, a legszigorúbb takarékosság bevezetését, valamint a Magyar Nemzeti Bank és a nagy magánbankok október 31-ig történő államosítását követelte. Előirányozta továbbá a közigazgatás reformját, az egyház és az állam viszonyának rendezését, külpolitikai téren pedig állást foglalt a Szovjetunióval és a népi demokratikus államokkal kötendő barátsági szerződések előkészítése mellett. A választások utáni koalíciós válság szeptember második hetében érezhetően enyhült. A kisgazdák és a szociáldemokraták esetleges jobbrafordulásának a veszélye jelentősen csökkent, mivel mindkét párt választmánya bizalmat szavazott a baloldali vezetőknek. Hasonlóan a kibontakozás irányába mutatott az is, hogy az MKP és az NPP vezetői már a szeptember 5-i találkozójukon megegyeztek a kormányalakítás sürgősségében. De ennél is nagyobb jelentőségű volt a két munkáspárt vezetőinek szeptember 16-i tanácskozása, amelyen mind a kormányzati, mind a két párt viszonyát érintő kérdésekben közös nevezőre jutottak egymással.

A függetlenségi front pártjai szeptember 18-án kezdték meg kormányalakítási tárgyalásaikat. Az MKP választási győzelmére hivatkozva természetesen több miniszteri tárcát kívánt, ugyanakkor az SZDP is növelni kívánta minisztereinek számát. Az NPP vezetősége – szeptember 11-én tartott ülésén – arra az álláspontra helyezkedett, hogy elsősorban a földművelésügyi tárcára tart igényt, Veres Péter számára. Az FKGP, a koalíció negyedik tagja elképzeléseiről viszont egyelőre semmi biztosat nem lehetett tudni.

A pártközi értekezleten mindenekelőtt a miniszterelnök személye körül bontakozott ki kisebb vita. A kommunista párt javaslatára valamennyien újra Dinnyés Lajost jelölték a kormányfői tisztségre. A vallás- és közoktatásügyi tárca körül szintén nézeteltérések támadtak. Ennek oka egyrészt az volt, hogy az FKGP mellett az NPP is igényt tartott rá, másrészt pedig a miniszterjelöltek személyét illetően nehezen sikerült az egységes álláspontot kialakítani. Az NPP a kormányalakítási vitákban mind a három koalíciós partnerével szembekerült, és ebben a helyzetben végül is nagyobb engedményekre kényszerült. Ténylegesen csak a közellátási, építésügyi és honvédelmi tárcák között „válogathatott”. Mivel a pártközi értekezlet ragaszkodott Veres Péter személyéhez – mint a kormány tagjához -, ő került a honvédelmi tárca élére. A munkáspártok ígéretet tettek ugyan arra, hogy a későbbiekben majd visszatérnek a parasztpárt igényelte miniszterelnök-helyettesi pozícióhoz, de ez elsősorban az SZDP ellenállásán megbukott.

Az új kormány 1947. szeptember 23-án alakult meg. Dinnyés Lajos miniszterelnök mellett még három kisgazda tagja (Nyárádi Miklós pénzügy-, Szabó Árpád földművelésügyi és Ortutay Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszter) volt a kormánynak. A minisztertanács kommunista tagjainak a száma ötre emelkedett (Rákosi Mátyás miniszterelnök-helyettes, Rajk László belügy-, Gerő Ernő közlekedésügyi, Olt Károly népjóléti, Molnár Erik külügyminiszter, aki azonban egyben a tájékoztatásügyi tárca vezetésére is megbízást kapott). A kormány tagja maradt a Szociáldemokrata Párt korábbi négy képviselője (Szakasits Árpád miniszterelnök-helyettes, Bán Antal iparügyi, Ries István igazságügy- és Rónai Sándor kereskedelem- és szövetkezetügyi miniszter). A parasztpártnak jutott – a honvédelmi tárcán kívül – az Építés- és Közmunkaügyi Minisztérium, amelynek élére Darvas József került. A koalíciós pártok megegyeztek egymással a főispáni tisztségek elosztását illetően is. A kommunista főispánok száma hatról tízre, a szociáldemokratáké ötről hétre, a parasztpártiaké háromról négyre emelkedett, a kisgazda-pártiaké viszont tizennégyről hétre csökkent.

Az új kormány programját Dinnyés Lajos miniszterelnök 1947. október7-én terjesztette elő az országgyűlésben. A miniszterelnök a hároméves terv végrehajtását jelölte meg kormánya központi feladatának. A nemzetgazdaság újjáépítése pénzügyi feltételeinek a biztosítása és az államháztartás egyensúlyának megszilárdítása érdekében szigorú takarékossági intézkedéseket és a vagyondézsma bevezetését helyezte kilátásba. A tervszerű hitelgazdálkodás megvalósításával összefüggésben pedig ismételten állást foglalt a nagybankok államosítása mellett. De ezzel egyidejűleg a miniszterelnök ígéretet tett a munkanélküliség megszüntetésére, a dolgozók életszínvonalának emelésére, s a közellátás megjavítására is.

A miniszterelnök a hároméves terv célkitűzéseivel összhangban fogalmazta meg az egyes tárcák tennivalóit. Így az iparügy terén a szén- és villamosenergia-termelés fokozását, valamint a dunántúli olajmezők jobb kiaknázását és az ország bauxitkincsén alapuló timföld- és alumíniumipar fejlesztését javasolta. A gyáripar fejlesztése mellett kiemelte a kisipar jelentőségét is, ahol elsősorban a háborús események következtében elpusztult termelőeszközök pótlásának és a meglevők korszerűsítésének a szükségességére utalt. A közlekedésügyi és az építésügyi tárca feladataival kapcsolatosan viszont mindenekelőtt a vasúti pályák helyreállítását, a budapesti Duna-híd megépítését és a fővárosi pályaudvarok felújítását említette meg.

A miniszterelnök a földreform lezárását ígérte. Ugyanakkor az egységes szövetkezeti központ (MOSZK) létrehozására is felhívta a figyelmet, amelynek meg kell oldania a szövetkezeti feladatokat. A kormány ugyanis a jól kiépített szövetkezeti hálózat révén kívánta a mezőgazdasági termelés fellendítését, valamint elsősorban az újgazdák gazdasági és szociális felemelkedését elősegíteni.

Az oktatásügy tekintetében a miniszterelnök a két legfontosabb feladatként az általános- és főiskolai oktatás reformját, valamint az „új szellemű” állami tankönyvek mielőbbi kiadását jelölte meg. Ezenkívül a kormány feladatai közé sorolta a népi kollégiumok fejlesztését is. Majd bejelentette, hogy a kormány a jövőben is az egyházakkal való jó viszony megteremtésére, az állam és az egyházak kapcsolatának végleges, megnyugtató rendezésére fog törekedni.

A miniszterelnök programbeszédében részletesen foglalkozott kormánya külpolitikájával is. A legidőszerűbb külpolitikai feladatként a Szovjetunióval való őszinte, baráti kapcsolatok további ápolását és a többi nagyhatalommal való jó viszony kialakítását jelölte meg. Ezután a legnagyobb elismerés hangján szólt a Jugoszláv Szövetségi Népköztársaság nemzetiségi politikájáról, ahol szerinte kedvezően rendezték a magyar nemzetiségű lakosság ügyét is. Romániát illetően pedig úgy nyilatkozott, hogy Petru Groza kormányában megvannak a „jó viszony feltételeit” biztosító törekvések, és elérkezett az ideje annak, hogy most már a két kormány, a reális együttműködés útján küszöbölje ki „azokat a tényezőket, amelyek akadályozzák a zavartalan jó viszony kialakulását”. A magyar-csehszlovák kapcsolatok megjavításával összefüggésben viszont további tárgyalások kezdeményezését helyezte kilátásba a miniszterelnök, amelyek a szlovákiai magyarság sorsát lesznek hivatva véglegesen rendezni.

A kormányprogramhoz elsőként Barankovics István, a DNP vezetője szólt hozzá. Arra hívta fel a figyelmet, hogy az ország szuverenitását elsősorban azok a kötelezettségek korlátozzák, amelyek teljesítésével a „leghatalmasabb világhatalmi rangú szomszédunknak”, a Szovjetuniónak tartozunk. A külpolitikai „vonalvezetés” elsődleges céljaként a független államiság biztosítását jelölte meg. Barankovics az államosítást, mint az új gazdasági életforma egyik tényezőjét, csak abban az esetben tartotta helyesnek, ha az állam- és pártérdekek, illetőleg osztályérdekek helyére „az isten által szabadnak és egyenjogúnak teremtett emberi személyiséget” állítják. Szavakban támogatta ugyan a kormánynak az állam és az egyházak viszonyának rendezésére tett ígéretét, de ezt az alkalmat is arra használta fel, hogy pártja nevében kérje a feloszlatott egyházi egyesületek helyett az új katolikus és protestáns szervezetek működésének engedélyezését. Moór Gyula – Barankovicshoz hasonlóan – szintén az ellenzéki oldalról mondta el véleményét a kormány programjáról, illetőleg a politikai helyzetről az MFP nevében. Helytelenítette a népi demokratikus kormányzat addigi államosítását, illetve a bankok állami kezelésbe vételének még a felvetését is. Az új kormány és programja iránt „tökéletes és teljes bizalmatlanság”-ot jelentett be, s végül együttműködésre szólította fel az összes ellenzéki pártokat.

P. Ábrahám Dezső felszólalásában – az FMDP középpárti helyzetét és szerepét hangsúlyozva – arról beszélt, hogy a munkáspártokkal nem ellenségként, hanem csak „ellenfélképp” állnak szemben. Ennek megfelelően a kormányprogramot illetően sem pro, sem kontra nem foglalt állást. A radikális párti Zsolt Béla nagyjából egyetértett ugyan a kormány programjával, mégsem fogadta azt el, mivel a „részleteiből” hiányzik azoknak a rétegeknek a védelme, amelyek őket a parlamentbe küldték. Hasonló álláspontot képviselt egyébként Supka Géza is, a PDP vezérszónoka, amikor azt hangsúlyozta, hogy „mi nagy részben ugyan elfogadjuk a kormányprogramot, de … elvi álláspontunknál fogva nincs módunkban a kormányprogramot magunkévá tennünk”.

A kisgazdapárti Tóth László elfogadta az új kormány programját és bizalmat nyilvánított a jövőbeni működése iránt is. Ugyanakkor felhívta a figyelmet néhány olyan kérdésre (mezőgazdasági érdekképviseletek létrehozása, községi választások megtartása, az állam és az egyházak közötti viszony „közmegnyugvást keltő” rendezése), amelyek mielőbbi megoldását az FKGP szempontjából különösen fontosnak tartotta. Erdei Ferenc az NPP nevében csatlakozott a kormányprogramot támogató kisgazdapárti állásfoglaláshoz. Hangsúlyozta a közigazgatási reform gyors végrehajtásának a szükségességét és azt kérte, hogy a szövetkezeti élet rendezése önálló pontként kerüljön be a kormány programjába. A szociáldemokrata Révész Mihály felszólalásában elsősorban az ellenzék népi demokrácia ellenes kirohanásait utasította vissza, majd a hároméves terv végrehajtásának a fontosságára és a Dinnyés-kormány támogatására hívta fel a koalíciós pártok figyelmét.

A kommunista párt nevében Révai József fejtette ki a kormányprogrammal kapcsolatos véleményét. A kommunista párt – mint a program egyik kidolgozója – természetesen vállalta annak végrehajtását is, illetőleg a megvalósításból ráeső részt. Ugyanakkor Révai felhívta a figyelmet azokra a gazdasági nehézségekre (kenyérellátás, gabonahiány, munkanélküliség, spekuláció elleni küzdelem stb.) is, amelyeknek a megszüntetése már nem tűrt halasztást. A belpolitikai kérdések közül az erős, egységes, homogén koalíció szükségességét emelte ki. Végül határozottan elutasította Barankovicsnak az „evangéliumi szocializmus”-ról szóló fejtegetéseit és éles, nyílt támadást intézett a Pfeiffer-párt ellen, amely szerinte gyűjtőmedencéje „minden sötét erőnek” ebben az országban.

Az országgyűlés 1947. október 10-én fejezte be a kormányprogram feletti vitát. A vita is tükrözte, hogy a Dinnyés-kormány a népi demokratikus átalakulás meggyorsításának népfront jellegű koalíciója, amely egyre teljesebben betölti néphatalmi funkcióját. A kormányprogram megszavazásával a választások utáni politikai küzdelmek természetesen nem zárultak le. Sőt, a koalíció és az ellenzék között még élesebbé vált a határvonal: kezdetét vette a konzervatív-liberális polgári ellenzéknek és képviselőinek kiszorítása a politikai életből.

A konzervatív-liberális
polgári ellenzék
kiszorítása a politikai életből

A Magyar Függetlenségi Párt és a Demokrata Néppárt vezetői – választási sikereik ismeretében és első magabiztos nyilatkozataik után – lényegében a „kivárás” álláspontjára helyezkedtek. Elég korán felismerték ugyanis azt, hogy a választások után, még a 40%-os ellenzéki szavazatok birtokában sem lehet „tiszta” polgári kormányt alakítani, a munkáspártok nélkül kormányozni. Elméletileg tehát az a lehetőség maradt, hogy a polgári pártok ellenzéki blokkot hozzanak létre, ha máshol nem, esetleg a parlamentben. Ezt viszont – a baloldal várható tiltakozása és fellépése mellett – egymás közötti nézeteltéréseik, ellentéteik akadályozták, tették végső fokon lehetetlenné. Ezért a polgári ellenzék számára legfeljebb arra nyílt mód, hogy kívülről próbáljon ellentéteket szítani a koalíció táborában, vagy a koalíción belül olyan elemekkel keressen kapcsolatokat, akik támogatják az ellenzéki politikát. Pfeiffer és az ellenzék más képviselői a kisgazdapárt mellett elsősorban a Szociáldemokrata Párt jobboldalára számítottak. Az SZDP szeptember első napjaiban tanúsított magatartásának ismeretében azt remélték, hogy a szociáldemokraták „erélyes fellépése” megakadályozza vagy legalábbis késlelteti a „szocialista fordulatot”. A fentiekkel összhangban Pfeiffer Zoltán az MFP 1947. szeptember 9-i vezetőségi ülésén annak a véleményének adott hangot, hogy „nekünk már nem kell mást tenni, csak összehúzódva várni az eseményeket”, és ha majd kiírják a községi választásokat, amelyhez e párt vezetői igen nagy reményeket fűztek, „akkor kell a szervezetekkel az érintkezést újra felvenni és akkor a párt még nagyobb győzelmet arat”. Így a pártszervezés tekintetében is arra az álláspontra helyezkedtek, hogy egyelőre csak „minőségi” szervezést folytatnak: elég ha két-három párttag tartja a kapcsolatot a központtal, mégpedig elsősorban olyanok, akik a tömegekre is hatással vannak.

Az MFP, illetőleg vezetői azonban csak a pártszervezés terén voltak passzívak. Sajtójukban és az országgyűlésben ugyanis minden alkalmat felhasználtak ellenzéki álláspontjuk kifejtésére. Az MFP elsőként csatlakozott a Polgári Demokrata Pártnak „az egész választás ellen” benyújtott petíciójához is.

1947. október 3-án a választási szövetség négy pártja és a Magyar Radikális Párt választási visszaélésekre, mindenekelőtt a hamis ajánlási ívekre hivatkozva petícióval támadta meg a Magyar Függetlenségi Párt mandátumait. A kommunista pártban is – nyomban a választások után – felmerült a petíció gondolata éppen a Pfeiffer-párt választási eredményeit illetően. Az MKP el szerette volna érni, hogy ezt a petíciót a koalíció négy pártja közösen nyújtsa be. Az NPP és az SZDP vezetői lényegében támogatták a kommunista párt kezdeményezését, de a kisgazdapárti vezetők ingadozása miatt nem sikerült az azonnali közös, koalíciós álláspont kialakítása. Az FKGP csatlakozása után viszont – nem kis meglepetésre – a szociáldemokraták jelentették be, hogy pártjuk még nem döntött véglegesen a petíció ügyében. Az SZDP magatartásának hátterében az állt, hogy a jobboldali szociáldemokraták valójában távol szerették volna magukat tartani ettől az akciótól, vagyis az MFP-nek az országgyűlésből való eltávolításától. Minden bizonnyal ők is tisztában voltak azzal, hogy az illetékes bíróság – az MFP-nek az ajánlási ívek összeállításánál elkövetett kétségtelen visszaélései miatt – nemigen hozhat más döntést, mint az érintett párt listáján bekerült képviselők mandátumainak a megsemmisítését. Végül a kommunisták és a baloldali szociáldemokraták együttes fellépése, az elszigetelődéstől való félelem bírta rá a jobboldali szociáldemokratákat arra, hogy támogassák a közös petíciót, és így alig néhány órával a benyújtás határidejének a lejárta előtt, az SZDP is aláírta a Magyar Függetlenségi Párt elleni beadványt. A petíció benyújtásával nagyjában egyidejűleg a kommunista párt, illetőleg a baloldal felhívására és ösztönzésére országszerte tiltakozó gyűlések zajlottak le a Pfeiffer-párt betiltása érdekében.

Az MFP sorai azonban valójában már ezt megelőzően is bomlásnak indultak. A pártvezetőség körében ugyanis szeptember elején nézeteltérés támadt a mandátumok elosztása miatt. Pfeiffer Zoltán – ellentétben Pásztor Tamással és társaival – a budapesti jelöltek rovására is vidéki képviselőket szeretett volna az országgyűlésbe behozni. Dálnoki Miklós Bélának viszont az volt a terve, hogy az MFP azon képviselőivel, akik „politikai felfogásával és parlamentáris tevékenységével” egyetértenek, új pártot alakít.

Pfeiffer Zoltán, a párt elnöke, november 4-én váratlanul elhagyta az országot és nyugatra távozott. A pártelnök távozása után – és a baloldal egyre fokozódó nyomása alatt – a pártvezetőség még egyszer megpróbálta az MFP sorait rendezni. Dálnoki Miklós Béla, Zsedényi Béla és Pardi Ferenc háromtagú „direktóriumot” alkotva átvette a párt vezetését. Sőt, új Politikai Bizottságot is „választottak”, Vásáry József, Moór Gyula, Reicher Endre stb. részvételével. A párt teljes széthullását azonban így sem tudták megakadályozni, amelyben a fentebbi okok mellett annak is jelentős szerepe volt, hogy a megmaradt kisebb-nagyobb csoportok, klikkek nem tudtak egymással közös nevezőre jutni az MFP további tevékenységét, s főleg a mandátumok megmentését illetően.

Az Országos Nemzeti Bizottság 1947. november 19-én javasolta a kormánynak a Magyar Függetlenségi Párt haladéktalan feloszlatását. A Választási Bíróság november 20-i határozatát, amely a Magyar Köztársaság nevében kimondta, hogy „a Magyar Függetlenségi Párt listáján megválasztott valamennyi és az ítéletben név szerint felsorolt országgyűlési képviselő képviselői megbízatását, valamint valamennyi és az ítéletben felsorolt pótképviselő jelölését az 1946: VIII. tc. 56. §-ának c. pontja alapján választás eredményeinek helyesbítése mellett megsemmisíti”, az országgyűlés november 21-i ülésén ismertették. Az ítélet már egy teljesen szétbomlott, részeire szakadt csoportot talált. A nagyburzsoázia legális parlamenti képviselete ezzel megszűnt létezni.

1947 őszén válaszút elé került a Demokrata Néppárt és a Keresztény Női Tábor is. E két párt vezetői – az MFP-hez hasonlóan – szintén csatlakoztak a Polgári Demokrata Párt által kezdeményezett petícióhoz, amely a választások eredményeinek a megsemmisítését tűzte ki célul. A Demokrata Néppárt, annak ellenére, hogy a választásokon az MKP után a legtöbb szavazatot kapta, októberben-novemberben mindössze Győr és Vas megyében fejtett ki bizonyos szervezeti tevékenységet. A Keresztény Női Tábor részéről viszont még csak próbálkozások sem történtek erre. Emellett a párt vezetőjének, Slachta Margitnak az országgyűlési bemutatkozása is meglehetősen rosszul sikerült. A felhatalmazási vita során elhangzott felszólalásában ugyanis sértő kifejezéseket használt a szomszéd államokkal – különösen a Szovjetunióval és Jugoszláviával – szemben, és ezért 1947. október 30-án a mentelmi bizottság javaslatára 60 napra kizárták az országgyűlésből.

A Demokrata Néppárt és a Keresztény Női Tábor nemcsak a kormány-programra szavazott „nemmel” – ellenzéki magatartása bizonyítékaként -, hanem hasonlóan foglaltak állást az államháztartás vitelére adott felhatalmazás, az uzsorabírósági különtanácsokról és a kormány részére adott felhatalmazás újabb meghosszabbításáról szóló törvényjavaslatok országgyűlési vitája után is.

A Magyar Függetlenségi Pártnak az országgyűlésből történt eltávolítása után jelentősen meggyengült az ellenzék, s ezzel együtt természetesen a Demokrata Néppárt hangja és ereje is. Ekkorra egyébként a DNP vidéki szervezetei is többnyire passzivitásba vonultak, nagyrészt véglegesen befejezték tevékenységüket. 1948 tavaszán a „szélsőjobboldal” kezdte elhagyni a pártot. Áprilisban Abay Nemes Oszkár, Matheovics Ferenc, Fehér Ferenc és Pócza Lajos jelenti be a pártból való kilépését, majd néhány hét múlva Barkóczy József követi őket. 1948 tavaszán-nyarán a párt széthullása már minden tekintetben előrevetette az árnyékát. Ebben az időszakban szüntette meg „hivatalosan” is tevékenységét a DNP Zemplén és Somogy megyében, de Győr és Vas megyében is minimálisra csökkent a párt befolyása. 1948 nyarán Barankovics és társai, korábbi sikertelen próbálkozásaik után, újabb kísérletet tettek arra is, hogy Mindszenty hercegprímás támogatását elnyerjék. Ez a felkínálkozás azonban hiábavalónak bizonyult, mert a hercegprímás és köre 1948 nyarán sem támogatta a Demokrata Néppártot. Ezzel a párt sorsa lényegében megpecsételődött.

A Radikális Demokrata Pártszövetség
megalakulása

A városi közép- és kispolgárság, illetőleg a polgári értelmiség politikai képviseletére vállalkozott Polgári Demokrata Pártban és a Magyar Radikális Pártban a választások eredményei ellentétes hatásokat váltottak ki.

A Polgári Demokrata Párt elnöki tanácsa 1947. szeptember 5-i ülésén elhatározta, hogy megpetícionálja a választásokat. De amíg a petíció benyújtását illetően alapjában véve egyetértés mutatkozott a pártvezetőségen belül, addig a párt választási eredményeit már korántsem egyformán értékelték. Vészy Mátyás – aki a párt országos szervezési vezetője volt – az ún. Világ–Fáklya csoportot (Supka Gézát, Kabakovits Józsefet, Bálint Imrét stb.) tette felelőssé azért, hogy a választás a PDP számára „nem járt kellő eredménnyel”. Vészy elképzelése tulajdonképpen az volt, hogy az október 26-ra összehívott nagyválasztmányi ülésen – a vidéki párttagokra támaszkodva, akik a PDP szavazóinak nagyobb részét tették ki – eltávolítja a pártvezetőségből a baloldaliakat, vagy legalábbis háttérbe szorítja őket.

A nagyválasztmányon Bródy Ernő – aki Szent-Iványi Sándor külföldre történt távozása óta a pártelnöki teendőket ellátta – ismertette és értékelte a párt választási eredményeit. Majd abban jelölte meg a további célokat, hogy a Polgári Demokrata Pártnak „hivatása és feladata kitartani a polgári gondolat, a személyi jog, a politikai szabadság és jogegyenlőség szent eszméje mellett”. A PDP konkrét, gyakorlati feladataiként pedig mindenekelőtt a „polgári egzisztenciák” gazdasági védelmét, a korrupció megszüntetését, a közigazgatási bürokrácia leépítését stb. jelölte meg. A külpolitikai kérdések megítélésében a megbízott pártelnök megelégedett annak a kijelentésével, hogy „megint felbukkant a háborúnak a réme és mi ezzel szemben nem mondhatunk mást, mint hogy nem akarunk háborút. Mi békét akarunk!”

A nagyválasztmány azonban nem a pártelnöki beszámolót vitatta meg, hanem Országh József – a „vidékiek” nevében előterjesztett – deklarációját, amely valójában a pártvezetőséghez intézett ultimátum volt. Az volt a lényege, hogy a nagyválasztmányi ülésen „minden kerület küldöttje olyan arányban rendelkezzék szavazati joggal, amilyen arányban a saját kerületében a PDP szavazatot kapott”. Ennek alapján a vidék 34, a főváros pedig csupán 16 tagot küldött volna abba a „bizottságba”, amely hivatva lett volna dönteni a pártelnöki, a főtitkári, a pártsajtó főszerkesztői stb. tisztségek betöltéséről. Hosszas viták, botrányos jelenetek közepette – a „vidéki” küldötteknek a nagyválasztmány üléséről való kivonulása után – elutasították a fentebbi indítványt és bizalmat szavaztak a pártvezetőségnek, illetőleg Vészy Mátyást, Rupert Rezsőt és a deklaráció aláíróit a „pártból kilépettnek” tekintették. A nagyválasztmány „maradványa” Bródy Ernőt elnöknek, Kabakovits Józsefet alelnöknek és Supka Gézát a Világ főszerkesztőjének választotta meg.

A Polgári Demokrata Pártban a baloldal győzelme egyúttal a párt kettészakadását is jelentette. A nagyválasztmányról kivonult képviselők ugyanis szintén elfogadtak egy „Nyilatkozat”-ot, amelyben többek között érvénytelennek jelentették ki a csonka nagyválasztmány rájuk vonatkozó határozatát. A „kilépettek” óvásának a PDP új vezetősége nem adott helyt. Vészy Mátyás és néhány társa erre valóban kilépett a pártból, s ez az esemény egyúttal a Polgári Demokrata Párt kezdődő tisztulását is jelezte.

A Magyar Radikális Pártot, illetve vezetőségét közvetlenül a választások után a mandátumok elosztása körüli problémák foglalkoztatták. Az MRP által szerzett 6 mandátumból 1 jutott Zsolt Bélának, Peyer Károlyra viszont- mivel ő szerepelt a legtöbb helyen listavezetőként – 5 mandátum esett. Peyer azt szerette volna, ha a fennmaradó 4 mandátumot a Szociáldemokrata Pártból vele együtt kivált társai (Györki, Pozsgay és mások) kapnák meg. Ezzel szemben az MRP elnöki tanácsa a választások után úgy döntött, hogy a szóban forgó mandátumokat „régi radikálisok”-nak kell adni, vagyis az MRP listáján – Peyer Károlyon kívül – öt „régi radikális” kerüljön be az országgyűlésbe. A fentebbi döntésben, egyéb tényezők mellett, kétségkívül szerepe volt annak is, hogy a Magyar Radikális Párt vezetői nem akarták feladni pártjuk korábbi baloldali politikai irányvonalát. A mandátumok elosztásával kapcsolatos vita a szó szoros értelmében veszekedéssé fajult. Peyer „mandátumtolvajok”-nak minősítette a radikális párti vezetőket, erre azok válaszul szeptember végén megszűntnek nyilvánították Peyer Károly párttagságát.

1947 őszén a Polgári Demokrata Párt és a Magyar Radikális Párt vezetői kétoldalú tárgyalásokat kezdtek a szorosabb együttműködésről. A közös tanácskozásokon az a vélemény alakult ki, hogy az MRP és a PDP – a létrehozandó pártszövetségben is – megtartják „jogi személyiségüket”, vagyis önállóságukat. A két párt közötti tárgyalások azonban 1948 elején az MRP-ben felszínre jutott személyi ellentétek miatt átmenetileg szüneteltek. A tárgyalások szüneteltetésében ezenkívül az is szerepet játszott, hogy az érintettek egyelőre nem látták világosan az MRP, illetőleg a PDP helyét és lehetőségeit az újjászerveződő függetlenségi frontban. De 1948 tavaszán ismét napirendre került a pártszövetség ügye. A PDP vezetősége április 11-én, az MRP elnöki tanácsa pedig április 23-án foglalt állást a pártszövetség létrehozása mellett.

A Radikális Demokrata Pártszövetség megalakulását 1948. május 13-án hozták nyilvánosságra. A pártszövetség – programja szerint – azokat a személyeket kívánta soraiba tömöríteni, „akik nem tagjai ugyan egyik jelenlegi koalíciós pártnak sem, de kifogástalan múltjuk és demokratikus meggyőződésük alapján jogot szereztek arra, hogy a magyar közéletben… tevékeny szerepük legyen”. Ez a dokumentum – a pártszövetség általános célkitűzéseként – együttműködést kívánt a többi párttal, elítélt mindenféle parancsuralmat és diktatúrát, s követelte a szabad véleménynyilvánítás és kritika jogát, a lelkiismereti és a teljes vallásszabadságot, valamint a magántulajdon védelmét. A program többek között az alábbi részköveteléseket tartalmazta: politikától mentes, korszerű hadsereg megteremtése; a törvényhatósági és községi választások mielőbbi megtartása; értékálló pénz és egészséges hitelpolitikai; valódi népi szövetkezetek létrehozása; a monopolisztikus nagyvállalatok szükség szerinti állami kezelésbe vétele; modern közegészségügy és teljes társadalombiztosítás megteremtése; az újbirtokosok földjeinek telekkönyvezése; a meglevő birtoktestek állandóságának biztosítása; a belterjes és kertgazdálkodás elmélyítése; az állami birtokokon mintagazdaságok létesítése. Végül az ország külpolitikáját illetően azt igényelte, hogy ott „Kossuth Lajos hagyományai érvényesüljenek”.

A Radikális Demokrata Pártszövetség irányítására 10 tagú egyeztető bizottságot hoztak létre. Ennek az MRP részéről Csécsy Imre, Halász Aladár, Kende Zsigmond, Szekeres János és Zsolt Béla, a PDP képviseletében pedig Bálint Imre, Bródy Ernő, Gorzó Nándor, Kabakovits József és Supka Géza lettek a tagjai. A pártszövetség létrejöttét a munkáspártok jóindulatúan vették tudomásul. Sőt a Szabad Nép – az alakuló gyűlésről írt tudósításában – még azt is kilátásba helyezte, hogy a pártszövetséget az újjászülető függetlenségi frontban is minden bizonnyal szívesen látják.

Az agrárpártok a népi demokrácia
továbbfejlesztéséről

1947. szeptember 11-13-án került sor a kisgazdapárt politikai irányvonala és jövője szempontjából is nagy jelentőségű országos nagyválasztmányi ülésre. A nem kellő körültekintéssel előkészített nagyválasztmányi ülés összetétele nem kedvezett a koalíciós politika további fenntartása melletti kiállásnak. Dobi Istvánnak és társainak valóban csak a legnagyobb erőfeszítések árán sikerült a párton belüli jobboldali „puccs” veszélyét elhárítaniok. A végrehajtott tisztújítás eredményeként a párt elnöke újra Dobi István, ügyvezető alelnöke Szabó Árpád lett. Bencsik Gyula, Brunszvik István, Filó Sámuel, Implom Ferenc, Szentiványi Lajos és Taksonyi János alelnökök lettek. Gyöngyösi Jánost, a volt külügyminisztert választották meg főtitkárnak. Az új pártvezetőségbe a jobboldal egyetlen ismertebb figurája sem került be, de a baloldali értelmiségi csoport vezetői is mindannyian kimaradtak a vezetőségből, sőt a paraszti balszárny is kisebb számban képviseltette magát, mint korábban.

A nagyválasztmányon elfogadott határozat állást foglalt ugyan a koalíció fenntartása mellett, de a koalíciós együttműködést feltételekhez kötötte. Így követelte többek között a választások tisztasága ellen vétők bíróság elé állítását, a községi választások megtartását, az egyház és az állam viszonyának rendezését, valamint a mezőgazdasági érdekképviselet megteremtését. Tiltakozott az erőszakos „párttoborzások” miatt, s sürgette az amnesztia- és az internálási rendelet felülvizsgálását. Javasolta, hogy a koalíciós pártok dolgozzanak ki hároméves politikai programot a „tiszta demokrácia” jegyében és a törvények tiszteletben tartásának szellemében.

A szóban forgó határozat alapvetően a jómódú, birtokos parasztság követeléseit tartalmazta. Az FKGP egyes vezetői tulajdonképpen abban reménykedtek, hogy a fentiek érvényesítésével esetleg elodázhatják a szocialista fordulatot. Ez a határozat egyben azt is tükrözte, hogy a Pártay-Erőss-féle gazdagparaszti szárny 1947 őszén, bár szavakban támogatta a koalíciót, de bizalmatlansággal nézte a szocialista jellegű átalakulást, titokban továbbra is jobboldali fordulatban reménykedett.

A politikai élet balratolódásával párhuzamosan a kisgazdapártban is fokozatosan azok az erők kerültek előtérbe, amelyek – a dolgozó parasztság érdekeit szem előtt tartva – lépést kívántak tartani a társadalmi haladás ügyével. Az FKGP vezetősége 1947. november 12-i nyilatkozatában már a polgári demokráciával szemben – amelyet a választásokon még politikája alapelveként hirdetett – kiállt a népi demokrácia mellett. Igaz, ez utóbbi és a szocializmus között megpróbált határvonalat húzni.

A kisgazdapárt vezetősége az 1948. március 6-7-i balatonkenesei értekezletén foglalt állást az új politikai irányvonal mellett. Az értekezlet első részében, Gyöngyösi János főtitkár előadása nyomán, a kormány külpolitikáját és a nemzetközi helyzetet vitatták meg. Oltványi Imre, Ortutay Gyula, Bognár József és mások hozzászólása után egyhangú határozatot fogadtak el, amelyben helyeslőleg vették tudomásul a népi demokratikus kormányzat külpolitikáját. A belpolitikai helyzetről Dobi István pártelnök tartott előadást. A széles körű vita keretében Bognár József fejtette ki a legrészletesebben véleményét a népi demokrácia kérdéseiről. Ő a népi demokráciát már lényegében mint a szocialista társadalmi rend formáját határozta meg. A kisgazdapárti politikus a népi demokráciával összefüggésben abban jelölte meg az FKGP feladatait, hogy a többi demokratikus erővel összefogva vegyen részt az új társadalmi rend kialakításában, segítse a parasztságot és a demokratikus kispolgári rétegeket, hogy azok is megtalálják helyüket az épülő új társadalomban.

A belpolitikai vita alapján elfogadott egyhangú határozat leszögezte, hogy az FKGP teljes erejével részt vesz a koalíció demokratikus építő és kormányzó munkájában, helyesli a demokratikus erőknek az addigi koalíciós keretnél szorosabb összefogását, vagyis az új függetlenségi front létrehozását. Utalt arra is, hogy a párt teljesíti „természetes kötelességét” a magyar demokráciában, más szóval vezetni kívánja a parasztságot és a kispolgárságot a haladás útján. A határozat megfogalmazta az FKGP álláspontját a szövetkezeti kérdésben is. „Ennek a legalkalmasabb módja az önkéntes társuláson alapuló, államilag hathatósan támogatott szövetkezés – mutatott rá a határozat -, amivel nemcsak a termelési nehézségeket lehet áthidalni, hanem a későbbre várható mezőgazdasági értékesítési válságokkal szemben is ellenállóvá teszi a parasztságunkat és biztosítja gazdasági megerősödését.” Végül pedig a határozat állást foglalt a tekintetben, hogy a nagyválasztmányi ülésen végre kell hajtani azokat a szervezeti és személyi változásokat, amelyek alkalmassá teszik a pártot az új feladatok hiánytalan teljesítésére.

Az FKGP 1948. április 17-19-én ülésező nagyválasztmánya a márciusi balatonkenesei értekezlet szellemében választotta újjá a pártvezetőséget. A párt elnöke és főtitkára továbbra is Dobi István, illetőleg Gyöngyösi János maradt. Ügyvezető alelnök Bognár József, alelnökök: Barcs Sándor, Csizmadia Lajos, Gáspár Vince, Implom Ferenc, Rácz Lajos és Szabó Ferenc lettek. Filó Sámuel, Kálmán Ferenc, Mihályfi Ernő, Ortutay Gyula, Szabó Árpád és Szentiványi Lajos társelnökökként kerültek a párt szűkebb vezetőségébe. Mindez azt jelentette, hogy a párton belüli erőviszonyok végérvényesen a baloldal javára dőltek el. A jobbszárny sorsa megpecsételődött, a Pártay-Erőss-csoport bomlása – különösen Erőss János külföldre szökése után, amely még a nagyválasztmány ülése előtt megtörtént – meggyorsult. A párttagság egy része – elsősorban azok, akik továbbra is a paraszti-kispolgári demokrácia talaján álltak – bizalmatlanul fogadta a balratolódást és a szocializmus perspektíváját. Az FKGP vezetősége tehát 1948 nyarán jutott el odáig, hogy vállalta: a szocialista rendszert falun is ki kell építeni.

A Nemzeti Parasztpárt az országos nagyválasztmány 1947. november 1-2-i ülésén igyekezett tisztázni álláspontját és magatartását a népi demokrácia továbbfejlesztésével összefüggésben. Veres Péter előadói beszédében, illetőleg Erdei Ferenc főtitkári beszámolójában világosan feltárta, hogy az országban végbemenő fejlődést tekintve két alternatíva között lehet választani: vagy azok mellett kell felsorakoznia a pártnak, akiknek az a vágyuk, hogy az országban valamiféle polgári demokratikus berendezkedés konzerválódjon, vagy azok mellé kell állni, akik a hatalmi viszonyokat a népi demokratikus erők javára fogják eldönteni Magyarországon. A nagyválasztmány a belpolitikai fejlődés ez utóbbi irányzata mellett foglalt állást. Az elfogadott határozat kifejezésre juttatta a párt ama igényét is, mely szerint minden korábbinál jobban törekszik a parasztság politikai öntudatának és demokratikus politikai megszervezésének fejlesztésére. A határozat követelte a gazdasági élet fokozottabb állami irányítását, közelebbről az államosítások folytatását és a szövetkezetek hatékonyabb támogatását. Majd állást foglalt a Szovjetunióhoz fűződő őszinte baráti viszony elmélyítése és a szomszédos népi demokratikus országokkal való kapcsolatok kiszélesítése mellett. Az országos nagyválasztmány megerősítette, illetőleg újólag bizalmat szavazott a Darvas József, Erdei Ferenc, Farkas Ferenc, Gém Ferenc, Nánási László, Szabó Pál, Veres Péter alkotta Végrehajtó Bizottságnak, amelyet még 1947 tavaszán állítottak a párt élére.

Az NPP-nek a népi demokrácia továbbfejlesztésére irányuló hajlandóságát, sőt igényét a szövetkezeti mozgalommal kapcsolatos állásfoglalása, konkrét munkája is bizonyította. A parasztpárt vezetősége már 1947. december elején hozzáfogott a hazai szocialista szövetkezeti mozgalom elméleti és gyakorlati kérdéseinek a kidolgozásához. A több hónapos munka eredményeit Erdei Ferenc főtitkár összegezte az NPP 1948. február 11-én rendezett szövetkezeti ankétján, a Fórum-klubban.

Erdei Ferenc a felszabadulás után kialakult szövetkezeti rendszer továbbfejlesztésének szükségességét az azóta bekövetkezett gyökeres politikai, gazdasági és társadalmi változásokkal indokolta. A szövetkezeti mozgalom továbbfejlesztése szempontjából a „népi szövetkezeti rendszer” kiépítését tekintette a legfontosabb feladatnak. Azt javasolta, hogy elsősorban a földművesszövetkezeteket kell általános szövetkezetekké tenni, vezetésüket kell megerősíteni, működésüket kell fokozottabban ellenőrizni, gazdasági alapjaikat kell megszilárdítani és „mindenekelőtt a termelés fejlesztésére irányuló tevékenységüket” kell eredményessé tenni, és majd csak ez után lehet a „különböző falusi szövetkezeteket az így megerősített földművesszövetkezetek felé” irányítani. Ő tehát azokat a formákat részesítette előnyben, amelyek a korábbi szövetkezeti tevékenység (beszerzés, értékesítés és fogyasztás) mellett az egyéni termelés valamely mozzanatának szövetkezeti úton történő ellátásával kívánták, helyesebben kívánják a termelés előbbrevitelét. Erdei úgy vélekedett, hogy csak a fentebbiek megvalósítása után lehet továbblépni, vagyis a termelőszövetkezetek kiépítésének az útjára térni. De ez azt is feltételezi, hogy „a szövetkezeti mozgalmon kívül álló tényezők… tervgazdaságunk további fejlesztése, az állami vállalatok jobb megszervezése, az állami gazdasági szervek céltudatos kiépítése és végül az államszervezet alsó szerveinek demokratikus átalakítása” megvalósuljon.

1948 elejétől az NPP vezetőinek a hatalmi viszonyok átalakítására irányuló tevékenysége is megélénkült. A párt Végrehajtó Bizottsága január 6-án hozott határozatában úgy foglalt állást, hogy „a magyar demokrácia fejlődési perspektívája a pártok népfront jellegű együttműködése”, tehát a parasztpárt ebben az irányban törekszik arra, hogy kezdeményező lépéseket tegyen. Az 1948. április 4-5-i nagyválasztmányi ülésen Veres Péter pártelnök az NPP jövő feladatait illetően elsősorban a szövetkezeti hálózat kiépítésében való részvételt emelte ki. Az újjászerveződő függetlenségi fronttal kapcsolatban pedig abban jelölte meg a résztvevő pártok feladatait, hogy „közös erővel, ki-ki a maga területén teljes szívvel és teljes felelősséggel végezze az országépítő munkát”. Erdei Ferenc főtitkár azonban még Veres Péternél is határozottabban foglalt állást a népi demokrácia továbbfejlesztése mellett és jelölte meg a párt követendő politikai magatartását. „A Nemzeti Parasztpárt céljainak és a parasztság felemelkedésében betöltött szerepének megfelelően, a népi demokrácia elveit – hangsúlyozta Erdei – mind általánosságban, mind egyes kérdésekben fokozott hangsúllyal és félreérthetetlen határozottsággal kell követni. Érvényesíteni kell ezt a törekvést mind külpolitikai, mind belpolitikai kérdésekben.” A külpolitikában a „kelet-európai népek demokráciáival való barátságot” és a nyugati kapitalista hatalmak imperialista törekvéseivel való szembefordulást, az azok elleni harcot jelölte meg Erdei a legidőszerűbb feladatként. A belpolitikában pedig a népi demokrácia elveinek következetes érvényesítéséért és „a valóban demokratikus népi erőkkel, elsősorban a munkásság pártjaival” való együttműködésért szállt síkra.

A nagyválasztmány határozatai megerősítették a fentebbi irányvonalat, és ezzel valóban új korszakot nyitottak a Nemzeti Parasztpárt életében.

A nagyválasztmány megerősítette Veres Pétert a pártelnöki, Czéh Józsefet és Szabó Pált az alelnöki, Erdei Ferencet pedig a főtitkári funkcióban. Az országos vezetőség tagjai a következők lettek: Andor Gergely, Balázs Ferenc, Bencsik István, Bettkó Pál, Bodnár Károly, Császár Balázs, Darvas József, Erdei Ferenc, Farkas Ferenc, Gém Ferenc, Gosztonyi János, Gyáni Imre, S. Hegedűs László, Kerék Gábor, Király Gergely, Kovács Máté, Nagy Sándor, H. Nagy Gábor, Nánási László, Székely Béla, Szücs Ferenc, Tóth Endre, Varjú Ákos és Vas Antal.

1947 őszén a népi demokratikus erők újabb csapást mértek a burzsoázia gazdasági hadállásaira is. Megkezdték a nagytőke kisajátítását, amely 1947 végén és 1948 folyamán két nagyobb ütemben zajlott le.

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Az 1947. augusztus 31-i országgyűlési választások
(Idézet: A magyar népidemokrácia története 1944-1962)

Az 1947. augusztus 31-i
országgyűlési választások

Az egymást meglehetősen sűrűn követő és fokozatosan elmélyülő koalíciós válságok tanulságaként már 1947 elején felmerült a munkáspártok vezetőiben az a gondolat, hogy a nemzetgyűlés megbízatásának lejárta előtt, újabb választások megtartásával tisztázzák a belpolitikai erőviszonyokat. A választások időpontjának az előrehozatalában azonban kétségtelenül igen komoly szerepet játszott az a körülmény is, hogy a kommunista pártnak a köztársaságellenes szervezkedés és összeesküvés felszámolásával összefüggésben sikerült az FKGP-t fokozatosan, lépésről lépésre felbomlasztania és „széttördelnie”, s ezáltal reális lehetőség nyílt a baloldal választási sikerére. De véglegesen mégis csak Nagy Ferenc miniszterelnök lemondásával, illetőleg távozásával dőlt el a választások ügye.

A kommunista párt a választásoktól nem egyszerűen szavazatainak és mandátumainak jelentős gyarapodását várta, hanem mindenekelőtt a baloldal olyan mérvű megerősödését a törvényhozásban – és a politikai életben is -, amely lehetővé teszi, vagy legalábbis lényegesen megkönnyíti a III. kongresszuson megfogalmazott célkitűzések megvalósítását. A szociáldemokrata vezetők a választásokat illetően azt tartották a legfontosabbnak, hogy azok ne csak a koalíción belül, hanem a két munkáspárt vonatkozásában is tisztázzák az erőviszonyokat, mégpedig természetesen az SZDP javára. A parasztpárti vezetők is helyeselték a választások megrendezését, mert abban bíztak, hogy az NPP megerősödve kerül ki azokból. A kisgazdapárton belül a két legerősebb csoport a választások ügyét is homlokegyenest ellenkező módon ítélte meg. A balszárny s a Dobi István vezette Politikai Bizottság támogatta a választások megtartását, sőt attól nem csupán a koalíción, hanem a párton belüli erőviszonyok tisztázódását is remélte. A B. Szabó István vezette „alkotmányvédők” – akik szavakban az FKGP 1930-as békési programjára hivatkoztak – s velük együtt a képviselőcsoport tagjainak a többsége viszont végig ellenezte a választásokat. Tisztában voltak ugyanis azzal, hogy az 1945. évi nemzetgyűlési választások – az adott körülmények között – nem ismételhetők meg. Ez pedig azt jelenthette, hogy mind politikai csoportként, mind egyénileg könnyen a parlament „sáncain” kívülre kerülhetnek, ami természetesen politikai pályafutásuknak is a végét jelentené.

A választások kiírásának gondolatával szinte egyidejűleg merült fel a baloldalon a választójogi törvény módosításának az igénye. A baloldali pártok lényegében kivétel nélkül nagyrészt a „szélesre tárt” választójogi törvénnyel magyarázták a kisgazdapárt győzelmét és saját, várakozáson aluli eredményeiket az 1945. november 4-i nemzetgyűlési választásokon. 1947. július 23-án a nemzetgyűlés többsége elfogadta a választójog módosítására vonatkozó törvényjavaslatot. Az új törvény kétségtelenül számottevően szűkítette a választók és részben a választhatók körét is. Ezzel a baloldali pártok tehát valóban leszűrték a legutóbbi nemzetgyűlési választások negatív tapasztalatait, illetőleg azok egy részét. Az életbe léptetett korlátozások és szűkítések sem változtattak azonban a választójog alapvetően demokratikus jellegén. Erről tanúskodott egyébként az is, hogy az ellenzék nem annyira tárgyszerűen bírálta a törvényjavaslatot, majd a törvényt, hanem a korlátozások mértékét messze eltúlozva döntően „elvi jellegű” kifogásokat hangoztatott. Ez utóbbiakat viszont már inkább választási propagandának és esetleges kudarca előzetes indokának szánta a hazai közvélemény s főleg a külföld számára. De a választójogi törvény módosítása az előbb említettek ellenére sem volt minden tekintetben alaposan végiggondolt a baloldali pártok és az MKP részéről. Körültekintőbb mérlegelés esetén ugyanis feltétlenül megnyugtatóbban lehetett volna megállapítani azoknak a jobboldali szervezeteknek, egyesületeknek és társaságoknak a körét, amelyek tagjaira a korlátozások vonatkoztak. Ugyanakkor alaposabban lehetett és kellett volna mérlegelni az át- és kitelepített vagy erre váró németek, szlovákok és magyarok ügyét. Komoly érdeme és vívmánya volt a választójogi törvénynek a „laikus” összeíró bizottságok intézménye. Igaz, megalakulásukra és megfelelő felkészítésükre nem sok idő állt rendelkezésre. Ez a körülmény viszont azt a veszélyt rejtette magában, hogy döntéseiknél szubjektív tényezők is szerephez juthatnak.

A nemzetgyűlés feloszlatása után minden párt és politikai csoport figyelme a küszöbönálló országgyűlési választásokra összpontosult. A koalíciós pártok a választások szervezeti előkészítése és a választási programok kidolgozása terén is általában megelőzték az ellenzéki pártokat. Ez döntően azzal függött össze, hogy amíg az előbbiek felkészülését elvileg semmi nem akadályozta, addig az utóbbiak, s főleg az újonnan induló ellenzéki pártok fellépése mindenekelőtt az Országos Nemzeti Bizottság kedvező állásfoglalásától függött.

A baloldali pártok választási programjainak gerincét a hároméves terv célkitűzései jelentették. Az MKP és az NPP mellett azonban ezúttal már az SZDP is nagyobb figyelmet szentelt választási programja összeállításánál a parasztság követeléseinek. Emellett – kisebb-nagyobb fenntartásokkal – a baloldali pártok egyöntetűen állást foglaltak a magántulajdon mellett. Továbbá valamennyien ígéretet tettek a vallásszabadság biztosítására, illetve az állam és az egyház viszonyának rendezésére is. Építettek a választók hazafias érzéseire, sőt az NPP e téren bizonyos fokig nacionalista jellegű engedményeket is tett. Az FKGP külön választási programot nem dolgozott ki. Ugyanekkor választási propagandájában szembetűnő kettősség mutatkozott: egyrészt elég határozottan képviselte a baloldali pártokkal való együttműködés politikáját, másrészt pedig 1945-ös választási jelszavainak „modernizálásával” igyekezett hajdani, különösen polgári választóit megtartani.

A polgárság, pontosabban a középrétegek szavazatainak megszerzését tűzte ki célul a Magyar Radikális Párt, a Polgári Demokrata Párt és részben az időközben megalakult Független Magyar Demokrata Párt is. Ez utóbbi célkitűzéseiben és programjában annyiban tért el az előbbi két párttól, hogy paraszti szavazatokra is számított, s ennélfogva a „nemzeti” kérdésnek és a vallásszabadság biztosításának is nagyobb hangsúlyt adott versenytársainál. De ezzel együtt is az FMDP – az MRP-hez és a PDP-hez nagyjában hasonlóan – a koalíció „lojális” ellenzékének szerepét kívánta eljátszani.

A választási küzdelemben – programjából is kitűnően – két párt vállalkozott a koalíció tulajdonképpeni ellenzékének a szerepére. Az egyik a Demokrata Néppárt (Barankovics-párt), a másik pedig a Magyar Függetlenségi Párt (Pfeiffer-párt) volt. A Demokrata Néppárt programjának középpontjában a keresztény állameszme XX. századi, „modernizált” változata állt. Ezzel ígérte felváltani a népi demokratikus rendszert választási győzelme esetére. Nem a katolikusok, hanem a keresztények pártjaként lépett fel, a keresztény egység megvalósításáért szállt síkra. Követelte a párturalmi törekvések megszüntetését, az egyházak iskolafenntartó jogának csorbítatlan biztosítását, a közületi önkormányzatok demokratikus kiépítését stb. Lényegében a DNP programját „egészítette ki” konzervatívabb kiadásban a Slachta-féle Keresztény Női Tábor választási propagandája is. A Magyar Függetlenségi Párt a „kossuthi tanítások” szellemében az osztálykiváltságok nélküli polgári életformát tekintette a „magyar élet” alapjának. Az MFP önmagát tüntette fel a hajdani kisgazdapárt igazi örökösének, s nagyrészt kisajátította az „isten, haza, magántulajdon” jelszavakat is, azzal a különbséggel, hogy „gerincesebb” magatartást ígért választóinak a népi demokratikus rendszerrel, a baloldali pártokkal szemben, mint amilyet szerinte az FKGP tanúsított. Nemcsak nyíltan ellenezte a népi demokrácia vívmányait, hanem végső soron azok megsemmisítésére vállalkozott egy konzervatív-liberális polgári államberendezkedés keretében.

A koalíciós pártok felújították az 1945. évi választási szövetségüket azzal a kifejezett céllal, hogy a választási küzdelemben egyrészt eleve mérsékeljék az egymás elleni harcot, másrészt pedig figyelmüket és erejüket az ellenzékre összpontosítsák. Az előzetes nyilatkozatokat és ígéreteket azonban nem igazolták a választási kampány későbbi eseményei. A baloldali pártok ugyanis valójában az FKGP választási kilátásait igyekeztek gyengíteni. De egyidejűleg a baloldal táborában is éles ellentétek keletkeztek, súlyos összeütközésekre került sor. Az MKP és az SZDP főleg a választási bizottságok összetételével és a választói névjegyzékekből való kihagyásokkal kapcsolatosan nem tudott közös nevezőre jutni egymással; majd a két munkáspárt egyesülésének felvetése az MKP részéről szinte jóvátehetetlenül elmérgesítette a kommunisták és a szociáldemokraták kapcsolatát. Ugyanakkor a Szociáldemokrata Párt és a Nemzeti Parasztpárt viszonylatában is – a paraszti szavazatok elnyeréséért folytatott versengésükben – szinte a rágalomhadjárat határait súroló kölcsönös vádaskodások hangzottak el.

Az egymással elfoglalt koalíciós pártoknak ténylegesen kevés erejük maradt az ellenzéki pártok elleni közös fellépésre. Azzal, hogy az ellenzéket sikerült megosztaniok, nagyrészt elintézettnek vélték az ügyet. Emellett meglehetősen le is becsülték a polgári ellenzék erejét, s csak nagyon későn, a választási küzdelem befejező szakaszában kezdték felismerni, hogy az ellenzék a vártnál jóval nagyobb erőt képvisel. De a koalíció tagjai még ekkor sem hangolták össze az ellenzékkel kapcsolatos magatartásukat. Így fordulhatott elő, hogy míg az MKP döntően a Magyar Függetlenségi Pártra összpontosította támadását, addig az NPP jórészt a Demokrata Néppárttal és a Független Magyar Demokrata Párttal, az SZDP viszont zömmel az említettekkel és a Magyar Radikális Párttal viaskodott. Mindez azt eredményezte, hogy a pártok „mindenki mindenki ellen” küzdve érkeztek el 1947. augusztus 31-hez, a választások napjához.

A központi választási bizottság 1947. szeptember 5-én hirdette ki az országgyűlési választások hivatalos végeredményét. Az 5 031 025 választó 4 998 338 érvényes szavazatot adott le. A szavazatok pártonkénti megoszlása és a mandátumok száma a következő volt:

 

A párt nevei	A szavazatok száma	A mandátumok száma
1. Magyar Kommunista Párt	1 113 050	100
2. Független Kisgazdapárt	769 763	68
3. Szociáldemokrata Párt	744 641	67
4. Nemzeti Parasztpárt	415 465	36
5. Keresztény Női Tábor	69 536	4
6. Demokrata Néppárt	820 453	60
7. Magyar Függetlenségi Párt	670 547	49
8. Magyar Radikális Párt	84 169	6
9. Független Magyar Demokrata Párt	260 420	18
10. Polgári Demokrata Párt	50 294	3

A választási szövetség négy pártja (MKP, SZDP, NPP, FKGP) megkapta a szavazatok több mint 60%-át, de a választási szövetségen belül elég lényegesen megváltoztak az erőviszonyok. Az FKGP 1945-ös eredményéhez képest közel 2 millió szavazatot vesztett és ezzel a második helyre szorult a koalíciós pártok „rangsorában”. Ugyanakkor az MKP 300 000-rel több szavazatot kapott, mint 1945-ben és – 22%-os részesedésével – a választási szövetség és az ország legnagyobb, legerősebb pártja lett. A Nemzeti Parasztpárt szintén számottevően előretört, a Szociáldemokrata Párt viszont közel 80 000 szavazattal maradt el az 1945. évi nemzetgyűlési választáson elért eredményétől. Ezzel együtt is a koalíció tagjai nem egyszerűen csak abszolút, hanem jelentős többséget is biztosítottak a maguk számára az új országgyűlésben.

A választások arra is rávilágítottak, hogy a polgári jobboldal még mindig komoly befolyással rendelkezik, hiszen a szavazatok mintegy 40 %-a a hat ellenzéki párt között oszlott meg, bár távolról sem arányosan. A Demokrata Néppárt szerezte meg ugyanis a szavazatok 16%-át, a Magyar Függetlenségi Párt pedig 14%-ot mondhatott a magáénak. A többi ellenzéki párt ezúttal is csupán „töredék párt”-nak bizonyult.

A Magyar Kommunista Párt az 1947. évi országgyűlési választásokon alapjában véve elérte célját. A választások eredményei lényegében igazolták a párt politikáját, az 1945-ös nemzetgyűlési választások óta kifejtett tevékenységét. A munkásság többségének és a szegényparasztság tömegeinek támogatása biztosítékot nyújtott a további kitűzött feladatok sikeres megvalósításához. A tömegek, elsősorban a dolgozó parasztság megnyerése tekintetében azonban még távolról sem lehetett teljesen kielégítőnek mondani a választások mérlegét. A választások számszerű eredményeinél azonban nem kisebb jelentőségű volt a baloldal szempontjából az a tény sem, hogy a népi demokrácia polgári ellenzői alapjában véve kiszorultak a függetlenségi frontból, illetőleg a koalícióból, és a választások után csak nyílt ellenzékként léphettek fel.

Az 1947. évi országgyűlési választás a népi demokrácia szocialista jellegű továbbfejlesztéséért folytatott küzdelem kiemelkedő jelentőségű állomása volt. Nem döntötte el egymagában a hatalom kérdését, de nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy az MKP a korábbiaknál sokkal kedvezőbb politikai feltételek között vezethesse a munkás- és dolgozó paraszttömegek harcát a szocialista forradalom győzelméért.

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

A hároméves terv bevezetésének előkészítése
(Idézet: A magyar népidemokrácia története 1944-1962)

A hároméves terv
bevezetésének előkészítése

Az 1947. március 11-i pártközi tanácskozáson megegyezés született ugyan arról, hogy a hároméves terv kidolgozásához kiindulópontul az MKP és az SZDP egyeztetett tervét kell alapul venni, de valójában akkor még a két munkáspárt által kidolgozott tervjavaslatok egyeztetésének az eredményét, illetőleg az egyeztetés befejezésének az időpontját nem lehetett pontosan előre látni. Emellett az NPP és az FKGP készülő terveit is a legteljesebb homály fedte.

A koalíciós pártok közül elsőként ezúttal is az MKP javaslata készült el, amelyet Gerő Ernő 1946. december 20-án elhangzott beszédéből ismerhetett meg a közvélemény. A kommunista párt tervjavaslata abból indult ki, hogy három év alatt mind a termelés, mind az életszínvonal tekintetében el kell érni, illetőleg valamelyest túl is kell haladni az utolsó békeév szintjét. Ennek megfelelően a mezőgazdasági termelésben a háború előtti színvonal elérését, az ipari termelésben és az életszínvonal vonatkozásában pedig a 26%-os, illetőleg a 9%-os túlhaladást jelölte meg célként. Mindehhez kb. másfél milliárd pengő (1938-as értékben) beruházását irányozta elő, ami éves átlagban a nemzeti jövedelem 11 %-át vette volna igénybe. A tervjavaslat hangsúlyozta, hogy az újjáépítést nem kívánja egyszerűen a régi helyreállítására korlátozni, korszerűbb és egészségesebb arányokat törekszik kialakítani a nemzetgazdaságban az ágazatok között és az egyes ágazatokon belül egyaránt. A kommunista párt javaslata a tervet úgy készítette elő, hogy annak kizárólag saját erőforrásból való megvalósításával számolt. Mégpedig a háborús és inflációs nyereségből származó vagyon teljes elkobzása, más szóval a vagyondézsma, valamint az erősen progresszív jövedelemadó bevezetése útján.

A Szociáldemokrata Párt a hároméves tervjavaslatát – amelynek kidolgozásában Káldor Miklós, a Labour Party neves gazdasági szakértője is közreműködött – az 1947. február 1-3-án ülésező XXXV. kongresszusán hozta nyilvánosságra. Ezután indultak meg a két munkáspárt között a tervegyeztető tárgyalások, amelyek gyors előrehaladását nehezítette az a körülmény is, hogy elég lényeges különbségek mutatkoztak közöttük a hároméves terv beruházási előirányzatait illetően. Az MKP a beruházásoknál 6113,4 millióval, az SZDP pedig 6726,9 millió forinttal számolt. Ezen belül a szociáldemokrata terv bányászati és ipari beruházási előirányzata duplája volt a kommunistákénak, viszont a kommunisták a mezőgazdasági beruházásokra kétszer nagyobb összeget kívántak fordítani, mint a szociáldemokraták. Ezenkívül az utóbbiak nem kis összegű külföldi kölcsön felvételét is tervezték hároméves tervjavaslatuk kidolgozásánál. Végül is március 20-a után több napos – különböző szintű – tanácskozás alapján sikerült a két munkáspárt közös hároméves tervjavaslatát véglegesíteni. A közös tervjavaslat három év alatt 6,3 milliárd forintos beruházást javasolt, s ebből a mezőgazdaságra 1038, a bányászatra és az iparra 1885,75, a közlekedésre 1727,2, az építkezésre és szociális célokra pedig 1649,2 millió forintot kívánt fordítani. Egyidejűleg elkészült a terv B változata is, amely 841,5 millió forintos külföldi kölcsönnel számolt.

A Nemzeti Parasztpárt vezetői alapjában véve egyetértettek a tervjavaslattal és mindössze a mezőgazdaság fejlesztését szolgáló eszközök növelését szorgalmazták. A kisgazdapárt hivatalosan szintén nem ellenezte a hároméves tervet, de vezetői egyelőre hallgattak arról, hogy az ország gazdasági újjáépítését illetően valóban a tervgazdaságra, vagy az akkor Nyugat-Európában alkalmazott ún. irányított gazdaságra gondolnak-e, amely végső fokon a tőkés gazdaság megszilárdítását volt hivatva szolgálni. Saját hároméves tervet nem dolgoztak ki, ugyanakkor a terv finanszírozása ügyében állandó kritikával illették a munkáspárti javaslatot.

Az MKP képviselői a május 9-i pártközi értekezleten jelentették be, hogy a hitelszervezet meglevő formája mellett nem látják biztosítottnak a hároméves terv végrehajtását. Félő, hogy a bankok szétforgácsolják a rendelkezésükre álló eszközöket, sőt esetleg egyenesen elvonják azokat a terv célkitűzéseitől. Ezért azt javasolták, hogy végre kell hajtani a négy legnagyobb bank (Magyar Nemzeti Bank, Magyar Általános Hitelbank, Pesti Magyar Kereskedelmi Bank és a Magyar Leszámítoló és Pénzváltó Bank) államosítását. Az MKP bankállamosítási terve azonban nemcsak az agrárpártokat, hanem a Szociáldemokrata Pártot is váratlanul érte. A pártközi tárgyaláson jelenlevő kisgazdapárti és szociáldemokrata képviselők nem fogadták el azt a kommunista érvelést, mely szerint a nagybankok államosítása a hároméves terv szerves része. Erre az MKP még ugyanezen a napon az angyalföldi munkásgyűlésen is megismételte a nagybankok államosítására vonatkozó javaslatát.

A bankok államosítása s következményei természetesen a kisgazdapárti vezetőket érintették a legérzékenyebben. Hiszen aligha lehetett kétséges számukra, hogy a párt mögött álló burzsoá körök, a „magánszektor” semmiképpen sem egyezik abba bele. Emellett a párt vezetőségének egész addig folytatott politikája és a jövőről alkotott felfogása is olyan problémákba ütközött, amelyek elől többé a „hagyományos” taktikázással már nem lehetett kitérni. Sőt, az is világossá vált, hogy személy szerint Nagy Ferenc is olyan „próbatétel” előtt áll, amely véglegesen eldöntheti politikájának és további közéleti szereplésének a sorsát. A kisgazdapárti vezetők, bár szinte egyöntetűen helytelenítették az MKP szóban forgó javaslatát, mégsem merték azt nyíltan elutasítani. Tisztában voltak ugyanis azzal, hogy a kommunista párt javaslatának az elutasításával olyan kormányzati válságot idézhetnek elő, amely könnyen az FKGP megsemmisülését vonná maga után. Éppen ezért inkább azt hangoztatták – köztük Balogh István főtitkár is -, hogy az FKGP elsősorban külföldi kölcsönök felvételével szeretné „helyettesíteni” a bankok államosítását. Ezt a célt szolgálta a GYOSZ és a TÉBE vezetőivel folytatott május 12-i tárgyalásuk is. A GYOSZ vezetői – Fellner Pál és Knob Sándor – azonban csak május 16-án voltak hajlandók a hároméves terv mellett nyilatkozni. De támogatásukat ahhoz kötötték, hogy további államosításokra, beleértve a bankokét is, nem kerülhet sor. Ezt a véleményt egyébként Nagy Ferenc is osztotta. Május 14-én – a svájci útja előtt – Tildy Zoltánnal is közölte, hogy a további államosításokhoz „semmilyen körülmények között” nem járul hozzá.

A kisgazdapárttal szembeni azonnali és határozott fellépésre azonban az MKP mégsem gondolhatott, mivel a másik két baloldali párt közül csak az NPP támogatta a nagybankok államosítását. Az SZDP elvben ugyan nem ellenezte a bankok államosítását, de vitatta annak időszerűségét, néhány vezetője pedig egyenesen tagadta. A kommunista párt május közepén – tekintettel az FKGP és az SZDP negatív állásfoglalására – elhatározta, hogy a drágaság letörése és a bankok államosítása érdekében közvetlenül a tömegekhez fordul. Kőbányán, Újpesten, Pesterzsébeten, illetőleg több budapesti és vidéki üzemben gyűléseket tervezett. A fentebbi akciók sikere szempontjából is kétségkívül nagy jelentőségű volt, hogy május 17-én a Szakszervezeti Tanács állást foglalt a bankok államosítása mellett. Május 21-én a dohánygyárak munkásai tízperces sztrájkot tartottak és a bankok államosítását követelték. Ezt követően a textilmunkások és az építőmunkások szálltak síkra a bankok államosításáért. Vidéken a pécsi és a diósgyőri gyűléseken juttatták a résztvevők kifejezésre az MKP bankállamosítási tervével való egyetértésüket. A tömegek mozgósításával egyidejűleg a kommunista párt – a pártközi megegyezés elősegítése céljából – engedményeket is kilátásba helyezett a bankok államosítását illetően. Eszerint átmenetileg az államosítás csak a belföldi részvényeket érintené, sőt a Magyar Leszámítoló és Pénzváltó Bank államosítására nem is kerülne sor, ha a bankok ellenőrzését azonnal megvalósítanák.

A május 23-i pártközi értekezlet napján – amelyen a fenti kérdésekről szándékoztak a pártok képviselői tanácskozni – az SZDP vezetősége is megtárgyalta a bankok ellenőrzésének, illetőleg államosításának a kérdését, és – nem kis meglepetésre – olyan határozatot fogadott el, hogy az egész hitelszervezet államosítását követeli. A kommunista párt ezzel természetesen egyetértett, ahhoz ragaszkodott csupán, hogy a bankok államosításának időpontja egybeessék a hároméves terv indulásával, vagyis 1947. augusztus elsejével. A Gazdasági Főtanács május 28-i ülésén különösebb vita nélkül elfogadta a bankok állami ellenőrzéséről szóló rendeletet. A bankok azonnali ellenőrzésének a megvalósítását elhatározó pártközi értekezlet után a kisgazdapárt vezetőinek nagy része úgy érezte, hogy egyelőre sikerült levenni a napirendről az államosítások ügyét, vagy legalábbis elodázni a végrehajtást. Dinnyés Lajos volt szinte az egyetlen közülük, aki ceglédi beszédében a bankok államosítása mellett szállt síkra. A kisgazdapárt magatartását azonban május utolsó napjaiban olyan esemény befolyásolta, pontosabban változtatta meg, amely döntő jelentőségű kihatással volt nemcsak a bankok államosítására, hanem az egész magyar belpolitika alakulására. Ez az esemény Nagy Ferenc miniszterelnök lemondása volt.

Nagy Ferenc bukása
és a Dinnyés-kormány megalakulása

1946 végén és 1947 elején a pártok, valamint a közvélemény figyelme döntően a belpolitikai helyzetre, s ezen belül is elsősorban a köztársaságellenes összeesküvés következményeire irányult. De a nemzetközi események ebben az időben sem „engedélyezték” számukra a teljes befeléfordulást. Az angol, amerikai, illetőleg szovjet jegyzékváltások a magyarországi belpolitikai eseményekkel kapcsolatban, valamint a Truman-elv – amelyben az USA elnöke, politikai, gazdasági és katonai eszközök igénybevételét is kilátásba helyezve, lényegében kétségbe vonta az európai, s ezen belül főleg a közép- és délkelet-európai népeknek a saját politikai rendszerük, életformájuk megválasztására vonatkozó jogát – meghirdetése, pontosabban meghirdetésének hazai fogadtatása, majd a nemzetgyűlés márciusi külpolitikai vitája arról tanúskodtak, hogy a kisgazdapárti centrum nem kíván a baloldali pártokkal megegyezésre jutni az ország jövőbeni külpolitikai orientációját illetően. A baloldali pártok ugyanis több-kevesebb határozottsággal elutasították a nyugati jegyzékek állításait a „magyar ügy”-re vonatkozóan, és a korábbinál is erőteljesebben hangsúlyozták a Szovjetunióval és a népi demokratikus országokkal való együttműködési szándékukat. Ugyanakkor az FKGP többsége inkább a Sulyok Dezső által felvetett semlegesség felé hajlott. Nagy Ferenc szintén nem óhajtott olyan külpolitikát folytatni, amely megingathatta volna az USA-nak a kisgazdapárt iránti bizalmát.

A pártközi megegyezés a belpolitikában sem mutatkozott tartósnak. Nagy Ferenc a nemzetgyűlés felhatalmazási vitájában elhangzott áprilisi felszólalásában a koalíciót változatlanul nem a munkásság és a parasztság, hanem az említettek és a „demokratikus” polgárság politikai együttműködési formájaként fogta fel. Ez kétségkívül nyílt és határozott kifejezése volt annak, hogy ő nem hajlandó a polgárságnak, vagyis a tőkéseknek a koalícióból való eltávolításában közreműködni. A koalíció és Nagy Ferenc sorsát természetesen nem elsősorban a parlamenti viták döntötték el, hanem a fakultatív vallásoktatás bevezetése és a hároméves terv előkészítése nyomán kirobbant politikai harcok.

A fakultatív vallásoktatás, s még inkább a bankok államosítása körül támadt viták, koalíciós ellentétek nyilvánvalóvá tették, hogy a magyar belpolitika minden addiginál súlyosabb válsága felé halad. A baloldal és a jobboldal érdekei között olyan mély szakadék támadt a koalíción belül, amely a pártközi megegyezések szokásos módján már nem volt többé áthidalható. S ez egyúttal azt is jelentette, hogy Nagy Ferencnek az a törekvése, mely szerint a népi demokrácia továbbfejlesztésével kapcsolatos döntéseket – a baloldalnak tett kisebb-nagyobb engedmények árán – a békeszerződés ratifikálása utáni időkre halassza el, kudarcot vallott. A miniszterelnök politikája tehát olyan zsákutcába jutott, amely egyetlen irányban sem kínált számára elfogadható megoldást, mivel egyfelől a baloldali pártok, s mindenekelőtt az MKP célkitűzéseivel való őszinte egyetértése egész addigi politikájának és magatartásának gyökeres felülvizsgálatát igényelte, illetve feltételezte volna. Másfelől a kisgazdapárti jobboldal – és általában a polgári ellenzék – mind bizalmatlanabbul szemlélte Nagy Ferencnek a baloldallal szembeni „gyengeségét” és már „erősebb kezű vezért” keresett a párton belül vagy azon kívül. A miniszterelnök már hosszabb ideje érlelődő elszigetelődését – a koalíción és saját pártján belül is – csak betetézte az a tény, hogy a baloldal politikai célkitűzéseit nem akarta, a jobboldalét pedig 1947 májusában nem merte vállalni.

Mindehhez járult, hogy a nemzetközi helyzet, a nyugati nagyhatalmak és a Szovjetunió viszonyának az alakulása, közelebbről a nemzetközi antifasiszta koalíció felbomlásának meggyorsulása, amit a Truman-elv meghirdetése indított el, sem kedvezett a Nagy Ferenc által képviselt politikának. Sőt a belpolitikai kudarcot külpolitikailag is elmélyítette. A Truman-elv meghirdetése és gyakorlata (a belga, francia, olasz stb. kommunisták eltávolítása a koalíciós kormányokból, valamint a Törökországnak és Görögországnak nyújtott katonai segélyek) után természetesen a magyarországi baloldali erők sem nézhették többé a „régi szemmel” a belpolitikai események alakulását. Létérdekük fűződött ahhoz, hogy minél előbb véglegesen magukhoz ragadják a politikai kezdeményezést, egyszer s mindenkorra kizárják a lehetőségét annak, hogy a kisgazdapárt, illetőleg Nagy Ferenc és hívei Magyarországon is esetleg a francia—olasz „példával” kísérletezzenek.

A baloldal fellépésére az alkalmat közvetlenül kétségtelenül a szovjet kormánynak Nagy Ferenc jegyzékére adott válasza szolgáltatta. A miniszterelnök ugyanis még Svájcba történt május 14-i elutazása előtt – Schoenfeld budapesti amerikai követtel egyetértésben – jegyzékben kérte a szovjet kormányt, hogy Kovács Bélát adja ki a magyar hatóságoknak. A szovjet elutasító válasz megérkezése után Rákosi Mátyás ügyvezető miniszterelnökhelyettes május 28-án összehívta a minisztertanács rendkívüli ülését, ahol a kormány tagjai megismerkedhettek a jegyzékhez csatolt ama kihallgatási jegyzőkönyvekkel is, amelyek Nagy Ferencre vonatkozóan is terhelő vallomásokat tartalmaztak. A minisztertanács ezek alapján Nagy Ferenc azonnali hazahívása mellett döntött. Nagy Ferenc miniszterelnök azonban 1947. május 30-án- hazajövetel helyett – a berni magyar követségen megírta lemondását.

A Nagy Ferenc bukását követő nyugati, főleg hivatalos amerikai nyilatkozatok és a külföldi polgári sajtóban lábrakapott ellenséges szándékú híresztelések és rágalmak természetesen nem maradtak hatás nélkül a magyar közvéleményre. A polgári jobboldalra mért csapás azonban olyan súlyos volt, hogy az egyelőre képtelen volt komolyabb akciókra. Ugyanakkor a baloldali pártok mellett az FKGP új vezetői – élükön Dobi Istvánnal -, sőt a Polgári Demokrata Párt és a Magyar Radikális Párt is a belpolitikai helyzet mielőbbi konszolidálása mellett foglalt állást. Ez a körülmény nagymértékben elősegítette a belső viszonyok rendezését, de kétségtelenül ebbe az irányba hatott az is, hogy a nyugati nagyhatalmak – fenyegetéseik ellenére – konkrét lépésekhez nem folyamodtak, hivatalosan nem tagadták meg a Nagy Ferenc – kormányt felváltó Dinnyés-kormány elismerését sem.

A köztársasági elnök 1947. május 31-én nevezte ki Dinnyés Lajost miniszterelnöknek. Az új kormány összetételében mindössze annyi változás történt, hogy Gyöngyösi Jánost Mihályfi Ernő váltotta fel a külügyminiszteri székben, aki azonban a tájékoztatásügyi tárcát is megtartotta. Ezenkívül az annyi „politikai vihart” átélt Balogh István szintén megvált miniszterelnökségi államtitkári tisztétől. Így a Nagy Ferenc lemondásával keletkezett kormányválság, legalábbis formálisan, a lehető legrövidebb időn belül megoldódott. A volt miniszterelnököt június 2-án Varga Béla, a nemzetgyűlés elnöke – és egyben a kisgazdapárti centrum utolsó vezéralakja – is követte nyugatra. A nyugati fővárosokban működő magyar követségek vezetőinek és beosztottainak nagy része szintén közösséget vállalt Nagy Ferenccel és megtagadta a Dinnyés-kormány elismerését, illetőleg diplomáciai képviseletét. Az elsők között mondott le Gordon Ferenc berni, Auer Pál párizsi, Szegedi Maszák Aladár washingtoni és Andaházy Kasnya Béla ankarai követ.

Dinnyés Lajos miniszterelnök június 10-én mutatkozott be a nemzetgyűlésben, és ismertette kormánya programját. Dinnyés meggyőzően cáfolta azokat a híreszteléseket is, amelyek elsősorban külföldön terjedtek el és megpróbálták kétségbe vonni az új kormány megalakulásának törvényességét. Megállapította, hogy kormánya elismeri a magántulajdont, az egyén szabadságát és jogait, s biztosítja a teljes nemzeti szuverenitást és függetlenséget. Ezután a miniszterelnök részletesen ismertette a kormány kül- és belpolitikai célkitűzéseit. Ez utóbbiakat illetően mindenekelőtt a szomszéd népekkel való barátság és együttműködés megszilárdítását jelölte meg feladatul. A belpolitikában viszont a hároméves terv megvalósítását tekintette a legfontosabb teendőnek, s ezzel összhangban a nagybankok államosítása mellett foglalt állást. Kilátásba helyezte – egyebek mellett – a közigazgatás reformját is. A művelődéspolitika terén pedig az általános iskola fejlesztését állította első helyre. A koalíciós pártok képviselői – a kormányprogram vitája során – kivétel nélkül támogatásukról biztosították az új kormányt.

A Dinnyés-kormány terjesztette be a hároméves tervről szóló törvényjavaslatot, amelyet a nemzetgyűlés július 1-én emelt törvényerőre. Így a hároméves terv végrehajtása 1947. augusztus 1-én – az MKP korábbi célkitűzésének megfelelően – megkezdődhetett.

A Párizsban még 1947. február 10-én kötött békeszerződés ratifikálására is a Dinnyés-kormány hivatalba lépése után került sor. A törvényjavaslat vitáját június 24-én kezdte meg a nemzetgyűlés. A törvényjavaslat legfontosabb előírásai megegyeztek azokkal a döntésekkel, amelyeket a fegyverszüneti egyezmény rögzített. A nemzetgyűlési vitában Mihályfi Ernő külügyminiszter képviselte a kormány álláspontját. Higgadt és mértéktartó előadásában nem titkolta el a békeszerződés ellentmondásait, különösen a nemzetiségi kérdés rendezetlenségével kapcsolatos aggodalmait. Ugyanakkor határozottan elítélte azokat a jobboldali kísérleteket, kétszínű megnyilatkozásokat, amelyek a törvényjavaslat feletti vitában elhangzottak és valójában csak újabb bel- és külpolitikai nehézségeket, konfliktusokat idézhettek elő. A külügyminiszter világosan és egyértelműen megfogalmazta Magyarországnak a békeszerződés ratifikálása utáni időben követendő külpolitikáját is: „Új kormányunk külpolitikájának az alapja az őszinte és fenntartás nélküli barátság szomszédainkkal, a dunai államokkal és elsősorban a szomszéd nagyhatalommal, a Szovjetunióval.”

A Dinnyés-kormány a ratifikációs törvényjavaslatnak a nemzetgyűlés által történt megszavaztatásával egyik legnehezebb feladatát oldotta meg. A szavazás azonban nem fejezte ki hűen a pártoknak, a különböző politikai irányzatoknak a békeszerződésről alkotott véleményét. A kommunista párt és általában a baloldal, sőt ide lehet sorolni az FKGP egy részét is, a békeszerződés ratifikálásában a népi demokratikus rendszer megszilárdításának, nemzetközi elismerésének fontos tényezőjét látta. Ezzel szemben a különböző polgári jobboldali csoportok tulajdonképpen már a ratifikációs vitát is politikai céljaik népszerűsítésére igyekeztek felhasználni.

A Dinnyés-kormány a hároméves terv törvénybe iktatásával és a békeszerződés ratifikálásával lényegében teljesítette feladatát. Ezek után már nagyobb jelentőségű kérdés – a választójogi törvénytervezetet kivéve – nem került a nemzetgyűlés elé. 1947. július 25-én Tildy Zoltán köztársasági elnök feloszlatta a parlamentet, hogy az – újabb választások alapján – olyan törvényhozásnak adja át a helyét, amely majd kedvezőbb lehetőségeket nyújt azoknak a törvényhozási feladatoknak a megoldására, amelyek közelebb hozhatják a néphatalom végleges győzelmének időpontját Magyarországon.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

A jobboldali parasztblokk létrehozására irányuló tervek bukása
(Idézet: A magyar népidemokrácia története 1944-1962)

 

A MKP III. kongresszusa és hatása

A III. kongresszus 1946. szeptember 29. és október 1. között ülésezett. A kongresszus a párt jövőbeni politikai irányvonalát abban a jelszóvá vált követelésben fejezte ki tömören, hogy „Ki a nép ellenségeivel a koalícióból!” Ez a jelszó, illetőleg politikai célkitűzés végső soron a burzsoáziának a hatalomból való kiszorítására utalt. De a kongresszus határozata konkrétan nem a burzsoáziáról beszélt, hanem a reakciós jobboldal eltávolításáról. Ez utóbbit viszont szélesebben értelmezte az FKGP jobbszárnyánál. Az előbbiekkel függött össze az is, hogy a kommunista párt nem általában az FKGP-vel, hanem a kisgazdapárti demokratákkal, s különösen a párt paraszttömegeivel való együttműködési szándékát hangsúlyozta. Mindebből nyilvánvalóan következett, hogy a kommunista párt egyfelől Nagy Ferenc és párthívei jövőbeni magatartásától teszi függővé politikai „besorolásukat”, ti. azt, hogy az FKGP demokratáiként kezelheti-e őket, másfelől pedig – s kétségtelenül ez volt a határozat lényegi mondanivalója – a burzsoáziának a kormányzatból való fokozatos kiszorítását és ezzel a hatalomnak lépésről lépésre történő átalakítását irányozza elő.

A kongresszus a fentebbi politikai célkitűzéssel összhangban alakította ki a párt gazdaságpolitikáját is. Elsősorban azt igyekezett tisztázni, hogy a stabilizáció megvalósításával milyen úton haladjon tovább az ország gazdasági téren. A szóban forgó kérdésre a kongresszus határozatában az alábbi választ adta: „Tekintettel arra, hogy a demokratikus fejlődés alapja a nemzetgazdaságnak a nép érdekeinek megfelelő átszervezése, a Magyar Kommunista Párt a nemzetgazdaság demokratikus reformjáért száll síkra. Ennek megfelelően a Magyar Kommunista Párt küzd a közérdek érvényesítéséért, a profithajhászó nagytőke önző érdekeivel szemben. Nem akarja gátolni a széles körű polgári magánkezdeményezést, de szigorú korlátozását követeli a nagytőke hatalmának a gazdasági életben. Küzd az állami és községi termelési formák fejlesztéséért. Küzd a szövetkezetek széles körű kiépítéséért a városban és a falun, mert a szövetkezeteknek a népi demokrácia egyik fő gazdasági pillérévé kell válniok. Követeli a termelés és hitel állami irányítását, a bankok és a külkereskedelem állami ellenőrzését, a demokratikus pártok államosítási programjának haladéktalan végrehajtását, a köz érdekeivel szembehelyezkedő, a tulajdonukban levő termelőeszközöket nem gazdaságosan használó nagytőkések üzemeinek állami igénybevételét, a kiskereskedelem és kisipar támogatását.” A határozat részletesen felsorolta azokat a konkrét követeléseket is, amelyek a stabilizáció megszilárdítását s ezzel együtt a munkások, parasztok és általában a dolgozó nép helyzetét, életszínvonalát voltak hivatva lényegesen javítani. A kongresszus megerősítette a pártnak azt a korábbi célkitűzését is, hogy a hároméves gazdasági terv kidolgozásával és megvalósításával építi újjá az országot. A kapitalizmus erősen fokozatos felszámolásának kommunista programja nemcsak gazdasági téren, hanem politikailag is megkönnyíteni látszott a törvényhozásban, a kormányzatban és a közigazgatásban tervezett változtatások végrehajtását.

A kongresszus világosan feltárta, hogy a magyar politikai életben a koalíción belül lényegében akörül folyik a harc, hogy „kivel megy együtt a parasztság zöme: a munkássággal-e előre a demokratikus fejlődés útján, vagy pedig a nagytőkével visszafelé oda, ahová a reakció akarja vinni az országot”. A parasztság megnyerésének és a mezőgazdasági termelés fejlesztésének az érdekeit szem előtt tartva, a kongresszus a parasztságnak védelmet ígért a kartellek és a bankok kizsákmányolásával szemben, továbbá követelte az újbirtokosok földjeinek 1947 júniusáig történő telekkönyvezését, a parasztság hitelellátását, a malmok államosítását, illetőleg községesítését, a telepítések folytatását és nem utolsósorban a parasztság szövetkezeti mozgalmának hatékony állami támogatását. A parasztkérdés jelentőségének a felismeréséből fakadt, hogy a kongresszus külön napirendként tárgyalta és fogadta el a mezőgazdasági termelés fejlesztésének és a parasztság helyzetének magjavítását célzó programtervezetet. A programtervezet valójában az egész dolgozó parasztságnak – a középparasztokat is beleértve – szólt. Nemcsak a kisbirtokon nyugvó mezőgazdasági termelés nyugalmát és biztonságát garantálta, hanem számos javaslata a parasztság e tehetősebb rétegének az érdekét is szolgálta. Ugyanakkor a kongresszus maga is elismerte, hogy ez a program csak fokozatosan valósítható meg. Mindez egyúttal azt is jelentette, hogy a dolgozó parasztság tömegei megnyerésének az útja egyáltalán nem lesz rövid, különösen nem zökkenőktől mentes.

A kongresszus tehát nem tűzte ki azonnali célként a szocialista forradalom feladatainak megvalósítását, a proletárdiktatúra kivívását, hanem a szocializmushoz való békés és fokozatos átmenet programját fogadta el.

Az SZDP vezetői lényegében elégedettek voltak a kongresszus megállapításaival, határozataival és annak szellemével. Már a kongresszus befejezését követő napon javasolták a kommunista pártnak, hogy rövid időn belül összekötő bizottsági ülésen vitassák meg a teendőket, mindenekelőtt a kormányátalakítással kapcsolatos kérdéseket. A parasztpártban hasonlóan mély benyomást keltett a kommunista párt ereje, egysége és politikai érettsége. De az a tény, hogy a szocializmus kérdése napirendre került, a fenti álláspontok ellenére érezhető bizonytalanságot keltett a parasztképviselőkben, a jobbszárnyon pedig riadalmat és elégedetlenséget váltott ki.

A kisgazdapárt vezetői a fejlődés lassúbb tempóját feltétlenül kedvezőbbnek ítélték saját lehetőségeik szempontjából. Ennek megfelelően igyekeztek a III. kongresszus ellenprogramját kidolgozni és azt a közvélemény elé tárni. Lényegében ilyen ellenprogramnak volt tekinthető Nagy Ferenc október 7-i kecskeméti beszéde is. A miniszterelnök az együttműködés első feltételeként azt szabta meg, hogy abban benne legyen a kisgazdapárt „minden egyes” tagja. Ezzel tulajdonképpen nyíltan ellene mondott a III. kongresszus egyik alapvető politikai célkitűzésének. Hasonlóan síkraszállt az önkormányzati választások feltétlen megtartásáért, mégpedig a választójog bármiféle szűkítésének a kizárásával. Nagy Ferenc szavakban tagadta, hogy pártja a nagytőke érdekeit védelmezné, de a magánkezdeményezés és főleg a magántulajdon tiszteletben tartásának címén ténylegesen mindenfajta tőke védelmezőjeként lépett fel.

A kommunista párt október első hetében az SZDP és az NPP vezetőivel külön-külön is megvitatta a kisgazdapárt magatartásával kapcsolatos teendőket. Abban állapodtak meg, hogy a Baloldali Blokk nevében felhívással fordulnak a kisgazdapárthoz. A Baloldali Blokk végrehajtó bizottsága október 18-án levelet intézett az FKGP-hez, amelyben többek között követelte az ipari árak 25%-kal történő leszállítását, minden magánérdeket szolgáló „kartell alakulat” feloszlatását, a vegyészeti és mezőgazdasági gépipar államosítását, a nagy malmok államosítását és a kis malmok községi ellenőrzését, a földalapba befolyó összegeknek elsősorban az újgazdák támogatására való fordítását, valamint az 5 holdon aluli gazdák ideiglenes mentesítését a földadó alól. Ezenkívül a Baloldali Blokk levelében síkraszállt a bankok állami ellenőrzésének, a közigazgatás reformjának, a tankönyvkiadás állami monopóliumának és nem utolsósorban a választójog reformjának megvalósításáért is.

Az FKGP Politikai Bizottsága 1946. október 22-én tárgyalta meg a fentebbi levélre adandó választ, amelyet a Kis Újság október 24-én leközölt. A kisgazdapárt válaszába „őszinte örömmel” üdvözölte a Baloldali Blokk törekvését a nyugodt kormányzás biztosítására, és kifejezte a koalíciós kormányzás zavartalan továbbvitelének a szükségességét. Az FKGP is kívánatosnak tartotta az ipari árak leszállítását egy olyan bizottság közreműködésével, amelyben a szakszervezetek és a Parasztszövetség képviselői is helyet foglalnának. Tudomásul vette a kartellek feloszlatását, az üzemi bizottságok hatáskörének kiszélesítését minden munkabér- és munkásjóléti kérdésre vonatkozóan, valamint nem kifogásolta a földadó mérséklését és a bankok ellenőrzését sem. Az önkormányzat fejlesztésével kapcsolatosan rendkívül fontosnak tartotta a községi választások még 1946 folyamán történő megtartását, a választójog reformja nélkül. Az FKGP néhány „új” kérdés felvetését is kezdeményezte a közös, koalíciós munkaprogram összeállításánál. Így az „arányosítást”, a pártpolitikától mentes közigazgatás, rendőrség és honvédség megteremtését, valamint a bíróságok reformját, az egyházak anyagi támogatását és a B-listások intézményes foglalkoztatásának megszervezését.

Az október végén és november első felében lezajlott pártközi tanácskozásokon a baloldal számottevő eredményeket ért el. Kétségtelenül sikernek könyvelhetők el az ipari árak leszállításáról, a földalapba befolyó összegek felhasználásáról stb. hozott döntések, amelyek révén elsősorban a parasztság alsóbb rétegeinek a helyzetén kívántak javítani. A nagytőke korlátozását is célozta a nagy malmok kényszertársításáról, a kereskedői haszonkulcs csökkentéséről, s még inkább a bankok állami ellenőrzéséről és a Rimamurányi Vasmű, a Ganz és Társa gyárüzemek, valamint a csepeli WM Acél és Fémmű állami kezelésbe vételéről szóló pártközi megállapodás. Nem sikerült viszont érdemlegesen előbbre lépni az államosítások, s főleg a kisgazdapárt jobbszárnyának elszigetelése, illetőleg a pártból való eltávolítása tekintetében.

 

A jobboldali parasztblokk
létrehozására irányuló tervek
bukása

1946 októberében-novemberében a kisgazdapárt vezetői újabb kísérleteket tettek a baloldal egységének megbontására, a kommunista párt elszigetelésére. Az 1943-as kisgazda-szociáldemokrata szövetség felújítására irányuló erőfeszítések azonban a baloldali szociáldemokrata vezetők ellenállása miatt lényegében sikertelenek maradtak. Ígéretesebbnek tűnt viszont az NPP és az FKGP kapcsolatainak alakulása. A parasztpártban ugyanis a kommunista párttól való eltávolodási törekvésekkel egyidejűleg erősödött az FKGP-hoz, pontosabban a kisgazdapárti centrumhoz való közeledés óhaja. Sőt, az októberben megindult kétoldalú tárgyalásokon már a Nagy Ferenc-féle csoport és az NPP egyesülése is komolyan felmerült. De ennek az elképzelésnek a realizálására egyelőre nem kerülhetett sor, mert az NPP 1946. november 2-3-án ülésező országos nagyválasztmányán – Veres Péter és hívei, valamint az Erdei-Darvas-csoport együttes fellépésére – sikerült elhárítani az NPP és a kisgazdapárti centrum egyesülésére vonatkozó javaslatot, amelyet különösen Kovács Imre szorgalmazott.

Az NPP nagyválasztmányának állásfoglalása után Nagy Ferenc – a további kétoldalú tárgyalásokat mellőzve – pártközi értekezleten javasolta az agrárpártok egyesítését. Ő ugyanis csak azon az áron lett volna hajlandó az FKGP megtisztításának az „áldozatát” vállalni, ha a Nemzeti Parasztpárttal való egyesülés útján megteremtheti a parasztegységet. Nagy Ferenc és társai olyan „Független Parasztpárt” megalakítását tervezték változatlanul, amely a kisgazdapárt „paraszti törzsét” és az egész parasztpártot magába foglalta volna. A munkáspártok vezetői természetesen egyetértettek azzal, hogy az FKGP a jövőben baloldali jellegű politikai irányvonalat kövessen és együtt haladjon a másik három koalíciós párttal, ugyanakkor határozottan felléptek a Nagy Ferenc-féle tervezettel szemben, és élesen elutasították a két agrárpárt egyesülésének gondolatát, tervét. A kisgazdapárti ajánlatot egyébként a pártközi tanácskozáson Veres Péter sem fogadta el. Erre mintegy válaszul a kisgazdapárt vezetői olyan lépésre szánták el magukat, amellyel szinte provokálták koalíciós partnereiket, mert lényegében puccsszerűen személyi cseréket hajtottak végre a kormányban. 1946. november végén Dobi István földművelésügyi minisztert Bárányos Károly közellátásügyi miniszter, Bárányost Erőss János, Balla Antal tájékoztatásügyi minisztert pedig Bognár József váltotta fel a kormányban. A kisgazdapárt ezen lépését a baloldali pártok közös nyilatkozatban ítélték el. Ugyanakkor a Baloldali Blokk azt is követelte, hogy az FKGP „állítsa át balra” a politikáját. 1946 végén a kisgazdapárt mindinkább az „időhúzásra” rendezkedett be, elsősorban hatalmi pozícióinak és parlamenti többségének megóvására törekedett. A kisgazdapárti vezetők ilyen politikájának és taktikájának kedvezni látszott az a körülmény is, hogy november végétől, december elejétől szemlátomást akadozott a kommunista-szociáldemokrata együttműködés, lazultak a két munkáspárt kapcsolatai.

Az SZDP jobboldalának legszélén elhelyezkedő Peyer-csoport a koalíció baloldala és jobboldala közötti ellentétek, valamint a baloldali pártok körében mutatkozó problémák láttán december elején önálló fellépésre szánta el magát. A memorandum – amelyet Peyer Károly, Valentiny Ágoston, Györki Imre, Brumiller László és Pozsgay Gyula írt alá – az SZDP vezetőségének az 1945 nyarán megtartott XXXIV. kongresszus óta folytatott politikáját úgyszólván minden tekintetben helytelennek és károsnak tartotta. A memorandum aláírói ebből azt a következtetést vonták le, hogy a Szociáldemokrata Pártnak „más politikai irányt” kell követnie. Ez az irány gyakorlatilag egyet jelentett volna az MKP-val való együttműködés és szövetség felmondásával, valamint olyan politikai kezdeményezéssel, amely egy újfajta kommunistaellenes összefogásnak, a kommunisták nélküli koalíciónak vethette volna meg az alapjait. A szociáldemokrata vezetők erélyesen visszautasították a Peyer- csoport fellépését, de a politikai elmarasztaláson túlmenően nem vonták felelősségre őket, mondván, hogy majd a soron levő pártkongresszus dönt az ügyben.

A két munkáspárt viszonyát komolyan befolyásolták a politikai, gazdasági és a társadalmi élet különböző területein folyó pozícióharcok, s nem utolsósorban a szociáldemokraták szinte állandósult sérelmi politikája. Az SZDP 1946 második felében egyre tudatosabban törekedett arra, hogy döntő befolyásra tegyen szert a szakszervezetekben. Erre különösen jó alkalmat kínáltak az 1947 elején esedékes üzemi bizottsági választások. Az MKP Központi Vezetősége azt ajánlotta, hogy a kommunisták és a szociáldemokraták együttesen lépjenek fel az üb-választások elhalasztásáért, mivel tisztában volt azzal, hogy a választási kampány során elkerülhetetlenül erősödnek az ellentétek, s a választási küzdelem megosztja a munkásságot. A szociáldemokrata vezetők elutasították az MKP fentebbi javaslatát. Ilyen légkörben kezdődtek meg azután 1947. január 7-én az üzemi bizottsági választások. Az első héten megválasztott 50 új üzemi bizottságban az MKP a korábbi 275-tel szemben 408, az SZDP pedig a meglevő 146-tal szemben csupán 72 helyet szerzett. A szociáldemokrata vezetők különböző vélt vagy tényleges sérelmekkel magyarázták a sikertelenséget, de nem hunyhattak szemet afelett, hogy alapjában tévesen ítélték meg a két munkáspárt erőviszonyait az üzemekben. 1947. január 13-án az MKP és az SZDP vezetői a Szakszervezeti Tanács képviselőivel megállapodást kötöttek a választások elhalasztására és az üzemi bizottságok, valamint egyes szakszervezeti vezetőségek összetételének „korrigálására”. Az üzemi bizottsági választások elhalasztásának alapvető indokát valójában a munkásmozgalom körén kívül eső belpolitikai esemény szolgáltatta, mégpedig a köztársaságellenes szervezkedésnek és összeesküvésnek a felfedése.

A belügyi hatóságok a köztársaságellenes, illegális szervezkedés tényét még 1946. december közepén feltárták, de a közvélemény csak 1947. január 5-e után – a Belügyminisztérium hivatalos közleményéből és a sajtótudósításokból – szerzett arról tudomást, hogy egy horthysta politikusokból, hivatalnokokból és volt vezérkari tisztekből álló csoport, amely szoros kapcsolatban állt a Magyar Testvéri Közösségnek vagy Magyar Közösségnek utólag elnevezett titkos jobboldali társasággal, 1946 második felétől fokozódó köztársaságellenes tevékenységet fejtett ki. A közlemények az összeesküvés vezérkaraként az ún. Hetes Bizottságot jelölték meg, amelynek többek között Donáth György, Szentiványi Domokos, Szentmiklóssy István, Arany Bálint és a Nagy Ferenc szűkebb köréhez tartozó Saláta Kálmán voltak a tagjai.

A kisgazdapártot közvetlenül is érintő köztársaságellenes szervezkedés és összeesküvés felfedése után az MKP nem egyedül és nem is elsősorban az érintettek büntetőjogi felelősségre vonására törekedett, hanem a polgári jobboldalnak a kisgazdapártból való végleges kiszorítására, a baloldal és a jobboldal koalíción belüli erőviszonyának alapvető megváltoztatására. A köztársaságellenes szervezkedés leleplezése újra közelebb hozta egymáshoz a baloldali pártokat. Ez nemcsak hivatalos nyilatkozataikban, sajtójuk állásfoglalásaiban, hanem a tiltakozó mozgalomban való részvételükben is megmutatkozott. Ugyanakkor a kisgazdapárt egyre inkább elszigetelődött a koalíción belül, sőt a baloldal fokozódó nyomására helyzete is megrendült. Különösen azok után, hogy Kovács Bélának, a párt főtitkárának a politikai felelőssége is felmerült az összeesküvéssel kapcsolatosan.

A kisgazdapárti vezetők a baloldal erősödő nyomására február elején több nemzetgyűlési képviselőt eltávolítottak a pártból és egy deklarációt tettek közzé, amelyben ismertették a politikai helyzetről vallott felfogásukat. Ebben kijelentették, hogy a párthoz hűséggel ragaszkodó széles demokratikus réteg iránti kötelezettségből, illetőleg a nemzet egyetemes érdekeit szem előtt tartva a legvégsőkig levonják az összeesküvésből a konzekvenciákat. Ennek megfelelően minden szervezetre és párttagra kiterjedő vizsgálat megindítását ígérték. A koalíciós válság sürgős és őszinte megoldására pedig a pártközi értekezlet mielőbbi összehívását javasolták.

A kisgazdapárt 1947. február 4-i nyilatkozatát a koalíció baloldalán meglehetősen negatívan fogadták. Az FKGP és Nagy Ferenc miniszterelnök tudomására hozták, hogy az ígért intézkedéseket nem tartják kielégítőnek és változatlanul a politikai konzekvenciák határozott és egyértelmű levonását követelik. Sőt, a kommunista párt most már Kovács Béla büntetőjogi felelősségét vetette fel. Az MKP mellett a másik két baloldali párt is sürgette a pártfőtitkár ügyének tisztázását. A baloldali pártok egységes fellépésére az FKGP Politikai Bizottsága február 19-én – hosszas huzavona és párton belüli viták után – tudomásul vette főtitkárának lemondását, és helyére Balogh Istvánt állította. 1947. február 25-én Kovács Bélát a szovjet katonai hatóságok, amelyek a SZEB magyarországi szerveként működtek, letartóztatták.

1947 tavaszán a kisgazdapárti jobbszárny és a centrum jobbfelé húzó részének sorai erősen fellazultak, sőt rövid időre demoralizálódtak is. Emellett magának a centrumnak a párton belüli súlya is csökkent, nemcsak Kovács Béla kiválása miatt, hanem azáltal is, hogy Nagy Ferenc mind a pártban, mind a politikai életben elveszítette korábbi tekintélyét és befolyását. Ismét növekedett viszont Tildy Zoltán és a balszárny szerepe a kisgazdapártban. A köztársaságellenes összeesküvés felfedésével kapcsolatos események folytán közel 50 nemzetgyűlési képviselő – köztük Pfeiffer Zoltán, Futó Dezső, Pártay Tivadar, Eszterhás György stb. – és pótképviselő távozott a pártból. A budapesti kerületi vezetőségekből, valamint a megyei és járási szervezetek éléről ugyancsak számos régi embert távolítottak el. Az FKGP bomlásának a jele volt az is, hogy a pártvezetőség nagyrészt elveszítette befolyását és ellenőrzését a parlamenti képviselők felett, s a különböző irányzatok és csoportok lényegében egymástól független, önálló életet kezdtek élni a nemzetgyűlésben és azon kívül is. Ezzel egyidejűleg a kisgazdapárti helyi szervezetek működése – az ország legtöbb helységében – úgyszólván megbénult, és a tagság tömegesen hagyta el a pártot.

A Nemzeti Parasztpártban is komoly hatást váltott ki a köztársaságellenes szervezkedés feltárása, illetőleg annak kisgazdapárti következményei. Február végén, Kovács Béla letartóztatása után az NPP jobbszárnyán elhelyezkedő – és egyre inkább elszigetelődő – Kovács Imre kilépett a pártból. Ezzel a parasztpárt vezetőségében alapjában véve újra megteremtődtek a két munkáspárttal való szorosabb együttműködés feltételei.

A koalíciós együttműködés helyreállítását célzó márciusi pártközi tanácskozásokon megegyezés született a hároméves terv kidolgozásáról, a szövetkezeti mozgalom egységének megteremtéséről és a fakultatív vallásoktatás bevezetéséről. Sőt, a március 13-i pártközi értekezleten a pártvezetők szokatlanul rövid idő alatt megállapodásra jutottak a kormányátalakítással összefüggő személyi kérdésekben is. A parasztpárt a már hetek óta „gazdátlan” Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumot az építésügyi tárcával cserélte fel, Veres Péter miniszterségével. Egyidejűleg Ortutay Gyula vette át a VKM vezetését. Nyárádi Miklós és Mihályfi Ernő személyében új kisgazdapárti miniszter került a Pénzügy- és a Tájékoztatásügyi Minisztérium élére. A honvédelmi tárcát pedig némi ingadozás után – és a munkáspártok bátorításával – Nagy Ferenc Dinnyés Lajosnak ajánlotta fel. Ezzel tulajdonképpen véget ért a koalíció hónapok óta tartó válsága és a pártharcok egyik legkritikusabb szakasza.

Az 1947. március 11-13-i pártközi egyezmények azonban valójában csupán átmenetileg biztosították a koalíciós együttműködés zavartalanságát. Mégpedig legfőképpen azért, mert mind a baloldali pártok, mind az FKGP lényegében olyan kompromisszumnak tekintették azokat, amelyek számukra új, kedvezőbb kiindulópontul szolgálhatnak a további politikai küzdelmekhez. A koalíció valamennyi pártja végső fokon a parasztság tömegeinek megnyerésére, illetőleg megtartására építette fel terveit. A baloldal, s konkrétan a kommunista párt is csak úgy juthatott közelebb saját céljához, a népi demokrácia szocialista irányú és jellegű továbbfejlesztéséhez, ha jelentősen növeli a parasztság körében a befolyását.

A kisgazdapártra nehezedő és fokozódó nyomás s még inkább a parasztságnak az FKGP-ból való tömeges kiábrándulása folytán, a kisgazdapárti szervezetek 1947 március-áprilisától az ország több vidékén megbénultak, sok helyütt felbomlottak, széthullottak. Ennek ellenére a kisgazdapárti tagság változatlanul csak szórványosan lépett át a kommunista pártba. Sőt az átlépések üteme, mértéke áprilisban és májusban sem változott meg a februári-márciusi állapotokhoz képest. Ezzel szemben a párton kívüli parasztoknak s ezen belül fiataloknak és nőknek a belépésével kétségtelenül folyamatosan gyarapodott az MKP taglétszáma, bár korántsem olyan mértékben, mint ahogyan azt a párt vezetői szerették volna. A kommunista párt paraszti befolyása azonban 1947 tavaszán mégis jóval nagyobb mértékben növekedett, mint ahogyan arra az előbbiekből következtetni lehetne. Mégpedig azáltal, hogy a parasztságnak a kommunista párthoz való közeledése nem kizárólag és nem is elsősorban a pártba való közvetlen belépésben jutott kifejezésre, hanem sokkal inkább az MKP irányítása, illetőleg befolyása alatt álló tömegszervezetekhez történő csatlakozásban. Ebből a szempontból az UFOSZ és a FÉKOSZ töltött be kiemelkedő szerepet, amelyeknek 1947 áprilisában mintegy 300 000, illetőleg 400 000 főt számláló tagságuk volt. Mindez azt bizonyította, hogy a kommunista párt 1947 tavaszán döntően a szegény- és kisparasztság körében rendelkezett jelentős befolyással. A párt falusi befolyásának a számbavételénél nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy ebben az időszakban – az MKP által kezdeményezett és szervezett – földművesszövetkezeteknek is már közel 600 000 tagjuk volt. Ugyanakkor a középparasztság tömegesebb átáramlásáról és baloldali irányú tájékozódásáról még nem nagyon lehetett beszélni, még akkor sem, ha azt is figyelembe vesszük, hogy a kommunista párt mellett az SZDP és az NPP is komoly erőfeszítéseket tett a parasztság megnyerése érdekében.

1947 tavaszán azonban a jobboldali ellenzék is nagy aktivitást fejtett ki falusi befolyásának növelésére, vidéki szervezeteinek kiépítésére. A Sulyok Dezső vezette Magyar Szabadság Párt vidéki szervezkedésének tulajdonképpeni célja a kisgazdapártból kiábrándult tömegek megnyerése és a polgári jobboldal erőinek a tömörítése, táborának országos méretű megszervezése volt. De a szabadságpárt – a baloldal tiltakozó fellépései következtében – nem tudott átütő sikert elérni. Hasonlóan kísérletek történtek – elsősorban Nyugat-Dunántúlon – a Demokrata Néppárt életre keltésére, amit egyébként – a kisgazdapárti vezetők is támogattak. Élénkülő tevékenységet mutatott azonban az FKGP jobbszárnya is, különösen a vidéki gyűléseken. Ez utóbbiaknak a belpolitikai viszonyokra gyakorolt hatását jelentősen megnövelte az a körülmény, hogy ténylegesen a része, bizonyos fokig a folytatása volt annak a népidemokrácia-ellenes, „pártokon felülálló” jobboldali mozgalomnak, amelyet a katolikus egyház vezetői kezdeményeztek a fakultatív vallásoktatás bevezetése elleni tiltakozás címén.

A katolikus egyház vezetői meglehetősen korán tudomást szereztek arról, hogy a pártközi tanácskozásokon felmerült a fakultatív vallásoktatás bevezetésének az ügye. Mindszenty József hercegprímás március közepén pásztorlevélben hívta fel a híveket a fakultatív vallásoktatás bevezetése elleni tiltakozásra. A pásztorlevélre gyorsan mozgásba jött a katolikus egyház hazai gépezete. A papság irányítása alatt álló, illetőleg a közreműködésével létrehozott Katolikus Szülők Vallásos Szövetsége nevű szervezetek tömegesen küldték tiltakozó távirataikat, leveleiket a nemzetgyűlés elnökének, a miniszterelnöknek, valamint a pártok vezetőinek. Áprilistól kezdve az általános és középiskolákban működő hittantanárok szervezték a diákság tiltakozó fellépéseit, megmozdulásait. A katolikus klérus a fakultatív vallásoktatás bevezetése elleni akcióiba igyekezett a többi egyházat is bevonni. Az evangélikus egyház vezetői, élükön D. Kapi Bélával, március végén szintén tiltakozásra szólították fel híveiket. A fentebbiekkel párhuzamosan a kisgazdapárti képviselők nagy része, valamint a pártból kivált „pártonkívüliek” és a szabadságpárti képviselők a nemzetgyűlésben egymást túllicitálva tiltakoztak felszólalásaik során a fakultatív vallásoktatás ellen. A tiltakozó mozgalom sikere láttán a hercegprímás egyenesen a miniszterelnökhöz fordult és azt követelte: az FKGP hivatalosan is lépjen fel annak érdekében, hogy a fakultatív vallásoktatást véglegesen vegyék le a napirendről. Ezt azonban Nagy Ferenc – a pártok „közhangulatára” hivatkozva – nem merte vállalni.

A fakultatív vallásoktatás ügye május végén, június elején, még mielőtt döntés született volna e kérdésben, lekerült a napirendről. Ebben komoly szerepet játszott az a körülmény, hogy a koalíción belül csupán a baloldali pártok és néhány kisgazdapárti politikus, mindenekelőtt Ortutay Gyula miniszter tanúsított a március 11-i pártközi egyezmény szellemének megfelelő magatartást.

Nagy Ferenc a fakultatív vallásoktatásról folyó viták idejéni „semlegességével”, hallgatásával nem csupán a baloldal, hanem végső fokon a jobboldal és ezen belül a katolikus klérus bizalmát is elveszítette. A baloldal elérte ugyan azt a célkitűzését, hogy jórészt sikerült „felbomlasztania” az FKGP és a katolikus klérus kapcsolatát, mégis inkább vesztesként került ki az egyházpolitikai küzdelemből. A kisgazdapártból kiáramló tömegek ugyanis zömmel a katolikus egyház közvetlen politikai befolyása alá kerültek, és csak a kínálkozó alkalmon múlott, hogy ezek a tömegek mikor és hogyan fognak felsorakozni egy katolikus színezetű polgári, „mérsékelten” jobboldali ellenzéki párt mögött.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

A baloldali pártok befolyásának növekedése
(Idézet: A magyar népidemokrácia története 1944-1962)

 

A baloldali pártok befolyásának növekedése,
hatalmi pozícióik megerősödése
és a kisgazdapárt felbomlása.

Az 1947. évi országgyűlési választások

 

A párizsi békekonferencia
és Magyarország

 

A második világháború 21 győztes államának békekonferenciája 1946. július 29-én nyílt meg Párizsban. A párizsi békekonferenciára várt az a történelmi jelentőségű feladat, hogy a második világháborút – a békeszerződések megalkotásával – véglegesen lezárja, mindenekelőtt a fasizmus bármifajta újjáéledését megakadályozza, valamint a különböző államok jövőbeni politikai és gazdasági együttműködésének s ezzel együtt az emberiség tartós békéjének kedvező feltételeit megteremtse. De már a megnyitáskor nyilvánvaló volt, hogy ez a békekonferencia csak részben felelhet meg az említett követelményeknek, a haladó nemzetközi közvélemény jogos várakozásának. Hiszen Párizsban nem általában a legyőzött államok, hanem csupán a hitleri Németország volt szövetségeseinek (Olaszország, Románia, Bulgária, Magyarország, Finnország) sorsáról terveztek dönteni. A békeszerződés-tervezeteket előzetesen az arra a célra létrehozott területi és politikai bizottságokban készültek megvitatni, majd ezt követően a békeértekezlet plénuma elé terjeszteni. Ezenkívül külön katonai és gazdasági bizottságokban készítették elő az egyes államok békeszerződés-tervezeteit a békeértekezlet részére. Sem a békeértekezlet plénuma, sem az általa létrehozott bizottságok nem óhajtották azonban a békeszerződés-tervezeteket az érintett, legyőzött államok képviselőivel érdemben megtárgyalni, hanem mindössze a legyőzött államok álláspontjának kifejtésére, véleményük ismertetésére kívántak esetenként lehetőséget nyújtani. A Külügyminiszterek Tanácsa határozatainak módosításáról, pontosabban a legyőzött államok észrevételeinek, javaslatainak figyelembevételéről csak abban az esetben lehetett szó, ha azokat valamelyik győztes állam a magáévá tette.

Gyöngyösi János külügyminiszter 1946. augusztus 14-én ismertette a békeszerződés-tervezettel kapcsolatos magyar álláspontot a békekonferencia plénuma előtt. Gyöngyösi beszéde lényegében a korábban elfogadott koalíciós megállapodásokon alapult, néhány ponton azonban valamelyest a helyzethez jobban igazodónak tűnt. Így nemcsak Csehszlovákia, hanem Románia vonatkozásában is erőteljesebben húzta alá a kétoldalú tárgyalások szükségességét. Nem tudta és nem is akarta viszont tudomásul venni, hogy a békeszerződés-tervezet gazdasági előírásainak enyhítésén kívül a határokon túl élő magyarság politikai, gazdasági és kulturális egyenjogúságának biztosítása lehet a magyar békeküldöttség legfőbb feladata a békekonferencián.

A magyar békeszerződés-tervezettel foglalkozó területi és politikai bizottság augusztus 17-én tartotta alakuló ülését. Érdemi tárgyalásokra azonban csak egy hét múlva került sor. Magyarország Erdély egy részére vonatkozó területi igényének kielégítése mellett a Romániában maradó magyarság nemzetiségi jogainak intézményes, konkrétan a békeszerződésben foglalt biztosítását kérte a bizottságtól. Ezzel szemben Románia mindenekelőtt a magyar területi igények teljes elutasítását szorgalmazta, és ezen felül jóvátételt követelt Magyarországtól. Augusztus 28-án a bizottság lényegében percek alatt eldöntötte Erdély sorsát, mert a magyar javaslatnak a bizottság tagjai között nem akadt egyetlen szószólója sem. A hasonló időpontban ülésező román területi és politikai bizottságban valamivel méltányosabban kezelték a magyar békeküldöttség kérését, mert négy és félórás ügyrendi vita után úgy döntöttek, hogy a magyar és román területi és politikai bizottság együttes ülésén hallgatják meg Magyarország és Románia képviselőit az erdélyi kérdésben.

Az együttes bizottság szeptember 2-i ülésén a román Tátárescu elutasította a magyar képviselő javaslatait. Kijelentette, hogy a szóban forgó terület – már csak mintegy 3000 km²-ről volt szó – elcsatolása súlyosan érintené Erdély gazdasági életét és közlekedési rendszerét. Hasonlóan visszautasította a Székelyföld területi önkormányzatára vonatkozó indítványt, és elvetette a közvetlen magyar-román tárgyalások gondolatát is. A bizottság szeptember 5-én visszaállította a bécsi döntés előtti magyar-román határt.

Ezt követően a magyar békeszerződés-tervezettel kapcsolatos számos csehszlovák módosító indítvány közül főképpen a Pozsony környéki területek és a 200 000 csehszlovákiai magyar egyoldalú kitelepítésének az ügye foglalkoztatta a magyar területi és politikai bizottságot. A magyar békeküldöttség – nyilvánosságra hozott észrevételeiben – az 1937. december 31-i magyar-csehszlovák államhatár változatlan fenntartását javasolta, valamint ezzel egyidejűleg azt is kérte, hogy a csehszlovák kormány szüntesse meg a magyar nemzetiségű lakossággal szemben foganatosított diszkriminációs rendszabályait. A bizottság, különös tekintettel Csehszlovákia területi igényének és egyéb követeléseinek a tanulmányozására, öttagú albizottságot küldött ki. Az albizottság szeptember 26-án fejezte be munkáját. A két érdekelt fél meghallgatása után Dunacsún, Horvátújfalu és Oroszvár átcsatolását fogadta el, és ezzel részlegesen helyt adott a csehszlovák területi igénynek. Nagyjában ezzel egyidejűleg folyt a magyar területi és politikai bizottság, s részben az albizottság ülésein a 200 000 magyar kitelepítéséről szóló javaslat vitája. Az albizottság által kezdeményezett közvetlen magyar-csehszlovák tárgyalások sem hoztak azonban eredményt. Ezután került sor a nagyhatalmak képviselői közötti újabb megbeszélésekre, melyek eredményeként az alábbi szöveg felvételét javasolták a magyar békeszerződésbe: „Magyarország kétoldalú tárgyalásokat folytat Csehszlovákiával, hogy megoldja a Csehszlovákia területén élő magyar eredetű lakosok kérdését, akik nem kerülnek át Magyarországra az 1946. február 27-én kötött népcsereegyezmény értelmében. Abban az esetben, ha nem jönne létre megegyezés jelen szerződés hatálybalépése után számított 6 hónapi határidőn belül, Csehszlovákiának joga lesz a kérdést a Külügyminiszterek Tanácsa elé terjeszteni és a tanácsnál segítséget kérni egy végleges megoldás meghozatalához.” A módosított indítvány feltétlenül kedvező volt Magyarországra nézve. Elvileg kizárta az egyoldalú csehszlovák akciók lehetőségét, és arra kényszerítette Csehszlovákiát, hogy közvetlen tárgyalásokon keresse a megoldást.

Bulgária, Magyarország és Románia gazdasági kötelezettségeit a Balkáni Gazdasági Bizottság tárgyalta. Ebben a bizottságban nem szándékoztak meghallgatni, s egyetlen esetben sem hallgatták meg a magyar békeküldöttséget. Így az ott folyó vitákról és megállapodásokról gyakran csak utólag és közvetett úton szerezhetett tudomást. Az USA Magyarország gazdasági megsegítése címén indítványozta a jóvátétel összegének 300-ról 200 millió dollárra való leszállítását. A Szovjetunió képviselője a gazdasági bizottság október 3-i ülésén válaszolt a fentebbi amerikai indítványra. Kifejtette, ha az USA valóban segíteni kívánt volna Magyarország nehéz gazdasági helyzetén, akkor már visszaadta volna az amerikai zónában levő magyar javakat. A nyugatra hurcolt javak értéke vitathatatlanul jóval nagyobb volt a jóvátételi kötelezettség összegénél. Arról már nem is szólva, hogy a magyar népi demokrácia szempontjából rendkívül fontos volt a magyar-szovjet viszony jövőbeni alakulása, amint az nyilvánvalóvá is vált a Balkáni Gazdasági Bizottság további tárgyalásai során. Az USA természetesen – presztízsveszteség nélkül – nem tarthatta fenn változatlanul Magyarországgal szemben a külföldi állampolgárok háborús veszteségeinek 100%-os megtérítésére vonatkozó eredeti javaslatát, különösen olyan körülmények között nem, amikor a Szovjetunió mindössze 25%-os kártalanítást indítványozott. A szovjet javaslatot elsősorban Anglia ellenállása miatt nem sikerült keresztülvinni a bizottságban, ahol végül is francia javaslatra 75%-os kártérítést állapítottak meg. Hasonlóan leszavazták azt a szovjet indítványt is, amely a külföldre hurcolt magyar javak visszaszolgáltatását szorgalmazta. De ugyanilyen sorsra jutott a Németországgal szembeni, több száz millió dolláros magyar követelés is. Ezekben az esetekben tehát az USA nemhogy nem támogatta a magyar érdekeket, hanem egyenesen gátolta azok érvényre juttatását.

A magyar békeküldöttség számára a békekonferencián – amint az egyébként várható is volt – a legkevesebb gondot a katonai kérdések okozták. A békekonferencia katonai bizottsága nem egészen egy óra alatt eldöntötte a magyar békeszerződés-tervezet minden katonai vonatkozású cikkelyét. Eszerint Magyarország szárazföldi hadseregének létszáma 60 000, légierejének személyzete pedig 5000 fő lehetett.

A békekonferencia plénuma október 12-én szavazott a magyar békeszerződés-tervezet felett. A békekonferencia plénuma sem tudta azonban véglegesen lezárni a békeszerződésekkel kapcsolatos összes kérdést. Így a békekonferencia befejezése után a Külügyminiszterek Tanácsának novemberi ülésszakára hárultak a békeszerződések „szövegezési” feladatai, és számos függőben maradt, érdemi kérdés eldöntése is. Magyarország a Külügyminiszterek Tanácsának New-York-i ülésszakán tulajdonképpen már csak gazdasági kérdésekben és a dunai hajózás ügyének rendezésében volt közvetlenül érdekelve.

 

A koalíció baloldalának
elszigetelésére irányuló
jobboldali kísérletek kudarca

A pénzügyi stabilizáció megteremtése után és a magyar békeszerződés kilátásainak ismeretében a kisgazdapárti vezetők úgyszólván minden vonalon igyekeztek a politikai kezdeményezést magukhoz ragadni. Nagy Ferenc és párthívei azt szerették volna tulajdonképpen elérni, hogy a koalíció fenntartása fejében olyan engedményekre kényszerítsék a baloldalt, amelyek biztosítékul szolgálhatnak számukra abban a tekintetben, hogy a népi demokrácia fejlődése nem a szocializmus, hanem a polgári társadalmi rend megszilárdításának az irányában halad, közelebbről: nem kerül sor olyan további változtatásokra, amelyek alapjaiban rendítenék meg a tőkés termelési viszonyokat Magyarországon.

A kisgazdapárt – s ezen belül a centrum – országszerte megélénkülő tevékenysége egyik legfontosabb állomásának, parasztpolitikája erőpróbájának tekintette az 1946. szeptember 7-9-i budapesti parasztnapokat, amire – a parasztegység jegyében – pártállásra való tekintet nélkül „minden becsületes vidéki magyar embert” meghívtak. A parasztnapok központi rendezvénye a Hősök terén tartott nagygyűlés volt. Nagy Ferencék az itt elfogadott kiáltványban és „Határozati javaslat”-ban fogalmazták meg a centrum politikáját és jövőbeni magatartását. A demokráciában három nemzetalkotó elemet ismertek el: a parasztságot, a munkásságot és a „dolgozó értelmiség”-et, vagyis a polgárságot. Azt követelték, hogy a szóban forgó társadalmi csoportok szabadon szervezhessék meg saját érdekeik védelmét. A fentebbiekkel összhangban sürgették azután a nemzetgyűlés elé terjesztett mezőgazdasági érdekképviseletről szóló törvényjavaslat mielőbbi tárgyalását és a Parasztszövetségnek a szakszervezetekkel egyenlő jogú elismerését, illetőleg működésének zavartalan biztosítását. Nagy Ferenc és párthívei a parasztnapokon elhangzott beszédeikben, megnyilatkozásaikban valójában mind a polgári jobboldal szélső csoportjaitól, mind a munkáspártoktól igyekeztek elhatárolni politikájukat, helyesebben csak abban az esetben mutattak hajlandóságot a velük való együttműködésre, amennyiben azok tudomásul veszik, hogy a kisgazdapárti centrum sem a „köztársaságtól” visszahátrálni, sem a „népköztársaság” irányában előrelépni nem kíván. A paraszti-polgári demokrácia ilyen felfogása természetesen azt feltételezte, hogy az FKGP nem csupán megőrzi paraszti befolyását, hanem a Parasztszövetség révén teljessé és kizárólagossá is teszi azt.

A kisgazdapárti centrum elképzelései azonban a parasztnapokkal kapcsolatosan – nem utolsósorban a munkáspártok közbelépésére, akik a parasztegység jelszavával a munkás-paraszt szövetség politikáját állították szembe – korántsem váltak valóra. A több százezres tömeg helyett ugyanis mindössze 50 000-60 000 paraszt, vidéki ember jött fel a fővárosba az FKGP és a Parasztszövetség meghívására. A kisgazdapárt tehát híveinek tömegerejével ez alkalommal sem tudta „lenyűgözni” a munkáspártokat, Budapest lakosságát. Emellett a hosszú utazás és a mostoha gondoskodás miatt elfáradt vidéki csoportok hangulata sem volt olyan harcias, mint ahogyan azt a pártvezetők szerették volna.

A kisgazdapárt persze nemcsak az utcát, sőt nem is elsősorban azt, hanem mindenekelőtt a nemzetgyűlést – ahol abszolút többsége volt – próbálta saját céljaira felhasználni. Az FKGP már 1945 novemberében felvetette a nemzetgyűlésben a mezőgazdasági érdekképviselet létrehozásának gondolatát. Majd 1946 elején a kisgazdapárt képviselői kidolgozták a mezőgazdasági érdekképviseletről szóló törvénytervezetüket, amelyet a koalíciós partnerekkel – több alkalommal és változatban is – megvitattak. Az FKGP lényegében olyan Országos Mezőgazdasági Szövetség életre hívására gondolt, amely az ország mezőgazdaságának és mezőgazdasági népességének „egyetemes érdekeit” képviseli a kormánnyal szemben. Kiss Sándor, a Parasztszövetség igazgatója 1946. augusztus 23-án – a baloldali pártok tiltakozása ellenére – önálló kisgazdapárti indítvány formájában terjesztette elő a törvényjavaslatot a nemzetgyűlésben. A parlamenti vitára azonban végül is nem került sor, mert a törvényjavaslat olyan kitételt is tartalmazott, amely ellentétben állt Magyarországnak a fegyverszüneti egyezményben vállalt kötelezettségével. A kisgazdapárt azon elképzelését, mely szerint a jövőben a munkaközvetítést ne a FÉKOSZ, hanem az OMSZ, más szóval a mezőgazdasági munkaadók és munkavállalók közös szervezete lássa el, kétségtelenül a korporációs szellem megnyilvánulásának is lehetett tekinteni. Így a szóban forgó probléma előzetes tisztázása címén a nemzetgyűlés a mezőgazdasági érdekképviseletről szóló törvényjavaslatot levette a napirendről.

A közigazgatásban viszont elsősorban a B-lista revíziójától várta az FKGP meggyengült „hadállásainak” helyreállítását. Még be sem fejeződött a B-listáról szóló rendelet végrehajtása, amikor kisgazdapárti körökben – a végrehajtás túlkapásai címén – hangoztatni kezdték a B-lista revíziójának szükségességét. De a kommunista pártnak az is gondot okozott, hogy az NPP és méginkább az SZDP fenntartásokkal fogadta, nemegyszer ellene szegült a B-lista következetes végrehajtásának. A pártközi megállapodások értelmében a leépített közigazgatási tisztviselők 10%-ának az ügyét lehetett felülvizsgálni oly módon, hogy a felülvizsgáltak 40%-át vissza is helyezzék a régi munkahelyükre. A kisgazdapárt tehát a revízió révén sem tudta a B-lista tényleges eredményeit kétségessé tenni.

A stabilizáció következményeként falun is szinte egyik napról a másikra felengedett az infláció okozta nyomott hangulat. Az örömbe azonban némi üröm is vegyült, mivel a parasztság tömegei igen alacsonynak találták a mezőgazdasági termékek árait. Az alacsonyra szorított mezőgazdasági árszínvonalat, különösen az aszály sújtotta mezőgazdaság alacsony terméseredményei miatt sem lehetett tartósítani. A kisgazdapárt arra törekedett, hogy a stabilizációval járó agrárolló tényét és a parasztság egyéb gondjait kihasználja, s a kommunista párt nevéhez fűződő pénzügyi stabilizációt lejárassa. A baloldali pártok véleménye megegyezett abban, hogy az agrárollót elsősorban az ipari árak leszállításával lehet és kell szűkíteni, illetőleg fokozatosan megszüntetni. De az ipari árak leszállítása, ha azonnal meg is valósult volna, önmagában nem oldotta volna meg a parasztság problémáit. S még kevésbé dönthette el azt a kérdést, hogy politikailag kivel halad együtt és merre tart a parasztság a jövőben.

A kommunista párt végső fokon az egész dolgozó parasztságot kívánta – közvetlenül és közvetve – a maga oldalára állítani, de az adott körülmények között erre egyelőre kevés kilátása nyílott. Ezért figyelmét a mezőgazdasági munkások mellett döntően a szegény- és kisparasztokra, köztük az újbirtokosokra irányította. 1946 augusztusában és szeptemberében újabb erőfeszítéseket tett az újgazdák megszervezésére, az UFOSZ országos hálózatának kiépítésére. Ennek a döntően szegény- és kisparaszti rétegnek számos olyan problémája volt, amely nemcsak lehetővé, hanem egyben szükségessé is tette önálló szervezését, érdekvédelmét.

Az UFOSZ 1946. szeptember 15-én tartotta első kongresszusát. A dolgozó paraszti tömegek megnyerését célozta az 1946 nyarától mind erőteljesebben kibontakozó kommunista falujáró mozgalom is. Ennek valójában kettős célja volt: támogatni, megerősíteni a falusi pártszervezeteket és egyidejűleg folyamatos, személyes kontaktust teremteni a dolgozó parasztsággal, hiszen a fellendülő falusi pártmunka és a helyszínen kialakult munkás-paraszt „párbeszéd” szolgálhatta a legeredményesebben a paraszti tömegeknek a kommunista párthoz való érzelmi, majd tudatos közeledését. Az MKP azt is világosan látta, hogy a dolgozó parasztság megnyerésének is döntő feltétele a kisgazdapárti balszárny megerősödése. A baloldali kisgazdapárti politikusok 1946. tavaszi önálló fellépésének tanulságaként, a kommunista párt arra vette az irányt, hogy „alulról” is kiépítse a kapcsolatokat a baloldali kisgazdákkal, illetőleg kisgazdapárti szervezetekkel. Az FKGP szervezetei és tagjai azonban – annak ellenére, hogy több helységben átléptek az MKP-ba – 1946 szeptemberében még kevés jelét árulták el annak, hogy akár a balszárny önálló fellépéseivel, akár a kommunista párthoz való szervezeti csatlakozással a koalíció baloldala irányában tájékozódnának politikailag.

A kisgazdapárt „megközelíthetetlenségében” azonban szerepet játszott az is, hogy az MKP figyelmét és erejét eléggé lekötötték a baloldali pártok közötti nézeteltérések és feszültségek, pontosabban azok feloldása. Az SZDP vezetőségében és tagságában bizonytalanságot keltett és idegességet váltott ki a koalíció jobboldala és baloldala közötti ellentétek mélyülése, valamint a kommunista párt egyre határozottabb, a népi demokrácia továbbfejlesztését szorgalmazó lépései. A párt jobboldala mind erőteljesebb nyomást fejtett ki annak érdekében, hogy a szociáldemokrata politika és mozgalom „önállóságát” biztosítsa és lazítsa a kapcsolatokat a kommunista párttal. Az SZDP-n belül lezajlott vitákkal párhuzamosan a Nemzeti Parasztpártban is súlyos összeütközésre került sor a jobbszárny és a balszárny között. 1946. augusztus végén Kovács Imre memorandumot, ténylegesen ultimátumot nyújtott át Veres Péter pártelnöknek. Ennek közvetlen célja a pártközpont kommunista érzelmű munkatársainak eltávolítása volt, amely egyúttal az első lépés az NPP és az MKP kapcsolatainak „fellazításában”. De ennél persze – főleg a jövőt illetően – sokkal többről volt szó. A jobbszárny vezetői aggodalommal szemlélték a politikai élet eseményeit, és különösen attól féltek, hogy az MKP előbb-utóbb a „diktatúrára” tér át. Éppen ezért elhatározták, hogy megváltoztatják a parasztpárt politikáját és politikai orientációját. A Kovács-csoport azonban nem tudta fentebbi elképzeléseit valóra váltani, mivel Veres Péter és a mögötte álló parasztképviselők a kommunista párttal való együttműködés teljes felbontásába semmiképpen sem kívántak belemenni. A Nemzeti Parasztpárt válsága – balszárny részéről tett kisebb-nagyobb engedmények árán – szeptember végére október elejére átmenetileg megoldódott, de e párt változatlanul belső nehézségekkel küzdött.

Ilyen körülmények között úgyszólván elodázhatatlan feladattá vált a baloldal, mindenekelőtt a kommunista párt számára – az ország nemzetközi és belső helyzetének elemzése alapján -, hogy tisztázzák a népi demokrácia továbbfejlesztésének legfontosabb politikai és gazdasági kérdéseit, vagyis tegyék világossá a népi demokratikus fejlődés útját, annak távlatait is. Az MKP III. kongresszusa lényegében erre vállalkozott.

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

A baloldali blokk létrehozása és a kisgazdapárt meghátrálása
(Idézet: A magyar népidemokrácia története 1944-1962)

A Baloldali Blokk létrehozása
és a kisgazdapárt meghátrálása
A fellendülő tömegmozgalom első, országos visszhangot keltő akciója a tiszántúli újbirtokosok nevéhez fűződött. 1946. február 12-én a szabolcsi újgazdák 200 tagú, valamint a hajdúszoboszlóiak 60 tagú küldöttsége Budapesten járt. A kiosztott földek megvédését, a telekkönyvi munkálatok mielőbbi befejezését követelték a kormánytól, illetőleg a koalíciós pártok vezetőitől. Ekkor hangzott el először a „Földet vissza nem adunk!” jelszó, amely viharos gyorsasággal terjedt el az egész országban. Az előbbieknél is nagyobb jelentőségű volt azonban a budapesti munkásság február 13-i tízperces tiltakozó munkabeszüntetése. Ezzel kívántak állást foglalni az újgazdák követelései és a közigazgatás megtisztítása mellett. A kommunista párt tulajdonképpen ekkor határozta el, hogy élére áll a városi és falusi dolgozók tiltakozó tömegmozgalmának. De hasonló szellemben határozott a két munkáspárt összekötő bizottsága is február 14-i ülésén: „A két munkáspárt szilárdan elhatározta, hogy a teljes munkásegység jegyében minden erejével s minden eszközzel felveszi a harcot a provokáló reakcióval.” Majd február 16-án a Sportcsarnokban rendezett gyűlésen ismertette a kommunista párt a legsürgősebb gazdasági feladatok megoldására és a jobboldali kísérletek visszaverésére vonatkozó javaslatait.

A budapesti sportcsarnoki gyűlés hatására Endrődön, Gyomán, Gyulán, Mezőkovácsházán és a Viharsarok más helységeiben ezren és ezren biztosították támogatásukról a kommunista pártot, a baloldalt. Február második felében Karcag, Szolnok, Nagykőrös, Hódmezővásárhely, Győr, Szombathely és Pécs vált több ezer fős tömegtüntetések színhelyévé. Március első napjaiban Szabolcsban és Szatmárban voltak a legnagyobb létszámú tömegmegmozdulások. Március elejére az egymást követő és gyakran megismétlődő gyűlések, tüntetések országos méretűekké váltak. A résztvevők azonban sok helyen nem elégedtek meg a határozatok egyszerű elfogadásával, hanem maguk igyekeztek közvetlenül is érvényt szerezni követeléseiknek. Így több helyen a közigazgatás helyi vezetőit kényszerítették a jobboldali, népellenes tisztviselők és alkalmazottak eltávolítására, illetőleg felfüggesztésére.

A baloldali pártok politikai tömegharca március elején újabb állomásához érkezett el. 1946. március 5-én – az MKP, az SZDP, az NPP és a Szakszervezeti Tanács részvételével – megalakult a Baloldali Blokk, amely követeléseit másnapi nyilatkozatában tárta az ország közvéleménye elé. A nyilatkozat leszögezte, hogy a baloldal együttes erővel veszi fel a harcot a demokrácia vívmányait veszélyeztető és a kisgazdapárt jobbszárnyán gyülekező jobboldallal szemben. Kifejezte továbbá a baloldal azon elhatározását is, hogy a munkásság és a parasztság egész tömegerejével kész megvédeni a földreformot. Ezen túlmenően – az ország gazdasági talpra állítása és a nagytőke „reakciós szabotálásának leküzdése érdekében” – a nyilatkozat követelte a közigazgatás megtisztítását és a szakszervezetek képviselőinek a tisztogatást végző bizottságokba való bevonását, az MNFF teljes államosítási programjának a végrehajtását s a legfontosabb nehézipari üzemek állami kezelésbe vételét, valamint a bankok egész ügyvitelének állami ellenőrzését. Végül a nyilatkozat aláírói követeléseik alátámasztására március 7-re tömegtüntetésre szólították fel Budapest népét.

A március 7-i nagygyűlésre több mint 300 000 fővárosi dolgozó vonult fel „Ki a nép ellenségeivel a koalícióból!” jelszóval, és a Baloldali Blokk nevében előterjesztett határozati javaslat elfogadásával tett ismételten hitet az előző napi nyilatkozatban foglaltak azonnali végrehajtása mellett. A kisgazdapárt balszárnyának képviselői – Dobi István, Ortutay Gyula és mások – szintén 7-én hozták nyilvánosságra a Baloldali Blokk célkitűzéseit támogató állásfoglalásukat. Március 8-án pedig a Baloldali Blokk tagjai – a kommunisták kezdeményezésére – életre hívták a végrehajtó bizottságot, amely hivatalosan képviselte a baloldalt a kisgazdapárttal megindult tárgyalásokon.

Az FKGP Országos Elnöksége március 12-én jelentette be a Baloldali Blokk követeléseinek elfogadását és 20 nemzetgyűlési képviselője (Drózdy Győző, Halter Béla, Hegymegi-Kiss Pál, Lévay Zoltán, Nagy Vince, Nagyiván János, Némethy Jenő, Pásztorhy István, Sulyok Dezső, Vásáry István, Vásáry József stb.) kizárását a pártból. Majd néhány nap múlva Dessewffy Gyulát is felmentették a Kis Újság főszerkesztői tisztségéből, és helyére Kovács Bélát állították.

A nemzetgyűlés még 1946. március 12-én elfogadta az 1946: VII. tc.-et, vagyis a demokratikus államrend és a köztársaság büntetőjogi védelméről szóló törvényjavaslatot. A törvény elfogadásával a baloldal olyan eszköz birtokába jutott, amely valóban hatásosan biztosíthatta a népi demokratikus rend védelmét minden jobboldali ellenséges kísérlettel szemben. Annál is inkább, mert a törvénynek meglehetősen széles volt a hatóköre és igen szigorúak a rendelkezései a bűncselekménynek, illetőleg vétségnek minősített különböző esetekben. De különleges jelentősége volt a törvénynek abból a szempontból is, hogy törvényes védelmet biztosított a „kisebbségi” végrehajtó hatalom intézkedéseinek a kisgazdapárti többségű törvényhozással szemben. A törvény elfogadása után jelentették be a nemzetgyűlésnek a kormány összetételében végrehajtott időközbeni változásokat is. Kovács Béla ugyanis már februárban távozni kényszerült a Földművelésügyi Minisztérium éléről és Dobi István lépett a helyére, Nagy Imrét pedig Rajk László váltotta fel a belügyminiszteri székben.

A vidéki tömegmozgalmak kiemelkedő sikerét jelentette az újbirtokosok háborítatlanságának biztosítása. A telepítésről és a földreform befejezésének előmozdításáról elfogadott 1946: IX. tc. a földhözjuttatottakat megerősítette tulajdonukban és megvédte őket a különböző visszavételi kísérletekkel szemben. Azokban az esetekben viszont, amelyekben a végrehajtás során túllépték a földreformrendelet intézkedéseit, a törvény a volt tulajdonosoknak – ha olyanokról volt szó, akiknek élethivatása a földművelés – természetbeni kártalanítást helyezett kilátásba. S ezt telepítés formájában kellett megoldani. Más egyéb jogos esetekben pedig pénzbeli kártalanítást írt elő a törvény. Mind a telepítéseknél, mind a földreform befejezésével kapcsolatos vitás ügyekben változatlanul komoly szerepet és hatáskört biztosított az OFT-nek és a földigénylő bizottságoknak. Nem zárta le ugyan véglegesen a földreformot, de kétségtelenül jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a függőben maradt kérdések a parasztság szegényebb rétegei óhajának és a baloldal célkitűzéseinek szellemében oldódjanak meg.

A nemzetgyűlés 1946. május végén iktatta törvénybe a szénbányák államosítását. A szénbányák államosítása – a külföldi tulajdon érintetlenül hagyásával – természetesen korántsem lehetett teljes. Mégis jelentős esemény volt, mert egyúttal nyitányát képezte azoknak az intézkedéseknek, amelyek a tőkés tulajdon végleges kisajátításához vezettek Magyarországon.

A Baloldali Blokk a törvényhozás útján elérhető sikerek mellett egyéb vonatkozásban is igyekezett a március 12-i megállapodásokat realizálni. Mindenekelőtt a közigazgatás megtisztítása érdekében próbált döntést kierőszakolni, egyfelől kormányzati úton, másfelől a társadalmi szervezetek további aktivizálásával. Több hétig tartó viták után, 1946. május 6-án jött létre a pártközi megállapodás a B-lista végrehajtásáról, amely az állami és közigazgatási tisztviselők létszámát az 1938. évi állapotokhoz képest 10%-kal kívánta csökkenteni. Az 5000/1946. ME sz. rendelet az államháztartás egyensúlyának helyreállítása érdekében szükséges egyes rendelkezések tárgyában azonban csak 1946. május 19-én jelent meg. A kormányrendelet értelmében a leépítési ügyekben háromtagú bizottságok határoztak, amelyekbe egy-egy tagot a miniszterelnök, az illetékes miniszter és a Szakszervezeti Tanács delegált. 1946 októberéig – a Szakszervezeti Tanács felmérése szerint – mintegy 60 000 személyt bocsátottak el munkahelyéről B-listával. Ezek többsége kétségtelenül jobboldali beállítottságú közigazgatási tisztviselő, állami alkalmazott volt. Esetenként olyanok is B-listára kerültek, akik ellen különösebb politikai kifogás nem merült fel. S ebben nemcsak gazdasági, hanem pártszempontok is közrejátszottak. A B-lista mindezzel együtt – hiányosságai ellenére is – a baloldal sikerét jelentette a jobboldallal szemben. Fontos részét képezte azoknak az intézkedéseknek, amelyeket a Baloldali Blokk márciusban kényszerített ki a kisgazdapárt vezetőivel folytatott tárgyalásokon.

Az 1946. július 16-i
pártközi egyezmény
A baloldali pártoknak a március 6-i nyilatkozatukban megfogalmazott célkitűzéseiket, kivéve a kisgazdapárti jobbszárnynak a koalícióból való kiszorítását, május közepére alapjában véve sikerült megvalósítaniok. Ezzel szemlátomást csökkent az NPP s különösen az SZDP további érdekeltsége, illetőleg részvétele a baloldal közös tömegakcióiban. Ugyanakkor a falusi lakosság, s ezen belül az újbirtokosok figyelmét és erejét jórészt már a tavaszi mezőgazdasági munkák, a megvédett földek megművelése kötötték le. Mindehhez járult, hogy itt-ott – a kifáradás jeleit is magukon viselő tömegmozgalmak kísérő jelenségeként – olyan kilengések is előfordultak, amelyek a baloldali pártok között is súrlódásokat idéztek elő.

A kisgazdapárt május közepén – a baloldali tömegmozgalmak lanyhulása láttán – elérkezettnek vélte az időt arra, hogy hivatalosan is nyílt követelésekkel lépjen fel a Baloldali Blokkal szemben. Az FKGP Politikai Bizottsága május 20-i ülésén többek között a „közélet minden területére” vonatkozó, megígért „arányosítás” végrehajtásáért, a demokrácia „teljessé tételére” az önkormányzati választások kiírásáért és a szövetkezeti ügy rendezéséért szállt síkra. Ez utóbbi igény lényegében azt célozta, hogy a néhány hónappal korábban – koalíciós megegyezés alapján – létrehozott munkáspárti Fogyasztási Szövetkezetek Országos Központja és az agrárpárti Mezőgazdasági Szövetkezeti Központ vagyonfelosztási vitájában a kisgazdapárti érdekeltségű MSZK szempontjai érvényesüljenek, konkrétan a Hangya vagyona minél kisebb mértékben vagy egyáltalán ne kerüljön a FSZOK kezébe. A kisgazdapárt vezetői a fentebbi követeléseket 1946. május 21-én levélben, valójában a baloldali pártokhoz intézett „memorandum” formájában terjesztették elő, s a politikai akció előkészítésével párhuzamosan szervezetileg is igyekeztek az FKGP sorait rendezni.

A Baloldali Blokk végrehajtó bizottsága május 31-én vitatta meg a kisgazdapártnak adandó választ. A végrehajtó bizottság nem utasította el eleve az FKGP követeléseit. Sőt, bizonyos engedményeket is kilátásba helyezett, de azok teljesítését a kisgazdapárti vezetőknek a jobbszárnnyal szembeni előzetes és a korábbiaknál határozottabb intézkedéseitől tette függővé. Ilyen feltételek mellett viszont a kisgazdapárt nem volt hajlandó – legalábbis ez derült ki a június első napjaiban lezajlott pártközi megbeszéléseken – a koalíciós együttműködést helyreállítani.

A pártközi megbeszélések eredménytelensége azonban június elején mégsem vezetett nyílt belpolitikai válsághoz, illetőleg a koalíció felborulásához. A koalíciós kormányzást ugyanis végső soron mind a baloldali pártok, mind az FKGP fenn kívánta tartani. De ennél is nagyobb szerepet játszott a pártok magatartásában az a körülmény, hogy a pénzügyi stabilizáció megteremtése és a békekötés előtt egyetlen politikai irányzat sem akarta egyedül vállalni, helyesebben nem vállalhatta a kormányzással járó felelősséget. Ennek következtében mindössze arról lehetett szó a kisgazdapárt részéről is, hogy a koalíción belüli erőviszonyokat, pontosabban a pártoknak a hatalomban való részesedési arányát módosítsa, mégpedig természetesen a maga javára. A Baloldali Blokk és az FKGP ellentéteinek – kompromisszum útján történő – feloldásához hozzájárult az is, hogy Tildy Zoltán is ebben az irányban kereste a kibontakozást. A koalíciós pártok vezetői június 5-én Leányfalun – a köztársasági elnök villájában és közreműködésével – végül is abban állapodtak meg, hogy egy évre szóló kormányzati programot dolgoznak ki, amely pontosan körvonalazza a megoldandó gazdasági és szociális jellegű feladatokat. Megállapodás jött létre néhány konkrét kérdésben is. Így elhatározták az önkormányzati választások „megfelelő időpontban” történő lebonyolítását, több kisgazdapárti rendőrtiszt kinevezését, a B-lista útján megüresedő alispáni és polgármesteri helyeknek kisgazdapárti emberekkel való betöltését stb. Mindezt természetesen annak vállalásával, hogy a pártok „vállvetve küzdenek a soraikon belül rejtőző reakció ellen”.

A kisgazdapárt azonban nem kompromisszumként, hanem saját győzelmeként értékelte a létrejött pártközi megegyezést. Ennek megfelelően országos méretű akciót indított az állítólag őszre kitűzött törvényhatósági választásokkal kapcsolatosan. Ezzel nemcsak politikai befolyását igyekezett helyreállítani, illetőleg növelni, hanem a pártegységen mutatkozó „repedéseket” is megpróbálta eltüntetni. Június első felében ugyanis egyre nyilvánvalóbbá vált a kisgazdapárt egységének bizonytalan, ingatag volta. A balszárny képviselőit növekvő elégedetlenséggel töltötte el a párt vezetőinek, a centrumnak lavírozó politikája, valamint a jobbszárnynak tett ígéretei. Ugyanakkor a jobbszárny túlságosan is békülékenynek és erőtlennek ítélte Nagy Ferenc magatartását a baloldali pártok, s főleg a kommunista párt követeléseivel, nyomásával szemben. De a centrum vezetői közül tulajdonképpen Kovács Béla is a jobbszárnyéhoz hasonló felfogást vallott ebben a kérdésben.

A baloldali pártok, legalábbis „felül” – a Baloldali Blokk révén – egységesen léptek fel a kisgazdapárttal, illetőleg a jobboldallal szemben. Ugyanakkor ez az együttműködés legtöbbször úgy valósult meg, hogy egymás iránti fenntartásaikat, ellentéteiket – bár ezek időről időre enyhültek – tartósan és gyökeresen nem sikerült kiküszöbölni. S ez abból a tényből következett, hogy a baloldali pártok nemcsak szövetségesei, hanem egyúttal versenytársai is voltak egymásnak. A kommunista párt a baloldal egységének megszilárdítására májusban és még inkább június első felében több helyen is kísérletet tett a Baloldali Blokk megyei, járási és városi intéző bizottságainak megalakítására, de az SZDP-nek és részben az NPP-nek a Baloldali Blokk funkciójával és jellegével kapcsolatos aggályai, bizonytalansága, valamint a baloldali pártok kölcsönös viszonyában mutatkozó egyéb problémák megakadályozták a Baloldali Blokk szóban forgó szerveinek kiépítését. Ennek ellenére néhány megyében és városban június folyamán megalakult az intéző bizottság.

A baloldali pártok teljes egységének hiánya kétségtelenül kedvezett a kisgazdapárt „ellenállásának”. Június végére – döntően a jobboldali akciók miatt – ismét olyan helyzet alakult ki az országban, hogy az nemcsak a kormány munkáját tette szinte lehetetlenné, hanem az egész politikai életet „robbanással” fenyegette. A felhalmozódott problémák tisztázását és valamilyen formában történő megoldását ezúttal viszont az sürgette, hogy a SZEB a kormányhoz intézett jegyzékében követelte mindazoknak az egyesületeknek és szervezeteknek a feloszlatását, valamint személyeknek a felelősségre vonását, amelyeknek, illetőleg akiknek részük volt és lehetett a Vörös Hadsereg tagjai elleni merényletekben, s akik szerepet vállaltak a jobboldali, népi demokrácia ellenes propaganda felszításában, terjesztésében. Ezt követően a belügyminiszter, a jobboldal tiltakozásai ellenére, több tucat világi és egyházi egyesületet, szervezetet feloszlatott.

A koalíciós pártok július 16-i értekezletén – Kovács Béla merev ellenállását leküzdve – született meg az az egyezmény, amelyet hivatalos közlemény formájában nyilvánosságra is hoztak. A koalíció pártjai ebben kötelezettséget vállaltak – a demokrácia gazdasági alapjainak megszilárdítása érdekében – közös „frontjuk” megerősítésére, valamint a kisgazdapártból kiszorult, illetőleg az FKGP-ben maradt reakciós elemek elleni harc következetes végigvitelére. A pártok megállapodtak abban is, hogy a közigazgatási reform és a választójogi törvény módosításával összefüggő munkálatokat oly módon és ütemben végzik el, hogy a községi választások még 1946 őszén megtarthatók legyenek. Igaz, ezzel egyidejűleg ismételten aláhúzta a közlemény azt is, hogy a pártközi megállapodások végrehajtásában „mindenkor” elsősorban a stabilizáció biztonságának és zavartalanságának az érdekeit kell szem előtt tartani. A közlemény utolsó mondatai érzékeltették leginkább, hogy ezúttal is csupán „fegyverszüneti” megállapodás jött létre a koalíción belül. Ez is nagy jelentőségű volt azonban, mert komoly mértékben hozzájárult a pénzügyi és gazdasági stabilizáció kommunista tervének sikeres végrehajtásához.

A kormány békeelőkészítő
tevékenysége
A külügyminiszterek londoni értekezlete után az ellentétek bizonyos enyhülése következett be a nemzetközi politikában. Ebben döntő szerepet játszott az a tény, hogy az USA és Anglia kormánykörei is felismerték: a Szovjetuniót az atombomba fenyegetésével sem lehet az alapvető érdekeiről – amelyek egyúttal a haladó emberiség érdekeit is jelentették – való lemondásra kényszeríteni. Az ellentétek további fokozódása pedig még kilátástalanabbá tette volna a második világháború eredményeinek – békeszerződések formájában való – rögzítését. Végső fokon ez a belátás eredményezte a külügyminiszterek moszkvai értekezletének összehívását (1945. december 16-26.) és annak sikerét. A moszkvai értekezleten Anglia, az USA és a Szovjetunió külügyminiszterei megegyeztek a hitleri Németország volt szövetségeseivel kötendő békeszerződések tervezetének kidolgozásában. Elvben megállapodtak abban, hogy a békeszerződések csak akkor lépnek életbe, ha azokat az illetékes parlamentek, mindenekelőtt a győztes hatalmak törvényhozása ratifikálja.

Magyarország szempontjából a moszkvai értekezlet sikere azt jelentette, hogy megnyílt az út a békekötéshez s ezzel az ország teljes szuverenitásának a visszanyeréséhez is. A Külügyminisztérium békeelőkészítő tevékenysége a koalíció közös békeelőkészítő programjának hiányában jó ideig szinte teljesen „önálló úton” haladt. Az is bonyolította a helyzetet, hogy az ún. sváb kérdés, s még inkább a csehszlovákiai magyarok tervezett kitelepítésével és jogfosztásával kapcsolatos problémák egyelőre sem belpolitikailag, sem külpolitikailag nem nyertek megnyugtató megoldást.

1945. december 29-én jelent meg a 12 330/1945. ME. sz. rendelet a magyarországi német nemzetiségű lakosság kitelepítéséről. A rendelet szerint „Németországba áttelepülni köteles az a magyar állampolgár, aki a legutolsó népszámlálási összeírás alkalmával német nemzetiségűnek vagy anyanyelvűnek vallotta magát, vagy aki a Volksbundnak vagy valamely fegyveres német alakulatnak (SS) tagja volt”. Ez a rendelet lényegében összhangban volt a nemzetközi előírásokkal és többé-kevésbé megfelelt az ország azon belső szükségletének és igényének is, hogy a fasizmus és a nácizmus hazai német nemzetiségű képviselőitől megszabaduljon. Ugyanakkor távolról sem fejezte ki a kormánynak a kollektív felelősség elvét hivatalosan elutasító álláspontját, valamint a koalíciós pártok – külön-külön vallott – felfogását erről a kérdésről. A német nemzetiségű lakosság első csoportjait 1946. január elején indították el Budaörsről Németország nyugati részébe, majd ezeket további csoportok követték az ország más vidékeiről is. Ezzel együtt 1946 közepéig – a Németországi Szövetséges Ellenőrző Tanács által előirányzott 500 000 német nemzetiségű lakosból – csak mintegy 115 000-125 000 fő települt át Németország amerikai megszállási övezetébe. 1946 júniusában-júliusában teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy a németek Magyarországról való kitelepítése – döntően a nemzetközi helyzetben bekövetkezett változások miatt – a kitűzött határidőre egyáltalán nem valósítható meg. Röviddel ezután azonban az is kiderült, hogy maga a kitelepítés ügye is lekerül a napirendről.

A fentebbinél is nagyobb gondot okozott, s szorosabban összefüggött a pártok és a kormány békeelőkészítésével a csehszlovákiai magyarok ügye. Az 1946. februári prágai tárgyalások után került sor a magyar-csehszlovák lakosságcsere-egyezmény aláírására, amelynek lényege az volt, hogy ahány magyarországi szlovák jelentkezik kitelepülésre, a csehszlovák hatóságok ugyanannyi magyart telepíthetnek át Magyarországra. A magyar-csehszlovák viszony, s ezen belül a csehszlovákiai magyar nemzetiségű lakosság problémái – a lakosságcsere-egyezménnyel – nemhogy enyhültek volna, hanem sok tekintetben rosszabbodtak, bonyolultabbakká váltak. Ez a körülmény arra késztette a két állam kormányát, hogy a kétoldalú tárgyalásokkal szemben a nemzetközi rendezést részesítsék előnyben és attól várják a végső megoldást, így az előbbiekkel összefüggésben is különleges jelentősége volt a magyar kormányküldöttség 1946. április 9-18-i moszkvai útjának, a szovjet állam vezetőivel folytatott tanácskozásoknak.

A koalíciós pártok képviselői – a moszkvai út után – a nemzetgyűlés külügyi bizottságának 1946. április 24-i ülésén vitatták meg behatóbban a kormány békeprogramját. A tanácskozáson figyelemre méltó eredmények születtek a magyar békecélok kialakítása szempontjából is. Többek között megegyezés történt arra vonatkozóan, hogy a magyar kormány kizárólag Romániával szemben – a román fegyverszüneti egyezmény idevonatkozó pontjára hivatkozva – jelent be területi igényt a békekonferencián.

A Külügyminiszterek Tanácsának 1946. május 7-i állásfoglalásából – amely a magyar békeszerződés tervezetében a határokat illetően az 1937. december 31-i állapotokat javasolta véglegesíteni – azonban a koalíciós pártok ellenkező előjelű következtetéseket vontak le. A kommunista párt – a realitásokkal jobban számolva – elsősorban a kisebbségi jogok biztosításának elérésére összpontosította figyelmét és erejét, a kisgazdapárt viszont a területi megoldásért szállt síkra, azt állította előtérbe. Ennek megfelelően határozta el magát Nagy Ferenc is a washingtoni és londoni látogatásra. A Nagy Ferenc vezette kormányküldöttség nyugati útja valójában teljes kudarccal végződött. A kisgazdapárt vezetői saját tapasztalataik alapján győződhettek meg arról, hogy a nyugati nagyhatalmak politikájához és a szövetségesek közötti ellentétek elmélyüléséhez fűzött reményeik nem váltak valóra. A Szovjetunióval szembeni tartózkodásuk, az egyoldalú nyugati orientációra való törekvés „jutalmaként” sem tudnak Magyarország számára olyan békét biztosítani, amelynek az eredményeit kisajátítva megvalósíthatnák eredeti belpolitikai elképzeléseiket: a baloldali pártok, mindenekelőtt a kommunista párt elszigetelését, valamint a koalícióból való kiszorítását. A kormányküldöttség nyugati útjának tapasztalatai egyszeriben romba döntötték azokat a terveket, amelyek arra épültek, hogy a kisgazdapárt helyzetének és politikájának megerősítése, illetőleg alátámasztása érdekében az USA és Anglia hajlandó konkrét fellépésre, akár csak olyan formában is, hogy az FKGP által képviselt békecélok kezdeményezését a közeli békekonferencián magukra vállalják.

A magyar kormányküldöttség amerikai és angliai útjának kudarca azonban nemcsak abban fejeződött ki, hogy bizonytalanság és tanácstalanság lett úrrá a kormányon és főleg a kisgazdapárton, hanem abban is, hogy Magyarország alapjában véve elszigetelődött, érezhetően megromlottak kapcsolatai a szomszédos államokkal. Ily módon Magyarország, döntően a régi rendszer bűnei miatt, a koalíció ellentmondásaitól terhelten, lényegében magára hagyva és sok tekintetben csalódottan várta a békekonferencia tárgyalásait, amelyek hivatva voltak számára a békefeltételeket végső formába önteni.

A pénzügyi stabilizáció
A pénzügyi stabilizáció 1946 tavaszán-nyarán történt előkészítése és végrehajtása – a békekonferenciára való felkészülés mellett – a magyar politikai és gazdasági élet kétségtelenül legjelentősebb eseménye volt, hiszen végső fokon ezen állt vagy bukott a népi demokratikus kormányzat sorsa, jövője.

1945. január és október között az állami kiadások meghaladták a 95,8 milliárd pengőt. Ezzel szemben a bevételek mindössze 10 milliárd pengő körül mozogtak. A szükséges pénzügyi fedezetet tehát csakis a bankóprés útján, papírpénz kibocsátásával lehetett előteremteni. Az infláció elhatalmasodása közepette a gazdasági helyzet, a pénz- és hitelélet lényegében áttekinthetetlenné vált, s ez különösen kedvező mozgási lehetőséget nyújtott a tőkének. Az infláció kihasználására irányuló manipulációk (az újjáépítési és jóvátételi hitelekkel való visszaélések, a munkabérek csökkentése stb.) és a spekuláció igen nagy hasznot biztosított a tőkéseknek. A legnagyobbak mellett az infláció kisebb, de még mindig busás jövedelmekhez jutó haszonélvezői, a valutázók, feketézők és üzérek szintén meggazdagodtak. Ugyanakkor a dolgozó tömegek, különösen a bérből és fizetésből élők százezrei, sőt a családtagokkal együtt milliói nélkülöztek, nyomorogtak.

A tőkés manipulációk és a spekuláció hatására a pénzromlás természetesen felgyorsult, korábban soha nem látott méreteket öltött. 1945. december 31-én a forgalomban levő bankjegymennyiség 765,45 milliárd pengőt tett ki, egy negyedév leforgása alatt, 1946. március 31-re azonban már 34 001,60 milliárdot, újabb negyedév után, 1946. június 30-ára viszont a gazdasági életben nem is használt számokat, 6277 trilliót, július 31-én 47 349 492 trillió pengőt.

A koalíciós pártok vezetői 1946. február végén – Tildy Zoltán köztársasági elnök részvételével – vitatták meg a gazdasági és pénzügyi helyzet rendezésére vonatkozó kommunista, illetőleg szociáldemokrata javaslatokat, és abban állapodtak meg, hogy az előkészületek irányítására a Gazdasági Főtanács égisze alatt miniszteri bizottságot alakítanak.

A Gazdasági Főtanács március 18-án tárgyalta és fogadta el alapjaiban a kommunista párt által kidolgozott stabilizációs programot. Erre épült a kormány gazdasági és pénzügyi terve is, amelyet április 7-én hoztak nyilvánosságra. A szanálás előkészítése azonban a terv látszólag teljesen egyöntetű elfogadása ellenére sem haladt a megfelelő ütemben előre. Ennek az volt az egyik legdöntőbb oka – eltekintve most a koalíción belüli politikai ellentétektől -, hogy a pénzügyi stabilizáció kérdésében is valójában eléggé eltért a pártok véleménye egymástól. Ezenkívül feltétlenül szerepet játszott az is, hogy a kommunista párton, s részben a Szociáldemokrata Párton kívül, a másik két koalíciós párt egyáltalán nem készült fel, vagy eleve nem is volt ereje ilyen feladatok megoldására.

A szanálási program kidolgozásának – néhány hetes stagnálás után – a kommunista párt május 8-i javaslatai adtak újabb lökést. E javaslatokat tartalmazó tervezet abból indult ki, hogy a valutastabilizáció legfontosabb feltétele az államháztartás egyensúlyának a helyreállítása. A tervezet készítői természetesen tisztában voltak azzal, hogy az egyensúly teljes helyreállítása azonnal nem valósítható meg, éppen ezért arra törekedtek, hogy a költségvetési deficit lehetőleg minél kisebb legyen. Ezt vették figyelembe akkor is, amikor a valutareform végrehajtásának időpontját 1946. augusztus 1-ben jelölték meg, mivel mindenképpen el kellett érni, hogy a mezőgazdasági termékek értékesítése már az új, értékálló pénzzel történjék. A kommunista párt tervezete az 1946-1947. gazdasági évre szóló szanálási költségvetés összeállításánál – 1938. évi pengőértékben kifejezve – 670 milliós bevétellel és 790 milliós kiadással számolt. Az értékálló pénz megteremtése és tartóssága lényeges előfeltételének tekintette a tervezet a valuta- és árutartalék gyűjtését, illetőleg biztosítását. A szóba jöhető arany- és devizatartalékot, amelyet egyben az új pénz eszmei fedezetének is tekintett, a Magyar Nemzeti Bank amerikai letétben levő aranyának visszaszerzésével, valamint egyéb hazai forrásokból kívánta biztosítani. Ami pedig az árutartalékokat illeti, nemcsak, sőt nem is elsősorban az élelmiszer-tartalékokra gondolt, hanem a ruházati és egyéb iparcikkek formájában felhalmozott, pontosabban felhalmozandó készletekre. Ezen túlmenően a tervezet tételesen tartalmazta mindazokat a feladatokat, amelyeket még a stabilizáció előkészítése során meg kellett valósítani. Ezek a következők voltak: életbe léptetni az összes adóügyi, beszolgáltatási és közigazgatási intézkedéseket, rendezni a jóvátételi kötelezettségek teljesítésével összefüggő problémákat, tisztázni a nyugatra hurcolt nemzeti vagyon sorsát, elkészíteni a részletes költségvetést, előkészíteni az új pénz kibocsátását stb.

A szociáldemokraták fő vonalaiban egyetértettek az MKP szanálási tervezetével. Ugyanakkor túlzottnak tartották az állami bevételek nagyságrendjével kapcsolatos kommunista várakozást, ők az 1946-1947-es gazdasági évben maximálisan 500 millió pengővel számoltak, a kiadásokra pedig 440 milliót irányoztak elő. Ez persze azt jelentette volna, hogy az évi 240 millió pengőt kitevő nemzetközi kötelezettségek teljesítésére mindössze 60 millió marad. A költségvetési deficit tehát ténylegesen nem 120, hanem 180 millió pengő. Ilyen körülmények között viszont már aligha lehetett szó a szanálás sikeres megvalósításáról. Igaz, jó termés, a nyugaton levő nemzeti javak visszaszerzése stb. esetére már a szociáldemokraták is jóval kedvezőbbnek ítélték a stabilizáció kilátásait. A Nemzeti Parasztpártnak az volt a leglényegesebb kifogása, hogy az MKP tervezete a valóságosnál kedvezőbbnek látja a mezőgazdaság lehetőségeit, más szóval erején felül terheli majd meg a parasztságot. A fentebbi vélemények ismeretében a kommunisták határozottan lehetségesnek tekintették a baloldali pártok közös álláspontjának kialakítását a stabilizáció kérdésében. A baloldal stabilizációs terve természetesen csak akkor válhatott kormányprogrammá, ha azzal a kisgazdapárt is egyetértett. Ez egyáltalán nem ígérkezett könnyen elérhetőnek, hiszen az FKGP és a hozzá közel álló polgári szakemberek kifejezetten „egy külföldi kölcsön felvételének időpontjában” tartották kívánatosnak a szanálást végrehajtani. Ezzel egyidejűleg részleteiben is bírálták az MKP tervezetét. Így különösen azt kifogásolták, hogy az MKP az egyenes adókból (földadó, házadó, társulati adó stb.) származó bevételeket állította előtérbe, s az említetteken kívül még egy újabb vagyonadó kivetésével is számolt. De az előbbieknél nem kisebb jelentőséget tulajdonított az FKGP a stabilizáció sikere szempontjából a „bizalmi légkör” megteremtésének, vagyis a baloldal politikai engedményeinek.

A gazdasági és politikai előkészítés sikere szempontjából egyaránt kiemelkedő jelentőségű volt, hogy a Szovjetunió a lehető legnagyobb megértést tanúsította a magyar kormány stabilizációs erőfeszítéseivel kapcsolatosan. A szovjet kormány már 1946 áprilisában – a magyar kormányküldöttséggel folytatott tárgyalásai során – beleegyezett ugyanis abba, hogy a jóvátételi szállításokat Magyarország 6 esztendő helyett 8 év alatt teljesítheti. Félévi haladékot adott a gyapotszállítások fejében történő készáru visszatérítésére. Elengedte a magyar vasutak helyreállításának berendezései munkálataiért, a berendezések pótlásáért járó 15 millió dolláros tartozást. Május 11-én visszaadott 12 hajóegységet, köztük a „Tabán” motorost és több áruszállító uszályt. Július 22-én hozzájárult az Ausztria szovjet övezetében levő magyar javak hazaszállításához. A szovjet kormány – a magyar kormány kérésének eleget téve – beleegyezett abba is, hogy az 1946., 1947. és 1948. évben esedékes jóvátételi szállítások egy része későbbi időpontban legyen teljesíthető. S végül mentesítette az országot a jóvátétel nem idejekoráni teljesítése miatt már felhalmozódott mintegy 6 millió dollárnyi pönálé megfizetésétől is. Ily módon a szovjet támogatás erőteljesen növelte a stabilizáció megvalósításának realitását, és nagymértékben segített eloszlatni a koalíciós partnerek azon aggályait is, amelyek a nemzetközi kötelezettségek esetleges teljesíthetetlenségével függtek össze. Ezenkívül nyilvánvalóan az is nem csekély mértékben befolyásolta az FKGP magatartását a stabilizációval kapcsolatosan, hogy az USA júniusban ígéretet tett a Magyar Nemzeti Bank aranykészletének visszaszolgáltatására.

Az USA őrizetében levő, 40 millió dollárra becsült aranykincs még az amerikai követelések levonása után is megközelítően 35 millió dollár értéket képviselt. Emellett a belföldi vállalatok, cégek, valamint magánosok tulajdonában levő aranykészletek és külföldön elhelyezett értékeik együttesen szintén 35-40 millió dollárra rúgtak. 70 millió dollárra persze nem volt szükség az új pénz aranyfedezetének biztosításához, s ezt még a polgári gazdasági szakemberek is elismerték. A kormány különböző intézkedésekkel (a beszolgáltatott arany és valuta értékének az új pénzben való azonnali kifizetésével, illetőleg kamatozó betétként való kezelésével stb.) igyekezett elősegíteni, hogy a fentebbi összeg az állam számára valóban hozzáférhetővé is váljon.

Az árutartalékok gyűjtése szempontjából is nagy hátrányt jelentett viszont az, hogy az USA a Németország és Ausztria amerikai megszállási övezetébe került – és 2 milliárd dollárra becsült – magyar javak (gépek, berendezések, vasúti kocsik, árukészletek, állatállomány stb.) visszaszerzéséhez nem járult hozzá. Ugyanakkor hajlandónak mutatkozott 10 millió dolláros hitelt nyújtani Magyarországnak, hogy az Európában állomásozó amerikai hadsereg feleslegessé vált készleteiből vásárolhasson. A magyar kormány kénytelen volt igénybe venni ezt a hitelt, mert 1946 tavaszán az így beszerezhető árukra is nagy szüksége volt. A megfelelő árutartalékot tehát szinte kizárólag belső forrásokból kellett előteremteni. Ezt szolgálta az a kormányintézkedés is, mely szerint a közszükségleti cikkeket gyártó vállalatokat természetbeni adózásra kötelezték. Ezzel egyidejűleg szigorú jegyrendszert léptettek életbe, amely az elosztás és adagolás révén ugyancsak a készletek felhalmozását célozta. A szükséges árumennyiség felhalmozását azonban mindenekelőtt a munkások és parasztok, a dolgozó nép áldozatos, olykor hihetetlenül nehéz körülmények között végzett munkája tette lehetővé, pontosabban biztosította.

A stabilizáció előkészítésének lényeges mozzanata volt az új ár- és bérrendszer kidolgozása. Ennek alapelvét – a nemzeti jövedelem tényleges alakulását figyelembe véve – háború előtti bérszínvonal 50%-os arányú megállapítása, valamint a viszonylag magasabb ipari árak és az agrárolló kialakítása képezte. Ennek megfelelően az 1939. évi árakhoz képest a mezőgazdasági termékek átlagos szorzószámát 3,3-ben, a mezőgazdasági ipariakét 3,8-ben, az egyéb iparcikkekét pedig 4,6-ben határozták meg. Ugyanakkor a béreknél 75%-os teljesítményért 50%-os bért terveztek, amit az egyes szakmákban felfelé és lefelé is módosítottak.

A stabilizáció befejező állomását az államháztartás 1946. január 1-október 31. napjáig terjedő viteléről szóló törvényjavaslat beterjesztése és július 31-én történt elfogadása jelentette. A kormány stabilizációs költségvetésének tervezete, közelebbről a kiadás és a bevétel összegei az alábbiak szerint alakultak:

Kiadások (millió pengőben)		Bevételek (millió pengőben)
1938-as pengőértékben kifejezve
Személyi kiadások	160	Egyenes adók	150
Nyugdíjak	70	Forgalmi adók	95
Dologi és átmeneti kiadások	90	Illetékek	40
Újjáépítési kiadások	65	Fogyasztói adók	60
Üzemi beruházások	50	Jövedék	175
Önkormányzatok támogatása	35	Tárcabevételek	30
Nemzetközi kötelezettségek	240	Rendkívüli bevételek	60
Összesen	710	Összesen	610

A kiadási és bevételi előirányzatok között tehát 100 millió pengős különbség volt, azaz ilyen költségvetési deficit mutatkozott. Ezt a kormány – a korábbi elképzeléseknek megfelelően – az MNB-nál felveendő kölcsön formájában tervezte kiegyenlíteni. A stabilizációra – 1946. augusztus 1-én – olyan körülmények között került sor, amikor a régi pénz már teljesen elveszítette értékét; 1 új forint formailag 400 000 kvadrillió pengővel volt egyenértékű, más szóval az átváltására gyakorlatilag nem volt szükség.

Az értékálló pénz, a forint megteremtése – a világtörténelem egyik legnagyobb inflációja után – valóságos valutacsoda volt. A pénzügyi stabilizáció lezárta a felszabadulást követő, súlyos nehézségekkel terhelt időszakot, s egyben új szakaszt is nyitott a magyar népi demokrácia gazdasági életében. A stabilizáció megteremtése a népi demokratikus erők nagy sikerét jelentette gazdasági és politikai szempontból egyaránt, de – mint a kommunisták helyesen számoltak is ezzel – a tőke erősödésének a lehetőségét is magában rejtette. Kemény harcok dönthették csak el, hogy mely erők és osztályok fordíthatják végül is a saját javukra az 1946. évi pénzügyi stabilizációt.

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

A függetlenségi fronton belüli küzdelmek
(Idézet: A magyar népidemokrácia története 1944-1962)

A függetlenségi fronton belüli küzdelmek
1945-1946 fordulóján és az 1946. évi
tavaszi baloldali tömegmozgalmak hatása
a koalíció politikájára. A pénzügyi stabilizáció

A Tildy-kormány
megalakulása és politikája
Az új kormány megalakítására irányuló pártközi tárgyalások már a választások napján megkezdődtek. Hivatalosan ugyan az MNFF egyetlen pártja sem vonta kétségbe a koalíciós kormányzás további fenntartásának szükségességét, de különösen az FKGP jobbszárnyán és centrumában többen is szóvá tették egy „tiszta” kisgazdapárti kormány megalakítását. Tildy Zoltán egyértelmű kiállása a koalíció mellett és – az őt ebben a kérdésben támogató – Nagy Ferenc állásfoglalása után azonban a kisgazdapárti kormány ügye lekerült a napirendről. Ezzel egyidejűleg lényegében az is tisztázódott, hogy ne Nagy Ferenc, hanem a baloldali pártok bizalmát is inkább élvező Tildy Zoltán legyen a miniszterelnök.

A Tildy-kormány – a pártok részesedésével és a személyi kombinációkkal kapcsolatos pártközi viták elhúzódása miatt – csak 1945. november 15-én alakult meg. A 14 tárcát a kisgazdapárt és a három baloldali párt egymás között „megfelezte”. Mégpedig oly módon, hogy az FKGP kapta a Földművelésügyi, Honvédelmi, Közellátásügyi, Tájékoztatásügyi, Újjáépítési, valamint a Külügy- és Pénzügyminisztériumot, az MKP a Közlekedési, Népjóléti és Belügyminisztériumot, az SZDP az Igazságügy-, az Iparügyi, a Kereskedelmi és Szövetkezetügyi Minisztériumot, s végül az NPP a Vallás- és Köz- oktatásügyi Minisztériumot. Rákosi Mátyás, Szakasits Árpád és Dobi István államminiszterként kerültek a kormányba, majd az előbbi két politikus nem sokkal később miniszterelnök-helyettes lett. A kisgazdapártnak jutott tárcák közül csupán a földművelésügyit töltötte be ismertebb politikus, Kovács Béla személyében. Ugyanakkor Nagy Ferenc, a párt elnöke, kimaradt a kabinetből. A parasztpárt, nem lévén a vezetői között katolikus vallású, az irodalomtudós Keresztúry Dezsőt jelölte a VKM élére. A kommunista miniszterek közül Gerő Ernő és Molnár Erik megőrizte korábbi tárcáját, Nagy Imre viszont a földművelésügyit a belügyivel cserélte fel. Ebben azonban döntően az játszott közre, hogy ő a kisgazdapárt számára elfogadhatóbbnak tűnt, mint az energikusabb és jobb szervező hírében álló Rajk László, akit a kommunista párt eredetileg javasolt. Az Ideiglenes Nemzeti Kormány „pártonkívüli” miniszterei tehát valamennyien kimaradtak a kormányból.

Sajátos módon a Tildy-kormány megalakulásának külföldi visszhangja jóval kedvezőbb volt a hazaiénál. Kisgazdapárti körökben egyébként amiatt elégedetlenkedtek, hogy nem sikerült a Belügyminisztériumot megszerezniük, sőt többen kifejezetten Tildyt tették felelőssé a belügyi tárca „elvesztéséért”. Az előbb említettekkel összhangban több állam (USA, Anglia, Jugoszlávia, Svédország, Törökország stb.) kormánya helyezte kilátásba a Tildy-kormány elismerését, de ezt az ígéretet 1945-ben egyedül az USA váltotta be. Ugyanakkor a Szovjetunió – még a nemzetgyűlési választások előtt, azok eredményétől függetlenül – október 15-én elsőként vette fel a diplomáciai kapcsolatot Magyarországgal.

A Tildy-kormány programja, legalábbis főbb vonásaiban, még a nemzetgyűlési választásokat megelőző pártközi tanácskozásokon kialakult. A kommunista párt a kormány programjába mindenekelőtt gazdasági és gazdaság-politikai követeléseket kívánt felvétetni, és a kormányon belül is azok következetes megvalósításáért szándékozott síkraszállni. Első helyen állott a dolgozók, s ezen belül a bányászok, a vasutasok és a nagyipari munkásság élelemmel és iparcikkekkel való ellátása. Majd ezt követte az értékálló pénz megteremtésének a követelése, az állami jövedelmek fokozásával és az állami kiadások lényeges csökkentésével, valamint a gazdagok erőteljes megadóztatásával. Fontos helyet foglalt el az MKP követelései sorában a földreform befejezése, valamint a bányák és az erőművek államosítása. Ugyanakkor a párt sürgette a reakció elleni harc fokozását és az államgépezet megtisztítását is a „leigazolt” jobboldali, fasiszta elemektől. November végén a kisgazdapárt – saját programja nem lévén – nagyrészt elfogadta, legalábbis formálisan, az MKP kormányprogram-javaslatait, amelyeket az SZDP és az NPP is támogattak. Az együttműködés látszata így biztosítva volt, a közös gyakorlati tevékenység, a program valóra váltása azonban már sokkal kevésbé. A politikai élet felszínén mutatkozó egység ugyanis mély és súlyos ellentéteket takart, s azok felszínre kerülése csak az alkalmon múlott. Ily módon a koalíciós kormány úgyszólván minden lépése egyúttal az egység megmaradásának és fenntartásának is a próbaköve volt.

A kisgazdapárt támogatását élvező tőkés körök aggodalommal vegyes ellenállással fogadták a kommunista párt, illetőleg most már a kormány gazdaság-politikai célkitűzéseit. Ez jutott kifejezésre abban is, hogy a kisgazdapárti vezetők tudomásul vették ugyan a szénbányák államosításának tervét, de a további államosításokat élesen ellenezték. A kötött gazdálkodás bevezetése elől viszont nem zárkóztak el, maguk is kívánatosnak tartották azt. A kisgazdapárt kötött gazdálkodási elképzelései persze nem a tőke gazdasági hadállásainak gyengítésére, hanem annak erősítésére irányultak. Ilyen érdekeket képviselt a kisgazdapárt természetesen az államhatalomban is.

A kommunista párt gazdaságpolitikájának kidolgozásával párhuzamosan, különösen a választások után, olyan külön állami szerv létrehozására törekedett, amely megfelelő hatáskörrel rendelkezik a kötött gazdálkodás bevezetése és a tőke korlátozása szempontjából. Az MKP ezt a szerepet a december közepén létrejött Gazdasági Főtanácsnak szánta. Ez a szerv nemcsak az Újjáépítési Minisztériumot és az Országos Gazdasági Tanácsot szorította perifériára, hanem az ahhoz fűzött kisgazdapárti s részben szociáldemokrata hegemonikus törekvéseket is. Emellett valóban kiemelkedő szerepet játszott a kötött gazdálkodás megvalósítása, majd a sorsdöntő „széncsata” sikeres megvívása, illetőleg a legnagyobb nehézipari üzemek állami kezelésbe vétele tekintetében. A Gazdasági Főtanácsnak azonban végső fokon a „formális” és „tényleges” hatalom birtoklása szempontjából is komoly jelentősége volt. Hiszen a kisgazdapártnak a törvényhozásban meglevő abszolút többsége ellenére a végrehajtó hatalomban valójában meg kellett elégednie a „kisebbség” szerepével.

Kisgazdapárti törekvések
az államhatalmi pozíciók
„arányosításra”
és kísérletek a földreform
jobboldali felülvizsgálatára
A kisgazdapárt az „arányosításért” folytatott harcával a törvényhozásban megszerzett többségéhez, illetőleg többségével a végrehajtó hatalomban – mindenekelőtt a rendőrségnél és a közigazgatásban – is megfelelő pozíciókhoz akart jutni, s így végső fokon fordulatot szeretett volna elérni a maga s ezen keresztül objektíve és részben szubjektíve is az egész jobboldal javára. Ez a jobboldal azonban meglehetősen sokszínű volt, így az „arányosításért” folytatott küzdelem sem korlátozódott egyszerűen a kisgazdapárti hatalmi pozíciók gyarapítására, hanem nyitánya lett egy általános kommunista- és baloldalellenes hullámnak, „rohamnak”, és kiterjedt a társadalmi és politikai élet minden területére. Az „arányosítási” akció ilyen jellege azonban csak részben felelt meg a kisgazdapárti vezetők, elsősorban Nagy Ferenc és csoportja elképzeléseinek. Hiszen a szélsőségesen jobboldali megnyilvánulások kompromittálták elképzeléseiket, lehetetlenné tették gyakorlatilag a polgári jobboldaltól való, még formális elhatárolódásukat is. S ez annál nyilvánvalóbban mutatkozott meg, minél nagyobb erőfeszítéseket tettek az „arányosítások” megvalósítása érdekében. A helyzetet tovább bonyolította az a körülmény, hogy az „arányosítást” célzó akciók körén túllépő jobboldali „roham” célpontjává vált a földreform is, a népi demokratikus rendszer eddigi kétségtelenül legnagyobb vívmánya.

A földreform jobboldali felülvizsgálatára irányuló törekvések már a nemzetgyűlési választások előtt nyíltan jelentkeztek. A földek visszaszerzésére indított akciók fő formái a földbirtokrendező szervekhez és bíróságokhoz benyújtott fellebbezések voltak, de esetenként az is előfordult, hogy a régi birtokosok kényszert alkalmaztak és erőszakkal űzték el földjeikről az újgazdákat. Ugyanakkor a földreform végrehajtása körüli bizonytalanságra utalt az a tény is, hogy 1946. január elejéig a megyei földbirtokrendező tanácsok mindössze 1700 községben, vagyis az ország lakott településeinek mintegy felében hagyták csak jóvá a földigénylő bizottságok döntéseit.

A földreform végrehajtása körüli viták azonban nem egyszerűen a régi nagybirtokosok és a parasztság ellentétének formájában jelentkeztek, hanem sok helyen a parasztság különböző rétegeinek egymás elleni küzdelmében. A rendelet végrehajtása során ugyanis a földigénylők több helyen a gazdagparasztok mentesített földjeibe is „belehasítottak”. Az 1945 nyarán meginduló telepítések az ún. sváb földekre tovább növelték falun a parasztság különböző rétegei közti ellentéteket, sőt a szociális ellentétek így már nemzetiségi színezetet is kaptak. A közös és ellentétes érdekek 1945-1946 fordulóján gyakran összefonódtak a magyar faluban, s olykor a valóságos érdekek torzulva jelentkeztek a parasztság különböző rétegeinek a tudatában. A sokrétű és összetett problémák „gerincét” azonban mindenesetre a földosztás jelentette a valóságban is, az emberek tudatában is.

A kisgazdapárt kezdettől fogva a földreform végrehajtását sérelmezők oldalára állt. Az FKGP ilyen magatartása részben azzal függött össze, hogy a „sérelmezők” többségükben a párt tagjai vagy hívei voltak. A kisgazdapárt szerepét ebben a kérdésben az is növelte, hogy a földművelésügyi tárca élén Kovács Béla, a párt főtitkára állt. Kovács Béla – miközben a Földművelésügyi Minisztériumban és intézményeiben igyekezett gyengíteni a kommunista párt pozícióit – elvetette Donáth Ferenc államtitkárnak a földreform gyors befejezését célzó rendelettervezetét és a kisgazdapárti Kerék Mihályt bízta meg az új tervezet kidolgozásával. A Kerék-féle tervezet azt irányozta elő, hogy minden 1000 kat. holdon aluli úri birtokosnak 100 holdat hagyjanak meg, illetőleg ennyit kell visszaadni. Még olyan esetekben is szükségesnek tartotta a családról való „gondoskodást”, ha a tulajdonos népellenességét jogerősen megállapították. A tervezetnek az újgazdák szempontjából az volt a legsúlyosabb kitétele, hogy amíg jogerős határozat nincs, addig a földigénylő a kiosztott ingatlant csak mint „haszonbérlő” művelheti. A tervezet tehát a jogvédelem címén valójában a jogbizonytalanságot kívánta előidézni az újonnan földhöz juttatott százezrekben, azzal a céllal, hogy a paraszti elbizonytalanodás légkörében lehessen végrehajtani a földreform jobboldali jellegű felülvizsgálatát.

A kommunista párt a nemzetgyűlési választások után igen határozottan felvetette az újgazdák alapvető érdekeinek a megvédését. Ezzel összefüggésben szállt síkra a telekkönyvezési munkálatok meggyorsításáért és mielőbbi befejezéséért. A kommunista pártot e kérdésben egyedül a parasztpárt támogatta kezdettől fogva. A baloldal összefogását az a körülmény hátráltatta, hogy a Szociáldemokrata Párt hosszú ideig nem tudta kiheverni a nemzetgyűlési választásokon való várakozás alatti szereplését és a belügyi tárca „elvesztését”. A kudarc miatt a párt jobboldala a kommunistákkal együttműködő baloldali vezetőket hibáztatta. 1946 elején, az üzemi bizottsági választások alkalmával, a két munkáspárt együttműködése újabb erőpróba előtt állt. A kommunista párt közös listával és paritásos alapon kívánta az üb-választásokat lebonyolítani. Ezzel szemben a jobboldali szociáldemokraták ezúttal is a külön lista mellett kardoskodtak. Sőt, Peyer Károly ebben a kérdésben odáig ment el, hogy nyíltan meghirdette az SZDP „új” orientációjának szükségességét, konkrétan a kommunista párttól való elhatárolódást és a kisgazdapárti centrumhoz való közeledést, illetőleg a vele való összefogást. S amikor január második felében Peyer már egyenesen a Szociáldemokrata Párt kettészakítására vette az irányt, a baloldali vezetők megelégedtek a hajdani főtitkárnak – a pártból történő kizárása helyett – a politikai életből való „kivonásával”.

A köztársaság megteremtése
és a Nagy Ferenc-kormány
megalakulása
A köztársasági államforma megteremtésének időszerűségét a Szociáldemokrata Párt vetette fel elsőként a koalíciós pártok közül, közvetlenül a nemzetgyűlési választások után. Ezt a véleményét megismételte a Tildy-kormány programjának parlamenti vitája során. Az SZDP javaslatát a kommunista párt elvileg azonnal a magáévá tette, de az időpontot illetően egyelőre nem nyilatkozott. Hasonlóan kedvező visszhangra talált a köztársaság gondolata a koalíción kívüli Magyar Radikális Párt és a Polgári Demokrata Párt körében is. 1945 végén és 1946 elején, a Veres Péter vezetése alatt álló Nemzeti Parasztpárt hivatalos megnyilatkozását követően, Dobi István és Tildy Zoltán is állást foglalt „egyénileg” a köztársasági államforma mellett. Végül, hosszas aggályoskodások és párton belüli viták után, a kisgazdapárti centrum, illetőleg Nagy Ferenc is tudomásul vette a köztársaság megteremtésének napirendre tűzését. Mindez azt jelentette, hogy a legitimista körök – élükön Mindszenty hercegprímással – gyakorlatilag már akkor elszigetelődtek, mielőtt még a nemzetgyűlés véglegesen döntött volna az államforma kérdésében.

A köztársasági törvényjavaslat kidolgozásával párhuzamosan a pártok figyelme egyre inkább a lehetséges elnökjelölt személyére összpontosult. A koalíciós pártok közül különösen a Szociáldemokrata Párt és a többségi kisgazdapárt vezetőit foglalkoztatta legtöbbet ez a kérdés. A Szociáldemokrata Pártban sokan támogatták Károlyi Mihály jelölését, és hozzájuk csatlakozott a Magyar Radikális Párt is. Károlyi jelölésének azonban nem volt realitása, mivel a kisgazdapárt a baloldali szociáldemokratákhoz és a kommunistákhoz politikailag akkor már közelebb álló politikust nem fogadta volna el. A kisgazdapárt, amely a köztársaság kikiáltását is csak nehezen vette tudomásul, mindenképpen saját jelöltjét kívánta köztársasági elnöknek. A párton belül gyakorlatilag két politikusnak volt komoly esélye a köztársasági elnökségre: Tildy Zoltánnak és Nagy Ferencnek. Az utóbbi esélyeit növelni látszott, hogy a pártban valójában ő rendelkezett többséggel, s a jobboldali körök is – beleértve Mindszentyt és az egész katolikus klérust – őt támogatták. Ugyanakkor mind a baloldali pártok, mind a szövetséges nagyhatalmak szempontjából Tildy Zoltán mutatkozott posszibilisebb jelöltnek. Ilyen körülmények között Nagy Ferencnek is tudomásul kellett vennie Tildy jelölését. Sőt, különböző okokból ennél többre is vállalkozott, a képviselői értekezleten ugyanis maga javasolta Tildy Zoltánt a kisgazdapárt köztársasági elnökjelöltjének.

A nemzetgyűlés közjogi és alkotmányjogi bizottsága január 28-án tárgyalta meg a köztársasági törvényjavaslatot, majd a következő napon a parlamentben Sulyok Dezső terjesztette elő a bizottság jelentését. Egyetlen képviselő, a „pártonkívüli” Slachta Margit vállalkozott arra, hogy a nemzetgyűlésben a királyságot nyíltan védelmébe vegye. Slachta legitimista tüntetés számba menő felszólalása után a nemzetgyűlés a törvényjavaslatot elfogadta. Január 31-én a nemzetgyűlés elnöke a Magyarország államformájáról szóló törvényt mint az 1946: 1. törvénycikket „kihirdetettnek” nyilvánította, és 1946. február 1-én a nemzetgyűlés Tildy Zoltánt közfelkiáltással megválasztotta a Magyar Köztársaság elnökének.

A köztársaság kikiáltása a baloldali erők jobboldal elleni küzdelmének, s egyben a népi demokratikus államiság kiépítésének is kiemelkedő állomása volt. A legitimizmus magyarországi hívei súlyos vereséget szenvedtek, és ebben a kérdésben teljesen elszigetelődtek. A köztársaság megteremtésében megnyilvánult egység kétségtelenül kedvező hatással volt a baloldal összefogására. A saját erejükbe vetett hitet növelte azokban a munkás-paraszt tömegekben is, amelyek az országban jelentkezett jobboldali „rohamot” már nem sokáig szemlélhették tétlenül életbevágó érdekeik súlyos veszélyeztetése nélkül.

A nemzetgyűlés politikai bizottsága 1946. február 4-én döntött az új miniszterelnök személyét illetően. Erre a tisztségre Nagy Ferencet jelölte. Kinevezésével, a kormánypolitika folytonosságának látszólag zökkenőmentes biztosítása ellenére, a koalíción belüli együttműködés lehetőségei és feltételei még a korábbinál is problematikusabbakká váltak.

Nagy Ferenc nemzetgyűlési programbeszédében a gazdasági problémák megoldását, s köztük is elsősorban a pénzromlás, az infláció megszüntetését jelölte meg a legbonyolultabb feladatnak. A gazdasági helyzet konszolidálásával összefüggésben állást foglalt a közigazgatás „leépítése” mellett is. Az újjáépítés konkrét feladatairól szólva utalt arra, hogy a kormány egyfelől a függetlenségi front államosítási programjának elvi álláspontján áll, másfelől a gazdasági és pénzügyi problémák megoldása érdekében „összefüggő és egységes” tervet szándékozik kidolgozni. A mezőgazdasággal és a parasztság gondjaival kapcsolatosan, a földreform befejezését is beleértve, ugyanakkor a Tildy-kormány korábbi álláspontjára helyezkedett. A vitában a kommunista párt a földreform ellen megindult támadásoknak a kormány részéről történő erélyes visszautasítását sürgette, valamint gyakorlati rendszabályokat, megfelelő intézkedéseket követelt az újbirtokosok védelmére. A baloldali pártok a földreform vívmányainak megvédése mellett a közigazgatás megtisztításának az ügyében is egységesen léptek fel. A három baloldali pártban igen erőteljes visszhangot váltott ki a „katolikus hívők” február 10-i budapesti köztársaságellenes tüntetése, amelynek nyitányát Mindszenty József kifejezetten jobboldali hangvételű templomi beszéde jelentette.

A kialakult helyzetben egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy kormányzati úton, vagyis „felülről”, egymagában nem lehet a kormányprogram végrehajtását biztosítani, még kevésbé a kibontakozott jobboldali „rohamot” visszaszorítani. Döntően a kiosztott földek megvédését célzó vidéki, paraszti megmozdulások és a rendkívül súlyos gazdasági helyzet, valamint a legkülönbözőbb formában jelentkező jobboldali politikai törekvések miatt elégedetlen munkásság egyre szélesedő és határozottabb tömegtiltakozásai pedig már szinte követelték is a dolgozók tömegerejének igénybevételét a baloldal részéről. A kormányra „alulról” gyakorolt nyomás módszerének és eszközének alkalmazását a kommunista párt szempontjából megkönnyítette az a körülmény is, hogy a budapesti és a megyei, majd az azokat követő járási és városi pártkonferenciák mintegy előkészítették a párt alsóbb szerveit, helyi szervezeteit a tömegmozgalom irányítására és vezetésére. De a mind gyakoribbá váló tömegmegmozdulások maguk is sürgették a kommunista párt s általában a baloldali pártok mielőbbi állásfoglalását.

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Az 1945. november 4-i nemzetgyűlési választások
(Idézet: A magyar népidemokrácia története 1944-1962)

Az 1945. november 4-i
nemzetgyűlési választások
A választási előkészületek egyik legfontosabb eseménye annak a választójogi törvénynek a megalkotása volt, amelynek alapján a tervezett budapesti törvényhatósági és nemzetgyűlési választásokat le lehetett bonyolítani. Az Ideiglenes Nemzeti Kormány a belügyminiszter által előterjesztett választójogi javaslatokat – az erre a célra összehívott pártközi értekezlet módosításait figyelembe véve – 1945. augusztus 28-án és 31-én véglegesítette. Ezzel a kormány határozatra emelte azt a sokat vitatott javaslatot is, mely szerint minden 20. évét betöltött magyar állampolgár választó és választható is egyben. Az elfogadott határozat a jobboldali elemeknek úgyszólván csak a töredékét zárta ki a választójog gyakorlásából. Ez utóbbi kérdés ilyen alakulásában azonban nem annyira a pártonkívüli miniszterek, valamint a kisgazdapárt ereje és magatartása játszotta a meghatározó szerepet, hanem a nemzetközi helyzet, s ezen belül is elsősorban Potsdam „szelleme”. A kizárási indokok jelentős korlátozása mellett lényegében minden más kérdést többé-kevésbé kompromisszumos alapon döntöttek el a pártok. Így az FKGP tudomásul vette, hogy a budapesti törvényhatósági választásokat rendelet fogja szabályozni, viszont kivívta, hogy a nemzetgyűlési választásokat választójogi törvény alapján bonyolítsák le. Ugyanakkor a kommunista párt elérte, hogy a budapesti törvényhatósági választásokat a nemzetgyűlési választások előtt, október 7-én megrendezik.

Az 1945. szeptember 12-én nemzetgyűlési vitára bocsátott választójogi törvényjavaslat alapelveiben és szellemében lényegében megegyezett az alig két héttel azelőtt megjelent választási rendelettel. Az Ideiglenes Nemzetgyűlés – a funkciójából adódó különbségek mellett – néhány ponton, egyéb vonatkozásában is módosította a törvényjavaslatot. Míg a rendelet előre megszabta a törvényhatósági bizottságok, valamint a községi képviselőtestületek tagjainak létszámát, addig a törvény csupán azt írta elő, hogy a 16 választókerületben minden 12 000 érvényes szavazatra 1 mandátum jut. A törvény nem általában a 600/1945. ME. sz. rendelet 5. §-a alá esőket zárta ki a választójogból, hanem kizárólag azokat, akiknél „az elkobzási eljárás megindult”. Szigorítást jelentett viszont a rendelettel szemben az, hogy nem 22, hanem 25 volt jobboldali, fasiszta egyesület országos tisztségviselőit fosztotta meg választójoguktól. Hasonló sors várt továbbá azokra is, akiket az igazolási eljárások során foglalkozásuk gyakorlásától egy évnél hosszabb időre tiltottak el. A választójogi törvény, szelleme és betűje szerint, nemzetközi viszonylatban is igen demokratikus jellegű törvényalkotás volt. Legfeljebb abban a vonatkozásban nem járt el demokratikusan, hogy azokat is kirekesztette a választójogból, akik a felszabadulás előtt német nemzetiségűnek vallották magukat. Ettől eltekintve inkább azzal veszélyeztette a népi demokrácia érdekeit, hogy túlságosan is bőkezűnek bizonyult a választójog odaítélésénél.

Mielőtt a nemzetgyűlési választások időpontját a belügyminiszter nyilvánosságra hozta volna, feltétlenül tisztázni kellett, hogy a függetlenségi front pártjai mellett más pártok indulnak-e a választásokon. A választójogi törvény ugyanis ezt lehetővé tette. De ilyen pártok indulását a törvény az Országos Nemzeti Bizottság hozzájárulásától tette függővé. Az ONB 1945. szeptember17-i ülésén bírálta el a választásokon indulni kívánó pártok kérelmét. Minden különösebb vita nélkül engedélyezte a Magyar Radikális Párt indulását, amely zömmel fővárosi baloldali radikális értelmiségieket és kispolgárokat tömörített soraiba. Demokrata Néppárt elnevezéssel azonban két kérelem is érkezett az ONB-hez. Az egyiket Barankovics István, a másikat gróf Pálffy József nyújtotta be. Az ONB Barankovics kérelmét fogadta el, feltehetően azzal a meggondolással, hogy a Barankovics-féle Demokrata Néppárt baloldalibb színezetű lesz és valamelyest lazább kapcsolatok fűzik a katolikus klérushoz is. Az ONB a Pálffy-féle Demokrata Néppárton kívül elutasította egyébként a Nemzeti Demokrata Párt nevű csoport jelentkezését is. A Barankovics-féle Demokrata Néppárt azonban nem vett részt sem a választási kampányban, sem a választásokon. A katolikus egyház vezető körei, élükön Mindszenty hercegprímással, a jobboldal egységének megbontását látták egy polgári ellenzéki párt indulásában, ezért az új párt alakítására irányuló korábbi elképzeléseiket elvetették és a kisgazdapárt támogatása mellett foglaltak állást. Ennek megfelelően a Demokrata Néppárt jelöltjei valamennyien a kisgazdapárt listáján indultak.

Az ONB döntése után néhány nappal a belügyminiszter 1945. november 4-re tűzte ki a nemzetgyűlési választások időpontját.

A kommunista párt 1945. szeptember 23-án nyilvánosságra hozott választási programja lényegében a májusi pártértekezlet határozatain alapult. A párt változatlanul az ország újjáépítését tekintette a központi feladatnak. Ezt a célt szolgálta a hároméves újjáépítési terv meghirdetése is. A háború okozta sebek begyógyítása és az infláció megszüntetése mindenekelőtt a kötött gazdálkodás következetesebb érvényesítését igényelte. Ezzel összefüggésben merült fel a függetlenségi front államosítási programjának végrehajtása és a tőke ellenőrzésének szélesebb alapokon nyugvó megvalósítása is. Ez a követelés legközvetlenebbül a munkástömegek érdekeit szolgálta és azok támogatását igényelte. Falun a földek telekkönyvi tulajdonba való átadásának követelése az újbirtokosok legfőbb kívánságával volt összhangban, sőt a mezőgazdaság termelési színvonalának emelését célzó egyéb javaslatok a szélesebb paraszti rétegekre is kedvezően hatottak. A szövetkezeti gondolat felvetése azonban még korainak tűnt. Nem növelte, hanem csökkentette a fentebb említett javaslatok és paraszti követelések fogadtatását, kedvező visszhangját. A párt világosan és egyértelműen foglalt állást a vallásszabadság biztosítása, valamint a család intézményes védelme mellett. A kommunista párt a magyar demokrácia győzelmének, s az ennek megfelelő kormányzat létrehozásának a biztosítékát a munkásegységben, a munkásság és a parasztság szilárd szövetségében látta.

A Szociáldemokrata Párt nem dolgozott ki külön választási programot, hanem a XXXIV. kongresszusán elfogadott munkatervét igyekezett népszerűsíteni. Az MKP választási programja és az SZDP munkaterve között – az eredeti rendeltetésükből és jellegükből adódó eltérések mellett – egyéb különbségek is mutatkoztak. Nem volt kétséges, hogy a Szociáldemokrata Párt is az ország újjáépítését tekinti a legfontosabb belpolitikai feladatnak. Ennek ellenére csupán vázlatosan körvonalazta az újjáépítés feltételeit, távlatait. Az azonnal megoldásra váró feladatok közé fel sem vette az infláció megszüntetését, valamint a közellátás biztosítására igénybe veendő eszközöket. Elvileg nem zárkózott el a kötött gazdálkodás bevezetésétől, elsősorban az ipar és a kereskedelem területén, de a mezőgazdaságot ebből a szempontból szinte teljesen figyelmen kívül hagyta. Állást foglalt a földreform végrehajtása érdekében a telepítések és a földbirtokrendezés mellett, ugyanakkor még említést tett sem a kiosztott földek telekkönyvi tulajdonba adásáról. Az SZDP munkaterve a gyáripart a „jóhiszemű és aktív magántőke” támogatásával kívánta talpra állítani. A kommunista párt ezzel szemben a magánvállalkozás érdekeinek a nemzetgazdasági érdekeknek való „alárendelését” húzta alá. Az SZDP szintén hirdette a fasizmus maradványainak következetes felszámolását, de még csak említést sem tett a közigazgatás megtisztításának szükségességéről. A szociáldemokrata „választási program” leggyengébb pontja vitathatatlanul a parasztsággal kapcsolatos. A belterjes gazdaság és a nagyüzem előnyeinek kidomborítása a parasztság alig néhány hónappal korábban földhöz jutott részében nem kelthetett még megfelelő visszhangot. A dolgozó parasztság többi részét pedig, a földmunkásságot kivéve, ugyancsak nem túlságosan lelkesítették a párt munkatervének célkitűzései.

Ilyen körülmények között különleges jelentőségre tett szert az a kérdés, hogy a Nemzeti Parasztpárt milyen választási programmal lép fel. Az NPP a földreform végrehajtását csak az első lépésnek tekintette a parasztság helyzetének megjavításában. Sőt azt is világosan leszögezte, hogy a földreform végrehajtásával, a kiosztható földek korlátozott mennyisége miatt, a jogos igényeket csak részben lehetett kielégíteni. A párt az új birtokosok számára vetőmagellátást, állatállomány-juttatást és mezőgazdasági felszerelések biztosítását követelte. Síkraszállt továbbá a paraszti beruházásokhoz szükséges hosszú lejáratú és kamatmentes kölcsönért, valamint a mezőgazdasági gépgyártásnak a paraszti kisbirtok igényeihez való igazításáért. A dolgozó parasztság gazdasági felemelkedését elősegítő „igazi” termelő- és fogyasztási szövetkezetek létrehozását sürgette, de ezzel egyidejűleg a belterjes gazdálkodást folytató, egyéni művelésen alapuló, a parasztság magántulajdonára épülő kisbirtokrendszer fenntartása mellett is állást foglalt. Az NPP a középrétegek közül az értelmiség iránt tanúsított megkülönböztetett érdeklődést. Ezzel összefüggésben merült fel újra a párt nemzeti jellege kidomborításának igénye. Sőt nemcsak felmerült, de egyes parasztpárti politikusok kifejezetten nacionalista vagy nacionalista ízű hangokat is megütöttek a választási program népszerűsítése során. Az NPP választási programja a szegény- és a kisparasztság számára kétségtelenül valamivel gazdagabbnak és vonzóbbnak is tűnt, mint a munkáspártok hasonló jellegű követelései. De a középparasztságnak valójában az NPP sem tudott túlságosan sokat mondani.

A kisgazdapárt választási programjának középpontjában a polgári demokrácia és a polgári életforma „örök eszméi” álltak. A párt nem annyira gyakorlati politikai követelések megvalósításáért szállt tehát síkra, hanem mindenekelőtt az „életformáért”. Ennek megfelelően a tőkés magántulajdon védelme mellett – a vállalkozás szabadságának hirdetésétől kezdve a politikától mentes közigazgatáson keresztül a félelem nélküli életig – minden olyan követelést felvett választási programjába, amely hathatott a burzsoáziára, a kispolgárságra, a tisztviselőkre, minden „pesti polgárra”.

Az FKGP a polgári egységet vidéken a paraszti egység létrehozására irányuló törekvéssel helyettesítette. S ezzel összhangban a magántulajdon védelmének jelszavát a paraszti tulajdon védelmére alkalmazta, a polgári egységet pedig a paraszti egység, illetőleg a „nemzeti egység” jelszavával váltotta fel. A kisgazdapárt már a választási küzdelmet megelőzően is tagadta osztálypárt jellegét. A párt osztályok felettiségének hangsúlyozása a választási küzdelem során még nagyobb szerepet kapott. A nemzeti és hazafias érzelmek ápolásának jelszava viszont a legtöbb esetben erőteljes nacionalizmusba torkollott. De az FKGP még ezzel együtt sem érezte önmagában elég hatékonynak az általa kiadott nemzeti egység jelszavát a paraszti-polgári egységfront megteremtése szempontjából. Ezért a vallásgyakorlat szabadságának a védelmét is bevonta választási propagandájába. A fenntebbi követelések, illetőleg jelszavak a valóságban persze csak „keretét” jelentették annak a kisgazdapárti választási propagandának, amely sok helyen – főleg vidéken – a kifejezetten kommunista- és szovjetellenes agitáció formáját öltötte magára.

A függetlenségi front pártjaival nagyjában egyidejűleg a Polgári Demokrata Párt, illetőleg a Magyar Radikális Párt is nyilvánosságra hozta – zömmel a városi polgárság középső és alsó rétegeinek szóló – választási programját.

Az 1945 szeptemberétől kezdődő választási gyűléseken a pártok általában választási programjaikat népszerűsítették, de sok esetben túl is mentek azon. A hallgatóság összetételének megfelelően esetenként felvetettek új kérdéseket, vagy pedig olyan módon magyarázták célkitűzéseiket, amit az írásos forma már „nem bírt” volna el. A választási küzdelem, bár közvetlenül a választók minél nagyobb számának a megnyeréséért folyt, ugyanakkor valamennyi párt a választók körében kifejtett tevékenységét igyekezett saját szervezeti megerősödésével is összekötni.

A budapesti törvényhatósági választásokon, amelyek 1945. október 7-én zajlottak le, a kisgazdapárt szerezte meg az abszolút többséget (50,54%). Ugyanakkor a Dolgozók Egységfrontja, a két munkáspárt közös listája a szavazatok 42,76%-át kapta. A többi párt – NPP, PDP, MRP – nem ért el számottevő eredményt. A fővárosi törvényhatósági bizottságban így az FKGP 121, az MKP és az SZDP együttesen 103, a Polgári Demokrata Párt 9, a Nemzeti Parasztpárt 5 és a Magyar Radikális Párt 2 helyet biztosított magának.

Az FKGP a budapesti törvényhatósági választások eredményének ismeretében korábbi elképzeléseinél is biztosabb győzelmet várt a nemzetgyűlési választásokon. A kommunista párt a budapesti választások tanulságaként a kisgazdapárt elleni általános támadás megindítása és a polgári jobboldallal szembeni erélyesebb fellépés mellett foglalt állást. Taktikai okokból, Budapest „visszahódítása” érdekében egyetértett az SZDP-nek a külön listára vonatkozó javaslatával. Ez azonban nem érinthette a két munkáspárt korábbi együttműködését. De a választási küzdelem nem kedvezett a baloldali pártok együttműködésének. Az SZDP külön listája és sok tekintetben középpárt jellegű választási propagandája érezhetően távolította a két munkáspártot egymástól. Sok tekintetben hasonlóan alakult a kommunista párt és a parasztpárt viszonya is. Az NPP és az SZDP is, bár nem azonos módon és mértékben, a politikai életben keletkezett két ellentétes pólus – az MKP és az FKGP – között igyekezett elhelyezkedni és ez utóbbi pártok egymás elleni harcát is a maga javára kihasználni a választási küzdelemben. Ugyanakkor a kommunista párt és a kisgazdapárt választási harca olyan arányokat és jelleget öltött, hogy az újabb válsággal fenyegetett. A polgári jobboldal egyre kiteljesedő egysége arra indította a demokratikus pártok baloldali vezetőit, hogy a politikai válsággal felérő helyzetből valamilyen kiutat találjanak.

1945. október 16-án a SZEB elnökének közreműködésével tárgyalások kezdődtek a függetlenségi front pártjai között a belpolitikai helyzet normalizálására és a túlfeszített választási küzdelem higgadtabb mederbe való terelésére. A pártközi tárgyaláson szóba került a kormány választások előtti átalakítása, továbbá az a javaslat, hogy az MNFF pártjai közös listával vegyenek részt a nemzetgyűlési választásokon. A közös listát és a mandátumok előzetes elosztásának a gondolatát a résztvevők – bár nem utasították el – elég vegyes érzelmekkel fogadták. S különösen akkor váltak nyilvánvalóvá az ellentétek a pártok vezetői között, amikor a szóban forgó javaslatok konkretizálására került a sor. A választási szövetség meghiúsulásának azonban nemcsak, sőt tulajdonképpen nem is elsősorban belpolitikai, hanem külpolitikai okai voltak: mégpedig a nyugati hatalmak beavatkozása. Anglia és az USA ugyanis a közös listáról való lemondástól tette függővé a kilátásba helyezett diplomáciai elismerést, az egyik alapvető feltételét a Magyarországgal megkötendő békének. Ilyen körülmények között született meg azután egy olyan közös nyilatkozat terve, amelyben a pártok kifejezik a választások utáni kormányzásban közösen vállalt felelősségüket és körvonalazzák a létrehozandó koalíciós kormány programját is.

A függetlenségi front pártjainak választási kiáltványa október 25-én jelent meg. A kisgazdapárt hivatalos vezetőinek magatartásától függetlenül a képviselőjelöltek, s főleg a klérus emberei, változatlan tartalmú és jellegű agitációt folytattak. Ezzel biztosították – tekintet nélkül a pártok közös választási felhívására – a kisgazdapárti választási propaganda folytonosságát és a jobboldal felsorakozását a párt mögött. Mindszenty hercegprímás 1945. október18-i pásztorlevele pedig csak betetőzte, véglegesítette a jobboldal egységének létrejöttét. A pásztorlevél lényegében egyenlőségi jelet tett a népi demokrácia és a fasizmus közé, s egyenesen a népi demokráciával és ezen belül a baloldallal szembeni fellépésre hívta fel a katolikus hívőket. A pásztorlevelet az ország legtöbb katolikus templomában már a választások előtti héten felolvasták, sőt olykor nem is egy alkalommal. De a papság sok helyütt gondoskodott a november 4-én történő felolvasásáról is. Ezek után már nem volt meglepő, hogy a hívők – az ország számos helyén – egyenesen a templomból járultak a szavazóurnákhoz, úgy, ahogy Lentikápolnán: itt „négyes sorokban mentek az emberek, mint a katonák, szavazni”.

A november 4-i választásokon 4 774 653-an (92,4%) járultak az urnákhoz és 4 730 409 érvényes szavazatot adtak le. Az érvényes szavazatok pártonkénti megoszlása az alábbi képet mutatta:

A párt neve	Szavazatok száma	Szavazatok arány (%)
Nemzeti Parasztpárt	325 284	6,87
Magyar Radikális Párt	5 757	0,12
Polgári Demokrata Párt	76 424	1,62
Magyar Kommunista Párt	802 122	16,95
Független Kisgazdapárt	2 697 508	57,03
Szociáldemokrata Párt	823 314	17,41

A fentebbiek alapján az FKGP 245, az MKP 70, az SZDP 69, az NPP 23 és a PDP 2 mandátumot mondhatott magáénak. Az MRP nem jutott mandátumhoz. A nemzetgyűlés első ülése azonban az ország közéleti és szellemi vezető személyiségei közül még további 12 képviselőt választott tagjai sorába.

Az 1945. november 4-i nemzetgyűlési választások lényegében tisztázták a politikai erőviszonyokat Magyarországon. Ezúttal is a kisgazdapárt szerezte meg a szavazatok abszolút többségét. A három baloldali párt megkapta a szavazatok 42%-át, amely azt jelentette, hogy őket többé már nem lehet mellőzni az ország sorsa feletti döntések meghozatalánál. A baloldal súlyát növelte az a körülmény is, hogy a győzelmet megszerző kisgazdapárton belül olyan balszárny helyezkedett el, amely továbbra is vállalta a baloldali pártokkal megvalósított együttműködést. A függetlenségi fronton belüli baloldali egység döntő tényezője volt az ország politikai életének.

A választásokkal egyidejűleg azonban befejeződött a polgári jobboldal egységének kialakulása is, amelynek képviseletét a kisgazdapárt jobbszárnya látta el. Az FKGP centruma – a függetlenségi front baloldalától jobbra helyezkedett el – az adott körülmények között lényegében külön erőt képviselt, mégpedig a falusi burzsoázia vezetése alatt felsorakozott tulajdonos parasztság tömegeit.

A munkásosztály, a szegény- és kisparasztság jelentős része, valamint a városi kispolgárság és az értelmiség egy része a választásokon a baloldali pártok mellett foglalt állást. A falusi és városi középrétegek döntő többsége azonban olyan pártra adta le szavazatát, amelyben a falusi burzsoázia mellett a városi burzsoázia és a régi uralkodó osztályok úgyszólván minden csoportja és irányzata megtalálható volt.

A választások után létrehozandó kormány a bal- és a jobboldal első erőpróbájának ígérkezett. A kisgazdapárti centrum állásfoglalása a koalíciós kormányzás mellett arra utalt, hogy a politikai és társadalmi fejlődés, vagyis végső fokon a baloldal esélyei ígérkeznek a jövőre nézve kedvezőbbeknek. A kisgazdapárti centrum és a jobbszárny összefogásának veszélye ezzel még korántsem múlt el, legfeljebb elodázódott. Csak bonyolult és hosszadalmas politikai küzdelmek tisztázhatták a tulajdonos parasztság végleges állásfoglalását. Ennek a tisztázásnak a szempontjából is a legidőszerűbb feladat a kormány programjának megfogalmazása, elfogadása és végrehajtása volt.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!