Címke: ideológia

Az ország nemzetközi helyzete
(Idézet: A magyar népidemokrácia története 1944-1962)

A politikai és a gazdasági-társadalmi viszonyok
a felszabadulás után.
Az 1945. november 4-i nemzetgyűlési választások

Az ország nemzetközi helyzete
A nyugati nagyhatalmak és a Szovjetunió diplomáciai, politikai „erőpróbája” a közép- és délkelet-európai államokat illetően, különös tekintettel a hitleri Németország volt szövetségeseire, még a háború befejezése előtt kezdetét vette. Az USA és Anglia ugyanis már a jaltai értekezlet előtt kifogásolta a bolgár és a román kormány összetételét, azon a címen, hogy azok nem elég „reprezentatívak”; más szóval számukra túlságosan baloldaliak. A szövetséges nagyhatalmak a közép- és délkelet-európai legyőzött államokkal kapcsolatos álláspontjukat a felszabadított Európáról szóló „Nyilatkozat”-ukban fogalmazták meg. A „Nyilatkozat”-ban kötelezettséget vállaltak arra, hogy együttesen támogatják „a felszabadított európai államoknak vagy a tengely volt európai csatlós államainak népeit abban, hogy megteremtsék országuk belső békéjének feltételeit, hogy megtegyék a szükséges intézkedéseket az ínséget szenvedő lakosság megsegítésére, hogy a lakosság összes demokratikus elemeit széleskörűen képviselő ideiglenes kormányhatóságokat létesítsenek, amelyek kötelesek legyenek a lehető legrövidebb időn belül szabad választások útján olyan kormányokat alakítani, amelyek megfelelnek a nép akaratának, hogy elősegítsék ilyen választások megtartását mindenütt, ahol ez szükségesnek mutatkozik”.

A szövetséges nagyhatalmak nézeteltérései, vitái azonban a jaltai konferencia után sem szűntek meg az említett államok ideiglenes kormányait illetően, sőt a későbbiekben fokozódtak, különös tekintettel a „Nyilatkozat” értelmezésére. Ugyannyira, hogy a potsdami értekezleten az USA képviselője már nyíltan a jaltai egyezmény megszegésével vádolta a Szovjetuniót. H. Truman elnök – a tárgyalások legelején – egy memorandumot olvasott fel, amelyben követelte, hogy azonnal szervezzék át Bulgária és Románia kormányát, majd utána a szövetségesek „segítségével” rendezzenek ezekben az országokban részrehajlástól mentes, szabad választásokat. Ugyanakkor Truman teljesen magától értetődőnek tartotta, hogy a szövetségesek egyöntetűen támogassák Olaszországnak az ENSZ-be való felvételét. De Olaszország ilyen megítélésével még Anglia képviselője sem értett egyet. A vitában a Szovjetunió határozottan elutasította azokat az angolszász törekvéseket, melyek a közép- és délkelet-európai legyőzött országok hátrányos megkülönböztetésére irányultak. Nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy Olaszországot diplomáciailag elismerik és az ENSZ tagjává emelik – még a békekötés előtt -, Bulgáriát, Romániát és Magyarországot pedig még diplomáciailag sem ismerik el a szövetségesek. A tanácskozások folyamán mind nyilvánvalóbbá vált, hogy a szóban forgó országok ügyét – a konferencián szereplő többi kérdéshez hasonlóan – egyedül a kölcsönös engedmények útján rendezhetik. A potsdami konferencián létrejött kompromisszum Bulgária, Románia és Magyarország ügyében mégis kétségtelenül előrelépést jelentett. Hiszen azon az állásfoglaláson túlmenően, amely a Külügyminiszterek Tanácsának a napirendjére tűzte a békeszerződések előkészítését és kilátásba helyezte az érdekelt államoknak az ENSZ-be való felvételét a békekötés után, valamelyest közeledtek a nézetek egymáshoz Bulgária, Románia és Magyarország diplomáciai elismerése kérdésében is. A szövetséges nagyhatalmak közötti megegyezést szolgálta egyébként a romániai, bulgáriai és magyarországi SZEB működésére vonatkozó megállapodás is, amely enyhíteni volt hivatott az említett szervek gyakorlati tevékenysége kapcsán felmerült, sőt hovatovább állandósult nézeteltéréseket.

A potsdami konferencia után az USA és Anglia mégsem a fentebbi megegyezések szellemében jártak el, hanem diplomáciai „offenzívába” kezdtek, s a politikai nyomás alkalmazásával próbáltak eredeti céljaikhoz közelebb jutni. Az USA 1945. augusztus 18-án jegyzékben hozta az ideiglenes bolgár kormány tudomására, hogy szerinte nem képviseli kellő módon „a demokratikus közvélemény fontos elemeit”, és a választási előkészületek sem jelentenek biztosítékot arra nézve, hogy maguk a választások „szabad és megkötésektől mentes”-ek lesznek. Ezért az amerikai kormány a választások utáni bolgár kormányt sem ismeri majd el olyannak, amely a békeszerződést aláírhatná. Két nappal később E. Bevin – az angol alsóházban elmondott beszédében – még az amerikai jegyzéken is túltett, s nemcsak a bolgár, de a román és a magyar kormányt is azzal vádolta meg, hogy „önkényuralmi” rendszert teremtettek országaikban. Anglia, a külügyminiszter alsóházi fellépését követően, szintén jegyzékben közölte a bolgár kormánnyal kapcsolatos kifogásait. Nem sokkal később azonban a bolgár „ügy” mellett a román „ügy” is megjelent a nemzetközi politikában. S ennek megfelelően a bolgár kormány után a Groza-kormány is az amerikai-angol támadások középpontjába került.

Ilyen előzmények után kezdte meg a munkáját a Külügyminiszterek Tanácsának londoni értekezlete, 1945. szeptember 11-én. A külügyminiszterek értekezletén az angol és amerikai, valamint a szovjet külügyminiszter között szinte minden kérdésben véleményeltérés volt. De a legnagyobb vitára mégis Bulgária, Románia és részben Magyarország megítélését illetően került sor. A külügyminiszterek még abban sem jutottak közös nevezőre, hogy mely hatalmak vegyenek részt az ezekkel az államokkal kötendő békeszerződések előkészítésében. A nagyhatalmak közötti ellentétek még csak fokozódtak akkor, amikor az USA külügyminisztere előterjesztette a Bulgáriával, Romániával és Magyarországgal megkötendő békeszerződések tervezetét. Az amerikaiak az előterjesztett román és bolgár békeszerződés-tervezetet csak „elméleti” jelentőségűnek tekintették, mert szerintük az ezekben az országokban levő kormányokkal nem lehet megkötni a békeszerződést.

A londoni külügyminiszteri értekezletről szóló hírek és tudósítások, ha el is tértek egymástól, annyit mindenesetre világossá tettek a nemzetközi közvélemény előtt, hogy a Szovjetunió és a nyugati nagyhatalmak álláspontja nagyon távol áll egymástól a közép- és délkelet-európai legyőzött országok megítélésében. Így nem is okozhatott különösebb meglepetést az a tény, hogy a londoni tanácskozások október 2-án eredménytelenül fejeződtek be. Az USA és Anglia engedmények nélküli politikával kísérelték meg a Szovjetunió erejét „próbára tenni” és az ún. szabad választásokat is közép- és délkelet-európai elszigetelésének eszközeként kívánták felhasználni. A nyugati nagyhatalmak az említett választásoktól valójában olyan polgári irányzatok felülkerekedését várták, amelyek a polgári demokrácia jelszavával „befelé” megakadályozzák a kommunista pártok előretörését, esetleg megvalósítják azok politikai elszigetelését, „kifelé” pedig lényegében nyugati orientációt követnek. A Szovjetunió természetesen ilyen alternatívát semmilyen körülmények között sem fogadhatott el a saját, illetőleg az érintett országok népei érdekeinek súlyos sérelme nélkül. Ily módon a nagyhatalmak szempontjából gyakorlatilag nem maradt más hátra, mint az ellentétek végső kiélezése vagy a megegyezés keresése. A második világháború után kialakult erőviszonyok azonban objektíve is inkább a megegyezés lehetőségét kínálták a nagyhatalmak, mindenekelőtt az USA és a Szovjetunió számára. Hiszen egyik fél sem remélhette komolyan, hogy akaratát – akár az ellentétek végső kiélezése árán is – a másikra kényszerítheti.

Bulgária, Magyarország és Románia szempontjából azonban a szövetséges nagyhatalmak megegyezése nem egyszerűen az egyik „alternatíva” volt, hanem szinte ettől függött állami létük is, pontosabban csak a nagyhatalmak megegyezése esetén juthattak teljes szuverenitásuk birtokába. Persze az sem volt számukra mellékes, hogy milyen lesz a megegyezés konkrét tartalma. A megegyezés tartalmának „megfogalmazásában” azonban az érintett országok maguk is szerepet játszottak. Mégpedig annak megfelelően, hogy menynyire képesek a bonyolult nemzetközi viszonyok között eligazodni, mennyire tudják saját, legalapvetőbb nemzeti érdekeiket felismerni. Ennek a kölcsönhatásnak a ténye azonban az egyes országokon belül is – a különböző politika irányzatok magatartásában – eltérő módon tudatosult, másfajta következtetéseket vontak le belőle. Ez tükröződött mindennapi politikájukban s azokban a törekvésekben, amelyekkel megszabni próbálták a maguk és ezáltal végső fokon országuk jövőjét.

Osztályok és pártok
a felszabadult Magyarországon
A felszabadulás után a magyar társadalomban a legdöntőbb változás a nagybirtokosok osztályhelyzetében következett be. A földreform végrehajtása ugyanis azt eredményezte, hogy a nagybirtokosok mint osztály megszűntek létezni. Így a két volt uralkodó osztály közül tehát csak az egyik, a burzsoázia őrizte meg osztálylétének kereteit, feltételeit. De a burzsoázián belül csak a falusi burzsoázia szerepe növekedett, miután lényegében versenytárs nélkül maradt. Legfeljebb egyes képviselői kényszerültek arra, hogy a múltért vállalják a felelősséget. Ugyanakkor mint társadalmi csoport, a politikai hatalom közvetlen részesévé, egyik fontos tényezőjévé is vált. A városi burzsoázia a háborút és következményeit korántsem tudta oly módon átvészelni, mint falusi társa. Hiszen a városi burzsoázia legerősebb, leghatalmasabb rétegének egyik csoportja a Weiss-Chorin-Kornfeld-Mauthner családok, akiket gyáraik átadása fejében az SS 1944-ben semleges területre szállított, a háború befejezése után sem tértek vissza Magyarországra. Ezenkívül a hitleristák számos tőkést is koncentrációs táborokba hurcoltak, s közülük sokan egyáltalán nem, vagy csak később, 1945 második felében tértek haza. Mások pedig a szovjet hadsereg elől menekültek nyugatra. Jellemző, hogy az Elhagyott Javak Kormánybiztossága 1945-ben mintegy 700 tőkés vállalatot nyilvánított gazdátlannak. De a tőke hatalmának korlátozását jelentette az MNFF programjának végrehajtása, az üzemi bizottságok megszületése, illetőleg működése is. A felszabadulás után a városi burzsoázián belül az angol-amerikai orientáció hívei kerültek előtérbe, ők foglalták el a tőkés érdekvédelmi szervezetek vezető pozícióit és gyakoroltak leginkább hatást a politikai életre. Politikai képviseletüket azonban általában átruházták a falusi burzsoáziára és a közvetlenül tőlük függő értelmiségiekre, akik a politikai pártokban helyezkedtek el.

A felszabadulás után jelentősen megváltozott a középrétegek társadalmi helyzete és súlya. A csendőr-, rendőr- és katonatiszti csoport – amely a két világháború között a politikában is igen nagy szerepet játszott, mintegy „fémjelezte” az ellenforradalmi rendszert – korábbi szerepét úgyszólván teljesen elveszítette, kasztjellege megszűnt. A közigazgatás szervezetének lényegében változatlan formában való fennmaradása lehetővé tette, hogy a tisztviselői kar több tízezres állománya elkerülje a fentebb említett csoport sorsát. De ők sem folytathatták tevékenységüket a régi feltételek mellett. Hiszen az igazolási eljárások megindításával, a nemzeti bizottságoknak a közigazgatásra gyakorolt hatásával egyidejűleg anyagi helyzetük is nagymértékben romlott, s korábbi társadalmi súlyuk a mélypontra süllyedt. Miután a közigazgatás volt lényegében a régebbi államgépezet egyetlen megmaradt része, elkerülhetetlenül vonzotta magához mindazokat az erőket, amelyek egy esetleges rendszerváltozásra építették a reményeiket. A közigazgatás helyzete és tevékenysége azonban az új államiság megteremtése szempontjából sem volt közömbös. Így a közigazgatás és annak tisztségviselői gyakran az egymással szemben álló osztályok – s ennek megfelelően a különböző pártok – figyelmének és harcának is a középpontjába kerültek.

A háború előtt és idején hozott ún. zsidótörvények főleg a kiskereskedők jelentős részét fosztották meg létalapjától, s később a hitleri Németországba hurcoltak nagy része a náci haláltáborokban pusztult el. De a jóval kisebb vérveszteséget szenvedett kisiparosok létszámában beállt változás is jól szemlélteti a háború következményeit. 1943-ban még mintegy 190 000 kisiparos mester és 170 000 segéd volt az országban. Ezzel szemben 1945-ben hozzávetőlegesen 290 000 mestert és segédet tartottak nyilván. Az életben maradottak anyagi feltételeit a háborús rombolás szintén a mélypontra süllyesztette. Az elhatalmasodott infláció és áruhiány mellett azonban a kisiparosok és kiskereskedők egy része viszonylag gyorsan meggazdagodott. Az a körülmény, hogy az állam korlátozta a nagytőke lehetőségeit és működési területét, kedvezett ennek a rétegnek. Egy szűkebb csoportjától eltekintve, amelyre politikai és büntetőjogi felelősségre vonás várt, tömegesen áramlott be a különböző pártokba, és minden korábbinál aktívabb szerepet töltött be a politikai életben.

Az értelmiség jelentős része, lényegében a többsége a fasizmusból és a háborúból kiábrándulva, utat és történelmi távlatot veszítve, inkább csak passzív szemlélője volt az eseményeknek. Ilyen magatartásában szerepet játszott az is, hogy egyeseket szoros gazdasági, családi és egyéb kapcsolatok fűztek a régi uralkodó osztályokhoz. Korábbi magatartásuk miatt féltek az esetleges felelősségre vonástól. Nagyon erős volt még a negyedszázados nacionalista, szovjetellenes és antikommunista propaganda hatása, valamint a régi életmódhoz való ragaszkodás és az új életformától való idegenkedés. Az ország romokban hevert, a háború éveiben megindult infláció fenyegető méreteket öltött, mindez egy széles körű értelmiségi munkanélküliség és nyomor árnyait vetítette előre. Döntően ezen okok következtében helyezkedett a tartózkodás, a kivárás politikájának álláspontjára. Nem változtatott e magatartás lényegén az sem, hogy sokan közülük – különösen a későbbi hónapok során – az egymással versengő pártok „védőszárnyai” alá húzódva várták az események alakulását.

A földreform végrehajtásával lényegesen átalakultak a mezőgazdasági birtokviszonyok, a magyar parasztság társadalmi arculata. Jelentősen emelkedett a tulajdonnal rendelkező parasztok száma, s ezen belül is elsősorban az 5-10 holdasoké, ugyanakkor mintegy 300 000-rel csökkent a falusi proletárok száma és aránya. A háború idején a mezőgazdaságban fekvő nemzeti vagyonnak megközelítően ¹/₅-e pusztult el. Emellett a terménybeszolgáltatás, az iparcikkek hiánya, a hitellehetőségek korlátozott volta stb. megnehezítették a mezőgazdaság talpra állását és a birtokviszonyok átalakulása pozitív gazdasági és társadalmi következményeinek érvényesülését. De éreztette hatását a parasztság életében és magatartásában a mezőgazdasági termelés hagyományaiból és színvonalából adódó különbség is. A parasztság tényleges érdekeinek kifejezését és azok védelmét nagymértékben korlátozta az a körülmény, hogy csak a kisebbik része rendelkezett a politikai életben való jártassággal, tapasztalattal, mégpedig sajátosan a legalsó és a legfelső rétegekben elhelyezkedők. Sőt, műveltségi színvonala is alacsonyabb volt a társadalmi átlagnál. Mindez nemcsak abban játszott szerepet, hogy politikai képviseletét többé-kevésbé az MNFF valamennyi pártjában kereste, hanem ezzel egyidejűleg széles tömegeiben is jó ideig meglehetősen erős maradt az egyházak, főleg a katolikus egyház befolyása.

A munkásosztály lett a népi demokratikus rendszer vezető ereje. A munkásosztály azonban a politikai hatalomban való részesedésével egyidejűleg nem alakíthatta át azonnal a termelési viszonyokat. S ez azt jelentette, hogy kizsákmányolásának ténye, ha nem is maradt változatlan, de nem szűnt meg. Ugyanakkor a termelés megindításában, illetőleg folytatásában – a termelési viszonyok gyökeres átalakulását megelőzően is – érdekeltebb volt, mint a tulajdonos burzsoázia. Hiszen a háborús pusztítás következményeinek a felszámolásától, az újjáépítés sikerétől függött lényegében magának a népi demokratikus rendszernek a sorsa és a munkásosztály jövőbeni szerepe is. A társadalmi fejlődésért érzett felelősség és a napi érdekek között mutatkozó ellentmondás időről időre, legalábbis a munkásság egyes köreiben, kisebb-nagyobb konfliktusokhoz vezetett. Csökkentette ezt, sőt az ellentmondás megoldását segítette elő viszont az, hogy a munkásosztály a politikai hatalomban való részesedése révén és kezdetben a tőkés irányítás nélküli termelés felelősségétől vezettetve létrehozta a tőke ellenőrzésének és korlátozásának a szervét, az üzemi bizottságokat. A munkásosztály szerepének és hivatásának növekedése azonban olyan körülmények között ment végbe, amikor a munkásság létszáma jóval alacsonyabb volt, mint korábban. 1938-ban a gyáriparban 289 000 munkás dolgozott, 1943-ban a munkások létszáma elérte a 329 000 főt. Ezzel szemben még 1946 tavaszán is mindössze 225 000 munkást foglalkoztatott a gyáripar. A magyar munkásosztálynak tehát létszámában megfogyatkozva kellett az új viszonyok között történelmi szerepét betöltenie. A munkásosztály e szerepének betöltését – létszámának csökkenése, a munkásság körében meglevő különbségek, eltérő sajátosságok ellenére – megkönnyítette és elősegítette a szakszervezeti mozgalom egysége.

Az ország felszabadított területein a Magyar Kommunista Párt kezdte meg elsőnek szervező munkáját. A párt szervezeti fejlődésének gyors ütemét mutatta, hogy 1945 februárjában a taglétszám megközelítette a 30 000-ret. De még ugyanezen év májusában elérte a 150 000-ret, októberben pedig már meghaladta a félmilliót. S ez azt jelentette, hogy az ország lakosságának 5,7 %-a az MKP tagja volt. Azt a tényt, hogy a kommunista pártba elsősorban munkások léptek be, kétségkívül igazolja a Budapesti és a Miskolci Területi Bizottság, valamint a Nógrád megyei bizottság taglétszáma. A Debreceni, Kecskeméti és főleg a Szegedi Területi Bizottsághoz tartozó kommunisták nagy száma pedig arról tanúskodik, hogy a párt a Tiszántúlon, tehát a döntően mezőgazdasági jellegű vidékeken is igen komoly eredményt ért el. Ez egyúttal azt is jelentette, hogy az MKP kezdettől fogva nemcsak a munkásság, de a parasztság körében is figyelemre méltó befolyással rendelkezett. Igaz, ez a befolyás a parasztság körében közel sem volt egyenletes. Hiszen a Dunántúl – ellentétben a Tiszántúllal – éppen a kommunista paraszti befolyás gyengeségére irányította a figyelmet. A Duna-Tisza közének vidéke pedig valamiféle átmenetet jelentett az előbb említettek szempontjából. A kommunista párt szervezettségének foka a munkásság körében sem volt teljesen „kiegyensúlyozottnak” mondható. A sokkal jelentősebb észak-dunántúli iparvidék még 1945 októberében is mindössze néhány száz fővel járt Nógrád megye előtt. De az utóbbi mellett a Miskolci és a Pécsi Területi Bizottság számai is a bányavidékek különleges szerepére utaltak, arra, hogy a kommunista párt a bányavidékeken volt a legerősebb. Emellett főleg a budapesti taglétszám alakulása tanúskodott a nagyüzemi munkásság komoly pártbeli szerepéről. A munkások közötti kommunista befolyás méreteit és jellegzetességeit is érzékeltette a pártnak a különböző szakszervezetekben elfoglalt helye. A kommunista pártnak szinte kizárólagos befolyása volt a bányászszakszervezetben, döntő többsége az építőmunkások és a vegyipari munkások szakszervezetében, valamint részben a textilipari munkások körében és több kisebb szakszervezetben. Ugyanakkor viszonylag alacsony volt a párt befolyása a vasasszakszervezetben. A nyomdászok, valamint részben a közalkalmazottak körében pedig szinte elenyésző volt a kommunisták szerepe. Ez utóbbi viszont már átvisz bennünket más társadalmi rétegekhez, mindenekelőtt a középrétegekhez, ahol a kommunista befolyás 1945 első felében rendkívül csekély volt.

A Szociáldemokrata Pártot – a másik munkáspártot – politikailag és szervezetileg egyaránt meglehetősen felkészületlenül érte a felszabadulás. 1944 novemberében – elsősorban az MKP ösztönzésére – láttak hozzá a helyi szociáldemokrata vezetők az ország keleti felében a párt újjászervezéséhez. A szervezés terén megmutatkozó előny azonban, amivel a kommunista párt az ország keleti felében rendelkezett, Budapesten nagyjában kiegyenlítődött. Sőt, magában a fővárosban és környékén a pártszervezetek létszámát tekintve, az SZDP – viszonylag rövid időn belül – a kommunista párt elé került. De a Szociáldemokrata Párt tagjainak a száma 1945 tavaszától vidéken is jelentősen gyarapodott. 1945 végére a pártnak már 2000 szervezete működött vidéken. A tagdíjat fizető tagság létszáma pedig 350 000-400 000 között mozgott. S ez azt jelentette, hogy az SZDP Budapesten valóban igen erős, de tagjainak több mint a fele mégis vidéken, főleg a vidéki városokban élt. A Szociáldemokrata Pártban a felszabadulás után is változatlanul jelentős tényezőként szerepelt a munkásság. A párthoz csatlakozott a munkásságnak az a része, főleg nyomdászok, vasasok, vasúti munkások stb., amely még a háború előtt kapcsolódott be a munkásmozgalomba. Továbbá nem kis számban olyanok is, akik a felszabadulás után kerültek a politikai élet vonzókörébe. A felszabadulás után a főváros és környéke mellett a miskolci, pécsi, tatai, dorogi s nem utolsósorban a győri iparvidék játszott a szociáldemokrata mozgalomban figyelemre méltó szerepet. A viszonylag magas létszám az iparvidéken korántsem mindig a munkásság nagyarányú részvételéből adódott, még az üzemekben sem, hanem az alkalmazottak, tisztviselők és egyéb értelmiségiek belépéséből. Az SZDP befolyása sokkal nagyobb volt a kisiparosok s főleg a kiskereskedők körében, mint a kommunista párté. A Szociáldemokrata Párt a parasztság körében rendelkezett a legkisebb befolyással.

A két munkáspártnak a felszabadulás után lényegében sikerült megvalósítania azt, hogy a munkásosztály körében kizárólagos befolyásuk legyen. A parasztság körében érvényesülő befolyásukat, illetőleg annak kiszélesítését azonban nagymértékben gyengítette az a körülmény, hogy az SZDP ott nem tudott hatékony tényezővé válni.

A baloldali radikális Nemzeti Parasztpárt is kizárólag a dolgozó rétegek politikai képviseletére vállalkozott. A parasztpárt első, helyi szervezete 1944. december 1-én Szegeden alakult meg. De még ugyanebben a hónapban, elsősorban Szeged környékén 40-50 parasztpárti falusi szervezet kezdte meg működését. 1944-1945 fordulóján és az azt követő hetekben, hónapokban fokozatosan épült ki a párt hálózata a Tiszántúlon, zömmel Hajdú és Szabolcs megyében. Sőt, 1945 tavaszán a Duna-Tisza közén, Észak-Magyarországon és Budapesten is megjelent szervezetileg az NPP. Az ország nyugati felének, a Dunántúlnak a „meghódítására” is a többi párttal nagyjában egyidőben indult el. A szervezés terén megnyilvánuló kezdeti lendülete azonban a Dunántúlon megtorpant, és néhány megye (Veszprém, Zala) kivételével, nem tudott lépést tartani a koalíciós pártokkal. 1945 augusztusában a parasztpártnak 1400 szervezete működött az országban, és tagjainak száma meghaladta a 170 000-ret. Az NPP tömegbázisát – kezdettől fogva – döntően a szegény- és újbirtokos parasztság alkotta. A főváros környékén, Makón, Nagykőrösön, Borsod, Hajdú és Heves megye egyes helységeiben, valamint a Dunántúlon azonban módosabb parasztok is beléptek a pártba. Másutt viszont értelmiségiek és vasutasok csatlakoztak nagyobb számban a párthoz.

A két munkáspárt gyengébb paraszti befolyását az NPP tehát bizonyos fokig ellensúlyozta, elsősorban a szegény- és újbirtokos parasztság körében. A parasztság jelentős tömegeit azonban egyelőre még együttesen sem tudták befolyásolni a baloldali pártok. Így a parasztság – a magyar társadalom legnagyobb létszámú „osztálya” – erősen ki volt téve annak a veszélynek, hogy a politikában nem balfelé, hanem az MNFF másik két működő pártja s főleg a kisgazdapárt felé tájékozódik.

1944 végén a Független Kisgazda-, Földmunkás és Polgári Párt is talpra állt a Tiszántúlon. A jövő iránti bizonytalanság, sőt bizalmatlanság azonban a párt szervezeti tevékenységét is nehézkessé tette, politikai erejét pedig gyengítette. A kisgazdapárt vidéki szervező tevékenysége valójában Budapest felszabadulása után bontakozott ki a maga teljességében. 1945 nyarára a pártnak – a mintegy 900 000 fős tagságával – szervezetileg nagyjában sikerült átfognia az egész országot. A pártszervezetek kiépítésével egyidejűleg megkezdődött a különböző osztályok és társadalmi rétegek felzárkózása is a kisgazdapárt mögött. A volt nagybirtokosok és a városi burzsoázia, más lehetőséget nemigen látva, ebben a pártban kereste politikai képviseletét. A falusi burzsoáziának pedig már hagyományosan is a kisgazdapárt volt a pártja. De itt kerestek és találtak „politikai menedéket” a közigazgatási tisztviselők és a polgári értelmiség nagy része is. A kisgazdapárthoz azonban falun nemcsak a gazdagparasztok csatlakoztak, hanem zömmel a középparasztság, valamint helyenként a szegényparasztság is. Békés, Csanád és Csongrád megyében az FKGP szociális bázisa döntően gazdagparaszti volt. Hajdú, Szabolcs és Szatmár megyében viszont elég jelentős dolgozó paraszti réteget tudhatott maga mögött a párt. A Duna-Tisza közén és Észak-Magyarországon sajátosan a Nyírség és a Viharsarok elemei keveredtek egymással. A Dunántúlon azonban – Győrt, Tolnát és Zalát kivéve – a kisgazdapárt nemcsak a gazdagparasztság, hanem a többi paraszti réteg körében is szinte kizárólagos befolyással rendelkezett. A párton belül alapjában véve három politikai csoportosulás körvonalazódott. A balszárnyhoz – amely lényegében vállalta az MNFF programjának következetes végrehajtását – tartoztak a polgári tagozatban helyet foglaló baloldali értelmiségiek, valamint Dobi István szegényparaszti hívei. A párton belül a legerősebb és a legszervezettebb csoportot a Nagy Ferenc-Kovács Béla-Varga Béla vezetése alatt álló centrum alkotta. A centrum vezetőinek az elképzelésében valamiféle paraszti-polgári demokrácia megvalósítása élt, amelynek vezető ereje a módos parasztság lett volna. Ez a felfogás – a bankokkal elégedetlen parasztságra való tekintettel – a pénztőke bírálatában radikálisabb, az állam és az egyház viszonyának a megítélésében viszont konzervatívabb volt a hagyományos polgári demokráciánál. A centrum vezetői egyetértettek ugyan az MNFF programjának antifasiszta, antifeudális követeléseivel, de kizárólag a polgári rend keretein belül. Ugyanakkor a népi demokratikus átalakulás szocialista távlatait mereven elutasították és az ennek irányába ható gyakorlati politikai intézkedésekkel élesen szembeszegültek. Elsősorban külpolitikai okokból – a békeszerződés aláírásáig – nem kívánták a baloldali pártokkal kötött megállapodást felmondani és a függetlenségi frontot szétszakítani. A meglehetősen nagyszámú, de egyelőre még nem eléggé szervezett jobbágyszárnyon helyezkedett el a polgári és kispolgári jobboldalnak, sőt bizonyos fokig a szélsőjobboldalnak is úgyszólván minden irányzata, a nyilasokat kivéve. A párton belüli erőviszonyokat figyelembe véve, a balszárny és a centrum kompromisszuma átmeneti jellegűnek ígérkezett. S nem annyira a párton, sőt még csak nem is a belpolitikai viszonyokon múlott, hogy a balszárny és a centrum kompromisszumát mikor váltja fel a centrum és a jobbszárny összefogása. A jobbszárny jelenléte azonban így is az állandó tartalék szerepét töltötte be a centrum számára a balszárnnyal folytatott vitában. Ez a körülmény a centrumnak kedvezett, és ennek időről időre meg kellett mutatkoznia az FKGP és a többi párt viszonyában is.

A felszabadulás után a „haladó polgárság” szószólójaként a Polgári Demokrata Párt jelentkezett a politikai életben. Szervezetei elsősorban a megyeszékhelyeken és a nagyobb városokban alakultak meg. A megyei szervezetek közül – az alapszervezetek létszáma tekintetében – a legjelentősebb a Pest megyei volt, ahol 50 helységben működött a pártnak szervezete. 1945 derekán a Polgári Demokrata Pártnak az országban – a főváros 14 kerületi szervezetén túlmenően – 162 szervezete volt, a párttagok létszáma pedig 50 000 körül mozgott. A pártot támogatta a városi burzsoáziának az a csoportja, amelyet Baranyai Lipót és Makay Miklós neve „fémjelzett”. Az utóbbi részvétele a párt munkájában a kereskedők, mégpedig a nagy- és kiskereskedők jelenlétére is utal. Emellett Budapesten és vidéken a kisiparosok egy része is a PDP felé orientálódott. Elég nagy számmal foglaltak helyet a párt soraiban és vezető testületeiben az ügyvédek, bírák, orvosok és egyetemi tanárok. Munkások és parasztok viszont szinte egyáltalán nem fordultak elő a párt soraiban. A Polgári Demokrata Pártot lényegében egyetlen társadalmi osztály vagy réteg sem tekintette kifejezetten a magáénak. A párt szociális bázisánál is heterogénebb politikai összetétele azt mutatta, hogy a PDP esetében nem lehet kialakult összetételű és orientációjú pártról beszélni.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Az ország teljes felszabadítása és a földreform végrehajtása
(Idézet: A magyar népidemokrácia története 1944-1962)

Az ország teljes felszabadítása
és a földreform végrehajtása

1945. január elején kezdődött meg a Budapesten körülzárt fasiszta fegyveres alakulatok és csoportok megsemmisítése. A szovjet csapatoknak – és a velük harcoló magyar önkénteseknek – szinte minden erőddé kiépített háztömböt rohammal kellett elfoglalniuk és megtisztítaniuk az ellenségtől. A hitlerista vezérkar több felmentő kísérlete ellenére sem tudta az itt bekerített hadosztályait kiszabadítani. A Vörös Hadsereg katonái hosszú, mintegy másfél hónapos ostrom után 1945. február 13-án végleg megsemmisítették a bekerített fasiszta fegyveres alakulatokat és felszabadították Magyarország fővárosát. A Budapestért folytatott harcokban a szovjet csapatok több mint 100 000 ellenséges katonát és tisztet ejtettek foglyul. Csupán a budai oldalon több mint 49 000 ellenséges katonát semmisítettek meg, 269 harckocsit és rohamlöveget, 1733 löveget és aknavetőt, 5153 gépkocsit és számtalan egyéb más hadfelszerelést és fegyvert zsákmányoltak. A fasizmus „örökségét” Budapest romjai jelezték. Az esztelen ellenállás következtében egy híd sem maradt épségben. A lakóépületeknek mintegy 75%-a szenvedett károsodást, ennek több mint harmadrésze súlyosan megrongálódott, illetőleg teljesen elpusztult. A rengeteg katonai áldozaton és a fasiszták által kivégzetteken kívül mintegy 20 000-en vesztették életüket a lakosság köréből is.

A főváros felszabadításával a szovjet hadsereg előtt megnyílt az út a Dunántúl, illetőleg Bécs és Pozsony felé is, Ausztria és Csehszlovákia felszabadításához.

Budapest felszabadulása után azonban a Dunántúlon is súlyos harcok folytak. 1945. március 6-án a hitlerista vezérkar újabb áttöréssel kísérletezett. A Dunáig szerette volna előrevinni és megszilárdítani védelmi vonalát, ezért friss erőket, köztük a 6. SS páncélos hadsereget is ebbe a térségbe vezényelte. A német támadás azonban tíz nap alatt összeomlott, a fasiszta haderők nagy részét a szovjet csapatok felmorzsolták.

A német hadsereg utolsó dunántúli támadásának kudarca után a 2. és 3. Ukrán Front együttes ellentámadást indított, amellyel kibontakozott a Vörös Hadsereg bécsi hadművelete, és ennek első szakaszában a Dunántúl egész területe felszabadult a német megszállás alól. A bécsi hadművelet magyarországi szakasza a Drávától a Dunáig, szlovákiai frontszakasza viszont a Dunától a Kárpátokig terjedt. Március 23-án felszabadult Székesfehérvár és Veszprém, 28-án Győr és Komárom, 29-én Szombathely és Kőszeg, 30-án pedig Zalaegerszeg. Április 1-én Sopronból és Nagykanizsáról űzték ki a német csapatokat. 1945. április 4-én a Szovjet Tájékoztatási Iroda rövid közleményében már azt jelentette be, hogy „a 2. és 3. Ukrán Front csapatai befejezték Magyarország egész területének felszabadítását a német megszállóktól”. Az ország felszabadításáért a magyar, bolgár és román antifasiszták tízezrei mellett több mint 140 000 szovjet katona áldozta életét.

A szétvert fasizmus lerombolt országot hagyott maga mögött, romokban heverő városokat, gyárakat és üzemeket, felperzselt falvakat, felrobbantott hidakat és vasutakat. Igen sok ember vesztette életét. A felszabadítás fél éve alatt azonban az ország – óriási nehézségek leküzdésével – mégis érezhetően haladt előre az újjáépítés útján. Így 1945 tavaszán elérkezett az idő a földkérdés több mint egy évszázados problémájának a megoldásához is.

A föld felosztására irányuló törekvés és cél nem volt új, mindkettő hosszú évek óta szerepelt a felszabadulás időszakában fellépő demokratikus pártok programjában. A Tiszántúl felszabadulása után, 1944. november 19-én a Délmagyarország már azt írta, hogy „A magyar demokrácia ügye a földreformmal áll vagy bukik. Nem lehet megsemmisíteni az országvesztő magyar reakciót, nem lehet megvetni és megszilárdítani a magyar demokráciát a magyar nép legszámosabb és legelesettebb rétegének, a mezőgazdasági munkásoknak, a törpe- és kisbirtokosoknak felemelése nélkül. Felemelni őket pedig csak úgy lehet, ha földhöz jutnak. A földreform az egyik legsürgősebb és legégetőbb nemzeti feladat.”

A földreform végrehajtása – ami maga után vonta a nagybirtokrendszer felszámolását – döntő jelentőségű volt a munkás-paraszt szövetség, a népi demokratikus hatalom alapjának megszilárdítása és a népi demokratikus átalakulás menetének meggyorsítása szempontjából. A földreform megvalósítása azonban nemcsak politikailag, hanem gazdaságilag is lényeges és szükséges követelménye volt az ország népi demokratikus fejlődésének.

Magyarországon a felszabadulás előtt a 20 kat. holdig terjedő, túlnyomóan szegény- és középparaszti gazdaságok száma 1 533 400 volt, az összes gazdaságok 93,8 %-a. De e gazdaságokhoz a mezőgazdaságilag hasznosítható területnek csupán 31,9%-a tartozott. A zömében gazdagparasztinak minősülő 20-200 kat. holdas gazdaságok száma 94 095 volt, az összes gazdaságok 5,7%-a. Ugyanakkor ők birtokolták a mezőgazdasági művelés alatt álló terület 25%-át. A 200 kat. holdon felüli gazdaságok az összes gazdaságoknak mindössze a 0,5%-át tették ki, a földterületnek viszont 43,1 %-a tartozott hozzájuk. A birtokmegoszlás feudális jellege, helyesebben eredete azonban kétségtelenül abban jutott a legszembetűnőbben kifejezésre, hogy az 1000 kat. holdon felüli birtokok 29,8 %-os arányban részesedtek az egész földterületből. Többek között csupán a római katolikus egyház 825 000, Esterházy Pál herceg 223 000, Festetich György herceg 69 000 és Pallavicini őrgróf 51 000 kat. hold földdel rendelkezett.

A Magyar Kommunista Párt a nagybirtokrendszer felszámolását és a földreform végrehajtását a népi demokratikus átalakulás alapvető feladatának tekintette. Ezt bizonyítja a párt 1944. november 30-án megjelent programjavaslata is, valamint azok a törekvései és erőfeszítései, amelyek a földosztás gyors és mielőbbi végrehajtása érdekében történtek. A függetlenségi front többi pártjai, legalábbis elvileg, szintén egyetértettek a földreform szükségességével, de – a Nemzeti Parasztpártot kivéve – eléggé bizonytalanok voltak a földreform mértékét, s főleg a végrehajtás módját és ütemét illetően.

1944. december végétől – az Ideiglenes Nemzeti Kormány „Nyilatkozatá”-nak elhangzása után, amely állást foglalt az úri és egyházi birtokok felosztása mellett – a falusi nincstelenek, napszámosok és szegényparasztok mind erőteljesebben sürgették földigényük kielégítését. Gyűléseket szerveztek és küldöttségeket indítottak Debrecenbe, a kormány székhelyére, hogy ott is hangot adjanak követeléseiknek. Alig hozta nyilvánosságra a Nemzeti Parasztpárt – az MKP-val egyetértésben – részletes földreformtervezetét a debreceniNéplap1945. január 14-i számában, követelve a 100 kat. holdon felüli nagybirtokok felosztását, Karcag, Túrkeve, Kisújszállás és a környező települések közös küldöttsége kereste fel a miniszterelnököt és a kormány más tagjait, valamint a pártvezetőket a földreform mielőbbi végrehajtása ügyében. Nem sokkal ezt követően Orosháza, Mezőtúr, Gyoma stb. képviselői a földművelésügyi miniszternél szorgalmazták a földosztást. Február elején Békés megye 25 községének harminctagú küldöttsége érkezett Debrecenbe. „A magyar kormány ígéretet tett a földreform végrehajtására – hangzott a Viharsarok követelése -, a nép most várja ennek megvalósítását. Minden nap késés veszteség.”

A földet követelő parasztság megmozdulásai, a küldöttségek fentebbi megnyilatkozásai természetesen nem voltak teljesen spontán jellegűek. Ezeket döntően a kommunista párt, illetőleg helyi szervezetei irányították és befolyásolták, legtöbbször a parasztpárti és a szociáldemokrata szervezetekkel karöltve, sőt olykor még a kisgazdapárti parasztokkal is közösen. Lényegében ez az összefogás hívta életre 1945 januárjától kezdve a kommunista párt által javasolt községi földigénylő bizottságokat is, zömmel a falusi nincstelenek és szegényparasztok képviselőiből. Ezek a bizottságok azonban már maguk is szervezett erőként képviselték a dolgozó parasztság földigényét. A németek és a nyilasok kiűzésével szinte egyidejűleg úgyszólván mindenütt az országban létrejöttek a földigénylő bizottságok.

A földigénylők tömegmegmozdulásait látva és a kommunista párt ismételt sürgetésére most már sem a Szociáldemokrata Párt, sem a kisgazdapárt nem térhetett ki többé a földreform végrehajtásával kapcsolatos hivatalos állásfoglalás elől. A Szociáldemokrata Párt mintegy válaszul a Néplap 1945. február 22-i számában megjelent kommunista felszólításra február 25-én közölte a Népszavában 1930-as agrárprogramját azzal, hogy azt vitára bocsátja, és az esetleges változtatásokról a soron levő pártkongresszusán dönt. Annak ellenére, hogy az SZDP szóban forgó dokumentuma és vezetőinek egy-két megnyilatkozása valójában számos, lényeges ponton megegyezett a parasztpárt tervezetével, ez a magatartás komolyan hátráltatta a földreform ügyét, s végső fokon a taktikázó és a földreformmal szemben különböző ürügyeket kereső kisgazdapárt malmára hajtotta a vizet. A kisgazdapárt vezetői olyan földreformmal értettek volna egyet, amely a falusi tehetősebb rétegek, mindenekelőtt a gazdag- és részben a középparasztság érdekeit szolgálta volna. Az előkészítésnél ezért kifogásolták a „szakszerűség” hiányát, a földek szétaprózását, s nem utolsósorban az „érdekelt” földigénylő bizottságok működését. A Szociáldemokrata Párt és a kisgazdapárt azonban említett huzavonájukkal nem érhették el tulajdonképpeni céljukat, a földosztás időpontjának az elodázását, mert arra a falusi tömegek egyszerűen nem adtak lehetőséget. Március elején ugyanis a földigénylők több helyen megkezdték – részben a földek megművelésének biztosítása érdekében, részben pedig, hogy a földosztó követeléseiknek nagyobb hangsúlyt adjanak – az elhagyott földesúri birtokok felosztását. Ugyanerre az időre a földigénylő bizottságok sok helyen már összeírták a jogos igénylőket és igyekeztek előkészíteni a földosztást. Joggal figyelmeztette a kommunista párt képviselője a többi párt vezetőjét és minisztereit a SZEB elnökével, Vorosilovval folytatott megbeszélésen arra, hogy „A földreform gyors végrehajtását követeli a nép, ha gyorsan nem csináljuk, a nép maga fogja megcsinálni, s a kormány kezéből kicsúszik a végrehajtás.”

A Tiszántúl parasztságának forradalmi tömegmegmozdulásai a földért, bár nem mindenütt találtak kellő visszhangra az ország más részein élő társaik körében, mégis igen nagy, végső fokon meghatározó jelentőségűek voltak a földkérdés megoldása szempontjából. Hiszen nemcsak a földosztás időpontját döntötték el, hanem a mikéntjét is. A földosztásról szóló rendelettervezetet március 15-én pártközi értekezlet vitatta meg és véglegesítette, majd 17-én az Ideiglenes Nemzeti Kormány is elfogadta azt. Egyedül az ülésről távollevő gr. Teleki Géza, a nagybirtokosok és a katolikus klérus bizalmi embere tiltakozott utólag ellene: „A földreform szükségességét és feltétlen érdekét magam is szükségesnek tartom, de nem alkotmányellenes formában, mint ahogyan keresztül lett vive. Törvényjavaslatnak készült és törvénybe iktatással kellett volna keresztülvinni. A Nemzetgyűlés elé vinni, mert a kormánynyilatkozat nem jogforrás … A rendeletet rossznak és keresztülvitelét törvényellenesnek tartom.” Ez a „bejegyzés” természetesen már a legkevésbé sem akadályozhatta a kormányrendelet megjelenését, illetőleg életbelépését.

1945. március 18-án jelent meg „A nagybirtokrendszer megszüntetéséről és a földműves nép földhöz juttatásáról” szóló 600/1945. sz. kormányrendelet. A rendeletben lényegében a kommunista párt és a parasztpárt elképzelései fogalmazódtak meg, de nagyjában tükrözte azt is, hogy a különböző osztályok véleménye milyen mértékben jutott abban kifejezésre.

A rendelet – összhangban az MNFF programjával – előírta, hogy megváltás nélkül, „teljes egészében és nagyságra való tekintet nélkül el kell kobozni a hazaárulók, a nyilas, nemzetiszocialista és egyéb fasiszta vezetők, a Volksbund-tagok, továbbá a háborús és népellenes bűnösök birtokait”. A megváltás nélküli kisajátítás azonban nem érvényesült a földosztás egészére. A nagy- és középbirtokok 100 kat. holdon felüli részét általában megváltás ellenében lehetett és kellett igénybe venni. De a rendelet különbséget tett a paraszti és a feudális eredetű nagybirtokok között is azzal, hogy az előbbiek esetében 200 kat. holdban állapította meg az igénybevétel határát. Ezenkívül azok a személyek, akik „a nemzeti ellenállásban és a németellenes szabadságharcban kimagasló érdemeket szereztek”, 300 kat. hold földet kaphattak, illetőleg hagytak meg nekik a nemzetgyűlés politikai bizottságának jóváhagyásával. Ez utóbbi intézkedésnek fontos szerepet szántak az MNFF pártjai az antifasiszta nemzeti egységfront további fenntartása szempontjából is.

Teljes kisajátításra ítélte a rendelet – a már említetteken kívül – az ipari és pénzügyi érdekeltségek, tőkés vállalatok földbirtokait. Mentesek voltak viszont az igénybevétel alól a községi, közbirtokossági legelők, sőt az igénybe vett legelőterületeket is általában községi tulajdonba adták. A fentieken túlmenően igénybe kellett venni az elkobzott vagy bármilyen jogcímen kisajátított ingatlanhoz tartozó élő és holt felszerelést, gazdasági épületeket, gépeket stb. A rendelet intézkedett az igénybe vett területek felhasználásáról és leszögezte: „Az igényjogosultaknak juttatott szántóföldet, kertet, szőlőt, rétet és ezek közé beékelt kisebb területű legelőt, nádast a juttatottaknak egyéni és telekkönyvileg bekebelezett tehermentes tulajdonába kell adni. A juttatott ingatlant részükre ki kell mérni és birtokba helyezésükkel egyidejűleg az erről szóló okiratot ki kell adni.”

A rendelet értelmében elsősorban a gazdasági cselédek és mezőgazdasági munkások, továbbá birtokuk kiegészítése céljából a törpebirtokosok és nagy családos földművelők nős fiúgyermekei voltak földhöz juttatandók, akiknek örökrésze egyenként nem haladta meg az 5 kat. hold szántóterületet. Azokról az igényjogosultakról, akiknek saját lakhelyükön nem jutott föld, úgy gondoskodott a rendelet, hogy a földhöz juttatásukat az ország már részén kell megvalósítani, telepítés formájában. Ugyanakkor a nemzetgazdaság érdekeit is igyekezett a rendelet messzemenően figyelembe venni. Ennek érdekében kimondta az erdők állami kezelésbe vételét, nem engedte igénybe venni az állami mintagazdaságokat, sőt ilyenek létesítésére további területek biztosítását rendelte el. Hasonló célt szolgált valójában az az előírás is, amely a nagybirtokok fel nem osztható vagyontárgyainak, épületeinek, felszereléseinek és mezőgazdasági gépeinek közös, földművesszövetkezeti kezelésben történő felhasználásáról intézkedett.

Az antifasiszta egységfront fenntartását szolgálta az az előírás, amely szerint a kisajátítás alá kerülő földbirtokok tulajdonosainak kártalanítás jár. Ez az intézkedés az adott körülmények között elkerülhetetlen volt. A földreformmal kapcsolatos kiadások fedezésére állami alapot kellett létesíteni. Lényeges végül kiemelni az újonnan földhözjuttatottak érdekeit védő azon intézkedést is, amely a reform során kiosztott földekre tíz éven belüli elidegenítési és megterhelési korlátozást írt elő. A rendelet a parasztságnak szóló alábbi útmutatással zárult: „A rendelet kihirdetése napján életbe lép és végrehajtása azonnal megkezdendő.”

A rendelet legfontosabb intézkedései kétségtelenül igen kedvező feltételeket teremtettek a földosztás végrehajtásához, amelyet „felülről” a Veres Péter vezette Országos Földbirtokrendező Tanács irányított, „alulról” pedig a falusi földigénylő bizottságok valósítottak meg.

A rendelet megjelenése után a földigénylő bizottságok földosztó bizottságokká alakultak át. Az országban kb. 3200 földosztó bizottság működött, több mint 35 000 taggal. Ezek a népi szervek hónapokon keresztül minden anyagi ellenszolgáltatás nélkül végezték nehéz munkájukat, bátran szembeszálltak a nagybirtokosok vagy szószólóik fenyegetéseivel és rémhíreivel, a nagybirtok megmentésére irányuló helyi kísérletekkel. De következetesen harcoltak a megyei földbirtokrendező tanácsok jobboldali aggályoskodása vagy bürokratizmusa ellen is.

Mielőtt még 1945. március 31-én napvilágot látott volna a földreformrendelet végrehajtási utasítása, az MKP már közzétette sajtójában „A Magyar Kommunista Párt irányelvei szervezetei számára a földreform végrehajtásáért folytatott harcban” c. határozatát. A határozat arra hívta fel a figyelmet, hogy a kommunisták központi feladatnak tekintsék a földreform végrehajtásáért folyó harc vezetését és irányítását. Ugyanakkor figyelmeztetett arra is, hogy „elsősorban olyan elvtársakat kell erre a célra mozgósítani, akik járatosak a parasztmunkában”. A dolgozó paraszti összefogás jelentőségére utalt viszont a határozat azon megállapítása, mely szerint ne csak földmunkások és mezőgazdasági cselédek, hanem törpebirtokosok és az igényjogosult gazdák is kapjanak földet. Végül külön kiemelte a határozat, hogy „a kommunistáknak a földreform végrehajtásánál együtt kell működniök a többi demokratikus párttal”.

A földreform gyakorlati végrehajtására a kormány 1945. március 25-én, a Pusztaszeren rendezett ünnepélyes földosztással adta meg a jelt. A hely megválasztása nem volt véletlen. Hiszen valóban „új honfoglalásra” indult el a föld népe, hogy birtokba vegye régi jussát. A helyi nemzeti bizottság elnöke az ünnepi gyűlésen ezt a gondolatot így foglalta szavakba: „Kezdjük meg a földosztást. Verjük le a cöveket, amelynek mindegyike egy-egy koporsószeg a nagybirtok ravatalán, de ugyanakkor a magyar föld robotosai számára új világ, új élet beköszöntését jelzi, mely a szabad és független demokratikus Magyarországban ölt testet.”

A földosztó bizottságok jól működtek. A földosztás a Tiszántúlon, Észak-Magyarországon és a Duna-Tisza közén hetek alatt lezajlott, sőt július-augusztus végére már a Dunántúlon is befejeződött.

A demokratikus földreformot maga a nép hajtotta végre. A földigénylő bizottságok az ország területén összesen 730 425 igénylőt írtak össze, s ezek közül 663 359 minősült ténylegesen igényjogosultnak. A földreform céljaira igénybe vett földterület 5,6 millió kat. hold föld volt. A földreform kiterjedt az ország szántóterületének közel 30%-ára, valamint az erdők 59%-ára. A végrehajtás során elkoboztak 43 000 birtokot, több mint félmillió kat. holddal, és megváltásra került 32 000 birtok, kereken 5 millió kat. hold földterülettel.

Az igénybe vett földterület 28%-a került állami kezelésbe, 14%-a kommunális kezelésbe (közlegelő, házhely stb.), és egyéni juttatottak kapták a terület 58%-át. Az igényjogosultak több mint 90%-a volt mezőgazdasági munkás, mezőgazdasági cseléd és törpebirtokos, s az összes igényjogosultnak csak kb. 4%-a volt egyéb foglalkozású. Ami a személyi juttatást illeti, annak társadalmi rétegenkénti megoszlása a következő volt:

A személyileg juttatható terület tehát csaknem egészében az agrárszegénység kezébe került. Ugyancsak döntően a volt uradalmi cselédek, napszámosok közvetlen tulajdonába és használatába jutottak a nagybirtokok kisebb talajművelő gépei, megmaradt állatállománya és a cselédlakások. Nagyrészt ők kapták meg a helyenként fellelhető s az induláskor kiosztott terménykészletet is.

A felszabadulás után végrehajtott földreform eredményeit és hatását tekintve agrárforradalommal ért fel. Jelentősen megváltoztatta az ország gazdasági és osztály-erőviszonyait. Szétzúzta a nagybirtokrendszert, teljesen megsemmisítette a nagybirtokos osztály gazdasági hatalmát. Mivel a nagybirtokon alapvetően tőkés termelés folyt – s a földosztás során kisajátították a bankok és a tőkés vállalatok földbirtokait ez egyúttal csapást jelentett a nagytőkére is, és jelentősen korlátozta a tőkés kizsákmányolás lehetőségeit falun. A gazdagparasztság gazdasági ereje lényegében érintetlen maradt, ugyanakkor jelentősen megnőtt a kis- és részben középparaszti gazdaságok száma és területe. Falun az egyéni munkán alapuló kisbirtok vált uralkodóvá.

A nagybirtokrendszer felszámolása nagymértékben megerősítette a népi demokratikus rendszert, szilárdabb alapokra helyzete a munkásosztály és a parasztság szövetségét.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Az Ideiglenes Nemzeti Kormány első intézkedései
(Idézet: A magyar népidemokrácia története 1944-1962)

Az Ideiglenes Nemzeti Kormány
első intézkedései.
Az 1945. évi földreform végrehajtása

Szakítás a hitleri Németországgal.
A fegyverszüneti egyezmény aláírása
Az Ideiglenes Nemzetgyűlésnek mint a népi demokratikus hatalom jogforrásának s legfelsőbb államhatalmi szervének, valamint az általa megalkotott Ideiglenes Nemzeti Kormánynak a létrejöttével teljessé váltak a felelős államszervezetre vonatkozó igények és feltételek is ahhoz, hogy Magyarország döntő lépéseket tehessen a hitleri Németországtól való elszakadásra és az antifasiszta koalíció oldalára történő átállásra. E lépésekhez mind a nemzetgyűlés állami programot nyújtó „Szózata”, mind pedig az ideiglenes kormány „Nyilatkozata” minden törvényes jogalapot és részletes feladatmegjelölést megadott.

Ennek megfelelően a kormány már a megalakulása utáni első ülésén megvitatta a hitleri Németországgal való szakítással és a fegyverszüneti egyezmény megkötésével kapcsolatos kérdéseket, problémákat. Hosszabb vita után a külügyminiszter jegyzéktervezetben foglalta össze az Ideiglenes Nemzeti Kormány álláspontját, amelyet a miniszterek változtatás nélkül azonnal el is fogadtak. E jegyzék mindenekelőtt arról tájékoztatta a szovjet kormányt, hogy Debrecenben – demokratikus alapon és széles nemzeti egységre támaszkodva – létrejött a magyar nép egyetlen törvényes képviseleti szerve, Magyarország Ideiglenes Nemzetgyűlése, amely ideiglenes kormányt is alakított. Majd kijelentette: „Az Ideiglenes Nemzeti Kormány legsürgősebb feladatának tekinti, hogy szakít az eddigi német szövetséggel és haladéktalanul fegyverszünetet köt a Szovjetunióval s a vele szövetséges hatalmakkal, amelyekkel Magyarország hadiállapotban van.” A jegyzék kitér ugyan a hadüzenetre és az antifasiszta háborúba történő magyar bekapcsolódásra is, de azokat nem határozatként, nem befejezett tényékként, hanem inkább csak mint lehetőséget, tervet hozta a szovjet kormány tudomására. Az Ideiglenes Nemzeti Kormány első hivatalos külpolitikai ténykedése tehát nem volt egyértelmű és határozott. Már ennél az első lépésnél kiderült, hogy a volt horthysta katonatisztek és politikusok egy részére is kiterjedő németellenes összefogásnak nemcsak várható pozitívumai vannak, hanem azonnal jelentkeznek a negatívumai is. Itt elsősorban abban, hogy az Ideiglenes Nemzeti Kormány nem tudta a számára kínálkozó lehetőséget és előnyöket – a szóban forgó személyek miatt – maximálisan kihasználni az ország érdekében.

A szövetséges nagyhatalmak – az ideiglenes kormány kérését meghallgatva – késznek mutatkoztak azzal tárgyalásokat kezdeni, és minden különösebb vita nélkül elismerték azt olyan felelős és megfelelő szervnek, amely Magyarország nevében velük fegyverszüneti egyezményt köthet.

1944. december 28-án az Ideiglenes Nemzeti Kormány megtartotta második ülését. Ezen az ülésen tájékoztatták a kormány tagjait a fegyverszüneti kérés elfogadásáról és kormánydelegáció küldésének a lehetőségéről, valamint arról a szovjet tanácsról, mely szerint célszerű lenne, ha a magyar kormány már nem várna tovább semmire a Németországgal való szakítást és a hadüzenetet illetően. A fentebbiek szellemében készült el nyomban a hadüzenetet tartalmazó dokumentum, amelyet a résztvevők vita nélkül, egyhangúlag fogadtak el.

A hadüzenet abból indult ki, hogy a Németország oldalán folytatott háború – amelyet a magyar nép elítélt – kezdettől fogva bűnös és „törvénytelenül” indított háború volt, ellentétben állt a nemzet érdekeivel és hagyományaival, s kizárólag német ügyet szolgált. Ezután a jegyzék rámutatott arra, hogy Németország 1944. március 19-én orvul megtámadta és megszállta az országot, majd október 15-én puccs útján hatalomra juttatta Szálasi Ferencet, s ezzel megakadályozta a fegyverszünet megkötését Magyarország és a demokratikus hatalmak között. Németország megfosztotta hazánkat függetlenségétől, sárba tiporta szuverenitásunkat és a lakosság százezreinek vágóhídra hurcolásával egyidejűleg kifosztotta és feldúlta az országot. „Mindezeket figyelembe véve – vonta le a következtetést a hadüzenet – az Ideiglenes Nemzeti Kormány, a felhatalmazás alapján, melyet programja megvalósításához az Ideiglenes Nemzetgyűléstől kapott, érvényre juttatja a magyar nép akaratát, semmisnek nyilvánítja a Németországgal kötött szerződéseket, megszakít vele mindennemű kapcsolatot és ezennel hadat üzen Németországnak.” Ugyanakkor határozta el a kormány, hogy az ország összes erőforrásainak mozgósításával részt vesz a Szovjetunió és szövetségesei oldalán a háborúban, az ország teljes függetlenségének kivívásáért. December 28-án ezzel vált a hadüzenet jogilag érvényessé és egyben Magyarország átállása befejezett ténnyé az antifasiszta koalíció oldalára.

A magyar fegyverszüneti delegáció még a hadüzenet napján elindult Debrecenből Moszkvába. Elnöke Gyöngyösi János külügyminiszter, tagjai pedig Balogh István miniszterelnökségi államtitkár és Vörös János honvédelmi miniszter voltak. A delegációnak 1945. január 18-án Molotov külügyminiszter Anglia és az USA képviselőjének társaságában nyújtotta át a fegyverszüneti szerződéstervezet szövegét, és közölte, hogy a magyar delegáció egy napot kap annak tanulmányozására és álláspontja kialakítására. A második tanácskozáson, amelyen már Vorosilov marsall is jelen volt, a magyar fegyverszüneti küldöttség előterjesztette a tervezettel kapcsolatos észrevételeit. Azok megvitatása kétségtelenül hozzájárult a szövetségesek és a magyar fél álláspontjának világosabb megértéséhez, az egyezmény szövegén azonban nem történt változtatás, s ezzel az véglegessé is vált.

A fegyverszüneti egyezmény 1. pontja értelmében a szövetséges nagyhatalmak elismerték, hogy Magyarország minden kapcsolatot megszakított a hitleri Németországgal és hadat üzent neki. Ugyanakkor a magyar fél 3 hadosztály kiállítását és annak a Szövetséges (Szovjet) Főparancsnokság rendelkezésére bocsátását vállalta. Anglia és az USA képviselőjének befolyására itt tehát – eltérően a Romániával kötött fegyverszüneti egyezménytől – nem volt szó egyértelműen a Németország elleni háborúban való közvetlen részvételről, de a függetlenségi frontban tömörült demokratikus, baloldali erők értelmezésében a lehetőség – ugyanúgy, mint Bulgária esetében is – a kötelezettséget is természetesen magában foglalta.

Az egyezmény 2. pontja a magyar fegyveres erőknek és állami hivatalnokoknak az 1937. december 31-én fennállott államhatárok mögé történő visszavonásáról, valamint az ezt az állapotot megváltoztatott összes korábbi intézkedés érvénytelenítéséről rendelkezett. A 3. pont a szövetséges haderő magyarországi szabad mozgását biztosította, a 4. pedig a szövetségesek hadifoglyainak és polgárainak szabadon bocsátására és segítésére kötelezte a magyar felet. Az 5. a fasizmus által üldözött valamennyi személy szabadon engedését és segítését, valamint a velük kapcsolatos törvények, rendelkezések hatálytalanítását írta elő. A 6-10. pontok a szövetségesek területéről elszállított minden vagyontárgy visszaadásáról, a Magyarországon található német hadianyag hadizsákmánykénti átadásáról, minden német tulajdon zárolásáról, a szövetségesek tulajdonát képező hajók visszajuttatásáról és az összes magyar hajó hadműveleti célra való rendelkezésre bocsátásáról intézkedtek.

Az egyezmény 11. pontja a szövetséges csapatok és a Szövetséges Ellenőrző Bizottság tevékenységének ellátásához szükséges mindennemű igény magyar részről történő kielégítését írta elő, majd a 12. pont a jóvátételről rendelkezett. Az idevonatkozó elvi indoklás és az eljárási formák is lényegében megegyeztek a többi legyőzött államéival. Konkrétan, a Szovjetuniónak 200 millió, Jugoszláviának és Csehszlovákiának együttesen 100 millió amerikai dollár fizetését írta elő az egyezmény. A fenti összegen kívül azonban Magyarországot is kötelezte a szóban forgó pont arra is, hogy később megállapítandó kártérítést fizessen más egyesült nemzet vagy állampolgára tulajdonában keletkezett kárért. A 13. pont viszont azt írta elő, hogy Magyarország köteles az összes egyesült nemzet és polgárai háború előtti érdekeltségét, jogait és vagyonát visszaállítani, illetőleg visszaszolgáltatni.

A 14-16. pontok Magyarország esetében is, a többi legyőzött állam fegyverszüneti egyezményéhez hasonlóan, a közvetlen antifasiszta teendőket sorolták fel, valamint a magyar propaganda, művelődés és kiadói tevékenységnek a szövetséges főparancsnoksággal egyetértésben történő végzéséről intézkedtek. Ezzel egyidejűleg a 17. pont a magyar szuverenitás fokozatos gyakorlati helyreállítását helyezte kilátásba. Kimondta, hogy az arcvonal mögött 50-100 km távolságban meg lehet kezdeni a magyar polgári közigazgatás visszaállítását. Ennek alapján már 1945. február elején meghatározták azt a területet, ahol ez érvénybe léphetett. Az ún. záróvonal Gönctől, Miskolctól, Füzesabonytól és Szolnoktól nyugatra, Kiskunfélegyházától és Kisújszállástól keletre, majd Madarastól, Katymártól, Garától, Hercegszántótól ismét nyugatra, a Duna vonaláig húzódott, illetőleg terjedt.

Az egyezmény 18. pontja a fegyverszünet feltételeinek ellenőrzésére hivatott SZEB létesítését közölte, majd a 19. pont az 1938. november 2-i és az 1940. augusztus 30-i bécsi döntéseket mondta ki érvénytelennek. Végül a 20. pont leszögezte, hogy „a jelen feltételek aláírásuk pillanatában hatályba lépnek”. A fegyverszüneti egyezményhez egy hat részből álló, néhány pontos értelmezést és magyarázatot fűző „Függelék” is tartozott, amelynek előírásai szintén kötelező erejűek voltak.

A magyar fegyverszüneti egyezmény aláírására 1945. január 20-án került sor. Az orosz, angol és magyar nyelven elkészített szerződést előbb Vorosilov marsall írta alá a három nagyhatalom meghatalmazottjaként, majd az Ideiglenes Nemzeti Kormány megbízásából Gyöngyösi János, Vörös János és Balogh István. Magyarország a fegyverszüneti egyezménnyel elérte, hogy a szövetséges nagyhatalmak elvileg elismerjék szuverenitását, sőt fokozatosan megkezdődhetett annak gyakorlati visszaállítása is.

A fegyverszüneti egyezmény
végrehajtását és a népi demokratikus
rendszer megszilárdítását szolgáló
kormányintézkedések
Az Ideiglenes Nemzeti Kormány valóban a fegyverszüneti egyezmény aláírása után kezdte meg erőteljesebben saját központi és helyi szerveinek kiépítését, az egész államgépezet újjászervezését. Az említettek nélkül ugyanis komolyan még gondolni sem lehetett a fegyverszüneti egyezményből adódó feladatok, kötelezettségek teljesítésére, valamint ezzel egyidejűleg a népi demokratikus államhatalom megszilárdítására.

A fegyverszüneti egyezmény értelmében látott hozzá a kormány egyik legfontosabb feladata végrehajtásához, az új, demokratikus hadsereg megszervezéséhez. De az 1945. január 20-án véglegesített toborzási felhívást – némi huzavona után – csak január 30-án tette közzé. E felhívás arra szólított fel, hogy „Fogjon fegyvert minden magyar a haza és a magyar nép felszabadítása érdekében”. Az önként jelentkezés korhatára férfiaknál 18-42, nőknél – akik honvédelmi munkát láttak el – pedig 20-40 éves korig terjedt. Mindenekelőtt azok a katonák és tisztek, partizánok jelentkeztek szolgálatra, akik tevőlegesen részt vettek a fegyveres ellenállásban. Viszonylag nagyobb számban jelentkeztek a szerveződő demokratikus hadseregbe a hadifoglyok is. A toborzás különösen a Viharsarokban, a Hajdúságban, Miskolcon és környékén ért el szép eredményeket. A Vörös János vezette Honvédelmi Minisztérium azonban távolról sem tett meg mindent annak érdekében, hogy a szervezés gyors ütemben haladjon előre. Igaz, a háború befejezéséhez közeledve már a szövetséges főparancsnokság is kisebb jelentőséget tulajdonított a demokratikus magyar hadsereg harcbalépésének, mint valamivel korábban. Ily módon a vállalt nyolc hadosztályból tulajdonképpen csak kettőt sikerült felállítani és a háború befejezéséig hadműveleti területre küldeni.

Gyökeresen más körülmények között és feltételek mellett jött létre a demokratikus rendőrség. A rendőrséget sok helyen maga a nép, illetőleg a népi szervek hozták létre. Ugyanakkor a rendőrség szervezésében és irányításában – ellentétben a hadsereggel – nem nagyon jutottak szóhoz a volt horthysta elemek. De lényeges volt az is, hogy a rendőrséget felügyelő Belügyminisztérium élén a Nemzeti Parasztpárt egyik baloldali vezetője, Erdei Ferenc állt. Mindehhez járult még természetesen az is, s valójában ez volt az új demokratikus rendőrség kiformálódásának legdöntőbb tényezője, hogy ennél a fegyveres testületnél kezdettől fogva a kommunista párt befolyása volt a legerősebb. A rendőrség, amely a szocialista forradalom győzelméig lényegében az egyetlen számottevő fegyveres erő volt az országban, eredményesen biztosította a népi demokratikus rendszer védelmét. Annál is inkább, mert az Ideiglenes Nemzeti Kormány a csendőrséget 1945 márciusában feloszlatta, a hadsereg létszámát pedig – nem utolsósorban a fegyverszüneti egyezménynek megfelelően – a háború befejezése után a minimálisra csökkentette.

Az Ideiglenes Nemzeti Kormány komoly erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy a közigazgatást a népi demokratikus rendszer szolgálatába állítsa. Az első lépés ebből a szempontból az az 1945. január 4-én kibocsátott rendelet volt, amely a közigazgatás ideiglenes rendezéséről intézkedett. Ennek alapján szervezték újjá – a nemzeti bizottságok irányításával – az önkormányzatokat és a közigazgatást. Ezzel az államhatalom helyi szerveinek létrehozásába, illetőleg újjászervezésébe a munkásság, a parasztság és a velük szövetségre lépett társadalmi erők is beleszólást kaptak. Ezt követte a közalkalmazottak igazolásáról szóló kormányrendelet kiadása. Az igazolási eljárásoknak az volt a tulajdonképpeni céljuk, hogy a közigazgatásból kiszorítsák a népi demokratikus kormányzat célkitűzéseivel szemben álló erőket, s ezen belül különösen a reakciós, fasiszta elemeket.

Az igazolási eljárásokat szabályozó rendelet megjelenése után látott napvilágot a népbíróságok felállításáról szóló kormányintézkedés, amelyet az Ideiglenes Nemzetgyűlés az 1945: VII. tc. formájában emelt törvényerőre. A népbíróságok feladata – olvasható a törvényben -, hogy „mindazok, akik a magyar népet ért történelmi katasztrófa okozói, illetve részesei voltak”, bíróság előtt feleljenek tetteikért és nyerjék el méltó büntetésüket.

A népi demokratikus átalakulás szempontjából igen nagy jelentősége volt a tömegek alkotó kezdeményezésének, politikai aktivitásának, amely elsősorban a különböző népi bizottságok tevékenységében jutott kifejezésre. A már említett nemzeti bizottságok mellett fontos szerepük volt az üzemi, a földigénylő, majd földosztó és a termelési bizottságoknak.

E népi szervek tevékenysége, különösen az első időszakban, kiterjedt az élet minden területére. A helyi osztály-erőviszonyoktól függően, több-kevesebb következetességgel részt vettek a fasizmus és annak maradványai elleni küzdelemben. Ők voltak a gyárakban és üzemekben a termelés megindításának kezdeményezői, a falvakban irányításuk alatt indult meg a mezőgazdasági munka, az újjáépítés. Sok helyen biztosították a nagybirtokosok parlagon maradt földjének megművelését, az elmenekült tőkések gyáraiban a termelés megkezdését, megszervezték a közmunkát, ösztönözték a dolgozók kölcsönös segítségének kibontakoztatását és szorgalmazták a tanítás megindítását az iskolákban.

A legöntudatosabb és legáldozatkészebb munkások ezrei közvetlenül a felszabadulás után sokszor a puszta kezükkel szedték ki a romok alól a gépeket, éhezve és fázva mentették a még megmaradt értékeket. Az ország mielőbbi talpra állításáért, az újjáépítésért érzett felelősségtől áthatott munka hozta létre az üzemi bizottságokat is. Az üzemi bizottságok legfontosabb feladatuknak a termelőmunka megindítását, illetőleg zavartalan biztosítását tekintették. De hatáskörük – az 1945. február 15-én megjelent és az ezután kibocsátott rendeletek értelmében – lényegében kiterjedt a munkaviszonnyal kapcsolatos valamennyi ügyre, az üzemeknek a fasisztáktól való megtisztítására, a munkavállalók érdekeinek védelmére, valamint beleszólásuk volt a termelés kérdéseibe és az üzletmenetbe is. Az üzemi bizottságok ily módon megvalósították a termelés munkásellenőrzését és egyben a munkásvédelem hatékony eszközeinek is bizonyultak. Ezen túlmenően elősegítették a munkásegység megerősítését az üzemekben, amivel nagymértékben hozzájárultak ahhoz, hogy a felszabadulás után sikerült létrehozni az egységes szakszervezeti mozgalmat.

A szakszervezeti mozgalom újjászerveződésével nagyjából egyidőben alakult meg a Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetség és a Magyar Nők Demokratikus Szövetsége is, amelyeknek fontos szerepük volt a fasizmus és a reakció által talán leginkább befolyásolt nők és az ifjúság megszervezésében, demokratikus szellemű nevelésében.

A fasizmus maradványai felszámolásának a jegyében fogant az Ideiglenes Nemzeti Kormány 1945. február 26-i rendelete a fasiszta politikai és katonai jellegű szervezetek feloszlatásáról. Ennek értelmében 25 pártot, illetőleg társadalmi szervezetet és egyesületet oszlattak fel, köztük az Antibolsevista Ifjúsági Tábort, a Keleti Arcvonal Bajtársi Szövetségét, a Levente Egyesületet, a Magyar Országos Véderő Egyesületet, a Nemzeti Munkaközpontot, a Magyar Élet Pártját, a Magyar Megújulás Pártját, a Nyilaskeresztes Pártot, az Országos Vitézi Széket, az Országos Nemzetvédelmi Bizottságot, a Magyar Tudományos Fajvédő Társaságot, a Turul Szövetséget és más szervezeteket. Nem sokkal később kormányrendelet jelent meg a szovjetellenes és fasiszta sajtótermékek kötelező megsemmisítéséről is.

Az Ideiglenes Nemzeti Kormány legnagyobb horderejű, a társadalom fejlődése szempontjából legjelentősebb intézkedése azonban kétségtelenül a földosztásról szóló rendelet volt, amely 1945 márciusában került kibocsátásra.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

A Magyar Nemzeti Függetlenségi Front programja
(Idézet: A magyar népidemokrácia története 1944-1962)

Az antifasiszta demokratikus szervezetek kialakulása.
A Magyar Nemzeti Függetlenségi Front programja
A fasiszta erők katonai szétzúzásával a felszabadult területeken megteremtődtek a demokratikus kibontakozás, az újjászületés lehetőségének a feltételei. A felszabadult nép élt is a lehetőségekkel és az elsőnek szabaddá vált Viharsarokból kiindulva azonnal hozzákezdett az új, demokratikus helyi politikai élet kialakításához és a közigazgatás megszervezéséhez.

A városok és falvak többségében szinte a szabaddá válás másnapján megalakultak a helyi kommunista pártszervezetek, majd segítségükkel más demokratikus erők is éledezni kezdtek. De pártjaik megszervezése elég vontatottan és késedelmesen haladt, mert tevékenységükben, különösen kezdetben, nagyon sok volt a bizonytalan elem. A viszonylag gyorsan aktivizálódó néptömegek azonban nem vártak tétlenül a politikai pártok helyi szervezeteinek kiépüléséig, hanem maguk láttak hozzá az élet megindítását jelentő konkrét feladatok megoldásához.

A demokratikus népi mozgalom gerincét a nemzeti bizottságok alkották. Igaz, december közepéig mindössze 5-6 bizottság alakult meg e néven: a szegedi, a hódmezővásárhelyi, a szentesi, a békéscsabai, a debreceni stb. A decembert megelőzően – és helyi kezdeményezésre – alakult sok-sok és más-más nevű népi bizottság azonban lényegében ugyanezt a szerepet töltötte be a községekben és városokban, mint a már központi programmal és szervezettel bíró későbbi nemzeti bizottságok. Ezek a népi bizottságok a népmozgalmak tényleges helyi szervei voltak, s tulajdonképpen a nemzeti bizottságok közvetlen és egyenes elődeinek tekinthetők. Neveik változatossága jól tükrözi az egyes helységek, területek demokratikus népi erőinek a felsőbb irányításra nem is váró tettrekészségét, gyorsan kibontakozó öntevékenységét. Több helyen – az 1918-as polgári demokratikus forradalom példájára – községi, városi vagy falutanácsnak nevezték a népi bizottságot. Igen sok községben, illetve városban pedig – a Tanácsköztársaság mintájára – a direktórium, ötös- vagy hetesbizottság nevet adták neki. Máshol viszont intéző bizottságnak, ideiglenes tanácsnak, vagy az antifasiszta harci formát példázva, munkás-paraszt bizottságnak hívták.

Kezdetben a népi bizottságokat, a kommunisták mellett, nem annyira a demokratikus pártok helyi képviselői alkották, hanem a környezetükben baloldalinak, haladó gondolkodásúnak ismert személyiségek, s különösen a munkásmozgalmi, szakszervezeti múlttal rendelkező emberek. A népi bizottságok a dolgozó osztályok közvetlen összefogását testesítették meg. Az első hetekben-hónapokban, a központi hatalom létrejöttéig, illetőleg az új államszervezet kiépüléséig az ő kezükben összpontosult helyileg minden hatalom és egyben ők végezték a helyi közigazgatás oroszlánrészét is. A népi bizottságok többsége a gyorsan megalakult kommunista pártszervezetek segítségére támaszkodott. Ugyanakkor e népi szervek csakhamar kiegészültek a később megalakult többi demokratikus párt tagjaival, valamint pártonkívüli hazafiakkal is. Sok esetben éppen a bizottság tagjai hozták létre a többi demokratikus pártot, és így annak azonnal képviselőjévé is váltak.

A zömében kommunista, demokratikus baloldali kezdeményezéssel és vezetéssel kibontakozó helyi politikai és önkormányzati életre további előrelendítő hatással volt az a körülmény, hogy 1944 novemberének első napjaiban az emigrációból hazatérő magyar kommunisták megteremtették a Magyar Kommunista Párt legális Központi Vezetőségét. Mind az illegális, mind pedig az emigrációból hazatérő kommunista pártvezetőség felkészült a felszabadított területeken végzendő politikai és szervező munkára. Ezt egy-egy akcióprogram kidolgozásával is előkészítették. Az illegális Központi Bizottságnak – amelynek Apró Antal, Horváth Márton, Kádár János, Kállai Gyula, Kiss Károly, Kovács István, Rajk László stb. voltak a tagjai – azonban a hadműveletek miatt hosszabb ideig nem volt összeköttetése a felszabadult területeken létrejött legális helyi kommunista pártszervezetekkel. Azok összefogása és irányítása külön vezetést igényelt.

A szovjetunióbeli magyar kommunista emigráció – a nemzetközi kommunista mozgalom akkor Moszkvában tartózkodó vezetőivel való tanácskozás után – eldöntötte, hogy Gerő Ernő, Farkas Mihály, Nagy Imre és Révai József – hazajőve a felszabadult területekre – a párt legális Központi Vezetőségét alkotja. Vezetőjének Gerő Ernőt jelölték, helyettesének pedig Nagy Imrét. Ekkor határozták el azt is, hogy a párt a fő feladatok tartalmának megfelelően Magyar Kommunista Párt néven szerveződjön újjá.

A kommunista párt Moszkvában kijelölt vezetői 1944. november 5-én érkeztek meg Szegedre, a Központi Vezetőség első hazai állomáshelyére. Azonnal hozzáláttak döntően kétirányú munkájukhoz: a párt sorainak világos program és szervezeti szabályzat alapján való országos megszervezéséhez, illetve a párt által kitűzött célok propagálásához a leendő szövetséges társak között, beleértve azok reaktiválásának elősegítését is. Ez utóbbiakra a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 1944-es évfordulóján nyílt először a nyilvánosság előtt alkalom Szegeden. Ezen a nagygyűlésen fogalmazta meg a KV kijelölt vezetője a kommunista párt gyorsan elterjedt jelszavát: „Lesz magyar újjászületés!” Ennek az alapvető célkitűzésnek a valóra váltására hívott fel minden nemzeti és haladó erőt mind a felszabadult, mind a még német-nyilas uralom alatt levő területeken. Majd az előbbiekkel összefüggésben olyan központi, országos szervezet létrehozását javasolta, amelynek a nemzeti bizottságok lennének a helyi szervei.

November 9-én, az első kommunista aktívaértekezleten – a nemzeti összefogás eme szervezetéről szólva – hangzott el a javaslat először, hogy azt Magyar Nemzeti Függetlenségi Frontnak nevezzék el. Az MKP vezetősége ezzel egyidejűleg hozzáfogott – a felszabadult területek konkrét viszonyaira alkalmazott – akcióprogramjának kidolgozásához, illetőleg véglegesítéséhez. Ez a dokumentum 1944. november 30-án Debrecenben került nyilvánosságra „Magyarország demokratikus újjáépítésének és felemelkedésének programja” címmel.

A program bevezetőjében megállapította, hogy a háború elveszett. Egy évszázad szorgos munkájának gyümölcsét pusztította el az ellenforradalmi rendszer, amelynek háborús politikája megrendítette államiságunk alapjait. Ennek ellenére hazánk újjászülethet, ha „minden becsületes magyar összefog a Magyar Nemzeti Függetlenségi Frontban az új, életerős, demokratikus Magyarország felépítésére, ha a nép veszi kezébe az ország vezetését”.

A program első fejezete egyértelműen leszögezte, hogy az újjáépítés elengedhetetlen feltétele a nemzet tevékeny részvétele az ország felszabadításában, a Vörös Hadsereg felszabadító harcainak támogatása és az azonnali szakítás a hitleri Németországgal. Ugyanakkor követelte a hazaárulók, a háborús bűnösök letartóztatását és átadásukat a létrehozandó népbíróságoknak, valamint vagyonuk elkobzását, továbbá minden fasiszta szervezet feloszlatását, újjáélesztésük megakadályozását és a közigazgatási szervek, a bíróságok, a honvédség, s nem utolsósorban a karhatalom megtisztítását a nyilas, hazaáruló és egyéb népellenes elemektől. Külön kiemelte a program a demokratikus szabadságjogok maradéktalan érvényesítésének szükségességét, és feladatul állította a közélet, az oktatás és a kultúra megtisztítását a fasiszta mételytől, a faji és nemzeti gyűlölködéstől, valamint állást foglalt a vallásszabadság biztosítása mellett is.

A második fejezet a földreform kérdésével foglalkozott, amelyet „a legrövidebb határidőn belül, a földigénylők közreműködésével” kell végrehajtani, a nincstelen és kevés földű parasztok százezreinek földhöz juttatásával.

A program következő fejezete a nagytőke profitszerzésének korlátozását célzó intézkedéseket tartalmazta: a kartellek és nagybankok állami ellenőrzését, a bányák, a kőolajforrások és villanytelepek, valamint a biztosító intézetek köztulajdonba vételét, illetve államosítását. Ezzel egyidejűleg azonban azt is hangsúlyozta, hogy támogatni kell a nép érdekeit szolgáló magánvállalkozást, bekapcsolódását az ipari termelés és a kereskedelem megindításába. Majd aláhúzta, hogy a háború által elpusztított lakóházakat, gyárakat, közlekedést egységes, központi terv alapján – állami támogatással és irányítással – kell újjáépíteni.

A program síkraszállt a munkabéreknek a drágaság arányában történő felemeléséért, a nyolcórás munkanap és a sztrájkjog törvényes biztosításáért, a női és a gyermekmunka védelméért, az évenkénti fizetett szabadságért, valamint a munkásbiztosítás teljes önkormányzatáért és a biztosítás valamennyi ágának kiterjesztéséért a mezőgazdasági munkásokra, cselédekre is.

Külön fejezetben foglalkozott a program a külpolitikával. Megállapította, hogy az ország demokratikus átalakulása elválaszthatatlan a demokratikus külpolitikától. A magyar külpolitika céljaként a jószomszédi viszony és őszinte együttműködés megteremtését sürgette „az összes környező országokkal”, valamint Angliával és az Egyesült Államokkal, és „szoros barátságot a hatalmas Szovjetunióval”, amely segíti hazánkat a német iga lerázásában.

Befejezésül a program szorgalmazta a demokratikus pártok megbízottaiból álló városi és községi nemzeti bizottságok kiépítését. Azt javasolta, hogy ezek a nemzeti bizottságok a megalakítandó Magyar Nemzeti Függetlenségi Front helyi szervei legyenek, amelyek segítik a demokratikus, hazafias erőket és vezetik a harcot a népi Magyarországért. A fentiek szellemében sürgette végül a program az alkotmányozó nemzetgyűlés mielőbbi összehívását, illetve az Ideiglenes Nemzeti Kormány megalakítását.

A program antifasiszta, antifeudális, antiimperialista, demokratikus jellege és célkitűzései nemcsak lehetővé tették, hanem egyben meg is könnyítették a széles nemzeti összefogás megvalósítását. Annál is inkább, mert a kommunisták már a program megjelenéséig figyelemre méltó sikereket értek el az antifasiszta demokratikus összefogás megteremtése terén.

Ennek egyik legelső és kézzelfogható bizonyítéka a Délmagyarország című napilappal kapcsolatos megállapodás volt. A november közepén aláírt megállapodás szerint a lap „a demokratikus, független, népi Magyarországért” küzd. Fő ellenségnek a németeket és a nyilasokat tekinti, de határozottan elutasítja a „Nagy-Magyarország” reakciós ábrándját, és következetes kritikát gyakorol a negyedszázados Horthy-rendszer felett is. Hirdeti továbbá a lap a Vörös Hadsereggel való feltétlen együttműködést, valamint a földreform végrehajtásának és az MNFF megteremtésének szükségességét, s nem utolsósorban azt, hogy az ország maga is kivegye részét saját felszabadításából. Ez a megállapodás az első olyan koalíciós dokumentum volt a felszabadulás után, amelyet a kommunista párt, a parasztpárt és a kisgazdapárt egy-egy felelős vezetője írt alá.

A pártok a Délmagyarországnak, mint az MNFF lapjának az élére háromtagú szerkesztő bizottságot állítottak: Erdei Ferenc felelős szerkesztő, Révai József és Balogh István személyében.

A Délmagyarország első száma 1944. november 19-én Szegeden látott napvilágot. Cikkei először vetették fel – közvetlen megvalósítandó programként – a közvélemény előtt, hogy a magyar nép a maga erejéből teremtsen új kormányt, azaz új hatalmat. A kommunista párt még szeptember-októberben és november első felében is romániai formájú átállást tartott leginkább megvalósíthatónak, a Horthyék által elfogadott előzetes feltételek mellett. 1944. november második felére azonban jelentősen megváltozott a helyzet, hiszen a horthysta leválási kísérlet elbukott, és a felszabadult országrészeken meglehetősen gyorsan kibontakozott a népi-forradalmi erők demokratikus mozgalma. Ilyen módon az előbbire, vagyis a horthysta átállásra már egyre kevésbé, az utóbbira viszont mind jobban lehetett támaszkodni. Mégpedig nemcsak egy demokratikus átalakulás reformprogramja megvalósításában, hanem az országnak a szövetségesek oldalára való átállítása szempontjából is. A fentebbiekről persze a szövetséges nagyhatalmaknak is meg kellett győződniük ahhoz, hogy azt Magyarország viszonylatában az egyetlen járható útként elfogadják. Ezzel a megoldással sem vált időszerűtlenné természetesen a németellenes erők nemzeti összefogásának követelménye, de az átalakulásban – ellentétben a romániai helyzettel – már kezdettől fogva a munkás-paraszt népi forradalmi erők játszhatták, helyesebben játszották is a vezető szerepet.

1944. november végén és december elején ilyen irányú és tartalmú politikai fejlődés következett be Szegeden, illetőleg az egész felszabadult országrészben. A Magyar Kommunista Párt, a gyorsan talpraálló szakszervezetek és a Nemzeti Parasztpárt mellé ugyanis november 23-án az újjászerveződött Független Kisgazda-, Földmunkás és Polgári Párt is felsorakozott. Az újjáalakuló kisgazdapárti gyűlés jóváhagyta a párt csatlakozását az MNFF-hoz, és olyan határozatot hozott, hogy „mindaddig, míg a párt országos elnöksége újra átveheti a párt vezetését, hivatva érzi magát, hogy a párt újjászervezését a felszabadult országrészen megkezdje”. Kisgazdapárti ösztönzésre rövidesen más polgári rétegek, irányzatok is megmozdultak: 1944. november végén – Polgári Demokrata Párt néven – önálló párt szervezését kezdték meg. Az események természetesen a helyi szociáldemokratákra is nagy hatással voltak, különösen Szegeden. S ez mindenekelőtt abban jutott kifejezésre, hogy november utolsó napjaiban mind a Szociáldemokrata Párt, mind a Polgári Demokrata Párt bejelentette az MNFF-hoz való csatlakozási szándékát.

Ilyen előzmények után javasolta az MKP a demokratikus pártoknak és a szakszervezeteknek a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front azonnali, „hivatalos” megalakítását. Az MNFF 1944. december 2-án, az MKP, az SZDP, az FKGP, az NPP és a PDP, valamint a szakszervezetek részvételével jött létre Szegeden. Az MNFF a munkásosztály, a parasztság, az értelmiség és a városi kispolgárság, valamint a németellenes polgári erők szövetségét testesítette meg. Létrejöttét és a kommunista párt akcióprogramjának nemzeti programmá emelését a december 3-i szegedi népgyűlés is megerősítette. S ezzel a kommunista akcióprogram valamennyi, a lakosság túlnyomó többségét kitevő antifasiszta, demokratikus és forradalmi erő közös harci programjává vált.

Ezek az – 1944. december elejére végbement – események biztosították, hogy a szövetségesek ne a reakciós horthysta körökkel kössenek fegyverszüneti egyezményt, hanem a függetlenségi frontban tömörült erőkkel. Az antifasiszta demokratikus mozgalom 1944. végi kibontakozásának azonban nemcsak az volt a jelentősége, hogy Magyarország háborúból való kilépéséhez megfelelő társadalmi-politikai alapot teremtett és az átállást segítette, hanem hozzájárult ahhoz is, hogy Magyarországot ne a hitleri Németországgal azonos elbírálás alá vessék a győztes antifasiszta hatalmak.

Az Ideiglenes Nemzetgyűlés
és az Ideiglenes Nemzeti Kormány
létrehozása
A kommunisták vezette demokratikus és népi erők gyors helyi talpra állása, majd országos megszerveződésük igen nagy jelentőségű esemény volt az egész nemzet további sorsa szempontjából. 1944 végén ugyanis már nemhogy ellenükre, de nélkülük sem lehetett a felszabadult országrészben az új magyar állam alapjait lerakni. Ugyanakkor nem dőlt el az a kérdés, hogy a polgári vagy a népi demokrácia útjára tér-e az ország. Ez elsősorban attól függött, hogy mely osztályok, illetőleg pártok és milyen mértékben veszik ki a részüket az ország megmentéséért folytatott küzdelemből. A munkásosztály és forradalmi pártja, a Magyar Kommunista Párt élen járt a széles nemzeti összefogás, konkrétan az MNFF megteremtésében és programja kimunkálásában, s ezáltal megszerezte a kezdeményező és vezető szerepet abban, hogy a megszülető új magyar állam valóban – tartalmában és formájában – demokratikus legyen.

Az új demokratikus államhatalom megteremtésének azonban nemzetközi feltételei is voltak. Ezek a második világháború befejezésével kapcsolatos nemzetközi szerződésekben, az antifasiszta koalíció győztes nagyhatalmainak megállapodásaiban nyertek megfogalmazást. Mégpedig Anglia, az USA és a Szovjetunió vezetőinek 1943-ban tartott teheráni és moszkvai találkozóján, az 1944-es év különböző tanácskozásain, s főleg az 1945. februári jaltai értekezleten. A győztes nagyhatalmak valamennyien egyetértettek abban, hogy a fasiszta blokk volt államainak népei az életbevágóan fontos társadalmi-politikai, gazdasági és államhatalmi kérdéseket demokratikus úton oldják meg. Ezzel összhangban azt ajánlották, sőt mi több lényegében előírták, hogy a fasizmus szétverése után az említett országokban – a lakosság összes demokratikus elemeit képviselő – ideiglenes kormányokat kell alakítani, amelyek előkészítik az illető nép akaratának megfelelő törvényhozó és végrehajtó hatalom létrehozását, szabad választások útján. Ennek a nemzetközi előírásnak az érvényesülése szempontjából is kiemelkedő jelentősége volt annak, hogy végrehajtását nálunk a Szovjetunió szavatolta. A Szovjetunió nemcsak az antifasiszta cél miatt törekedett a nemzetközi előírások maradéktalan betartására, hanem internacionalista lényegéből következően is segítette az ország forradalmi erőit a társadalmi, politikai és gazdasági talpra állásért és továbbfejlődésért vívott küzdelmükben. Magyarország történetében először fordult elő, hogy haladó nemzeti érdekei egybeestek a győztes nagyhatalmak állami érdekeivel.

1944. december elején a kommunista párt kezdeményezésére – a függetlenségi front pártjainak képviselőiből és más haladó gondolkodású személyiségekből álló – előkészítő csoport jött létre, amely hozzálátott azoknak a hazafiaknak az összegyűjtéséhez, akikre a demokratikus átalakítás nagy munkájában számítani lehetett. Az előkészület lényeges eleme volt az is, hogy az MNFF a három szövetséges nagyhatalom vezetőjéhez fordult és kérte tőlük, hogy tegyék lehetővé a német szövetségből való magyar kilépést és az ideiglenes kormány létrehozását. A I. V. Sztálinnak küldött távirat ezt a kérést az alábbi módon fogalmazta meg: „A hatalmas orosz haderő diadalmas előretörése teremtette meg első ízben a lehetőségét annak, hogy az ország népének igazi véleménye szabadon megnyilatkozhassék, és ennek megfelelően megalakulhasson a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front, bizonyságául annak, hogy a magyar népben megvannak azok a demokratikus erők, melyek képessé teszik sorsának intézésére. Megkérjük Tábornagy Urat, adjon alkalmat arra, hogy a német fasizmus elleni végső küzdelemből kivehessük mi is, a németek által legjobban kihasznált, megrabolt és kifosztott magyarok a részünket, és némileg jóvátehessük a háborús kormányok bűneit.”

A fentebbi akció szerves részeként az MKP legális Központi Vezetőségének két tagja – a szabad területek küldötteként – Moszkvába utazott, hogy a szovjet kormányt és rajta keresztül a többi antifasiszta nagyhatalmat meggyőzze arról, miszerint a magyar demokratikus erők már képesek kezükbe venni az ország sorsának irányítását és döntő mértékben megváltoztatni Magyarország kül- és belpolitikáját, valamint katonapolitikai irányát. Továbbá, hogy a szovjet kormánnyal, mint az antifasiszta világkoalíción belül a magyarországi helyzetért felelős hatalommal megvitassák az MNFF kormányalakítási és átállási tervét, s ezek végrehajtásához hozzájárulást, illetőleg segítséget kérjenek. Ugyanakkor a küldöttek az ugyancsak Moszkvában tartózkodó Horthy-féle fegyverszüneti bizottság volt tagjaival és az átállt magyar tábornokokkal is felvették a kapcsolatot, hogy bevonják őket a létrehozandó ideiglenes kormányba. E katonatiszteknek és politikusoknak a megnyerése ugyanis reményt nyújtott arra, hogy meggyorsul Magyarország teljes átállása a szövetségesek oldalára, kedvező hatással lesz a még fel nem szabadult országrész lakosságára, az ott levő magyar katonaság magatartására. Egyszóval siettethette magyar földön is a háború befejezését. Ezen az alapon mind a szovjet kormány és szövetségesei, mind pedig a magyar kommunisták és forradalmi erők helyeselték az említettek részvételét az ideiglenes kormányban.

A magyar demokratikus erők kérését a szovjet kormány és a másik két antifasiszta nagyhatalom az 1944. december első napjaiban Moszkvában tartott megbeszéléseken szintén teljesíthetőnek ítélte. E hozzájárulás után, illetve a függetlenségi frontba tömörült pártok, valamint a szakszervezetek vezetőinek megegyezése alapján indult meg a felszabadult területeken az új hatalmat teremtő munka. 1944. december 12-én Debrecenben megalakult az Ideiglenes Nemzetgyűlés Előkészítő Bizottsága. Az előkészítő bizottság nyomban kiáltvánnyal fordult az ország népéhez, majd december 14-20. között lebonyolította a felszabadult országrészben az ideiglenes nemzetgyűlési választásokat.

A nemzeti bizottságok által szervezett 44 „küldöttválasztó” tömeggyűlésen – a függetlenségi front programja alapján közfelkiáltással – választották meg a képviselőket az Ideiglenes Nemzetgyűlésbe. A küldöttek, pontosabban képviselők nemzetgyűlési megbízatása tehát a németellenes függetlenségi és antifasiszta feladatok vállalása mellett az ország demokratikus átalakításának legfőbb tennivalóit is felölelte. S ez egyben azt is jelentette, hogy az Ideiglenes Nemzetgyűlés nemcsak egy, a háborúból kilépő ideiglenes kormányt teremtő parlament, hanem annál sokkal több: az 1944. november 30-i program egészét magáénak valló törvényhozó hatalom, amely a program megvalósítása során akár több, vagy többször átalakított ideiglenes kormányt választhat, illetőleg bízhat meg.

Az Ideiglenes Nemzetgyűlésben 230 képviselő foglalt helyet. Közülük 71-en a Magyar Kommunista Párt, 38-an a Szociáldemokrata Párt, 19-en a szakszervezetek, 16-an a Nemzeti Parasztpárt, 55-en az FKGP és 12-en a Polgári Demokrata Párt jelöltjei voltak. Rajtuk kívül még 19 olyan képviselője volt az Ideiglenes Nemzetgyűlésnek, akik pártonkívüliként csatlakoztak a függetlenségi fronthoz. Mindez azt jelentette tehát, hogy az Ideiglenes Nemzetgyűlésben a baloldal (MKP, SZDP, NPP és a szakszervezetek) volt abszolút többségben. Erre utal lényegében a képviselők osztályhovatartozása, illetőleg szociális összetétele is. Hiszen a képviselők közül több mint 80 munkás és szegényparaszt, közel 40 középparaszt és módosabb gazdálkodó, ugyanannyi önálló kisiparos és kiskereskedő, valamint mintegy 50 értelmiségi (pedagógus, újságíró, szabad foglalkozású) volt. A fennmaradó részben pedig azok a középtőkések, katonatisztek és papok voltak találhatók, akik zömmel a németellenes polgári erőket, a volt horthysta köröket reprezentálták. Az Ideiglenes Nemzetgyűlés ilyen politikai és társadalmi összetétele ténylegesen megfelelt az ország felszabadított részén akkor kialakult erőviszonyoknak.

Az Ideiglenes Nemzetgyűlés első ülésén, 1944. december 21-én, megszakítva a negyedszázados ellenforradalmi rendszer „jogfolytonosságát”, magát a nemzet akaratának kifejezésére hivatottnak és a „magyar állami szuverenitás kizárólagos képviselőjének” nyilvánította. Ez a törvényhozó testület december 22-én az Ideiglenes Nemzeti Kormányt is megválasztotta a következő összetételben: Dálnoki Miklós Béla (pkv) miniszterelnök, Erdei Ferenc (NPP) belügyminiszter, Nagy Imre (MKP) földművelésügyi miniszter, Vörös János (pkv) honvédelmi miniszter, Valentiny Ágoston (SZDP) igazságügy-miniszter, Takács Ferenc (SZDP) iparügyi miniszter, Gábor József (MKP) kereskedelem- és közlekedésügyi miniszter, Gyöngyösi János (FKGP) külügyminiszter, Molnár Erik (MKP) népjóléti miniszter, Vásáry István (FKGP) pénzügyminiszter, gróf Teleki Géza (pkv) vallás- és köz- oktatásügyi miniszter, Faragó Gábor (pkv) közellátásügyi miniszter.

Az Ideiglenes Nemzeti Kormány jellegében hasonló volt ugyan az Ideiglenes Nemzetgyűléshez, de politikai összetételében elmaradt attól, mert a nemzetközi viszonyok és a katonai helyzet miatt viszonylag nagyobb számban kaptak szerepet volt horthysta katonatisztek (3 tábornok) és politikusok. Ennek ellenére az Ideiglenes Nemzeti Kormány nem a kizsákmányolok, nem a burzsoázia kormánya volt, hanem elsősorban a dolgozó osztályoké, közelebbről: a munkásosztály és a parasztság, valamint a középrétegek haladó részének végrehajtó hatalma. Jellegét elsősorban nem összetétele, hanem vezető ereje, antifasiszta és következetes demokratikus programja, valamint a baloldali erőknek a törvényhozásban betöltött szerepe és súlya szabta meg, illetőleg biztosította. Az új központi törvényhozó és végrehajtó hatalom sajátossága abban állt, hogy egyrészt több volt, másrészt kevesebb a lenini értelmű munkás-paraszt demokratikus diktatúránál. Több, elsősorban azért, mert már antifasiszta és következetesen demokratikus céljai megvalósításakor hozzányúlt a tőkés termelési viszonyokhoz is. Kevesebb, pontosabban szélesebb pedig mindenekelőtt abban volt, hogy társadalmi bázisa magában foglalta még a közbülső rétegeket, sőt a németellenes városi burzsoáziát is. Mindez a felszabaduláskor kialakult kedvező helyzetben nemcsak azt eredményezte, hogy az ideiglenes kormány létrejöttével Magyarország számára is megteremtődtek a fasiszta szövetséggel és a háborúval való szakítás feltételei, hanem azt a lehetőséget is magában rejtette, hogy az antifasiszta demokratikus feladatok népi módon, következetesen oldhatók meg. Ily módon az Ideiglenes Nemzetgyűlés és az Ideiglenes Nemzeti Kormány megalakulása egyben a népi demokratikus Magyarország születésének a napja is volt, nemzeti történelmünk valóságos sorsfordulója, korszakhatára.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

A fegyveres nemzeti ellenállás megindulása
(Idézet: A magyar népidemokrácia története 1944-1962)

Az illegális kommunista párt, különösen a felszabadulás kezdetével egyidőben, igen nagy erőfeszítéseket tett a fegyveres harc megindítására. A párt Katonai Bizottsága, amelynek vezetője Pálffy György volt, 1944 őszétől fokozatosan szervezte és vetette harcba a különböző formákban és célokkal létrehozott partizáncsoportokat. 1944 szeptemberétől már több diverziós csoport működött a fővárosban, amelyek többségét Fehér Lajos irányította. Ilyen csoportok voltak a Marót, a Szir, a Laci elnevezésű robbantó csoportok. A Kommunista Ifjúsági Szövetség – elsősorban röplapok és más illegális kiadványok terjesztésére – alakított ellenálló csoportokat. Ugyanakkor nagyobb létszámú, többségükben katonai egységnek álcázott fegyveres csoportok működtek Újpesten, Kőbányán, Kispesten, Csepelen, Rákoshegyen, Rákospalotán, Pestlőrincen, Zuglóban, Angyalföldön és más helyeken.

A kommunisták által szervezett és vezetett partizán akciócsoportok és egységek mellett Budapesten, valamint a főváros környékén nem kommunista szervezésű partizáncsoportok is harcoltak. A magyar antifasiszta ellenállási mozgalom polgári szárnyán azonban igen kevesen, szinte csak Bajcsy-Zsilinszky Endre köre vállalta a fegyveres harcot.

Kommunista és szociáldemokrata fiatalokból, valamint értelmiségiekből alakult a magát Vörös Brigádnak nevező partizáncsoport. A nyilasokkal folytatott fegyveres összeütközéseik alkalmával sok halálra ítéltet mentettek meg. Főként értelmiségiekből, újságírókból jött létre a Klotild utcai partizánegység, amelynek egyik vezetője Stollár Béla volt. A Szent-Györgyi Albert köré tömörülő polgári ellenállók egyes képviselői szintén vállalták a fegyveres harcot. Az említett csoportok mellett, elsősorban Budapesten, fegyveresen küzdött több katonai alakulat is, főleg a kisegítő karhatalmi (KISKA) századok egy része.

A felszabadulás időszakában vidéken is alakultak fegyveres ellenállási csoportok. Ezek többségükben közvetlen felső pártirányítás nélkül, régebben illegális kapcsolattal rendelkező helyi kommunisták, baloldali munkások és volt 19-es vörös katonák kezdeményezésére jöttek létre. Fegyveres ellenállás bontakozott ki a sárisápi bányászok körében, Zgyerka János vezetésével. A vidéki partizáncsoportok közül az egyik legjelentősebb a Miskolcon és környékén működött MOKAN Komité volt, amely különösen az evakuálások meghiúsításában és az üzemi berendezések megmentésében játszott fontos szerepet.

Fegyveres csoportok alakultak az északi bánya- és iparvidéken, a nógrádi szénmedencében is. A karancslejtősi bányászok november 23-án a kommunisták, baloldali munkások vezetésével – közel 300-an – megtagadták a bevonulást és a korábban szerzett fegyverekkel leszálltak a bányába, majd megkísérelték a kitörést. Bandur Gyula vezetésével Ragyolcon jött létre a szénmedence másik csoportja. Nógrád megye nyugati részén, Balassagyarmat és Kemence környékén, valamint az Ipoly túlsó oldalán tevékenykedett Adler János csoportja. A fentebb említettek mellett, a behívást megtagadó bányászok, gyári munkások és szökött katonák kisebb-nagyobb csoportjai vonultak a környező erdőségekbe. Egy részük akkor kapcsolódott be a fegyveres küzdelembe, amikor Nógrádi Sándor partizánegysége megérkezett erre a vidékre. Börzsöny-Vámosmikola körzetében tevékenykedett a Görgey-zászlóalj.

1944 őszén a Mecsekben, Pécs környékén szintén több partizáncsoport tevékenykedett. Sőt, erről a vidékről számos antifasiszta csatlakozott a horvátországi partizánokhoz is. A partizáncsoportok működése nagyban hozzájárult Pécs harc nélküli felszabadításához. Ezt követően pedig közel 200 pécsi és környékbeli ifjúkommunista önkéntes ment át a jugoszláviai magyar partizánalakulatokhoz és hősiesen küzdött a Dráva menti harcokban. Kisebb fegyveres ellenálló csoport működött Szekszárdon és környékén is.

A Dunától északra – a Komárom, Érsekújvár és a Vág által határolt területen – egy jelentősebb erőt képviselő partizáncsoport működött.

A Szovjetunióban élő magyar kommunista emigránsok közreműködésével és vezetésével alakult ejtőernyős partizáncsoportok elsősorban Kárpátalján és Szlovákia területén hajtottak végre eredményes fegyveres akciókat. Kárpátalján különösen sikeres volt a Rákóczi-partizánosztag működése, Uszta Gyula vezetésével. Harci területük Munkács, Huszt és Szolyva térsége volt. Hét katonai szerelvényt robbantottak fel, közel 800 főnyi veszteséget okoztak az ellenségnek halottakban és sebesültekben, s csaknem 300 foglyot ejtettek. 1944 augusztusában több partizáncsoport bevetésére került sor Erdélyben, Nagyvárad és Máramarossziget térségében. Szeptemberben viszont Zólyom és Besztercebánya környékére érkeztek magyar ejtőernyős partizánok a Szovjetunióból. Ők képezték a magvát a Petőfiről elnevezett partizánosztagnak, amely német fasiszta katonai szerelvényeket robbantott fel, összeköttetési vonalakat vágott el, járőröket tett ártalmatlanná és többször megütközött az ellenséges csapatokkal is.

1944 októberében, Nógrádi Sándor irányításával kezdte meg a harcot egy másik magyar partizánszervező csoport. Decemberben – miután Közép-Szlovákiát végigharcolta – kelt át az Ipolyon és folytatta tevékenységét a salgótarjáni szénmedencében. A Nógrádi-partizánegység 1944. december 29-én egyesült a szovjet csapatokkal.

1944 második felében és 1945 elején – a hitleri Németországgal és a nyilasokkal szembefordult katonákon, a KISKA ellenálló századain, továbbá a szovjet hadsereg oldalára átállt és ott fegyveres harcokban is résztvett magyar antifasisztákon kívül, akiknek száma több ezerre tehető – közel 3000 ember harcolt a hazai partizáncsoportokban. Ugyanakkor igen sok magyar vett részt más európai országok antifasiszta harcában. Így a szlovák nemzeti felkelésben, a csehszlovákiai partizánmozgalom soraiban megközelítően 3000-4000-ren harcoltak a magyar nép fiai közül, de több százra tehető azoknak a magyar antifasisztáknak a létszáma is, akik részt vettek a lengyel, a francia és a belga ellenállásban. A jugoszláv népfelszabadító háborúban mintegy 1000-1200 magyar katona harcolt.

A magyarországi partizáncsoportok küzdelme, ha katonai értelemben nem is volt nagy horderejű, politikai és erkölcsi szempontból azonban feltétlenül figyelemre méltó volt. Jelentőségét növelte, hogy fontos szerepet töltött be a nemzeti ellenállás egyéb formáinak a kifejlődésében is.

1944 őszén a földalatti antifasiszta nemzeti ellenállás továbbfejlődése szempontjából nagy jelentősége volt a Magyar Front megerősödésének. Vezetésére Intéző Bizottságot hoztak létre, amelynek elnöke Szakasits Árpád, tagjai pedig Kállai Gyula, Kovács Imre és Tildy Zoltán lettek. A Magyar Front megerősödésében döntő szerepet játszott az a tény, hogy a kommunista és a szociáldemokrata párt – hosszabb tárgyalások eredményeként – 1944. október 10-én egységfront-megállapodást kötött.

A nemzeti ellenállás az ország katonai felszabadításának megindulásával erősödött, s különösen Horthy 1944. október 15-i leválási kísérletének kudarca után, az ellenforradalmi rendszer összeomlása is elkezdődött. Ezt követően érezhetően meggyorsult a horthysta hadsereg bomlása. A különböző polgári politikai csoportok egyre sürgetőbben keresték a kapcsolatot a Magyar Fronttal. A kapcsolatot keresők között voltak Kiss János altábornagy és társai is, akik vállalták a fegyveres ellenállást a németek és a nyilasok ellen.

A kommunista párt kezdeményezésére 1944. november elején – egy szélesebb körű nemzeti összefogás eredményeként – létrejött a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottsága. E bizottság elnöke Bajcsy-Zsilinszky Endre volt. Ugyanakkor az MNFFB megbízásából Kiss János altábornagy alakította meg az ellenállás katonai vezérkarát. Feladata az volt, hogy az ellenállásra megnyerhető magyar katonai alakulatok és a felfegyverzett munkásosztagok részvételével felkelést szervezzen. Kiss Jánost és társait azonban a Gestapo november 22-én letartóztatta, Bajcsy-Zsilinszky Endrével együtt. A nyilasok halálra ítélték és decemberben kivégezték őket. Ezután az MNFFB lényegében megszűnt, de a Magyar Front tovább élt és szervezte a nemzeti ellenállást, a dolgozó tömegek harcát.

A magyar nép forradalmi erőinek összefogása és fegyveres küzdelme az illegalitásban azonban nem érte el azt a fokot, hogy saját erejéből szabadítsa fel az országot a német megszállás és a fasiszta elnyomás alól. Az ország szabad, demokratikus fejlődéséhez a döntő lökést, az érlelődő belső feltételek mellett, a szovjet hadsereg felszabadító harcának sikerei adták meg, biztosítva a kedvező külső, nemzetközi feltételt. Ennek eredményeként az 1944 őszén Magyarországon kialakuló forradalmi helyzet a felszabadított területeken nyomban népi demokratikus forradalomba mehetett át. Az illegális harc, a fegyveres nemzeti ellenállás így a felszabadulást követő forradalmi fejlődés közvetlen belső előzményévé, szerves részévé vált.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Kelet-Magyarország katonai felszabadítása
(Idézet: A magyar népidemokrácia története 1944-1962)

Kelet-Magyarország
katonai felszabadítása
1944 nyarán új szakasz kezdődött a második világháború menetében, a hitleri Németország és szövetségesei teljes szétzúzásának az időszaka. E harcok során a szovjet hadsereg 1944 szeptemberének utolsó harmadára – átjutva a Keleti- és Déli-Kárpátok hágóin, valamint Dél-Erdély hegyes-dombos vidékein – hazánk délkeleti határaihoz ért. A 2. Ukrán Front egységei kezdték meg Magyarország felszabadítását.

A szovjet csapatok szeptember közepén Dél-Erdély nyugati részén indultak támadásra a megszálló hitlerista és horthysta csapatok ellen. 19-én bevonultak Temesvárra, szeptember 21-22-e éjjelén pedig Aradot szabadították fel. Az 53. hadsereg egyik hadosztálya már Arad felszabadításának napján parancsot kapott, hogy a várostól északnyugatra és nyugatra, egy védelmi vonalra is alkalmas terepszakaszt foglaljon el. E feladat végrehajtásakor a Battonya-Arad útvonal körzetében érték el, illetve lépték át a hadosztály katonái a magyar-román határt, 1944. szeptember 22-ről 23-ra virradóra. A 18. harckocsihadtest egységei 23-án reggel indítottak támadást Battonya elfoglalásáért, de ez a kísérletük nem járt sikerrel. Ugyanakkor a szovjet csapatok – Battonyától északra, egészen Elekig – szinte mindenhol a magyar határ mögé vetették vissza az ellenséget. Az 53. hadsereg alakulatai – Arad és Szeged között folytatva a harcot – szeptember 24-én a déli órákban szabadították fel az első magyarországi települést, a határ menti Csanádpalotát. Még ugyanezen nap délutánján felszabadult a Gyulától délre fekvő Elek, majd néhány órával később Ujnagylak is. A fenti községek közül azonban csak Ujnagylak szabadult fel véglegesen, mivel a másik két település még egy-egy rövid időre ismét fasiszta megszállás alá került.

A Vörös Hadsereg magyar földre lépése tehát nem jelentette egyúttal és azonnal község vagy város felszabadítását is. Sőt, az első község felszabadulása sem ott történt meg, ahol a magyar területre való első behatolás. Ezért különbséget kell tennünk az elsőnek felszabadult település és aközött, hogy hol lépett először hazánk földjére a felszabadító Vörös Hadsereg.

Az első felszabadult magyar város Makó volt, amelyet szeptember 26-án vettek birtokba a szovjet csapatok. Ezen a napon szabadult fel a mai Békés megye délkeleti részében elhelyezkedő Battonya község is. Az ország többi részének felszabadításában három ukrán front alakulatai működtek közre. A 4. Ukrán Front egységei Sátoraljaújhelyt és környékét, a 2. Ukrán Front csapatai – R. J. Malinovszkij marsall parancsnoksága alatt – az ország keleti felének központi helyeit foglalták el, illetőleg tisztították meg a megszálló német és horthysta-nyilas fegyveres erőktől. Ez a hadseregcsoport Szeged (október 11.), Debrecen (október 19.), Kecskemét és Nyíregyháza (október 31.) továbbá Szolnok (november 4.) felszabadítása után december közepére – Miskolcon, Diósgyőrön, Egeren, Balassagyarmaton, Vácon, Gödöllőn, Monoron és Szigetszentmiklóson át – a Dunántúlon a Velencei-tóig és a Balatonig jutott el. November közepén értek az ország területére és kapcsolódtak be a felszabadító harcokba a 3. Ukrán Front alakulatai, F. I. Tolbuhin marsall vezetésével. Ekkor keltek át ugyanis a Dráva torkolatától északra a Dunán és kezdték meg délkeletről a Dunántúl felszabadítását. December közepén – Pécs (november 29.), Szekszárd (november 30.) és Kaposvár (december 2.) birtokbavétele után – északon Adonynál és a Velencei-tó előtt egyesültek a 2. Ukrán Front csapataival, majd a Balaton déli partjára vonultak fel, amelynek délkeleti csücskétől délre a Dráváig nyomultak előre.

1944. december közepére ezzel szabaddá vált az ország egész területének mintegy 60%-a, népességének alig valamivel több mint a fele. Budapest és 32 város a szovjet csapatok kezén volt: az 5 szabad királyi város közül 3, a 8 törvényhatósági jogú város közül 5 és a 39 megyei város közül 24. A felszabadult országrész forradalmi-történeti múltja és a társadalmi-gazdasági viszonyok alapján vizsgált korabeli jelene is érdekes képet mutatott. Felszabadult a nagy plebejus-agrár forradalmi hagyományokkal rendelkező Tiszántúl, s az azon belül is jelentős Viharsarok, a függetlenségi tradícióit őrző Debrecen és környéke, a kuruc szabadságharcos múltját ápoló északkeleti országrész, valamint a Duna-Tisza köze 1848-1849-es és agrárszocialista örökséggel is rendelkező mezővárosai. A Tiszántúlon és az Alföld északi részein éltek az ország legnagyobb és ezzel egyidejűleg a legradikálisabb szegény és nincstelen paraszti tömegei. Az ország északi, illetve déli részén két jelentős ipari központ is volt, a maga proletárharcokban edzett munkásságával: Miskolc-Diósgyőr és környéke, valamint Pécs és a Mecsek-vidék.

Ahhoz, hogy az ország a fasiszta koalícióval való szakítás útjára léphessen, főleg Horthy 1944. októberi sikertelen kísérlete után, már két lényeges feltétel volt szükséges: az ország legalább egy jelentős részéből a szovjet hadsereg kiverje a német fasiszta megszállókat és nyilas kiszolgálóikat, továbbá, az így előállt kedvező helyzetben olyan magyar antifasiszta, demokratikus erők legyenek, amelyek kivezetik az országot a háborúból és a demokratikus fejlődés útjára térítik. A katonai felszabadítás tehát csak a demokratikus kibontakozás lehetőségét teremthette, pontosabban teremtette meg, magát a kormányozni is képes, szervezett politikai erőket nem.

A Szovjetunió az antifasiszta koalíció többi nagyhatalmával együtt, határozott antifasiszta és demokratikus politikai rendszer kiépítését bátorította és támogatta Magyarország esetében is. A szovjet kormánynak ezt a politikáját és magatartását fejezte ki az Állami Honvédelmi Bizottság 1944. október 27-i határozata, amely lényegében megszabta a hazánkban harcoló szovjet csapatok feladatait. A szóban forgó dokumentum tartalmában teljesen megegyezett azokkal az állásfoglalásokkal, amelyeket a volt német szövetséges országokkal kapcsolatban hoztak, így például az ÁHB Romániára vonatkozó 1944. április 2-i határozatával, amelyet a Vörös Hadsereg román földre lépésekor fogadtak el.

Az ÁHB Magyarországra vonatkozó határozata jó egy hónappal az ország felszabadulásának megindulása után született meg, mert ez idő alatt történt meg a magyar-szovjet kapcsolatfelvétel, vették kezdetét a fegyverszüneti tárgyalások, illetve írták alá Horthy Miklós megbízottai Moszkvában az előzetes feltételeket. Horthy átállásának elmaradásával azonban meghiúsult a magyar-szovjet kapcsolat megállapodásos rendezése. Ilyen előzmények után az ÁHB, felelős központi magyar szerv hiányában, a 2. Ukrán Front haditanácsára volt kénytelen ruházni a felszabadított magyar területek polgári közigazgatásának megszervezését és ellenőrzését is. De a szovjet katonai hatóságok Magyarországon nem szerveztek külön saját katonai adminisztrációt a polgári élet irányítására, hanem a magyar közigazgatás mielőbbi hatékony működését kívánták biztosítani.

A fentebbiekkel összhangban minden megyeszékhelyre, a városokba és a nagyközségekbe szovjet katonai parancsnokot, kommendánst neveztek ki, aki saját katonai feladatain túlmenően segítette talpra állítani és újjászervezni a magyar polgári hatóságokat, ellenőrizte azok munkáját és azt is, hogy tevékenységük a Hitler-ellenes háború érdekeit is szolgálja. A katonai parancsnokok minden intézményt és személyt felszólítottak a munka felvételére, helyesebben folytatására. A helyi hatalmi szervek élére új vezetőket állítottak, ha a régiek elmenekültek, vagy kifejezetten akadályozták az illető szerv, hatóság normális működését. Az ipari és kereskedelmi vállalatok vezetését általában a régi alkalmazottak valamelyikére bízták, ha a tulajdonosok eltávoztak, illetőleg nem voltak hajlandók folytatni korábbi tevékenységüket. A szovjet katonai parancsnokok ily módon kívánták a front és egyben a lakosság érdekeit is szolgálni mind a közigazgatás, mind pedig a termelés és szolgáltatás területén anélkül, hogy a tulajdonviszonyokhoz hozzányúltak volna.

A szovjet katonai hatóságok – a magyar kizsákmányoló osztályok fasiszta uralkodó körei által előidézett súlyos helyzetben – intézkedéseikkel és magatartásukkal kétségtelenül a fasizmus szétverését, maradványainak felszámolását s ezzel együtt az elnyomott dolgozó nép felszabadulását segítették elő. Ezt célozta az a kiáltvány is, amelyet a 2. Ukrán Front parancsnoksága az ÁHB határozatának megfelelően nyomban október 27-e után kiadott és röplap formájában s minden egyéb módon terjesztett a már felszabadult magyar lakosság körében. A kiáltvány újólag megerősítette, hogy a Vörös Hadsereget nem vezérlik területszerző célok, nem szándékozik Magyarország társadalmi rendjét megváltoztatni, az ország területére lépését kizárólag katonai szükségszerűség tette elkerülhetetlenné. Célja a fasizmus szétzúzása és az elnyomott népek felszabadításának elősegítése.

A szovjet katonai hatóságok több okból is ragaszkodtak a régi államszervezet s főleg a közigazgatás fenntartásához. Egyrészt, mert a harc közvetlen érdekei megkövetelték a lehető legoptimálisabb hátországi rendet, és azt a régi állami szervekre támaszkodva vélték leggyorsabban elérni, nem pedig új formákkal való kísérletezéssel. Másrészt, mert ez elfogadható volt az ellentétes társadalmi-politikai alapokon álló antifasiszta koalíció valamennyi tagjának. Továbbá ez a megoldás fokozni látszott annak a lehetőségét, hogy a németellenes harcba esetleg bekapcsolódnak a Horthy-Magyarország bizonyos, Hitlerrel szakító erői is.

A Vörös Hadsereg szervei nem nyúltak tehát a magyar állam kialakult felépítési formájához és rendjéhez. Sőt, azt a felszabadulás után úgy, ahogyan a front elvonulásával megmaradt, azonnal megpróbálták életre kelteni. De nem érintették általában a volt személyi állományt sem, hanem azokat, akik a helyükön maradtak, azonnal felszólították munkájuk végzésére. A helyben maradottak többsége élt is a felajánlott lehetőséggel. Kisebb hányaduk azonban vissza is élt vele, mert hivatali helyzetüket a régi rendszer átmentésére, visszaállítására próbálták felhasználni.

Ott, ahol elmenekültek a korábbi vezetők, rendszerint a visszamaradt helyettesek vagy más felelős beosztásúak, illetve az egyszerű tisztviselők közül bíztak meg a katonai parancsnokok valakit az adott község, város vagy terület irányításával. Csupán akkor fordultak a politikai aktivitásukat azonnal elkezdő és legtöbbször már a szovjet csapatok beérkezésekor jelentkező népiforradalmi erőkhöz vagy az illető helység értelmiségéhez (pedagógusokhoz, orvosokhoz s esetleg valamelyik egyház papjához), ha az állami hivatalban, intézményben egyáltalán nem találtak megfelelő személyt. Ez esetben vagy közvetlenül megbíztak valakit az ügyek vitelével, vagy pedig kérték a helyi baloldali embereket és értelmiségieket, hogy válasszanak, jelöljenek ki maguk közül valakit ideiglenes vezetőnek.

Ez a szovjet politika természetesen nem azt jelentette, hogy a háborús és népellenes bűnösök, a fasiszták megmenekülhettek a felelősségre vonás elől, hanem csak azt, hogy a szovjet katonai szervek – egészen kivételes esetektől eltekintve – nem foglalkoztak ilyen kérdésekkel. Ezt a feladatot valamennyi volt németekkel szövetséges országban – a fegyverszüneti egyezmények alapján – a saját államhatalmi szerveknek kellett elvégezniök. Lényegében ugyanez vonatkozott az államszervezet demokratikus átalakítására is. Az újjászerveződő állami élet demokratikus megtisztulásához egyébként is nagymértékben hozzájárult az a körülmény, hogy a régi vezetők és a magasabb beosztású tisztségviselők többsége elmenekült a közelgő Vörös Hadsereg elől. Ez szinte általános tünet volt a Tiszántúlon és a Duna-Tisza közén.

A szovjet hadsereg előrenyomulásával szétverte, illetőleg kiszorította az országból az idegen fegyveres erőt, amelyre a nyilas hatalom támaszkodott. De ugyanígy szétzúzta a magyar ellenforradalmi rendszer még ellenálló haderejét is. Erre a sorsra jutott a régi karhatalom is, amely szinte teljes létszámban eltávozott állomáshelyéről. Legtöbbször velük menekültek el a földbirtokosok, a tőkések, valamint a nyilasok és a Horthy-rendszer volt politikai képviselői, magukkal ragadva a közigazgatás, a bíróságok stb. tisztviselőinek és alkalmazottainak tekintélyes hányadát is.

A régi államgépezet széthullása, a régi rendszer politikai exponenseinek, valamint a tisztviselői kar zömének eltávozása önmagában is kedvező lehetőséget jelentett a magyar antifasiszta, demokratikus és forradalmi erők számára. A szóban forgó csoportok és rétegek nyugatra történt evakuálását valójában sem a katonai érdek, sem pedig az antifasiszta nagyhatalmak politikája nem követelte. Ez elsősorban a több évtizedes szovjetellenes propaganda hatásával magyarázható, annak az eredménye volt, amely pontosan azokra ütött vissza, akik a lakosság különböző rétegeit maguk ijesztgették vele. A menekülésáradat tehát szükségtelen volt, de megtörtént, s ez a körülmény objektíve kedvezett a népi, forradalmi erők felülkerekedésének.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

A Győzelem napja 1945. május 9.
 (idézet: A második világháború – Gyeborin)

A berlini hadművelet és Németország fegyverletétele
1
1945. január 12-ig, vagyis a szovjet hadsereg új támadásának megindulásáig, a hitleri Németország reménytelen helyzetét korántsem mindenki érezte magában Németországban, s ugyanígy Angliában és az Egyesült Államokban sem. Németország területén még úgyszólván nem folytak hadműveletek, s a német hadsereg létszáma változatlanul igen nagy volt; Németország haditermelése továbbra is magas színvonalon állt. Ennek ellenére a fasiszta Németország négy hónap alatt összeomlott.

Németország leverésében a Szovjetunióé volt a döntő szerep. A Szovjetuniót sújtották legjobban a korábbi háborús évek súlyos megpróbáltatásai, mégis a Szovjetunió zúzta szét véglegesen a fasiszta birodalmat.

A szovjet hadsereg támadó hadműveleteiben a háború befejező szakaszában tevékenyen részt vett Lengyelország, Csehszlovákia, Bulgária és Románia hadserege is. E hadseregek értékes segítséget nyújtottak a fasizmus erői feletti győzelem kivívásához. A szovjet katonákkal vállvetve harcoló lengyel, csehszlovák, bolgár és román hazafiak kitűnő katonai tulajdonságokról, bátorságról és harci képzettségről tettek tanúbizonyságot. Dicső hőstetteikről több ízben is megemlékeztek a szovjet Legfelső Főparancsnokság napi parancsai.

A szovjet—német arcvonalon elszenvedett korábbi vereségek és az újabb megsemmisítő csapások erkölcsileg megtörték a fasiszta Németország arcvonalát és hátországát. Németországot az újabb szovjet támadás kétségbeejtő helyzetbe juttatta.

A német fasiszta lapok így írtak: „Többé nem reménykedhetünk az időnyerésben. Nincsenek tartalékaink és erődítményeink, amelyekre támaszkodva kivárhatnánk az ellenség kifulladását. Hol találunk olyan védelmi vonalat, amely nem esik el 24 óra leforgása alatt? Utolsó kártyáinkat játsszuk ki.”^722
722 Kölnische Zeitung, 1945. II. 24.

A német főparancsnokság barbár döntést hozott: az ország keleti részét halálövezetté változtatja. Erről Görlitz, nyugat-németországi hadtörténész a következőket írja: „Elhatározták, hogy minden területet, ahol német csapatok állomásoznak, pusztasággá változtatnak, felrobbantják az iparvállalatokat, az élelmiszerraktárakat, a hidakat, a vasutakat, a műutakat, a gátakat, a távíróhivatalokat, a rádióállomásokat és a bányákat … Keitel tábornok vezérkari főnök és Bormann birodalmi vezető, a pártkancellária főnöke együttesen szigorú parancsot adott ki, amely szerint minden várost az utolsó szál katonáig védeni kell. A parancsot nem teljesítő parancsnokokat hadbíróság elé állították. A különleges osztagok, amelyek azokat a békés lakosokat likvidálták, akik az ellenség közeledtére megpróbálták időben kitűzni a fehér zászlót, halált és pusztulást vetettek. A csapattól megszökött katonákat az út menti oszlopokra akasztották fel. A halál mindenütt aratott az emberek között.”^723
723 Görlitz: Der Zweite Weltkrieg (1939—1945.) II. kötet, 543—544. old.

A szovjet támadás megindulásával a nyugati arcvonalon lényegesen gyengült a hitleristák ellenállása, a keleti fronton viszont sokkal elkeseredettebbé vált. A kialakult helyzetben a német imperialisták hajlandók voltak kapitulálni a nyugati tőkések előtt és folytatni a háborút a szocialista Kelet ellen.

1945. február végén az angol—amerikai csapatok könnyedén átsétáltak a „Siegfried-vonalon”. Ugyanilyen könnyen keltek át a Rajnán is, amelynek hídjait nem robbantották fel a visszavonuló német csapatok.

1945 március elején a német főparancsnokság Wolff tábornokot Svájcba küldte, hogy az Egyesült Államok és Anglia megbízottaival tárgyaljon. A szovjet kormány ragaszkodott ahhoz, hogy a megbeszéléseken a szovjet hadvezetés képviselői is részt vegyenek. Ezt a jogos követelést azonban az Egyesült Államok és Anglia kormányfője elutasította. Az angol és amerikai kormány szövetségesi kötelezettségei nyilvánvaló megszegésével különtárgyalásokat kezdett a németekkel.

A tárgyalás Bernben két héten át a legszigorúbb titokban folyt. A való tények azt mutatták, hogy a megbeszélések „a németekkel kötött olyan megegyezéssel végződtek, amelynek értelmében Kesselring marsall, a német nyugati front parancsnoka beleegyezett abba, hogy megnyissa a frontot, s átengedje az angol és amerikai csapatokat keleti irányban, az angolok és az amerikaiak pedig viszonzásul megígérték, hogy enyhébb fegyverszüneti feltételeket szabnak a németeknek.”⁷²⁴ …
⁷²⁴ „Üzenetváltás …” II. kötet. 230. old.

… De amikor a Szovjetunió Minisztertanácsának elnöke Roosevelthez intézett üzenetében ilyen értelemben értékelte a tárgyalásokat, Roosevelt mindent letagadott. Közben, 1945 március végétől kezdve a német csapatok nyugaton áttértek a „jelképes” háborúra. A nyugati arcvonalon maradt kis erők komoly ellenállás nélkül elhagyták állásaikat, és megadták magukat. A szovjet—német arcvonalon azonban az ellenség továbbra is elkeseredetten ellenállt.

Helyes volt tehát az a helyzetmegítélés, amelyet a Szovjetunió Minisztertanácsának elnöke Roosevelt elnökhöz intézett üzenetében így fogalmazott meg: „Így került sor arra, hogy a németek ez idő szerint nyugaton gyakorlatilag beszüntették a háborút Anglia és Amerika ellen. Ugyanakkor azonban a németek folytatták a háborút Oroszország — Anglia és az Egyesült Államok szövetségese ellen.”^725
725 Ugyanott. 231. old.

Ahogy a szovjet csapatok folytatták támadásukat Németország belseje felé, kezdett érezhetővé válni a német hadigazdaság hanyatlása. Az amerikai és angol történelemhamisítók azt bizonygatják, hogy Németországnak az arcvonalakon elszenvedett vereségét iparának szétzüllesztése okozta, ami az amerikai és angol légierő támadásainak eredménye volt. Pedig valójában nem a német ipari termelés csökkenése volt a szovjet hadsereg sikereinek feltétele, hanem ellenkezőleg: a szovjet hadsereg sikerei okozták a német ipar hanyatlását.

Németország termelésének csökkenését az okozta, hogy elvesztette a megszállt és csatlós országokat, valamint a német terület egy részét, a keleti országrészben megsemmisítették, illetve leszerelték az ipari üzemeket, kimerültek az embertartalékok, a külföldi és részben a német munkások is egyre inkább szabotáltak, nem volt elég nyersanyag, és a gazdasági élet általában szétzüllött, végül pedig a harcok magának Németországnak a területén folytak.

De még mielőtt Németország gazdasági hanyatlása megkezdődött volna, a szovjet hátország dolgozói már győzelmet arattak a fasiszta Németország gazdaságával vívott párviadalban.

A kommunista párt és a szovjet kormány a háború alatt nagyarányú ipari építkezést szervezett. 1942—1944 folyamán 79 milliárd rubel értékben építettek iparvállalatokat. Az ország keleti területein 2250 új ipari üzem épült, s 100 000 fémforgácsoló gépet, 24 vasolvasztót, és 128 martinkemencét helyeztek üzembe.⁷²⁶ A keleten épült nagyüzemek, amelyeket kiváló hazai gyártmányú felszereléssel láttak el, 1944 elején kezdték meg a termelést. Az ország keleti részein az ipari termelés 1944-ben 1940-hez viszonyítva 2,8-szeresére, a haditermelés pedig 6,6-szeresére emelkedett.⁷²⁷ Egyedül az Urálban több alumíniumot termeltek, mint a Szovjetunió egész alumíniumipara a háború előtt. 1943 decemberében üzembe helyezték a magnyitogorszki kohászati kombinát óriás nagyolvasztóját. 1944-ben a kombinát második nagyolvasztója is megkezdte a termelést. Ezek voltak Európa legnagyobb nagyolvasztói.
⁷²⁶ Voznyeszenszkij: A Szovjetunió hadigazdasága a honvédő háború idején. 46. old.
⁷²⁷ Ugyanott, 174. old.

Ugyancsak 1944-ben kezdte meg a termelést a csuszovói üzem nagyolvasztója és az első uráli Bessemer-csarnok, az Üzbég kohászati üzem első martinkemencéje, az altáji új traktorgyár, a cseljabinszki kohászati üzem első nagyolvasztói, a novo-tagili kohászati üzem nagyolvasztója és kokszolója, a karagandai nagy külszíni szénbánya, az uráli gépkocsigyár, számos repülőgépgyár, a szibériai harckocsigyár, a kuznyecki ferro-ötvezet gyár, a cseljabinszki csőgyár martinkemencéi, a gubahini szénvegyészeti gyár két kokszolója és a Szovjetunió legnagyobb turbógenerátora a cseljabinszki hőerőműben. A keleti szénvidékeken mintegy kétszáz új bányát nyitottak meg, és sok más fontos vállalatot létesítettek.

A párt Központi Bizottságának és a Népbiztosok Tanácsának 1943. augusztus 21-i határozata értelmében nagyszabású munka indult meg a német megszállás alól felszabadult területek gazdaságának helyreállítására. 1942—1944 folyamán a felszabadított területeken mintegy 6000 gyárat helyeztek ismét üzembe.^728
728 Voznyeszenszkij: A Szovjetunió hadigazdasága a honvédő háborúidején. 46. old.

Az ipar helyreállításával együtt haladt a közlekedés és a mezőgazdaság helyreállítása is.

Az egész világ meggyőződhetett a szocialista gazdasági rendszer döntő fölényéről a kapitalista rendszerrel szemben.

A szovjet gazdaság helyreállításának sikerei még lenyűgözőbbek, ha a nyugat-európai tőkésországok akkori helyzetével összehasonlítjuk. Az amerikai és angol vezető körök és katonai parancsnokságuk hibájából a nyugat-európai országok gazdasága nagy károkat szenvedett, ami további nehézségeket okozott a népek életében. A nagy amerikai és angol cégek szabotálták a nyugat-európai gyárak helyreállítási munkálatait, mivel ezek nem kecsegtették őket nagy profittal. A nyugateurópai országokban a háború befejezése előtt és a háború utáni években a gazdaság helyreállítása csak igen lassan haladt.

2
Az 1944. évi szovjet támadó hadműveletek nyomán az ellenség arcvonala a Barents-tengertől egészen a Fekete-tengerig összeomlott.

A hitlerista hadseregnek a szovjet—német arcvonalon 1944-ben elszenvedett vereségei katasztrofális helyzetbe juttatták a fasiszta Németországot. 1945 elején a szovjet hadsereg az ellenség teljes és végleges legyőzése céljából újabb támadó hadműveletekre készült.

A szovjet hadsereg támadása, amelyben Lengyelország, Csehszlovákia, Bulgária és Románia csapatai is részt vettek, 1945. január 12-én kezdődött. A szovjet hadsereg számos, egymással szorosan összefüggő, nagy, hadászati méretű hadműveletet hajtott végre. Az első a Visztula—oderai hadművelet volt, amelyben az 1. Belorusz, az 1. Ukrán Front, valamint a 4. Ukrán Front jobbszárnya vett részt. A főparancsnokság a hadműveletben részt vevő csapatok elé azt a feladatot állította, hogy semmisítsék meg a 36 hadosztályból álló német „A” hadseregcsoportot, szabadítsák fel Lengyelország és Csehszlovákia egy részét, érjék el az Oderát, s közelítsék meg Berlint.

Az 1. Ukrán Front csapatai, amelyek a támadást január12-én kezdték, már az első napon áttörték az ellenség fővédő-övét. Január 14-én támadásba lendültek az 1. Belorusz Front csapatai is, és január 17-ig mintegy 500 km-es sávban áttörték az ellenség védelmi arcvonalát, megsemmisítették az „A” hadseregcsoport főerőit, és megteremtették a gyors előnyomulás feltételeit. Ugyanezen a napon, január 17-én, felszabadult Varsó, Lengyelország fővárosa. Az 1. Ukrán Front csapataival szoros együttműködésben támadtak a Nyugati Kárpátokban a 4. Ukrán Front csapatai.

A hadművelet második szakaszában, január 18-tól február 3-ig, a szovjet csapatok, miközben állandóan üldözték a visszavonuló ellenséget és megsemmisítették a mélységből előrevont ellenséges tartalékokat, széles arcvonalon elérték az Oderát, menetből átkeltek a folyón és számos hídfőállást foglaltak el annak nyugati partján. E hadművelet eredményeképpen felszabadult Lengyelország és Csehszlovákia jelentős része, s a harctevékenység áttevődött a fasiszta Németország területére.

A Visztula—oderai hadművelettel összefüggött a 38 hadosztályból álló „Közép” német hadseregcsoport ellen indított kelet-poroszországi hadművelet, amelyet az előbbivel egy időben a 2. és 3. Belorusz Front hajtott végre.

A támadást 1945. január 13-án a 3. Belorusz Front csapatai kezdték meg, s azok a hónap végére bekerítették Königsberget. Ezalatt a január 14-én támadásba lendült 2. Belorusz Front csapatai északnyugati irányban nyomultak előre, január végére elérték Marienburgot, és Kelet-Poroszországban elvágták a „Közép” hadseregcsoport visszavonulási útjait. A körülzárt német fasiszta hadseregeket csapataink elkeseredett harcokban teljesen megsemmisítették.

A szovjet csapatok április 9-én elfoglalták Königsberget, április 25-én pedig Pillau erődjét, s teljesen megtisztították az ellenségtől a Königsbergtől északra fekvő félszigetet. A kelet-poroszországi hadművelet eredményeképpen megsemmisült a németek központi hadseregcsoportja, a szovjet csapatok elfoglalták Kelet-Poroszországot és északkelet felől is megnyílt előttük az út Berlin felé.

1945. február 10-én a szovjet—német arcvonal északi szárnyán az 1. és 2. Belorusz Front csapatai megkezdték az úgynevezett kelet-pomerániai hadműveletet. Ebben a lengyel haderő 1. hadserege is részt vett. A hadműveletnek az volt a célja, hogy biztosítsa a Berlin irányában támadó szovjet csapatok jobbszárnyát az ellenség által Kelet-Pomerániában ellencsapás végett összpontosított „Visztula” hadseregcsoport megsemmisítése révén.

A hadművelet első szakaszában az 1. és 2. Belorusz Front csapatai sikeresen nyomultak előre a kijelölt irányokban. E hadművelet során az ellenség az ebben az irányban harcoló csapatait 42 hadosztályra erősítette meg. Ezek a Visztulától az Oderáig húzódó előre berendezett védelmi terepszakaszra és a gdynia—danzigi megerődített körletre támaszkodtak.

A szovjet csapatok a továbbiakban elkeseredett harcok után előnyomultak a Balti-tenger partjáig, elfoglalták Keslin (Koszelin) várost, és kettévágták a „Visztula” hadseregcsoportot. Miután a szovjet csapatok elérték Kolberg város környékét, a „Visztula” hadseregcsoport kettévágott részei a szárazföld felől elszigetelődtek. A szovjet csapatok szívós és nehéz harcot vívtak megsemmisítésükért. Március 13-án elérték a Szczecini-öbölt, majd március 20-án elfoglalták Altdamm városát. Addigra Kolberg is elesett. Danzigért és Gdyniáért még mintegy két hétig folyt a harc.

A német fasiszta hadvezetés a szovjet hadsereg támadásának megállítása céljából ellentámadásra határozta el magát. Marshall tábornok 1945. február 20-án arról értesítette a szovjet kormányt, hogy a németek az amerikai felderítő szolgálat adatai szerint a szovjet—német arcvonal két szakaszán készülnek ellentámadásra: Pomerániában Thorn irányában, Morava Ostrava körzetében pedig Lodz ellen. A közlésben az is szerepelt, hogy a Lodz elleni támadásra a németek a 6. SS páncélos hadsereget helyezték készenlétbe.

Ez a tájékoztatás nem egyezett a szovjet—német arcvonal 1945 márciusi eseményeinek tényleges alakulásával. Antonov hadseregtábornok, a szovjet hadsereg vezérkari főnöke1945. március 30-án a következőket írta Dean vezérőrnagynak, a Szovjetunióban tartózkodó amerikai katonai misszió vezetőjének: „Nincs kizárva annak a lehetősége, hogy egyes információs források félre akarták vezetni mind az angol— amerikai, mind pedig a szovjet parancsnokságot, s el akarták terelni a szovjet parancsnokság figyelmét, arról a térségről, ahol a németek a keleti front fő támadó hadműveletét előkészítették.”^729
729 „Üzenetváltás …” II. kötet, 236. old.

Valójában a németek a Balaton mellett a 3. Ukrán Front csapatai ellen készítettek elő ellentámadást. A német hadvezetés ezzel el akarta vonni a szovjet hadsereg erőit a berlini irányból, és meg akarta tartani magának magyarországi utolsó olajforrásait. Az ellentámadást nagy erőkkel hajtották végre, köztük a 6. SS páncélos hadsereggel, amelyet a nyugati arcvonalról csoportosítottak át ebbe a körzetbe. A német fasiszta hadvezetés úgy számított, hogy ezzel az ellentámadással délen és a berlini irányban egyaránt feltartóztatja a szovjet csapatok támadását, és erőinek a déli irányba való átcsoportosítására kényszeríti a szovjet hadvezetést.

A német ellentámadás 1945. március 6-án indult meg. A hitlerista csapatoknak a tíz napig tartó szívós harcok ellenére sem sikerült áttörniük a szovjet és bolgár csapatok védelmet. A szovjet csapatok, miután a Balaton térségében megállították az ellenség támadását, március 16-án megkezdték a bécsi hadműveletet. E hadművelet célja a német „Dél” hadseregcsoport megsemmisítése, Magyarországnak és Ausztria jelentős részének, így Bécsnek, majd később Csehszlovákiának a felszabadítása volt.

A támadást a 2. Ukrán Front (parancsnoka Malinovszkij, a Szovjetunió marsallja volt), a 3. Ukrán Front (parancsnoka Tolbuhin, a Szovjetunió marsallja volt) és a dunai flottilla hajtotta végre. A szovjet csapatok támadása az ellenség rendkívül elkeseredett ellenállása ellenére is sikeresen haladt. Április 5 után már Bécs közelében folyt a harc. Bécs körül április 7-én bezárult a gyűrű. A város április 13-án felszabadult. A szovjet hadsereg felborította a német hadvezetésnek azokat a terveit, hogy Ausztria területén tartós védelmet szervezzen. Magyarország, és Ausztria keleti része teljesen felszabadult.

A szovjet kormány 1945. április 9-én nyilatkozatot adott ki, amelyben közölte, hogy nem célja az osztrák terület valamely részének megszerzése vagy Ausztria társadalmi rendjének megváltoztatása, továbbá, hogy elősegíti a német fasiszta megszállási rendszer felszámolását, a demokratikus rend és intézmények helyreállítását az országban.⁷³⁰ Ausztria lakossága örömmel és megelégedéssel fogadta ezt a nyilatkozatot.
⁷³⁰ A Szovjetunió külpolitikája a honvédő háború alatt. III. kötet,171. old., oroszul.

1945. március 15. és 31. között az 1. Ukrán Front csapatai Konyevnak, a Szovjetunió marsalljának parancsnoksága alatt végrehajtották a felső-sziléziai hadműveletet. A hadművelet célja a 43 hadosztályból álló „Közép” hadseregcsoport megsemmisítése és a Szudéta-vidék előhegyeinek elérése volt.

E hadművelet során a szovjet csapatok áttörték az ellenség védelmét, bekerítették és megsemmisítették az ellenség Oppelntól délnyugatra működő csoportosítását, szétzúzták a „Közép” hadseregcsoportot, és elérték a Szudéta-hegység előhegyeit.

Elérkezett az idő a második világháború legnagyobb hadászati hadműveletének, a berlini hadműveletnek a végrehajtására. A hadműveletet a szovjet csapatok az Odera vonaláról (Berlintől 60 km-re) indították meg. Erős német csoportosítás állt velük szemben. Az Odera és Berlin között a németek több erős védőövből álló megerődített körletet rendeztek be.

A Berlinért indított hadászati támadó hadműveletben három front — az 1. és a 2. Belorusz, valamint az 1. Ukrán Front — erői vettek részt. A támadási sáv szélessége több mint 400 km volt. Ebben a hadműveletben teljes nagyságában megmutatkozott a szovjet hadsereg harci ereje. Az ellenséges védelem áttörésére és a Berlinért vívott harcba 41 600 löveget és aknavetőt, több mint 6300 harckocsit, 8400 repülőgépet és még sok más harceszközt vetettek be.

A berlini hadművelet 1945. április 16-án kezdődött. A támadó szovjet csapatok már az első napon áttörték az ellenség fővédőövét. A támadás első négy napja alatt az 1. Belorusz Front csapatai mintegy 70 km szélességben 30 km-t nyomultak előre. Az 1. Ukrán Front csapatai a támadás első három napja alatt áttörték az ellenség védelmét, és délről megkezdték a berlini csoportosítás átkarolását. Meghiúsult a német fasiszta hadvezetésnek az a terve, hogy mindaddig tartja az Odera—Neisse vonalat, amíg az amerikai és angol csapatok el nem érik Berlint.

A korábban rendkívül lassan cselekvő amerikai és angol parancsnokság lázas tevékenységbe kezdett. A német hadvezetés az angol—amerikai csapatok berlini előnyomulásának meggyorsítása céljából meggyengítette nyugati arcvonalának középső szakaszát, csapatait onnan a szovjet—német arcvonalra dobta át. A nyugati arcvonal 800 km-es szakaszán, az Északi-tengertől Svájc határáig mindössze 35 nem teljes létszámú és csökkent harcképességű német hadosztály állt szemben az amerikai és angol csapatokkal. Az amerikai és angol kormány sürgette katonai parancsnokságát, utasította, hogy vonultassa be csapatait a szovjet megszállásra kijelölt övezetbe, minél előbb foglalja el Berlint, s előzze meg a szovjet csapatokat. Churchill 1945. április 1-én a következőket írta Rooseveltnek: „Az orosz hadseregek kétségtelenül elfoglalják egész Ausztriát és bevonulnak Bécsbe. Ha Berlint is elfoglalják, túlságosan beképzeltek lesznek, mintha legalábbis döntő részük lett volna közös győzelmünkben. S vajon nem támadhat-e olyan érzés bennük, amely komoly és szerfölött jelentős nehézségeket okozhat a jövőben? Ezért úgy vélem, hogy politikai szempontok miatt minél messzebb kell előnyomulnunk Németországban kelet felé, és abban az esetben, ha Berlin elérhető lesz számunkra, kétségkívül be kell vennünk. Ez katonai szempontból is ésszerűnek látszik.”⁷³¹ Churchillnek ebből az üzenetéből világosan kitűnik, milyen céljaik voltak az amerikai és angol vezető köröknek a háború befejező szakaszában. Csökkenteni akarták a Szovjetunió szerepét a fasiszta Németország feletti győzelem kivívásában, a győzelmet maguknak igyekeztek kisajátítani, és ezen az alapon meg akarták indítani a harcot a Szovjetunió nemzetközi befolyása és tekintélye ellen.

Churchill távirata teljes rokonszenvre és megértésre talált az Egyesült Államok kormányköreiben, amelyek hasonló terveket szőttek. Churchill tovább sürgette a Berlin felé való gyors előnyomulást. Április 2-án üzenetet intézett Eisenhowerhoz, s követelte, hogy „keleten minél távolabb találkozzanak az oroszokkal”.⁷³² Április 5-én e kérdésben ismét táviratozott Rooseveltnek.^733
731 Churchill: The Second World War. VI. kötet, 465. old.
⁷³² Ugyanott, 467. old.
⁷³³ Ugyanott, 468. old.

Az amerikai elnök április 12-én meghalt, és Truman alelnök került az elnöki székbe. Truman április 22-én az amerikai kormány tagjaival megtárgyalja a szovjet—amerikai kapcsolatok kérdését. Leahy tengernagy, Roosevelt és Truman közvetlen tanácsadója, aki jelen volt ezen az értekezleten, a következőket jegyezte fel naplójába: „A Truman által összehívott csoport egyhangú véleménye az volt, hogy elérkezett a Szovjetunióval szembeni határozott állásfoglalás ideje.”^734
734 Leahy: I was There. 351. old.

Az Egyesült Államok kormánya és felderítő szervei mindent elkövettek annak érdekében, hogy a német fasiszta kémhálózatot és ügynököket saját szolgálatukba állítsák. Az amerikai felderítés több mint 100 ügynökcsoportot alakított és dobott át Németországba, amelyeknek az volt a feladatuk, hogy megkaparintsák a német külügyminisztérium, a német titkosszolgálat és a Gestapo titkos levéltárait, a fasiszta párt tagjainak kartotékjait és a német monopóliumok titkos szabadalmait. Az Egyesült Államok „Alsos” fedőnévvel külön ügynökséget szervezett azzal a feladattal, hogy az lefoglalja az atomfegyverrel kapcsolatos német terveket, laboratóriumokat, hatalmába kerítse a tudósokat, a laboratóriumok kiszolgáló személyzetét stb.^735
735 Goudsmith: „Alsos.” New York, 1947.

A fasiszta Németország vezetői tudtak az amerikai és angol vezető körök terveiről. Sőt mi több, elhatározták, hogy elősegítik azok végrehajtását. A hitleristák úgy vélték, hogy amennyiben Berlint angol és amerikai csapatok foglalják el, elkerülhetik a bűncselekményeikért járó megérdemelt büntetést. Abban az illúzióban ringatták magukat, hogy ha a szovjet hadsereg és az angol—amerikai csapatok egy időben vonulnak be Berlinbe, konfliktus támad köztük, és kitör a harmadik világháború. Werner Picht beismeri, hogy „nyilvánvalóan ez a remény buzdította a német katonákat a harc folytatására még akkor is, amikor a háború már elveszett”.⁷³⁶ Hitler „arra számított, hogy legalább addig tartani tudja magát, amíg a véleménye szerint elkerülhetetlen viszályra sor nem kerül a szövetségesek között.”⁷³⁷ A birodalmi kancellária pincéiben, ahol a fasiszta vezetők tartózkodtak, Hitler egyre ezt hajtogatta: „Hiszen mindennap és minden órában kirobbanhat a háború a bolsevikok és az angolszászok között.”^738
736 A második világháború eredményei. 65. old., oroszul.
⁷³⁷ Tippelskirch: A második világháború története. 541. old., oroszul.
⁷³⁸ Pravda, 1947. XII. 31. Lásd még Trevor—Roper: The last days of Hitler. New York, Macmillan. 1947.

A német hadvezetés az amerikai és angol tervek végrehajtásának megkönnyítése végett nyugaton megszüntette az ellenállást, megnyitotta az arcvonalat az előnyomuló angol— amerikai csapatok előtt. Wenck tábornoknak az amerikaiak ellen harcoló hadseregét kivonták az arcvonalról, és keletre szállították a szovjet csapatok ellen. A 12. hadsereg átcsoportosításáról szóló parancsot közölték a lapok, és Göbbels a rádióban is bejelentette: „A német csapatok az Elbánál hátat fordítottak az amerikai csapatoknak.^739
739 Tippelskirch: A második világháború története. 547. old., oroszul.

Az angol és amerikai csapatok ellenállás nélkül nyomultak előre Berlin felé. Április 21-én, azon a napon, amelyen a szovjet csapatok Berlinben megkezdték az utcai harcokat, az 1. és 9. amerikai hadsereg elérte az Elba folyót. Az amerikai parancsnokság folytatni szándékozott a támadást, bár erősen zavarta a katonáknak és a tisztek egy részének hangulata. Erről a hangulatról a New York Herald Tribüne még az év elején ezt írta: „Az amerikai katonák hangulata esetleg aggodalmat kelt bizonyos körökben. Ha az egyszerű ember számára a szovjet katonák a »mieink«, az amerikai katonák számára ezenkívül még hősök is.”^740
740 The New York Herald Tribüné, 1945. I. 27.

1945. április 21-én az 1. Belorusz Front csapatai északról és északkeletről betörtek Berlinbe, egyidejűleg kelet felől beékelődtek a város külső védelmi övezetébe. A front csapatainak egy része észak felől megkerülte Berlint, s Potsdam és az Elba folyó felé nyomult előre. Az 1. Ukrán Front csapatai, amelyek délről és délnyugatról közeledtek Berlinhez, április 20-án kijutottak a város első védelmi gyűrűjéhez. A front csapatainak egy része heves harcot vívott a Berlintől délkeletre levő német csoportosítás bekerítéséért, s egyidejűleg folytatta az előnyomulást nyugati irányba, az Elba folyó felé. Az 1. Ukrán Frontnak el kellett hárítania a 12. német hadsereg támadását, amely szabad utat engedett az amerikai hadosztályoknak.

Április 25-én a szovjet csapatok befejezték a berlini ellenséges csoportosítás bekerítését. Berlin körül bezárult a gyűrű. A német fővárostól délkeletre a szovjet csapatok teljesen körülzártak egy 13 hadosztályból álló ellenséges csoportosítást. Ugyanezen a napon az 1. Ukrán Front előrevetett egységei elérték az Elba nyugati partján fekvő Torgau környékét, ahol találkoztak az amerikai csapatokkal. Néhány nap múlva az Elba mentén Schwerin és Rostock városnál a szovjet és angol csapatok is találkoztak egymással. Németország területét és fegyveres erőit több, egymástól elszigetelt részre vágták. Az amerikai és angol parancsnokság kénytelen volt leállítani csapatainak berlini előnyomulását.

A szovjet főparancsnokság ragyogóan végrehajtotta a berlini ellenséges hadsereg bekerítésére vonatkozó tervét. A szovjet hadsereg gyors előnyomulása Berlin felé, ami teljes összhangban volt a krími értekezlet határozataival, meghiúsította mind a fasiszta Németország, mind Anglia és az Egyesült Államok vezető köreinek számításait és terveit. Berlin bekerítésének ily módon nemcsak katonai, hanem fontos nemzetközi jelentősége is volt. Halomra döntötte az amerikai és angol vezető körök népellenes terveit, akik Németországban és Nyugat-Európában meg akarták hagyni a fasiszta diktatúrát, s lehetetlenné tette, hogy megegyezzenek a fasiszta Németországgal.

Ebben az időben az amerikai és angol kormány több vonalon is titkos tárgyalásokat folytatott a hitlerista vezetőkkel. 1944. november 2-án például felkereste Eisenhower versailles-i főhadiszállását Bernadotte, aki miután Eisenhowertól megkapta a szükséges utasításokat, Berlinbe utazott, ahol 1945. február 16-án találkozott Ribbentroppal, Kaltenbrunnerral és másokkal. Bernadotte február 19-én Himmlerrel tárgyalt. A két és fél óráig tartó megbeszélés alatt Himmler, Anglia és az Egyesült Államok vezetőinek szovjetellenes beállítottságára spekulálva, arról beszélt, hogy „meg kell védelmezni” Európát, amely a bolsevizmus áldozata lesz, „ha a keleti front összeomlik”. Bernadotte április 2-án ismét találkozott Himmlerrel és arra igyekezett rábeszélni őt, hogy szakítson Hitlerrel.

Bernadotte és Himmler utolsó találkozására április 24-ére virradó éjjel került sor Lübeckben. A helyiségben két gyertya pislákolt. A fasiszta birodalomban már sötétség honolt! Himmler kijelentette Bernadotte-nak: „Hitler minden valószínűség szerint már halott, ha pedig még nem halt meg, akkor a legközelebbi néhány napon belül bizonyára meghal. Berlint körülzárták, és eleste csak napok kérdése. Elismerem, hogy Németországot legyőzték. A helyzet most olyan, hogy szabad kezem van. Abból a célból, hogy Németországnak minél nagyobb részét megmentsem az orosz betöréstől, hajlandó vagyok letenni a fegyvert a nyugati arcvonalon, hogy így a nyugati hatalmak csapatai minél gyorsabban tudjanak előnyomulni kelet felé, de a keleti arcvonalon nem vagyok hajlandó kapitulálni.” Himmler javaslatait Bernadotte a svéd kormányon keresztül továbbította az amerikai és az angol kormánynak.

Április 25-én Truman, Marshall, Leahy és az Egyesült Államok más politikai és katonai vezetői a hadügyminisztérium épületéből telefonbeszélgetést folytattak Churchill-lel arról, hogyan realizálják Himmler javaslatait.⁷⁴¹ Himmler azonban annyira lejáratta magát a világ szemében, hogy az Egyesült Államok és Anglia kormánya nem köthetett vele nyílt egyezséget. Ugyanezen a napon az amerikai és angol kormány tájékoztatta a szovjet kormányt Himmler javaslatairól. Ezzel kapcsolatban beismerték, hogy „Himmler vonakodása a keleti frontra vonatkozó kapitulációs parancs azonnali kiadásától úgy fest, mintha még egy utolsó kísérlettel megpróbálna viszályt szítani a nyugati szövetségesek és Oroszország között”.⁷⁴² A Szovjetunió Minisztertanácsának elnöke erre a következőket válaszolta: „Önöknek azt a javaslatát, hogy követeljünk Himmlertől feltétel nélküli fegyverletételt minden fronton, a szovjet frontot is beleértve, az egyedüli helyes megoldásnak tartom.” 1945. április 28-án a Reuter hírügynökség hivatalosan közölte Himmler javaslatait, majd utána a lapokban is közzé tették.⁷⁴³ Amikor Hitler értesült legközelebbi munkatársának tetteiről, kizáratta a fasiszta pártból.
⁷⁴¹ Leahy: I Was There. 354—355. old.
⁷⁴² „Üzenetváltás …” I. kötet, 398. old.
⁷⁴³ The Times, 1945. V. 2—3.

A Dél-Németországban tartózkodó Göring április 23-án rádiótáviratot küldött Hitlernek. Ebben közölte, hogy át akarja venni a főhatalmat, mert Hitler kormánya a bekerített Berlinben többé már nem működőképes. Göring, Himmlerhez hasonlóan, Eisenhowerhoz szándékozott fordulni, és meg akart egyezni vele abban, hogy a németek nyugaton beszüntetik a harcot. Utasította Köller tábornokot, a német légierő főnökét, hogy fogalmazza meg a hadseregnek és a népnek szóló kiáltvány szövegét. A szöveg olyan legyen — mondta —, hogy „ha az oroszok olvassák, úgy tűnjék, mintha Nyugat és Kelet ellen egyaránt folytatni szándékoznánk a harcot; az angolok és amerikaiak azt olvassák ki belőle, hogy nyugaton nem szándékozunk hadat viselni, csak a szovjet ellen. A katonákkal meg kell értetni, hogy a háború tovább tart, de ugyanakkor közeledik a számunkra kedvező befejezése”.^744
744 Köller: Der letzte Monat. Tagebuchaufzeichnungen des ehemaligen Chefs des Generalstabs der Deutschen Luftwaffe vom 14 Ápril bis 27 Mai 1945. Mannheim. 1949. 39—40. old.

Amikor Hitler értesült Göring szándékairól, megparancsolta, hogy zárják ki a fasiszta pártból, s egyben elrendelte Göring, Köller és mások letartóztatását.

Közben Berlinben heves harc dúlt. A városban bekerített mintegy 200 000 főnyi, 3000 löveggel és aknavetővel és 250 harckocsival rendelkező ellenséges csoportosítás sajátságos erőddé változtatta a német fővárost. A német csapatokat lényegében maga Hitler vezette, jóllehet a város parancsnokává Weidling tüzérségi vezérezredest nevezte ki. A hitleristák a legkegyetlenebb terrorral kényszerítették a hadsereg katonáit és tisztjeit, valamint Berlin lakosságát, hogy ellenálljanak a szovjet csapatoknak. Április 24-én Berlin falait teleragasztották a Hitler parancsát közlő plakátokkal: „Mindenki, aki az ellenállást gyengítő intézkedéseket javasol vagy ha csak helyesel is ilyen intézkedéseket, áruló. Az illetőt a helyszínen agyon kell lőni vagy fel kell akasztani. Ugyanígy járnak el azokkal szemben is, akik azt állítják, hogy az ilyen intézkedések Berlin Gauleiterétől, dr. Göbbels birodalmi minisztertől, sőt a Führertől származnak.”

Az egész világ feszült figyelemmel kísérte a Berlint ostromló szovjet csapatok harcát. Még a legreakciósabb lapok is kénytelenek voltak méltatni az eseményeket. A New York Times például így írt: „A Berlinből elindult tűzvész, amelyet Németország egész Európára kiterjesztett, visszatért kiinduló pontjára, és a Berlinből hadba induló, korábban büszke német hadseregből, amely sok országban gyilkolt, erőszakoskodott és rabolt, már csak szánalmas roncsok maradtak, s ezeket most saját, pusztulásra ítélt fővárosukban semmisítik meg végérvényesen.”^745
745 The New York Times, 1945. IV. 23.

Április 27-én már a német főváros szívében folyt a harc; az ellenséget sikerült egy kelet-nyugat irányban 15 km hosszú, észak-déli irányban 2—5 km széles sávba összeszorítani. Április 28-án a szovjet csapatok a berlini csoportosítást három, egymástól elszigetelt részre vágták szét. Hitler parancsára ezen a napon vízzel elárasztották a földalatti vasút alagútjait, s az ott menedéket kereső sok ezer nő, gyermek, sebesült német katona és tiszt elpusztult. Április 28-án a szovjet csapatok elfoglalták Potsdamot.

Április 30-án délután a szovjet katonák rohammal bevették a Reichstag épületét. Hitler csak ekkor látta be, hogy nincs számára menekvés, hogy közeleg az óra, amikor lakolnia kell az elkövetett szörnyű gaztettekért. 15 óra 30 perckor abból a helyiségből, ahol tartózkodott, lövés hallatszott. Hitler személyi törzsének tagjai beszaladtak a helyiségbe, és holtan fekve találták a „Führert”. Hitler legközelebbi munkatársai Bormann parancsára holttestét a birodalmi kancellária udvarába vitték. Ott Hitler gépkocsivezetője és segédtisztje benzinnel leöntötte és meggyújtotta a hullát. Churchill szavai szerint: „Hitler halotti máglyája, amely az orosz ágyúk egyre erősödő dörgése közepette égett, a harmadik birodalom szörnyű végét hirdette.”⁷⁴⁶ Göbbels, miután feleségét és gyermekeit megölte, szintén öngyilkos lett.

A londoni és washingtoni vezető körök helyeselték Hitler gyáva megfutamodását az elkövetett gaztettek miatti felelősségre vonás elől, mert féltek, hogy az elkerülhetetlen bírósági tárgyaláson leleplezi őket. Churchill kereken kijelentette: „A Hitler által választott vég sokkal kellemesebb volt számunkra, mint az, amelytől tartottam … Nem kétlem, hogy osztozott volna a nürnbergi bűnösök sorsában.”^747
746 Churchill: The Second World War. VI. kötet, 533. old.
⁷⁴⁷ Ugyanott, 631. old.

Az amerikai és angol kormány a Himmlerrel és más fasiszta vezetőkkel folytatott titkos tárgyalásokon már jó előre megegyeztek, hogy ki legyen Hitler utóda. A választás Dönitz tengernagyra esett, aki Raeder után a német haditengerészet parancsnoka volt. Úgy vélték, hogy Dönitz mindenki másnál alkalmasabb arra, hogy az adott helyzetben megmentse a fasiszta rendszert. Dönitz vezérkara, amely abban az időben Plöhnben (Schleswig-Holstein) tartózkodott, április 30-án 18 óra 35 perckor a birodalmi kancelláriától Bormann aláírásával rádiótáviratot kapott. A táviratban ez állt: „Göring volt birodalmi marsall helyett vezértengernagy úr a Führer önt nevezte ki utódjául. A megbízólevél útban van. Ettől a pillanattól kezdve önnek kell mindent megtennie, amit a helyzet követel”.⁷⁴⁸ …
⁷⁴⁸ Walter Lüdde—Neurath: Regierung Dönitz. Die letzten Tage des Dritten Reiches. Göttingen. 1951. 4. sz. melléklet.

… Ily módon Németország új fasiszta kormányának azzal adták meg a törvényesség látszatát, hogy a már halott Hitler nevében ruházták rá a hatalmat. Dönitz nem tudott Hitler haláláról, és rádiótáviratban így válaszolt: „Führerem, az ön iránti hűségem megingathatatlan. Ezért a továbbiakban intézkedem, hogy könnyítsek az ön berlini helyzetén. Ha pedig a sors arra kényszerít, hogy mint az ön utódja, a német birodalom vezetője legyek, úgy fogom befejezni ezt a háborút, ahogy azt a német nép példátlanul álló hősi harca megköveteli.”^749
749 Schulz: Die letzten 30 Tage. Aus dem Kriegstagebuch des OKW. 1951. 60. old.

Május 1-én 10 óra 53 perckor Dönitz vezérkarához megérkezett Bormann második rádiótávirata, amelyben csak ennyi állt: „A végrendelet életbe lépett.” Utána a Schleswig-Holstein-i rádióállomások közölték, hogy Hitler 1945. május 1-én öngyilkosságot követett el, és halála előtt Dönitz tengernagyot nevezte ki utódjául. Ugyanezen a napon Dönitz a „Német Birodalom Führerének” és a német fegyveres erők főparancsnokának nyilvánította magát, és a magához hasonló fasisztákból kormányt alakított.

Az Egyesült Államok és Anglia vezető körei minden tőlük telhetőt elkövettek, hogy Dönitz fasiszta „kormánya” Németország teljhatalmú kormánya legyen. Dönitz „kormányával” együtt Flensburg városkában (Schleswig-Holstein német tartományban) a dán határ közelében ütött tanyát. Dönitz és Montgomery angol főparancsnok megegyezett egymással, hogy Flensburg környékét nem szállják meg az angolok, és megállapították a demarkációs vonalat a német, valamint a környékén lévő angol csapatok között. Dönitz volt szárnysegédje ezt írja: „A kormány és a Wehrmacht vezérkara itt sértetlenül maradt, és nem volt semmiféle nehézségük. Minden tisztnek, sőt az őrzászlóaljnak is meghagyták fegyvereit. És miután hatályba lépett a május 9-én aláírt okmány, amely elrendelte a feltétel nélküli fegyverletételt, az első időben semmi sem változott.”^750
750 Ludde—Neurath Regierung Dönitz 75. old.

Flensburgban a fasiszta Németországnak csaknem 500 ismert vezetője sereglett össze. Köztük voltak Dönitz, Jodl, Himmler es mások. Az „új” német kormány a kővetkezőkből állt: külügyminiszter — Schwenn von Krosigk, volt hitlerista pénzügyminiszter, vezérkari főnök — Jodl, gazdasági miniszter — Speer, földművelésügyi miniszter — Backe, munkaügyi miniszter — Seldte, közoktatási miniszter — Stuckart, igazságügyi miniszter — Klemm. Ezeket a minisztereket nem zavarta, hogy hatáskörük mindössze Flensburg környékére terjedt ki. Abban reménykedtek, hogy az Egyesült Államok és Anglia segítségével sikerül kiterjeszteni befolyásukat. A Dönitz köré sereglett fasiszta vezetők meg voltak győződve róla, hogy az angol hatóságok segítségével megmenekülhetnek a gaztetteik miatti felelősségre vonás elöl.

Dönitz igyekezett megegyezni az Egyesült Államok és Anglia kormányával, hogy a jövőben ismét hadat viselhessen a Szovjetunió ellen. Dönitz, uralmának első napjaiban német tisztek társaságában kijelentette: „Együtt kell haladnunk a nyugati hatalmakkal, s együtt kell működnünk velük a nyugati megszállt területeken, mert a jövőben csak így vehetjük vissza földjeinket az oroszoktól.”⁷⁵¹ Ugyanezt mondta a német néphez intézett 1945 május l-i rádióbeszédében is. Dönitz politikája megfelelt az amerikai és angol imperialisták szándékainak.
⁷⁵¹ The Times, 1948 VIII 17.

Berlinben május 1-én este tömegesen kezdték megadni magukat a német fasiszta csapatok. Másnap a várost védő csapatok vezérkara is megadta magát. Május 2-án 15 órakor a berlini német fasiszta csapatok megszüntették az ellenállást. A szovjet hadsereg szétzúzta az ellenség berlini csoportosítását és elfoglalta Németország fővárosát, a német imperializmus központját és a német agresszió tűzfészkét. Ez a szovjet népnek és hadseregének, a Szovjetunió Kommunista Pártja bölcs vezetésének történelmi jelentőségű győzelme volt.

Berlin eleste azt hirdette, hogy hamarosan befejeződik a német imperialisták által kirobbantott háború, s a német fasiszta hódítók rövidesen elnyerik megérdemelt büntetésüket. A győzelem félelmetes figyelmeztetés az új világháború gyújtogatóinak, s mindazoknak, akik világuralomra törekednek.

3
1945 április—májusában, miközben a szovjet hadsereg megsemmisítette a német fasiszta csapatok maradványait, Európa-szerte hatalmas népi felkelések törtek ki a német megszállók ellen.

Az Olasz Kommunista Párt 1945. március 12-én fegyveres felkelésre szólította fel az olasz népet. A felhívás megállapította: „Az utolsó csatában, amely ez a felkelés lesz, az egész népnek a munkásosztály, a nemzet hittel, bátorsággal és energiával teli merész és nemes élcsapata köré kell tömörülnie.”⁷⁵² Az Olasz Kommunista Párt Központi Bizottsága 1945. április 10-én elfogadta a felkelésre vonatkozó történelmi fontosságú irányelveket, amelyek hangsúlyozták: „Most már nemcsak a partizánháborút kell fokozni, hanem igazi felkelést is kell előkészíteni és kirobbantani!”⁷⁵³ A partizánok már másnap, április 11-én támadásba mentek át a német megszállók ellen. Ezen a napon a partizánok megadásra kényszerítették a borgotarói erős német helyőrséget, és gazdag hadizsákmányt ejtettek.
⁷⁵² Az Olasz Kommunista Párt harminc éves fennállása és harca. 500. old., oroszul.
⁷⁵³ Battaglia: Az olasz ellenállási mozgalom, története. 619. old., oroszul.

Április 13-án átvágták a fővonalakat, amelyeken a német csapatok megkezdték a visszavonulást észak felé.

Az olasz nép általános fegyveres felkelése három nagy munkásközpont — Genova, Milánó, és Torino — dolgozóinak megmozdulásával kezdődött. Genova környékén több mint 30 000 hitlerista katona tartózkodott. Ezek, a felkelők csapásainak hatására kénytelenek voltak letenni a fegyvert.

Ugyanez történt Milánóban is. Milánó munkásai megsemmisítették a fasiszták helyőrségét. A környéken tartózkodó Mussolini német katonaruhában próbált átszökni az olasz—svájci határon, de a partizánok április 27-én az egész fasiszta csoporttal együtt elfogták. A szabadságharcos hadtest és a milánói Nemzeti Felszabadulási Bizottság határozatára Mussolinit több fasiszta főkolompossal együtt kivégezték. A világreakció elkeseredéssel fogadta a kivégzés hírét. Churchill emlékirataiban nem átallotta dicsérni barátját, Olaszország volt fasiszta diktátorát, és vigasztalásként hozzátette: „De legalább a világ megmenekült az olasz Nürnbergtől.”⁷⁵⁴ XII. Pius pápa azzal fejezte ki rokonszenvét a volt fasiszta diktátor iránt, hogy járadékot biztosított családjának.⁷⁵⁵ Később De Gasperi Amerika-barát kormánya nyugdíjat állapított meg Mussolini hozzátartozóinak.
⁷⁵⁴ Churchill: The Second World War. VI. kötet, 530. old.
⁷⁵⁵ Pravda, 1946. IX. 29.

Torinóban az olasz dolgozók heves harcot vívtak az elkeseredetten ellenálló hitleristákkal, akiknek háta mögött ott állt az angol—amerikai parancsnokság. Ennek ellenére azonban a felkelők április 30-án felszabadították a várost.

Így, a nép felszabadító fegyveres harca révén városról városra felszabadult egész Észak-Olaszország.

Az olasz partizánok megmentették a német fasiszták rombolásától az ipari üzemeket, a lakóházakat és a közlekedési vonalakat. A nép akaratából mindenütt megalakultak a Nemzeti Felszabadulási Bizottságok, amelyek kezükbe vették a hatalmat.

Május 2-ára egész Olaszország felszabadult. A szétvert német csapatok maradványai az angol és amerikai hadsereg védőszárnyai alá menekültek. Kesselring tábornok elmondja, hogy erről a német hadvezetés, a katolikus klérus képviselői és svájci politikusok közvetítésével 1944 vége óta tárgyalt az angol—amerikai parancsnoksaggal.^756
756 A második világháború eredményei 106. old oroszul.

A fasizmus elleni felszabadító háborúban 1090 dandárba szervezett 250 000 olasz partizán vett részt. A dandárok közül 575 Garibaldi nevet viselte, ezeket kommunisták szervezték és vezettek.⁷⁵⁷ A szabadságharcban az egész háború alatt összesen 350 000 ember vett részt. Közülük 210 000 a kommunista párt tagja volt. A 70 930 elesett partizán közül 42 558 a Garibaldi dandárokban harcolt. ⁷⁵⁸ Luigi Longo helyesen állapítja meg: „Lendületet méreteit és sikereit a népi ellenállás és a nemzeti felszabadító háború elsősorban a kommunista párt az egyszerű párttagok tetteinek és politikájának, a néptömegeknek köszönheti.”⁷⁵⁹ Az Olasz Kommunista Párt a nemet hódítók elleni harcával kivívta a tömegek szeretetet es bizalmát.
⁷⁵⁷ Tartós békéért népi demokráciáért 1955 V 6
⁷⁵⁸ Ugyanott.
⁷⁵⁹ Az Olasz Kommunista Párt harminc éves fennállása és harca 426. old. oroszul.

A legtöbb nyugat-európai országban mérhetetlenül megnőtt a népi felszabadító demokratikus mozgalmat vezető kommunista pártok szerepe. Csak az Egyesült Államok és Anglia közvetlen beavatkozása akadályozta meg Franciaország, Olaszország és Belgium népeit abban, hogy országuk iranyításában a joggal megérdemelt vezető szerephez juttassák a kommunistákat.

Roberto Battaglia, az olasz munkásmozgalom történetírója az olasz ellenállási mozgalomról szóló könyvet a kővetkező szavakkal fejezi be: „Bármint alakuljon is Olaszország jövője, kétségtelen, hogy az út az ellenállási mozgalmon keresztül vezet, kétségtelen, hogy a népi erők melyen meggyökereztek az országban … kétségtelen, hogy most már semmiféle idegen vagy belföldi uralomátalítási kísérlet sem tudja elvenni az olasz néptől a nagy nehézségek ellenére meghódított hazáját ”^760
760 Battaglia Az olasz ellenállási mozgalom története 655. old., oroszul.

Április 28-án Trieszt munkásai szintén fegyveres felkelést kezdtek a német helyőrség ellen, s két nap alatt teljesen felszabadították a várost a megszállók uralma alól. Ehhez nagy segítséget nyújtott nekik a jugoszláv népi felszabadító hadsereg, amely délkelet felől közeledett Trieszthez. Az amerikai és angol imperialisták hadászatilag igen fontosnak tartották a várost, ezért május 2-án angol harckocsik vonultak be oda. Az amerikai légierő barbár légitámadást intézett a munkásnegyedek ellen. Az elfoglalt terület megszilárdítása céljából Churchill utasította Alexander tábornagyot, összpontosítson Triesztben „tekintélyes mennyiségű katonaságot, amely nagy fölényben van korszerű fegyverek tekintetében, tartson a kikötőben nagy haditengerészeti erőket, továbbá a légierő minél gyakrabban végezzen tüntető repüléseket”.⁷⁶¹ Alexander végrehajtotta ezeket az utasításokat; Triesztben ismét érvénybe helyezte Mussolini fasiszta törvényeit, és az amerikaiakkal közösen katonai diktatúrát létesített a városban.
⁷⁶¹ Churchill: The Second World War. VI. kötet, 554. old.

Számos felkelésre került sor magának Németországnak a területén is. Ezek közül feltétlenül meg kell említenünk a buchenwaldi foglyok 1945. április 11-i hősi felkelését. A felkelést szovjet hadifoglyok vezették. A felkelők győztek.^762
762 Isztoricseszkij Arhiv. 1957. 4. sz., 96. old.

4
A népellenes és szovjetellenes terveik végrehajtására törekvő angol—amerikai vezető körök ezekben a napokban azon fáradoztak, hogy minél több harcképes német egységet megmentsenek a szovjet hadsereg elől, igyekeztek ezeknek menedéket adni saját megszállási övezeteiben, hogy később a német hadsereg feltámasztására használhassák fel őket.

A Berlintől északnyugatra tartózkodó német csapatok sürgősen visszavonultak Schleswig-Holsteinba. Parancsnokságuk Busch tábornok vezetésével megérkezett Flensburgba. A szovjet—német arcvonal másik szárnyán, Csehszlovákia térségében jelentékeny fasiszta erők összpontosultak Schörner tábornok parancsnoksága alatt. Schörner csapatai a terep kihasználásával igyekeztek tartani az arcvonalat a szovjet hadsereggel szemben, s közben Eisenhower törzsével tárgyaltak a fegyverletételről. E célból von Natzmer altábornagyot, a „Közép” hadseregcsoport vezérkari főnökét Flensburgba küldték. Mindezek a tervek és eljárások összhangban voltak Dönitz intézkedéseivel. A hadseregnek szóló május 1-i parancsában ez állt: „Azzal az eltökéltséggel veszem át a német Wehrmacht valamennyi csapatának főparancsnokságát, hogy folytatom a harcot a bolsevikok ellen … Az angolok és amerikaiak ellen annyiban leszek kénytelen harcolni, amennyiben akadályozzák a bolsevikok elleni harcomat.”^763
763 Schultz: Die letzten 30 Tage 62—63. old.

Dönitz kormánya május 2-án elhatározta, hogy meggyorsítja a fegyverletételt az angol és amerikai csapatok előtt, és folytatja a harcot a szovjet hadsereg ellen. Úgy intézkedett, hogy a csapatok titokban adják meg magukat, hogy a szovjet parancsnokság ne tudjon róla.⁷⁶⁴ …
⁷⁶⁴ Ludde—Neurath: Regierung Dönitz. 62. old.

… Másnap Montgomery tábornagynak Hamburgtól délre, Lüneburg közelében levő törzséhez Friedeburg tengernagy vezetésével megérkeztek von Busch tábornok csapatainak megbízottai. Montgomery kezdetben tiltakozott az ellen, hogy az angol hadsereg elfogadja Busch csapatainak fegyverletételét; arra hivatkozott, hogy lojálisan kell viselkednie a szovjet hadsereggel szemben és a szóban forgó csoportosítás a szovjet hadseregnek köteles megadni magát. Később azonban hajlandó volt elfogadni ezeknek a csapatoknak, valamint más magasabbegységeknek, egységeknek és egyes katonáknak a fegyverletételét, akik a szovjet fogság helyett inkább az angol fogságot választották.^765
765 Ugyanott, 68—69. old.

A Montgomeryvel folytatott megbeszélés eredményeit Friedeburg május 4-én Flensburgban egy értekezleten jelentette Dönitznek. Friedeburg felhatalmazást kapott a fegyverletételi okmány aláírására, s a felhatalmazással visszatért Montgomeryhez. Május 5-én reggel 8 órakor érvénybe lépett a Busch csoportosításának fegyverletételére vonatkozó egyezmény. Dönitz és környezete e sikeren felbuzdulva, még aznap új parancsot adott ki a fegyveres erőknek, amelyben a többi között ez állt: „Amikor Németország északnyugati részében, Dániában és Hollandiában letettük a fegyvert, abból indultunk ki, hogy a nyugati hatalmak elleni harcnak többé nincs értelme. Keleten azonban tovább folyik a küzdelem.”^766
766 Lüdde—Neurath: Regierung Dönitz. 12. sz. melléklet.

Május 4-én Dönitz utasította Friedeburgot, hogy a Montgomeryval folytatott tárgyalások befejezése után menjen Rheimsbe Eisenhower törzséhez, és ott beszélje meg a déli német csoportosítás fegyverletételét. Dönitz a megegyezés elősegítése végett nyomban parancsot adott a nyugati hatalmak elleni tengeralattjáró háború megszüntetésére, és megtiltotta a föld alatti fasiszta „Wehrwolf” csoportoknak az Egyesült Államok és Anglia elleni tevékenységét.^767
767 Lüdde—Neurath: Regierung Dönitz. 72. old.

Friedeburgot Eisenhower főhadiszállásán Badell Smith altábornagy, vezérkari főnök fogadta. Ugyanezen a napon az amerikai parancsnokság Patton tábornok személyében pártfogásába vette a fasiszta Németország Berlinből kitelepített katonai akadémiáját.^768
768 Novoje Vremja, 1950. 39. sz.

Az Egyesült Államok kormánya, számolva a világ közvéleményével, nem tiltakozott az ellen, hogy a német csapatok egyes csoportjainak fegyverletételét elfogadja, de erre vonatkozóan nem volt hajlandó egyezményt kötni, vagyis formálisan ragaszkodott az általános fegyverletételhez. Ezt a kérdést a Fehér Házban Truman elnök tanácsadóival több ízben is megtárgyalta és végül az a Churchill által is támogatott felfogás győzött, hogy Németország általános fegyverletétele az Egyesült Államok és Anglia csapatai előtt növeli ezeknek az országoknak a tekintélyét, ugyanakkor kisebbíti a szovjet hadsereg sikereit.^769
769 Leahy: I was There. 357. old.

Dönitz nem akarta elfogadni ezt az Anglia által is támogatott követelést. Jodlt is Rheimsbe küldte, hogy segítsen Friedeburgnak. Eisenhower főhadiszállásán heves viták folytak. Ezek csak akkor fejeződtek be, amikor Dönitz belátta, hogy az általános fegyverletételre vonatkozó, Rheimsben aláírt jegyzőkönyv célja a német fasiszta hadsereg erőinek megőrzése, s ez egyúttal megszilárdíthatja kormánya helyzetét. Május 7-én 1 óra 30 perckor Jodl megkapta a hozzájárulást Dönitztől az általános fegyverletételre vonatkozó jegyzőkönyv aláírásához. Ezzel egy időben a német fasiszta hadseregcsoportok valamennyi parancsnoka rádióparancsot kapott, amely így hangzott: „Megparancsolom, hogy a keleti arcvonalról minél hamarabb szállítsanak nyugatra mindent, ami csak lehetséges. Szükség esetén harccal vágják át magukat a szovjet vonalakon.”^770
770 Schultz: Die letzten 30 Tage. 87. old.

A rheimsi fegyverletételi jegyzőkönyvet Badell Smith és Jodl írta alá. A jegyzőkönyv úgy szólt, hogy Jodl tábornok mint a német fegyveres erők vezérkari főnöke, és mint a Dönitz-kormány meghatalmazottja, hozzájárul ahhoz, hogy Németország fegyveres erői letegyék a fegyvert az Egyesült Államok és Anglia és egyidejűleg a Szovjetunió csapatai előtt. A rheimsi jegyzőkönyvnek az angol—amerikai imperialisták azt a szerepet szánták, hogy törvényesítse Dönitz kormányát, és ily módon Németországban továbbra is fenntartsák a reakciós fasiszta klikk uralmát. Arra is hivatva volt ez a jegyzőkönyv, hogy kisebbítse a Szovjetunió Németország szétzúzásában játszott szerepét.

1945 május elején erősen fokozódott az Egyesült Államok és Anglia szovjetellenes tevékenysége. Különösen kitűnik ez Churchill elmefuttatásaiból és cselekedeteiből. Naplójába a következő bejegyzést írta: „Az én szememben a szovjet veszély már felváltotta a náci ellenséget.”⁷⁷¹ Montgomerynak ezt az utasítást adta: „Gondosan gyűjtéssé össze és raktároztassa a német fegyvereket, hogy ismét könnyen kioszthatók legyenek a német katonák között, akikkel esetleg együtt kell működnünk, ha a szovjet támadás folytatódik.”⁷⁷² Churchill ezt táviratozta Eisenhowernak: a német fegyvernek „már most is hasznukat vehetnők Franciaországban és különösen Olaszországban”.^773
771 Churchill: The Second World War. VI. kötet, 569. old.
⁷⁷² The Daily Herald. 1954. XI. 24.
⁷⁷³ Churchill: The Second World War. VI. kötet, 574. old.

Ily módon az Egyesült Államok és Anglia vezető körei azt tervezték, hogy a német fegyvereket és csapatokat a Szovjetunió, valamint a francia és olasz néptömegek ellen használják fel.

A szovjet kormány nem volt hajlandó törvényesnek elismerni a rheimsi egyezséget, már csak azért sem, mert ellenkezett a feltétel nélküli fegyverletétel Casablancában elfogadott elvével. A Szovjetunió követelte, hogy a legyőzött Berlinben írják alá a feltétel nélküli fegyverletételre vonatkozó hivatalos okmányt. Az amerikai és angol kormány, amelynek szándékát a szovjet kormány felismerte, kénytelen volt ehhez hozzájárulni.

A Németország feltétel nélküli fegyverletételére vonatkozó okmányt Keitel, Friedeburg es Stumpf Berlinben 1945 május 8-ról 9-re virradó éjjel 0 óra 42 perckor írta alá Visinszkij, a Szovjetunió külügyminiszterének helyettese és Zsukov marsall, a szovjet főparancsnokság megbízottja előtt. Az aláírásnál jelen volt meg Tedder angol légi marsall, Spaats amerikai tábornok és Delattre de Tassigny francia tábornok. Az okmány a kővetkező szavakkal kezdődik „Mi, alulírottak a német főparancsnokság nevében hozzájárulunk ahhoz, hogy minden szárazföldi, tengeri és légi fegyveres erőnk valamint a jelenleg német parancsnokság alatt levő összes erők feltétel nélkül letegyék a fegyvert a vörös hadsereg Legfelső Főparancsnoksága és egyidejűleg a Szövetséges expedíciós erők Legfelső Főparancsnoksága előtt.”^774
774 A Szovjetunió külpolitikája a honvédő háború alatt III kötet 261. old., oroszul.

A feltétel nélküli fegyverletételre vonatkozó okmány aláírásával formailag befejeződött az európai háború. A Szovjetunió világtörténelmi jelentőségű győzelmet aratott a hitleri Németország és csatlósai felett. A szovjet hadsereg a fasiszta hadsereg szétzúzásával a német népet is felszabadította a hitleri járom alól.

A Szovjetuniónak a német néppel, különösen a berlini lakosokkal szemben tanúsított magatartása világosan mutatta a szovjet hadsereg felszabadító küldetését. Mikojan elvtárs a szovjet kormány megbízásából Németországba utazott, hogy élelmiszer- és egyéb anyagi segítséget nyújtson a nemet lakosságnak. A szovjet kormány erre a célra az arcvonal készleteiből majdnem 6 millió púd lisztet és gabonát, ezenkívül nagy mennyiségű egyéb élelmiszert utalt ki. A szovjet parancsnokság május végéig Berlin hárommillió lakosát ellátta élelmiszerjegyekkel, megszervezte a jegyekre történő fejadagkiszolgáltatást, beoltotta a lakosokat a járványos megbetegedések ellen, s helyreállította a városban a normális életet. Berlinben június elején már működött a földalatti vasút, jártak a villamosok, helyreállították a hidakat. A város vizet, gázt és villamos áramot kapott.

Németországnak azokon a részein, ahol megmaradtak a fasiszta propaganda ellen harcoló illegális kommunista szervezetek, a lakosság örömmel fogadta a szovjet csapatokat. Így volt ez Eisleben városban, ahol megőrizték a Krivoj Rog-i bányászok zászlaját és a szovjet csapatok megérkezéséig Lenin-emlékművet állítottak fel. Szemtanúk írják: „A piactéren vörös zászlótenger. A régi, évszázadokon át sok mindent látott városházán rendezkedett be az új, demokratikus hatalom — a munkásosztály képviseleti szerve. Az épületen ott lobog a Krivoj Rog-i bányászok dicső zászlaja, amelyet Ottó Brosowsky, a régi kommunista megőrzött, és a börtöni kínzások ellenére sem szolgáltatott ki a fasisztáknak. A téren magaslik Lenin szobra, amelyet a fasizmus és az amerikai megszállás idején gondosan elrejtettek. Lenin emlékműve annak szemléltető bizonyítékaként áll ott, hogy itt Németországnak ezen a részén, még a fasiszta éjszaka sötétjében sem aludt el a proletár internacionalizmus fáklyája annak bizonyítékaként, hogy nem hoztunk szégyent Ernst Thälmann pártjának zászlajára, és mindig fennen hordozzuk ezt a zászlót.”^775
775 Otto Winzer: Tizenkétévi harc a fasizmus és a háború ellen. Moszkva, 242. old., oroszul.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

A fasizmus és a németbarátság megerősödése Magyarországon – A fasizmus előretörése Magyarországon
(Idézet: A Magyar nép története – Rövid áttekintés 1951)

A fasizmus előretörése Magyarországon
(1933-1941)

Kísérlet az ellenforradalmi rendszer osztálybázisának kiszélesítésére
A német fasizmus példáját követve, de bőven merítve a fehér terror tapasztalataiból is, kezdett hozzá Magyarországon Gömbös Gyula (1933—36), hogy letörje a forradalmi munkásmozgalmat és kísérletet tegyen a gazdasági válság nyomában fellépő általános elégedetlenség levezetésére.

Gömbös az ellenforradalmi rendszer régi kipróbált embere volt. 1919-ben, mikor Horthy hadügyminiszter lett Szegeden, mellette a hadügyi államtitkárságot látta el. A fehér terror rémségeinek szervezője és végrehajtója volt; IV. Károly király második visszatérésének idején Gömbös MOVE és egyetemi csapatokat vezetett a legitimisták ellen.

A Horthy-rendszer egyre erősebb fasizálódása jelének volt tekinthető Gömbös miniszterelnöksége. Kormányzata alatt a belpolitikában a fasiszta elemek megerősödnek, a finánctőke előretör, a nyílt fasiszta diktatúrára való törekvés külpolitikában a fasiszta Németországhoz való közéledés, a Hitler-fasizmussal való teljes együttműködés lép élőtérbe.

Gömbös szociális és nacionalista demagógiával lépett fel a válság következtében a Horthy-rendszertől méginkább elfordult osztályok és rétegek megnyerésére.

Ígéretet tett igazságosabb földreformra, a közterhek csökkentésére, munkaalkalmat ígért mindenki számára és még sok egyéb más dolgot, melyek szintén soha nem valósultak meg.

Az ú. n. »telepítési törvénnyel« földhöz csak a zsírosparasztok juthattak, hiszen a feltételeknek a falusi szegénység nem tudott megfelelni. Gömbös alatt hozták az ú. n. »gazdavédelmi törvényt«. Itt lényegében arról volt szó, hogy az állam milliókat fizetett ki a bankoknak olyan paraszti tartozásokért, melyekhez a bankok soha nem is juthattak volna. Ugyanakkor az állam olyan súlyos terheket rótt azokra, akik banktartozásuk rendezésére az állami segítséget igénybevették, hogy előbb-utóbb teljesen tönkrementek. A kisbirtokosok 90%-a nem vette igénybe a »gazdavédelmi törvényt«, melyet bankvédelmi törvénynek neveztek. Gömbös nagy demagógiát fejtett ki az ú. n. »hitbizományi törvénnyel« kapcsolatban — a »mamutbirtokok ellen«. A valóságban éppen a nagybirtokok védelméről volt szó. A kötött birtokok egy részét felszabadították, vagyis a családtagok között örökölhetővé tették. Ezzel a kormány az egy-háromezer holdas nagybirtokos réteget erősítette. Lényegében egy-egy család kezén maradtak továbbra is a hatalmas hitbizományok.

A dolgozó parasztság tapasztalhatta, hogy a kormány nagy ígéreteiből nem lett semmi, helyzete csak rosszabbodott. Az egyre erősebb fasizálódást mutatta, hogy a kommunisták kegyetlen üldözése mellett a kormány rávetette magát a legális munkásszervezetekre is, meg akarta szűntetni a szakszervezeteket. A hírhedt Nemzeti Munkaközpont megszervezésével a munkásokat fasiszta szervezetbe akarták kényszeríteni. A munkásosztály élesen szembeszállt az egyre nyíltabb fasiszta diktatúrával.

A magyar uralkodóosztályok, hogy népellenes uralmukat még jobban megerősítsék, a német fasizmusban kerestek támaszt, annak támogatóivá váltak, fokozatosan eladták az ország függetlenségét és szabadságát.

Gömbös, miután Mussolinival, az olasz fasizmus vezetőjével (1932—33) tárgyalt és a Bethlen által megkötött szerződést újból megerősítette, 1933 nyarán Hitlerhez utazott. 1935-ben újra Németországban járt, hogy Magyarországot végleg a német fasizmus, a háborúra készülő imperialista Németország szekeréhez kösse.

A magyar finánctőke éppen úgy, mint a külső mezőgazdasági piacot kereső nagybirtokos-osztály, a feltétlen németbarátság híve volt és Hitler-Németország segítségével kívánta imperialista- revizionista törekvéseit keresztülvinni.

Mit sem változtatott ezen az alapvető tényen, hogy a burzsoáziának és a nagybirtokos osztálynak egy-egy csoportja a németbarátság méreteit bizonyos keretekbe kívánta szorítani és inkább az angol-francia imperialisták felé tekintett, a velük való együttműködést tartotta szükségesnek a maga számára.

Hitler-Németország a magyarországi nyílt fasiszta pártok (Nyilaskeresztes Párt stb.) támogatásával, erősítésével ellensúlyozta a magyar uralkodóosztályok egyes rétegeinek ingadozását a korlátlan német orientáció kérdésében.

A fasizmus előretörésével szemben a Kommunisták Magyarországi Pártja felemeli tiltakozó szavát és a dolgozó nép, a munkásosztály egységét hirdeti. A jobboldali szociáldemokraták élesen küzdenek az egységfront ellen és ezzel Németországhoz hasonlóan Magyarországon is elősegítik a fasizmus megerősödését. A kommunisták az ezernyi nehézség ellenére szembeszállnak az egyre erősödő árral. Az áldozatok hosszú sorai jelzik ezt az utat. A Horthy-rendszer kivégezte a Kommunisták Magyarországi Pártjának számos vezetőségi tagját.

Elhatározták a párt akkor már 8 ½ éve börtönben sanyargatott vezetőjének, Rákosi Mátyásnak elpusztítását.

Az ellenforradalom második pere Rákosi Mátyás ellen (1935)
1935 elején törvényellenesen újra bíróság elé állították Rákosi Mátyást. Az igazságügyminiszter, amikor tanácsot kért Bethlen Istvántól a Rákosi-per kérdésében, Bethlen azt felelte, hogy: »most nem látja fennforogni azokat a szempontokat, melyek álapján Rákosit 1925—26-ban nem ítélték halálra«.

Az ellenforradalmi rendszer eltökélt szándéka volt, hogy elpusztítja Rákosi Mátyást, a magyar munkásosztály, a magyar nép, az egész világ dolgozóinak harcosát.

Még az egyes burzsoá újságok is kénytelenek voltak belátni annak jogi képtelenségét, hogy valakit nyolc és félévi börtönbüntetésének letöltése után újra bíróság elé állítsanak. A per körüli vita leleplezte az ellenforradalmi rendszert, bebizonyította, hogy még a saját maguk által hozott törvényeket is felrúgták Rákosi Mátyásnak ismételt bíróság elé való állításával.

A magyar munkásosztály, a világ dolgozói, élén a Szovjetunióval, mindent elkövettek Rákosi Mátyás megmentése érdekében. Nemzetközi Rákosi-bizottság alakult Rákosi Mátyás védelmére. A Szovjetunió dolgozói különösen nagy harcot folytattak Rákosi Mátyás védelme érdekében. Minden városban és faluban, minden gyárban és kolhozban Rákosi-bizottságok alakultak, számtalan helyi szovjet és más szervezet választotta meg dísztagjául, és jelentős pénzösszegeket gyűjtöttek össze a védelem ellátására. Plakátok és könyvek jelentek meg a Szovjetunióban Rákosi Mátyás hősies harcának ismertetésére és kiszabadításának előmozdítására. A Pravda, a Bolsevik Párt központi lapja rendszeresen beszámolt a per állásáról, és leleplezte a magyar ellenforradalmi rendszert. A Szovjetunió vezette az egész világ dolgozóinak küzdelmét Rákosi Mátyásért.

A kapitalista államok dolgozói tüntettek és követelték Rákosi kiszabadítását. A magyar követségeket, az igazságügyminisztériumot és később a bíróságot a szó szoros értelmében elárasztották a világ minden sarkából érkező tiltakozó levelek és táviratok.

Az egész világ dolgozóinak nagy tiltakozó harcával egyidejűleg folyt a Kommunisták Magyarországi Pártjának vezetése alatt a magyar dolgozók harca szeretett vezérük, példaképük, Rákosi Mátyás megmentéséért.

A magyar munkásosztály nyílt utcai tüntetéseken követelte Rákosi Mátyás szabadlábrahelyezését. Törekynek, Horthyék törvényszéki tanácselnökének lakása előtt egy fára vörös zászlót tűztek ki. 1934 nyarán tüntetésekre került sor a Váci-úton, majd később a bíróság épülete előtt. A munkások vörös zászlókat vittek és az Internacionálét énekelték.

Az eredetileg 1934 októberére kitűzött tárgyalást többször elhalasztották.

Végül is az ellenforradalom bírósága 1935 január 21-én megkezdte Rákosi Mátyás perének tárgyalását.

Az egyik külföldi tudósító így számolt be a perről: »Budapest, 1935 január 21. — A Markó-utcai törvényszék épületét erős rendőrosztagok őrzik és detektívek hada nyüzsög; a magyar fasiszta „igazságszolgáltatás” csak a legnagyobb rendőri karhatalom védelme alatt meri elkezdeni Rákosi Mátyás perét.

A nagy esküdtszéki terem padjait zsúfolásig megtöltik a világsajtó képviselői, a Párizsból, Londonból, Bécsből, Pozsonyból stb. érkezett ügyvédek, munkásdelegációk. Ott látni a Szovjetunió két követét és a szovjet sajtóiroda bécsi attaséját, akik tolmácsaik segítségével feszülten figyelik a tárgyalás menetét.

A vádlottak padján Rákosi Mátyás.

Két oldalán, mögötte, feltűzött szuronnyal ülnek a fegyőrök — szinte a szimbólum erejével hat: három felfegyverzett ember őriz egyetlen, a 9 évi nehéz rabság által legyöngült szervezetű embert!«

Rákosi Mátyás, megrongált egészségi állapota, a 11 napos rendkívül kimerítő tárgyalások ellenére, február 8-án megtartotta az utolsó szó jogán nagy beszédét. A több mint háromórás hatalmas beszédben magáról alig szólt. Az ellenforradalom perét Rákosi Mátyás átváltoztatta a munkásosztály és a dolgozó nép perévé elnyomói ellen. Vádolta az úri Horthy-rendszert, bátran és kérlelhetetlenül.

Azok, akik jelen voltak, mondják, hogy barát és ellenség egyaránt feszült figyelemmel, lebilincselve hallgatta ezt az előadást. Még az elnök is gyakran megfeledkezett feladatáról és csak akkor, amikor időnkint összeszedte magát, akkor szólt közbe és igyekezett zavarni Rákosi Mátyás beszédét.

Az ellenforradalmi bíróságnak a Tanácsköztársaság alatti működéséért emelt vádjaival szemben Rákosi Mátyás vállalta a felelősséget:

»Minden néven nevezendő tettemért, amelyet a proletárdiktatúra alatt elkövettem, nyugodt lélekkel vállalom a felelősséget és eszemágában sincs a magam szerepét bármiféle irányban kisebbíteni — mondotta Rákosi Mátyás. — Amit én tettem, kizárólag meggyőződésemtől vezettetve tettem! Nem is kívánok ezért semmiféle védekezést előhozni, csak azt mondom, hogy az akkori véleményemet mind a mai napig megtartottam és semmi okom sincs azt megbánni, annak ellenére, hogy tíz évet börtönben töltöttem.« (A Rákosi-per. Az utolsó szó jogán. 1935. febr. 7—8. Magyar Munkásmozgalmi Intézet. Szikra, Bp. 1950. 432. old.)

»Szilárdan kitartottam a magam kommunista meggyőződése mellett. A fegyházban eltöltött tíz év alatt nem változtam meg. Ugyanolyan harcosa vagyok a kommunizmusnak, mint voltam és csak ismétlem, hogy bármi legyen az én egyéni sorsom, az ügy, amelyért harcolok, győzni fog.« (U. o. 435. old.)

Rákosi Mátyás sziklaszilárd helytállása, a Szovjetunió, a nemzetközi munkásmozgalom, a magyar munkásosztály harca, a Horthy-rendszert meghátrálásra kényszerítette. Nem merték halálra ítélni, Rákosi Mátyást életfogytiglani fegyházzal sújtották.

1940 október 30-án Rákosi Mátyás Sztálin szerető gondoskodása következtében kiszabadult a szegedi Csillag-börtönből. Több, mint 15 éves szenvedés után, a Szovjetunió szívós küzdelemmel kiragadta az ellenforradalom börtönéből Rákosi Mátyást, aki pár nap múlva megérkezett Moszkvába, hogy onnan folytassa harcát a magyar nép és a többi elnyomott milliók felszabadításáért.

A Kommunisták Magyarországi Pártjának harca a fasizmus ellen
A magyar munkásosztály erőt merített Rákosi Mátyás bátor, hősies magatartásából. Az egyre erősödő fasizmussal szemben a Kommunisták Magyarországi Pártja a munkásosztály egységének helyreállítását tartotta a legfontosabbnak, mely alapul szolgált volna arra, hogy a munkásosztály vezetésével a parasztság, a haladó értelmiség és a kispolgárság részvételével egy erős, fasisztaellenes népfront alakuljon ki Magyarországon.

A magyar kommunisták fasizmus elleni harca része volt annak a világméretekben folyó küzdelemnek, mely nagy lendületet vett a Kommunista Internacionálé VII. Kongresszusa (1935) után. A kongresszuson Dimitrov mélyenszántó tudományos elemzését adta a fasizmusnak és kijelölte az ellene folyó harc feladatait.

Ekkor bontakozott ki teljes erejével az a népfrontpolitika, amely Franciaországban, Spanyolországban, majd a második világháború idején a németek megszállta országokban komoly tömegmozgalommá vált és a kommunista pártok, a munkásosztály vezetésével fasisztaellenes egységfrontba tömörítette a dolgozó népet és mindazokat, akiket létükben fenyegetett a fasizmus.

A fasizmus elleni küzdelem legerősebb támasza az egész világ dolgozói számára a hatalmas Szovjetunió.

A magyar kommunistákat, a munkásosztályt erősítette az a tudat, hogy a világ első proletárállama, a nagy Szovjetúnió, Sztálinnal az élén diadalmasan építi a szocializmust.

1936-ban megszületett a Sztálini Alkotmány, amely lerögzítette a szovjet nép addig elért eredményeit, a tervgazdálkodás, az ötéves terv sikereit, a szocializmus győzelmes felépítését a Szovjetunióban.

»A Szovjetunió új Alkotmánya erkölcsi segítség és reális támasz lesz mindazok számára, akik ma harcot folytatnak a fasiszta barbárság ellen.« — mondotta Sztálin 1936-ban. (Sztálin: A leninizmus kérdései. A Szocialista Szovjetköztársaságok Szövetségének alkotmánytervezetéről. Szikra, Bp. 1948. 560. old.)

És valóban, a magyar kommunisták még önfeláldozóbban és lelkesebben küzdöttek, mert maguk mögött érezték a Szovjetuniót. A magyar kommunisták önfeláldozó magatartása megmutatkozott a spanyol nép szabadságharca idején is, 1936-37-ben.

A Rákosi-zászlóalj a nemzetközi brigádban elnyerte a leghősibb zászlóalj elnevezést. A magyar munkások, kommunisták ott küzdöttek Madrid határán a német, olasz fasiszták, spanyol ellenforradalmárok ellen, amikor megállították Franco hordáit. A zászlóalj többszáz katonája hősi halált halt, köztük a legendáshírű »Lukács tábornok«, Zalka Máté. Harcuk nem volt hiábavaló. A fasiszták elleni küzdelmükkel a spanyol földön, egyúttal a magyar nép felszabadításáért is harcoltak.

A Kommunisták Magyarországi Pártja a második világháború előestéjén hatalmas erőfeszítéseket tett a fasisztaellenes egységfront létrehozása érdekében, melynek alapja csak a munkásegység, tehát a kommunista és szociáldemokrata munkások összefogása lehetett. A munkásegységért folyó harcnak egyik erős oszlopa volt ebben az időben a SzDP Országos Ifjúsági Bizottsága, melynek élén a később mártírhalált halt kommunista, Ságvári Endre állt. Ságvári vezetésével 1937-ben az ifjúmunkások szétverték a nyilasok Tompa-utcai gyűlését, példát mutatva, hogyan kell tettekkel harcolni az egyre erősödő fasizmussal szemben.

Az Országos Ifjúsági Bizottság kommunista élharcosai közé tartozott Kulich Gyula is, akit 1940-ben nyolc évre ítéltek majd a dachaui haláltáborban pusztult el.

A 30.-as évek végén erős fegyvert jelentett a népfrontért folyó harcban a Párt illegálisan terjesztett központi újságja, a Dolgozók Lapja s a legálisan megjelenő, a Párt harcát támogató Gondolat című folyóirat is.

Mialatt a kommunisták életüket áldozták a fasizmus elleni küzdelemben, Peyerék hű kiszolgálói voltak a fasizmusnak. A Hitler által hozott bécsi döntést (1938) Peyerék üdvözölték, és nyíltan hirdették, hogy »egyelőre tegyük félre azokat a kétségtelenül mély ellentéteket, amelyek itt egyes pártokat és társadalmi rétegéket egymástól elválasztanak«, vagyis ne küzdjünk a fasizmus ellen, ne küzdjünk a háború ellen, hajoljunk meg és működjünk együtt Hitler-Németországgal — ezt jelentette a jobboldali szociáldemokraták politikája. Peyer maga Horthy 75 éves születésnapjára levélben fejezte ki szerencsekívánatait. Ebben még nem merült ki a jobboldali szociáldemokraták tevékenysége. A fasisztaellenes egységfront ellen küzdöttek, a kommunistákat beárulták a rendőrségnek. Mindezzel megkönnyítették a Horthy-fasizmus számára, hogy a magyar népet belehajszolja a bűnös szovjetellenes háborúba.

A magyar uralkodóosztályok felelőssége a szovjetellenes háború előkészítésében
Az ország belső fasizálódása és a szovjetellenes háború előkészületei még erősebb lendületet vettek Darányi (1936) miniszterelnöksége idején. A dolgozó nép elnyomásában, szovjetellenességben az új kormány ugyanazon az úton járt, mint elődje. A kormány a külpolitikában Hitler-Németország háborús előkészületeit segítette. Darányi 1937-es berlini látogatása után, 1938 elején elfogadták az ú. n. győri programot. Eredetileg egymilliárdos befektetésről volt szó a hadiiparba, később ez fokozódott.

A magyar finánctőke már a háború kitörése előtti időszakban, az 1937-es újabb válsághullám elhárítására, áttért a hadiipari termelésre. A német háborús gépezet kiszolgálására a magyar finánctőke mindent megtett.

Az ipari termelés értéke 1939-ben az 1938-as termelési érték 20%-ával emelkedett, természetesen a gyártmányok főleg a hadsereg felszerelését, hadianyagok felhalmozását szolgálták.

Hitler-Németország kiszolgálásával párhuzamosan a magyar uralkodóosztályok bizonyos csoportjai ugyanakkor tájékozódni kezdtek az angolszász imperialisták irányában. A Darányi-kormány, hogy helyzetét a fasiszta Németország felé biztosítsa, versenyt futott a nyilasokkal. Mindenáron be akarta bizonyítani, hogy van olyan jó fasiszta, mint az egyes nyilaspártok vezetői, akiket Hitler-Németország különös kegyeiben részesített.

A fasiszta Németország Ausztria elfoglalásával (1938 március 12—13) Magyarország közvetlen szomszédja lett. A német nyomás egyre fokozódott, Darányit Imrédi Béla váltotta fel (1938—1939 február 15.). Kormányelnöksége alatt a fasizmus még jobban megerősödött Magyarországon.

Hitler-Németország imperialista terveit nagy mértékben elősegítette a bécsi döntőbírósági határozat (1938. november 2.), amelynek révén Magyarország Hitler kegyeiből elvesztett területének egy részét visszakapta Csehszlovákiától. A fasiszta Németország vezetőinek ezzel a döntéssel egyáltalán nem az volt a céljuk, hogy Magyarországon segítsenek, lényegében arról volt szó, hogy Magyarországot még jobban a háborúra készülő német imperializmus szekerébe fogják és elősegítsék a Hitler-fasizmus erőteljes behatolását Délkelet-Európába.

A magyar kormány a bécsi döntést a sovinizmusnak a végletekig való szítására használta ki, s ezzel igyekezett elterelni a figyelmet arról, hogy miközben némileg gyarapodott az ország területe, magát az egész országot eladták a háborúra készülő Németországnak.

A bécsi döntéssel még jobban lábrakapott sovinizmus alkalmas volt arra, hogy a reakciós kormány a közvéleményt egy szovjetellenes háborúra előkészítse.

Magyarország hozzáláncolása a hitleri Németországhoz és az ország belső fasizálódása gróf Teleki Pál miniszterelnöksége alatt (1939 február—1941 április) tovább erősödött. Teleki kormánya, hogy elterelje a tömegek figyelmét az uralkodóosztályok népellenes politikájáról, a mély osztályellentétekről és levezesse a szociális elégedetlenséget, újabb — az előző kormányok alatt hozott rendelkezéseknél még súlyosabb — zsidótörvényt hajtott végre.

A kormány versenyfutása a nyilasokkal tovább fokozódik. Ugyanakkor a nyilas szervezkedéseknek szabad teret biztosít, csak látszatintézkedéseket hoz ellenük. Az 1939. évi májusi választásokon a nyilaskeresztes párt 31 mandátumot szerzett.

A Teleki-kormány a magyar-német kisebbségi egyezmény értelmében a magyarországi német fasiszta szervezetnek, a Volksbundnak korlátlan jogokat biztosított, mely így államot képezett az államban.

A Teleki-kormány alatt Magyarország még jobban bűnrészesévé vált a fasiszta Németországnak. Mialatt a német csapatok teljesen elfoglalták Csehszlovákiát, Horthyék Csehszlovákia ukránlakta területeit rohanták meg és véres kegyetlenkedések után megszállták (1939). A következő évben került sor Hitler »kegyeiből« Észak-Erdély megszállására. A fasiszta Németország ezzel még jobban magához láncolta mind a magyar, mind a román uralkodóosztályokat. Az előbbieknek kilátásba helyezte Dél- Erdélyt is, az utóbbiaknak azt ígérte, hogy mindent visszakapnak.

Magyarország Hitler ajándékaiért drága árat fizetett. Az ország területi növekedése a maradék függetlenség rohamos elvesztésével járt.

Gazdasági téren a magyar finánctőke, a birtokos osztállyal együtt kiszolgálta a fasiszta Németországot, támogatta az 1939-től világháborúvá fejlődő rablóháborújában, rendelkezésre bocsátotta az ország mezőgazdasági és ipari erőforrásait.

A Teleki-kormány írta alá a háromhatalmi egyezményt, mely Magyarországot most már katonailag is, politikailag is szorosan a fasiszta blokkhoz (Németország, Olaszország, Japán) kapcsolta. Míg Horthy 1938-ban Kielben Hitlerrel folytatott tárgyalásai után megengedte, hogy német hadirepülőgépek leszálljanak Magyarországon és ha szükséges, azokat itt kijavítsák, addig a Teleki-kormány engedélyt adott a fasiszta német csapatok átvonulására.

Az 1941 február 27-én megkötött jugoszláv-magyar megnemtámadási szerződés is végső fokon azt a célt szolgálta, hogy erősítse a fasiszta blokkot, hogy megkönnyítse Jugoszlávia hozzákapcsolását Magyarországon keresztül Németországhoz. Mikor Hitler látta, hogy eredeti elképzelése nem sikerül, a fasiszta német csapatoknak Jugoszlávia ellen intézett támadásával egyidejűleg utasítást küldött Telekinek, hogy az alig hat héttel előbb kötött szerződést bontsa fel. Gróf Teleki Pál, aki az ellenforradalmi rendszernek mindvégig erős támasza és a fasiszta Németország hű kiszolgálója volt, erre 1941 áprilisában főbelőtte magát. Öngyilkosságával félreállt az útból és ezzel még inkább teret nyitott annak a bűnös politikának, melynek megalapozásához alaposan hozzájárult.

A fasiszta Németország ügynökének, Bárdossynak kormányrajutásával megindult a magyar hadsereg támadása Jugoszlávia ellen. A Horthy-rendszer Hitler újabb rablóháborújából ismét kivette a részét. Nők, gyermekek ezreinek legyilkolása jelezte Horthy hadseregének délvidéki útját.

A német fasiszta rablásokban és gyilkosságokban bűnrészes Horthy-rendszer a Jugoszlávia ellen indított támadássál még jobban Hitler járszalagjára fűzte az országot.

Ilyenképpen, amikor 1941 júniusában Hitler-Németország megtámadta a Szovjetuniót, a magyar uralkodó körök ingadozás nélkül csatlakoztak a magyar nép érdekeivel gyökeres ellentétben álló szovjetellenes háborúhoz. A magyar finánctőkének, az uralkodóosztályoknak ezzel egy emberöltőn belül már másodszor sikerült belevinni a magyar dolgozó népet a számára idegen, a rabló német imperialista érdekeket szolgáló háborúba.

A klerikális reakció az ellenforradalom rendszerében
A klerikális reakció a magyar nagytőkés és nagybirtokososztállyal együtt mindent megtett, hogy a magyar dolgozó nép hatalmát, a Magyar Tanácsköztársaságot 1919-ben a nyugati imperialisták segítségével hátbatámadja, elbuktassa.

A fehér terror rémségeinek idején a klérus segítségére volt a »darutollas vitézeknek« — Horthy hóhérlegényeinek. Megindulhat az új rendszer berendezkedése, »előbb azonban tisztogatni kell« — fejtette ki 1920-ban a »Mária kongregáció« című lap, melyet a jezsuiták szerkesztettek.

Nem emelte fel tiltakozó szavát a klérus az ártatlanok ezreinek megkínzásáért, elpusztításáért, sőt egyetértett vele. A fehér terror kegyetlenkedése a »keresztény erkölcs« jelszavával, a »kereszténység védelmében« folyt.

Mikor a Horthy-rendszer konszolidálódásának kérdései kerültek előtérbe, a klérus arra törekedett, hogy visszaállítsák a Habsburg-uralmat Magyarországon. IV. Károly második sikertelen visszatérése alkalmával a tihanyi apátságba menekült.

A Habsburg-pártiak, a legitimisták ellen a Bethlen-kormány ugyan fellépett, de természetesen bizonyos korlátok között. Hiszen tudták, hogy a legitimisták az ellenforradalmi rendszer hű támaszai. A Habsburg-ház trónfosztása, a legitimisták ideiglenes háttérbeszorítása tartózkodóvá tette a klérust. Ez azonban rövidesen végetért.

A klerikális reakció tapasztalhatta, hogy a Horthy-rendszer végeredményben ugyanúgy biztosítja befolyását és a régi hatalmát, mint ahogy a Habsburgok. Mindamellett a klérus nem mondott le eredeti terveiről, a Habsburgok visszahozataláról.

A katolikus egyház a »Nagyatádi-féle földreform« során tapasztalhatta, hogy nagybirtokai továbbra is megmaradhatnak. De a klérus fellépett még egy korlátozott földreform ellen is. Azt hirdették a mamutbirtokos főpapok, hogy »birtokreformot csinálni pénz nélkül nem lehet«, »az új földek átkot hoznak áldás helyett és vesztébe rántják a gazdát«.

Ugyanakkor azon voltak, hogy a földbirtok »átka« továbbra. is sújtsa a klérust.

1935-ben, tehát jóval a földreform után az egri főkáptalan 67 ezer hold földbirtokkal, a kalocsai érsekség 60 ezer holddal, a veszprémi püspökség 50 ezer holddal rendelkezett, az esztergomi érsekség 36 ezer holddal stb. Voltak egyes apátságok, melyek a »Nagyatádi-féle földreform« után még 1925-ben megnövelték földbirtokaik állományát. Így a zirci apátság még 1925-ben 46 ezer holddal rendelkezett, 1935-ben már közel 50 ezer holddal, a pannonhalmi főapátság földbirtokai ugyanezen idő alatt 56 ezer holdról 60 ezer holdra emelkedtek.

A főpapok azonban nemcsak mint nagybirtokosok voltak érdekelve az ellenforradalmi rendszerben. Jelentős mezőgazdasági üzemekkel rendelkeztek. Számos szeszfőzde, cukorgyár, sörgyár, borpince és malom volt a klérus tulajdonában. Az egyházi reakció résztvett az iparvállalatokban, bankokban, takarékpénztárakban. Egybefonódott a finánctökével. Mindez igen nagy jövedelmet jelentett a klérus számára.

A felsőház feltámasztásával a klérus politikai befolyása is régi fényében és formájában tért vissza.

A Tanácsköztársaság alatt állami kezelésbe került iskolákat a Horthy-rendszer visszaadta az egyháznak. A reakciós magyar iskolarendszer népellenes jellegére a klérus nyomta rá bélyegét.

A »valláserkölcs« jelszava alatt »közös lelki kapcsolatot« hirdettek, mely »összefogja a társadalmat«, elnyomót és elnyomatottat. »Királyok és alattvalók, szegények is gazdagok, műveltek és műveletlenek a vallásban találkoznak«. Ennek biztosítása érdekében »a középiskolának minden nevelő erejét latba kell vetni« — szólt az iskolai tanterv-utasítás a Horthy-rendszer alatt. A természettudományos oktatást megakadályozták. »A vallásos világszemlélet és tudományos kutatás határát nem szabad illetéktelen megjegyzésekkel megbolygatni«, vagyis a tudományos kutatás eredményeit el teli titkolni a tanulóifjúság előtt — szólt az utasítás a tanárokhoz.

A klérus élén járt a revizionista uszításnak. A sovinizmus szításával a klérus segédkezet nyújtott az ellenforradalmi rendszer számára, hogy eltereljék a tömegek figyelmét a kíméletlen tőkés és feudális kizsákmányolásról. Számos fasiszta szervezet, így a Turáni Vadászok, Ébredő Magyarok, Kettőskereszt Egylet stb. álltak a klérus befolyása alatt. Mindezek az egyesületek az útszéli demagógiának, a munkásellenességnek, a Szovjetunió elleni uszításnak, a sovinizmusnak, az antiszemitizmusnak voltak a tűzfészkei.

A nép elnyomásának, fékentartásának módszerei a Horthy-rendszer alatt sok tekintetben megváltoztak az 1918 előtti időkhöz képest. Ez egyrészt a fizikai terror, másrészt a lelki terror, a félrevezetés, a demagógia fokozott alkalmazását jelentette. Az utóbbi téren a klerikális reakciónak különösen kiemelkedő szerep jutott.

Még jóval az első világháború előtt XIII. Leó pápa felhívására a klérus megindította szervezkedését a munkások között. Az úgynevezett »keresztényszocialista« mozgalom célja az volt, hogy az elnyomott, kisemmizett, jogfosztott munkásságot vallásos jelszavakkal a forradalmi munkásszervezetektől eltérítse, azokkal szembefordítsa, a munkásság egységét megbontsa, hogy az uralkodóosztályok a munkásmozgalmat így könnyebben összezúzzák.

A keresztényszocialista mozgalom élén grófok, főpapok álltak és még sokan mások a legszélsőbb reakció, az ellenforradalom táborából.

A mozgalmat a Horthy-rendszer teljes erejéből elősegítette, támogatta, mint a kommunisták elleni harc fontos eszközét. Felismerték XIII, Leó szavainak nagy jelentőségét: »Az államok sorsa függ tőle, jól oldjuk-e meg ezt a kérdést vagy rosszul.« A reakciós nagytőkés és nagybirtokos állam mindent megtett, hogy »ezt a kérdést«, a forradalmi munkásmozgalom elnyomását — »jól oldja meg«.

A börtönök, akasztófák éppen úgy hozzátartoztak a munkásmozgalom elleni harchoz, mint a keresztényszocialista mozgalom, mely a szociális demagógia fegyverével küzdött.

A klérus élenjárt a Szovjetunió elleni izgatásban, tevékeny részese volt a Szovjetunió elleni háború élőkészítésének. A világ első szocialista államának megerősödése, az a hatalmas kultúrforradalom, mely milliókat emelt fel és fegyverzett fel a tudás erejével, félelemmel töltötte el a Vatikánt és magyarországi megbízottait is. A klérus minden erővel arra törekedett, hogy a magyar népben gyűlöletet szítson a Szovjetunió ellen. A klérus újságainak, röpiratainak, egyházi ponyváinak fő tárgya a kommunizmus elleni küzdelem.

A magyar katolikus főpapság a Horthy-rendszer hű kiszolgálójának, fenntartójának bizonyult. 1941-ben, a Szovjetunió megtámadása idején a klérus felszenteli a frontra kerülő zászlókat, ezzel is kifejezve örömét és hozzájárulását a bűnös háborúhoz, melyet a 20. század »keresztesháborújának« nevezett el.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!