A fegyveres nemzeti ellenállás megindulása

A fegyveres nemzeti ellenállás megindulása
(Idézet: A magyar népidemokrácia története 1944-1962)

Az illegális kommunista párt, különösen a felszabadulás kezdetével egyidőben, igen nagy erőfeszítéseket tett a fegyveres harc megindítására. A párt Katonai Bizottsága, amelynek vezetője Pálffy György volt, 1944 őszétől fokozatosan szervezte és vetette harcba a különböző formákban és célokkal létrehozott partizáncsoportokat. 1944 szeptemberétől már több diverziós csoport működött a fővárosban, amelyek többségét Fehér Lajos irányította. Ilyen csoportok voltak a Marót, a Szir, a Laci elnevezésű robbantó csoportok. A Kommunista Ifjúsági Szövetség – elsősorban röplapok és más illegális kiadványok terjesztésére – alakított ellenálló csoportokat. Ugyanakkor nagyobb létszámú, többségükben katonai egységnek álcázott fegyveres csoportok működtek Újpesten, Kőbányán, Kispesten, Csepelen, Rákoshegyen, Rákospalotán, Pestlőrincen, Zuglóban, Angyalföldön és más helyeken.

A kommunisták által szervezett és vezetett partizán akciócsoportok és egységek mellett Budapesten, valamint a főváros környékén nem kommunista szervezésű partizáncsoportok is harcoltak. A magyar antifasiszta ellenállási mozgalom polgári szárnyán azonban igen kevesen, szinte csak Bajcsy-Zsilinszky Endre köre vállalta a fegyveres harcot.

Kommunista és szociáldemokrata fiatalokból, valamint értelmiségiekből alakult a magát Vörös Brigádnak nevező partizáncsoport. A nyilasokkal folytatott fegyveres összeütközéseik alkalmával sok halálra ítéltet mentettek meg. Főként értelmiségiekből, újságírókból jött létre a Klotild utcai partizánegység, amelynek egyik vezetője Stollár Béla volt. A Szent-Györgyi Albert köré tömörülő polgári ellenállók egyes képviselői szintén vállalták a fegyveres harcot. Az említett csoportok mellett, elsősorban Budapesten, fegyveresen küzdött több katonai alakulat is, főleg a kisegítő karhatalmi (KISKA) századok egy része.

A felszabadulás időszakában vidéken is alakultak fegyveres ellenállási csoportok. Ezek többségükben közvetlen felső pártirányítás nélkül, régebben illegális kapcsolattal rendelkező helyi kommunisták, baloldali munkások és volt 19-es vörös katonák kezdeményezésére jöttek létre. Fegyveres ellenállás bontakozott ki a sárisápi bányászok körében, Zgyerka János vezetésével. A vidéki partizáncsoportok közül az egyik legjelentősebb a Miskolcon és környékén működött MOKAN Komité volt, amely különösen az evakuálások meghiúsításában és az üzemi berendezések megmentésében játszott fontos szerepet.

Fegyveres csoportok alakultak az északi bánya- és iparvidéken, a nógrádi szénmedencében is. A karancslejtősi bányászok november 23-án a kommunisták, baloldali munkások vezetésével – közel 300-an – megtagadták a bevonulást és a korábban szerzett fegyverekkel leszálltak a bányába, majd megkísérelték a kitörést. Bandur Gyula vezetésével Ragyolcon jött létre a szénmedence másik csoportja. Nógrád megye nyugati részén, Balassagyarmat és Kemence környékén, valamint az Ipoly túlsó oldalán tevékenykedett Adler János csoportja. A fentebb említettek mellett, a behívást megtagadó bányászok, gyári munkások és szökött katonák kisebb-nagyobb csoportjai vonultak a környező erdőségekbe. Egy részük akkor kapcsolódott be a fegyveres küzdelembe, amikor Nógrádi Sándor partizánegysége megérkezett erre a vidékre. Börzsöny-Vámosmikola körzetében tevékenykedett a Görgey-zászlóalj.

1944 őszén a Mecsekben, Pécs környékén szintén több partizáncsoport tevékenykedett. Sőt, erről a vidékről számos antifasiszta csatlakozott a horvátországi partizánokhoz is. A partizáncsoportok működése nagyban hozzájárult Pécs harc nélküli felszabadításához. Ezt követően pedig közel 200 pécsi és környékbeli ifjúkommunista önkéntes ment át a jugoszláviai magyar partizánalakulatokhoz és hősiesen küzdött a Dráva menti harcokban. Kisebb fegyveres ellenálló csoport működött Szekszárdon és környékén is.

A Dunától északra – a Komárom, Érsekújvár és a Vág által határolt területen – egy jelentősebb erőt képviselő partizáncsoport működött.

A Szovjetunióban élő magyar kommunista emigránsok közreműködésével és vezetésével alakult ejtőernyős partizáncsoportok elsősorban Kárpátalján és Szlovákia területén hajtottak végre eredményes fegyveres akciókat. Kárpátalján különösen sikeres volt a Rákóczi-partizánosztag működése, Uszta Gyula vezetésével. Harci területük Munkács, Huszt és Szolyva térsége volt. Hét katonai szerelvényt robbantottak fel, közel 800 főnyi veszteséget okoztak az ellenségnek halottakban és sebesültekben, s csaknem 300 foglyot ejtettek. 1944 augusztusában több partizáncsoport bevetésére került sor Erdélyben, Nagyvárad és Máramarossziget térségében. Szeptemberben viszont Zólyom és Besztercebánya környékére érkeztek magyar ejtőernyős partizánok a Szovjetunióból. Ők képezték a magvát a Petőfiről elnevezett partizánosztagnak, amely német fasiszta katonai szerelvényeket robbantott fel, összeköttetési vonalakat vágott el, járőröket tett ártalmatlanná és többször megütközött az ellenséges csapatokkal is.

1944 októberében, Nógrádi Sándor irányításával kezdte meg a harcot egy másik magyar partizánszervező csoport. Decemberben – miután Közép-Szlovákiát végigharcolta – kelt át az Ipolyon és folytatta tevékenységét a salgótarjáni szénmedencében. A Nógrádi-partizánegység 1944. december 29-én egyesült a szovjet csapatokkal.

1944 második felében és 1945 elején – a hitleri Németországgal és a nyilasokkal szembefordult katonákon, a KISKA ellenálló századain, továbbá a szovjet hadsereg oldalára átállt és ott fegyveres harcokban is résztvett magyar antifasisztákon kívül, akiknek száma több ezerre tehető – közel 3000 ember harcolt a hazai partizáncsoportokban. Ugyanakkor igen sok magyar vett részt más európai országok antifasiszta harcában. Így a szlovák nemzeti felkelésben, a csehszlovákiai partizánmozgalom soraiban megközelítően 3000-4000-ren harcoltak a magyar nép fiai közül, de több százra tehető azoknak a magyar antifasisztáknak a létszáma is, akik részt vettek a lengyel, a francia és a belga ellenállásban. A jugoszláv népfelszabadító háborúban mintegy 1000-1200 magyar katona harcolt.

A magyarországi partizáncsoportok küzdelme, ha katonai értelemben nem is volt nagy horderejű, politikai és erkölcsi szempontból azonban feltétlenül figyelemre méltó volt. Jelentőségét növelte, hogy fontos szerepet töltött be a nemzeti ellenállás egyéb formáinak a kifejlődésében is.

1944 őszén a földalatti antifasiszta nemzeti ellenállás továbbfejlődése szempontjából nagy jelentősége volt a Magyar Front megerősödésének. Vezetésére Intéző Bizottságot hoztak létre, amelynek elnöke Szakasits Árpád, tagjai pedig Kállai Gyula, Kovács Imre és Tildy Zoltán lettek. A Magyar Front megerősödésében döntő szerepet játszott az a tény, hogy a kommunista és a szociáldemokrata párt – hosszabb tárgyalások eredményeként – 1944. október 10-én egységfront-megállapodást kötött.

A nemzeti ellenállás az ország katonai felszabadításának megindulásával erősödött, s különösen Horthy 1944. október 15-i leválási kísérletének kudarca után, az ellenforradalmi rendszer összeomlása is elkezdődött. Ezt követően érezhetően meggyorsult a horthysta hadsereg bomlása. A különböző polgári politikai csoportok egyre sürgetőbben keresték a kapcsolatot a Magyar Fronttal. A kapcsolatot keresők között voltak Kiss János altábornagy és társai is, akik vállalták a fegyveres ellenállást a németek és a nyilasok ellen.

A kommunista párt kezdeményezésére 1944. november elején – egy szélesebb körű nemzeti összefogás eredményeként – létrejött a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottsága. E bizottság elnöke Bajcsy-Zsilinszky Endre volt. Ugyanakkor az MNFFB megbízásából Kiss János altábornagy alakította meg az ellenállás katonai vezérkarát. Feladata az volt, hogy az ellenállásra megnyerhető magyar katonai alakulatok és a felfegyverzett munkásosztagok részvételével felkelést szervezzen. Kiss Jánost és társait azonban a Gestapo november 22-én letartóztatta, Bajcsy-Zsilinszky Endrével együtt. A nyilasok halálra ítélték és decemberben kivégezték őket. Ezután az MNFFB lényegében megszűnt, de a Magyar Front tovább élt és szervezte a nemzeti ellenállást, a dolgozó tömegek harcát.

A magyar nép forradalmi erőinek összefogása és fegyveres küzdelme az illegalitásban azonban nem érte el azt a fokot, hogy saját erejéből szabadítsa fel az országot a német megszállás és a fasiszta elnyomás alól. Az ország szabad, demokratikus fejlődéséhez a döntő lökést, az érlelődő belső feltételek mellett, a szovjet hadsereg felszabadító harcának sikerei adták meg, biztosítva a kedvező külső, nemzetközi feltételt. Ennek eredményeként az 1944 őszén Magyarországon kialakuló forradalmi helyzet a felszabadított területeken nyomban népi demokratikus forradalomba mehetett át. Az illegális harc, a fegyveres nemzeti ellenállás így a felszabadulást követő forradalmi fejlődés közvetlen belső előzményévé, szerves részévé vált.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!