Kelet-Magyarország katonai felszabadítása
(Idézet: A magyar népidemokrácia története 1944-1962)
Kelet-Magyarország
katonai felszabadítása
1944 nyarán új szakasz kezdődött a második világháború menetében, a hitleri Németország és szövetségesei teljes szétzúzásának az időszaka. E harcok során a szovjet hadsereg 1944 szeptemberének utolsó harmadára – átjutva a Keleti- és Déli-Kárpátok hágóin, valamint Dél-Erdély hegyes-dombos vidékein – hazánk délkeleti határaihoz ért. A 2. Ukrán Front egységei kezdték meg Magyarország felszabadítását.
A szovjet csapatok szeptember közepén Dél-Erdély nyugati részén indultak támadásra a megszálló hitlerista és horthysta csapatok ellen. 19-én bevonultak Temesvárra, szeptember 21-22-e éjjelén pedig Aradot szabadították fel. Az 53. hadsereg egyik hadosztálya már Arad felszabadításának napján parancsot kapott, hogy a várostól északnyugatra és nyugatra, egy védelmi vonalra is alkalmas terepszakaszt foglaljon el. E feladat végrehajtásakor a Battonya-Arad útvonal körzetében érték el, illetve lépték át a hadosztály katonái a magyar-román határt, 1944. szeptember 22-ről 23-ra virradóra. A 18. harckocsihadtest egységei 23-án reggel indítottak támadást Battonya elfoglalásáért, de ez a kísérletük nem járt sikerrel. Ugyanakkor a szovjet csapatok – Battonyától északra, egészen Elekig – szinte mindenhol a magyar határ mögé vetették vissza az ellenséget. Az 53. hadsereg alakulatai – Arad és Szeged között folytatva a harcot – szeptember 24-én a déli órákban szabadították fel az első magyarországi települést, a határ menti Csanádpalotát. Még ugyanezen nap délutánján felszabadult a Gyulától délre fekvő Elek, majd néhány órával később Ujnagylak is. A fenti községek közül azonban csak Ujnagylak szabadult fel véglegesen, mivel a másik két település még egy-egy rövid időre ismét fasiszta megszállás alá került.
A Vörös Hadsereg magyar földre lépése tehát nem jelentette egyúttal és azonnal község vagy város felszabadítását is. Sőt, az első község felszabadulása sem ott történt meg, ahol a magyar területre való első behatolás. Ezért különbséget kell tennünk az elsőnek felszabadult település és aközött, hogy hol lépett először hazánk földjére a felszabadító Vörös Hadsereg.
Az első felszabadult magyar város Makó volt, amelyet szeptember 26-án vettek birtokba a szovjet csapatok. Ezen a napon szabadult fel a mai Békés megye délkeleti részében elhelyezkedő Battonya község is. Az ország többi részének felszabadításában három ukrán front alakulatai működtek közre. A 4. Ukrán Front egységei Sátoraljaújhelyt és környékét, a 2. Ukrán Front csapatai – R. J. Malinovszkij marsall parancsnoksága alatt – az ország keleti felének központi helyeit foglalták el, illetőleg tisztították meg a megszálló német és horthysta-nyilas fegyveres erőktől. Ez a hadseregcsoport Szeged (október 11.), Debrecen (október 19.), Kecskemét és Nyíregyháza (október 31.) továbbá Szolnok (november 4.) felszabadítása után december közepére – Miskolcon, Diósgyőrön, Egeren, Balassagyarmaton, Vácon, Gödöllőn, Monoron és Szigetszentmiklóson át – a Dunántúlon a Velencei-tóig és a Balatonig jutott el. November közepén értek az ország területére és kapcsolódtak be a felszabadító harcokba a 3. Ukrán Front alakulatai, F. I. Tolbuhin marsall vezetésével. Ekkor keltek át ugyanis a Dráva torkolatától északra a Dunán és kezdték meg délkeletről a Dunántúl felszabadítását. December közepén – Pécs (november 29.), Szekszárd (november 30.) és Kaposvár (december 2.) birtokbavétele után – északon Adonynál és a Velencei-tó előtt egyesültek a 2. Ukrán Front csapataival, majd a Balaton déli partjára vonultak fel, amelynek délkeleti csücskétől délre a Dráváig nyomultak előre.
1944. december közepére ezzel szabaddá vált az ország egész területének mintegy 60%-a, népességének alig valamivel több mint a fele. Budapest és 32 város a szovjet csapatok kezén volt: az 5 szabad királyi város közül 3, a 8 törvényhatósági jogú város közül 5 és a 39 megyei város közül 24. A felszabadult országrész forradalmi-történeti múltja és a társadalmi-gazdasági viszonyok alapján vizsgált korabeli jelene is érdekes képet mutatott. Felszabadult a nagy plebejus-agrár forradalmi hagyományokkal rendelkező Tiszántúl, s az azon belül is jelentős Viharsarok, a függetlenségi tradícióit őrző Debrecen és környéke, a kuruc szabadságharcos múltját ápoló északkeleti országrész, valamint a Duna-Tisza köze 1848-1849-es és agrárszocialista örökséggel is rendelkező mezővárosai. A Tiszántúlon és az Alföld északi részein éltek az ország legnagyobb és ezzel egyidejűleg a legradikálisabb szegény és nincstelen paraszti tömegei. Az ország északi, illetve déli részén két jelentős ipari központ is volt, a maga proletárharcokban edzett munkásságával: Miskolc-Diósgyőr és környéke, valamint Pécs és a Mecsek-vidék.
Ahhoz, hogy az ország a fasiszta koalícióval való szakítás útjára léphessen, főleg Horthy 1944. októberi sikertelen kísérlete után, már két lényeges feltétel volt szükséges: az ország legalább egy jelentős részéből a szovjet hadsereg kiverje a német fasiszta megszállókat és nyilas kiszolgálóikat, továbbá, az így előállt kedvező helyzetben olyan magyar antifasiszta, demokratikus erők legyenek, amelyek kivezetik az országot a háborúból és a demokratikus fejlődés útjára térítik. A katonai felszabadítás tehát csak a demokratikus kibontakozás lehetőségét teremthette, pontosabban teremtette meg, magát a kormányozni is képes, szervezett politikai erőket nem.
A Szovjetunió az antifasiszta koalíció többi nagyhatalmával együtt, határozott antifasiszta és demokratikus politikai rendszer kiépítését bátorította és támogatta Magyarország esetében is. A szovjet kormánynak ezt a politikáját és magatartását fejezte ki az Állami Honvédelmi Bizottság 1944. október 27-i határozata, amely lényegében megszabta a hazánkban harcoló szovjet csapatok feladatait. A szóban forgó dokumentum tartalmában teljesen megegyezett azokkal az állásfoglalásokkal, amelyeket a volt német szövetséges országokkal kapcsolatban hoztak, így például az ÁHB Romániára vonatkozó 1944. április 2-i határozatával, amelyet a Vörös Hadsereg román földre lépésekor fogadtak el.
Az ÁHB Magyarországra vonatkozó határozata jó egy hónappal az ország felszabadulásának megindulása után született meg, mert ez idő alatt történt meg a magyar-szovjet kapcsolatfelvétel, vették kezdetét a fegyverszüneti tárgyalások, illetve írták alá Horthy Miklós megbízottai Moszkvában az előzetes feltételeket. Horthy átállásának elmaradásával azonban meghiúsult a magyar-szovjet kapcsolat megállapodásos rendezése. Ilyen előzmények után az ÁHB, felelős központi magyar szerv hiányában, a 2. Ukrán Front haditanácsára volt kénytelen ruházni a felszabadított magyar területek polgári közigazgatásának megszervezését és ellenőrzését is. De a szovjet katonai hatóságok Magyarországon nem szerveztek külön saját katonai adminisztrációt a polgári élet irányítására, hanem a magyar közigazgatás mielőbbi hatékony működését kívánták biztosítani.
A fentebbiekkel összhangban minden megyeszékhelyre, a városokba és a nagyközségekbe szovjet katonai parancsnokot, kommendánst neveztek ki, aki saját katonai feladatain túlmenően segítette talpra állítani és újjászervezni a magyar polgári hatóságokat, ellenőrizte azok munkáját és azt is, hogy tevékenységük a Hitler-ellenes háború érdekeit is szolgálja. A katonai parancsnokok minden intézményt és személyt felszólítottak a munka felvételére, helyesebben folytatására. A helyi hatalmi szervek élére új vezetőket állítottak, ha a régiek elmenekültek, vagy kifejezetten akadályozták az illető szerv, hatóság normális működését. Az ipari és kereskedelmi vállalatok vezetését általában a régi alkalmazottak valamelyikére bízták, ha a tulajdonosok eltávoztak, illetőleg nem voltak hajlandók folytatni korábbi tevékenységüket. A szovjet katonai parancsnokok ily módon kívánták a front és egyben a lakosság érdekeit is szolgálni mind a közigazgatás, mind pedig a termelés és szolgáltatás területén anélkül, hogy a tulajdonviszonyokhoz hozzányúltak volna.
A szovjet katonai hatóságok – a magyar kizsákmányoló osztályok fasiszta uralkodó körei által előidézett súlyos helyzetben – intézkedéseikkel és magatartásukkal kétségtelenül a fasizmus szétverését, maradványainak felszámolását s ezzel együtt az elnyomott dolgozó nép felszabadulását segítették elő. Ezt célozta az a kiáltvány is, amelyet a 2. Ukrán Front parancsnoksága az ÁHB határozatának megfelelően nyomban október 27-e után kiadott és röplap formájában s minden egyéb módon terjesztett a már felszabadult magyar lakosság körében. A kiáltvány újólag megerősítette, hogy a Vörös Hadsereget nem vezérlik területszerző célok, nem szándékozik Magyarország társadalmi rendjét megváltoztatni, az ország területére lépését kizárólag katonai szükségszerűség tette elkerülhetetlenné. Célja a fasizmus szétzúzása és az elnyomott népek felszabadításának elősegítése.
A szovjet katonai hatóságok több okból is ragaszkodtak a régi államszervezet s főleg a közigazgatás fenntartásához. Egyrészt, mert a harc közvetlen érdekei megkövetelték a lehető legoptimálisabb hátországi rendet, és azt a régi állami szervekre támaszkodva vélték leggyorsabban elérni, nem pedig új formákkal való kísérletezéssel. Másrészt, mert ez elfogadható volt az ellentétes társadalmi-politikai alapokon álló antifasiszta koalíció valamennyi tagjának. Továbbá ez a megoldás fokozni látszott annak a lehetőségét, hogy a németellenes harcba esetleg bekapcsolódnak a Horthy-Magyarország bizonyos, Hitlerrel szakító erői is.
A Vörös Hadsereg szervei nem nyúltak tehát a magyar állam kialakult felépítési formájához és rendjéhez. Sőt, azt a felszabadulás után úgy, ahogyan a front elvonulásával megmaradt, azonnal megpróbálták életre kelteni. De nem érintették általában a volt személyi állományt sem, hanem azokat, akik a helyükön maradtak, azonnal felszólították munkájuk végzésére. A helyben maradottak többsége élt is a felajánlott lehetőséggel. Kisebb hányaduk azonban vissza is élt vele, mert hivatali helyzetüket a régi rendszer átmentésére, visszaállítására próbálták felhasználni.
Ott, ahol elmenekültek a korábbi vezetők, rendszerint a visszamaradt helyettesek vagy más felelős beosztásúak, illetve az egyszerű tisztviselők közül bíztak meg a katonai parancsnokok valakit az adott község, város vagy terület irányításával. Csupán akkor fordultak a politikai aktivitásukat azonnal elkezdő és legtöbbször már a szovjet csapatok beérkezésekor jelentkező népiforradalmi erőkhöz vagy az illető helység értelmiségéhez (pedagógusokhoz, orvosokhoz s esetleg valamelyik egyház papjához), ha az állami hivatalban, intézményben egyáltalán nem találtak megfelelő személyt. Ez esetben vagy közvetlenül megbíztak valakit az ügyek vitelével, vagy pedig kérték a helyi baloldali embereket és értelmiségieket, hogy válasszanak, jelöljenek ki maguk közül valakit ideiglenes vezetőnek.
Ez a szovjet politika természetesen nem azt jelentette, hogy a háborús és népellenes bűnösök, a fasiszták megmenekülhettek a felelősségre vonás elől, hanem csak azt, hogy a szovjet katonai szervek – egészen kivételes esetektől eltekintve – nem foglalkoztak ilyen kérdésekkel. Ezt a feladatot valamennyi volt németekkel szövetséges országban – a fegyverszüneti egyezmények alapján – a saját államhatalmi szerveknek kellett elvégezniök. Lényegében ugyanez vonatkozott az államszervezet demokratikus átalakítására is. Az újjászerveződő állami élet demokratikus megtisztulásához egyébként is nagymértékben hozzájárult az a körülmény, hogy a régi vezetők és a magasabb beosztású tisztségviselők többsége elmenekült a közelgő Vörös Hadsereg elől. Ez szinte általános tünet volt a Tiszántúlon és a Duna-Tisza közén.
A szovjet hadsereg előrenyomulásával szétverte, illetőleg kiszorította az országból az idegen fegyveres erőt, amelyre a nyilas hatalom támaszkodott. De ugyanígy szétzúzta a magyar ellenforradalmi rendszer még ellenálló haderejét is. Erre a sorsra jutott a régi karhatalom is, amely szinte teljes létszámban eltávozott állomáshelyéről. Legtöbbször velük menekültek el a földbirtokosok, a tőkések, valamint a nyilasok és a Horthy-rendszer volt politikai képviselői, magukkal ragadva a közigazgatás, a bíróságok stb. tisztviselőinek és alkalmazottainak tekintélyes hányadát is.
A régi államgépezet széthullása, a régi rendszer politikai exponenseinek, valamint a tisztviselői kar zömének eltávozása önmagában is kedvező lehetőséget jelentett a magyar antifasiszta, demokratikus és forradalmi erők számára. A szóban forgó csoportok és rétegek nyugatra történt evakuálását valójában sem a katonai érdek, sem pedig az antifasiszta nagyhatalmak politikája nem követelte. Ez elsősorban a több évtizedes szovjetellenes propaganda hatásával magyarázható, annak az eredménye volt, amely pontosan azokra ütött vissza, akik a lakosság különböző rétegeit maguk ijesztgették vele. A menekülésáradat tehát szükségtelen volt, de megtörtént, s ez a körülmény objektíve kedvezett a népi, forradalmi erők felülkerekedésének.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!