Címke: ideológia

Marx – Tőke 1 – A tőke általános formulája
(idézet: Marx és Engels válogatott művei 2)

Marx
Második szakasz
A pénz átváltozása tőkévé
Negyedik fejezet

A pénz átváltozása tőkévé
1.A tőke általános formulája

Az áruforgalom a tőke kiindulópontja. Árutermelés és fejlett áruforgalom, kereskedelem azok a történelmi előfeltételek, amelyek mellett a tőke létrejön. A világkereskedelem és a világpiac nyitják meg a XVI. században a tőke modern élettörténetét.

Ha az áruforgalom anyagi tartalmát, a különböző használati értékek cseréjét figyelmen kívül hagyjuk, s csak azokat a gazdasági formákat vesszük szemügyre, amelyeket e folyamat létrehoz, azt látjuk, hogy utolsó terméke a pénz. Az áruforgalomnak ez az utolsó terméke a tőke első megjelenési formája.

Történelmileg a tőke mindenütt először pénz formájában lép szembe a földtulajdonnal, mint pénzvagyon, kereskedőtőke és uzsoratőke.¹* De nem kell visszatekintenünk a tőke keletkezésének történetére ahhoz, hogy felismerjük, hogy a pénz az első megjelenési formája. Naponta ugyanaz a történet játszódik le a szemünk előtt. Minden új tőke még ma is mint pénz lép először a színre, azaz a piacra, az árupiacra, a munkapiacra vagy a pénzpiacra, mint olyan pénz, amelynek meghatározott folyamatok útján tőkévé kell átváltoznia.
¹* A földtulajdonnak a személyes szolgasági és uralmi viszonyokon nyugvó hatalma és a pénz személytelen hatalma közti ellentétet világosan kifejezi ez a két francia közmondás: „Nulle terre sans seigneur” [nincs föld hűbérúr nélkül]. „L’argent n’a pas de maitre” [a pénznek nincs ura].*

A pénz mint pénz és a pénz mint tőke először csak abban különböznek, hogy körforgásuk formája különböző.

Az áruforgalom közvetlen formája Á—P—Á, áru átváltoztatása pénzzé és pénz visszaváltoztatása áruvá, eladás vétel céljából. E formán kívül azonban van egy második, tőle sajátosan különböző is, a P—Á—P forma, pénz átváltoztatása áruvá és áru visszaváltoztatása pénzzé, vétel eladás céljából. Az a pénz, amely mozgásában ez utóbbi körforgást írja le, tőkévé változik át, tőkévé lesz, és rendeltetése szerint máris tőke.

Vegyük közelebbről szemügyre a P—Á—P körforgást. Az egyszerű áruforgalomhoz hasonlóan ez is két ellenkező szakaszt fut be. Az első szakaszban, P-Á-ban, a vételben, a pénzt átváltoztatják áruvá. A második szakaszban, Á-P-ben, az eladásban, az árut visszaváltoztatják pénzzé. A két szakasz egysége pedig az összmozgás, amely pénzt cserél ki árura és ugyanazt az árut ismét pénzre, árut vesz, hogy eladja, vagy, ha nem törődünk a vétel és az eladás formai különbségeivel, a pénzzel árut és az áruval pénzt vásárol.^2* Az eredmény, amelyben az egész folyamat kihuny, pénz kicserélése pénzre, P—P. Ha 100 £-ért 2000 font gyapotot vásárolok és a 2000 font gyapotot újra eladom 110 £-ért, végül is 100 £-et 110 £-re, pénzt pénzre cseréltem ki.
^2* „Pénzzel árukat vásárolnak és árukkal pénzt vásárolnak.” (Mercier de la Riviére: „L’ordre naturel et essentiel des sociétés politiques” [A politikai közösségek természetes és lényeges rendje]. 543. old.)*

Mármost nyilvánvaló ugyan, hogy a P—Á—P körforgás ízetlen és tartalmatlan volna, ha ezen a kerülő úton ugyanazt a pénzértéket ugyanarra a pénzértékre, tehát például 100 £-et 100 £-re akarnánk kicserélni. Akkor már hasonlíthatatlanul egyszerűbb és biztosabb volna a kincsgyűjtő módszere, aki megtartja a maga 100 £-jét, ahelyett hogy kitenné a forgalom veszélyeinek. Másrészt, akár sikerül a kereskedőnek a 100 £-ért vásárolt gyapotot 110 £-ért újra eladnia, akár kénytelen 100 £-ért, sőt esetleg 50 £-ért túladni rajta, pénze mindenképpen sajátságos és eredeti mozgást végzett, egészen másfajtát, mint az egyszerű áruforgalomban, például a paraszt kezében, aki gabonát ad el, s az így szerzett pénzen ruhát vesz. Először tehát jellemeznünk kell a P—Á—P és az Á—P—Á körforgás formai különbségeit. Ezzel egyszersmind megmutatkozik majd az a tartalmi különbség is, amely e formai különbségek mögött leselkedik.

Nézzük meg először, mi a közös a két formában.

Mindkét körforgás ugyanarra a két ellenkező szakaszra hasad: Á-P-re, eladásra, és P-Á-ra, vételre. Mindkét szakaszban ugyanaz a két dologi elem, az áru és a pénz — és ugyanazt a gazdasági jellemálarcot viselő két személy, a vevő és az eladó áll szemben egymással. Mindkét körforgás ugyanazoknak az ellenkező szakaszoknak az egysége, és ezt az egységet mindkét esetben három szerződő fél fellépése közvetíti, akik közül az egyik csak elad, a másik csak vesz, de a harmadik felváltva vesz és elad.

Az, ami az Á—P—Á és a P—Á—P körforgást mégis már eleve különválasztja, ugyanazoknak az ellenkező forgalmi szakaszoknak fordított sorrendje. Az egyszerű áruforgalom az eladással kezdődik és a vétellel végződik, a tőkeként működő pénz körforgása a vétellel kezdődik és az eladással végződik. Amott az áru, emitt a pénz a mozgás kiinduló- és végpontja. Az első formában a pénz, a másodikban, fordítva, az áru közvetíti az összfolyamatot.

Az Á—P—Á körforgásban a pénz végül is olyan áruvá változik át, amely használati értékül szolgál. A pénzt tehát véglegesen elköltötték. A fordított formában, P—Á—P-ben viszont a vevő azért ad ki pénzt, hogy mint eladó pénzt vegyen be. Az áru megvásárlásakor pénzt dob a forgalomba, hogy azt ugyanannak az árunak az eladásával újra kivonja. A pénzt csak azzal a sanda szándékkal ereszti ki a markából, hogy újra megkaparintsa. Ezért a pénzt csak előlegezi.^3*
3* „Ha valamely dolgot azért vesznek meg, hogy újra eladják, akkor a felhasznált összeget előlegezett pénznek nevezzük; ha nem azért veszik, hogy eladják, akkor a pénzt elköltöttnek mondhatjuk.” (James Steuart: „Works etc”. Fia, Sir James Steuart tábornok kiadása, London 1805.1. köt. 274. old.)*

Az Á—P—Á formában ugyanaz a pénzdarab kétszer változtat helyet. Az eladó kapja a vevőtől és továbbfizeti egy másik eladónak. Az összfolyamat, amely azzal kezdődik, hogy áru fejében pénzt vesznek be, azzal végződik, hogy pénzt adnak oda áru fejében. Fordított a helyzet a P—Á—P formában. Nem ugyanaz a pénzdarab, hanem ugyanaz az áru változtat itt kétszer helyet. A vevő kapja az eladótól és továbbadja egy másik vevőnek. Ahogyan az egyszerű áruforgalomban ugyanannak a pénzdarabnak a kétszeri helyváltoztatása azt eredményezi, hogy ez a pénzdarab végérvényesen átmegy egyik kézből a másikba, itt ugyanannak az árunak a kétszeri helyváltoztatása azt eredményezi, hogy a pénz visszaáramlik eredeti kiindulópontjára.

A pénz visszaáramlása kiindulópontjára nem függ attól, hogy az árut drágábban adják-e el, mint ahogy vették. Ez a körülmény csak a visszaáramló pénzösszeg nagyságát befolyásolja. Maga a visszaáramlás jelensége bekövetkezik, mihelyt a megvett árut ismét eladták, tehát a P—Á—P körforgást teljesen megtették. Ez tehát egy érzékileg észlelhető különbség a pénznek tőkeként megtett körforgása és puszta pénzként megtett körforgása között.

Az Á—P—Á körforgás teljesen befejeződött, mihelyt valamely áru eladása pénzt hoz, amelyet más áru vétele ismét elvon. Ha a pénz mégis visszaáramlik kiindulópontjára, ez csak azért következik be, mert az egész forgást megújítják, vagyis megismétlik. Ha 1 quarter gabonát eladok 3 £-ért és ezen a 3 £-en ruhát veszek, akkor a 3 £-et a magam részéről végérvényesen elköltöttem. Semmi közöm többé hozzá. A pénz a ruhakereskedőé. Ha mármost eladok egy második quarter gabonát, a pénz visszaáramlik hozzám, de nem az első ügylet, hanem csupán annak megismétlése következtében. S ez a pénz újra eltávozik tőlem, mihelyt a második ügyletet befejezem és újra veszek. Az Á—P—Á körforgásban tehát a pénz elköltésének semmi köze sincs a pénz visszaáramlásához. A P—Á—P körforgásban viszont a pénz visszaáramlását maga az elköltés módja szabja meg. Ha nincs meg ez a visszaáramlás, a művelet nem sikerült, vagy a folyamat félbeszakadt és még nem kész, mert nincs meg a második szakasza, a vételt kiegészítő és lezáró eladás.

Az Á—P—Á körforgás az egyik áruból mint kezdőpontból indul ki, és egy másik áruval mint végponttal zárul, úgy, hogy ez utóbbi áru kiesik a forgalomból és a fogyasztásba kerül. Végcélja ennélfogva fogyasztás, szükségletek kielégítése, egyszóval használati érték. A P—Á—P körforgás ezzel szemben a pénzből indul ki mint kezdőpontból, és végül ugyanehhez tér vissza mint végponthoz. Indítéka és meghatározó célja ezért maga a csereérték.

Az egyszerű áruforgalomban a kezdő- és a végpontnak ugyanaz a gazdasági formája. Mindkettő áru. Mégpedig ugyanolyan értéknagyságú áru. De minőségileg különböző használati értékek, például gabona és ruha. A mozgás tartalma ebben az esetben a termékek cseréje, a társadalmi munkát megtestesítő különböző anyagoknak a kicserélése. Más a helyzet a P—Á—P körforgásban. Ez első pillantásra tartalmatlannak tűnik fel, mert látszólag tautologikus. Mindkét végpontnak ugyanaz a gazdasági formája. Mindkettő pénz, tehát nem minőségileg különböző használati értékek, hiszen a pénz éppen az áruknak olyan átváltozott alakja, amelyben azok különös használati értéke kihunyt. Előbb 100 £-et gyapotra, azután ugyanazt a gyapotot megint 100 £-re, tehát kerülő úton pénzt pénzre, ugyanazt ugyanarra cserélni — ez éppoly céltalan, mint ízetlen műveletnek látszik.^4*
4* „Nem cserélnek pénzt pénzre”, kiáltja oda Mercier de la Riviére a merkantilistáknak. („L’ordre naturel etc ”, 486. old.) Egy munkában, amely ex professo [hivatásszerűen] a „kereskedelemmel” és a „spekulációval” foglalkozik, ez olvasható: „Minden kereskedelem különböző fajtájú dolgok kicserélése; és az előny” (a kereskedő számára?) „éppen ebből a különbözőségből fakad. Egy font kenyeret egy font kenyérre cserélni… semmiféle előnnyel nem járna … a kereskedelem ezért előnyösen elüt a játéktól, amely csak pénz cseréje pénzre.” (Th. Corbet: „An Inquiry into the Causes and Modes of the Wealth of Individuals; ort he Principles of Trade and Speculation explained” [Vizsgálódás az egyének gazdagságának okairól és módjairól; vagy a kereskedés és a spekuláció alapelveinek magyarázata], London 1841, 5. old.) Bár Corbet nem látja, hogy P—P, pénz cseréje pénzre, nemcsak a kereskedelmi tőkének, hanem minden tőkének jellegzetes forgási formája, legalább azt elismeri, hogy a kereskedelem egyik fajtájának, a spekulációnak ez a formája közös a játékéval, de erre jön MacCulloch, és úgy véli, hogy eladás végett venni spekuláció, tehát eltűnik a különbség spekuláció és kereskedelem között. „Minden olyan ügylet, amelyben valaki azért vesz valamely terméket, hogy azt ismét eladja, valójában spekuláció.” (MacCulloch: „A Dictionary, practical etc. of Commerce” [A kereskedelem gyakorlati stb. szótára], London 1847, 1009. old.) Hasonlíthatatlanul naivabb Pinto, az amszterdami tőzsde Pindarosza: „A kereskedelem játék” (ezt a mondatot Locke-tól vette), „és koldusoktól nem lehet nyerni. Ha hosszú időn át mindenkitől mindent elnyertek volna, akkor barátságos megegyezéssel a profit legnagyobb részét vissza kellene adni, hogy újrakezdődhessék a játék.” (Pinto: „Traité de la circulation et du credit” [Értekezés a forgalomról és a hitelről], Amszterdam 1771, 231. old.)*

Az egyik pénzösszeg a másik pénzösszegtől egyáltalában csakis nagyságában különbözhet. A P—Á—P folyamat tartalmát ezért nem végpontjainak minőségi különbsége adja meg, hiszen mindkettő pénz, hanem csak a végpontok mennyiségi különbözősége. Végül több pénzt vonnak ki a forgalomból, mint amennyit az elején beledobtak. A 100 £-ért vásárolt gyapotot például 100+10, vagyis 110 £-ért adják el újra. E folyamat teljes formája ennélfogva P—Á—P’, ahol P’ = P+ΔP, azaz egyenlő az eredetileg előlegezett pénzösszeggel plusz egy növekménnyel. Ezt a növekményt, vagyis az eredeti értéken felüli többletet értéktöbbletnek (Mehrwert, surplus value) nevezem. Az eredetileg előlegezett érték tehát a körforgásban nemcsak fennmarad, hanem megváltoztatja benne értéknagyságát, értéktöbbletet tesz hozzá, vagyis értékesíti magát. És ez a mozgás változtatja tőkévé.

Lehetséges ugyan az is, hogy Á—P—Á két végpontja, Á és Á, például gabona és ruha, mennyiségileg különböző értéknagyságok. Előfordulhat, hogy a paraszt a gabonáját értéke felett adja el, vagy a ruhát értéke alatt veszi meg. Előfordulhat, hogy a ruhakereskedő becsapja a parasztot. Az ilyen értékkülönbözőség azonban magának e körforgási formának számára puszta véletlen marad. Az Á—P—Á forma nem veszti el egészen értelmét és eszét⁶², mint a P—Á—P folyamat, ha két végpontja, például gabona és ruha, egyenértékek. Ellenkezőleg, itt a normális lefolyásnak feltétele, hogy ezek egyenértékek legyenek.

A vétel céljából való eladás megismétlésének vagy megújításának — éppúgy, mint magának e folyamatnak — mértéke és értelme egy rajta kívül álló végcél, a fogyasztás, meghatározott szükségletek kielégítése. Az eladás céljából való vételnek ellenben kezdete és vége ugyanaz, pénz, csereérték, és a mozgás már ezáltal is vég nélküli. P-ből ugyan P+ΔP, a 100 £-ből 100+10 lett. De pusztán minőségét tekintve 100 £ ugyanaz, mint 100 £, tudniillik pénz. Mennyiségét tekintve pedig 100 £ korlátozott értékösszeg, mint 100 £. Ha a 110 £-et pénzként elköltenék, akkor kiesne szerepéből. Nem lenne többé tőke. A forgalomból kivonva kinccsé kövül, és egyetlen garas sem nő hozzá, ha ítéletnapig hever is. Ha tehát egyszer már az érték értékesítéséről van szó, akkor ugyanolyan szükséglet áll fenn a 110 £ értékesítésére, mint a 100 £-ére, mert mindkettő korlátozott kifejezése a csereértéknek, tehát mindkettőjüknek egyaránt az a hivatása, hogy nagyságuk növelésével megközelítsék a gazdagságot mint olyat. Az eredetileg előlegezett 100 £ érték egy pillanatra különbözik ugyan attól a 10 £ értéktöbblettől, amellyel a forgalomban megnő, de ez a különbség rögtön újra szétfoszlik. A folyamat végén nem az egyik oldalon a 100 £ eredeti érték és a másikon a 10 £ értéktöbblet kerül ki. Ami kikerül, az egy 110 £-es érték, amely ugyanúgy a megfelelő formában van ahhoz, hogy megkezdje értékesítési folyamatát, mint az eredeti 100 £. A pénz a mozgás végén megint mint a mozgás kezdete kerül ki.^5*
5* „A tőke… megoszlik az eredeti tőkére és a nyereségre, vagyis a tőke szaporulatára… ámbár a gyakorlat maga ezt a nyereséget azonnal újra a tőkéhez csapja és ezzel együtt forgatja.” (F. Engels: „Umrisse zu einer Kritik der Nationalökonomie” [A nemzetgazdaságtan bírálatának vázlata] a „Deutsch-Französische Jahrbücher”-ben, Arnold Ruge és Karl Marx. kiadása, Párizs 1844, 99. old. [Marx és Engels Művei. 1. köt. 509. old.])*

Ezért a vége minden egyes körforgásnak, amelyben az eladás céljából való vétel végbemegy, önmagától egy új körforgás kezdete. Az egyszerű áruforgalom — a vétel céljából való eladás — eszköz a forgalmon kívül álló végcél elérésére, használati értékek elsajátítására, szükségletek kielégítésére. A pénznek mint tőkének a körforgása ezzel szemben öncél, mert az érték értékesítése csakis ezen a folytonosan megújított mozgáson belül létezik. A tőke mozgásának ezért nincs mértéke.^6*
6* Arisztotelész szembeállítja a khrématisztikével [pénzszerzéssel] az oikonomikét [gazdálkodást], Az oikonomikéból indul ki. Amennyiben ez a szerzés művészete, annyiban az élethez szükséges és a háztartás vagy az állam számára hasznos javak megszerzésére szorítkozik. „Az igazi gazdagság ilyen használati értékekből áll; mert az effajta birtoklásnak a jó élethez elegendő mértéke nem határtalan. De van a szerzés művészetének egy másik fajtája, amelyet kiváltképpen, s joggal, khrématisztikének neveznek, és melynek révén úgy látszik, hogy a gazdagságnak és a birtoklásnak nincs határa. Az árukereskedelem” (szó szerint szatócskereskedelmet jelent, és Arisztotelész azért választja ezt a formát, mert ebben a használati érték dominál) „természeténél fogva nem tartozik a khrématisztikéhez, mert itt a csere csak a nekik” (a vevőknek és az eladóknak) „szükségesre szorítkozik.” Ezért — fejti ki tovább — az árukereskedelem eredeti formája a cserekereskedelem volt, de ennek kibővülésével szükségszerűen létrejött a pénz. A pénz feltalálásával a cserekereskedelemnek szükségszerűen árukereskedelemmé kellett fejlődnie, és ez — eredeti tendenciájával ellentmondásban — khrématisztikévé, a pénzcsinálás művészetévé alakult. A khrématisztiké mármost abban különbözik az oikonomikétól, hogy számára a forgalom a gazdagság. Úgy látszik, hogy a pénz körül forog, mert a csere e fajtájának a kezdete és a vége a pénz. Ezért az a gazdagság is, amelyre a khrématisztiké törekszik, határtalan. Miként minden művészet, amelynek célkitűzése nem eszköznek, hanem végső célnak számít, a törekvéseiben nem ismer határt, mert igyekszik mindjobban megközelíteni ezt a végső célt, míg azok a művészetek, amelyek csak célravezető eszközöket keresnek, nem határtalanok, mert maga a cél határt szab nekik, akképpen a khrématisztiké célkitűzésének sincs határa, hanem célkitűzése az abszolút meggazdagodás. Az oikonomikénak, szemben a khrématisztikével, van határa … az előbbi magától a pénztől eltérő valamire, az utóbbi a pénz gyarapítására törekszik … E két egymásba fonódó forma felcserélése egyeseket arra késztet, hogy a pénz megtartását és határtalan gyarapítását tekintsék az oikonomiké végcéljának.” (Arisztotelész: „De Republica”, Bekker kiadása, I. könyv, 7—9. fej., elszórtan.)*

E mozgás tudatos hordozójaként a pénzbirtokos tőkéssé válik. Személye, vagy inkább zsebe, a pénz kiindulópontja és visszatérési pontja. Ennek a körforgásnak objektív tartalma — az érték értékesítése — az ő szubjektív célja, és ő csak annyiban funkcionál tőkésként, vagyis megszemélyesített, akarattal és tudattal felruházott tőkeként, amennyiben műveleteinek egyetlen indítéka az elvont gazdagság egyre fokozódó elsajátítása. A használati értéket tehát sohasem szabad a tőkés közvetlen céljának tekinteni.^7* De az egyes nyereséget sem, hanem csak a nyerészkedés szüntelen mozgását.^8*
7* „Nem az áru” (itt használati érték értelemben) „a meghatározó célja az üzleteket kötő tőkésnek … az ő meghatározó célja a pénz.” (Th. Chalmers: „On Political Economy etc.” [A politikai gazdaságtanról stb.], II. kiad., Glasgow 1832, 165—166. old.)*
⁸* „A kereskedő úgyszólván semmibe sem veszi a már elért nyereséget, hanem tekintete mindig az eljövendőre irányul.” (A. Genovesi: „Lezioni di economica civile” [Előadás a polgári gazdaságtanról], 1765; Custodi Olasz közgazdászok gyűjteményében. Parte moderna, VIII. köt. 139. old.)*

Ez az abszolúte meggazdagodási törekvés, az érték e szenvedélyes hajszolása,⁹* közös vonása a tőkésnek és a kincsképzőnek, de míg a kincsképző csak megkergült tőkés, a tőkés ésszerű kincsképző. Az érték szüntelen gyarapodását, amelyre a kincsképző úgy törekszik, hogy a pénzt a forgalom elől megmenteni igyekszik,¹⁰* az okosabb tőkés úgy éri el, hogy pénzét újra és újra forgalomba dobja.^10a*
Azok az önálló formák, a pénzformák, amelyeket az áruk értéke az egyszerű forgalomban ölt, csak közvetítik az áruk cseréjét, és a mozgás végső eredményében eltűnnek. A P—Á—P körforgásban viszont mindkettő, az áru és a pénz, csupán magának az értéknek különböző létezési módjaként funkcionál, a pénz mint az érték általános, az áru mint különös, mondhatni csak álruhás létezési módja.¹¹* Az érték folytonosan átmegy egyik formából a másikba, anélkül hogy e mozgása közben veszendőbe menne, és ilymódon önmozgó alannyá válik. Ha rögzítjük azokat a különös megjelenési formákat, amelyeket a magát értékesítő érték élete körforgásában váltakozva magára ölt, ilyen felvilágosításokat kapunk: a tőke pénz, a tőke áru.¹²* Valójában azonban az érték itt egy olyan folyamat alanya lesz, amelyben a pénzforma és áruforma állandó váltogatása közben magát a nagyságát változtatja meg, értéktöbbletként leválik önmagáról mint eredeti értékről, önmagát értékesíti. Az a mozgás ugyanis, amelynek folyamán értéktöbbletet tesz hozzá, saját mozgása, értékesítése tehát önértékesítés. Arra az okkult képességre tett szert, hogy értéket fiadzik, mert ő érték. Eleven kölyköket ellik, vagy legalábbis arany tojásokat tojik.
⁹* „A nyerészkedés olthatatlan szenvedélye, az auri sacra fames [átkozott aranyéhség] vezérli mindig a tőkéseket.” (MacCulloch: „The Principles of Political Economy” [A politikai gazdaságtan alapelvei], London 1830, 179. old.) Ez a felismerés természetesen nem akadályozza meg ugyanazt a MacCullochot és társait abban, hogy ha az elmélet terén zavarba jönnek, például a túltermelés tárgyalásánál, ugyanezt a tőkést jóravaló polgárrá ne változtassák, akit csak a használati érték érdekel, sőt akinek valóságos farkasétvágya van csizmákra, kalapokra, tojásra, kartonra és más igen családias használati értékekre.*
¹⁰* [megmenteni] a görögök egyik jellegzetes kifejezése a kincsképzésre. Éppen így az angol „to save” azt is jelenti, hogy megmenteni és azt is, hogy megtakarítani.*
^10a* „Az a végtelen, amely nincs meg a dolgok előrehaladásában, megvan körforgásukban.” (Galiani: „Della moneta” [156. old.])*
¹¹* „A tőkét nem anyaga, hanem ezeknek az anyagoknak az értéke alkotja.” (J. B. Say: „Traité d’économie politique” [Értekezés a politikai gazdaságtanról], III. kiad., Párizs 1817, II. köt. 429. old.)*
¹²* „A termelő célokra felhasznált forgalmi eszköz” (!) „tőke”. (Macleod: „The Theory and Practice of Banking” [A bankügy elmélete és gyakorlata], London 1855, 1. köt. I. fej. [55. old.]), „A tőke áruk”. (James Mill: „Elements of Political Economy [A politikai gazdaságtan elemei], London 1821, 74. old.)*

Mint túlnyúló alanya egy ilyen folyamatnak, amelyben hol felölti, hol leveti a pénzformát és az áruformát, de ebben a váltakozásban magát fenntartja és megnyújtja, az értéknek mindenekelőtt önálló formára van szüksége, hogy ezáltal önmagával való azonossága megállapíttassék. Ez a formája pedig csak a pénzben van meg. Ezért minden értékesítési folyamatnak ez a kiinduló- és a végpontja. Az érték 100 £ volt, most 110 £, és így tovább. De maga a pénz itt az értéknek csak egyik formája, mert két formája van. Ha nem ölti magára az áruformát, a pénz nem lesz tőkévé. A pénz tehát itt nem lép fel ellenségesen az áruval szemben, mint a kincsképzés esetében. A tőkés tudja, hogy valamennyi áru, bármilyen toprongyos külsejű vagy bármennyire rossz is a szaga, hitében és valójában pénz, belsőleg körülmetélt zsidó⁶³ s emellett csodaszer, amellyel pénzből több pénzt lehet csinálni.

Az egyszerű forgalomban az áruk értéke használati értékükkel szemben legfeljebb a pénz önálló formáját ölti, itt viszont hirtelen mint folyamatot végző, önmagát mozgató szubsztancia jelenik meg, melynek áru és pénz egyaránt puszta formái. Sőt, mi több. Ahelyett, hogy áruviszonyokat jelenítene meg, az érték most úgyszólván magánviszonyba lép önmagával. Mint eredeti érték különbözik önmagától mint értéktöbblettől, miként az Atya különbözik önmagától mint Fiútól, holott mindkettő egykorú és valójában csak egy személy, mert az előlegezett 100 £ csak a 10 £-nyi értéktöbblet révén lesz tőkévé, és mihelyt azzá lett, mihelyt a Fiút, és a Fiú révén az Atyát nemzette, különbségük újra eltűnik és a kettő megint egy, 110 £.

Az érték tehát folyamatot végző értékké, folyamatot végző pénzzé, és, mint ilyen, tőkévé válik. A forgalomból jön, újra belép a forgalomba, fennmarad és megsokasodik benne, megnövekedve tér vissza belőle, és mindig újra kezdi ugyanazt a körforgást.¹³* P—P’ pénzt fiadzó pénz — money which begets money — így hangzik a tőke meghatározása első tolmácsolói, a merkantilisták szájából.
¹³* „A tőke … állandó, sokasodó érték.” (Sismondi: „Nouveaux principes de l’économie politique” [A politikai gazdaságtan új alapelvei], I. köt. 89. old.)*

Venni, hogy eladjunk, azaz teljesebben: venni, hogy drágábban adjunk el, P—Á—P’ ez látszólag ugyan csak a tőke egyik fajtájának, a kereskedőtökének sajátságos formája. De az ipari tőke is pénz, amely áruvá változik, és az áru eladása révén több pénzzé változik vissza. Azok az aktusok, amelyek a vétel és az eladás között, a forgalom területén kívül esetleg végbemennek, mit sem változtatnak a mozgás e formáján. Végül a kamatozó tőkében a P—Á—P’ körforgás lerövidítve jelentkezik, közvetítés nélküli eredményében, úgyszólván lapidáris stílusban, mint P—P’ mint pénz, amely több pénzzel egyenlő, mint érték, amely nagyobb önmagánál.

Valójában tehát P—Á—P’ a tőke általános formulája, ahogyan az a forgalom területén közvetlenül megjelenik.

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Az 1. világháború után – A békerendszer és a háborút követő válság
(Idézet: Magyarország története)

Az általános európai helyzet
Arabok, indiaiak, kínaiak függetlenségi harca
A Nemzetek Szövetsége
A versailles-i békerendszer
A párizsi szerződés és a rigai béke
Az orosz forradalom helyzete és Európa forradalmasodása
Az … rendszerek stabilizálódása

A gyarmati világ ébredésének hatása Európára
A nyugat-európai tőkés államok sorában az iparosodás élén haladó országok fejlődése — a tőkés rendszer kialakulásától kezdve — nem kis mértékben a többi kontinens gyarmatosításán s azok kizsákmányolásán nyugodott. Az amerikai gyarmatok függetlenné válásával az európai államokat ért veszteséget a 19. század folyamán jelentős részben kárpótolni tudták, később azonban megkezdődött a dekolonizáció nagy hulláma, mely elsőként a magas fokú ősi kultúrával rendelkező elmaradott országokban öltött nagy arányokat, majd ezekről fokozatosan átterjedt a fejletlenebb társadalmakra is, hogy később — főként már a második világháború után — a legelmaradottabb afrikai területeket is magával ragadja. A gyarmati státus elleni küzdelemben a két világháború közötti szakaszban a Távol-Keleten Kína és India jártak az élen, de erőteljes nemzeti küzdelem bontakozott ki az arab világ nagy részében is. Ezek a mozgalmak — nem egyenlő mértékben — szociális törekvéseket is hordoztak magukban, s egyúttal társadalmi megújulásra is irányultak. Ez a jelleg a legforradalmibb módon Kínában mutatkozott meg, mérsékelt reformirányzat jellemezte viszont az iráni függetlenségi törekvéseket s több arab nemzeti mozgalmat.

Jóllehet a gyarmati helyzet felszámolására irányuló mozgalom a két világháború közötti szakaszban még nem ért el átütő sikert, a gyarmatbirodalmak megingása a legsúlyosabb problémákat okozta az anyaországokban. A birodalmi gondok mindenekelőtt Anglia figyelmét és erejét kötötték le, s ezek miatt kénytelen volt európai elkötelezettségeit mind gazdasági, mind politikai és katonai tekintetben fokozódó mértékben csökkenteni: végül is minden európai kötelezettség vállalásától elzárkózott, s ennek nem csekély szerepe lett az európai politikai helyzet alakulásában, az egyensúly megbomlásában. Súlyos gondokat okozott azonban a gyarmati kérdés a franciák s más európai gyarmattartó hatalmak számára is. Ezek megrendült helyzetét az amerikai tőke nem egy esetben arra igyekezett felhasználni, hogy újabb és újabb területeket szerezzen meg magának az érintett gyarmatokon, elsősorban ott, ahol olajra bukkantak, illetve feltehető volt, hogy olajat találnak. Ebben az időben kezdődött az ún. olajdiplomácia, melyben az európai államok — defenzívába szorulva — csak óriási áldozatok árán voltak képesek a harcot folytatni.

Ebben az időszakban azokon a gyarmati területeken robbant ki függetlenségi mozgalom, ahol a befektetett tőke bizonyos tőkés ipart hozott létre, ezzel együtt hazai burzsoázia és értelmiség keletkezett, s kialakult egy szűkebb vagy szélesebb munkásréteg is. Tömegméreteket viszont ott öltött, ahol a parasztság döntő rétegei a küzdelem támogatói lettek. A polgárosodás és az európai civilizáció minimumának megteremtésére irányuló törekvés jelentkezett Iránban, melynek szuverenitását a döntő gazdasági pozíciók megóvása mellett Anglia 1927-ben elismerte, s ahol Reza sah mérsékelt reformpolitikát kezdett. Még óvatosabban haladt ugyanebben az irányban Irakban I. Fejszál király, aki angol orientációjával és az angol tőkének biztosított nagy koncessziókkal szintén elérhette, hogy 1930-ban országát függetlenné nyilvánították. A rugalmasabb angol politikától eltérően Franciaország viszont még formailag sem honorálta az azonos jellegű és tartalmú mozgalmakat Szíriában és Libanonban, jóllehet a népfrontkormány erre előterjesztette a megfelelő törvényjavaslatot.

Az arab félszigeten az angolok egyrészt azon voltak, hogy egységes arab államot alakítsanak ki, mely nemcsak az olajat, hanem egyúttal az Indiába vezető utat is biztosítja, másfelől pedig uralmukat azzal vélték alátámasztani, hogy a Palesztinában felmerült arab—zsidó ellentétet szabadjára engedik. Ez utóbbit ugyan 1937-ben az ország kettéosztásával korlátok közé kívánták szorítani; ezzel azonban csak elmérgesítették a helyzetet. Az ébredő arab nacionalizmus már nem elégedett meg a török iga megszűntével, hanem teljes függetlenségre törekedett. Ezt Ibn Szaúdnak jelentős mértékben sikerült is elérnie azzal, hogy az angolokkal szemben az amerikai tőkére támaszkodott.

A nemzeti mozgalom tömeg jellege erőteljesebben fejlődött ki az észak-afrikai arab államokban, mindenekelőtt Spanyol- és Francia- Marokkóban. Az 1923-ban kezdődött ún. riff-felkelést, melyet Abd el-Krim vezetett, csak roppant nagy áldozatok árán, spanyol—francia együttműködéssel sikerült 1925-ben leverni. Az elégedetlenség és a szervezkedés azonban ezzel nem szűnt meg. Az egész időszak alatt súlyos nehézségekkel küszködtek az angolok Egyiptomban, valamint az olaszok Líbiában, melyet sohasem sikerült egészen pacifikálniuk.

Anglia számára azonban a legkomolyabb problémát India okozta, ahol Gandhi a korábbi maroknyi ellenzék helyén, híveitől csupán passzív ellenállást kérve, milliós angolellenes tábort hozott létre. Ez a tábor nem volt egységes, hanem a konzervatív nacionalista elemektől a radikálisabb polgári csoportokon át egészen a kommunistákig terjedt. Az angolok kénytelenek voltak kisebb-nagyobb engedményeket felkínálni (az 1919-i India Act, kerekasztal-konferencia 1930-ban, új alkotmánytervezet 1935-ben), s manővereikkel sikerült a második világháború utánra elodázniuk India függetlenségének kimondását.

A belső forradalmi tendencia legerősebben Kína függetlenségi harcát jellemezte; e harc egyúttal az ország feudális eredetű széttagoltságának megszüntetésére, a tartományurak Hatalmának megtörésére és a nemzeti egység megteremtésére irányult. A kezdetben a harc élén álló polgári demokratikus jellegű Kuomintang párt 1925-ig, vezetőjének, Szun Jat-szennek haláláig a polgári átalakulás radikális forradalmi útját képviselte, s ez tette lehetővé együttműködését a Kínai Kommunista Párttal, melynek 1927-ig a Kuomintang mellett döntő szerepe volt a belső reakció megtörésében. Miután azonban az új Kuomintang-vezér, Csang Kai-sek 1927-ben bevette Nankingot, és létrehozta ott a központi kínai kormányt, szakított a kommunistákkal, s vezetőik közül többet meggyilkoltatott. A kommunisták délre menekültek, majd Csang Kai-sek több sikertelen hadjárata után 1934 októberétől 1935 októberéig végrehajtották az ún. hosszú menetelést. Ennek során a Kuomintang-erők sokszoros túlsúlya ellenére a kommunistáknak sikerült erőik egy részét átmenteniük, és északon olyan bázist létesíteniük, amely hamarosan a Kuomintang-kormány riválisává vált. A kommunisták sikere saját áldozatos politikájuk mellett azzal volt magyarázható, hogy miután Csang Kai-sek elmulasztotta az agrárreform végrehajtását, a parasztok döntő tömegei a kommunista párt földosztó programja mellé álltak. Ez a politika a második világháború után hozta meg gyümölcsét.

2. A békerendszer és a háborút követő forradalmi válság
A békekonferencia és a Párizs környéki békék
A mintegy 9 millió halottat követelő első világháború után sor került a világ új politikai rendszerének kialakítására. A győztes szövetséges hatalmakat elsősorban két kérdés foglalkoztatta: a világ területi átrendezése a háborús eredményeknek megfelelően és a szovjet hatalommal szemben elfoglalandó álláspontjuk, magatartásuk kialakítása.

Az 1919-ben megnyílt párizsi békekonferencián, szerfelett nagy lévén a győztesek száma (27 állam képviselői vettek részt rajta), nehézzé vált a titkos diplomácia alkalmazása. Ezen a nagyhatalmak úgy segítettek, hogy előbb létrehozták a Tízek Tanácsát, utóbb pedig a Négyek Tanácsát, melyhez már csak az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország és Olaszország tartozott, de Wilson elnök, Lloyd George miniszterelnök és Clemenceau francia miniszterelnök olasz kollegájukat, Orlandót, innen is gyakran kirekesztették.

A „négy nagy” kezét bizonyos mértékig megkötötték a háború alatt tett ígéretek, „titkos” szerződések, melyeket részben Olaszországgal és Romániával, részben a Monarchia egyes népeinek képviselőivel kötöttek. Ezeket Wilson vonakodott elismerni, mert sok esetben ellentétben álltak azokkal az elvekkel, melyeket az amerikai elnök 14 pontjában meghirdetett, így elsősorban a nemzeti önrendelkezés gondolatával. Az ebből az ellentétből adódó súlyos nehézségeket csak növelték a „három nagy” közötti hatalmi ellentétek. Wilson, aki a dinamikus fejlődésben levő Újvilág „modern” imperializmusának képviselőjeként lépett fel, a liberalizmus eszméjét hangoztatva, mindennél fontosabbnak tartotta az amerikai tőke szabad mozgását, a lehetőségek feltárását, minden kapu megnyitását a szárazföldön és a tengeren az USA számára. E törekvése szakítást jelentett a régebbi amerikai izolacionizmussal, és gondolatai egy bizonyos nemzetközi integrálódás felé is mutattak (ami az adott erőviszonyok mellett mindenekelőtt az USA számára volt kedvező); az európai hagyományos gondolkodási közegben mindez ekkor még mint a valóságtól elszakadt idealizmus jelent meg. Annál is inkább annak tűnhetett, mivel az európai viszonyokat az amerikai elnök valóban kevéssé ismerte. Clemenceau francia miniszterelnök a francia revánsszellem, az európai francia hegemónia harcosa volt, aki Németország minél teljesebb területi megcsonkítását, katonai és gazdasági gyengítését s az ún. francia biztonság jogilag és diplomáciailag is alátámasztott rendszerét kívánta kialakítani. Kettőjük között állt Lloyd George realizmusa, aki meglehetősen világosan felismerte a francia koncepció jövőben jelentkező súlyos veszélyeit, és többször fellépett mind a vesztesek túlzott megcsonkítása, nagyobb számú nemzetiségi lakosság más államokhoz való csatolása, mind pedig a túlságosan súlyos anyagi megterhelések ellen. Álláspontját azonban — egyre nehezedő belpolitikai helyzete miatt is — nem tudta érvényesíteni. Így olyan kompromisszum alakult ki, mely nem elégítette ki ugyan teljesen a francia várakozásokat, de nélkülözte azokat a lehetőségeket, melyek Wilson felfogásából eredhettek volna.

Wilson felfogása egy kérdésben aratott — formális — sikert: a konferencia elfogadta a Nemzetek Szövetsége (közhasználatú elnevezés szerint Népszövetség) alapító okmányát, s ez a szervezet, melynek hivatása a nemzetközi ellentétek kiegyenlítése és a béke megóvása volt, 1919-ben megalakult. Fő szervezetei a Közgyűlés, a Tanács és az állandó Titkárság voltak. Megalakulásakor kizárólag a győztes hatalmakat tömörítette, s így nem volt véletlen, hogy bírálói Szent Szövetségként emlegették. A következő években a volt vesztes hatalmak többsége csatlakozott hozzá. Az Egyesült Államok sohasem lépett be; a Szovjetunió csak 1934 és 1939 között volt tagja, az agresszív államok pedig sorra elhagyták (1931-ben Japán, 1933-ban Németország, 1937-ben Olaszország stb.). A Nemzetek Szövetségének agresszió esetén elvileg kötelessége volt gazdasági és pénzügyi szankciókat alkalmazni, a katonai fellépést azonban a szervezet ún. egyezségokmánya nem írta elő. Ezek a feltételek eleve lehetetlenné tették, hogy a Nemzetek Szövetsége komoly háborús veszély esetén hatékony lehessen; közbelépése legfeljebb helyi jellegű súrlódásokban lehetett sikeres.

A Párizs környéki békék — többé-kevésbé a francia koncepció szellemében — messzemenő területi változásokat idéztek elő.

A versailles-i béke, melyet a győztes hatalmak Németország képviselőivel 1919. június 28-án írattak alá, területileg a következő változásokat tartalmazta: Elzász és Lotaringia Franciaország, Eupen és Malmedy Belgium része lett; Schleswig északi részét népszavazás alapján Dánia kapta. Felső-Sziléziát pedig megosztották Németország és Lengyelország között; Lengyelország megkapta a szabad várossá nyilvánított Danzig kikötőjének használatát, s egy odavezető területsávot, az ún. lengyel korridort; Németország területe 88 ezer négyzetkilométerrel, lakossága 8 millióval kevesebb lett; gyarmatai igazgatására a Nemzetek Szövetsége Angliának, Franciaországnak stb. adott mandátumot. Gazdasági tekintetben a béke Németországot — mint a többi legyőzött országot is — jóvátételre kötelezte; vízi útjait nemzetközivé nyilvánították. Katonai téren előírták a leszerelést, az általános hadkötelezettség eltörlését, kizárólag önkéntesekből álló, 100 ezer főt meg nem haladó hadsereget engedélyezve; hadi repülőgépek és nehéztüzérség fenntartását megtiltották, a haditengerészeti erőket is korlátozták; a Rajna mindkét partját 50 kilométeres sávban demilitarizált övezetté nyilvánították, a békeszerződés német részről való végrehajtásának biztosítékaként a Rajnától nyugatra fekvő német területeket 15 évre szövetséges csapatok szállták meg; a Saar-vidéket népszövetségi adminisztráció alá helyezték úgy, hogy azt gazdaságilag Franciaország aknázza ki, s 15 év elteltével népszavazás dönt hovatartozásáról.

Ugyancsak 1919. június 28-án írták alá Versailles-ban a világháború után helyreállított Lengyelország függetlenségét elismerő szerződést. Lengyelország visszakapta Németországtól és Ausztriától a többségében lengyelek lakta területeket — jelentős határ menti német kisebbséggel.

A Monarchia felbomlása révén kialakult új közép-európai helyzetet a franciákkal szövetséges Szerbia, Románia, valamint a francia orientációjú cseh nemzeti mozgalom javára a Saint Germain-en-Laye-i (1919. szeptember 10.) és a trianoni béke (1920. június 4.) rögzítette; a Balkánon a neuillyi béke (1919. november 27.) rajzolta át a határokat. Ezek a békék gazdasági, pénzügyi és katonai tekintetben a versailles-ihoz hasonló rendelkezéseket tartalmaztak.

Új államként jelent meg a térképen Csehszlovákia, mely a korábban a Monarchia osztrák feléhez tartozott, jelentős német kisebbséggel rendelkező Cseh- és Morvaországon, valamint egy kis délnyugat-sziléziai sávon kívül magába foglalta a korábban Magyarország részét képező Szlovákiát és Kárpátalját, mindkettő déli szegélyén egy túlnyomóan magyarlakta területsávval és máshol is jelentős magyar kisebbséggel. Az önálló államként fennmaradt Ausztria elveszítette a nem jelentéktelen számú német lakossal Olaszországhoz csatolt Dél-Tirolt, de megkapta a túlnyomóan német többségű Nyugat-Magyarországot, az ún. Burgenlandot; Sopron és környéke Magyarországhoz tartozásáról népszavazás döntött 1921-ben. Románia szerezte meg az ukrán többségű Bukovinát, valamint Magyarországtól Erdélyt és a Bánát keleti felét, jelentős magyar és német nemzeti kisebbséggel; a Bánát nyugati része és a Bácska — hasonló nemzetiségi összetétellel — a Szerb—Horvát—Szlovén Királyság (1929-től Jugoszlávia) elnevezésű új államalakulathoz került. A korábbi szerződések és ígéretek ellenére nem Olaszország, hanem ez kapta meg Dalmáciát is. Így Olaszország, bár formailag a győztesek oldalán fejezte be a háborút, kisemmizettnek érezte magát, és kezdettől fogva az elégedetlenek táborához tartozott. A neuillyi béke, amely Bulgária határait változtatta meg, nyugaton egy területsávot ugyancsak Jugoszláviának adott, míg az Égei-tenger partvidékét Görögországnak juttatta.

A versailles-i békerendszer, jóllehet a nemzeti elvet kívánta érvényesíteni, a korábbi nemzeti sérelmek helyébe sok tekintetben újabbakat teremtett. A trianoni béke például, amely Magyarország területét és lakosságát mintegy kétharmadával csökkentette, a kisebbségi sorsból szabaduló szlovákok, románok, délszlávok 7,5 milliós tömegével szemben több mint 3 millió magyart kisebbségi sorsra juttatott (a 0,5 millió kárpátukrán [rutén], a több mint 1,5 millió német kisebbségi helyzete az új viszonyok közt is fennmaradt). Súlyosak voltak a versailles-i békerendszer gazdasági következményei is. Kelet-Közép-Európában anélkül bomlasztotta fel a korábbi gazdasági egységet, hogy akár csak megkísérelt volna újat teremteni helyébe. Ezzel döntő mértékben hozzájárult a korszak politikai és gazdasági válságjelenségeinek kibontakozásához.

A szovjetellenes intervenció
Már közvetlenül az 1917. októberi oroszországi szocialista forradalom után felmerült a nyugati imperialista hatalmak vezető köreiben a „bolsevik kísérlet” aktív beavatkozással való megbuktatásának terve. Ennek több oka volt. Mindenekelőtt az a félelem, hogy a forradalom nem marad meg oroszországi keretekben, hanem — tekintettel a bolsevik eszmék nagy népszerűségére a háború miatt szenvedő széles munkásrétegekben — az imperialista háború (mint azt Lenin hirdette) több helyen átcsap polgárháborúba, s az orosz forradalom világforradalommá szélesedik. A háború befejezése előtt az intervenciós politikában szerepet játszott az az elgondolás is, hogy a proletárhatalom megdöntése útján Oroszországot visszavezethetik a hadviselő államok közé, s a szövetségesek felhasználhatják azokat a hadianyagokat, melyeket Oroszországban — főleg Murmanszk és Vlagyivosztok körzetében — felhalmoztak. Az indítékok között szerepelt végül a régi cári adósságok behajtásához fűződő gazdasági érdek, amelyet a szovjet kormányzat a külföldi tulajdonok államosításával veszélyeztetett. Az intervenciós törekvések különösen azután erősödtek meg, hogy Szovjet-Oroszország a Németország és a Monarchia erőivel vívott egyenlőtlen küzdelem, valamint jelentős orosz területek megszállása következtében 1918. március 3-án rákényszerült a breszt-litovszki béke megkötésére. Ezt követően ugyanis ellenforradalmi bázisok alakultak ki az Arhangelszk—Murmanszk övezetben, a Baltikumban, továbbá Ukrajnában éppúgy, mint a Don-vidéki kozák területeken, a Kaukázuson túl és Szibériában. A szövetségesek bátorították és támogatták a különféle ellenforradalmi fehérgárdista csoportokat, a legfontosabbnak ítélt pontokra katonai egységeket is küldtek; de főleg hadianyaggal, pénzzel és katonai tanácsokkal látták el azokat.

A háború befejezése után új összefüggésben vetődött fel az intervenciós politika kérdése. A háborúellenes és pacifista tendenciák a győztes államok hadseregeiben is erősödtek, s különösen nagy ellenállás mutatkozott a szovjet állam ellen folytatandó háborúval szemben. Mindemellett elestek már azok a szempontok, melyek korábban a hadi érdekekhez fűződtek. Ezért Wilson és Lloyd George bizonyos mértékig húzódoztak az intervenciós politikától, ezt azonban a francia katonai vezetők ellensúlyozni tudták, annál is inkább, mert a francia és a japán vezérkar állásfoglalását ebben a kérdésben több jelentős angol és amerikai politikus is támogatta. Az intervenció folytatásáról hozott döntés következtében Szovjet-Oroszország mintegy 3 esztendőn át elkeseredett élethalálharcot volt kénytelen vívni, rendkívül súlyos gazdasági körülmények között, sok millió embert, nagy területeket veszítve. Ennek ellenére az intervenciósok teljes kudarcot szenvedtek.

A belső ellenforradalmi csoportosulások mindenekelőtt volt tisztekből rekrutálódtak, de más rétegekből származó ellenforradalmi elemek is kapcsolódtak hozzájuk. A legszámottevőbbek 1919-ben Kolcsak admirális csoportjai voltak Szibériában, Gyenyikin tábornoké a Krímben és Dél-Ukrajnában, valamint Jugyenics tábornoké Észtországban. Mivel a szovjet hatalomnak ekkor még nem volt megfelelő hadereje, s 1918—1920 folyamán csak fokozatosan sikerült kiépítenie azt, ezek a csoportok kezdetben könnyű sikereket értek el. Kolcsak 1919 márciusában indította meg támadását, és elfoglalta Ufa városát, Gyenyikin júliusban Moszkva irányában indult meg, Jugyenics pedig Gyenyikin legnagyobb sikerei idején egészen Pétervárig nyomult előre. A proletárhatalom által ellenőrzött terület ebben az időben nagyon leszűkült. A Vörös Hadsereg azonban rövidesen egymás után leszámolt az ellenforradalom különböző osztagaival. Először Kolcsakot sikerült megállítani, majd visszaszorítani és még 1919 derekán teljesen szétverni seregeit; 1920 elejére Gyenyikin és Jugyenics erői is megsemmisültek, illetve visszahúzódtak a Krímbe és a Baltikumba.

Az így elért viszonylagos nyugalom nem tartott sokáig, mert francia biztatásra 1920 áprilisában a lengyel haderő támadta meg Szovjet-Oroszországot, és özönlött be Ukrajnába. Május 7-én elfoglalták Kijevet. A Vörös Hadsereg azonban hamarosan nemcsak kivetette onnan a lengyel haderőt, hanem maga előtt kergetve azt, 1920. augusztus 14-én elérte Varsót. Ebben a helyzetben az 1920. október 28-i párizsi szerződés, amelyben a „Szövetséges Főhatalmak” elismerték a szovjethatalom alól már 1918-ban erőszakosan kiragadott Besszarábia bekebelezését Romániába, a lengyelek oldalán való román beavatkozást kívánta előmozdítani. Ez ugyan nem következett be, de Pilsudski lengyel hadserege francia segítséggel végül is olyan helyzetbe került, hogy kikényszeríthette az 1921. március 18-án megkötött rigai békét, mely jelentős ukrán és belorusz területeket juttatott Lengyelországnak.

A lengyel hadjárattal egyidejűleg próbált szerencsét délen Gyenyikin utóda, Vrangel tábornok, akit azonban sikerült a Krímbe visszaűzni, majd a félszigeten összegyűlt mindenféle rendű és rangú ellenforradalmi erőket 1920 novemberében onnan is kiszorítani. Akik a harcokból megmenekültek, hajókon hagyták el Oroszországot, hogy Konstantinápoly és Marseille felé távozva megkezdjék a háború utáni orosz emigráció életét. Időközben az angolok, franciák és amerikaiak — elsősorban saját belpolitikai nehézségeik miatt, de azért is, mert egyúttal mind jobban elveszítették az ellenforradalmi erők sikerébe vetett reményeiket — egymás után kivonták csapataikat. Már csak japán egységek állomásoztak szovjet területen, Vlagyivosztok vidékén. 1922-ben a szovjet földet sikerült teljesen megtisztítani minden fegyveres külső ellenségtől.

A szovjethatalom világtörténelmi jelentőségű győzelme a külföldi intervencióval támogatott ellenforradalmi támadás felett lehetővé tette, hogy megkezdődjék az ország gazdasági talpra állítása, a belső rend megszilárdítása. A győzelem a szocialista forradalom belső sajátságaiból fakadt, de kapcsolatban állt külső tényezőkkel is. A belső okok között első helyen az a támogatás állt, melyet a proletárdiktatúra állama nemcsak a munkásosztály döntő tömegeitől, hanem a parasztságtól is kapott. Ehhez járult az az erő, amit a bolsevik párt egységes irányítása jelentett, továbbá hogy a hadseregben a forradalmi önkéntesek lelkesedése eredményes politikai neveléssel és szakszerű katonai vezetéssel párosult. Előnyt jelentett, hogy a szovjet állam összefüggő terület felett rendelkezett, míg ellenfeleit megoszthatta.

A külső tényezők között nem csekély szerepet játszott az a tény, hogy az intervenciós hatalmak között ugyanúgy ellentétek mutatkoztak — és akcióikat ennek következtében nem tudták összehangolni —, mint ahogyan széthúzás és versengés jellemezte a fehérgárdista tábort is. Végül döntő módon hozzájárult az intervenció és az ellenforradalom felett aratott győzelemhez az a tény, hogy az intervenciót nem lehetett kiterjeszteni, az imperializmus fő erőit nem lehetett az „orosz kérdésre” koncentrálni a világ más tájain kirobbant forradalmi megmozdulások, illetve mozgalmak miatt.

Forradalom és ellenforradalom Európában
A szovjet-oroszországi elkeseredett harcok idején Lenin és sokan mások is úgy vélekedtek, hogy az orosz forradalom sorsa azon múlik, kiterjed-e és győz-e Európában vagy Európa jelentősebb területein a forradalom. A forradalmi erjedés, mely a háborút követően a leginkább meggyengült államokban, s ezek közt is elsősorban a háborút vesztett országokban mutatkozott, e lehetőséget reálisnak láttatta.

Németországban 1918. november 9-én a forradalmi megmozdulások kényszerítették lemondásra II. Vilmos császárt: az országban ekkor már sorra alakultak a munkás- és katonaküldöttek tanácsai. A baloldali erők azonban végzetesen megoszlottak, s míg a korábbi ún. Spartakus-csoport Karl Liebknecht és Rosa Luxemburg vezetésével lényegében a lenini utat kívánta járni, a német szociáldemokraták többsége fellépett a szocialista forradalom ellen, s pusztán arra törekedett, hogy polgári demokrácia keretében valósítsa meg a szociális reformokat. E két pólus között ingadozott a szociáldemokrata baloldal, mely ki is vált a pártból, és Független Szociáldemokrata Párt néven új pártot alakított. Midőn a szociáldemokrata Ebert a parlament épületének erkélyén kihirdette a polgári köztársaságot, Liebknecht a tanácsokra támaszkodva november 9-én — a császári palota erkélyéről — bejelentette a Német Tanácsköztársaság megalakulását.

A reformista szociáldemokrata törekvéseket elsősorban az juttatta sikerre, hogy Ebert megszerezte a német fegyveres erők támogatását. Ez tette lehetővé, hogy a spartakisták által megalakított kommunista párt kezdeményezésére 1919. január 2-án kirobbant általános sztrájkot, mely fegyveres felkelésbe csapott át, leverjék, s a német kommunisták két kiemelkedő vezetőjét: Liebknechtet és Luxemburgot meggyilkolják. Az ezt követően megtartott általános választások már biztosítani-tudták a polgári erők többségét, majd a Weimarban ülésező alkotmányozó nemzetgyűlés 1919 júliusában elfogadta a köztársasági Németország alkotmányát. A weimari alkotmány a polgári demokrácia legjobb hagyományait egyesítette magában, a német társadalom azonban a köztársasági formák között is lényegében érintetlen maradt. A junker nagybirtok, a látszólag háttérbe szorított, valójában azonban igen aktív felső katonai vezető körök, a bürokrácia egész apparátusa a maga reakciós összetételében, az igazságszolgáltatás szerkezete és személyi feltételei, a rendőrség stb. nem változott. A 8 órás munkaidő kivételével szociális reformokat nem vezettek be, s ez gyengítette a köztársaság társadalmi bázisát a dolgozó rétegekben. A weimari alkotmány befolyását jelentős mértékben csökkentette az a körülmény, hogy a köztársaság a nemzetközi színtéren a császári Németország háborús vereségének örököse lett. A köztársaság felszabadító légköre elsősorban egy viszonylag szűk intellektuális körben mutatkozott meg, mely ebben az időben a német kultúrát új nagy fellendüléshez segítette. A tömegek nevelésében azonban, a közoktatásban és nem kis mértékben az egyetemi oktatásban is, konzervatív-reakciós tendenciák, illetve völkisch-nacionalista elemek érvényesültek.

A német proletárforradalom veresége után a többi közép-európai forradalom, forradalmi mozgalom is kudarcra volt ítélve. A baloldali — olykor polgári, olykor szociáldemokrata vagy már részben kommunista vezetésű — forradalmi, nemzeti függetlenségi harcoknak, melyekhez több helyütt a tömegerőt a paraszti elemek szolgáltatták, döntő szerepük volt a Monarchia felbomlásában és az új független államok megalakításában. Ez a forradalmi mozgalom vezetett Ausztriában a köztársaság megalakulásához, s ahhoz, hogy abban az osztrák — a németeknél baloldalibb — centrista szociáldemokraták jelentős befolyással rendelkeztek. A fejlődés azonban itt is a baloldal háttérbe szorításához, a keresztényszocialista párt politikai uralmához, majd e pártnak a fasiszta jellegű Heimwehr szervezetekkel való együttműködéséhez, a fasiszta tendenciák érvényesüléséhez vezetett.

A cseh nemzeti mozgalom vezetésében nemcsak a kommunistáknak, hanem még a szociáldemokrata erőknek sem volt döntő szerepük. Így a jelentős mértékben e mozgalom eredményeként létrejött csehszlovák állam szilárd polgári vezetésű köztársasággá vált, és az is maradt egészen 1938—1939-ben történt szétdarabolásáig.

A forradalmi mozgalom Magyarországon jutott legmesszebbre, ahol a Károlyi Mihály nevéhez fűződő demokratikus köztársaságot a belső polarizálódás és Károlyi wilsonista politikájának kudarca nyomán — mint láttuk — felváltotta a kommunista—szociáldemokrata egységen alapuló Magyarországi Tanácsköztársaság. Ennek fennállása alatt, különösen midőn 1919 áprilisában Bajorországban is tanácsköztársaság létesült egy rövid időre, megnövekedett az orosz—magyar—német forradalmi erők találkozásának, a világforradalom kibontakozásának reménye. A Magyarországi Tanácsköztársaságot azonban intervencióval leverték. Ez a reakciós jobboldali nacionalista erőket szilárdította meg az egész térségben, s Magyarországon az ellenforradalmat követően az egyik legszélsőségesebb reakciós kormányzati rendszer megteremtéséhez járult hozzá Horthy kormányzósága alatt.

Hasonló struktúrájú, de nem a nemzeti vereségre és a várt revánsra, hanem éppen ellenkezőleg, a nemzeti igények kielégítése terén elért sikerekre támaszkodó diktatúra fejlődött ki fokozatosan Lengyelországban.

Nem volt a progressziónak több tere Romániában sem, ahol a győzelem és a nyomában járó nagy területi gyarapodás megszilárdította a monarchiát, s a liberális pártnak a csupán formális parlamentarizmus keretében érvényesülő uralma a politikát valójában a királyi udvar intrikáinak játékszerévé tette. Nem változtatott a helyzeten Maniu parasztpártjának kísérlete sem 1928—1930 folyamán. A szélsőjobboldali erők az ún. Vasgárdában tömörültek. 1938-ban királyi diktatúra bevezetésére került sor, amelyet 1940-ben Antonescu fasiszta jellegű katonai diktatúrája követett.

Paraszti-kispolgári demokrácia megteremtésére irányult Sztambolijszki kísérlete Bulgáriában 1919 és 1923 között. Ezt a kísérletet azonban a bolgár reakció ugyanúgy elsöpörte, mint 1926-ban Pilsudski a lengyel polgári demokráciát. A megtorlás itt összehasonlíthatatlanul nagyobb volt, de kevesebb eredménnyel járt. Borisz királynak a 20-as években az európai közvélemény mellett saját belső baloldali — kommunista—szociáldemokrata-paraszti — ellenzékére is tekintettel kellett lennie, s hozzá kellett járulnia a rendszer bizonyos átmeneti liberalizálásához. Ezt azonban a viszonylag erős szélsőjobboldali fasiszta mozgalom nyomása alatt — és részben azzal szemben — 1934-ben katonai diktatúra váltotta fel, mely végül királyi diktatúrába torkollott.

A jugoszláv állami egység keretébe tartozó Horvátországban Radic parasztpárti kísérlete a horvát nemzeti törekvésekkel fonódott össze, s hamarosan kifejezetten szeparatista tendenciák hatották át. Radic meggyilkolása (1928) után, Macek vezetése alatt ez a szeparatizmus csak fokozódott. A horvát—szerb ellentétnek döntő szerepe volt abban, hogy — 1929 elején — a jugoszláviai alkotmányos királyság is diktatórikus módszerek alkalmazására tért át.

Ha mindehhez hozzávesszük, hogy Albániában Zogu király egy olasz mintájú, Olaszország protektorátusa alá kerülő államot épített ki, Görögországban pedig 1936-tól Metaxas bevallottan az olasz fasizmus utánzását tűzte ki célul, majd itt is királyi diktatúra létesült, nyilvánvalóvá válik, hogy az európai forradalmi mozgalom a Magyarországi Tanácsköztársaság megdöntését követően nemcsak a szocialista forradalomig nem jutott már el, hanem — Csehszlovákia kivételével — a polgári demokratikus áttörés eredményei is megsemmisültek, és előbb vagy utóbb mindenütt diktatórikus, többnyire fasiszta típusú rendszerek jöttek létre. Ezek részben a térség korábbi abszolutisztikus uralmi formáira támaszkodtak, azokhoz kapcsolódtak, de nem kis részben — s az idő haladtával fokozódó mértékben — spontán módon vagy külső példák utánzása formájában új vonásokat vettek fel. E vonásokat — noha a nyugatabbra fekvő lényegesen fejlettebb országokban, Olaszországban, majd Németországban kialakult diktatúráktól sokban különböztek — összefoglalóan fasiszta vonásoknak nevezhetjük.

A szocialista forradalmak meghiúsulása és a reakciós rendszerek stabilizálódása a Szovjetunió nyugati szomszédságát alkotó államokban megfelelt a Szovjetuniót elzáró gát, „egészségügyi övezet” (cordon sanitaire) létesítésére irányuló imperialista törekvéseknek. Ez az övezet Finnországtól a Baltikumon, Lengyelországon, Románián és Magyarországon át a Balkánig húzódott, s a forradalmi hatás nyugatra terjedését volt hivatva megakadályozni. Az az időszak, melyben ez a reakciós fordulat a nemzetközi politikában végbement, az 1918—1923-as évekre tehető.

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Ki felelős a trianoni „békeszerződésért”?

Elsősorban az imperialisták felelősek. Trianont azonban a magyar reakció tette lehetővé. Nemcsak azért, mert a magyar reakció vitte Magyarországot abba a háborúba, amely Trianonnál végződött. Azért is, mert a reakció egyezett bele a trianoni békeszerződésbe, hogy megmenthesse és biztosíthassa osztályuralmát. Az uralkodó úri-osztályok, mint oly sokszor történelmünk során, osztályérdeküket a haza érdekei fölé helyezték. Ez a trianoni példán igen jól kimutatható.

Miért kötötték meg a trianoni békeszerződést a Versaillesi és Saint Germain-i békeszerződés után? Azért, mert a magyar proletárforradalom és a Magyar Tanácsköztársaság megakadályozta a trianoni békeszerződés megkötését 1919-ben, amikor a többi békeszerződést aláírták. A Versaillesi békeszerződést 1919-ben, a Saint Germaini békeszerződést szintén 1919-ben írták alá. A trianoni békeszerződést azonban csak a Tanács- köztársaság bukása után és a reakciós Horthy-rendszer uralomra jutása után, 1920. június 4-én tudták aláírni. Aláírták az Egyesült Államok, Anglia, Franciaország, Olaszország, Japán, továbbá Belgium, Kína, Kuba, Görögország, Nicaragua, Panama, Lengyelország, Portugália, Románia, Szerb-Horvát-Szlovén állam (Jugoszlávia), Sziám, Csehszlovákia és a másik részről Magyarország. A Szovjetunió nem írta alá. A Szovjetunió, a Kommunista Internacionálé. a KMP és a többi kommunista párt nem ismerte el és megbélyegezte a trianoni békeszerződést. Érvénybe 1921. július 26-án lépett.

Történelmi okmányok bizonyítják, hogy a magyar reakció tudatosan szervezte annak az egyetlen erőnek a megsemmisítését, amely síkraszállt a szabadságért és a magyar függetlenségért. A Magyar Tanácsköztársaság teremtette meg napok alatt a Vörös Hadsereget és vetette be a nemzetközi intervenció ellen. A Magyar Vörös Hadsereg verte vissza győzelmes harcokban a betolakodókat és lendült sikeres ellentámadásba. A Magyar Vörös Hadsereg győzelmei azzal fenyegették az imperialistákat, hogy felborítják összes magyarországi terveiket. Az akkori okmányokból láthatjuk, hogy a magyar urak nemcsak arra voltak készek, hogy mindent megtegyenek, amit az intervenciósok Magyarország ellen terveztek. A magyar urak kezdeményezői és szervezői is voltak a magyar függetlenség elleni harcnak. Ők hívták be az intervenciósokat az országba. Ők kívánták Budapest megszállását is. Hazánk fővárosába ők hívták be a román intervenciós csapatokat. Előkészítették, szervezték és megvalósították az ország megszállását. Hajlandók voltak bárkinek odavetni hazánk bármelyik területét. Ellenszolgáltatásul csak egyért könyörögtek: a magyar reakció újra uralomra kerülhessen.

Dr. Szabó László „A bolsevizmus Magyarországon” c. 1919-ben megjelent könyvében írja: „A történelemben alig volt még példa ilyesmire: Magyarország, amelyet egy szomszédállam hadserege megszállott, ezt a megszállást valóságos megváltásnak tekintette. Holott — folytatja dr. Szabó — mindenki tudta, hogy a megszállásnak politikai és gazdasági következményei rettenetesek”.

Gróf Andrássy Gyula „A tanácskormány külpolitikája” c. 1921-ben megjelent könyvében ezt olvassuk: „Amint a bolsevizmus győzelmének hírét vettem, azonnal kísérletet tettem arra, hogy az ántántot erélyes akcióra hívjam. Március 27-én a párisi négyes tanács elé juttattam azt a javaslatot, hogy lépjen fel az ántánt saját katonai erejével” — Magyarország ellen.

Vörnle János „A bécsi magyar komité” c. 1921-ben megjelent könyvében ezt írja: „Pallavicini György őrgróf és Gömbös Gyula vezérkari százados leküldettek Belgrádba. (A bécsi ellenforradalmi magyar komité küldte) A szükséges operációkat (Magyarország ellen) nem a nyugati népek, hanem a románok, szerbek és csehek hadseregeivel kívánták végrehajtani. Április 16-án a románok meg is indultak”.
Így „védelmezte” 1919-ben a magyar reakció Magyarország függetlenségét.

A trianoni szerződés elfogadásával a magyar kormány, tehát a Horthy-kormányzat lemondott az ismert területekről, amelyek azelőtt Magyarországhoz tartozlak és miként Németország a versaillesi szerződésben és Ausztria a Saint Germain-i szerződésben, Magyarország a trianoni szerződésben vállalta a felelősséget is az 1914—1918. évi háborúért.
A szerződés reakciós jellegét bizonyítja szovjetellenes éle. Magyarország (értsd a Horthy kormányzatot) többek között kötelezte magát, hogy teljes mértékben elismeri azokat a szerződéseket, vagy megegyezéseket, amelyeket az Antant-hatalmak azokkal az államokkal kötnek, vagy köthetnek, amelyek azelőtt az orosz birodalom részei voltak. Vagyis: a Horthy-kormányzat eleve elismerte azokat a szerződéseket, amelyeket az Antant-hatalmak a szovjet-országtól esetleg elszakadó, régebben Oroszországhoz tartozó területek bábkormányaival köt. Ezzel eleve kinyilatkoztatta és aláírásával megerősítette, hogy a szovjet-ország ellenségeinek táborához akar tartozni. Tehát kezdettől a magvar nép érdekeivel és akaratával szöges ellentétben vállalta a Szovjetunió ellenségeihez való tartozás minden következményét.

A trianoni szerződés reakciós szándékát mutatja az is, hogy a szerződés szövegében Magyarország nem köztársaság. Ezzel a magyar reakció lehetőséget kapott a monarchiához való visszatérésre.

1919—20-ban a magyar reakció csak azt tette, amit az uralkodó úri osztályok történelmük során mindig is tettek.

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Az imperialista államok közötti ellentétek fokozódása
(idézet: Világtörténet 7. könyv)

Az imperialista államok közötti ellentétek fokozódása.
A világ újrafelosztásáért vívott háború diplomáciai előkészítése
A szabadversenyes kapitalizmusból az imperializmus szakaszába való átmenet időszakában a főbb kapitalista államok vezető köreiben szinte korlátlan igényekről tanúskodó tervek tűntek fel.

Angliában „Nagyobb Britannia” megteremtésére szőttek terveket, amelyek végső soron az egész földkerekség brit befolyás alá vonására irányultak. Németországban a bank- és iparmágnások csakúgy, mint a junkerek és a velük szoros kapcsolatban álló katonai vezető körök egy „Nagy-Németország” vagy „Egyesült Közép-Európa” létrehozását tervezgették, amely, mind jobban terjeszkedve, magába foglalta volna az Osztrák—Magyar Monarchiát, a Balkánt. Elő-Ázsiát, a Baltikumot, Skandináviát, Belgiumot, Hollandiát és Franciaország egy részét; ezenkívül hatalmas német gyarmatbirodalmat terveztek Afrikában és a Csendes-óceán térségében, valamint kiterjedt befolyási övezetet Dél-Amerikában. Franciaország revansista hangulatot szító fináncoligarchiája nemcsak Elzász-Lotharingia visszaszerzésére törekedett, hanem meg akarta kaparintani a Ruhr-vidéket is, továbbá kiterjeszteni a francia gyarmatbirodalmat — mindenekelőtt az afrikai német birtokok rovására. A cári Oroszország burzsoáziája és földbirtokosai politikai és katonai uralomra törekedtek a Balkánon, meg akarták szerezni Isztambult a tengerszorosokkal, befolyási övezetükbe akarták vonni egész Iránt; a japánoktól elszenvedett vereség ellenére a Távol-Keletre vonatkozó terveiket sem adták fel. Az Osztrák—Magyar Monarchia uralkodó osztályai, nem érve be a Bulgáriában és — bizonyos fokig — Romániában élvezett gazdasági és politikai befolyásukkal, terveket szőttek arra, hogy szétzúzzák és vazallusukká süllyesztik Szerbiát, és a Balkán-félsziget keleti és nyugati részében egyaránt megszilárdítják hegemóniájukat. Az olasz imperialisták, az antik Róma dicsőségére áhítozva, arra törekedtek, hogy Olaszország kiterjessze uralmát Triesztre és Albániára, bekapcsolódjék Kisázsia felosztásába és az afrikai birtokok újrafelosztásába, kivívja a földközi-tengeri hegemóniát.

Nagyarányú hódító terveket forraltak az Európán kívüli nagyhatalmak imperialista körei is. Az amerikai Beveridge szenátor már a XX. század elején így beszélt: „Isten. . . nagyszerű szervezőkké tett bennünket, kiknek rendeltetése, hogy rendet teremtsünk a világban… Ő az összes fajok közül az amerikaiakat választotta ki, akiknek a világot végül is el kell vezetniük újjászületéséhez.” Az amerikai imperializmus elsősorban arra törekedett, hogy megszilárdítsa a nyugati féltekén élvezett döntő befolyását, s fokozza Kínába irányuló behatolását.

Japán nagytőkés és militarista köreiben érlelődött a gondolat, hogy japán uralom alá vonják egész Kelet-Ázsiát és a Csendes-óceán környező részét.

Az imperialista nagyhatalmak készülődése e tervek végrehajtására, nemkülönben egyes gyakorlati megvalósítási kísérletek a nemzetközi küzdőtéren elmélyítették a már meglevő ellentéteket és újakat szültek.

Az 1904. évi angol—francia egyezmény.
Az 1905. évi björkői orosz—német szerződés
A német imperializmus erősödő gyarmati terjeszkedése a fő ellentét — az angol—német ellentét — mellett kiélezte a Németország és Franciaország közötti ellentéteket is. A francia uralkodó köröket ezenkívül aggasztotta, hogy a szövetséges cári Oroszország erőit a távol-keleti háború vonta el. E tényezők közvetlen következményeként angol—francia közeledés jött létre. Nyomban az orosz—japán háború kitörése után, 1904. április 8-án, Anglia és Franciaország egyezményt írt alá. Franciaország elismerte Anglia „jogát” az Egyiptom fölötti uralomra, Anglia pedig Franciaország „Jogát” marokkói igényeinek kielégítésére. Ezt követően titkos katonai tárgyalások indultak a két ország vezérkarai között. Létrejött az „entente cordiale” („szívélyes egyetértés”): az ún. angol—francia antant. Anglia — miután előbb Japánnal kötött alapjában Oroszország ellen irányuló katonai és politikai szövetséget — most Franciaországgal lépett megállapodásra, ezúttal főként németellenes éllel.

A német imperializmus arra számított, hogy az orosz—japán háborút és a cári Oroszország meggyengülését kihasználva legalább az alábbi három célkitűzést sikerül megvalósítania: először — olyan hátrányos kereskedelmi egyezményt kényszeríthet Oroszországra, amely a porosz junkerek érdekében megnehezíti az orosz mezőgazdasági termékek exportját a német piacra és ugyanakkor biztosítja Oroszországban a német tőke terjeszkedésének érdekeit; másodszor — a francia—orosz szövetség megbontásával elszigetelheti Franciaországot az európai kontinensen; harmadszor — a lehető legkedvezőbb feltételeket teremtheti a közel-keleti német gazdasági és politikai behatolás számára, felhasználva a bagdadi vasútvonal építésére szerzett koncessziót (ez 1903-ban nyerte el végleges formáját).

A német diplomácia ugyanakkor nagy erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy maga mellé állítsa a cári Oroszországot. 1905. július 24-én Vilmos császár finn vizeken, Björkő szigetének közelében találkozott II. Miklóssal, s titkos szövetségi szerződést eszközölt ki a cártól. Midőn azonban Vitte és Lamsdorff külügyminiszter értesültek arról, hogy II. Miklós aláírta a szerződést, a legerélyesebben felléptek annak érdekében, hogy semmissé tegyék a cár diplomáciai akcióját, amely összeomlással fenyegette a francia—orosz szövetséget. „Vilmos legfőbb, ha ugyan nem egyetlen célja az, hogy összeveszítsen bennünket Franciaországgal, s a mi számlánkra kijusson elszigetelt helyzetéből” — ekként jellemezte a szerződést Lamsdorff. A björkői szerződés nem is lépett életbe. Az imperialista hatalmak között tovább folyt a harc a cári Oroszország megnyeréséért. E különféle eszközökkel — egyebek között pénzügyi nyomás segítségével — vívott küzdelem kimenetele valamivel később dőlt el.

Az 1905—1906. évi marokkói válság
1904 végén francia bankárok, számos befolyásos politikus támogatásával, hozzáláttak, hogy nagy összegű kölcsön elfogadására bírják a marokkói szultánt. A hitelnyújtás feltételéül szabták, hogy a fontosabb kikötők vámhivatalait és rendőrségét helyezzék francia ellenőrzés alá, továbbá hívjanak francia tanácsadókat a hadseregbe. E követelések teljesítése Marokkó függetlenségének megszüntetésével volt egyértelmű. A német imperialisták, akiknek megvoltak a saját elképzeléseik Marokkót illetően, a beavatkozás mellett döntöttek, hogy megakadályozzák francia vetélytársaik terveinek megvalósulását. Céljuk volt az is, hogy próbára tegyék az angol—francia antant hatékonyságát, és bebizonyítsák Franciaországnak, hogy válságos pillanatban nem számíthat Anglia támogatására.

II. Vilmos 1905. március 31-én, a marokkói Tanger kikötőjébe való megérkezésekor nyilvánosan kijelentette, hogy Németország Marokkó felett semmiféle nagyhatalom uralmát nem tűri meg, és az effajta törekvésekkel minden eszközzel szembeszáll. A német kormány ezután kijelentette, hogy nem hajlandó tárgyalni Delcassé francia külügyminiszterrel, minthogy politikáját Németországgal szemben ellenségesnek tartja.

A német manőverek azonban azonnali ellenakciókat váltottak ki Anglia részéről. A brit kormány azt tanácsolta Rouvier francia miniszterelnöknek, hogy ne engedjen Németországnak Marokkóban, és hagyja meg Delcassét tisztségében. Az angol katonai körök ígéretet tettek Franciaországnak, hogy német támadás esetén 100—115 000-es angol haderőt tesznek partra a kontinensen.

A francia kormány viharos ülésén Delcassé az angol kormánynak ezekre a — jóllehet nem teljesen hivatalos — biztatásaira támaszkodva azt indítványozta, hogy utasítsák vissza a német javaslatokat. De a francia kormány, tekintettel katonai szövetségese, a cári Oroszország meggyengülésére, az engedékenység mellett döntött. 1905 júniusában Delcassé kénytelen volt benyújtani lemondását, és Franciaország beleegyezett, hogy a marokkói kérdést nemzetközi konferencia elé terjesszék.

1906 elején Algecirásban (Dél-Spanyolország) összeült a konferencia a marokkói kérdés megvitatására. A tárgyalások során világosan kirajzolódtak a nemzetközi küzdőtéren kialakult új erőviszonyok. Franciaországot a leghatározottabban Anglia támogatta — ezzel bebizonyosodott az angol—francia antant ereje. Jelentékeny szerepet játszott az algecirási konferencián a cári Oroszország állásfoglalása is. A Japán ellen viselt háborúban meggyengült, pénzügyi csőd szélén álló, külföldi kölcsönökre szoruló cári kormány némi ingadozás után a konferencia döntő pillanatában Franciaországnak nyújtott diplomáciai támogatást. A várt ellenszolgáltatás nem maradt el: a cárizmus nyomban nagy összegű francia kölcsönt kapott a forradalom elfojtására. Még Olaszország sem szövetségesét, Németországot támogatta, hanem Franciaországot. Magatartásának az volt a magyarázata, hogy — a hármasszövetségben való részvétele ellenére — még 1900-ban titkos egyezményt kötött Franciaországgal a befolyási övezetek felosztásáról Észak-Afrikában: elismerte Franciaország marokkói érdekeit, viszont ígéretet nyert arra, hogy Franciaország nem gátolja meg az Oszmán Birodalomhoz tartozó Tripolisz elfoglalását. Két esztendővel később, 1902-ben, újabb olasz—francia titkos megállapodás született a két állam kölcsönös semlegességéről. Ez még világosabban jelezte, hogy Olaszország kezd eltávolodni Németországtól és az Osztrák—Magyar Monarchiától, a hármasszövetségtől.

Mindennek eredményeképpen Franciaország az algecirási konferencián diplomáciai győzelmet aratott. A konferencia formálisan elismerte valamennyi nagyhatalom gazdasági érdekeinek egyenlőségét Marokkóban, de Franciaországra ruházta az ország „belső rendjének” fenntartását, a marokkói rendőrség feletti felügyeletet. Ez az értékes diadal utóbb megkönnyítette a francia imperializmus számára Marokkó elfoglalását.

Az 1907. évi angol-orosz egyezmény. A hármas antant megalakulása
Ugyanebben az időben fordulat következett be az angol—orosz viszonyban is. A brit imperializmus, miután Japán segítségével meggyengítette a cári Oroszország pozícióit a Távol-Keleten, immár az Oroszországhoz való közeledésre törekedett, minthogy a cárizmusban potenciális szövetségest látott mind a keleti nemzeti felszabadító mozgalmak elnyomására, mind pedig egy esetleges Németország elleni háború esetére. Másrészt a nyugat-európai tőkétől mind erősebben függő cári Oroszország az orosz—japán háború után maga is hajlott arra, hogy megegyezésre lépjen Angliával másik vetélytársa, Németország ellen. Nem váltak be tehát a német diplomáciának azok a számításai, hogy az orosz—japán háború kiélezi az angol—orosz ellentéteket, és hogy Németország, ezeket kijátszva, kedvezőbb feltételek mellett folytathatja a harcot a világhegemóniáért.

Az angol—orosz tárgyalások során a vitás gyarmati kérdésekben kompromisszum született, és 1907. augusztus 31-én aláírták az egyezményt. Iránt három zónára osztották: az északi zóna Oroszország befolyási övezetébe került, a déli Angliáéba, az ország középső részét pedig „semleges zónának” nyilvánították — azaz a két nagyhatalom „szabad” versengésének színtere lett. Afganisztánt gyakorlatilag angol befolyási övezetnek ismerték el. A két fél kötelezettséget vállalt, hogy tartózkodni fog a Tibet belső igazgatásába való beavatkozástól. Az angol—orosz egyezmény aláírását Oroszország és Japán közötti megállapodás előzte meg, amely meghatározta a két állam befolyási övezeteit Északkelet-Kínában.

Az 1907. évi angol—orosz egyezmény megkötésével véglegesen kialakult az Angliából, Franciaországból és Oroszországból álló imperialista katonai és diplomáciai csoportosulás, a másikkal, a hármasszövetséggel (Németország, az Osztrák—Magyar Monarchia és Olaszország) szemben álló hármas antant. Európa végleg két szemben álló katonai tömbre oszlott.

A II. Internacionálé egyes vezető személyiségei Anglia és Oroszország — a két régi vetélytárs — megegyezését mint „a béke biztosítékát” üdvözölték. Lenin az imperialista tömbök és megegyezések ilyen opportunista megítélése ellen foglalt állást. Nem egészen egy évvel az antant létrehozása után Lenin — hangsúlyozva, milyen hatalmas mennyiségű „gyújtóanyag” gyülemlett fel a nemzetközi imperialista politikában — figyelmeztette a munkásosztályt, hogy mindezek a nyílt és titkos egyezmények, szerződések stb. akármelyik nagyhatalomnak bármely, még a legjelentéktelenebb „megfricskázása” esetén is háborúra vezethetnek.^1
1 Lásd Lenin: A harcos militarizmus és a szociáldemokrácia antimilitarista taktikája. Lásd Lenin Művei. 15. köt. Szikra 1955. 189. old.

A boszniai válság
Súlyos nemzetközi válságot idézett elő az, hogy 1908-ban az Osztrák—Magyar Monarchia annektálta Boszniát és Hercegovinát. E két tartomány az 1878. évi berlini szerződés értelmében osztrák—magyar megszállás alá került, formálisan azonban az Oszmán Birodalom része maradt. Az ifjútörök forradalom után a Monarchia uralkodó körei, a balkáni forradalmi és nemzeti felszabadító mozgalom további kibontakozásától tartva, arra a következtetésre jutottak, hogy elérkezett az ideje Bosznia és Hercegovina teljes annexiójának. E célból az Osztrák—Magyar Monarchia a kulisszák mögött megbeszéléseket kezdett Oroszországgal, hogy a tengerszorosok kérdésében nyújtandó kárpótlás ellenében megszerezze hozzájárulását az annexióhoz. Ami a cári kormányt illeti, ez a japán háború kudarca és az 1905—1907. évi forradalom megrázkódtatásai után valamilyen külpolitikai sikert kívánt elérni.

1908 szeptemberében Izvolszkij orosz külügyminiszter Buchlauban találkozott Aerenthal osztrák külügyminiszterrel. A létrejött titkos megállapodás értelmében Oroszország hozzájárult Bosznia és Hercegovina annexiójához, a Monarchia pedig beleegyezett abba, hogy a fekete-tengeri tengerszorosokat megnyissák az orosz hadihajók számára. A cári diplomácia rövidesen hasonló hozzájárulást kapott Németországtól is, bár meglehetősen általános formában és azzal a kikötéssel, hogy Németország „kompenzációkat” kap. Az olasz kormány ugyancsak késznek mutatkozott Oroszország támogatására a tengerszorosok kérdésében, azzal a feltétellel, hogy ez viszont beleegyezését adja Olaszország tripoliszi hódító terveihez. A tengerszorosok kérdésének Oroszország által óhajtott megoldása azonban nem annyira az Osztrák—Magyar Monarchián, Németországon vagy Olaszországon múlott, hanem sokkal inkább Anglián és Franciaországon. Támogatásuk elnyerése végett Izvolszkij Párizsba, majd Londonba utazott.

Az osztrák—magyar kormány elhatározta, hogy nem várja be, míg Oroszország valamennyi érdekelt nagyhatalommal megállapodásra jut; 1908. október 6-án hivatalosan bejelentette Bosznia és Hercegovina annexióját. Lépése csapást mért mind az ifjútörök forradalomra, mind a délszláv nemzeti törekvésekre, mind pedig a cári Oroszország diplomáciai elgondolásaira.

Az annexió viharos tiltakozást keltett Törökországban és Szerbiában. A Monarchia egyoldalú lépése ellen megpróbált fellépni a cári kormány is, követelve, hogy a kérdést terjesszék nemzetközi konferencia elé. Izvolszkijnak az a számítása, hogy meg tudja szerezni Franciaország és Anglia támogatását a tengerszorosok ügyében, nem vált be. A francia kormány kitérő álláspontra helyezkedett, az angolok pedig nyíltan megtagadták támogatásukat. Németország viszont határozottan kiállt szövetségese, az Osztrák—Magyar Monarchia mellett. A válság hónapokig húzódott. Végül is a Monarchiának — német segítséggel — 1909 februárjában sikerült pénzbeli kárpótlás ellenében megszerezni Törökország hozzájárulását Bosznia és Hercegovina annexiójához. Ezt követően az osztrák—magyar kormány csapatösszevonásokat hajtott végre Szerbia határánál, a német kormány pedig márciusban ultimátumszerűen követelte Oroszországtól: azon túl, hogy maga elismeri az annexió befejezett tényét, eszközölje ki Szerbia beleegyezését is. A háborúra felkészületlen cári kormány kénytelen volt meghátrálni, és elfogadni a német követelést. Izvolszkijnak távoznia kellett a külügyminiszteri székből.

A boszniai válság hallatlanul kiélezte az ellentéteket a Balkánon, kiváltképp Oroszország— Szerbia és az Osztrák—Magyar Monarchia között. Jóllehet e válság az antant épületének repedéseit is felfedte, elsősorban a két fő imperialista csoportosulás: az angol—francia—orosz és az osztrák— német blokk közötti ellentéteket tárta fel a maguk teljes mélységében.

Az angol—német flottaversengés
Az antant megalakulása, nemkülönben a felbomlasztását célzó német kísérletek sikertelensége arról tanúskodott, hogy a nemzetközi viszonyok rendszerében lényeges változások mentek végbe. A két gyarmattartó nagyhatalom, Anglia és Franciaország ellentéte, amely az 1898. évi fashodai incidenssel tetőződött, háttérbe szorult. A Közel-Keleten (elsősorban a tengerszorosok kérdésében), valamint az Iránban mutatkozó angol—orosz ellentétek, ha nem is oldódtak meg, nem játszottak már döntő szerepet. A nemzetközi események színpadán teljes mértékben az Anglia és Németország közötti imperialista ellentétek nyomultak előtérbe. A gazdasági, politikai és gyarmati vetélkedésből fakadó angol—német ellentéteket még tovább mélyítette az egyre fokozódó tengeri fegyverkezési hajsza.

Az angol kormánykörökben súlyos aggodalmat váltott ki, hogy Németország eredményesen végrehajtotta a Tirpitz admirális által kidolgozott hadiflotta-építési programot. Anglia, válaszképpen a tengeri erőviszonyok megváltoztatására irányuló német törekvésekre, újfajta páncélos óriás csatahajók — dreadnoughtok — építéséhez fogott, amelyek mind fegyverzet, mind sebesség terén jócskán felülmúlták az addigi hajótípusokat. 1905-ben Angliának 65 hagyományos típusú hadihajója volt, Németországnak pedig 26. A dreadnoughtok építését az angolok olyan hatalmas ugrásnak, szánták haditengerészetük fejlesztésében, amely rábírhatja a németeket, hogy belássák az angol tengeri hegemónia megingatására szánt erőfeszítéseik reménytelenségét. A valóságban azonban az történt, hogy Németország is megkezdte a dreadnought-építést, s már 1908-ban 9 dreadnoughtja volt, az Anglia által épített 12-vel szemben. A tengeri haderő terén tehát az erőviszonyok megváltozóban voltak Németország javára, noha Anglia megőrizte tengeri fölényét.

Az angol kormány megpróbált megegyezésre jutni Németországgal a tengeri fegyverkezés korlátozásáról azon az alapon, hogy a németek ismerjék el Anglia tényleges fölényét a tengereken. Ilyen kísérletekre került sor az 1907-ben összehívott hágai nemzetközi békekonferencián, majd 1908-ban, a VII. Edward és II. Vilmos közötti megbeszélések során. A német kormány mindkét esetben határozottan visszautasította az angol javaslatokat, félreérthetetlenül kifejezésre juttatva hajthatatlanságát, eltökéltségét a tengeri fegyverkezési hajsza folytatására. Ekkor az angol kormány úgy döntött, hogy minden egyes Németország által épített nagy hadihajóra két ugyanolyan hajó építésével válaszol. A német uralkodó körök fokozták Anglia elleni propagandahadjáratukat, és azzal vádolták meg a szigetországot, hogy „Németország bekerítésére” irányuló politikát folytat. A kampány rendeltetése az volt, hogy igazolja a német szárazföldi és tengeri fegyverzet növelését.

A második marokkói válság (1911)
1911-ben a német imperializmus ismét megkísérelte, hogy csapást mérjen az angol—francia antantra. Németország akciója — miként hat évvel korábban — ezúttal is Marokkóval volt kapcsolatos, ahol a francia tőke fokozatosan a maga kezében összpontosította az ország javait, kiszorítva onnan a német konkurenst. 1911 tavaszán Marokkó fővárosa, Fez körzetében felkelés robbant ki. A „rend helyreállítása” ürügyén francia csapatok szállták meg Fezt. A német kormány, a német finánctőke befolyásos köreinek, különösképp a jelentős marokkói tőkebefektetésekkel rendelkező Mannesmann Testvérek monopóliumának érdekeitől vezetve, először zajos sajtóhadjáratot indított, Marokkó felosztását vagy más területeken adandó kárpótlást követelt, majd váratlanul a marokkói Agadir kikötőjébe irányította a „Panther” („Párduc”) ágyúnaszádot. A francia kormánykörök a „Párduc-ugrást” nyílt háborús fenyegetésnek tekintették. A Franciaország és Németország között meginduló tárgyalásokon mindkét fél rendkívüli makacsságot tanúsított, nemegyszer kölcsönös fenyegetésekhez folyamodott.

A marokkói válság kiélezte az angol—német ellentéteket is. Anglia arra ösztökélte Franciaországot, hogy lépjen fel határozottan a német követelésekkel szemben. „Ha Németország és Franciaország között háború kezdődnék — mondotta Edward Grey angol miniszterelnök —, Angliának kötelessége lenne, hogy belépjen. Ha a háborúba belesodródna Oroszország, belesodródna Ausztria is. . . Következésképpen, a kirobbanó küzdelem nem francia—német párbaj lenne, hanem európai háború.”

Az európai háború azonban ekkor mégsem tört ki. A cári Oroszország nem volt még abban a helyzetben, hogy aktív támogatást nyújthatott volna Franciaországnak. Magában Franciaországban a Joseph Caillaux által képviselt befolyásos körök azon az állásponton voltak, hogy meg kell egyezni Németországgal. A másik oldalon az Osztrák—Magyar Monarchia és Olaszország sem volt hajlandó — más-más megfontolások alapján — arra, hogy katonai segítséget adjon a német szövetségesnek. Ezért midőn Lloyd George 1911. július 21-én az angol kormány nevében határozott hangú nyilatkozatban szögezte le, hogy Anglia kész elfogadni a kihívást és hadba lépni Franciaország oldalán, a német imperializmus politikai hangadói kénytelenek voltak visszakozni. 1911 novemberében létrejött a francia—német megegyezés. Németország elismerte Franciaország protektorátusát Marokkó nagyobb része fölött, s ennek fejében megkapta Francia-Kongó egy értéktelen részét.

Spanyolország szintén igyekezett kivenni a részét Marokkó felosztásából, de az imperialista nagyhatalmak mellett be kellett érnie a „második hegedűs” szerepével. Az 1904. évi francia—spanyol egyezmény értelmében egy kis sávot kapott Melilla és Ceuta között. A második marokkói válság után Franciaország és Spanyolország új egyezményt írt alá, amely véglegesen rögzítette Marokkó felosztását: Franciaország 572 000 km²-t, Spanyolország 28 000 km²-t kapott. Anglia követelésére Marokkó partvidékén, a Gibraltári-szoros bejáratánál mintegy 380 km² területű nemzetközi zónát létesítettek (Tanger).

A második marokkói válság megoldása lényegében nem enyhítette az imperialisták közötti ellentéteket. 1912 elején a francia vezérkari főnök kijelentette, hogy „sem Franciaországban, sem Németországban senki sincs megelégedve a Marokkóra vonatkozó megállapodással”, s már a közeljövőben „kirobbanhat a háború”. Valamennyi imperialista nagyhatalom fokozta a szárazföldi és tengeri fegyverkezési hajszát. Jelentősen kiéleződött az európai katonai tömbök megszilárdításáért vívott küzdelem is. E harcban mind az antant, mind az osztrák—német blokk számára nagy fontosságú volt az a kérdés: milyen álláspontra helyezkedik a közelgő európai háborúban Olaszország.

A tripoliszi háború
A marokkói válság kedvező helyzetet teremtett az olasz imperializmus számára a Tripolisszal és Kirenaikával kapcsolatos tervei megvalósítására. Az Oszmán Birodalomnak ezek az afrikai tartományai már régebben magukra vonták a — Vatikánnal szoros kapcsolatban álló — Banco di Roma és más befolyásos olasz pénzügyi és ipari körök figyelmét. Az olasz imperialisták Tripolisz — és vele együtt Kirenaika — meghódítását az első lépésnek tekintették a Földközi-tenger medencéje fölötti olasz uralom kiépítése felé. A tripoliszi kérdést belpolitikai célokra is felhasználták. Az olasz imperialista propaganda azt erősítgette, hogy a Törökország elleni háború „eggyé forrasztja az olaszokat”, és „az osztályharcot a nemzetek harcával” váltja fel.

Olaszország tervei ellen egyik európai hatalom sem lépett fel. Németország attól tartott: ha ellenzi Tripolisz elfoglalását, Olaszország megtagadja a hármasszövetségi szerződés megújítását. A Monarchia magára nézve csak előnyösnek tartotta, hogy Olaszország étvágyát Albániáról és általában a Balkán adriai partvidékéről Tripoliszra terelje. Franciaország az 1902. évi titkos egyezményben kötelezettséget vállalt, hogy támogatja Olaszországot a tripoliszi kérdésben. Támogatást ígért Oroszország is, az 1909-ben Racconigiben létrejött egyezményben. Végezetül Anglia, amelynek viszonya Németországgal szakadatlanul romlott, nem akarta maga ellen fordítani Olaszországot. Mindennek eredményeképpen — az olaszországi orosz haditengerészeti attasé szavaival élve — „csodálatra méltó dolog történt — Olaszország Európa általános beleegyezésével indított hadat Törökország ellen”.

Olaszország 1911. szeptember 28-án Törökországtól ultimátumban követelte, hogy mondjon le Tripoliszról és Kirenaikáról, majd — a visszautasító válasz után — megkezdte a hadműveleteket. Az olasz hadvezetés úgy határozott, hogy gyors csapást mér az ellenfélre; azt remélték, hogy Törökország képtelen komolyabb ellenállás kifejtésére és kapitulál. A török hadsereg valóban igen gyengének bizonyult, s a háború elején az olasz csapatoknak sikerült elfoglalniuk Tripoliszt és több más kisebb partmenti helységet. A továbbiakban azonban a helyi arab lakosság erőteljes ellenállásába ütköztek, és nem tudtak behatolni az ország mélyébe. A háború elhúzódott.

A Törökországra nehezedő nyomás fokozása céljából az olasz flotta ágyútűz alá vette Beirutot és a Dardanellákat, a Dodekanézosz-szigeteket pedig olasz partraszálló egységek foglalták el. Törökországnak a nagyhatalmakhoz intézett közvetítés-kérései semmi eredményt nem hoztak. Törökország a háború alatt mindvégig elszigetelt maradt.

A kezdődő balkáni válság és a belpolitikai küzdelmek ezzel párhuzamos kiéleződésének hatására a török kormány engedni kényszerült: 1912. október 15-én titkos, majd három nap múltán immár nyilvános szerződést írt alá, amelyben a szultán Olaszország javára lemondott a Tripoliszt és Kirenaikát illető összes jogairól.

Olaszország tehát végül is megszerezte Tripoliszt és Kirenaikát, és ezeket — Líbia néven — gyarmatává változtatta. A tripoliszi háborúban hatalmas veszteségeket szenvedtek az arabok, akik a békekötés után még hosszú éveken át folytatták az ellenállást az olasz hódítókkal szemben. „A háború — írta 1912-ben Lenin — a »béke« ellenére valójában folytatódni fog, mert a parttól távol, Afrika belsejében élő arab törzsek nem fognak engedelmeskedni. Sokáig fogják még »civilizálni« őket szuronnyal, puskagolyóval, kötéllel, tűzzel, nők megerőszakolásával.”^2
2 Lenin: Befejeződött az olasz—török háború. Lásd Lenin Művei. 18. köt. Szikra 1955. 337. old.

A tripoliszi háború — Lenin szavai szerint — egy XX. századi „civilizált” állam tipikus gyarmati háborúja volt.

A balkán-szövetség megalakulása
Az 1911. évi marokkói válság és az 1911—1912. évi olasz—török háború után újabb válság robbant ki — ezúttal a Balkánon, ahol a nagyhatalmak versengésével mély társadalmi és nemzeti ellentétek fonódtak össze.

A még török uralom alatt álló balkáni népek nemzeti felszabadító mozgalma továbbra is szakadatlanul erősödött (Macedónia, Albánia, az égei-tengeri szigetek stb.). Az osztályellentéteket sok helyütt nemzeti és vallási ellentétek bonyolították. Macedóniában például a földesurak mohamedán törökök voltak, a parasztok pedig keresztény szlávok. A balkáni népeknek a nemzeti felszabadulásért vívott harca egybefonódott a középkor maradványai — a feudalizmus és az abszolutizmus — elleni küzdelemmel. „Egyesült nemzeti államok megteremtése a Balkánon, a helyi feudálisok elnyomásának megdöntése, a különféle nemzetiségű balkáni parasztok végleges felszabadítása a földesúri iga alól — írta Lenin —, ez volt az a történelmi feladat, amely a balkáni népek előtt állott.”³ A balkáni államok munkásosztályának legfejlettebb része helyesen ismerte fel történelmi feladatait, s a nemzeti kérdés következetesen demokratikus, forradalmi megoldásáért szállt síkra.
³ Lenin: A balkáni háború és a burzsoá sovinizmus. Lásd Lenin Művei. 19. köt. Szikra 1955. 19. old.

A balkáni államok külpolitikájának kialakításában azonban a döntő szerepet nem a néptömegek érdekei játszották, hanem az uralkodók dinasztikus cselszövései, az imperialista nagyhatalmak beavatkozása, valamint az erősödő nemzeti burzsoázia hódító törekvései. 1911 tavaszán a szerb és a bolgár kormány elérkezettnek látta az időt arra, hogy véglegesen megoldják Macedónia, valamint az európai Törökország más területeinek kérdését. Az olasz—török háború kitörése után Szerbia meggyorsította a Bulgáriával már korábban megkezdett katonai szövetség megkötésére irányuló tárgyalásokat, melyekbe titokban az orosz diplomácia is bekapcsolódott. A cári Oroszországnak érdekében állott egy — a kellő pillanatban akár Törökország, akár az Osztrák—Magyar Monarchia ellen felhasználható — balkáni blokk létrehozása. Másrészt — nem lévén még felkészülve egy nagy háborúra — nem akarta, hogy Szerbia és Bulgária időnek előtte háborút kezdjen Törökország ellen.

Minthogy a török uralom alól felszabadítandó macedóniai területekre Szerbia és Bulgária egyaránt igényt tartott, a felosztás kérdésében mutatkozó éles ellentétek miatt a szerb—bolgár tárgyalások csaknem félévig elhúzódtak. Végre 1912. március 13-án aláírták a szövetségi szerződést. A két ország kötelezettséget vállalt, hogy kölcsönös támogatást nyújtanak egymásnak abban az esetben, ha bármely nagyhatalom kísérletet tesz valamely balkáni terület — akár csak ideiglenes — annektálására. Szerbia ezzel biztosította magának Bulgária támogatását az Osztrák—Magyar Monarchia agresszív balkáni politikájával szemben. A szerződéshez csatolt titkos melléklet megállapodást tartalmazott Szerbia és Bulgária Törökország elleni közös fegyveres fellépését illetően. A szövetségesek megállapodtak Macedónia jövőbeli felosztásában is; egy „vitás zóna” végleges sorsának eldöntését az orosz cár döntőbíráskodására hagyták. 1912. május 12-én szerb—bolgár katonai egyezményt írtak alá, amely megszabta a Törökország, illetve az Osztrák—Magyar Monarchia elleni háború esetén fegyverbe állítandó katonaság létszámát. Röviddel ezután Bulgária szövetségi szerződést írt alá Görögországgal, Szerbia pedig szóbeli szövetségi egyezményt kötött Montenegróval. Ezzel létrejött a Balkán-szövetség, melynek részvevői legfőbb célul a balkáni török uralom teljes felszámolását tűzték maguk elé. „A demokratikus osztályok gyengesége (a proletariátus kisszámú; a parasztok el vannak gyötörve, szét vannak forgácsolva, analfabéták) a mai balkáni államokban arra vezetett — állapította meg Lenin —, hogy a gazdaságilag és politikailag szükséges szövetség a balkáni monarchiák szövetségévé vált.”^4
4 Lenin: A világtörténelem új fejezete. Lásd Lenin Művei. 18. köt. 369. old.

1912 nyarán és őszén igen feszültté vált a viszony a balkáni szövetségesek és Törökország között. A szemben álló felek fenyegető hangú jegyzékekkel bombázták egymást. Oroszország és az Osztrák—Magyar Monarchia az európai hatalmak nevében nyilatkozatban szögezték le, hogy a balkáni status quo semmiféle megváltoztatásához sem járulnak hozzá. De a figyelmeztetésnek már nem volt foganatja.

Az első balkán-háború kezdete
Október 9-én Montenegró hadat indított Törökország ellen. Október 17-én a háborúba belépett Szerbia és Bulgária, majd egy nappal később Görögország is. Már a legelső katonai összecsapások a balkáni szövetségesek fölényét mutatták; néhány hét leforgása alatt nagy sikereket értek el.

A szerb csapatok elfoglalták a Vardar felső szakaszának völgyét, a Novi Pazar-i szandzsákot és Albánia északi részét, a görögök pedig Szalonikit (csak néhány órával előzve meg az odaérkező bolgár csapatokat). Bolgár csapatok Isztambul felé nyomultak előre. Csupán Drinápoly (Edirne), Janina és Szkutari (Skodra) erődje maradt török kézen.

A szövetségesek győzelmei a balkáni török feudális uralom végét jelezték. Lenin ezt írta: „Bár a Balkánon monarchiák szövetsége, nem pedig köztársaságok szövetsége alakult meg; bár ez a szövetség háború, nem pedig forradalom útján valósult meg, mégis egész Kelet-Európában nagy lépéssel közeledtünk a középkori maradványok lerombolásához.”^5
5 Ugyanott, 370. old.

1912. november 3-án a török kormány békeközvetítésre kérte fel a nagyhatalmakat. December elején Bulgária és Törökország fegyverszünetet kötött. Az európai nagyhatalmak mindegyike arra törekedett, hogy a Balkánon kialakult helyzetet a maga érdekében kihasználja. Mint erre akkor Lenin rámutatott, „a kérdés súlypontja végleg áttevődött a hadszíntérről az úgynevezett nagyhatalmak marakodásának és intrikáinak a színterére”.^6
6 Lenin: A balkáni háború és a burzsoá sovinizmus. Lásd Lenin Művei. 19. köt. Szikra 1955. 19. old.

Londonban rövidesen megkezdődtek a nagyhatalmak nagyköveti tanácskozásai, s ezzel párhuzamosan Törökország és a balkáni szövetségesek képviselőinek tárgyalásai a békeszerződés feltételeiről. Ez utóbbi megbeszélésekre az önző érdekeik érvényesítésére törekvő imperialista hatalmak egyre fokozódó közvetlen nyomást gyakoroltak.

Számos kérdésben éles nézeteltérések léptek fel. Szerbiának az a követelése, hogy juttassanak számára az Adrián tengeri kikötőt, rendkívül heves ellenzést váltott ki az Osztrák—M agyar Monarchia részéről. A Németország által támogatott Monarchia mozgósítást rendelt el és csapatösszevonásokat kezdett a szerb határ mentén. Oroszország helyeselte Szerbia területi igényeit, de azt tanácsolta a szerb kormánynak, hogy kerülje a nyílt összecsapást. Franciaország erre az időre agresszívebb irányvonal felé hajlott, abban reménykedve, hogy egy nagy európai háború esetén a bolgár és szerb hadsereget fel lehet használni az osztrák—német blokk ellen. Poincaré Szerbia erélyesebb támogatására ösztökélte a cári kormányt, a párizsi tőzsde pedig újabb — kizárólag katonai célokat szolgáló — kölcsönt nyújtott Oroszországnak. Anglia a maga részéről igyekezett szítani a nagyhatalmak közötti ellentéteket, hogy döntőbírói szerepet biztosítson magának. A nagyhatalmak azonban mégsem szánták el magukat a nagy háború kirobbantására; Szerbiának le kellett mondania adriai területi igényeiről és be kellett érnie azzal, hogy kereskedelmi kijáratot kapott egy albániai szabad kikötőhöz.

Az albán állam megalakulása
A londoni tárgyalások egyik nagy problémája Albánia volt.

Albániában még 1908-ban, az ifjútörök forradalom után megerősödött a nemzeti felszabadító mozgalom, amely 1910 tavaszán az ország északi részén fegyveres felkelésbe csapott át. 1911—1912-ben a felkelés egész Albániát elborította. Midőn a Balkán-háború megkezdődött, a balkáni szövetségesek és a nagyhatalmak egyaránt beavatkoztak Albánia ügyeibe. A szövetségesek eredeti terve az volt, hogy Albániát felosztják Montenegró, Szerbia és Görögország között. Az Osztrák—Magyar Monarchia viszont az adriai kijáratra vonatkozó szerb követeléssel szemben felvetette a „független” Albánia létrehozásának tervét, azzal a hátsó gondolattal, hogy az országot a saját protektorátusa alá vonja. A Monarchia támogatást nyert Németországtól és Olaszországtól; ezek Albániából gátat akartak építeni Oroszország növekvő balkáni befolyása elé.

Törökország háborús veresége nyomán az albánokban újraéledt a remény, hogy függetlenné válhatnak. 1912 novemberében Bukarestben a különböző albán emigráns szervezetek képviselőinek gyűlése határozatot hozott egy országos kongresszus összehívásáról és ideiglenes nemzeti kormány alakításáról.

1912. november 28-án Vlorában (Valona) az ország különböző vidékeiről és az albán emigráció külföldi központjaiból érkezett képviselők gyűlése kikiáltotta Albánia függetlenségét. Egy hétre rá ideiglenes kormány alakult Izmail Kemal vezetésével. Az albán nép törhetetlen harci elszántságát látva, a nagyhatalmak kénytelenek voltak hozzájárulni az albán állam megalakításához. Minthogy azonban számolni kellett egyrészt az Osztrák—Magyar Monarchia arra irányuló törekvésével, hogy kiterjessze befolyását az Adriai-tenger partvidékén, másrészt pedig Szerbiának az adriai kijárót sürgető követelésével, a nagyhatalmak úgy döntöttek, hogy autonóm albán államot alakítanak a szultán szuverenitása és az európai hatalmak ellenőrzése alatt. Szkutarit átadták Albániának.

Montenegró, amelynek csapatai Szkutarit ostromolták, megtagadta a város átadását. Fellépése Oroszországnál támogatásra talált, de az Osztrák—Magyar Monarchia ellenzésébe ütközött. Minthogy Németország a Monarchiát, Anglia pedig Oroszországot támogatta, az albán probléma — elsősorban a Szkutari-kérdés — nagy nemzetközi konfliktussá nőtt és súlyos bonyodalmakkal fenyegetett. Végül is Montenegró meghátrált, és kivonta csapatait Szkutari alól.

Az albán népnek a török elnyomás ellen folytatott küzdelme és a balkáni államok Törökország elleni háborúja eredményeként tehát Albánia visszanyerte külön állami létét. Ténylegesen azonban ekkor nem vált teljesen függetlenné. Az albán fejedelmi trónusra Wied német herceget ültető idegen nagyhatalmak továbbra is beavatkoztak e kis állam belügyeibe.

Az 1913. évi londoni szerződés
A béketárgyalások során más kérdésekben is súlyos nézeteltérések mutatkoztak. Bulgária jelentősen előre akarta tolni határait Kelet-Thrácia irányában. Görögország, amely már elfoglalta Szalonikit, az égei-tengeri szigetek megszerzésére törekedett, és igényt tartott Albánia déli részére is. Szerbia magához csatolta egész Macedóniát, a „vitás zónával” és a korábbi megállapodás értelmében Bulgáriát illető résszel együtt, s nem mutatott semmi hajlandóságot arra, hogy bármiről is lemondjon. Bulgária nem akart belenyugodni sem a szerb hódításokba, sem Szaloniki Görögországhoz csatolásába.

A helyzetet tovább bonyolította az a fejlemény, hogy 1913 januárjában Törökországban az ifjútörökök harcias beállítottságú csoportja államcsíny útján magához ragadta a hatalmat, s a fordulat nyomán kiújultak a harci cselekmények Törökország és Bulgária között. A török csapatok azonban ezúttal is vereséget szenvedtek, s 1913. május 30-án Londonban a Balkán-szövetség és Törökország képviselői aláírták a nagyhatalmak nyomása alatt megfogalmazott békeszerződést. A szerződés értelmében csak Isztambul és a tengerszorosok part menti övezete — az Enosz—Midia vonaltól délre eső terület — maradt török kézen. Az európai Törökország területének fennmaradó része, az önálló állammá lett Albánia kivételével, a Balkán-szövetség résztvevőinek birtokába került. Az égei-tengeri szigetek hovatartozásának kérdését döntés végett a nagyhatalmak elé utalták.

A londoni békeszerződés nem szüntette meg, hanem még jobban kiélezte az ellentéteket mind az imperialista nagyhatalmak, mind a balkáni államok között. A Balkán-háború az osztrák—német blokk számára kedvezőtlen eredményekkel zárult. Törökország, amelyet a német uralkodó körök potenciális szövetségesnek tekintettek Oroszország ellen, súlyos vereséget szenvedett. Szerbia, az osztrák—magyar imperialista törekvések ellenfele, számottevően megerősödött. Emellett a Balkán-szövetségnek már a puszta léte is a balkáni osztrák—német befolyás további hanyatlását, az antanthatalmak pozícióinak erősödését jelentette. Ebben a helyzetben az osztrák és a német diplomácia arra törekedett, hogy a balkáni államok szövetségét felbomlassza.

A második balkán-háború
Németország és az Osztrák—Magyar Monarchia igyekezett felhasználni a macedóniai szerb hódítások nyomán Bulgáriában fellépő viharos elégedetlenséget; kreatúrájuk, Coburg Ferdinánd cár támogatásával arra ösztönözték Bulgáriát, hogy lépjen fel a Balkán-szövetség többi részvevője ellen. Szerbia, Montenegró és Görögország viszont titkos katonai szövetséget kötött Bulgária ellen, s a szövetséghez Románia is csatlakozott. Oroszországnak az összeütközés elhárítására irányuló kísérletei nem jártak sikerrel. Bulgária, katonai fölényében bízva, 1913. június 29-én váratlanul megtámadta volt szövetségeseit. Ám a szerb, montenegrói és görög csapatok szilárdan tartották állásaikat, s Bulgária ellen hadba lépett Románia, valamint Törökország is.

Megkezdődött a második Balkán-háború. A harcok hamarosan véget értek: Bulgária teljes vereséget szenvedett, és békét kért. 1913. július 30-án Bukarestben megnyílt a békekonferencia, és Bulgária már augusztus 10-én aláírta a békeszerződést Szerbiával, Görögországgal és Romániával. Szeptember 29-én megkötötték a bolgár—török békeszerződést is. Szerbia csaknem teljes egészében megkapta Macedóniának azt a részét, amelyet Bulgária nemrégiben hódított el Törökországtól; Görögország megszerezte Dél-Macedóniát és Thráciát, Románia Dél-Dobrudzsát, Törökország pedig Kelet-Thrácia egy részét Drinápollyal (Edirne).

Végeredményben Bulgária az első Balkán-háborúban megszerzett területekből csupán Macedónia és Nyugat-Thrácia kis töredékeit tartotta meg. A török—bolgár határ az Enosz—Midia vonaltól nyugatra tolódott.

Az osztrák és német imperializmus nem mulasztotta el, hogy a Balkán-szövetségben létrejött szakadást kihasználja. A bolgár vezető körökben megerősödtek a németbarát és revansista tendenciák. A német kormány Törökországba is katonai missziót küldött, melynek vezetőjét, Liman von Sanders tábornokot, rövidesen a birodalom fővárosában, Isztambulban állomásozó török csapatok parancsnokává nevezték ki. A német katonai misszió működése — a bagdadi vasútvonal építése mellett — a közel-keleti német pozíciók komoly megerősödéséről tanúskodott.

A cári kormány — veszélyeztetve látva érdekeit a Balkánon és Törökországban, elsősorban a tengerszorosok körzetében — erélyes tiltakozást jelentett be Liman von Sanders kinevezése ellen. Az újabb orosz—német konfliktus kompromisszummal végződött. A német kormány hozzájárult ahhoz, hogy Liman ne mint hadtestparancsnok, hanem mint a török hadsereg felügyelője működjék. Az engedmény pusztán formális jelentőségű volt, mit sem enyhített a Németország és Oroszország között fennálló ellentéteken.

A fegyverkezési verseny. A nagyhatalmak stratégiai haditervei
1914 elejére hatalmas méreteket öltött a fegyverkezési verseny. Németország mereven elzárkózott haditengerészeti programjának csökkentése elől, s lázas ütemben növelte szárazföldi hadseregét is. Az Osztrák—Magyar Monarchia erőit is beleszámítva, nyolcmillió kiképzett katonával rendelkezett. Az antanthatalmak a kiképzett katonai létszámot tekintve fölényben voltak, de a német hadsereg technikai felszerelése felülmúlta a franciát és az oroszt, az angol hadsereget pedig — kis létszámára való tekintettel — ekkor jóformán teljesen figyelmen kívül lehetett hagyni. Ezenfelül a német vezérkar arra számított, hogy a német hadsereg mozgósítása és felfejlődése jóval gyorsabban hajtható végre, mint a franciáé vagy az oroszé.

Az antantállamok ugyancsak gyors ütemben növelték haderejüket. Oroszország újabb francia kölcsönök segítségével stratégiai vasútvonalakat épített a német határhoz, és kibővítette hadseregének törzsállományát. A cári kormány hadsereg-fejlesztési programja azonban még messze volt a teljes megvalósulástól: utolsó terminusait 1916—1917-re állapították meg. Nagyszabású katonai program végrehajtásán fáradozott Franciaország is. Egy 1913-ban elfogadott törvény a katonai szolgálat időtartamát két évről három évre emelte — ezzel a hadsereg békelétszámát 50 százalékkal megnövelték. Általában véve Franciaország és Oroszország katonai tervei a német katonai fölény két-három év alatt történő felszámolását irányozták elő.

A vezérkarok mindkét táborban lázasan dolgoztak a haditervek összehangolásán. A német vezérkar szoros összeköttetésben állott az osztrák—magyar hadvezetőséggel. Franciaország és Oroszország 1912-ben titkos haditengerészeti egyezményt kötött. A francia és orosz, illetve francia és angol vezérkar között szinte egyidőben folyó tárgyalások titkos katonai és haditengerészeti egyezmények aláírását eredményezték. Az Anglia és Franciaország között szintén ez idő tájt létrejött politikai megállapodás, noha Anglia számára „szabad kezet” biztosító kikötést tartalmazott, ténylegesen előírta a szigetország hadba lépését Franciaország oldalán egy Németország elleni háború esetén. 1914 tavaszán Anglia és Oroszország haditengerészeti egyezmény létrehozását célzó titkos tárgyalásokat kezdett, a megbeszéléseket azonban rövidesen megszakították, minthogy a német kormány tudomására jutottak.

A német haditervet, amely kétfrontos — nyugaton és keleten folytatott — rövid háborút irányzott elő, Schlieffen német vezérkari főnök (1891—1905) dolgozta ki. Utóda, az ifjabb Moltke, kisebb módosításokkal megőrizte tervének alapgondolatát. E szerint a jobbszárnyon összpontosított öt hadseregből álló fő támadó éknek Belgiumon keresztül le kell rohannia Észak-Franciaországot, és — ha szükséges — tovább nyomulni előre Párizs átkarolására; e hadművelet célja a francia hadsereg bekerítése és szétzúzása. Az orosz fronton kezdetben korlátozott erőkkel védelmi hadműveleteket kell folytatni, majd a francia haderők szétzúzása után keletre átdobott német hadtestekkel vereséget mérni Oroszországra.

Az Osztrák—Magyar Monarchia kétfrontos — Oroszország és Szerbia elleni — háborúra készített haditerveket, számítva arra is, hogy biztosítania kell magát fölöttébb megbízhatatlan szövetségesével: Olaszországgal szemben.

A francia stratégiai terv végletesen ellentétes tényezők hatása alatt készült. Franciaország gazdasági és hadiipari tekintetben elmaradt Németország mögött. Hadseregének létszáma is alacsonyabb volt várható ellenségéénél. A francia vezérkar tehát alapjában passzív, kiváró jellegű terveket dolgozott ki, viszont a burzsoázia revansista hangulatának hatására Elzász-Lotharingiában támadó hadműveletekre törekedett — a Belgiumon át végrehajtott betörésre vonatkozó német haditervről szerzett értesülések pedig a jövendő front északi szárnyára terelték a hadvezetőség figyelmét. Anglia szintén Belgium aktív védelme mellett szállt síkra. Az ellentmondó befolyások hatása alatt kialakult francia haditerv végül is úgy oldotta meg a kérdést, hogy négy hadsereget a front egész szélességében dobott szét, egy hadsereget pedig a második vonalba helyezett.

Az angol expedíciós hadseregnek csakúgy, mint a belga haderőnek, másodrendű szerep jutott. Anglia nem szándékozott nagyobb erőkkel bekapcsolódni a szárazföldi hadviselésbe; arra számított, hogy annak minden terhét Franciaországra és Oroszországra háríthatja.

Ami az orosz haditervet illeti, a cárizmus politikai és stratégiai érdekei egyaránt azt kívánták, hogy erőfeszítéseit elsősorban az Osztrák—Magyar Monarchia ellen összpontosítsa. A haditerv a felfejlődő hat aktív hadsereg közül négyet az osztrák frontra rendelt. De Oroszországot szerződéses kötelezettségek fűzték szövetségeseihez; a francia—orosz katonai egyezmény értelmében a mozgósítás tizenötödik napjára 800 000-es hadsereget kellett összevonnia a német határon, hogy haladéktalanul megkezdje az aktív hadműveleteket Németország ellen.

A német kormánykörök számításba vették azt a lehetőséget is, hogy az 1914 nyarán Németországra nézve kedvezően alakult erőviszonyok idővel ellenfelei előnyére változhatnak, ezért felvetették a „preventív” háború gondolatát. Az ifjabb Moltke egy, Conrad von Hötzendorf osztrák vezérkari főnökkel folytatott beszélgetés során kijelentette, hogy „minden halogatás a siker eshetőségeit csökkenti”. A német katonai körök nyíltan biztatták Ausztriát egy Szerbiával való konfliktus kirobbantására. A német imperialisták a háborúban az érlelődő belpolitikai válságból való kivezető utat is láttak. A berlini francia nagykövet, Jules Cambon, már 1913 végén megjegyezte, hogy bizonyos befolyásos német politikai körök társadalmi megfontolások alapján kívánatosnak tartják a háborút, mivel a figyelmet külpolitikai kérdésekre akarják átirányítani, egyedül ezek lévén képesek gátat vetni a demokratikus és szocialista tömegmozgalom erősödésének.

Németország még egyéb körülmények folytán is kedvezőnek ítélte a helyzetet agresszív tervei végrehajtására. Az Iránban újfent megerősödő orosz—angol vetélkedés 1914 elején annyira kiéleződött, hogy a két kormány között hivatalos tárgyalások indultak az 1907-es egyezmény felülvizsgálata ügyében. Másrészt 1914 elején angol—német megbeszélések kezdődtek a bagdadi vasútvonalról és az afrikai portugál gyarmatok felosztásáról. Az angol kormány valóságos célja a tárgyalásokkal az volt, hogy megtévessze Németországot Angliának az érlelődő európai összeütközésben való állásfoglalását illetően, és egyidejűleg nyomást gyakoroljon Oroszországra az iráni kérdésben. A német uralkodó körök azonban 1914 nyarán úgy értékelték a nemzetközi helyzetet, hogy az európai háború kitörése esetén Anglia — legalábbis bizonyos ideig — nem lép harcba Oroszország és Franciaország oldalán.

Mindent összevéve: a német és osztrák—magyar imperialisták véleménye szerint az erőviszonyok számukra kedvezően alakultak. Erre a következtetésre jutott II. Vilmos császár és Ferenc Ferdinánd osztrák trónörökös is, akik 1914 június közepén Konopistban találkoztak egymással. Ferenc Ferdinánd úgy vélekedett, hogy a cári Oroszországtól sem kell tartani, mert „belpolitikai nehézségei túlságosan nagyok ahhoz, semhogy agresszív külpolitikát folytathasson”. A trónörökös ítéletével e kérdésben a német császár is egyetértett. Azt tanácsolta az osztrákoknak, hogy Szerbiára mért erős csapással végképp szilárdítsák meg befolyásukat a Balkánon.

A szarajevói merénylet
Ferenc Ferdinánd Konopistból Bosznia-Hercegovinába utazott, az osztrák—magyar hadsereg hadgyakorlataira. A hadgyakorlatokat, akárcsak a trónörökösnek Bosznia fővárosába, Szarajevóba érkezését, Szerbiában provokációként értékelték. A szerb ifjúság nacionalista beállítottságú körein hatalmas felzúdulás lett úrrá. Aktivizálódtak a Belgrádban működő nagyszerb titkos katonai-hazafias szervezetek is.

1914. június 28-án Gavrilo Princip gimnazista, a Fekete Kéz elnevezésű szerb nacionalista szervezet tagja, a szarajevói utcán meggyilkolta Ferenc Ferdinándot. Berlin és Bécs a helyzetet azonnal úgy értékelte, hogy a szarajevói merénylet megfelelő ürügy az összeütközés kezdeményezésére. II. Vilmos szavai — „Most vagy soha!” — a német imperializmus vezető köreinek törekvéseit juttatták kifejezésre. Július 5-én és 6-án Potsdamban az Osztrák—Magyar Monarchia megbízottja tárgyalt a német kormánykörökkel. A háború kérdése már eldőlt; az osztrák diplomáciának már csak az okozott gondot, hogy olyan követeléseket nyújtson át Szerbiának, amelyeket ez feltétlenül visszautasít, s úgy fogalmazza meg az ultimátumot, hogy a háború kirobbantásáért Szerbiára hárítsa a felelősséget.

Mialatt az osztrák kormány az ultimátum átnyújtására készült, a német diplomácia a burzsoá sajtó hasábjain át igyekezett befolyásolni a német és külföldi közvéleményt. A cél az volt, hogy — a német kormány titkos utasításának szavaival élve — „a leggondosabban elrejtsünk mindent, ami azt a gyanút kelthetné, mintha az osztrákokat mi ösztönöztük volna háborúra”.

A német diplomácia ezzel egyidejűleg lépéseket tett a várható angol álláspont kipuhatolására. Július 6-án, midőn a potsdami megbeszélések befejeződtek, a londoni német nagykövet „teljesen bizalmasan” közölte Grey külügyminiszterrel: Berlinben szükségesnek tartják, hogy — tekintettel Oroszország gyengeségére — ne tartsák vissza az Osztrák—Magyar Monarchiát. Az angol kormány válaszát úgy fogalmazták, hogy csak újabb ösztönzést adhatott Németországnak; Grey megerősítette, hogy Oroszország katonai tekintetben gyenge. Az orosz nagykövetnek viszont értésére adta, hogy „Németország Oroszországban legfőbb ellenségét látja”, s igyekezett a követben olyan benyomást kelteni, hogy háború esetén Anglia Oroszországra nézve kedvező álláspontot foglal el.

Franciaország és a cári Oroszország a szarajevói gyilkosság után kialakult nemzetközi helyzetet úgy értékelték, hogy küszöbön áll az általános európai háború. Poincaré francia köztársasági elnök 1914 júliusi pétervári látogatása alkalmat adott az orosz és francia diplomácia számára arra, hogy közvetlen tárgyalások útján jussanak megállapodásra a további magatartást illetően. A július 20 és július 23 között lezajlott megbeszélésekről a jól értesült oroszországi angol nagykövet, Buchanan, a következőket jelentette Londonnak: „Teljesen világos, hogy Franciaország és Oroszország arra az elhatározásra jutottak, hogy felveszik az elébük vetett kesztyűt.”

Az osztrák ultimátum. Az osztrák—szerb háború kezdete
Július 23-án Belgrádban átnyújtották az osztrák ultimátumot. A Monarchia kormánya, a terrorista akciók iránti elnéző magatartással és a Monarchia ellen irányuló mozgalmak támogatásával vádolva a szerb kormányt, olyan követeléseket támasztott, amelyek teljesítése a szerb állam szuverenitásának súlyos megsértését eredményezte volna.

A németek arra ösztönözték szövetségesüket, hogy indítson támadást a Balkánon; remélték, hogy a csapás váratlanul éri az ellenfeleket. Szőgyény, a Monarchia nagykövete, július 25-én jelentette Berlinből: „a legnyomatékosabban azt tanácsolják nekünk, hogy haladéktalanul lépjünk fel, és állítsuk befejezett tények elé a világot”.

Július 24-én, még a Szerbiának átnyújtott osztrák ultimátum lejárta előtt, az orosz kormány elrendelte négy — a kijevi, az ogyesszai, a moszkvai és a kazanyi — katonai körzet, valamint a fekete-tengeri és a balti flotta mozgósítását. Július 25-én — a következő naptól kezdődően — egész Oroszország területére elrendelték a háborús készültségi állapot bevezetését. Ugyanezen a napon a francia kormány is számos háborús előkészítő intézkedést hozott.

Az angol polgári sajtó nem győzte bizonygatni, hogy Anglia nem szándékozik beavatkozni az Osztrák—Magyar Monarchia és Szerbia közötti konfliktusba. A valóságban a brit imperialisták kezdettől fogva tisztában voltak azzal, hogy szó sem lehet az összeütközés lokalizálásáról. Benkendorf londoni orosz nagykövet a következőképpen jellemezte a szigetország politikáját: „Anglia nem annyira a balkáni osztrák hegemóniától fél, mint inkább Németország világhegemóniájától.” Július 25-én, még mielőtt Szerbia választ adott volna az osztrák ultimátumra, az angol diplomácia egyik vezető személyisége, Eyre Crowe, a kormánynak átnyújtott memorandumában a következőket írta: „E harcban. . . amelyben Németország arra törekszik, hogy megerősítse politikai fölényét Európában. . . érdekeink egybefonódnak Franciaország és Oroszország érdekeivel.”

Az angol diplomácia, hogy szándékait leplezze, közvetítőként lépett fel. De a háború elhárítását célzó javaslatai — Grey szavaival — csak „Németország pulzusának kitapintását” szolgálták, továbbá azt, hogy az angol néppel megértessék: a kormány minden igyekezete ellenére közeleg a háború veszélye.

Július 25-én Szerbia átadta a választ az osztrák ultimátumra. A jegyzék kifejezésre juttatta a kormány készségét a konfliktus békés rendezésére. Az osztrák—magyar kormány ennek ellenére a választ nem kielégítőnek minősítette, és hadat üzent Szerbiának. Július 28-án az osztrák—szerb határon megindultak a hadműveletek.

Másnap, július 29-én Lichnowsky londoni német nagykövet közölte Berlinnel, hogy az angol kormány félreérthetetlen formában késznek nyilvánította magát a háborúra. Az események tehát olyan irányban fejlődtek, amelyet a német imperializmus lehetőségként figyelembe vett ugyan, de amely Németországra nézve a legkedvezőtlenebb volt. Az angol magatartást a német vezető körök veszett dühvel fogadták. „Anglia olyan pillanatban fedi fel kártyáit, midőn úgy látja, hogy zsákutcába jutottunk, s helyzetünk kilátástalan” — jegyezte fel Vilmos császár Lichnowsky táviratára.

Ekkor már Németországban teljes erővel folyt a mozgósítás. Július 30-án este II. Miklós cár jóváhagyta az oroszországi általános mozgósításról szóló rendelkezést. A rendeletet július 31-én tették közzé. Éjfélkor a német kormány ultimátumszerű jegyzékben követelte Oroszországtól a mozgósítás beszüntetését. Az európai nagyhatalmak katonai összeütközése elkerülhetetlenné vált.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

A volt uralkodó osztályok művelődési és műveltségi monopóliumának megtörése
(Idézet: A magyar népidemokrácia története 1944-1962)

A volt uralkodó osztályok
művelődési és műveltségi
monopóliumának megtörése
A szocialista építés megindulásának, illetőleg kibontakozásának az időszakában változatlanul a közoktatás kérdései álltak a kulturális átalakulás középpontjában. A proletárdiktatúra győzelmével megnyílt a tanulás, a művelődés lehetősége a kultúrától addig távol tartott, elzárt széles dolgozó tömegek előtt. Másfelől pedig korábban ismeretlen mértékben megnőtt az igény a szakemberek, az értelmiség munkája iránt. A párt és a kormány részéről – politikai és társadalmi érdekből egyaránt – megkülönböztetett figyelem kísérte a munkások és dolgozó parasztok, valamint gyermekeik iskoláztatásának az ügyét, amelynek sikeres megoldása az egyik alapvető – és egyben szerves részét is – képezte az új magyar kultúra, s ezen belül a szocialista értelmiség megteremtésének.

Révai József 1948. szeptember 16-án a MÁVAG-ban elhangzott – és országos visszhangot keltett – beszédében hívta fel a figyelmet arra, hogy „a szocializmust a kultúra terén is fel kell építeni! Biztosítani kell a munkásosztály vezető szerepét nemcsak a gazdasági életben, a kormányzatban, hanem a kultúrában, az ideológiában is…” Majd ugyanitt ő jelentette be az MDP ama javaslatát is, miszerint még az 1948-1949. tanévben 1000 munkásgyereket kell gimnáziumba és 800 ifjúmunkást az egyéves egyetemi előkészítőre küldeni. Másnap miniszteri rendelet jelent meg a szakérettségire előkészítő tanfolyamok szervezéséről, amelyek a középiskolai képzésben nem részesült munkás- és parasztfiatalokat 1 év, illetőleg 1952-től 2 év alatt készítették fel az egyetemi és főiskolai tanulmányokra. Az 1948. október elsejével induló szakérettségis tanfolyamokon az első évben még csak 500, de a csúcspontot jelentő 1951-1952. tanévben már 6500 és az utolsó esztendőben (1955-ben) 1100 fő végzett. Ezzel a szakérettségis tanfolyamok – fennállásuk idején – összesen mintegy 20 000 munkás- és parasztfiatal részére tették lehetővé az egyetemi és főiskolai tanulmányok megkezdését. Ezek a tanfolyamok igen fontos szerepet töltöttek be a felsőoktatási intézmények nappali tagozatos hallgatói szociális összetételének a megváltoztatásában, bár a létszámok állandó erőltetése bizonyos felhígulást és színvonalcsökkenést is előidézett soraikban.

A közép- és felsőfokú oktatási intézmények tanulóinak, illetőleg hallgatóinak a szociális összetételében a döntő fordulat az MDP Politikai Bizottsága 1949. február 2-i határozatának a végrehajtásával következett be. A párthatározat állást foglalt a továbbtanulásra jelentkező fiatalok származás szerinti kategorizálása mellett, és kimondta, hogy a munkás- és dolgozó paraszti származásúak előjogot élveznek a felvételeknél. Ugyanakkor előírta, hogy különösen ez utóbbiak tanulásának az anyagi, szociális és nevelési feltételeit is biztosítani kell. Az 1949-1950. tanévben a munkások és dolgozó parasztok gyermekeinek aránya a középiskolákban elérte, az egyetemeken és főiskolákon pedig megközelítette az 50%-ot. Az 1951-1953-as években mind a középiskolákban (65%), mind az egyetemeken és főiskolákon a nappali tagozaton tovább emelkedett (55%) a munkás-paraszt származásúak aránya. A legtöbb munkás- és dolgozó paraszti származású fiatal a tanárképző főiskolákon és a mezőgazdasági felsőoktatási intézményekben tanult. Ezzel egyidejűleg ezen a téren is lényegében megszűnt a nők korábbi hátrányos helyzete, előttük is megnyíltak az oktatási intézmények kapui. A felszabadulás előtt a nőhallgatók aránya a felsőoktatásban 2-20% között mozgott, de a magasabb arányt kizárólag csak a pedagógusképző intézményekben érhették el. A munkások és dolgozó parasztok leánygyermekei viszont még 1%-ban sem voltak itt képviselve. Az 1950-es évek elejére az egyetemi és főiskolai nőhallgatók aránya átlagosan megközelítette a 40%-ot, s köztük már nem kevesen munkás- és dolgozó paraszti származásúak voltak.

A párt- és a társadalmi szervek (SZOT, MNDSZ, DISZ, szülői munkaközösségek) széles körű és szívós felvilágosító tevékenységet fejtettek ki azért, hogy a munkás- és dolgozó paraszt szülőket meggyőzzék gyermekeik továbbtanulásának a jelentőségéről. Szembeszálltak a katolikus klérussal, amely a legkülönbözőbb rágalmak terjesztésével próbálta a dolgozó embereket, főleg leánygyermekeik taníttatásától elriasztani. Így 1949-ben egy „egyházi körirat” nyíltan felszólította a papokat a továbbtanulás elleni agitációra: „Értessék meg végre az otthon lelkipásztorai a szülőkkel, micsoda céltalan a leányokat egyetemre felküldeni és milyen borzalmas nagy elkallódási veszedelem fenyegeti őket ott.” Az 1950-es évektől azonban már nem annyira a konzervatív propagandával kellett a továbbtanulás szószólóinak megküzdeniök, hanem sokkal inkább a beiskolázási tervek túlfeszítettségével, amelyek miatt a továbbtanulásért folytatott erőfeszítések is eltorzultak, illetve bizonyos fokig szem elől tévesztették eredeti céljukat.

1949 elejétől a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium számos intézkedést (ösztöndíj, tanulmányi segély, diákétkeztetés stb.) foganatosított az oktatási intézmények megváltozott szociális összetételének a védelmében, közelebbről a munkás- és dolgozó paraszti származású tanulók, illetőleg hallgatók szociális és tanulmányi megsegítésére. Ezen belül nem csekély anyagi áldozatok árán folytatódott a diákotthoni hálózat kiszélesítése is. De ez már nem a Népi Kollégiumokat Építő Mozgalom keretében, hanem azon kívül történt. Az MDP Politikai Bizottsága ugyanis 1948. szeptember 19-i határozatában – valóságos és vélt hibákra hivatkozva – súlyosan elmarasztalta a NÉKOSZ-t. Valójában azonban arról volt szó, hogy az MDP vezetői a NÉKOSZ-t – amely egyidejűleg mozgalom és intézmény is volt – a koalíciós időszak sajátos termékének tekintették, s ezért az már „nem fért bele” a proletárdiktatúra politikai rendszeréről alkotott felfogásukba. 1949 júliusában a szövetség III. országos közgyűlésén bejelentették a NÉKOSZ feloszlását, és a népi kollégiumokat államosították. Az államosított kollégiumok azután rövid időn belül diákszállókká alakultak át. A diákszállókban – a „NÉKOSZ-maradványok” ellen folytatott harc jegyében, amelynek nemcsak számos népi kollégiumi vezető és kollégista, hanem a mozgalom valóban értékes vívmányai is áldozatul estek – gyakorlatilag már nem folyt semmiféle nevelő munka. Holott az 1950-es évek elején a középiskolásoknak mintegy a 25 %-a, az egyetemi és főiskolai hallgatóknak pedig közel a fele (46,4 %-a) diákotthonokban, pontosabban diákszállókban lakott.

Az 1940-es évek végén és az 1950-es évek elején a tanulóifjúság antidemokratikus szociális összetételének megváltoztatása az oktatási intézményekben végrehajtott nagyarányú létszámnöveléssel párhuzamosan valósult meg. S ez azt is jelentette, hogy az értelmiségi és a városi kispolgári szülők gyermekei közül is többen tanulhattak tovább, mint az ezt megelőző évtizedekben. Az1953-1954. tanévben a középiskolák nappali tagozatán 129 769 tanuló (az 1937-1938-as létszám 2,5-szerese) tanult. Az egyetemi és főiskolai hallgatók létszáma pedig ugyanerre az időre 3,3-szeresére (az 1937-1938. tanévi 11 740-ről 38 383 főre) emelkedett.

A tanulólétszám ilyen nagymérvű felduzzadása azzal a következménnyel járt, hogy túlzsúfoltság alakult ki az oktatási intézményekben, és tömegesen kerültek az iskolákba, egyetemekre olyan fiatalok, akik nem rendelkeztek a továbbtanuláshoz szükséges felkészültséggel. A tanulmányi problémák különösen azokon az egyetemeken és főiskolákon jelentkeztek, amelyeken – az alacsonyabb jelentkezés miatt – „átirányítással” töltötték fel a hallgatói keretszámot. Az átirányított gyenge vagy közepes felkészültségű hallgatók jó része ugyanis kedv és hivatásérzet nélkül végezte tanulmányait.

A gazdaságfejlesztésben elkövetett hibák igen komolyan éreztették hatásukat az oktatásban. Az iparosítás folyamatában megnyilvánuló „sietség” óriási szakemberszükségletet, a képzett munkaerőből különösen nagy hiányt teremtett, s ez rákényszerítette a közoktatásügyi kormányzatot a minél tömegesebb és gyorsabb szakemberképzésre. Ez a kényszerű helyzet a szakképesítést nyújtó iskolákban és a gazdasági élet szakembereinek kiképzésével foglalkozó felsőoktatási intézményekben okozott nagy zsúfoltságot, illetőleg feszültséget. 1948 és 1953 között az ipari technikumokban közel ötszörösére, a műszaki egyetemeken pedig több mint a négyszeresére emelkedett a létszám.

Az iskolai viszonyok múltból örökölt elmaradottsága, az oktatási intézmények alacsony száma, aránytalan területi elhelyezkedése, szűk befogadóképessége, nem kielégítő kulturális-technikai színvonala, képzett pedagógusokkal való ellátatlansága, a kollégiumi elhelyezés úgyszólván teljes hiánya stb. akadályozta az oktatás ugrásszerű kibővítését. A továbbtanulás mozgalommá fejlesztését az addigi szűk közoktatási keretek bizonyos mérvű „kitágítása” tette csak lehetővé. Az általános iskolákban 1948-tól 1953-ig – a tanulólétszám csupán 1,3%-os emelkedése mellett – az osztálytermek száma 16,5%-kal nőtt, és a tanárok létszáma is 7905 fővel gyarapodott. A múltból örökölt iskolahálózat korszerűtlen volt, különösen a falvakban. Mindez azzal járt, hogy az általános iskolai tanulók 30%-a még az 1953-1954. tanévben is teljesen osztatlan intézményben tanult.

A több irányú – és megnövekedett létszámú – képzés biztosítása érdekében számottevően bővült a középiskolai hálózat is. A középiskolák száma – az 1937-1938. évi 285-ről – az 1953-1954. tanév elejére 441-re emelkedett. Itt az osztálytermi ellátottság is valamivel kedvezőbb volt, mint az általános iskolákban, fejlesztésük többé-kevésbé lépést tartott a tanulócsoportok számának növekedésével. A középiskolai tanárok létszáma a háború előtti helyzethez képest szintén közel megduplázódott (1937-1938-ban 3504, 1953-1954-ben 6970 fő), s csak néhány százalékkal maradt el az országos szükséglettől. Az 1 tanárra jutó középiskolai tanulók számának növekedése (az 1937-1938. tanévi 14,9 főről 18,6 főre) azonban sejtette, hogy – az egyenlőtlen megoszlás folytán – az egyes intézmények és iskolatípusok tanerőellátottsága nem kielégítő.

A felsőoktatásban is sikerült – a szakosítás kiszélesítésével és új intézmények létesítésével – a szakemberképzés legszükségesebb feltételeit megteremteni. Az egyetemek és főiskolák száma az 1937-1938. évi 16-ról 1953-1954-ben 33-ra és az itt működő karoké pedig 37-ről 56-ra emelkedett. Elsősorban a műszaki egyetemi oktatás bővült ki, de számottevő mértékben fejlődtek a többi egyetemek és főiskolák is. Az oktatószemélyzet létszáma a felszabadulás előttinek ugyancsak a többszörösére (1937-1938-ban 1724, 1953-1954-ben 5409) nőtt. A megsokszorozódott egyetemi és főiskolai hallgatói létszámmal a legtöbb helyen a helyiségek és a felszerelések biztosítása nem tartott lépést. Ily módon úgyszólván kivétel nélkül minden felsőoktatási intézményben az elviselhetetlenség határait súroló túlzsúfoltság alakult ki.

Az oktatás, a művelődés demokratizálási folyamata természetesen nem állt meg az ifjúságnál, kiterjedt a tanulni vágyó felnőttekre, a széles néprétegekre is. 1948-1949-ben 11 562, 1953-1954-ben viszont már 42 505 felnőtt tanult az általános iskolák esti V-VIII. osztályaiban. A középiskolák esti tagozatai nem „mozgattak meg” ugyan ilyen hatalmas tömeget, de nem volt jelentéktelen az itt tanuló felnőttek száma sem (1948-1949-ben 10 217, 1953-1954-ben 24 394). A legdinamikusabban azonban kétségtelenül a felsőfokú felnőttoktatás fejlődött (1948-1949-ben 1384 fő, 1953-1954-ben pedig ennek már a hétszerese, vagyis több mint 9000 dolgozó végezte tanulmányait az egyetemek és főiskolák esti tagozatán). A magas létszám kialakulását segítették a felvételi engedmények. Ezekben az években középiskolai végzettség nélkül is lehetett felsőfokú tanulmányokat folytatni. 1949 őszén – a gazdasági élet különböző területein fontos munkakört betöltő és a szükséges végzettséggel nem rendelkező dolgozók felsőfokú képzésére – külön Gazdasági és Műszaki Akadémia létesült. Az új intézmény alapvető hivatása az volt, hogy az államosított üzemek élére vezetőket képezzen, elsősorban munkásokból. 1951-ben azonban – amikor e feladatának eleget tett – megszüntették, s helyében megszervezték a műszaki egyetemek esti tagozatát. Azoknak a dolgozóknak, akik munkaköri beosztásuk miatt az esti tagozatot nem látogathatták, az 1951-1952. tanévtől levelező oktatás útján tették lehetővé a szükséges végzettség, illetőleg szakképzettség megszerzését. A levelező oktatás rövid időn belül nagy népszerűségre tett szert: az 1953-1954. tanévben az általános iskolákban 13 236, a középiskolákban 10 247, az egyetemeken és főiskolákon pedig együttesen 5941 dolgozó tanult.

Az iskolai oktatás szellemének, világnézetének fejlődésében az első lépést az iskolának az egyháztól való elválasztása, majd a kötelező vallásoktatás megszüntetése jelentette. 1949. szeptember 5-én az Elnöki Tanács törvényerejű rendeletben mondta ki a hitoktatás fakultatívvá tételét. A párt és a kormány – tiszteletben tartva a szülők szabad elhatározását – nem befolyásolta a beiratkozást, nem törekedett arra, hogy a gyermekeket a hittantól távol tartsa. Ugyanakkor a katolikus püspöki kar – a szóban forgó rendelet megjelenését követően – körlevélben szólította fel a szülőket, hogy írassák be gyermekeiket hittanra. Nyilvánvalóan ennek a hatására is még mind az általános, mind a középiskolákban a tanulók döntő többsége (86, illetőleg 80%-a) jelentkezett hitoktatásra. A konzervatív egyházi köröket azonban még ez sem elégítette ki. A „lelkipásztorok” a hittanra nem járó tanulókat igyekeztek elszigetelni társaiktól, sőt a klérus még bizonyos „szankciókat” is kilátásba helyezett az említettekkel, illetőleg szüleikkel szemben. Erre mintegy válaszul, a párt- és a társadalmi szervek – az MDP KV 1950. júniusi, a klerikális reakció elleni harcról szóló határozatának megfelelően – erőteljes kampányba kezdtek a szülők körében, annak érdekében, hogy minél kevesebben írassák be gyermekeiket vallásoktatásra. Az 1950-1951. tanévben radikálisan csökkent a hittanra járó tanulók száma (az általános iskolásoknál 43,9, a középiskolásoknál 10,5 %-ra). Ebben persze már jelentős szerepet játszott az iskolák szociális összetételének a megváltozása, továbbá az a rendelkezés, amely a tanítóképzőkben, az ipari, mezőgazdasági és közgazdasági technikumokban, valamint az iparitanuló-intézetekben megszüntette a vallásoktatást. De a hittanbeiratások elleni küzdelemben már ekkor is, a következő években pedig még inkább tért nyertek az erőszakos befolyásolás módszerei is. Így az 1953 tavaszára 12,5%-ra leszorított jelentkezési arány már korántsem a meggyőzés, hanem inkább a fentebb említettek következtében alakult ki.

A szocialista igényű és szellemű közoktatás kialakításában jelentős szerepe volt a Politikai Bizottság 1950. márciusi köznevelési határozatának. A párthatározatban megfogalmazott eszmei-politikai célok azonban a valóságban nem tudtak megfelelően érvényesülni az alsó- és középfokú oktatás tartalmában. Annak ellenére, hogy az 1949-1950. tanév újonnan megjelent tankönyvei alapjában véve kétségtelenül leszámoltak a múlt „ideológiai örökségével”, illetve tervszerűen folyt a pedagógusok szakmai-ideológiai átképzése. A marxista ideológia friss, eleven szellemét ugyanis jórészt befagyasztotta a dogmatizmus merevsége, sematizmusa és vulgarizmusa. Ehhez járult, hogy a közoktatásügyi kormányzat elsősorban a napirenden levő politikai kérdések közvetlen támogatását kérte számon az iskolán, a pedagógusokon.

A köznevelési határozat nyomán került sor a középfokú oktatás reformjára. Az általános iskola életre hívása lehetővé tette, hogy a kormányzat olyan négy évfolyamos középfokú oktatási rendszert honosítson meg, amely biztosítja a népgazdaság szükségleteinek megfelelően a szakemberek széles körű kiképzését. A reform megtartotta az általános gimnáziumokat – amelyek különböző tagozatokkal (reál, humán, képző- és iparművészeti, zenei) működtek -, ugyanakkor megszüntette a humán gimnáziumok uralkodó jellegét. Ezt azzal érte el, hogy nagyobb teret biztosított a természettudományos ismereteknek. Az általános gimnáziumok reformját 1951-ben külön törvényerejű rendelet rögzítette. Még 1950-ben ugyancsak törvényerejű rendelettel hozták létre az ipari és mezőgazdasági technikumokat, valamint a közgazdasági középiskolákat (1952-től közgazdasági technikumokat). A technikumok feladata – a továbbtanulási „alapok” biztosítása mellett – az volt, hogy a népgazdaság, az ipar és a mezőgazdaság számára szaktechnikusokat, illetőleg könyvelőket, statisztikusokat, vállalati tervezőket stb. képezzenek. A technikumi szakokat azonban – tekintettel az erőltetett iparosítási tervek szakemberszükségletére – túlzottan elaprózták és a képzési időt is – a közgazdasági és mezőgazdasági technikumokban – négyről három évre szállították le, ami feltétlenül gyengítette az oktatás hatékonyságát. Ezzel együtt is a reform- a technikumok létrehozásával – a középfokú szakoktatást kiemelte elhanyagolt helyzetéből, illetőleg egyenrangúnak ismerte azt el a gimnáziumival képesítés és jogosítás szempontjából.

A felsőoktatás megújulása tulajdonképpen az 1948-1949. tanévvel vette kezdetét. De az 1948. évi egyetemi reform tantervi jellegű rendelkezései csak alig egy-másfél évig maradtak érvényben. Az újabb reform alapelveit az 1950. decemberi minisztertanácsi határozat körvonalazta. Ez felölelte a felsőoktatás szerkezetének és szervezetének módosítását, a tanulmányi rendszer gyökeres megújítását, valamint az oktatók és hallgatók társadalmi összetételének a megváltoztatását. A felsőoktatás régi, korszerűtlen szerkezetének átalakítása – a jogi oktatás túlsúlyának megszüntetésével – a természettudományi, műszaki, agrártudományi és közgazdasági képzés fejlesztését, kereteinek bővítését jelentette. A felszabadulás előtt – és egy ideig még utána is – az egyetemi hallgatók alig 10%-a készült mérnöknek, ugyanakkor majdnem 40%-a jogi pályára kívánt lépni. A megnövekedett műszaki felsőoktatás igényeinek kielégítésére új egyetemeket hoztak létre: 1949-ben Miskolcon nehézipari és 1951 őszétől Veszprémben vegyipari egyetem kezdte meg működését. 1952 őszén keletkezett – a Budapesti Műszaki Egyetem „osztódásából” – az Építőipari Műszaki Egyetem és Szolnokon a Közlekedési Műszaki Egyetem. Hasonló folyamat ment végbe a mezőgazdasági felsőoktatás keretén belül is, azzal a nem csekély különbséggel, hogy ott már 1945-ben kezdetét vette az újjászervezés. 1948 őszén megszervezték – az 1953 tavaszától Marx Károly nevét viselő – közgazdaságtudományi egyetemet és egyidejűleg megszüntették a budapesti műegyetem közgazdasági karát. 1951-ben az orvosi karok is önállósultak, leváltak a tudományegyetemekről, s azóta az orvosképzés önálló egyetemeken folyik. Évszázados, idejétmúlt gyakorlattal szakítottak akkor, amikor – a természettudományi képzés súlyának növelésére – önálló karokat létesítettek a budapesti, szegedi és a debreceni tudományegyetemeken. Elsőként 1948 őszén a budapesti – 1950 szeptemberétől Eötvös Loránd nevét viselő – tudományegyetemen vált külön a bölcsészeti és a természettudományi kar. A jogászképzés reformjának a jegyében szűntek meg a jogakadémiák, illetőleg a műegyetemi közgazdasági kar közigazgatási osztálya. A tanító- és az általános iskolai szaktanárképzés érdekében – az általános iskola létrejöttével mutatkozó nagyfokú szaktanárhiány kielégítésére – már 1947 novemberében a fővárosban, majd Szegeden Állami Pedagógiai Főiskola kezdte meg működését. 1948-ban Pécsett és Debrecenben (ez utóbbi 1949-től Egerben) alakultak hároméves (1950-től csak kétéves) főiskolák. A pedagógiai főiskolák alapításáról szóló törvényerejű rendelet azonban csak később, 1950-ben látott napvilágot. A pedagógiai főiskolákon összevonták az általános iskolai alsó- és felsőtagozatos képzést, ezzel párhuzamosan – 1948 tavaszán – megszüntették a felszabadulás előtti középfokú tanítóképzőket, amelyek döntő része felekezeti kézen volt. Miután a pedagógiai főiskolák nem tudták biztosítani az általános iskolák tanítószükségletét, 1949-ben a középiskolai reform visszaállította – pedagógiai gimnázium néven – a középfokú tanítóképzőket. 1950-től pedig megszervezték – a pedagógiai gimnáziumok helyett – az ötéves középfokú tanítóképzőket. 1951 szeptemberétől Műszaki Tanárképző Főiskolát létesítettek a szakmunkástanulók oktatói ellátására, illetőleg a műszaki tanárképzés megoldása érdekében. Végül, kiépült a művészeti főiskolák (színház- és filmművészet, iparművészet, képzőművészet, zeneművészet) hálózata is.

A felsőfokú képzés átszervezésének lendületében néhány olyan felsőoktatási intézményt is létesítettek, amelyek betöltötték a hivatásukat, önálló működésük bizonyos idő után feleslegesnek bizonyult. Ilyen volt az 1952 őszén alakult Lenin Intézet is, ahol az orosz nyelv és irodalom, valamint a marxizmus-leninizmus szakos egyetemi hallgatók képzése folyt. De itt lehet megemlíteni az 1948 őszén alapított – és a rövidebb életű intézmények között még jelentősebb szerepet betöltött – Külügyi Akadémiát (1952-től Külügyi Főiskola) és az 1951 őszén felállított Idegen Nyelvek Főiskoláját is.

A felsőoktatási reform lépéseket tett az alkotó munka tudományos színvonalának az emelésére és a marxizmus általános elterjesztésére. 1950-ben az ELTE bölcsészeti karán, 1952 őszétől pedig minden egyetemen önálló marxizmus-leninizmus tanszék létesült. Majd megkezdődött a marxizmus-leninizmus rendszeres oktatása és az oktatók ideológiai képzése is. Ennek ellenére még mindig a polgári irányzatok képviselői voltak túlsúlyban a felsőoktatásban, s a hallgatóság is megoszlott politikai és világnézeti szempontból. A felsőoktatás szellemi megújulását segítette, hogy a reform – az oktatás korábbi anarchikus állapotát felszámolva – kötött tanulmányi rendet vezetett be. 1950-ben új alapokra helyezték az egyetemek és főiskolák működési és szervezeti szabályzatát, illetve tovább folytatódott az egyetemek marxista és haladó szellemű oktatókkal való megerősítése is.

Az oktatásügy reformja közepette – anélkül, hogy kísérletet tettek volna az oktatási rendszerben való elhelyezésére -, 1949-ben került sor a szakmunkásképzés rendezésére. Addig a tanulóképzés központi irányítás nélkül, nagyrészt kisiparosoknál és kiskereskedőknél folyt. 1949 januárjában megszületett az új tanonctörvény, amely átfogóan szabályozta a szakmunkástanulók képzési rendjét, munkajogi és szociális helyzetét. 1950-től bevezették a munkaerő tartalékrendszerű oktatását. Létrejött a Munkaerő Tartalékok Hivatala (MTH), amely – a népgazdaság akkori és távlati szükségleteiből kiindulva – fokozatosan megteremtette a nagyüzemi tanulóképzés feltételeit és létrehozta – az iskola, a tanulóotthon, valamint a tanműhely szervezeti egységeként – az ipari szakmunkásképző intézeteket. Az 1950-es években kiépült a szakmunkásképző intézetek és tanműhelyek országos hálózata.

Az iparosítás kezdetén igen nagy volt a kereslet szakképzett munkaerőben. Ennek következtében a szakmunkástanuló-létszám 1949-1950-ben hirtelen felszökött (60 205), majd ezt követően csökkent, s 1953-1954-ben a szükségesnél már kevesebben (45 472) jelentkeztek ipari tanulónak. Jellemző a szakmunkás-utánpótlás gondjaira, hogy az 1950-es évek elején szinte valamennyi ágazatban, még a bányászatban és a nehézipari szakmákban is, képeztek leánytanulókat. A nagy szakmunkáshiány miatt a szükséges előképzettség nélkül is felvették a jelentkezőket ipari tanulónak. Így 1951-1952-ben az elsőéves ipari és kereskedelmi tanulók több mint a fele (51 %-a) nem végezte el az általános iskola VIII. osztályát.

Az ötéves terv első éveiben főként a vas- és építőiparban, valamint a bányászatban képeztek fiatalokat. Ezzel szemben a könnyűipari szakmákban és a kereskedelemben egyáltalán nem, vagy csak egészen csekély létszámban. A szolgáltató iparágakban egyáltalán nem gondoskodtak a szükséges szakmunkás-utánpótlásról.

A szakmunkásképzést a különböző szaktanfolyamok egészítették ki, amelyek lehetővé tették a legfontosabb szakmai ismeretek viszonylag rövid időn belüli elsajátítását. Sok vállalatnál és intézménynél szerveztek szaktanfolyami oktatást, amelyeken nagyrészt ekkor még szakmunkásképzés folyt, a továbbképzés nem volt jelentős. A tanfolyamok összes hallgatóinak létszáma 1952-ben érte el a csúcsot, ekkor megközelítette a 300 000-et.

A könyvkiadást a hatalmas mennyiségi növekedés és a tömeges méretű megjelentetés jellemezte ezekben az években. 1953-ben a kiadott művek száma az 1938. évinek a 2,3-szeresére, példányszáma pedig a 3-szorosára nőtt. A gyors növekedés jórészt a brosúrairodalom erőteljes felfutásából származott, de egyedül a könyvekből is jóval többet adtak ki, mint a felszabadulás előtt. 1949-1953 között a brosúrák példányszáma az összes kiadványnak több mint a felét tette ki. Így fordulhatott elő, hogy a kiadott művek számának és példányszámának leggyorsabb emelkedése idején is hiány mutatkozott egyes, főleg szépirodalmi és ifjúsági művekből. A szépirodalmi könyvkiadást az egyoldalú válogatás jellemezte, amely meglehetősen leszűkítetten értelmezte a magyar klasszikus és szocialista örökséget, illetve a nyugat-európai és az amerikai irodalom jelentős egyéniségeit, alkotásait. Az orosz és a szovjet irodalmi művek kiadásában nagy elmaradást kellett pótolni. Az igazi értékek mellett több gyenge, sematikus mű látott napvilágot. Igen magas szintet ért el azonban a marxizmus-leninizmus klasszikusainak a kiadása. 1949-ben közel 30 mű jelent meg mintegy másfél milliós példányszámban. A könyvkiadáshoz hasonlóan növekedett a sajtótermékek (újságok és folyóiratok) terjesztett példányszáma is. 1951-ben 326,1 millió, 1953-ban viszont már 476,6 millió volt az összpéldányszámuk. Ezzel egyidejűleg kiszorultak a sajtóból a különböző polgári politikai és ideológiai nézetek, valamint megszűnt a rosszízű szenzációhajhászás. Ugyanakkor mind jobban tért hódított a sajtóban is a személyi kultusz szolgálata, a jelszószerűség, a kritikátlanság és a szürkeség.

Az 1950-es évek elején az egész országban elterjedt a mozi, s jelentősen kiszélesedett a színházak hálózata. Az 1950-ben működő 17 színház 1953-ig 30-ra szaporodott, a filmszínházak száma pedig megháromszorozódott (1949-ben 862, 1953-ban 2752). A színházkultúra fejlesztésében kiemelkedő szerepe volt az 1949-ben alapított Déryné (Falu) Színház, továbbá a vidéki és fővárosi színtársulatok tájelőadásainak. 1950 és 1953 között a mozilátogatók száma másfélszeresére, a színházlátogatóké kétszeresére emelkedett. A műsorpolitikában eluralkodó sematizmus azonban a színházak és mozik művészi nevelő hatását is erősen mérsékelte.

1949-től a művelődéspolitika igen nagy súlyt fektetett a közművelődési és az üzemi-szakszervezeti könyvtárak fejlesztésére. 1950-ben 4333 tanácsi és szakszervezeti könyvtárat tartottak nyilván. 1953-ra a közművelődési könyvtárak száma 10 000 fölé emelkedett, s az 1,1 millió beiratkozott olvasó már 6 millió könyvből válogathatott. 1953-ban egyébként csaknem minden község, üzem és hivatal rendelkezett saját könyvtárral. A kis településekre, a tanyavilágba stb. az ún. mozgókönyvtárak szállították az olvasnivalót. A közművelődési hatóságok, illetőleg szervek – a könyvbeszerzés szigorú szabályozásán túl – egyéb módon is igyekeztek befolyásolni az olvasókat. Az olvasómozgalomtól azonnali nevelő hatást és konkrét termelési eredményeket vártak. A könyvtárakban rendezett „olvasóórák”-on a legfrissebb politikai irodalom egy-egy terméséből tartottak felolvasásokat.

A művelődési otthonokban elsősorban az öntevékeny művészeti mozgalom talált helyet magának. Ezekben az években szembetűnően megnőtt a népi tánccsoportok, a színjátszó és bábegyüttesek, a kórusok, a dalkörök és a zenekarok száma, amelyeknek az országos irányítója az 1951-ben létrehozott Népművelési Intézet lett. A tanácsok és a szakszervezetek 1953-ban több mint 18 000 művészeti csoportot mondhattak a magukénak. Az öntevékeny művészeti csoportok tevékenységében is a tömeges részvételen és a napi politikát közvetlenül „alátámasztó”, azt dicsőítő szereplésen volt a hangsúly.

1949 novemberében – több éves belső válság után – újjáalakult a Magyar Tudományos Akadémia. Ezzel nagyjában egyidejűleg jöttek létre – az Akadémia fennhatósága alatt – a különböző tudományos kutatóintézetek is. 1949-ben szerveződött az Állam- és Jogtudományi Intézet, a Történettudományi Intézet, a Nyelvtudományi Intézet és a Közgazdaságtudományi Intézet. 1950-ben alakult meg az MTA – máig is legnagyobb természettudományi kutatóintézete – a Központi Fizikai Kutató Intézet. Az Akadémia mellett azonban a minisztériumok és más főhatóságok is egymás után hozták létre saját kutatóintézeteiket. Sőt, ez utóbbiak száma rövid időn belül messze meghaladta az előbbiekét. A kormány 1950-ben hívta életre – elsősorban a tudományos utánpótlás biztosítása céljából – a Tudományos Minősítő Bizottságot, amely az új rendszerű tudományos fokozatok odaítélését is végezte.

A társadalmi-politikai átalakulással együtt, illetőleg kölcsönhatásban az irodalomban és a művészetekben – a kultúrának ezekben a nagyon bonyolult régióiban – is megindultak a szocialista változások. Az irodalomban és a művészetekben polgárjogot nyert a szocialista eszmeiség, a marxista világnézet, az elkötelezettség és az új realista stílus. Ugyanakkor a súlyos politikai és ideológiai hibák talán itt fejtették ki a legszembetűnőbben torzító és romboló hatásukat. A dogmatizmus ugyanis az elszürkülés, az elsekélyesedés veszélyével fenyegette az irodalom és a művészetek, az alkotók fejlődését.

Az új társadalom építésének ígérete magával ragadta mindazokat az írókat és művészeket, akik szemben álltak a régi renddel, s legfeljebb – amikor már eluralkodott a személyi kultusz – a lelkesedés, illetőleg a tartózkodás „mélységében” mutatkoztak eltérések. A művészi magatartás alakulása azonban ekkor nem pusztán meggyőződés kérdése volt, erősen befolyásolták azt a külső körülmények is. Így a pártonkívüliség olyan mozgási lehetőséget biztosított politikai és ideológiai szempontból, amelyet a párttag írók és művészek nem engedhettek meg maguknak. Továbbá az irodalmi és művészeti életben elburjánzott erkölcsi terror – ami legtöbbször fojtogató kritikai támadással, hamis vádaskodással kezdődött, és szinte kivétel nélkül elítéléssel, nyilvános megbélyegzéssel, önkritikára kényszerítéssel végződött – eleve kiváltott egy elvtelen alkalmazkodást.

A fentebbiekkel függött össze, hogy még a legkiválóbb idősebb kommunista írók és művészek is rákényszerültek és kivették részüket az MDP vezetőinek- s különösen Rákosi Mátyásnak – a dicsőítéséből, tevékenysége és szerepe jelentőségének az eltúlzásából, kijelentései magasztalásából és dogmává merevítéséből. Sőt, a sematikusan értelmezett szocialista realizmus „nyomait” még saját munkásságukban sem tudták elkerülni. A kultúrpolitika „derékhadát” azonban kétségtelenül azok az írók és művészek jelentették, akik a változás óhajától indítva 1945 után csatlakoztak a kommunistákhoz és nem rendelkeztek elég tapasztalattal ahhoz, hogy ne vállalják a személyi kultusz igényeinek elvtelen kiszolgálását. Ezek az írók és művészek voltak a leghangosabb védelmezői a dogmatikusan értelmezett szocialista realizmusnak. Ezek támadták és rágalmazták meg a burzsoá ideológia terjesztésével mindazokat, akik nem voltak elég sematikusak a szemükben.

Ezekben az években a sematikus, művészi mércével nem mérhető művek, illetőleg alkotások mellett kiemelkedő értékek is születtek. A nagy írói-művészi egyéniségekben a meginduló társadalmi átalakulás hatásának élményanyaga át tudta törni a dogmatikus politika és ideológia sematizmusának, vulgarizmusának korlátait. Nem utolsósorban ezért állítható teljes bizonyossággal, hogy az 1950-es évek elejének ideológiai, kulturális élete összetett volt. Egyfelől fellendülés, nagyfokú aktivitás jellemezte, másfelől viszont rendkívül mély ellentmondások feszítették. Nagy károkat okozott, hogy a munkásosztálynak a gazdaság és a politika területén betöltött szerepét már akkor érvényesíteni kívánták a kultúra területén, amikor még a szocialista eszmék hegemóniája sem volt meg. A helytelen vágányokra tért politika, s ezen belül a kultúrpolitika „termelte” és „újratermelte” az illúziókat, s amikor a valóság feltárult a maga bonyolultságában, a dogmatikus gondolkodás és magatartás kérdőjeleket kapott. A politikai vezetők hajlottak arra, hogy a hibákért a tömegek tudatát tegyék felelőssé, holott a bajok fő forrása nem a tömegek illuzionált tudata volt, hanem sokkal inkább az MDP által elkövetett tényleges hibák.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

A mezőgazdaság átszervezésének nehézségei és a parasztság helyzetének alakulása
(Idézet: A magyar népidemokrácia története 1944-1962)

A mezőgazdaság átszervezésének nehézségei és a parasztság
helyzetének alakulása
Az 1940-es évek végére teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy a mezőgazdaság a földosztás nyomán kialakult agrárstruktúrával – különösen a szocialista iparosítás küszöbén, amikor ugrásszerűen növekszik a bérből és a fizetésből élők száma – nem képes tartósan kielégíteni sem a lakosság fokozódó élelmiszer-szükségleteit, sem az ipar nyersanyagigényeit. A kommunista párt 1948 februárjában gazdaságpolitikai irányelveiben körvonalazta – a nemzetgazdaság szocialista átalakításával összefüggésben – a mezőgazdaság jövőjével kapcsolatos elképzeléseit is. Majd két hónappal később, az áprilisban elfogadott szövetkezetpolitikai irányelvek már a mezőgazdaság szocializmusba való átvezetésének az átfogó kommunista tervét tartalmazták.

A szövetkezetpolitikai irányelvek a mezőgazdaság továbbfejlesztésének bázisává a földművesszövetkezeteket tette. Kimondta, hogy egységes falusi szövetkezeteket kell kialakítani a földművesszövetkezetek és a többi falusi szövetkezet egyesítésével, s ezen belül kell létrehozni a közös termelőtevékenységet folytató csoportokat. A szövetkezetpolitikai irányelvek abból indultak ki, hogy „nálunk ma még nincsenek meg a feltételei annak, hogy az egyéni gazdálkodás helyébe általánosan a termelőszövetkezetek lépjenek… Az átmenet az egyéni gazdálkodásról a szövetkezeti gazdálkodásra lassú folyamat, mely a parasztság önkéntes elhatározását, továbbá a türelmes átnevelését követeli meg.” Az irányelvek ennek szellemében javasolták a meglevő – és zömükben beszerző, értékesítő és fogyasztási – falusi szövetkezeteknek a földművesszövetkezetekkel való egyesítését, valamint ezzel egyidejűleg a szövetkezeti termelés fejlesztését – a legegyszerűbb termelési társulásoktól elindulva – a közös termelési tevékenységet folytató csoportok létrehozása útján. Ez a felfogás tükröződött lényegében az MDP programnyilatkozatában, sőt ez érvényesült még – néhány héttel később – a párt 1948. júliusi Országos Szövetkezeti Értekezletén is.

Mielőtt azonban a szövetkezeti irányelvek végrehajtása, pontosabban a földművesszövetkezetek általános szövetkezetté fejlesztése bekövetkezett volna, annak lényegét tagadó változások történtek az MDP agrárpolitikájában. A Tájékoztató Iroda 1948. júniusi ülését követően ugyanis a pártvezetőség – egy-két hetes bizonytalankodás után – a gyors ütemű átszervezés, illetőleg a gazdagparasztság elleni osztályharc élezése mellett foglalt állást. De a tavaszi szövetkezeti elvek feladását az MDP nem hozta azonnal nyilvánosságra. Így hivatalosan – helyesebben a gyakorlatban – még átmenetileg a lassúbb átszervezés, a földművesszövetkezetek keretei között kibontakozó termelőszövetkezeti mozgalom felfogása érvényesült. Jóllehet a „formálódó” eltérő álláspontot az alsóbb pártszervek már július közepén érzékelték, a szélesebb közvélemény pedig valamivel később észlelte. Erről tanúskodott Rákosi Mátyás augusztus 20-i kecskeméti beszédének a fogadtatása is, amelyet a falun és városon többé-kevésbé egyaránt úgy értékeltek, mint a mezőgazdaság szocialista átszervezésével kapcsolatos türelmetlenség első megnyilvánulását. A szövetkezeti kérdés körüli bizonytalanságot és homályt szintén a párt főtitkára oszlatta el a KV 1948. november 27-i ülésén elhangzott beszámolójával: „Nekünk ezt a kérdést 3-4 éven belül oda kell vinnünk, hogy a parasztság 90%-a … szocialista közös társas művelésben művelje a földjét.” A beszámoló azt is feltételezte, hogy az átszervezés ilyen felfokozott üteme elkerülhetetlenül tovább élezi majd az osztályharcot, s ezért felvetette a gazdagparasztság teljes felszámolásának a szükségességét is. A fentebbiek alapján az 1949 márciusában elkészült ötéves terv mezőgazdasági fejezete azzal számolt, hogy 1952-1953-ra a szántóterület 55-60%-án már közös gazdaságok lesznek. Ilyen körülmények között persze a mezőgazdaság szocialista átszervezése tulajdonképpen inkább csak az „utolsó kapitalista maradványok” eltüntetésének az eszköze és nem a fejlett nagyüzemi mezőgazdaság megteremtésének az objektív szükségletből fakadó követelménye. Az agrárpolitikában bekövetkezett változás 1949 áprilisában vitát váltott ki az MDP vezetőségében. Nagy Imre nem értett egyet az átszervezés túlfeszített tempójával, korainak ítélte a „kulákság” likvidálását, hibáztatta azt a felfogást, amely az agrárpolitikában azonosította a középparasztot a gazdagparaszttal, és amely az átszervezést a kis- és középparaszt „tönkretétele” útján vélte elérhetőnek. Ugyanakkor Nagy Imre a korábbi – az 1947-1948 fordulóján lezajlott vitákban már elvetett – álláspontjáról bírálta az agrárpolitikát, amelyben a hangsúly a kisbirtok (amit nem tekintett kapitalista jellegű gazdaságnak) hosszú idejű fenntartásán volt, s nem a mezőgazdaság szocialista átszervezésén. (Nézeteiért 1949 szeptemberében Nagy Imrét kizárták az MDP Politikai Bizottságából.)

1948 őszén az első termelőszövetkezeti társulások még a földművesszövetkezetek kebelén belül jöttek létre, nagyrészt a gazdagparasztoktól igénybe vett bérleti földeken, földbérlő vagy táblás csoportok formájában. Az igénybevétel azon a kormányrendeleten alapult, amely 40 kat. holdban állapította meg a gazdagparaszti tulajdon és a bérelt föld együttes területének felső határát. Az év utolsó hónapjában azonban a különböző termelési társulások, illetőleg termelőszövetkezeti csoportok – az MDP KV 1948. november 27-i határozatának megfelelően – kezdtek kiválni a földművesszövetkezetekből, önállósultak, a földművesszövetkezetek pedig ténylegesen falusi kiskereskedelmi (vegyeskereskedést, kocsmát, hússzéket stb. üzemeltető) vállalkozásokká alakultak át, és az állami nagykereskedelem függvényei lettek. Különösen azok után, hogy a kezelésükben levő malmokat, darálókat, szeszfőzdéket, traktorokat, cséplőgépeket stb. is át kellett adniok a gépállomásoknak és más állami vállalatoknak.

A földművesszövetkezetekből kivált termelőszövetkezeti csoportokat 1948 végén – 1949 elején politikailag felülvizsgálták, majd fejlettségi fokuk szerint rangsorolták. 1948. december 18-án megjelent a termelőszövetkezetek működési szabályzata, amely – a munkaszervezet fejlettsége, a közösen végzett munka fokozatai szerint – a termelési társulások három típusát határozta meg. A I. és II. típus (a táblás termelőszövetkezeti csoport és az átlagelosztású termelőszövetkezeti csoport) inkább az egyéni gazdasághoz állott közelebb, a III. típusban viszont már a közös gazdálkodás vonásai uralkodtak. A Földművelésügyi Minisztérium által kiküldött bizottságok döntötték el, hogy mely szövetkezetek felelnek meg a három típus működési szabályzata szerinti követelményeknek. A „kulák” és „kapitalista” vezetés, illetőleg befolyás érvényesülésének a gyanúja miatt a szövetkezeti társulások 13%-át oszlatták fel.

1949 tavaszára – a termelőszövetkezeti csoportok önállósításával – lezárult a mozgalom kibontakoztatásának az előkészületi szakasza. Az MDP KV 1949. márciusi ülésén az is tisztázódott, hogyan viszonyuljon a pártpolitika a parasztság főbb rétegeihez a szövetkezeti szervezés szempontjából. E parasztpolitika középpontjában természetesen a szegény- és kisparasztság állott, amely ebben az időben a mezőgazdasági kereső és eltartott népesség túlnyomó többségét (79,1 %-át) alkotta. Ezen belül a nincstelenek 17%-ot, a törpebirtokosok (1-5 kat. hold föld) 30,6%-ot és a kisparasztok (5-10 kat. hold föld) 31,5%-ot tettek ki. Az MDP úgy tekintett a parasztság e szóban forgó rétegére, mint a legmegbízhatóbb falusi politikai szövetségesre. Ez egyébként kifejezésre jutott az adó és a beszolgáltatás – számára előnyösen megállapított-mennyiségi előírásaiban is. Ezen túlmenően mindenekelőtt ennek a rétegnek a képviselői foglaltak helyet a községek képviselő-testületeiben, valamint a különböző társadalmi és politikai szervezetek helyi vezetőségeiben. Az MDP az első termelőszövetkezetek megalakításánál szintén rájuk kívánt támaszkodni. S valóban, az 1948 végén, 1949 elején alakult mintegy 500 termelőszövetkezeti csoportban a mezőgazdasági munkások, a volt cselédek és napszámosok alkották a tagság többségét. Az agrár-túlnépesedés következtében szűnni nem akaró földtelenség és munkanélküliség ugyanis már eleve a szabad munkalehetőségek irányába terelte ezeket az embereket. Ennek folytán az új úton való elindulásukban talán nem is annyira a közös gazdálkodás öntudatos vállalása játszotta a meghatározó szerepet, hanem inkább a tarthatatlan helyzetükből való kilábalás szociális kényszere.

A középparasztság (10-25 kat. hold földdel rendelkezők) megnyerése a szövetkezés számára – már tömegénél fogva is – döntő kérdés volt, hiszen 1949-ben a mezőgazdasági kereső és eltartott népesség 18,1 %-a tartozott ide, és ők rendelkeztek az egyéni gazdaságok területének 35,3%-ával. Ezeknek a kisárutermelő gazdaságoknak akkor még igen nagy jelentőségük volt az ország élelmiszer-ellátásában. 1949 tavaszán a termelőszövetkezeti csoportok tagságának mindössze 5 %-a került ki a régi kis- és középparasztok köréből, sőt a földhözjuttatottak aránya is csupán 38%-os volt. 1952 végére azonban ez a helyzet gyökeresen megváltozott. Ekkor már ugyanis a birtokos dolgozó parasztok túlnyomó (a III. típusú közös gazdaságokban 77%-os, az alacsonyabbakban pedig 97%-os) többségbe jutottak. Az MDP vezetősége szavakban a középparasztsággal szövetséges magatartás fontosságát hangoztatta, a valóságban azonban nem nagyon bízott abban, hogy gazdasági és adminisztratív nyomás, valamint egyéb kényszer nélkül sikerül a középparasztot a szövetkezés útjára térítenie. Az 1950-es évek elején alkalmazott gazdaságpolitika azután a közép- és gazdagparasztokat végül is „egyérdekűségbe” szorította. Hiszen mind a teherviselés fokozódásában – legfeljebb csak valamelyest kisebb mértékben -, mind az iránta tanúsított politikai magatartásban ténylegesen elmosódott a közép- és a gazdagparaszt közötti határ.

A parasztság főbb rétegei közül – a legkorábban és a legélesebben – a gazdagparasztsághoz fűződő viszony kérdése került a pártpolitika homlokterébe. Az MDP agrárpolitikája a gazdagparasztságot a politikai erőviszonyok valóságos mérlegelése nélkül – a kulák- és kulákosodási veszély erős eltúlzásával – eleve úgy állította be, mint a munkáshatalom esküdt ellenségét, a termelőszövetkezeti mozgalom legnagyobb kerékkötőjét, amelyet ezért „ki kell iktatni” a magyar társadalomból. Rákosi Mátyás a KV 1949. márciusi ülésén azt bizonygatta, hogy „a kulákra csak a kemény kéz hat”, és – tette hozzá nem csekély demagógiával – a középparasztnak is imponál, „ha látja, hogy a népi demokrácia állama vaskézzel sújt le a kulákra”. Nem csoda, ha ez a „vaskezű” fenyegetés szorongást és riadalmat váltott ki az egész birtokos parasztságból, hiszen mindenkit izgatott a kérdés: vajon kiket sorolnak a megbélyegzett és a társadalomból kirekesztésre ítélt kulák réteghez.

1948-1949 fordulóján összeírták a kulákgazdaságokat az országban. Ennek meghatározásánál a gazdasági terület nagyságán (minimum 25 kat. hold föld) kívül számba kellett venni olyan tényezőket is, mint az idegen munkaerő foglalkoztatása, a föld minőségére utaló kataszteri tiszta jövedelem (minimum 350 aranykorona) és a más gazdasági ágakból származó jövedelem. A kulákká nyilvánítás azonban a gyakorlatban nem ezeknek a szempontoknak az együttes mérlegelése alapján történt, hanem elegendőnek ítélték ahhoz egyetlen tényező meglétét is az említettek közül. Ezek a törekvések ugyan kifejezetten a gazdagparasztként nyilvántartható és megterhelhető gazdák körének a kiszélesítésére irányultak, az így nyert eredmény sem „hitelesítette” azonban a kulákveszéllyel kapcsolatosan felülről táplált túlzásokat. Az összeírás során mintegy 70 000 kulákgazdasággal számoltak. Ugyanakkor a mintegy 47 000 birtokon gazdálkodó gazdagparasztok 1949-ben a mezőgazdasági kereső, valamint eltartott népességnek csupán a 3,3 %-át tették ki, s az egyéni gazdaságok területének 16,5 %-a tartozott hozzájuk. A kuláklistára felvett személyek azonban akkor sem kerülhettek le onnan, ha gazdaságukat – a dolgozó paraszti gazdaságok színvonalára – csökkentették, vagy teljesen felhagytak a gazdálkodással és munkásként helyezkedtek el. Amikor pedig elhagyták a községet, a megszűnt kulákgazdaságok helyett a középparasztok, sőt helyenként a kisparasztok gazdaságait, pontosabban tulajdonosaikat vették fel a listára.

A gazdagparasztok 1949 eleji számbavétele annak a megállapítására történt, hogy kik azok, akikre fokozott adó- és beszolgáltatási terheket kell rakni, illetőleg akik nem léphetnek be tagként a termelőszövetkezetbe. De később, különösen 1951-től a „kuláklista” a hatalom országos és helyi szerveinek a kezében – az osztályharc állandó éleződésének dogmájától vezérelve – a társadalmi megbélyegzés, az állampolgárok ellen elkövetett törvénysértések eszközévé, kiindulópontjává vált. Ennek az eredendő oka abban rejlett, hogy a kulákság gazdasági korlátozásának – szükségszerűen alkalmazott – politikáját is mindinkább a gazdagparasztság felszámolásának gyakorlata váltotta fel. Ennek jegyében rendeletileg megtiltották az apaállattartást a külgazdaságokban, s lehetővé tették a traktorok és más munkagépek, sőt a lakóházak és a gazdasági épületek közvetlen vagy „felajánlás” útján való államosítását is. (1949-1953 között elvették a gazdagparasztok valamennyi ún. nagygépét, valamint 6500 lakóházát és 16 000 gazdasági épületét.) Ezenkívül a – gazdasági korlátozást felváltó – felszámolás politikájának az alkalmazásáról tanúskodott a kulákgazdaságok fokozott megterhelése is, a teljesíthetetlenség határáig feszített adózási kötelezettségek és begyűjtési tervek, az adó- és beadási hátralék esetén kivetett kártérítési előírások, a különböző zaklatások és büntetőeljárások.

A kulákgazdaságok gyors visszaszorítása, illetőleg felszámolása elhamarkodottnak bizonyult, sokkal korábban történt, mint ahogyan az a mezőgazdaság szocialista átszervezése szempontjából indokolt és kedvező lett volna. A gazdagparaszti üzemekből származó árumennyiség ugyanis jóval gyorsabban csökkent, mint ahogyan azt a termelőszövetkezetek és állami gazdaságok pótolni tudták. Ily módon a gazdagparaszti termelés alapjainak aláásása, a kulákgazdaságok felszámolása meglehetősen hátrányosan érintette az ország áruellátását is. Elsietettséget tükrözött a kulákság elleni „általános offenzíva”, nem tisztázódott: mi lesz a sorsa a gazdagparasztoknak e réteg felszámolása után. A kulákság és az e kategóriába sorolt parasztok „társadalmon kívüliségre” ítélése – intézményes megakadályozásuk abban, hogy egyenrangú állampolgárok legyenek – nem oldotta meg a problémát, hanem éppen a rendszer ellenségévé tette őket. Sőt, azt a kitűzött célt sem sikerült elérni, hogy az osztályharc állandó szítása révén a kuláksággal szembeforduljon a parasztság dolgozó része, mert az indokolatlan erőszak és megfélemlítés ellenérzést, nemegyszer szolidaritást váltott ki belőlük, s a falu negatív érdekegységét táplálta.

A parasztpolitika torzulásai rányomták a bélyegüket a termelőszövetkezetek szervezésére is, ami az 1948-1949-es gazdasági évtől kezdve 1953 tavaszáig gyors ütemben folyt. 1949 márciusában még elhangzottak ugyan olyan kijelentések az MDP KV ülésén, hogy „a kommunistáknak meg kell érteni a paraszt félelmét a szövetkezéstől”, hogy „parancsolgatással, kényszerrel, nyomással” nem lehet tartós eredményeket elérni az átszervezés terén. Az őszi tagtoborzási kampány időszakára azonban erejüket vesztették ezek az intelmek, és egyre jobban előtérbe került a szervező munka adminisztratív vonása. A falu legszegényebbjeit, a nincstelenek és a törpebirtokosok jelentős részét tulajdonképpen nem sokáig kellett győzködni, önként beléptek a termelőszövetkezetbe: számukra ugyanis a közös gazdálkodás – amíg a tagok jövedelmi viszonyai nem romlottak – az anyagi és a társadalmi emelkedés útját jelentette. Egészen másként alakult azonban a helyzet akkor, főként 1950-től, amikor a kis- és középparasztok meggyőzésére került a sor. Itt már kiütközött a parasztság görcsös ragaszkodása az egyéni gazdálkodás hagyományaihoz, érződött erős idegenkedése az új életformától. Elsőrendű követelménnyé vált – és politikai rangra emelkedett – tehát a termelőszövetkezeti szervezők türelme, tapintata, kitartó felvilágosító és meggyőző munkája.

A termelőszövetkezeti szervezők azonban előre megadott, községi szintig lebontott központi keretszámok alapján végezték munkájukat, s annyi tagot igyekeztek toborozni, amennyit az előírások szükségessé tettek, illetőleg amennyi a termelőszövetkezet megalakításához kellett. A párt- és állami szervek szigorúan ügyeltek az előirányzott keretszámok teljesítésére, s ahol lemaradás mutatkozott, a súlyos felelősségre vonástól és a kényszer alkalmazásától sem riadtak vissza. A túlzott ütem okozta gondokat csak tetézte, hogy az új termelőszövetkezetek alakításánál a legmagasabb típusú gazdaságok szervezését szorgalmazták. Ez persze még inkább megnehezítette a kis- és középparasztoknak a közös gazdálkodáshoz való közeledését, a termelőszövetkezeti mozgalomba való bekapcsolódását.

Az MDP II. kongresszusa – amely „döntő stratégiai feladattá” léptette elő az átszervezést és 1953-1954-re a szántóföldi terület korábbi 55-60%-áról 81,6%-ra kívánta emelni a szocialista mezőgazdaság arányát – fordulatot jelentett a mezőgazdaság szocialista átszervezése szempontjából is. Az átszervezésnek 2-3 év alatt történő befejezése azonban nyilvánvalóan megalapozatlan és teljesíthetetlen célkitűzés volt. Ennek ellenére 1951 első hónapjaitól országszerte hallatlan erőfeszítésekkel folyó tagszervező tevékenység bontakozott ki. 1952 elejére a mezőgazdasági szövetkezeti kereső népesség 5,7%-ról 15,2%-ra, a termelőszövetkezeti szántóföld területe pedig 9%-ról 14,5%-ra emelkedett. De e számok mögött ténylegesen olyan erőszakoskodások húzódtak meg, amelyek legtöbbször oktalanul fájdalmakat és sebeket ejtő fellépésekben nyilvánultak meg, valamint az eszmét és a távlati célokat is kompromittálták.

1952 őszére, a sokasodó problémák hatására, gyakorlatilag lehetetlenné vált a termelőszövetkezetek további szervezése. Az 1951 februárjától végletesen eltorzuló gazdaságpolitika következtében – egy rendkívül rossz termésű mezőgazdasági évben – valamennyi paraszti réteg, a termelőszövetkezeti tagságot is beleértve, terhei többszörösére emelkedtek, úgyszólván elviselhetetlenné váltak. A termelőszövetkezetekben végzett munkából származó jövedelem most már a hajdan legszegényebb embereket sem elégítette ki. A párt- és az állami szervek azonban figyelmen kívül hagyták, hogy a legkeményebb fellépés sem vezethet itt eredményre, tovább erőltették a termelőszövetkezetek számszerű növelését. Még az a körülmény sem befolyásolta őket különösebben, hogy az új tagok létszáma mind kevésbé múlja felül a kiáramlókét. Valójában 1953. április elejétől június végéig a termelőszövetkezeti tagok száma csökkent, végleg értelmét vesztette tehát a számszerű fejlesztés erőltetése.

A termelőszövetkezetek erőszakos szervezésének egyik fő módszere a tagosítási eljárás volt. Ott, ahol a termelőszövetkezet megalakult, a tagosítás természetesen elkerülhetetlenné vált, hiszen a közös gazdaság tábláit a belépők szétszórtan fekvő apró parcelláiból és az állam által a szövetkezet használatába adott tartalék földekből másként nem lehetett volna kialakítani. A tagosítást azonban az esetek többségében úgy hajtották végre, hogy a termelőszövetkezet és az állami gazdaság a község legjobb földjeinek birtokába jusson, és a tagosítás által érintett, de a belépéstől vonakodó kis- és középparasztok gazdaságai, csereingatlanjai a rosszabb és tulajdonosaik lakóhelyétől távolabbi földeken legyenek. A földrendezés méreteire jellemző, hogy 1949 őszétől 1953-ig a községek 70%-ában és közel 4 millió kat. hold földön végeztek tagosítást. De a tagosított községeknek több mint a felében kétszer vagy többször is megismételték ezt az eljárást.

Az átszervezésbe befektetett hatalmas energia csak részben térült meg, nem is szólva a nyomás és a kényszerítés következtében felgyülemlett jelentős politikai kárról. A kitűzött célt bár nem sikerült elérni, hiszen a szövetkezeti átalakulás mértéke a tervezettől elmaradt, a mennyiségi változás mégis jelentősnek mondható. 1953. június 30-án 768 III. típusú termelőszövetkezeti csoport és önálló mezőgazdasági termelőszövetkezet, valamint 1456 I. és II. típusú termelőszövetkezeti csoport működött az országban. Az előbbiek összterülete 2,3 millió kat. hold föld (ebből a szántóterület 1,9 millió kat. hold) volt, a tagok száma pedig meghaladta a 300 000 főt. Az I. és II. típusú termelőszövetkezeti csoportokban több mint 75 000 tag 0,47 millió kat. hold földön (0,41 millió kat. hold szántóterületen) gazdálkodott. A valamennyi típusú közös gazdaság együttes szántóterülete az ország szántóterületének 24,6, háztáji gazdaságokkal együtt 26 %-át, tagsága a kereső népesség 19,1%-át alkotta. Ugyanakkor 1945 óta az állami gazdaságok szántóterülete szintén többszörösére (az ország szántóterületének 12,2%-ára) növekedett, s dolgozóik aránya a keresők 13,2 %-át tette ki. Mindent egybevetve, az ország szántóterületének 38,2 %-a, a mezőgazdasági keresőknek pedig 32,3 %-a tartozott már a szocialista jellegű mezőgazdasághoz.

A közös gazdaságok alakulásával természetszerűleg együtt járó nehézségeket fokozták a sietségből és a megfelelő előkészítés hiányából eredő belső üzemi gondok. Az indulásnál kétségtelenül a termelőszövetkezetek egyoldalú agrár- és félproletár összetétele okozta a legtöbb problémát. Ezek a szövetkezeti tagok korábban a falu lakosságának „ranglétráján” alul helyezkedtek el, gyakran a gazdálkodásban is kevesebb tapasztalattal rendelkeztek, s már csak ezért sem tudták a nagyüzemi gazdálkodást a birtokos parasztság szemében vonzóvá tenni. A termelőeszközökkel, az igás- és haszonállatokkal való ellátatlanságuk ugyancsak növelte a termelőszövetkezeti mozgalom gazdasági nehézségeit. Nem is beszélve arról, hogy a mezőgazdasági nagyüzem megteremtésének anyagi-technikai és szakmai-vezetési feltételei jórészt szintén hiányoztak. A termelőszövetkezetek ezért az állam részéről fokozottabb műszaki-technikai, pénzügyi támogatásra szorultak, amit részben meg is kaptak, többek között a gépállomások felállításával.

Az állami gépállomási hálózat kifejlesztése 1948 őszén kezdődött meg. Az év végére már 110 gépállomás működött az országban, átlagosan 10 traktorral és a legfontosabb munkagépekkel. 1953-ban a 364 gépállomás mintegy 14 000 traktorral és egyéb munkagéppel segítette a termelőszövetkezetek munkáját. A gépállomások kétségtelenül döntő szerepet játszottak a termelőszövetkezeti mozgalomban, ugyanakkor a nagyüzemi mezőgazdasági géppark monopolizálásával gátolták is a gépesített nagyüzemi termelés térhódítását. 1949 tavaszán a párt és a kormány vezetői úgy foglaltak állást, hogy a nagyüzemi mezőgazdasági termeléshez szükséges ún. nagygépeket „nem dobjuk be az ingadozó termelőszövetkezetekbe”. Ez azt eredményezte, hogy a szövetkezetek traktort, kombájnt stb. nem vásárolhattak, nem birtokolhattak. Az idevonatkozó kormányrendelet ésszerűtlenségét mi sem bizonyította jobban, minthogy a gépállomások gépparkjának fejlődése messze nem tartott lépést a rohamosan szaporodó termelőszövetkezetek termelési igényeivel. A munkagép-ellátottságra jellemző, hogy míg a szövetkezeti szántóterület 1951-1953 között 2,7-szeresére, a gépállomások traktorállománya csak 37%-kal nőtt. Az aratásnál is mindössze 27,7%-os, a kapálásnál meg csupán 7,7%-os volt a gépi munka alkalmazása.

A kormányzat jelentős kedvezményekben részesítette a termelőszövetkezeteket, különböző akciók (állatvásárlás, szerződéses vetőmag, építkezések stb.) formájában. Emellett árkedvezményt is adott számukra a termelési és beruházási célokat szolgáló anyagok vásárlásánál: évről évre hiteleket folyósított, sőt bizonyos mennyiségű vissza nem térítendő pénzösszeget is juttatott nekik. 1949-1953 között a termelőszövetkezetek – a közvetlenül biztosított állami támogatás keretében – mintegy 2,5 milliárd forint hitelt kaptak, s ennek körülbelül az 1/3-a beruházási célokat szolgált. 1950-től azonban már egyre jobban megmutatkozott, hogy az állami beruházások távolról sem elegendők valamennyi közös gazdaság fejlesztésére, a termelőszövetkezetek ugyanis mindössze 16%-kal részesedtek az ötéves terv mezőgazdasági beruházásaiból. Emellett az eredetileg tervezett 8 milliárdos (15,7%), illetőleg a felemelt 11 milliárdos (12,9%) előirányzatból is – 1953 közepéig – csupán 5 milliárd forint értékű mezőgazdasági beruházás valósult meg.

A termelőszövetkezetek gazdasági megerősödését – a kívánatosnál és a szükségesnél kisebb állami támogatás mellett – a rájuk nehezedő különböző terhek és kötelezettségek is komolyan gátolták. Így különösen nagy megterhelést jelentett számukra a beszolgáltatási kötelezettség, valamint a termelői és felvásárlói árak kedvezőtlen alakulása, a földadó és a gépállomási munkák díja. Beszolgáltatási terheik egyébként felülmúlták még az egyénileg dolgozó parasztokéit is. 1951-ben az egyéni gazdaságok az általuk megtermelt mezőgazdasági termékek és termények 32,6%-át, 1952-ben a 26,8%-át értékesíthették a szabadpiacon. Ezzel szemben a termelőszövetkezetek a 11,6, illetőleg a 12,1 %-át. Továbbá a gépesítésből nyert teljes terméktöbbletet elvitte a gépállomási munkák díja, amit nagyrészt természetben kellett fizetni. Nem kedveztek a szövetkezetek jövedelmezőségének a termelői árak sem, mivel a növényi termelői árakat az állatinál lényegesen alacsonyabban állapították meg. A közös gazdaságok ugyanis elsősorban szántóföldi gazdálkodást, s ezen belül is döntően gabona- és kukoricatermelést folytattak, állattenyésztésük viszont meglehetősen fejletlen maradt. 1953-ban a termelőszövetkezetek állatállománya az országosnak csupán a 9 %-át jelentette, s emiatt nem ritkán állatvásárlásra kényszerültek. Ily módon a növényi és állati termelői árak egyaránt sújtották őket, csak egyik esetben eladói, a másikban pedig vásárlói minőségben. Az előbbiek még párosultak az egyre szélesebbre nyitott agrárollóval, amelynek nyomasztó hatását főleg a beruházásoknál érezték meg. Hiszen éppen olyan anyagok és eszközök ára szökött a legmagasabbra, amelyek a közös beruházások többségét tették ki. Ilyen körülmények között az állami felvásárlás jelentette végső fokon az egyetlen bevételi forrást, amelynek pedig olyan alacsony volt az árszínvonala, hogy esetenként még az újratermelési költségeket sem fedezte. Ezért a termelőszövetkezetek a legszükségesebb építkezéseket is szinte kizárólag csak állami kölcsönök révén tudták megvalósítani. 1953 második felében a termelőszövetkezetek hitelállománya már meghaladta az 1,8 milliárd forintot.

A termelőszövetkezetek megerősödését jelentős mértékben gátolta az a körülmény, hogy rendkívül korlátozott volt gazdasági önállóságuk. Az állami felvásárló vállalatok szabták meg – a termelés helyi adottságaira és hagyományaira való tekintet nélkül -, hogy mit, s milyen arányban termeljenek. Sőt, még a gépállomások is jogot kaptak ahhoz, hogy beleszóljanak a termelőszövetkezetek termelési terveibe. A bankok pedig jövedelmük felosztásába és beruházásaikba szólhattak bele. A sok „gazda” felügyelete úgyszólván teljesen megkötötte a kezüket, visszafogta gazdálkodásukat és fejlesztési tevékenységüket.

A legkritikusabb esztendőket a termelőszövetkezetek – az egyéni gazdaságokhoz hasonlóan 1951 és 1953 között élték át. Ekkor nemcsak, hogy nem haladt előre szervezeti és gazdasági megszilárdulásuk, hanem még gyengébbek lettek, mint azt megelőzően voltak. Ez a jelenség szoros összefüggésben állott az erőltetett ütemű iparosítás újabb „ritmusváltásával”, amikor a felhalmozás mértékét gyakorlatilag egyetlen szempont, az iparfejlődés ugrásszerű növekedésének a kikényszerítése szabta meg. A megterhelt nemzeti jövedelem tetemes részének az iparosítás céljaira történő felhasználása ugyanis mindenekelőtt a mezőgazdaság megsarcolásával járt. A mezőgazdasági jövedelemelvonás és készletgyűjtés rendszerének legfőbb alkotóelemei az ár- és adópolitika, valamint a beszolgáltatás voltak. 1951 elejétől egyre több kormányrendelet jelent meg a mezőgazdasági terményeknek és termékeknek a termelőktől való fokozottabb elvonása érdekében. Ezek az intézkedések már a hadigazdálkodásra való áttérés jegyében fogantak, így betartásukat szigorúan megkövetelték és ellenőrizték.

Ennek az időszaknak az egyik legsúlyosabb és legsérelmesebb eljárása, az egész mezőgazdasági népességgel szemben, a beszolgáltatás volt. 1948 nyarán még gabonabeszolgáltatási társadalmi bizottságok segítették a közigazgatási hatóságok munkáját, de a módszerek már akkor is nagyon kemények voltak. Személyenként végezték az elszámoltatást, és ahol úgy vélték, hogy megsértették a cséplési és beszolgáltatási előírásokat, ott azonnal büntetéssel éltek. Kisebb rendellenességeknél elkobozták a cséplőgépeket, de a „feketézésnek” minősített esetekben a rendőri szervek avatkoztak be. Ennek során nem voltak tekintettel a szegényparasztokra sem. Évről évre (1949-1950-ben), ahogy növekedtek a beadási kötelezettségek, úgy fokozódott a szigor a behajtásnál. Az 1951. és 1952. évi beszolgáltatási kivetés teljesítése érdekében kifejtett adminisztratív nyomás azonban minden korábbit felülmúlt. Igen magasan állapították meg a – birtokkategóriánként emelkedő – beadási előirányzatokat, és példátlanul leszorították az átvételi árakat. Ezzel egyidejűleg 17-ről 37-re növelték a beadásra kötelezett termények és termékek számát. A kalászosokat a csépléstől, a kapásokat a szedéstől, illetőleg a töréstől számított 8 napon belül kellett beszolgáltatni. Ha nem került határidőre a begyűjtőhelyre az előírt terménymennyiség, akkor a hátralék értékének 5%-ával, 15 napnál hosszabb késedelem esetén pedig 10%-ával felemelték a gazda kötelezettségét. 15 nap után – újabb határidőn túli nem teljesítés esetén – kártérítést vethettek ki, amelynek összege 1952 áprilisa után a hátralékos termények szabadpiaci ára és még 20%-os büntetés volt. A szándékos nem teljesítés feltételezése esetén viszont már 5 évig terjedhető börtönbüntetést lehetett kiszabni.

Az 1951. évi termés azonban olyan jó volt, hogy az még a begyűjtési tervszámokat magasan megállapító földművelésügyi kormányzat előzetes számításait is meghaladta. Ezért „menet közben” is emelték a beszolgáltatási kötelezettségeket, hogy „minden fölösleges szem gabona az állami begyűjtőhelyre kerüljön”. A felemelt begyűjtési terv gyakorlatilag a teljes terményfölösleg elvételét irányozta elő, s ennek érdekében a párt- és tanácsi szervek a szó szoros értelmében kíméletlen hajszát indítottak nemcsak a kulákok, hanem a dolgozó parasztok és a termelőszövetkezetek tagjai ellen is. Sok községben azonban olyan parasztokat is elszámoltattak, akiknek nem is volt fölöslege és elmaradása sem, vagy akik éppen túlteljesítették a beadásukat.

Az elszámoltató bizottságok útját igen sok riasztó jelenség kísérte a falvakban. A parasztok ellenségesen fogadták a bizottságokat, bezárták előttük a kaput, sőt az is előfordult, hogy kizavarták őket a községből. A begyűjtési megbízottak valósággal menekültek ettől a munkától. A tanácselnökök és titkárok jobban féltek az elszámoltatástól, mint maguk a hátralékosok. A végrehajtók rendőri kísérettel járták a portákat. S amikor ipari munkásokat hívtak be az elszámoltatási bizottságok „megerősítésére”, azok sem értettek gyakran egyet az erőszakos terménybegyűjtéssel. A felsőbb párt- és állami szervek a „lazaság” felszámolása érdekében példát statuáltak: a begyűjtést „hátráltató” párttitkárok és tanácselnökök ellen fegyelmit indítottak, leváltották, illetőleg kizárták őket a pártból és nem egyet közülük bíróság elé is állítottak vagy internáltak.

1951-ben, az állami felvásárló szerveknek – a mezőgazdasági termés kedvező alakulása folytán – még volt miből begyűjteni. 1952-ben azonban annyira rossz volt az időjárás, hogy számos helyen még a család ellátására való sem termett meg. Ennek ellenére az állami kötelezettségek mértékét nem csökkentették, hanem tovább növelték. Ha nem termett meg a beadáshoz szükséges terménymennyiség vagy hiányoztak a beszolgáltatandó állatok, akkor a közös gazdaságoktól és az egyéni gazdáktól egyaránt megkövetelték – a minisztertanács 1952. áprilisi határozata alapján -, hogy felvásárlások útján tegyenek eleget az előírásoknak. 1952-ben a begyűjtött terménymennyiség közel azonos volt a jó termésű előző évivel. A nagyfokú terméscsökkenés és a lényegében változatlan mennyiségű terményelvonás azzal a következménnyel járt, hogy 800 000 parasztcsaládnak (termelőszövetkezeti tagnak és egyénileg gazdálkodónak) nem maradt télire való gabonája, kenyere és vetőmagja. 1953 elejére 330 000 dolgozó paraszt mintegy 164 millió forint begyűjtési hátralékkal kapcsolatos kártérítéssel tartozott az államnak. De ez csak egy része volt annak az adótehernek, amely a dolgozó parasztságot – a megélhetési gondok mellett – még külön is sújtotta. Az adókötelezettség 1949 és 1953 között – az egyéni gazdaságok 1 kat. holdjára számítva – háromszorosára emelkedett, aminek az lett a következménye, hogy az esztendők során százezrekre rúgott a fizetni nem tudók, az adóhátralékosok száma. 1953 elejére a dolgozó parasztságnál majdnem egymilliárd forint adóhátralék halmozódott fel, egyidejűleg pedig a fizetésképtelenség miatt foganatosított zálogolások közel negyedmillió termelőre terjedtek ki. 1952-ben a parasztság egészének reáljövedelme az 1949. évi 66%-ára süllyedt, és a fogyasztás reálértéke is alig (6,8%-kal) haladta meg a 3 évvel korábbit. A termelőszövetkezeti parasztok 1 főre jutó jövedelme azonban nem érte el még az egyéni gazdálkodók szintjét sem, csak 67,5 %-át tette ki.

Az 1951-1953-as években rendkívül elkeseredetté vált a hangulat a parasztság körében. Különösen a termelőszövetkezeti tagok zúgolódtak, hiszen gazdaságaik még az egyénieknél is kedvezőtlenebb helyzetben voltak. A termelőszövetkezeti csoportok jelentős része már 1951-ben sem tudta biztosítani a tagok részére a megélhetést, ezért nagyon sokan közülük más kenyérkereseti lehetőség után néztek. A gyorsan fejlődő ipar szinte korlátlan elhelyezkedési lehetőséget kínált számukra, emellett az állami gazdaságok és a gépállomások is szívesen látták az új munkaerőt. Így, főleg az iparosodott megyékben, hatalmasan megnőtt a termelőszövetkezeteket önkényesen elhagyó tagok száma, a kilépési tilalom miatt ugyanis legálisan nem lehetett elhagyni a csoportot, és rohamosan csökkent a közösben dolgozó családtagoké is. Ugyancsak tömegesen terjedtek a munkából való részleges kimaradások, csökkent a ledolgozott órák száma, mert a tagok olyan munkát vállaltak (napszám, részes művelés, bérfuvarozás stb.), amiért fizetséget kaptak. A termelőszövetkezeti családok munkaegységből eredő természetbeni és pénzbeni jövedelme 1952-ben mindössze 30,8%-a (1951-ben 55,7%-a) volt az 1949. évinek. Nem egy helyen a tagok a börtönbüntetés kockázatát is vállalva, nem törődve a beszolgáltatási kötelezettségekkel, maguk között osztották szét a termést. Másutt a termelőszövetkezeti tagok a szövetkezeti földeken termett burgonyát felében, harmadában szedték ki, negyedéért törték le a kukoricát. De nemcsak a terményjárandósághoz nem tudtak hozzájutni, hanem gyakran ahhoz a pénzjövedelemhez sem, amely amúgy sem volt soha elegendő szükségleteik fedezésére. Ezért nem egy csoportnál csak akkor voltak hajlandók dolgozni a tagok, ha a munkaegység helyett pénzbeni fizetést kaptak.

A megélhetést nem biztosító, eladósodott termelőszövetkezetekben a felbomlás jelei mutatkoztak. A tagság több helyen kimondta az önfeloszlatást vagy önkényesen elhagyta a közös gazdaságot. 1953 júniusáig közel 100 000 tag ment el a termelőszövetkezetekből és vándorolt más munkahelyre. A termelőszövetkezeti mozgalom súlyos helyzetbe került, amit a párt és a kormány vezetői – nem akarván szembenézni a tényekkel – egyoldalúan a laza munkafegyelemre, a kialakulatlan munkaszervezetre és a termelőszövetkezeti vezetőségek gyengeségére vezettek vissza. 1952 decemberében mégis rákényszerültek – ha nem akarták a bomlás általánossá válását -, hogy biztosítsák a vagyonhiánnyal zárult csoportok, vagy legalábbis egy részük számára a munkaegység-részesedések kifizetésének valamilyen lehetőségét. A kormány a szövetkezetek esedékes hiteltörlesztéseire haladékot adott, ennek folytán azok közel 350 millió forint állami segélyhez jutottak, amelyből mintegy 54 milliót közvetlenül is a kifizethető munkaegységérték összegéhez csatoltak. Ezzel a szanálási akcióval azonban csak lelassult, de nem szűnt meg a termelőszövetkezeti mozgalom bomlási folyamata, amit a termelőszövetkezeti földfelajánlások is jeleztek.

A földfelajánlások még 1949-ben kezdődtek, s akkor mindenekelőtt a gazdagparasztságnak és az úri maradékbirtokosoknak a földtől való elválasztását szolgálták. 1949 és 1953 között közel egymillió kat. hold földterülettől vált meg a gazdagparasztság, amelynek zöme 1950-re és 1951-re esett. 1950-től a kétlakiak földfelajánlása szökött magasra, amikor a minisztertanács december 10-i rendeletében az ipari munkások és a közlekedési alkalmazottak ingatlanjainak az állam részére történő felajánlásáról intézkedett. 1953 tavaszáig a kétlaki dolgozók 300 000 kat. hold földet ajánlottak fel az államnak. De 1950 után, s főleg 1952-ben, már a dolgozó parasztok is tömegesen ajánlották fel földjeiket, hogy azután az iparban, kereskedelemben vagy az állami gazdaságokban vállalhassanak munkát. A dolgozó parasztság földfelajánlása 1953 elejéig elérte a 350 000 kat. hold földet. A föld tömeges elhagyása azonban a tagosításokkal vált teljessé. A csereingatlanok mintegy 70%- át ugyanis nem művelték meg a magántermelők. S ezzel valójában összesen 3-3,5 millió kat. hold föld maradt gazdátlan az országban.

Az államnak felajánlott földeket az állami gazdaságok és a termelőszövetkezetek kapták meg használatra. De a tartalék földek hasznosítása óriási nehézségekbe ütközött, mivel munkaerő hiányában mindenki – a termelő- szövetkezet és az állami gazdaság is – szabadulni igyekezett a földtől. Sőt, rövid időn belül maguk a termelőszövetkezetek is a földfelajánlók sorába léptek. 1953 júniusában csaknem egymillió kat. holdat tett ki azoknak az állami tartalék földeknek a mennyisége, amelyeket a szocialista mezőgazdasági üzemek már képtelenek voltak „felvenni”. A dolgozó parasztság földhöz való ragaszkodásának megingatása végül is a termelési kedv, a termőterület és a termelés visszaesését idézte elő.

Az ország elégtelen mezőgazdasági áruellátása amúgy is állandóan napirenden tartotta a termelés alacsony színvonalának a problémáját. A mezőgazdasági termelés közel sem tudott olyan szintet elérni, mint amit az iparosítás – az ellátásra szorulók tömegének kiszélesítésével, továbbá a mezőgazdasági kivitel fokozásával – igényelt volna. E követelmények kielégítése nyilvánvalóan a háború előtti mezőgazdaság eredményeinek a túlszárnyalását kívánta. Ehelyett a termelés igen lassan növekedett, illetőleg lényegében megrekedt. 1948-ban a mezőgazdasági termelés a háború előttinek 80 %-át tette ki. 1953-ban a termésátlagok, bár valamelyest meghaladták a háború előtti utolsó 10 év átlagát, de a termelés mennyisége több növényféleségnél a háború előtti szint alatt maradt. Nem is szólva arról, hogy az 1953-at megelőző években rendkívül kiegyensúlyozatlanul alakult a termelés színvonala. A termelés rapszodikus ingadozását jól mutatja a két egymást követő szélsőséges esztendőben a termésátlagok alakulása: búzából 1951-ben átlag 9,7 (1952-ben 7,1), árpából 9,3 (7,5), kukoricából 14,1 (6,4), burgonyából 58,1 (30), cukorrépából 132 (67) q termett kat. holdanként. A növénytermesztésnél is kedvezőtlenebbül alakult a helyzet az állattenyésztésben, amely ágazatot 1950 és 1953 között inkább a visszafejlődés jellemezte. 1950-ben 100 kat. hold mezőgazdasági területre 23,8 számosállat jutott, és 1953-ban sem sokkal több (23,9); a közbeeső két év pedig a mélypontot jelentette (21,4, illetőleg 22,6). Az 1951-1952. évi veszteség egyfelől abból fakadt, hogy az alacsony felvásárlási árak miatt nem volt jövedelmező az állattartás és a magántermelők inkább saját fogyasztásra vágták le az állatokat, másfelől pedig a takarmányhiány miatt az állatállomány egy részét nem lehetett átteleltetni és – mivel vágási tilalom volt – tízezrével pusztultak el a sertések és a juhok, ezrével a szarvasmarhák és a lovak. Az élelmezési szempontból oly fontos sertés 100 kat. holdnyi mezőgazdasági területre jutó átlaga az 1950. évi 43,2 db-ról 1951-re 33,7 db-ra zuhant le és 1953-ban sem érte el a korábbi szintet (39,4 db).

A termelőszövetkezetek átlagos terméseredményei kalászosokból általában nemcsak elérték, hanem valamelyest meg is haladták az országos átlagot, kapásnövényekből és az állattenyésztés hozamaiból viszont alatta maradtak annak. De még a gabonafélékből sem tudták szántóföldi arányuknak megfelelően kivenni a részüket az országos árutermelésből, mert az alacsony árak miatt arra törekedtek, hogy terményfölöslegük nagyobb részét természetben osszák ki tagjaiknak. 1953-ban kenyérgabonából 17%-kal, kukoricából 9%-kal, szarvasmarhából 15%-kal és sertésből 8%-kal járultak hozzá az ország mezőgazdasági árutermeléséhez. A termelőszövetkezetek ebben az időben tehát még nem váltak a kisüzem termelési színvonalát meghaladó, a tömegtermelést biztosító árutermelő nagyüzemekké. Nemcsak a termelőszövetkezetek, de az egész magyar mezőgazdaság sem termelt annyit, mint amennyire – kiegyensúlyozott gazdasági-politikai körülmények között – képes lett volna. Ez viszont kifejezetten akadályozta az állami kenyér-, gabona- és a főbb húskészletek mennyiségi növelését, ami – a súlyos életszínvonalbeli problémákkal összefüggésben – politikai válság kialakulásához vezetett.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Az iparosítás eredményei és problémái
(Idézet: A magyar népidemokrácia története 1944-1962)

Az újjáépítés felgyorsított tempója, közelebbről a hároméves terv két és fél év alatt történő befejezése kiemelkedő sikereket eredményezett a népgazdaságban, mindenekelőtt az iparban. Az ipar fejlődése – ütemében és méreteiben – jelentősen meghaladta a tőkés konjunktúra legkedvezőbb esztendeit és a dolgozók életszínvonalának az emelkedésével járt együtt. 1949 végén a munkásság reálbére 10-20%-kal volt magasabb, mint 1938-ban, a parasztság pedig megközelítette a munkások és alkalmazottak fogyasztásának a 90%-át. A munkanélküliség lényegében megszűnt.

1949-ben az ipari termelés mennyisége már 28%-kal szárnyalta túl a háború előtti utolsó békeévét, de ezen belül a nehézipar termelése 66%-kal, a könnyűiparé viszont csak 15%-kal volt nagyobb. A termelés növekedésének az ipari állótőke nagyarányú (mintegy 20%-os) bővítése volt a döntő forrása, és a növekedés ²/₃-a a munkáslétszám gyarapodásából származott. Mindezek kétségtelenül kedvező alapul szolgáltak egy korszerűbb termelési szerkezet kialakításához, ugyanakkor bizonyos gazdaságpolitikai szemléleti torzulások érvényesülését is sejtették.

Az MDP vezetőségének szemléletében – amint ez később teljesen nyilvánvalóvá vált – a gazdaságfejlesztés fogalma meglehetősen leszűkült, tulajdonképpen a nehéziparra korlátozódott. A teljesített ipari beruházások szinte teljes összege (⁹/₁₀-e) a nehéziparnak jutott. Ugyanakkor a mezőgazdaság a beruházásoknak mindössze csak a 15%-ából részesedett a hároméves terv időszakában. A mezőgazdasági beruházások elmaradása azután elsősorban a gépesítés – a tervezettnél is lassúbb – fejlesztésében mutatkozott meg. Ennek is köszönhetően a hároméves terv befejezésekor a termésátlagok csupán megközelítették az 1938. évi színvonalat, pontosabban a mezőgazdasági össztermelés 15%-kal, a paraszti árutermelés 26%-kal volt alacsonyabb, mint a második világháború előtt. Ilyen körülmények között a mezőgazdasági termelés természetesen éppen hogy fedezni tudta a lakosság és a külkereskedelem szükségleteit, illetőleg igényeit.

Az ipar eredményeiben, az utolsó másfél év lendületes fejlődésében nagy szerepet játszottak a termelés növelésének szubjektív tényezői. Sőt, egyre gyakoribbá vált szerepük nem mindig megalapozott, egyoldalú túlhangsúlyozása. E jelenség valójában tudatos gazdaságpolitikai elhatározás eredménye volt, a szűkös anyagi lehetőségek kényszeréből és a fejlődés meggyorsítására irányuló türelmetlen törekvésekből fakadt. A hároméves terv átdolgozásakor – a teljesítés határidejének fél évvel előbbre hozása s főként a nehézipari fejlesztési célkitűzések erőltetése folytán – az 1949. évi beruházási és termelési tervet ugyanis feszítetten, a korábbi előirányzatot lényegesen meghaladó mértékben állapították meg. A beruházások egy részének azonban hiányzott az anyagi fedezete, ezért a munkatermelékenység fokozása az 1949. évi terv teljesítésének döntő feltételévé vált. Ezzel összefüggésben a munkaintenzitás különböző formáinak (munkaidő jobb kihasználása, új munkamódszerek bevezetése, normák rendszeres felülvizsgálása, munkaversenyek szervezése stb.) szorgalmazása és a munkafegyelem javítása nemcsak a termelési tervekben foglalt el kötelező erővel központi helyet, hanem az üzemek életében is elsőrendű politikai kérdés volt. De a „rejtett tartalékok” felszínre hozásának felülről és mindenáron való erőltetése nem mindig segítette, sőt gyakran egyenesen bénította a munkásoknak a termeléshez való új viszonyából eredő önálló kezdeményezését, öntevékenységüket.

Az 1949 elején esedékessé váló kollektív szerződéskötés, illetőleg az ennek keretében végrehajtott normarendezés lehetőséget kínált arra, hogy a termelékenység további emelésének feltételeit biztosítsák. A normák szigorítása a fenti kényszerű körülményektől függetlenül is időszerű volt, hiszen 1948 végére tömegessé vált a 100%-on felüli teljesítés. Az új normákat azonban központilag, egységesen – az 1948. október-novemberi teljesítmények 105%-ában -, s nem iparági-üzemi szintenként állapították meg. Ez sok zavart okozott a magas teljesítménnyel dolgozók körében, különösen azoknál, akiknek a kiemelkedő eredményei ténylegesen elvégzett munkán alapultak. Ezenkívül a kollektív szerződés új bértarifákat vezetett be, s ezt az egyes kategóriák alapbérének a csökkentésével kapcsolták egybe, ami a munkások körében szintén igen kedvezőtlen fogadtatásra talált. A vasiparban pl. fel is kellett ideiglenesen függeszteni a normarendezést, hogy ne történjen érzékeny csökkenés az alapbérekben.

1949 nyarára úgy alakult a helyzet, hogy a fél évvel lerövidített és mennyiségileg feszített hároméves terv célkitűzései nem teljesülnek. Az év első felében ugyanis – 1948 utolsó 5 hónapjához képest – 4%-kal visszaesett a termelékenység. 1949. augusztus 31-én a nagy-budapesti pártválasztmány felhívással fordult az ország munkásaihoz a tervteljesítés érdekében, a következőkben jelölve meg ennek legfontosabb feltételeit: a munkafegyelem megszilárdítása, a bérrendszer hiányosságainak kiküszöbölése és – a brigádverseny helyett – az egyéni munkaverseny kibontakoztatása.

A fellendült egyéni versenymozgalomnak feltétlenül szerepe volt abban, hogy az év végére, még határidő előtt, sikerült a tervet teljesíteni. A verseny értékét viszont erősen lerontotta, hogy az üzemek előre meghatározott ütemterv szerint csatlakoztak a mozgalomhoz, vállalásaikat nem saját maguk, hanem felsőbb szerveik dolgozták ki. Ugyancsak káros volt, hogy néhány kiemelkedő munkás eredményének „görögtüze” kezdte elhomályosítani – különösen 1949 utolsó hónapjainak ún. sztálini munkafelajánlásai során – a dolgozó kollektívák áldozatkész munkáját, a tömegek munkaversenyét.

1949-ben felvetődött – a szocialista építés ütemének gyorsításával összefüggésben – a magánszektor további államosítása. A decemberi államosítási rendelet a legalább 10 munkást foglalkoztató üzemekre terjedt ki. De a helyi párt- és állami szervek a központi intézkedést igyekeztek úgyszólván mindenütt túlteljesíteni. Mégpedig „sztálini felajánlásban” felszámolták lényegében a kisipar és a kiskereskedelem jelentős részét is. Az államosítás végül is 1400 ipari vállalatot 20 000 munkással, 400 építőipari vállalatot 8000 munkással, 600 kis nyomdát 3000 munkással, 220 közlekedési vállalatot 2000 munkással és 80 vendéglátóipari üzemet mintegy 1400 alkalmazottal érintett. A nagyfokú türelmetlenség, ami az államosítások végrehajtása kapcsán megnyilvánult, egyfelől komoly zavarokat okozott a közellátásban, másfelől pedig súlyos riadalmat keltett a kisiparosok és a kiskereskedők körében. Mindazonáltal az ipar, a kereskedelem és a bankok kisajátításával lehetővé vált a hároméves tervvel meginduló tervgazdálkodás továbbfejlesztése.

Még 1948-ban, vagyis a hároméves terv időszakában megkezdődött az ötéves népgazdasági terv kidolgozása. A tervkészítés során azonban meg kellett küzdeni a tervezési munkában való járatlansággal, a tervgazdálkodás tapasztalatainak hiányával, a tervezési módszerek és eszközök kialakulatlanságával, a gazdaság irányítási rendszerének és intézményeinek kiépületlenségével, a hazai szocialista közgazdaságtan viszonylagos fejletlenségével stb. A terv első változata 1948 nyarán készült el. Abból indult ki, hogy az elmaradott gazdasági szerkezet megváltoztatása, az ipar súlyának növelése, a „rejtett” és nyílt munkanélküliség megszüntetése, a paraszti árutermelés és a lakosság növekvő közellátási igényei közötti feszültség feloldása érdekében a népgazdaságot új alapokra kell helyezni. Az ötéves tervben tükröződő iparosítási politika a korszerű iparszerkezet belső igényének és a világgazdaság fő fejlődési tendenciájának megfelelően, de nem utolsósorban az első szovjet ötéves terv példáját is követve, a nehézipar elsődleges fejlesztése mellett foglalt állást. S hogy a fejlett ipari államok viszonylatában mutatkozó gazdasági elmaradottság mielőbb megszüntethető legyen, indokolt volt az ipar fejlesztési tempóját a tőkés fejlődés üteménél lényegesen magasabbra tervezni. Ugyanakkor már ezekben a kezdeti elképzelésekben is észrevehető volt bizonyos egyoldalú nehézipar-központúság, ami főként a beruházások elosztása terén nyilvánult meg, részben a nehézipar-fejlesztés túlhajtásában, részben pedig a mezőgazdasági és a könnyűipari termelés elhanyagolásában. Ezzel együtt is azonban az első iparosítási elképzelések alapjában véve megfeleltek a népgazdaság szükségleteinek és lehetőségeinek. A belső igények széles körű kielégítésére irányuló törekvéseket fejezte ki egyébként az a tény is, hogy az ötéves tervhez szorosan kapcsolódott – és az első ötéves szakaszon annak részét képezte – a tízéves villamosítási és a tízéves öntözési program.

Az 1948. nyári tervcélkitűzéseket, s ezen belül az iparosítási elképzeléseket 1948. december és 1949. február között az MDP vezetősége felülvizsgálta. Mégpedig a Tájékoztató Iroda 1948. júniusi állásfoglalásának hatására, amely lényegében elvetette a szocializmusba való többféle átmenet lehetőségét. A terv átdolgozásának szempontjai között most már háttérbe szorult a gazdasági színvonal és szerkezet lehetőségeinek vizsgálata, s teljes egészében az első szovjet ötéves terv célkitűzései váltak mércévé, illetőleg kiindulóponttá. Ennek megfelelően lekerült a napirendről a tízéves villamosítási és öntözési program is. A terv átalakítását kísérő vitákban az egyoldalú nehézipar-fejlesztésre szűkített és erőltetett iparosítás álláspontja kerekedett felül. Ezzel összhangban olyan magasan állapították meg a nehézipar fejlesztésének mértékét, hogy az egyoldalú „ugrás” veszélyeit is magában hordozta. Ugyanakkor a tervkészítők – a „vas és acél országa” szemlélettől vezérelve – nem számoltak eléggé a korszerű nehézipar-szerkezet követelményeivel sem. A feszített ütemű iparosításhoz szükséges anyagi eszközök biztosítása érdekében – az eredetileg tervezett fogyasztási alap rovására – megemelték a felhalmozási hányadot és a beruházások mennyiségét. Az államosított ipar felhalmozása mellett, egyidejűleg számoltak a mezőgazdaság jövedelmének jelentős mértékű elvonásával is. A fentebbiek ellenére ez a tervprogram a gazdasági elmaradottság felszámolására irányuló feszített, de még a realitások határain belül mozgó célkitűzéseivel alapját képezhette volna az ország ipari bázisa kiszélesítésének.

A nemzetközi politika 1948-1949 fordulóján lejátszódó eseményei, mindenekelőtt a NATO létrehozása és más imperialista katonai tömbalakítási kísérletek állították előtérbe a honvédelem fokozottabb fejlesztését. Ez persze maga után vonta a márciusban elkészült terv főbb előirányzatainak az újabb módosítását. Különösen azok után, hogy a hadsereg gyorsított ütemű fejlesztési programja aránytalanul magas katonai igényekkel számolt. 1950-ben pl. a hadikiadások a nemzeti jövedelem közel 20%-át vonták el. Még Gerő Ernő sem helyeselte egyértelműen Farkas Mihály honvédelmi miniszter megalapozatlan követeléseit, attól tartott, hogy ez a hatalmas improduktív teher egyszerűen „kibillenti” az ország gazdasági és pénzügyi egyensúlyát. Ennek ellenére az eredetileg tervezett hadiipari kiadásokat építették be a tervbe, ami az 1949. évi nemzeti jövedelem felértékelésével (s ennek kapcsán az ötéves nemzeti jövedelem abszolút összegének magasabb szinten való megállapításával), részben pedig a lakosság fogyasztási alapjának a további csökkentésével történt.

Az 1949. decemberi törvényben, bár nem szorították háttérbe a túlméretezett hadseregfejlesztési célok az iparfejlesztés márciusban megfogalmazott célkitűzéseit, mégis megvalósításukat immár több tényező is bizonytalanná tette. Mindenekelőtt az, hogy a gazdasági élet irányítói, akik előzőleg nem számoltak súlyának megfelelően a helyreállítási időszak sajátosságaival, most kiterjesztették ezeket a bővítési periódusra is. Ezenkívül az sem erősítette a terv megalapozottságát, hogy a termelőberendezések kapacitásától, a technikai-technológiai adottságoktól szinte teljesen elszakítva vették számításba a dolgozók versenymozgalmában rejlő lehetőségeket. A legerősebb féket azonban – az iparosítási tervek végrehajtása szempontjából – kétségtelenül a folyamatosan felmerülő „tervezetten felüli” honvédelmi kiadások jelentették. Az újonnan jelentkező katonai igényekre az alapot ezúttal a Tájékoztató Iroda 1949. novemberi határozata szolgáltatta.

A jelentkező polgári és honvédelmi beruházások valójában már meghaladták a technikai kivitelezhetőség határait. Ezt a pártvezetőség maga is konstatálta, 1950 márciusában és júniusában mégis tovább feszítette az 1950-1951. évi terveket. Nagyon súlyos problémát jelentett, hogy a külkereskedelemben is hiányoztak az iparosítási terv realizálásának feltételei. Miután az ipar olyan ágainak fokozott fejlesztését erőltették, amelyekhez egyáltalán nem, vagy csak korlátozott mértékben voltak meg a belső feltételek, az amúgy is erősen külkereskedelemre utalt gazdaságban aránytalanul felduzzadt a termelés importanyagigénye. Az ugrásszerűen emelkedő alapanyag-behozatal biztosítása a külföldi piacon, az importszükséglet ellentételeinek előteremtése viszont itthon ütközött egyre nagyobb akadályokba. A külkereskedelmi nehézségek, a mind feszítettebb nehézipar-fejlesztési program teljesítése szükségszerűen a hazai szűkös nyersanyagbázis kiszélesítésére, a meglevő nyersanyagkészletek maximális hasznosítására kényszerítette a gazdasági kormányzatot.

Ezek az ellentmondások 1950 januárjától, az ötéves terv végrehajtásának megkezdésétől fokozódó mértékben álltak az útjában az 1949. márciusi iparfejlesztési célkitűzések megvalósításának. A „fordulat” e téren 1950 második felében, rendkívül feszült nemzetközi légkörben, a koreai háború kitörése után következett be, amikor a termelési és beruházási előirányzatok ugrásszerű változásai már egészében meghiúsulással fenyegették az iparosítási programot. A túlzottan az események hatása alá került pártvezetőség az ország háborús felkészítésére irányuló társadalmi, politikai és gazdasági tevékenységében a kapkodás, a zavar lett úrrá. Az MDP vezetői figyelmen kívül hagyták a gazdaság objektív törvényszerűségeit, a népgazdaság minden rendelkezésre álló erőforrását, a nemzeti jövedelemnek a lakosság minimálisra leszorított fogyasztási hányadán kívüli részét döntő mértékben – közvetlen vagy közvetett formában – védelmi, tehát improduktív célokra tervezték fordítani. Az ekkor fogant tervek és intézkedések már magukon viselték a hadigazdálkodás jegyeit, amelyek azután 1951-1953 folyamán váltak uralkodóvá.

A hadigazdálkodásra való áttérést az 1951 februárjában, az MDP II. kongresszusán bejelentett tervemelések jelezték, amelyek ténylegesen törést okoztak az iparosítás menetében. A tervmódosítás értelmében az ipari termelés értékét háromszorosára, a nehéziparét pedig négyszeresére kívánták emelni öt év alatt. Ezzel az 1949. decemberi országgyűlésen elfogadott ötéves ipari és nehézipari tervet tulajdonképpen már 1951-re teljesíteni akarták. Ennek érdekében 51 milliárdról 85 milliárd forintra növelték a beruházások összegét, ezen belül kétszeresére az iparét, míg a mezőgazdaság beruházási részesedése tovább csökkent. A minden mást háttérbe szorító honvédelmi célok korlátlan érvényre juttatása következtében szinte hihetetlen méreteket öltöttek a különböző ágazatok fejlesztési arányainak a torzulásai.

Az iparosítási program nagymérvű átalakítását a pártvezetők elvileg is igyekeztek „alátámasztani”, amikor azt bizonygatták, hogy az elmúlt négy-öt éves időszakra jellemző rendkívüli gyors ipari fejlődés „egyáltalán nincs hozzákötve az újjáépítés szakaszához”, hanem a magas fejlődési ütem a szocialista építés sajátosságaiból következik. Az ipari termelés előirányzatainak és a beruházások tervszámainak felemelése a valóságban a többi népgazdasági ág, elsősorban a mezőgazdaság fejlesztésének és a lakosság szükségletei közvetlen kielégítésének mértéktelen visszaszorítását feltételezte.

Az 1951. februári szélsőséges tervfeszítést – ha lehet még inkább, mint a korábbi tervemeléseket – az élőmunka határtalan kiaknázására, a dolgozók munkaintenzitásának korlátlan fokozására építették. Hiszen a szerény műszaki fejlesztés túlságosan is kevés volt ahhoz, hogy a termelékenység növekedése lépést tarthasson a „szárnyaló” gazdasági tervszámokkal. Az ötéves terv első munkafelajánlásai – az MDP KV 1950. januári határozata alapján – április 4-e tiszteletére születtek. Ezt követően a Csepel Vas- és Fémművek a diósgyőri dolgozókhoz intézett 1950. május 1-i versenyfelhívása váltott ki széles körű csatlakozást, amikor az éves terv teljesítése, az önköltség és a selejt csökkentése stb. volt az elérendő cél. A munkaverseny fokozására és kiszélesítésére irányuló erőfeszítések – a Hoffer-gyár kezdeményezésével – az MDP II. kongresszusának a tiszteletére szervezett munkafelajánlásokkal érték el tetőpontjukat. A kongresszus után a dolgozók – a felemelt terv teljesítéséért – hosszú lejáratú versenyszerződéseket kötöttek. 1952-ben már annyi országos versenykampány zajlott, hogy a szervezők jóformán nem is tudták számon tartani. A negyedéves és féléves tervek határidő előtti teljesítése érdekében munkafelajánlásokat tettek a dolgozók március 8-ra, április 4-re, május 1-re, a júliusi „10 napos koreai műszakra”, augusztus 20-ra, november 7-re, december 21-re stb. 1953 első felében ugyanez lényegében megismétlődött.

A munkaverseny káros kinövései, amelyek a hároméves terv utolsó hónapjaiban már erősen jelentkeztek, az MDP KV 1950. januári határozata nyomán, az ötéves terv idején általánossá váltak. A határozatnak a verseny kiszélesítésére vonatkozó előírásai úgy valósultak meg, hogy a szervezés teljesen adminisztratív útra terelődött, és a részvétel minden önkéntességet nélkülözött, formálissá vált. A versenyfeladatok elbírálásánál egyoldalúan a mennyiségi szempontok domináltak. A mennyiségi szemlélet sajátos megnyilvánulása volt a terv ún. globális teljesítése, ami legtöbbször anyagpazarlást jelentett, hiszen a vállalatra kirótt termelési tervet sokszor hatalmas tömegű eladhatatlan termék legyártásával „teljesítették”. Ily módon a termelés összértékének gyakori „túlteljesítése” a valóságban a legszélsőségesebb tervszerűtlenség forrása lett. A vállalatok ugyanis nem az előírt termékeket gyártották, hanem a legkönnyebben előállítható, esetleg leginkább anyagigényes cikkekből készítettek felesleges mennyiségeket. A népgazdaság tényleges szükségleteit szem elől tévesztő többtermelési mozgalomnak az erőltetése tehát az eladhatatlan árukészletek felhalmozódásához is vezetett.

A Sztahanov-mozgalom fejlesztésére irányuló törekvéseket egészében a személyi kultusz szelleme hatotta át. A normájukat, tervüket sokszorosan túlteljesítő sztahanovisták agyonreklámozott, hivalkodó középpontba állítása inkább taszított, mint vonzott. A munkatársak az ünnepeltekben nem a követésre méltó példát látták. Bántotta igazságérzetüket, hogy a verejtékes erőfeszítéseket együtt végezték, de a dicsőség már csak néhány „kiválasztott”-nak jutott osztályrészül. Homályba veszett a munkaversenyek legnagyobb varázsa, az 500-1000%-os tervteljesítések alapja, a közösségek önfeláldozó munkája, a munkáskollektívák összetartása. A párt és a kormány vezetői, bár szavakban elismerték az anyagi ösztönzés jelentőségét, gyakorlatilag azonban egyoldalúan a dolgozók öntudatára alapozták a versenyeket és a nagy tömegek anyagi érdekeit mellőzték.

A versenymozgalom folyamatossága megteremtette a „permanens” normarendezések feltételeit is, amelyek alkalmából a kiugróan magas teljesítményeket – szinte teljesen függetlenül a tárgyi és személyi feltételektől – azonnal „normásították”. Az 1950. júliusi normarendezéskor az áprilisi teljesítményt kellett volna alapul venni, de ténylegesen az 1949. decemberi „sztálini munkafelajánlások” magas termelési százalékaiból indultak ki. Ugyanakkor az 1952-es normarendezés során már központilag írták elő, hogy az új normák megállapítása „az üzem legkedvezőbb termelési lehetőségeinek és a lehetőségeknek megfelelő legkorszerűbb technológiának, valamint az élenjáró munkások tapasztalatainak felhasználásával” történjen. Valóban csak így – mindig a pillanatnyilag legmagasabb teljesítmények tömeges túlszárnyalására való kényszerítéssel – lehetett legalább szándékban megfelelni annak az irreális követelménynek, hogy az üzemek állandóan 200-300%-ra teljesítsék tervüket.

A teljesítmények fokozására felhasználták a legkülönfélébb politikai és morális eszközöket. Így szinte kizárólag a tervteljesítés százalékával mérték, hogy valaki jó kommunista-e vagy sem. A pártonkívüliek alkalmassága – a pártba való felvételre – ugyancsak a termelésben elért eredményeken dőlt el. Ha nehézségek támadtak a termelésben, a munkaversenyben, ezt is politikai szempontból minősítették és súlyos politikai értékítéletet mondtak az érintettekről. A vád ilyenkor legtöbbször úgy szólt, hogy a terveiket nem teljesítők az ellenség káros befolyása alá kerültek, esetenként mint ellenséget leplezték le őket. Az erkölcsi befolyásolást szolgálták a faliújságok és a rögtönzött műsorokat adó „csasztuska-brigádok” is, amelyek elmarasztalták a termelésben lemaradókat, dicsőítették az élenjárókat.

Általánosan elterjedt az adminisztratív eszközök alkalmazása is. Sőt olykor a hiányzókat bírósági úton vonták felelősségre. De nem voltak egyedi esetek a bírósági tárgyalást nélkülöző internálások sem. Az elharapódzó törvénysértésekre jellemző volt a túlóráztatás és a dolgozók gyakori berendelése vasárnapi munkára. Mindez együtt járt a parancsolgatás eluralkodásával, egyfajta „katonás szellem” meghonosodásával az üzemekben. Az előbbiek is kevésnek bizonyultak azonban a tervteljesítéshez a nyers- és alapanyag gyártásban, mindenekelőtt a szénbányászatban, ahol a legkiélezettebben jelentkeztek a megalapozatlan tervezésből fakadó feszültségek.

Már 1950 őszén válságos helyzet alakult ki a szénellátásban. Az ország rendkívül súlyos energiagondokkal küzdött, és a nehézségek fennakadással fenyegették a termelést. Az MDP KV és a kormány november 22-én – amellett, hogy a teljesíthetetlenség határáig emelte a szénbányászat tervszámait – határozatot hozott az előirányzatok feltételeinek a megteremtéséről is. Ezek között a gépesítésen, a munkaszervezésen, a takarékosság fokozásán és a munkaerő-átcsoportosításon túlmenően szerepet kaptak a bányászok munkakedvének a serkentését célzó különböző kedvezmények, anyagi és erkölcsi ösztönzők is. Ugyanakkor éles támadás indult a bányában dolgozó kétlaki munkások életformája ellen. A párt és a kormány vezetői úgy látták, hogy a kétlaki munkás – egy másik megélhetési forrás tudatában és idő hiányában – kevésbé törődik a bányamunkával, ezért nem folyik körükben kellő intenzitással a munkaverseny, s ezért sok a munkából való hiányzás, késés, korai távozás stb. A november 22-i határozat felszólította a falusi bányászokat, hogy – megfelelő megváltási ár ellenében – adják át az államnak, vagy adják bérbe kisebb-nagyobb földjeiket, továbbá szorgalmazta a kétlakiak bányásztelepeken való letelepítését. A kétlaki munkások ragaszkodtak csekély földterületükhöz, mert a család élelmiszergondjait nagyrészt megoldó kis gazdaság jól egészítette ki a nem túl magas üzemi keresetet. Ezért a legtöbb helyen akadozott a földfelajánlás, az erőszakoskodások pedig csak további ellenállást váltottak ki.

Az MDP KV és a kormány, hogy biztosítsa a rendkívüli szénigények kielégítésének munkaerő-feltételeit, munkaerő-toborzást rendelt el. De már 1950 második felétől, a nehézipar túlfeszített fejlesztésétől, az új ipari centrumok (Dunaújváros, Kazincbarcika stb.) építésének indulásától kezdve szükségszerűen jelentkezett az újabb és újabb munkaerő bevonásának az igénye. Az 1951. februári felemelt terv ipari programjának végrehajtásához 650 000 fő „új” munkaerőre volt szükség. A munkaerő-toborzás elsősorban a mezőgazdaságban dolgozók köréből történt. Az ipar felfokozott munkaerőigénye végül is a mezőgazdaságban idézett elő munkaerőhiányt. A nagy társadalmi mozgás részeként meggyorsult a nők munkába állítása is, különösen a Népgazdasági Tanács ezt szorgalmazó 1951. április 26-i határozata után. A nők a gazdasági élet minden területére beáramlottak. A növekvő megélhetési gondok még a nagy erőkifejtést kívánó munkák elvállalására is rákényszerítették őket. A munkaerő-toborzásra egészében a szervezetlenség volt a jellemző, de ilyen nagy tömegek fogadására, elszállásolására és étkeztetésére objektíve sem voltak meg a feltételek. Ezért az új munkásoknak csak kis része stabilizálódott. A nagyfokú feltöltődés, a gyakori vándorlás folytán a munkás-törzsgárdák erősen felhígultak oda nem való kétes elemekkel. Az állandósuló munkaerő-hullámzás – főleg a bányászatban és az építőiparban – kedvezőtlenül befolyásolta a termelés alakulását is. Az említett ágazatokban egyébként honvédeket és szabadságvesztésre ítélteket is alkalmaztak munkára.

Az ötéves terv legsúlyosabb ellentmondása, feszültsége abból származott, hogy a mind magasabb teljesítményekért folytatott állandó harcot nem követte az életkörülmények javulása. Sőt, az életszínvonal alakulásában visszaesés következett be, s így a termelési százalékok hajszolása értelmetlenné vált a dolgozók szemében. Az életszínvonal rovására végrehajtandó iparosítási elképzelések az ötéves terv első hónapjaira alapjában véve rendszerré formálódtak. A Rákosi Mátyás által megfogalmazott „spártai szellemű” életszínvonal-politika bevezetéseként 1949 októberében, az ötéves terv indulása előtt tervkölcsönjegyzési kampányt szerveztek. A tervkölcsön-agitáció és propaganda során az „áldozatvállalás” és ezzel egyetemben az áldozatvállalást meghonosító módszerek kerültek a középpontba. Így sikerült elérni, hogy az eredetileg tervezettől is lényegesen (mintegy 50%-kal) több kölcsönt jegyeztettek a dolgozókkal.

1950 tavaszán zavarok jelentkeztek a közellátásban. Az MDP KV 1950. május 31-i ülésén a közellátási problémákért az ellenségre és a fogyasztókra hárították a felelősséget. Az ellenség tömeges bér- és normacsalásai következtében túl gyorsan emelkedtek a bérek – hangoztatta Gerő Ernő – és a megnövekedett vásárlóerőt nem sikerült a hiánycikkekből (hús, vaj, tojás stb.) kielégíteni. Ettől kezdve – az állandósuló áruellátási problémákért – a pártszervek mindig a meghatározatlan ellenséget állították bűnbaknak, és mozgósítottak az önmegtartóztatás „spártai szellemé”-nek propagálására, az „ellenség közellátást megzavaró mesterkedéseinek” leleplezésére. Még ugyanabban az évben áremelésekkel, majd normarendezésekkel kívánták a „fölös” vásárlóerőt elvonni. A mezőgazdasági kivitel felfutása, a könnyűipari termékekkel való ellátottság visszaesése azonban olyan gyors volt, hogy a vásárlóerő csökkenése – a korlátozó rendszabályok ellenére sem – tarthatott lépést vele. Az üzletek és pékségek előtt órákon át hosszú sorok várták a kenyeret, illetőleg a lisztet és a cukrot, de legtöbbször csak a sor elején állóknak jutott. Az év végére a lakosság árualapja úgy összeszűkült, hogy már csak adminisztratív úton lehetett többé-kevésbé biztosítani az alapvető fogyasztási cikkekből a szükségletek kielégítését. 1951 elejétől azután bevezették a jegyrendszert több élelmiszerre és iparcikkre. A súlyos áruellátási nehézségek folytán a lakosság életszínvonalának növekedése már 1950-ben megállt, illetőleg a munkások és alkalmazottak reálbére alig (1,3%-kal, a minőségromlást is figyelembe véve pedig csak 0,5%-kal) haladta túl az 1949. évi szintet.

Decemberben azonban már megszüntették az év elején bevezetett jegyrendszert, mert – ahogy Rákosi Mátyás fogalmazott a KV 1951. november 30-i ülésén – „tipikus háborús rendszabály” és „helytelen irányba sodorna bennünket”. A jegyrendszer eltörlése azonban semmit sem oldott meg, sőt bizonyos fokig súlyosbította a közellátási helyzetet. Hiába vezették be a mezőgazdasági termékek és termények szabad forgalmát, az árumennyiség az 1952. évi rossz termés következtében is tovább csökkent. 1952 folyamán és 1953 első hónapjaiban igen komoly élelmiszerhiány mutatkozott, főleg a városokban és az ipari településeken. Ezért – és a „jogtalan vásárlások” megakadályozása érdekében – ismét korlátozni kellett az élelmiszer-forgalmat. Ennek megfelelően maximálták a fejenként eladható árumennyiséget: lisztből 5 kg-ot, zsírból 1 kg-ot, burgonyából 5-10 kg-ot lehetett kiadni esetenként egy személynek. Emellett 1952 januárjától áremelések útján is megpróbálták egyensúlyba hozni az elégtelen árualapot az amúgy is igen szűk vásárlóerővel. Az árak emelését összekötötték a keresetek növelésével, hogy az árváltoztatások „élét” valamelyest tompítsák. De ténylegesen amíg az átlagbérindex 1952-ben 58,2%-kal, addig a fogyasztói árindex 87 %-kal emelkedett 1949-hez képest. Ily módon a korlátozások megszüntetése ellenére is a dolgozók még nehezebben éltek, egyes rétegek alig jutottak élelmiszerhez, ruházati és iparcikkekhez. A munkások és alkalmazottak egy keresőre jutó reálbére 1951-ben 10,3 (a minőségromlást is figyelembe véve 12,1), 1952-ben pedig 17,7, illetőleg 20,3%-kal volt alacsonyabb, mint 1949-ben. Az életszínvonal 1952. évi mélypontjának kialakulásában kétségtelenül az aszályos mezőgazdasági év játszott elsősorban szerepet, de hozzájárult az újabb vásárlóerő-elvonást célzó normarendezés, valamint az évről évre növekvő előirányzatú békekölcsönjegyzés is. 1952 folyamán és 1953 első felében nem egy városi munkáscsalád ismerte meg újra a nélkülözést.

Az életszínvonal alakulásának fenti tendenciája következtében az ötéves terv legfontosabb társadalompolitikai céljának realizálásában, az elmaradott életviszonyok történelmi örökségének felszámolásában nem sikerült ténylegesen előbbre jutni. Miután a rendelkezésre álló erőforrásokat túlzottan lekötötte az ipar, pontosabban a nehézipar fejlesztése, viszonylag kevés lehetőség nyílott az életkörülmények javítására, a közellátási, szociális és kulturális szükségletek kielégítetlenségéből fakadó nagyfokú társadalmi feszültség feloldására. A mezőgazdaság elavult technikai szinten ragadása, a könnyű- és élelmiszeripar, a szolgáltatás, az infrastruktúra fejlesztésének teljes elhanyagolása folytán ez a belső ellentmondás továbbra is, sőt a megváltozott társadalmi viszonyok közepette talán még hatványozottabb mértékben, feszítő ereje maradt a magyar társadalomnak.

A történelem által felvetett feladatok sorában nem sikerült a követelményeknek megfelelő módon megoldani a véderő megerősítését sem. Sőt az ország teherbíró képességét meghaladó és a gazdasági fejlődésre bénítólag ható honvédelem-fejlesztés erőltetése, az életszínvonal említett ellentmondásainak a kiélezésével gyengítette, megingatta a dolgozó emberekben a párt és a kormány iránti bizalmat, ami háború esetén a legdöntőbb erőtényezőnek, a tömegbázisnak az összeomlását idézhette volna elő.

A gazdaságfejlesztés koncepciójának súlyos hibái, s az ennek nyomán 1952-1953-tól felszínre törő ellentétek és zavarok ellenére a magyar gazdaság – bár nem valósult meg a szocialista iparosítás 1949 elején megfogalmazott programja – mégis jelentős lépést tett előre a történelmi elmaradottság felszámolása útján. Az ipar rendkívül gyors ütemben fejlődött, termelése 1950 és 1954 között csaknem megkétszereződött. Ez mindenekelőtt a két világháború közötti időszakhoz képest jelentett lényeges változást. Az iparfejlődés évi üteme, a felszabadulás előtti negyedszázad 1,5%-ával szemben, a tervperiódus első négy évében 20% körül mozgott. A magas fejlődési tempó – előnyei mellett magában hordozva korlátait is – messze felülmúlta a fejlett tőkésországok iparosodási ütemét.

Nagymértékben megnövekedett az ipar népgazdaságon belüli súlya: amíg 1949-ben az ipar a nemzeti jövedelem 41,9 %-át termelte, addig 1954-ben már 53,8%-át. (Figyelemre méltó ez az arányeltolódás még akkor is, ha tudjuk, hogy a mezőgazdasági termelés visszamaradása – 1950 és 1954 között még 6%-al alatta volt az 1934-1938. évi átlagnak – nem kis mértékben hozzájárult az ipari részesedés ilyen nagyfokú emelkedéséhez.) Az iparosodottság fokának jelentős növekedését bizonyítja a foglalkoztatottak számarányának alakulása is: 1949-ben az ipar a kereső népességnek 19,4%-át, 1954-ben pedig már a 24,5 %-át foglalkoztatta. A lakosság foglalkozási megoszlása és a nemzeti jövedelem termelése terén végbement változások jelzik az ország gazdasági szerkezetében meginduló átalakulást, mutatják azt az utat, melyet az elmaradott agrárszerkezet ipari-agrár jellegűvé fejlesztésében rövid idő alatt sikerült elérni. De az ipar szerkezetében megnyilvánuló fejletlenség leküzdésében szintén jelentkeztek az első eredmények, a nehézipar, pontosabban a bányászat és a kohászat gyors ütemű fejlesztése következtében.

Az ugrásszerű iparosodás alapját az extenzív fejlesztés lehetőségeinek maximális kiaknázása, azaz a hatalmas beruházási tevékenység, illetve az ennek során létrejövő új ipari kapacitásbázis, valamint a jelentékeny számú tényleges munkanélküliek és a nagyarányú rejtett agrármunkaerő-fölösleg munkába állása képezte. 1949-1953 között a felhalmozás volumene átlagosan több mint kétszer olyan gyorsan nőtt, mint a nemzeti jövedelem. Ennek folytán az első ötéves tervben a nemzeti jövedelem 35 %-a került beruházásra. Ez történelmi horderejű fordulatra utal, hiszen – a túlfeszítés negatív vonásai ellenére – a hagyományosan alacsony felhalmozási-beruházási múltat sikerült felszámolni, és a háború előtti beruházási rátának (évi 5-6%) hat-hétszeresét sikerült elérni. Mint ahogy a XX. század eleji Magyarország 15-20%-os ipari beruházási hányadához képest az is kétségtelen eredmény, hogy a tényleges beruházások 48 %-át az iparba fektették, jóllehet ez a mezőgazdaság és az infrastruktúra fejlesztésének elhanyagolásával járt. Öt év alatt 65 új ipari nagyüzem létesült és 84 nagyobb arányú üzembővítés és újjáalakítás került végrehajtásra. Emellett az ország jóformán valamennyi gyárában, üzemében volt kisebb-nagyobb beruházás, bővítés és korszerűsítés. Az ötéves terv idején épült és lépett a működő kohászati üzemek sorába a Dunai Vasmű első részlege. Ekkor rakták le olyan új, szocialista városok alapköveit, mint Dunaújváros, Komló, Kazincbarcika, Oroszlány és Várpalota. Gyárak és üzemek létesültek olyan, azelőtt iparilag elmaradott helyeken, mint Békéscsaba, Kiskunfélegyháza, Debrecen, Gyöngyös, Szolnok, Jászberény, Hódmezővásárhely, Zalaegerszeg, Nyíregyháza, Gödöllő, Veszprém, Szeged, Kaposvár, Sarkad, Mezőkeresztes stb.

Az extenzív gazdaságfejlesztés persze nem lehetett tekintettel a gazdaságosság, a korszerű műszaki szint és a technológiai minőség követelményeire. Ellene hatott ennek a feszített ütemű fejlesztés és az önellátás megvalósítási törekvése, amely a mennyiségi növekedést ítélte a legfontosabbnak, és amely nem volt tekintettel a költségtényezőkre.

A gazdasági növekedés másik jelentős forrását az új munkaerő tömeges alkalmazása jelentette a mezőgazdaságon kívüli ágazatokban. Az iparosítás első fázisában mintegy 400 000 fővel gyarapodott az ipari keresők száma, s a munkáslétszám 50 %-kal bővült. A munkanélküliség már 1949-1950 során megszűnt, ezzel párhuzamosan megkezdődött a korábban nem dolgozó eltartottak (elsősorban a nők) tömeges munkába vonása (100 keresőre 1949-ben még 134, 1954-ben már csak 118 fő jutott), és megindult a mezőgazdasági foglalkoztatottak egy részének az iparba való átáramlása. A mezőgazdaságban dolgozók arányszáma öt év alatt 54,5%-ról 43%-ra süllyedt. A magyar társadalmat több évtizeden át feszítő munkanélküliséget, a lakosság foglalkoztatását a szocialista tervgazdálkodás tehát pár év alatt radikálisan megoldotta.

E kétségtelenül pozitív társadalmi-gazdasági folyamatok, a jelentős növekedési ütem, a lényeges szerkezeti átalakulás mégsem vezettek a gazdaságnak az áldozatokkal arányban álló megerősödéséhez. Megakadályozták ezt azok a káros hatások, amelyek a nem ipari területek (mezőgazdaság, infrastruktúra, szolgáltatások) rovására végrehajtott fejlesztésből származtak, meggátolta továbbá az a kedvezőtlen termelékenységi-gazdaságossági szint, amely az iparfejlesztés korszerűtlen irányából, az alacsony műszaki színvonalból eredt. Az élesen aránytalan gazdaságfejlesztés, a „történelmi ugrás” kísérlete erőteljesen kiélezte nemcsak a gazdaság, de a magyar társadalom belső ellentmondásait is.

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

A proletárdiktatúra politikai rendszerének és államszervezetének kiépítése
(Idézet: A magyar népidemokrácia története 1944-1962)

A proletárdiktatúra politikai
rendszerének
és államszervezetének kiépítése
Az MDP vezetői a proletárdiktatúra győzelme után – elsősorban a jugoszláv tapasztalatokra támaszkodva – lényegében az egypártrendszer bevezetését tervezték Magyarországon. Közelebbről, a Magyar Dolgozók Pártja körül egy viszonylag széles, népfront jellegű mozgalmat igyekeztek létrehozni a polgári ellenzéki pártok felszámolásával, valamint a Nemzeti Parasztpárt és a kisgazdapárt tömegszervezeti jellegű átalakításával, illetőleg szervezeti önállóságuk későbbi teljes megszüntetésével. Ennek megfelelően az MDP már 1948 júniusában és júliusában országszerte népfrontgyűléseket rendezett, hogy mindenekelőtt a falusi lakosságot, a dolgozó parasztság tömegeit megbarátkoztassa a függetlenségi front fentebbi módon történő újjászervezésének a gondolatával. Ezzel egyidejűleg az MDP – lényegében minden szinten – felújította a koalíciós pártközi értekezleteket a parasztpártok baloldali erőinek az összefogása és a proletárdiktatúrával szemben álló vezetőknek és párttagságnak a politikai elszigetelése érdekében. Hasonlóan a régebbinél céltudatosabb és hatékonyabb együttműködésre törekedett az MDP az önkormányzatokban és a közigazgatásban is a parasztpártok demokratikus képviselőivel.

Az MDP politikai elképzelései valóra váltásának kedvezett az a körülmény, hogy erre az időre nemcsak városon, hanem falun is kétségtelenül jelentősen megnövekedett a párt tekintélye és befolyása. Másfelől pedig a parasztpártok vezetői – és jórészt a tagjaik is – keresték és szorgalmazták az MDP-vel való szorosabb együttműködést. Így a Nemzeti Parasztpárt – 1948. szeptemberi értekezletén – fenntartás nélkül elfogadta a Magyar Dolgozók Pártja politikai irányvonalát, a marxizmus-leninizmus elvi alapjaira helyezkedett és egyetértését fejezte ki a Tájékoztató Iroda határozataival is. A kisgazdapárt pedig az 1948. tavaszi balatonkenesei értekezletén kidolgozott és az év októberében ugyanitt elfogadott új programjában állást foglalt a tervgazdaság továbbfejlesztése és a termelőszövetkezetek szervezése mellett. Elvetette „a parasztegység hamis szólamát”, a „külön paraszti út” politikáját, és olyan függetlenségi front részese kívánt lenni, amelynek „társadalmi alapját a munkásság és a dolgozó parasztság szövetsége jelenti”. Az FKGP vezetői – szándékaik őszinteségének jeléül – felülvizsgálták megyei szervezeteiket, és a pártközi együttműködést ellenző vagy helytelenítő titkárokat, vezetőségi tagokat stb. leváltották.

1948. második felében érezhetően felgyorsult – a függetlenségi front „egyetlen, osztatlan tömegszervezetté” történő átalakítása jegyében – a két parasztpárt belső tisztulási folyamata. A tisztulás azonban fokozatosan tisztogatássá vált, amit az időközben létrehozott összekötő bizottságok végeztek. A jobboldaliság ürügyén számos olyan kis- és középparasztot, értelmiségit mozdítottak el párttisztségéből, illetőleg zártak ki az NPP-ből és az FKGP-ből, akik korábban igen aktívan dolgoztak. Ily módon kiválásuk szinte elkerülhetetlenül maga után vonta az önálló pártszervezeti tevékenység elsorvadását. A kisgazdapártból pl. azon a címen távolítottak el több száz embert, hogy a „kulákság szószólói”. A parasztpárt fővárosi szervezetének 18 000 tagjából viszont a polgári befolyásra hivatkozva zártak ki 10 000 embert, vagyis a tagságnak több mint a felét.

A függetlenségi front újjászervezésének az ügye az 1948. szeptember 10-i pártközi értekezleten került „hivatalosan” is napirendre, amelyen egy szűkebb bizottságot jelöltek ki a programtervezet kidolgozására. Az MDP képviselői itt jelentették be azt is, hogy a párt a Tájékoztató Iroda 1948. júniusi határozatára való tekintettel – amely élesen bírálta az egypártrendszer Jugoszláviában megvalósult formáját – felülvizsgálja a függetlenségi fronttal kapcsolatos nézeteit. Erre a felülvizsgálatra Révai József tett kísérletet a Szabad Nép 1948. szeptember 26-i számában: „Nálunk népi demokrácia van, koalíció van, osztályok vannak, nem mosódtak el a munkásság és a parasztság közötti különbségek; ilyen körülmények között a pártok formális megszüntetésével egy lépést sem tennénk előre az osztályok különbségeinek megszüntetése felé.” Majd Révai határozottan állást foglalt a többpártrendszer mellett is, mivel „a szövetséges osztályok és rétegek még az önálló pártot tekintik a munkássággal való szövetkezés legalkalmasabb keretének és formájának”. Ezek a megállapítások valóban hűen tükrözték mind a tényleges magyarországi viszonyokat, mind az MDP szövetségeseinek az óhaját, elképzeléseit. Ennek ellenére alig néhány héttel később már egészen más irányban és szellemben folyt a függetlenségi front újjászervezése. S ez azzal függött össze, hogy az MDP vezetőinek körében egyre inkább tért hódított a proletárdiktatúra dogmatikus felfogása.

A Magyar Dolgozók Pártja vezetői most már abban látták a „jugoszláv félrecsúszás” egyik alapvető okát, hogy ott állítólag az osztályidegen elemek is bekerültek a népfrontba. Ebből kiindulva Rákosi Mátyás a Központi Vezetőség 1948. novemberi ülésén ismét a „régi formák és intézmények” megszüntetésének a fontosságát hangsúlyozta. A pártvezetőségnek az államhatalom jellegével és formájával kapcsolatos álláspontját 1949. januárjában szintén Rákosi Mátyás fejtette ki részletesebben a Szabad Nép hasábjain. Eszerint a népi demokrácia „funkciójára nézve proletárdiktatúra, szovjet forma nélkül”. E megfogalmazás mögött az a meggondolás húzódott, hogy a népi demokráciában a proletárdiktatúra nem teljes, mert a munkásosztály – a többpártrendszer miatt – csak szövetségeseivel megosztva gyakorolhatja a hatalmat. Az előbbiekből következően tehát a népi demokráciáról át kell térni a proletárdiktatúrára, pontosabban a proletárdiktatúrának a Szovjetunióban kialakult formájára. Ennek érdekében viszont élezni kell az osztályharcot, erőteljesebben kell gyakorolni a diktatúrát és természetesen fel kell számolni a többpártrendszert. A fentieket a Központi Vezetőség 1949. márciusi ülésén nemcsak megerősítette, hanem bizonyos értelemben tovább is fejlesztette. A főtitkári beszámoló ugyanis egyértelműen leszögezte, hogy a demokratikus pártok puszta léte „tartalékot” jelent az osztályellenség számára. A függetlenségi front tehát nem a pártok összefogásának a szerve, hanem a többi párt felszámolásának az eszköze. Ezen az ülésen – az osztályharc éleződésével és a proletárdiktatúra megszilárdításával összefüggésben – a korábbinál is nagyobb hangsúlyt kapott a kulákság elleni harc vitelének, illetőleg az állam elnyomó szerepe növelésének, valamint az erőszakszervezetek kifejlesztésének és az adminisztratív irányítás fokozásának a szükségessége.

1948 őszétől a parasztpártok erősen visszafogták, korlátozták működésüket és hamarosan elvesztették politikai-szervezeti erejüket, önálló tevékenységük pedig gyors ütemben elsorvadt. A parasztpártok vezetői 1948-1949 fordulóján – az MDP nyomásának engedve – véglegesen feladták önálló párttörekvéseiket. Ezen az sem változtatott, hogy a kisgazdapárt 12 országgyűlési képviselője – pártjuk felszámolása elleni tiltakozásul – decemberben lemondott mandátumáról. Sőt, ebben az időben már megindult az NPP és az FKGP szervezeteinek önfelszámolási folyamata is, amely 1949 őszére lényegében be is fejeződött.

A proletárdiktatúra kivívásával és a tőkés termelési viszonyok felszámolásával nagyjában egyidejűleg ment végbe a legnagyobb polgári ellenzéki párt, a Demokrata Néppárt politikai elszigetelődése is Magyarországon. A DNP- nek 1948 végén, 1949 elején itt-ott az országban még léteztek ugyan szervezetei, sőt sajtója rendszeresen megjelent, de egyoldalú népi demokrácia ellenességével és öncélú parlamenti ellenzékieskedésével legfeljebb csak a politikailag legelmaradottabb és legpasszívabb vallásos rétegek támogatására számíthatott. 1948 végén Barankovics István, a párt elnöke, egyik országgyűlési felszólalásában maga is reménytelenséggel nyilatkozott a DNP nehéz helyzetéről és bizonyos következtetések levonását helyezte kilátásba. Ez néhány héttel később meg is történt: Barankovics nyugatra távozott, majd röviddel ezt követően az itthon maradt vezetők 1949. február 4-én feloszlatták a jobbára már csak „vezetőségből” álló Demokrata Néppártot. Hasonló sorsra jutott a számottevő társadalmi bázist kezdettől fogva nélkülöző Keresztény Női Tábor is, amelynek megszűnésében a katolikus egyházi vezetők is szerepet játszottak azzal, hogy a „politikus” Slachta Margittól megvonták támogatásukat, és igyekezték meggyőzni, hogy „ő először is (apácarendi) főnöknő, tehát kormányozza a társulatát”. 1949 tavaszán a KNT észrevétlenül „eltűnt” a politikai életből.

Másként alakult a koalíció lojális ellenzékének helyzete. A pártszövetségbe tömörült, majd később egyesült Magyar Radikális Párt és a Polgári Demokrata Párt, illetőleg a Független Magyar Demokrata Párt az egymással való szövetkezésben és a függetlenségi fronthoz történő csatlakozásban vélte megtalálni jövőbeni működése, politikai-közéleti szereplése feltételeit. Reményeik annyiban valóban teljesültek, hogy végső fokon nem a polgári ellenzék, hanem a koalíciós parasztpártok sorsára jutottak: tagjai lettek az újjászervezett függetlenségi frontnak, részt vettek az 1949. májusi országgyűlési választásokon, s csak ezután fejezték be végérvényesen önálló pártpolitikai tevékenységüket.

A polgári ellenzéki pártok politikai vereségéhez, elszigetelődésükhöz a politizáló klérus, s különösen Mindszenty József tevékenysége és magatartása is hozzájárult. A kommunista- és népellenességéről hírhedt hercegprímás ugyanis mindenekelőtt attól tette függővé a katolikus egyház „jóindulatára” építő, illetőleg számító pártok, politikai csoportosulások támogatását, hogy azok milyen módon és mértékben veszik ki a részüket a népi demokrácia ellenes akciókból. A hercegprímás, főleg a Truman-elv meghirdetése után döntően a harmadik világháború kitörésétől és a nyugati imperializmus „bevonulásától” várta rögeszméje beteljesülését, a Habsburg-dinasztia hatalmának visszaállítását Magyarországon. Annyira hitt a közeli jobboldali fordulatban, hogy már a kormánylistát is összeállította a legszélsőségesebb legitimista és konzervatív arisztokrata elemekből. 1948 februárjában, amikor a népi demokratikus kormány kezdeményezte az állam és az egyház viszonyának átfogó rendezését, a katolikus klérus, Mindszentyvel az élen, mereven elzárkózott ez elől. A szóban forgó kérdésben az volt a hercegprímás – nem is nagyon leplezett – véleménye, hogy „a tárgyalásba bocsátkozás veszedelmes és céltalan… a további időszerzés látszik az egyedül járható útnak”. A hercegprímás azonban nemcsak legális eszközökkel harcolt ádázul a népi demokratikus rendszer ellen, hanem – a nyugati imperialista körök és a Vatikán ösztönzéseiből bátorítást merítve – mindinkább az illegális szervezkedés útjára lépett.

A Magyar Dolgozók Pártja 1948 nyarán-őszén széles körű felvilágosító kampányt indított Mindszenty és követői politikájának, illetőleg e politika várható következményeinek a leleplezésére. E kampányhoz később mind a parasztpártok, mind pedig a kisebb, korábban ellenzéki polgári-kispolgári pártok is csatlakoztak. Nem utolsósorban az említetteknek köszönhetően sikerült végül is olyan közhangulatot teremteni az országban, – nemcsak az üzemekben és városokban, hanem a falvak jelentős részében is -, amely kifejezetten sürgette a „politizáló” Mindszenty hercegprímás büntetőjogi felelősségre vonását. 1948. december végén az illetékes belügyi hatóságok államellenes bűncselekményei miatt – a köztársaság védelméről szóló törvény megfelelő cikkelyei alapján – őrizetbe is vették a politikailag már nagyrészt elszigetelődött katolikus főpapot. Mindszenty vitathatatlanul rászolgált arra, hogy letartóztassák, majd az 1949. februári népbírósági tárgyalások eredményeként jogos börtönbüntetésre ítéljék őt. Ugyanakkor a törvényes felelősségre vonás túlhangsúlyozott nyilvánossága, az azt kísérő rádió- és sajtómegnyilatkozások túlzásai azonban nem szolgálták egyértelműen a hazai és külföldi közvélemény meggyőzését az ítélet feltétlen megalapozottságáról. Mindszenty hercegprímásnak a politikai életből történt eltávolításával és bírósági elítélésével a magyar népi demokrácia ellenségei az utolsó és megingathatatlannak hitt támaszukat veszítették el. Nem volt már többé olyan „zászló” Magyarországon, amely mögött a polgári restauráció nyílt és titkos hívei tömegesen felsorakozhattak volna.

1949. február 1-én megalakult a Magyar Függetlenségi Népfront, amely március 15-i első kongresszusán elfogadott programnyilatkozatában állást foglalt az MDP országépítő céljai, a szocialista átalakulás mellett. A népfrontban részt vevő pártok – a Magyar Dolgozók Pártja javaslatára – azt is elhatározták, hogy a legközelebbi országgyűlési választásokon már közös programmal és közös listán indulnak.

Az MFNF országos szerveinek a létrehozása után – és a májusra tervezett választások előkészítéseként – a Magyar Dolgozók Pártja szervezetei minden megyében, városban és községben életre hívták a helyi népfront-bizottságokat. E bizottságokban néhány taggal az NPP és az FKGP, illetőleg a radikális pártszövetség is képviseltette még magát. Az elnöki és a titkári tisztet azonban szinte kivétel nélkül mindenütt MDP-tagok töltötték be. Hasonlóan a közvetlen választási előkészületekben is csak meglehetősen szerény, formális szerep jutott a volt koalíciós pártok vezetőinek és tagjainak. Így a választási agitációban való részvételüket – néhány, az együttműködést demonstrálni hivatott nagygyűlésen kívül – csupán ott igényelték, ahol az MDP-nek közismerten viszonylag kisebb volt a befolyása és a többi párt esetleges távolmaradása előreláthatóan hátrányosan befolyásolhatta a választások eredményét.

Az 1949. május 15-i országgyűlési választások az MDP és a népi demokratikus erők átütő sikerét hozták. A választók 95,6%-a adta le szavazatát az MFNF jelöltjeire. Mindössze néhány helyen (Nagykőrösön, Mezőkövesden és a vecsési járásban, ahol az ellenszavazatok 21-29% között mozogtak) sikerült a klérusnak a vallásos tömegeket az MFNF-fel szembeállítania. A választási eredmények kétségtelenül tükrözték az országban uralkodó kedvező politikai légkört. Ugyanakkor az igen magas számszerű eredményekben a választási agitáció – gyakran az erkölcsi és az adminisztratív nyomás elemeit sem nélkülöző – hatása, sőt a választási eredmények iránti bizonyos közömbösség is kifejeződött.

A választások eredményeként gyökeresen megváltozott az országgyűlés szociális és politikai összetétele, arculata. A megválasztott 402 képviselő 45%-a a munkásság, 28%-a a parasztság és 23%-a az értelmiség soraiból került ki. A képviselők döntő többsége (71 %-a) az MDP tagja volt. Az országgyűlési választások után természetesen a kormány is átalakult. Az új kormány elnöke – főként külpolitikai meggondolásból – Dobi István, a kisgazdapárt vezetője lett, aki már 1948 decemberétől, Dinnyés Lajos lemondása óta, betöltötte ezt a tisztséget. Rajta kívül Bognár József belkereskedelmi és Ortutay Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszter képviselte az FKGP-t a kormányban. Az NPP a földművelésügyi és az építésügyi tárcát kapta, Erdei Ferenc, illetőleg Darvas József miniszterségével. A fennmaradó 11 tárcát az MDP képviselői töltötték be. Az új kormány személyi összetételével kapcsolatosan tulajdonképpen csak az okozott meglepetést a közvéleményben, hogy Rajk László belügyminiszter, majd 1948 augusztusa óta külügyminiszter, kimaradt belőle. Rákosi Mátyás megtartotta miniszterelnök-helyettességét, Gerő Ernő pedig államminiszterré lépett elő. Az MDP-nek az államhatalomban betöltött növekvő súlyát és szerepét húzta alá egyébként az is, hogy Tildy Zoltánt, aki 1948 augusztusában mondott le, Szakasits Árpád váltotta fel a köztársasági elnöki székben.

Az országgyűlés 1949. augusztus 18-án fogadta el – az országban végbement politikai, gazdasági és társadalmi átalakulással összhangban – a Magyar Népköztársaság alkotmányát. Az alkotmány rögzítette, hogy a népköztársaság „a munkások és dolgozó parasztok állama”, és ennek megfelelően „minden hatalom a dolgozó népé”. Megállapította továbbá azt is, hogy „népünk megkezdte a szocializmus alapjainak lerakását, s országunk a népi demokrácia útján halad előre a szocializmus felé”. Ezzel a szocializmus felépítése az alkotmányban lefektetett nemzeti cél rangjára emelkedett.

A proletárdiktatúra megszilárdulása, a népköztársaság konszolidált rendje a katolikus püspöki karban, s különösen Czapik Gyula egri érsekben és Bánáss László veszprémi püspökben is mindinkább érlelte azt a felismerést, hogy az egyháznak is érdeke a békés közeledés. Hiszen a népi demokratikus állammal szembeni merev ellenállás, az ellenségeskedés csak a klérus tekintélyét és tömegkapcsolatait, végső fokon az egyház létfeltételeit ássa alá. Emellett nyilvánvalóan az is hatással volt a katolikus főpapságra, hogy az alsópapság körében szemlátomást gyarapodott a megegyezést óhajtók és keresők száma. Nem is beszélve arról, hogy a református egyház már 1948 októberében, az evangélikus és az izraelita egyházak pedig decemberben rendezték kapcsolataikat az állammal. Mégis, amikor a kormány újra felvetette a megállapodás megkötését, a püspöki kar – a megegyezést akadályozó Mindszenty hercegprímás letartóztatása miatt – sokáig elzárkózott a tárgyalások elől. A népi demokratikus állam és a katolikus egyház közötti megállapodás végül is – csak hosszas, több hetes, sőt hónapos huzavona, illetőleg előkészítés után – 1950 augusztusában jött létre. Az 1950. augusztus 30-i megállapodásban a püspöki kar kinyilvánította, hogy „támogatja a Magyar Népköztársaság államrendjét” és nem engedi meg „a hívők vallásos érzületének, valamint a katolikus egyháznak államellenes célokra való felhasználását”. Felhívta a katolikus hívőket, hogy „minden erejükkel vegyék ki részüket abból a nagy munkából, amelyet a népköztársaság kormányának vezetésével az egész magyar nép végez”, és helyeslését fejezte ki a kormány békepolitikájával kapcsolatosan is, illetőleg megígérte annak támogatását. Ezzel szemben a kormány az egyezményben biztosította a hívők teljes vallásszabadságát, az egyház szabad működését, néhány iskola és szerzetesrend, valamint az egyházi intézmény anyagi támogatását. A megállapodás keretében nem rendezett kérdéseket a kormány nem sokkal később egyoldalú elhatározással oldotta meg. Ezek közül legjelentősebb az az 1951. évi törvényerejű rendelet volt, amely kimondta, hogy Magyarországon az egyházi állásokat kizárólag az Elnöki Tanács előzetes hozzájárulásával lehet betölteni. A kormány és a püspöki kar szóban forgó megállapodása jelentős esemény volt: végérvényesen elválasztotta az egyházakat a magyar államtól.

Az állam és a katolikus egyház kapcsolata azonban a megállapodás ellenére sem javult meg rögtön alapvetően. De ennek most már nem egyedül a katolikus konzervatív körök változatlan bizalmatlansága és elutasító magatartása volt az oka, hanem az állami egyházpolitikában elkövetett hibák szintén megnehezítették e téren a kibontakozást. Mindenekelőtt a vallásszabadság erőszakos korlátozását célzó megnyilvánulások és Grősz József kalocsai érsek – a megállapodás megszületésében közreműködő egyházi küldöttség vezetője – 1951. júniusi letartóztatása és értelmetlen bírósági meghurcoltatása mérgesítette el az amúgy sem békés viszonyt. Ezen nem változtatott érdemlegesen az sem, hogy 1951 júliusában a katolikus püspöki kar – a Grősz-per elrettentő hatására – letette az esküt a Magyar Népköztársaság alkotmányára.

A Magyar Dolgozók Pártja, miközben megnyerte a csatát a nyílt reakció utolsó maradványaival szemben, továbbá „rákényszerítette” az egyházakat az együttműködésre, fokozatosan elveszítette harci szövetségeseit és lojális útitársait. Elveszítette, mert önmagán kívül nem is tartott igényt semmilyen más erő közreműködésére a politikai küzdőtéren. Az 1949. májusi választások után szinte egyik napról a másikra megszűntek a népfrontbizottságok, s ezzel együtt „eltűntek” a koalíciós pártok is. Nyilvánvalóvá vált, hogy a népfrontbizottságok csupán a választások alkalmából megalakított ideiglenes alakulatok voltak, amelyekre az MDP már tömegszervezeti jelleggel sem tart igényt. A szövetségesek e nagyfokú mellőzésének, a velük szemben táplált bizalmatlanságnak, az ennek során kialakult szűk szektaszellemnek az okai valójában az MDP belső helyzetében gyökereztek. 1948 második felétől ugyanis olyan egészségtelen és káros folyamatok fejlődtek ki az MDP vezetőségén belül, amelyek eltorzították a párt politikáját, az egész ország politikai életét.

Az egyesülés után szükségszerűen került az MDP belső életének homlokterébe a két munkáspárt összekovácsolása, egységének és élcsapat jellegének erősítése. Hiszen az MKP-ban és az SZDP-ben valóban eltérőek voltak az ideológiai, politikai és szervezeti követelmények. Ugyancsak meg kellett küzdeni az új párttagok beilleszkedésével együtt járó szervezeti gondokkal, valamint a volt MKP- és SZDP-tagok között nem ritkán előforduló súrlódásokkal is. Az egyesülés idejére rendkívül felduzzadt a párt taglétszáma (1,1 millió), és elérte a lakosság 12%-át. A párttagság ugrásszerű növekedésével együtt járó hígulás negatívan hatott az MDP társadalmi összetételére. 1948 júliusában a kispolgári, alkalmazotti és értelmiségi rétegek együttes részaránya (40%) megközelítette a munkásságét. A párt felhígulásának káros következményei természetesen szinte elkerülhetetlenül jelentkeztek a szervezeti élet területén is. Ilyen körülmények között feltétlenül indokolt volt megvizsgálni: „kik és miért jöttek be a pártba”.

Az MDP Politikai Bizottsága 1948. szeptember 2-án elrendelte a szeptember 6-tól 1949 márciusáig terjedő tag- és tagjelölt-felvételi zárlatot, továbbá az egész párttagság felülvizsgálatát, a régi kommunista és szociáldemokrata tagsági könyvek kicserélését. A Politikai Bizottság felszólította a pártszervezeteket, hogy távolítsák el soraikból az osztályidegen, korrupt és karrierista elemeket. Javítsák meg a párttagság társadalmi összetételét és minősítsék vissza tagjelöltnek azokat, akik a párttagsággal járó követelményeknek nem felelnek meg. A felülvizsgálat 5 hónapja alatt az erre a célra létrehozott bizottságok több mint 1 millió párttaggal beszélgettek. A felülvizsgálat eredményeként a tagság mintegy 300 000 fővel csökkent. A tagfelülvizsgálat egészében erősítette a pártot. A karrierista, meggyőződés nélküli és ellenséges elemek kizárása növelte az MDP tekintélyét és befolyását. Kedvezően változott a tagság társadalmi összetétele is, amennyiben a munkásság és az értelmiség aránya növekedett, az alkalmazottaké és egyéb kategóriáké viszont csökkent. Ugyanakkor a parasztság létszáma és súlya tovább zsugorodott. A kizárások és a tagjelöltté történt visszaminősítések azonban nem minden esetben voltak indokoltak. Sőt, olykor egyenesen a politikai elfogultság, szűklátókörűség és a túlhajtott „éberség” jellemezte azokat. A felülvizsgálat nem vált ugyan a volt szociáldemokraták elleni általános támadássá, a kizárások mégis inkább azokat sújtották. Nem egy helyen csak azért távolították el őket a pártból, mert egykor az SZDP tagjai voltak vagy egyes kommunista párti vezetők így akartak „törleszteni” a régi valós és vélt sérelmekért.

Az MDP KV márciusban, illetőleg májusban a tagfelvételi zárlatot 1949. november 1-ig meghosszabbította, de a tagjelöltfelvételt június 1-től engedélyezte. A felvételt részletes utasítás szabályozta, előírva, hogy havonta hány tagjelöltet s ezen belül mennyi ipari és mezőgazdasági munkást, termelőszövetkezeti parasztot, értelmiségit, nőt és fiatalt lehet a pártba felvenni. A mechanikus központi szabályozás rövidesen a párt munkásjellegének a túlhajtásához vezetett. A munkásság aránya alig néhány hónap alatt – a tagfelülvizsgálat eredményeivel is számolva – mintegy 10%-kal növekedett. A munkásfelvétel erőltetése átcsapott tehát a másik végletbe: elmosta a párt és a munkásosztály közötti különbséget, határokat.

A Politikai Bizottság 1949. december 2-án a pártdemokráciát megfojtó bürokratizálódás és az ehhez társuló hibás munkamódszerek elburjánzásáért, valamint a párttagság körében jelentkező passzivitás miatt teljes egészében az alsóbb szerveket tette felelőssé, és semmit sem vállalt magára. Jóllehet a pártmunka bürokratikus kinövései csupán a „szimptómái” voltak annak az egyre jobban elhatalmasodó káros folyamatnak, amely ekkor már egészében aláásta a pártéletet, a pártpolitika elvi alapjait. Az a bizalmatlanság és hatalmi féltékenység, amely 1948 második felétől lépésről lépésre megfosztotta a pártot szövetségeseitől, 1949 tavaszára nyarára elérte magát a pártot is. A párt vezetését és a tényleges hatalmat mindinkább egy szűk csoport (Rákosi Mátyás, Gerő Ernő és Farkas Mihály) ragadta magához, könyörtelenül félreállítva azokat, akik valamilyen módon és formában akadályát jelenthették a hatalom kisajátításának.

1949. május 30-án letartóztatták Rajk Lászlót és néhány más kommunista vezetőt (Pálffy Györgyöt, Szőnyi Tibort, Szalai Andrást, Korondy Bélát, Németh Dezsőt, Horváth Ottót stb.), majd bíróság elé állították és koholt vádak alapján halálra ítélték, kivégezték őket. A hamis per abból a célból fogant – ezt Rákosi Mátyástól tudjuk, aki az MDP 1949. szeptember 30-i nagy-budapesti aktívaértekezletén az egész ország nyilvánossága előtt csak ezzel a kérdéssel foglalkozott -, hogy leleplezze Jugoszlávia árulónak kikiáltott kommunista vezetőit. A politikai cselszövés és kalandorkodás útjára lépett Rákosi és társai azt állították, hogy a jugoszláv vezetők – beilleszkedve az amerikai imperializmus stratégiai tervébe – az összes népi demokráciában ellenforradalmi fordulatot akartak végrehajtani, és Magyarországon a nemzetközi összeesküvés szálait Rajk László tartotta kezében. Ez és a többi vádak azért is meglepőek voltak, mert néhány hónappal korábban – a KV 1948. november 27-i ülésén – még maga Rákosi hangoztatta a pártvezetőség teljes egységét, és kijelentette, hogy az MDP-n belül a jugoszláv kérdés nem okozott nézeteltéréseket. A Rákosi-féle csoport azonban nem nyugodott bele az egyértelmű helyzetbe, „megkeresték” és meg is találták a háború alatti hazai kommunista vezetők körében a külön „nemzeti vonalat”. Erre minden bizonnyal felelőtlenségüknél is nagyobb karrierizmusuk késztette őket. Az általuk kitervelt Rajk-Brankov-féle összeesküvésre épült ugyanis többek között a Tájékoztató Iroda 1949. novemberi határozata, amely az új háborúra készülő agresszív imperialista hatalmak körébe sorolta Jugoszláviát és árulónak, imperialista ügynöknek nyilvánította a JKSZ vezetőit. A nagyobb nyomaték kedvéért a magyar kormány 1949. szeptember 30-án egyoldalúan felmondta a Jugoszláviával kötött barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási szerződést.

A vétkes pártvezetők a törvénytelenségek elkövetése után hisztérikus hangulatot szítottak az országban. A hisztérikus éberségi kampány Rajk László és a többi kommunista vezető kivégzése után érte el tetőpontját, amikor Rákosi Mátyás 1949. szeptember 30-án – az előbbiekben említett – nagy-budapesti pártaktíván kiadta a jelszót: „Fokozni kell az éberséget!” Majd felszólított minden pártszervezetet, pártfunkcionáriust és párttagot, hogy „figyeljen fel a legkisebb ellenséges hangra vagy tettre; a hibák mögött keresse és találja meg az ellenség kezét”. Azt állította, hogy a Rajk-per bizonysága szerint az ellenség mindenekelőtt a kommunista pártba igyekszik befurakodni, itt akar fontos pozíciókat szerezni kártevő munkájához. Ezért az ellenséget elsősorban a pártban kell keresni. Végül levonta azt az elvi konzekvenciát – ami az elkövetkező évek politikai gyakorlatának alapvető jellemzőévé vált -, hogy „mindenütt, ahol a pártnak vagy a demokráciának nehézségei támadnak, az objektív okok mellett számba kell venni az ellenség munkáját”. Ezt követően állandósult a gyanúsítás, a minden áron való ellenségkeresés és háttérbe szorult a munka eredményeinek és hibáinak tárgyilagos elemzése. Már 1949 második felében megkezdődött a tisztségviselői gárda Rajk-perrel összefüggő, tudatos lecserélése; majd 1950. február 10-én az MDP KV határozatot hozott a pártszervek és -szervezetek vezetőségeinek március és június hónapok közötti újjáválasztásáról. Az „éberségi kampány” gyengítette a párt káderállományát, törést okozott a pártmunka színvonalában, elhintette a félelmet az emberek közötti érintkezésben, és megmérgezte az ország politikai légkörét.

Az 1940-es és az 1950-es évek fordulóján befejeződött a társadalom politikai irányítási rendszerének kialakítása: az egypártrendszer kiegészült a tanácsrendszerrel. A népköztársaság alkotmánya a lakosság által választott megyei, járási, városi és községi tanácsokat tette az állam helyi szerveivé. Az erről szóló törvényt az országgyűlés 1950. május 18-án fogadta el. Eszerint a főispáni, polgármesteri stb. hivatalok, illetőleg a törvényhatósági bizottságok és képviselő-testületek megszűnnek, és a helyükbe lépő tanácsok töltik majd be a helyi önkormányzatok szerepét, s egyben a központi hatalom végrehajtó szerveivé válnak. Június-augusztus folyamán a megyéktől kezdve lefelé a községekig mindenütt ideiglenes tanácsok alakultak az országban. A pártonkívüliek aránya azonban szinte sehol sem érte el a kívánatosnak tartott 40%-ot, és szembetűnően háttérbe szorultak – főként az ipari megyékben – az egyénileg dolgozó kis- és középparasztok. 1950. október 22-én került sor a 220 000 állandó tanácstag, illetőleg póttag megválasztására. A tanácstagoknak most már mintegy a ²/₃-a – kiigazítva az ideiglenes tanácsok összeállításánál tapasztalt egyoldalúságot – a pártonkívüliek közül került ki; továbbá 67%-uk a dolgozó parasztságot, 15%-uk a munkásságot, 7%-uk az értelmiséget képviselte, a többiek pedig a kisiparosokat és az egyéb megánfoglalkozásúakat.

A tanácsok munkája egyoldalúan a gazdasági teendők ellátására összpontosult: lényegében a begyűjtésre, az adószedésre, a tagosítások végrehajtására és a közellátási nehézségek enyhítésére korlátozódott. A felsőbb államigazgatási szervek a rendeletek és az utasítások özönével árasztották el a helyi tanácsok végrehajtó szerveit és ezzel valósággal megbénították munkájukat. Mindehhez járult, hogy a pártszervek is gyakran helytelenül értelmezték irányító feladatukat: a tanácsokban vagy csak adminisztratív „gépezetet” láttak, amit egyes feladatok ellátására közvetlenül mozgósíthatnak, vagy egyszerűen félreállították a tanácsokat, s közvetlenül maguk végezték el az állami teendőket.

A tanácsok „begyűjtési szervként” való kezelése, önállóságuk formálissá tétele, minimális anyagi alapjaik hiánya, munkastílusuk elbürokratizálódása megakadályozta őket abban, hogy érdemben foglalkozhassanak a lakosság ügyeinek intézésével, a helyi kommunális, szociális, kulturális és egészségügyi szükségletek kielégítésével, a város- és községfejlesztéssel stb. A fentebbiek következtében nem alakulhatott ki megfelelő kapcsolat, együttműködés a tanácsok és a lakosság között. Sőt azáltal, hogy csupán a lakosság kötelezettségeivel foglalkoztak, egyoldalúan a népszerűtlen központi utasítások eszközeivé váltak, a lakosság leginkább csak a büntető, a zaklató, az önkényeskedő hatóságot látta bennük.

1949. december 14-én a kormány rendeletben szabályozta – a közigazgatás átszervezésének részeként – az új megyehatárokat. Az 1950. január 1-től végrehajtott területrendezés során az addigi 25 helyett 19 megyét alakítottak ki. A kevesebb számú közigazgatási egység létrehozása – a korábbi területi elaprózottsággal szemben – valójában a központi, pontosabban a központosított irányítás és ellenőrzés erősítését szolgálta.

A párt- és az állami szervek mellett a politikai- hatalmi szerkezet harmadik láncszemét a tömegszervezetek alkották. Tevékenységüknek azonban már eleve határt szabott a népfrontpolitika háttérbe szorulása, az a körülmény, hogy a függetlenségi népfront csak formálisan létezett. Az MDP 1948 őszén lépéseket tett az „elhaló” parasztpártok tagságának megnyerésére, illetőleg egy egységes falusi tömegszervezetben való tömörítésükre. Ez az új tömegszervezet – az MDP vezetőinek elképzelése szerint – egyesítette volna magában a földmunkások és az újgazdák szövetségében – és az ezeken kívül – elhelyezkedő mezőgazdasági bérmunkásokat, szegényparasztokat, kis- és középparasztokat. Az UFOSZ és a FÉKOSZ 1948. december 18-án tartotta egyesítő kongresszusát, és a létrehozott új szervezet a Dolgozó Parasztok és Földmunkások Országos Szövetsége nevet kapta. 1949. február elején azonban az MDP vezetői megváltoztatták a DÉFOSZ jellegéről vallott korábbi nézeteiket, szervezeti kereteit leszűkítették az agrárproletárságra és a szegényparasztságra. Február és március folyamán felülvizsgálták a már létrejött DÉFOSZ-szervezeteket, ahol a vezetőségekben nem volt meg az MDP 60%-os többsége, ott személycseréket hajtottak végre, vagy feloszlatták a szervezetet. Ezenkívül a munkásvezetés biztosítására – a felülvizsgálattal párhuzamosan – külön munkástagozatokat hoztak létre a DÉFOSZ-szervezeteken belül. Ezt követően a DÉFOSZ jellege és arculata teljesen eltolódott a szakszervezeti tevékenység irányába, működése legtöbb helyen a munkaközvetítésre szűkült, s így valóban célszerű volt azt a mezőgazdasági dolgozók szakszervezetévé átalakítani.

A szakszervezeti mozgalom 1949-1950-ben – az 1948. októberi XVII. kongresszusán történt elhatározás szerint – új országos kereteket alakított ki, a szakmai szervezetek rendszeréről áttért az iparági szervezetekre. Ekkor formálódott ki az a 19 szakszervezet, amely a felszabadulás utáni 50 szakszervezet helyébe lépett. Ezzel egyidejűleg került sor az „egy üzem – egy szakszervezet” elvének gyakorlati megvalósítására is. 1949. március 12-én a kormány – idevonatkozó rendeletével – az üzemi bizottságok még meglevő különállását megszüntette, amelyek ezután szintén beolvadtak a szakszervezetbe. Az új üzemi szakszervezeti szervek kialakulása az 1949. márciusi választásokkal zárult. Alig több mint egy év múlva, 1950 július-augusztusában azonban ismét újjáválasztották – a volt szociáldemokraták kiszorítása célzatával – a nem régen életre hívott üzemi szakszervezeti bizottságokat. Majd 1950 decemberétől a „még megbúvó jobboldali szociáldemokrácia és egyéb ellenséges ügynökök” kizárása címén a volt baloldali szociáldemokrata szakszervezeti vezetők nagy részét végleg eltávolították a mozgalomból. Most már valóban semmi sem akadályozhatta meg, hogy a szervezett dolgozók mozgalmát lényegében megfosszák érdekvédelmi funkciójától, mesterségesen elszigeteljék az üzemek demokratikus ellenőrzésének feladataitól, s a vállalatvezetők egyszemélyi felelősségét messze eltúlozva, azok egyszerű függvényévé degradálják. A szakszervezetek tevékenységét az 1950-es évek első éveiben csaknem kizárólagosan a központi utasítások végrehajtása, a munkaversenyek adminisztratív szervezése jellemzi.

Az ifjúsági mozgalomban 1948 tavaszára – több éves nehéz és bonyolult küzdelmek árán – megvalósult a magyar fiatalok rétegszervezetekre épült, demokratikus egysége. Az ifjúság különböző rétegeinek (munkás- és parasztfiatalok, közép- és főiskolások) egységszervezeteit (SZIT, EPOSZ, MEFESZ, Úttörő Mozgalom stb.), illetőleg tevékenységüket a kommunista fiatalok vezetésével működő Magyar Ifjúság Népi Szövetsége koordinálta és irányította. Az MDP azonban olyan ifjúsági szövetség létrehozását sürgette, amely teljes szervezeti egységben végzi tevékenységét a párt ideológiája és programja alapján. A Dolgozó Ifjúság Szövetsége 1950 júniusában alakult meg, a rétegszervezetek összeolvasztásával. A DISZ-nek megalakulásakor mintegy félmillió tagja volt, 1952 júniusában pedig már 660 000 fős szervezetté vált. A DISZ munkájában úgyszólván létrejötte pillanatától kiütköztek az MDP szervezeti életének és bürokratikus munkastílusának másolásából eredő problémák. A szervezet hitelét gyorsan kikezdte, hogy sokszor ellentétbe került azzal, amit a fiatalok környezetükben, mindennapi életükben tapasztaltak. A DISZ-szervezetek munkája szürke, jórészt formális volt, szinte kizárólag a taggyűlésekből, a munkaverseny, a tanulás stb. szervezéséből állt. A fiatalok legtöbbje a szervezeten kívül kereste és találta meg a kulturálódási, sportolási és szórakozási lehetőségeket. Ilyenformán még a tagság számottevő része is hamarosan kikerült a DISZ „hatósugarából”.

1949-1950-től a politikai közéletre mindinkább az MDP szerveinek „uralkodása” volt a jellemző. Ugyanakkor a párton belül a kollektív vezetés teljesen háttérbe szorult: a Rákosi Mátyás személye iránti feltétlen bizalom vált a párthűség alapvető követelményévé. Ezzel egyidejűleg folytatódott a pártalapítók és a hatalomért vívott harcokban megedződött kommunisták párt- és állami tisztségekből történő lecserélése, sőt a pártból való eltávolításuk is. E súlyos torzulások a párton belül mindenekelőtt a pártdemokrácia elsatnyulásában jelentkeztek, majd a diktatórikus és bürokratikus vezetési stílus elburjánzásával, s különösen az elkövetett törvénytelenségek láncolatával összefüggésben a pártot és a társadalmat jórészt a bizalmatlanság, a gyanakvás és a rettegés légköre övezte.

1950 tavaszán a bizalmatlansági hullám elérte a párton belül a volt szociáldemokratákat is. A támadás a volt baloldali szociáldemokrata vezetők ellen tulajdonképpen már 1949-ben, a Rajk-per kapcsán megindult, amikor Justus Pált és Horváth Zoltánt, az MDP KV tagjait letartóztatták. Ezt követte 1950 áprilisában Szakasits Árpádnak, az MDP elnökének és az Elnöki Tanács elnökének, valamint augusztusban Marosán Györgynek, az MDP főtitkárhelyettesének és több más olyan személynek a bebörtönzése, akiknek kiemelkedő szerepük volt a két munkáspárt egyesítésében. 1951-ben Vajda Imrét, az Országos Tervhivatal elnökét távolították el. Emellett az egyszerű párttagok közül is sokakat, különböző „koncepciós” vádak alapján bíróság elé állítottak.

1951 februárjában összehívták az MDP II. kongresszusát, amely tovább mélyítette a párt politikájában jelentkező torzulásokat. A kongresszus egészét – az osztályharc állandó éleződésével kapcsolatos sztálini felfogás hangsúlyozása mellett – az a szellem hatotta át, hogy a közeljövőben várható a világháború kirobbantása az imperialista hatalmak részéről. A kongresszus tulajdonképpen politikai mozgósító funkciót kívánt betölteni, felszólította a párttagságot és a lakosságot a rendkívüli helyzetből is következő túlméretezett feladatok maradéktalan végrehajtására. Az országnak egy esetleges háborúra való védelmi felkészítése már 1949 tavaszától folyt, a lakosság erkölcsi-politikai „felkészítése” azonban csak 1950 őszétől, a koreai háború kirobbanása után került napirendre. 1950 novemberében – a sokrétű védelmi feladatok koordinálása címén – létrehozták a Honvédelmi Bizottságot, Rákosi Mátyás, Gerő Ernő és Farkas Mihály részvételével. A hármas bizottság az MDP KV tudta nélkül jött létre és működött. Az elkövetkező két évben ténylegesen ez a bizottság döntött – teljhatalommal és minden ellenőrzés nélkül – az ország sorsát érintő valamennyi politikai, gazdasági, katonai stb. kérdésben.

A kongresszus után, 1951. május 22-én az MDP KV elrendelte a pártvezetőségek újjáválasztását. Erre az illegális korszak kommunista vezetőinek letartóztatása szolgáltatott ürügyet. Májusban koholt vádak alapján eljárást indítottak Kádár János, a párt főtitkárhelyettese, illetőleg Kállai Gyula külügyminiszter ellen és bebörtönözték őket. Zöld Sándor belügyminiszter letartóztatása elől – családjával együtt – az öngyilkosságba menekült. A hamis politikai indítékokkal „alátámasztott” újabb törvénytelenségi akciók azután a vezetőségi választások során végiggyűrűztek a pártszerveken és a pártszervezeteken is. Az 1951. október-novemberi választások során leváltották a régi vezetőség tagjainak 46,4%-át, és a forradalmi múlttal rendelkező párttagok zömmel háttérbe szorultak. A nagyfokú cserélődés és sok kommunista oktalan eltávolítása a különböző szintű vezetőségekből feltétlenül gyengítette a pártot.

A szociáldemokraták elleni támadás azzal kapott új lökést, hogy a Rákosi-féle csoport most már ideológiai alapokat is gyártott a kampányhoz. Az MDP KV 1952. júniusi ülésén meghirdették – a klerikalizmus mellett – a szociáldemokratizmus elleni kérlelhetetlen küzdelmet is. Többek között ekkor jutott börtönbe Kisházi Ödön, a Szakszervezeti Tanács régebbi elnöke, és mentették fel Rónai Sándort is, aki Szakasits Árpádot követte – letartóztatása után – az Elnöki Tanács élén.

Az új államelnök Dobi István addigi miniszterelnök lett. A személycserékre valójában azért került sor 1952 augusztusában, mert Rákosi Mátyás – a háború közeli kirobbanásától tartva – elérkezettnek látta az időt arra, hogy – pártfőtitkári tisztségének megtartása mellett – miniszterelnök is legyen. A kormányátalakítás során – az időközben politikai rehabilitációban részesült – Nagy Imre miniszterelnök-helyettes lett.

Az 1953 tavaszán esedékes országgyűlési választások előkészületei, a szavazatok biztosítása rákényszerítette a párt vezetőit, hogy újra a tömegek felé forduljanak és valamelyest jobban odafigyeljenek problémáikra. Az országgyűlés 1953. március 18-án leszállította a választási korhatárt 18 évre. A törvény megszüntette az országos lajstromot, és előírta, hogy a választókerületek jelöltlistáira a függetlenségi népfront megyei (budapesti) bizottságai tegyenek javaslatot, a választói gyűlések által előterjesztett jelöltek közül. Képviselőjelöltet ezentúl a tömegszervezetek, az üzemek, a termelőszövetkezetek, a hivatalok és intézmények dolgozói, valamint a fegyveres testületeknél szolgálatot teljesítők gyűlései is állíthattak. Végül, változást jelentett az is, hogy a megválasztott képviselők létszámát nem a választók, hanem a lakosság száma után állapították meg.

1953. március 28-án – megalakulása óta először – összehívták a népfront Országos Tanácsát. Április 12-én nyilvánosságra hozták az Országos Tanács választási felhívását, amelynek emelkedett hangja kiáltó ellentétben állt a valóság rideg tényeivel. A kiáltvány többek között azt állította, hogy a „munkások, dolgozó parasztok, értelmiségiek testvéri egységben építik az új magyar hazát”, „nem volt még országunknak olyan szilárd vezetése, olyan erős kormányzata, mint amilyen ma van”. Ezért arra szólította fel a magyar népet, hogy „Kövessük egy emberként a Magyar Dolgozók Pártját, népünk bölcs vezérét, Rákosi Mátyást!”

Március végén-április elején – az Országos Tanács újjáalakítása után – a pártszervek igyekeztek talpra állítani az időközben már elhalt helyi népfrontbizottságokat a megyékben, járásokban, városokban és községekben. Ezeket persze nem a volt koalíciós pártok szövetségeként fogták fel, hanem a párttagok és pártonkívüliek közös fórumaiként, szerveként. A megszakadt tömegkapcsolatok újbóli kiépítése, az eddigi vezetési stílustól elütő, új munkamódszerre való gyors átállás azonban – változatlan politikai irányvonal mellett – nem járhatott számottevő sikerrel. Nem is beszélve arról, hogy a tömegmunkától „elszokott” alsó- és középszintű vezetők még ott sem vonták be a pártonkívülieket a népfrontbizottságokba, a választási munkába, a választási gyűlések és egyéb rendezvények érdemi előkészítésébe, ahol ennek egyébként nem lettek volna különösebb akadályai. Ezek a fogyatékosságok és hibák tulajdonképpen nem tükröződtek a május 17-i országgyűlési választások eredményében. A szavazók 98,2 %-a ugyanis a népfront képviselőjelöltjeire adta le a szavazatát. Minden bizonnyal azért, mert a szavazók a választásokat már korántsem tekintették olyan eseménynek, amely módosíthatta volna a párt és a kormány addigi politikáját. Ilyen körülmények között az országgyűlési választások lényegében rejtve hagyták a lakosságnak az MDP politikájáról alkotott véleményét.

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Küzdelem az alapok lerakásáért 1948-1956
(Idézet: A magyar népidemokrácia története 1944-1962)

Az építés nemzetközi
feltételei az 1940-es évek végén
és az 1950-es évek elején
1947-1948 folyamán a közép- és délkelet-európai népi demokratikus országokban a burzsoázia lényegében mindenütt kiszorult a hatalomból. A szocializmus nemzetközi előretörésére az imperializmus heves támadásokkal válaszolt. Egymást követték a szocialista világ visszaszorítására irányuló diplomáciai, politikai, gazdasági és katonai lépések. Az imperialista hatalmak – az Egyesült Államok vezetésével – új szövetségi rendszert építettek ki, majd hozzáláttak a katonai tömbök kialakításához is. Mindezzel valóságos frontvonalat húztak a szocialista és az imperialista világ államai közé.

A Truman-elv és a Marshall-terv eszméjéből táplálkozó imperialista hidegháborús politika, mindenekelőtt a német kérdés háború utáni rendezése kapcsán, Európában idézett elő rendkívüli feszültséget. A társadalmi változások lehetőségét is magában hordozó keletnémet fejlődéstől félő amerikai vezetők ugyanis 1946 őszétől szakítottak a Potsdamban elhatározott egységes Németország megteremtésének célkitűzésével. J. F. Byrnes amerikai külügyminiszter szeptember 6-i stuttgarti beszédében határozottan szembefordult a Ruhr- és Rajna-vidék közös nemzetközi ellenőrzésének gondolatával. Sőt, december 2-án az USA és Anglia – megszállási övezeteik gazdasági egyesítésével (Bizónia) – már konkrét lépéseket is tettek a szóban forgó területek feletti ellenőrzés megszerzése érdekében. Ez a körülmény eleve kizárta, hogy a Külügyminiszterek Tanácsának moszkvai ülésszakán (1947. március 10.-április 24.) közös álláspont alakulhasson ki a német béke kérdésében. 1947 májusában az USA nyilvánosságra hozta tervezetét az angol-amerikai zónában egyoldalúan végrehajtandó pénzügyi reformra vonatkozóan, s ezzel egyidejűleg kezdeményezte Németország francia övezetének Bizóniához kapcsolódását is. A Külügyminiszterek Tanácsának londoni ülésszakán (1947. november 25.-december 15.) a nyugati hatalmak képviselői – bár Molotov ismételten javasolta Németország gazdasági egységének helyreállítását, a központi német kormány megalakítását és a négyhatalmi békeszerződés tervezetének két hónapon belüli elkészítését – nemcsak kitértek e kérdések konkrét megvitatása elől, hanem egyszerűen megszakították a tárgyalásokat és újabb időpontot sem jelöltek ki azok folytatására.

A nyugati szövetséges hatalmak külügyminiszterei 1948. február 23-tól Londonban folytattak megbeszéléseket az amerikai-angol-francia övezeteknek a Marshall-tervbe való bevonásáról, valamint háromhatalmi Ruhr-bizottság felállításáról és külön nyugatnémet alkotmányozó gyűlés összehívásáról. Szokolovszkij marsall, a szovjet megszálló erők főparancsnoka a Németországi Szövetséges Ellenőrző Tanács március 20-i berlini ülésén – amelyet az új valuta bevezetésével kapcsolatos kérdések tisztázása céljából hívtak össze – kért információt a londoni tárgyalásokról, de miután ezt a nyugati partnerek megtagadták, a szovjet delegátus elhagyta az ülést. Ezzel az NSZET működése gyakorlatilag megszűnt. A nyugati szövetségesek a június 1-i londoni különtanácskozásukon – a Benelux államokkal egyetértésben – elfogadták a nyugatnémet állam létrehozásának tervét, június 18-án pedig egyoldalú pénzreformot hajtottak végre. A szovjet megszálló hatóságok – hogy elkerüljék az átváltási spekulációval járó veszteségeket – lebélyegezték a márkát, ellenőrzésük alá vonták a vasúti szállítást, megtiltották a szovjet és a többi zóna közötti utasforgalmat. Így a nyugati zónák és a keleti övezet szívében fekvő Nyugat-Berlin között megszakadt az összeköttetés. A nyugati hatalmak erre június 23-án kiterjesztették a pénzreformot Nyugat-Berlinre is, s ellenblokádot léptettek életbe. Majd június 28-án létrehozták a berlini „légihidat”. Az USA szeptemberben az ENSZ Biztonsági Tanácsa elé vitte a berlini kérdést. A Biztonsági Tanács nem állandó tagjai október 22-én, egyhónapi tárgyalás után, közös javaslatot terjesztettek elő, de ez – Sztálin korábbi javaslatával ellentétben – nem irányozta elő a szovjet valuta egész Berlinben való bevezetését, hanem kizárólag csak a blokád felfüggesztéséről szólt. Visinszkij szovjet delegátus az indítványt természetesen megvétózta.

Az USA már 1948 tavaszán-nyarán, a berlini válság által teremtett forró nemzetközi légkörben, kísérletet tett egy kommunistaellenes katonai tömb megalakítására. Ehhez a „jogi alapot” a szenátus által 1948. június 14-én elfogadott A. Vandenberg-féle törvényjavaslat szolgáltatta, amely felhatalmazta a kormányt, hogy vegyen részt – az ENSZ alapokmányában foglalt feltételek mellett – „regionális és más kollektív egyezmények létrehozásában az egyéni és kollektív önvédelem végett”, illetőleg csatlakozzék „olyan regionális és más egyezményekhez, amelyek hatásos önsegélyen, valamint kölcsönös segítségen alapulnak s érintik az Egyesült Államok nemzetbiztonságát”. A katonai együttműködés tényleges alapját viszont az amerikai támogatással életre hívott Nyugat-európai Unió, vagyis a március 17-i brüsszeli paktum teremtette meg, amelyet Anglia, Franciaország és a Benelux államok kötöttek egymással, formailag a német agresszió esetleges megújulásával szembeni védekezés indokával. 1948 júliusában az USA, Kanada és a brüsszeli paktum öt tagállamának képviselői értekezletet tartottak egy északatlanti védelmi közösség felállításáról. Az 1949. január közepéig elhúzódó tanácskozásokba később még Dániát, Norvégiát, Izlandot, Olaszországot és Portugáliát is bevonták. A megállapodásokat rögzítő szerződést 1949. április 4-én Washingtonban írta alá a fentebb említett 12 ország képviselője. A NATO megalakítása kétségtelenné tette, hogy az – atommonopóliumra, illetőleg az ebből származó katonai erőfölény tudatára épített – amerikai külpolitika, célkitűzéseit tekintve, új szakaszhoz érkezett. Arról tanúskodott, hogy a feltartóztatás doktrínája – amely 1947. márciusi-júniusi meghirdetése óta elsősorban politikai és gazdasági hadviselést jelentett – a jövőre vonatkozóan a katonai szempontokat helyezi előtérbe. Az előbbieket támasztja alá egyébként a Földközi-tenger, Délkelet-Ázsia és a Csendes-óceán térségében tervezett egyezmények sorozata, valamint a Szovjetunió bekerítését célzó légi és tengeri támaszpontok hálózatának kiépítése is. Az USA kül- és katona- politikája tehát – idomulva a már 1946 óta atomcsapással fenyegetőzők követeléseihez – a Szovjetunió, a szocialista országok elleni háborús fenyegetések időszakába lépett, felidézve egy esetleges világháború kitörésének a rémét is.

1949 elején a Szovjetunió számolt az imperialista szervezkedés veszélyeivel. Úgy ítélte meg az észak-atlanti katonai szerződést, hogy az „az új imperialista háború egyenes, közvetlen előkészítésének eszköze”. E felismeréssel összhangban a szovjet kormány azonnal diplomáciai lépéseket tett a német kérdés kapcsán kialakult nemzetközi feszültség enyhítésére. Másfelől pedig – a második világháborús előkészületek mulasztásainak rossz emlékű tapasztalataitól is kísértve – tevékenységének középpontjába állította a fegyveres erő és a stratégiai biztonság növelésének ügyét.

Ph. C. Jessup amerikai és J. A. Malik szovjet ENSZ-megbízottak 1949. február 15. és április 10. között folytatott nem hivatalos megbeszéléseiken abban állapodtak meg, hogy május 12-én egyidejűleg felfüggesztik a blokádot és az ellenblokádot, s május 23-ra Párizsba összehívják a Külügyminiszterek Tanácsát. A külügyminiszterek értekezletén szovjet részről Visinszkij vett részt, aki időközben Molotovot váltotta fel a külügyminiszteri székben. A külügyminiszterek azonban ezúttal sem tudtak megegyezésre jutni Németország gazdasági és politikai egységének kérdésében. A tanácskozások sikertelensége lényegében abból fakadt, hogy ekkorra már, a külön pénznem bevezetésével, befejezett ténnyé vált Németország és Berlin „kettészakadása”. Sőt, 1948 novemberében Berlin két részében, 1949 májusában először Trizóniában, majd a keleti övezetben saját alkotmányt fogadtak el. A nyugati hatalmak mereven ragaszkodtak ezekhez az általuk előidézett állapotokhoz, s nem fogadták el Visinszkijnek a német egység helyreállítására, a békeszerződés megkötésére tett javaslatait.

A szovjet kormány – a nemzetközi enyhülést szolgáló diplomáciai lépéseivel párhuzamosan – élénk tevékenységet fejtett ki stratégiai biztonsága fokozása érdekében is. 1949. február 5-én jegyzéket intézett – a Szovjetunió skandináviai határán fekvő és a NATO belépési meghívóját elfogadó – Norvégiához, amelyben megnemtámadási szerződést ajánlott neki. A március3-i norvég válaszjegyzék azonban egyértelműen elutasító volt. Március 7-én pedig az ankarai szovjet nagykövet a török külügyminisztériumhoz fordult kérdéssel a készülő földközi-tengeri egyezménnyel kapcsolatban. A válasz ezúttal az volt, hogy a paktum kizárólag „védelmi” jellegű, és idővel Törökország is csatlakozni szándékozik hozzá.

Ilyen körülmények között a Szovjetuniónak és a népi demokratikus országoknak – a NATO létrejöttével konkrét formát öltő háborús fenyegetések elhárítására – feltétlenül fokozniok kellett katonai potenciáljukat és koordinálni védelmi erőfeszítéseiket. Ezért emelték népgazdasági terveik előirányzatait és módosították azok arányait a felhalmozás, különösen a nehézipari beruházások javára. Ugyanakkor a kommunista pártok szerte a világon mozgósították a dolgozó tömegeket a béke megóvásáért. 1949 áprilisában Párizsban, illetőleg Prágában összeült az első béke-világkongresszus, amely a népekhez intézett felhívásában állást foglalt az atomfegyver betiltása, a nagyhatalmak fegyveres erőinek és hadikiadásainak csökkentése, a háborús propaganda beszüntetése mellett, az új világháború veszélyének az elhárítása érdekében. A béke-világkongresszus elhatározta továbbá azt is, hogy követeléseit háborúellenes tüntetésekkel, petíciók benyújtásával és aláírásgyűjtésekkel támasztja alá.

1949 második felében korszakos jelentőségű változások következtek be a világpolitikában, a két világrendszer erőviszonyainak alakulása szempontjából. Több évtizedes küzdelem után a kínai nép megdöntötte a Kuomintang-rendszert. A Kínai Népköztársaság létrejötte hatalmas mértékben megnövelte a szocialista világ gazdasági és katonai erejét. Ezzel szemben az USA elvesztette azokat a legfontosabb délkelet-ázsiai stratégiai pozíciókat, amelyek kulcspontját képezték a Szovjetunió bekerítésére irányuló terveinek. Augusztus végén kísérleti atomrobbantást hajtottak végre a Szovjetunióban. A váratlan hír nagy riadalmat keltett az imperializmus politikai és katonai vezető köreiben, miután úgy számoltak, hogy 1954-nél, de legjobb esetben is 1952-nél korábban nem készül el a szovjet atombomba. Az amerikaiakéval egyenértékű megsemmisítő fegyver elkészítése szintén jelentősen módosította a katonai erőviszonyokat. „A Szovjetunió azáltal, hogy véget vetett monopolhelyzetünknek – állapította meg akkoriban Dulles, a későbbi külügyminiszter -, gyökeresen a maga javára változtatta meg a stratégiai helyzetet. Az Egyesült Államoknak azt a képességét, hogy atombombákat tud dobni Oroszországra, most jelentős mértékben semlegesíti Oroszországnak az a képessége, hogy atombombákat tud dobni az Egyesült Államokra és Nyugat-Európára.”

Truman elnök 1950. január 31-én elrendelte az atombombánál összehasonlíthatatlanul pusztítóbb hatású hidrogénbomba előállítását. Az amerikai kormány tehát a szovjet atomrobbantás után szinte nyomban megindította a hajszát a „szuperbomba” mielőbbi birtoklásáért, ugyanakkor elzárkózott az atomellenőrzésre, az atombombák megsemmisítésére, az atomfegyver-kísérletek felfüggesztésére vonatkozó szovjet javaslatok megtárgyalása elől. Ezekután a Szovjetuniónak, a szocialista világrendszer biztonsága érdekében, természetesen vállalnia kellett a kihívást, a hatalmas anyagi áldozatokkal járó nukleáris fegyverkezési versenyt.

Az amerikai külpolitika – a katonai erőfölény visszaállításának féktelen igyekezete mellett – erőltetett ütemben folytatta a német kérdés egyoldalú lezárását célzó diplomáciai hadjáratát is. Angliával és Franciaországgal együtt – miután 1949 májusában elhárították a Szovjetuniónak az egységes német állam megteremtésére irányuló erőfeszítéseit – szeptember 7-én lehetővé tették, hogy övezeteik területén megalakuljon a nyugatnémet szövetségi gyűlés s létrejöjjön a Német Szövetségi Köztársaság. Ezzel Németország kettészakítása befejeződött és Nyugat-Németország az európai feszültség gócpontjává vált. Válaszul október 7-én a Német Néptanács kikiáltotta a Német Demokratikus Köztársaságot, és a szovjet katonai közigazgatás átadta funkcióit a megalakuló munkás-paraszt kormánynak.

Az USA, miután életre hívta a tőkés német államot, arra törekedett, hogy politikailag egyenjogúsítsa, gazdaságilag talpra állítsa és bevonja a nyugat „védelmi rendszeré”-be. A három nyugati külügyminiszter 1949. november 9-11-én Párizsban elvileg megegyezett abban, hogy a Német Szövetségi Köztársaságot rövid időn belül bekapcsolják a nyugat-európai gazdasági együttműködésbe, valamint a katonai szövetségek rendszerébe. Első lépésként november 24-én Bonnban egyezményt írtak alá, amelynek értelmében 1950 elején az NSZK tagja lesz a mindössze egy éve létező Európa Tanácsnak. Majd május 13-án R. Schuman francia külügyminiszter javasolta, hogy helyezzék közös irányítás alá – a NATO európai hadiipari bázisának megteremtése céljából – Franciaország és az NSZK, valamint a hozzájuk csatlakozó tőkés országok szén- és acéltermelését. A gazdasági integrációs kezdeményezés megvalósítására 1951. április 18-án került sor, amikor Franciaország, az NSZK, Olaszország és a Benelux államok létrehozták az Európai Szén- és Acélközösséget (MONTÁNUNIÓ). Az alapító szerződés a vas- és acélipart kivette a tagállamok nemzeti szuverenitása alól, s egy államközi szuperkartell kezébe adta. A tőkés Németország remilitarizálása is rendkívül gyorsan, de a politikai és gazdasági „egyenjogúsításánál” kisebb lépésekben haladt előre, mert ebben a kérdésben – főleg Franciaország vonakodása miatt – a szövetségesek között sem volt teljes az egyetértés. 1950. szeptember 16-án a NATO Tanács 5., New York-i ülésszaka már lehetségesnek tartotta, hogy „Európa szabadságának védelmében a németek is részt vegyenek egy nemzetközi hadseregben”.

A Szovjetunió és a népi demokratikus országok a rendkívül veszélyes imperialista manőver láttán 1950. október 21-22-én a külügyminiszterek részvételével Prágában tanácskozást tartottak, amelyen javasolták, hogy a négy nagyhatalom külügyminiszterei üljenek össze a német kérdés rendezésére. A NATO Tanácsa december 18-án, 6., brüsszeli ülésszakán azonban figyelmen kívül hagyta a szocialista államok felhívását, mert arra hatalmazta fel a megszálló hatalmak nyugat-németországi főbiztosait, hogy „vizsgálják felül a megszállási statútumot és tanulmányozzák, hogyan lehetne bevonni Nyugat-Németországot az európai védelmi rendszerbe”.

A német militarizmus feltámasztásának szervezeti formáit keresve a francia kormány továbbra is ellenezte az önálló német hadsereget. Ezért Pleven francia hadügyminiszter még október 25-én áthidaló – és a nemzetgyűlés által is jóváhagyott – javaslatot terjesztett elő. Azt indítványozta, hogy ne különálló német hadsereget állítsanak fel, hanem a német csapatokat olvasszák bele, szétosztva, egy „európai hadsereg”-be. Plevennek az Európai Védelmi Közösség felállítására vonatkozó tervét a Párizsban ülésező „európai védelmi konferencia” 1951 július végén elfogadta. Az USA és Anglia – miután az NSZK-nak a NATO-hoz való közvetlen csatlakozása egyelőre nem bizonyult járhatónak – szintén támogatásukról biztosították az Európai Védelmi Közösség eszméjét, illetőleg a fenti megoldást.

Még javában folytak az EVK létrehozásával kapcsolatos tanácskozások, amikor a Szovjetunió többszöri sürgetésére 1951. március 5-én Párizsban mégiscsak tárgyalóasztalhoz ültek a négy nagyhatalom képviselői. Itt – a prágai állásfoglalásnak megfelelően – a szovjet fél azt követelte, hogy Nyugat-Németország újrafelfegyverzését azonnal szüntessék meg, kössék meg a német békeszerződést, vonják vissza a megszálló csapatokat Németországból, és a két német állam képviselőiből álló paritásos Német Alkotmányozó Tanács tegyen kezdeményező lépéseket az egységes német kormány megalakítására. Az eredménytelenül végződött tárgyalásokat követően az EVK létrehozásának és Nyugat-Németország újrafelfegyverzésének terve a megvalósulás stádiumába jutott. Ezért 1952. március 10-én a szovjet kormány a nyugati nagyhatalmakhoz intézett jegyzékében sürgette a német békeszerződés megkötését. Eszerint Németország egységes, egyenrangú európai állam lenne, élén össznémet kormánnyal; minden külföldi fegyveres erőt kivonnának területéről; felmondana minden katonai szerződést, amit a két különálló német állam kötött; saját fegyveres erőt állíthatna fel, de nem léphetne szövetségre volt ellenfeleivel. Április 9-én az előbbieket a Szovjetunió még azzal egészítette ki, hogy indítványozta: tartsanak szabad választásokat egész Németországban, négyoldalú bizottsági ellenőrzés mellett.

A nyugati nagyhatalmak – az NSZK kormányával egyetértésben – elutasították a szovjet javaslatokat. Sőt, 1952. május 26-án aláírták a bonni szerződést, amely megszüntette a Németországgal fennálló hadiállapotot és gyakorlatilag elismerte az NSZK jogegyenlőségét. Másnap pedig Franciaország, Olaszország, Nyugat-Németország és a Benelux államok külügyminiszterei Párizsban jóváhagyták az EVK megalakításáról – 50 évre – szóló szerződést, amelyben lemondtak saját, önálló véderejükről és azt, mint „Európai Hadsereg”-et, a NATO főparancsnoksága alá rendelték. (A szerződés azonban nem léphetett életbe, mert a francia nemzetgyűlés 1954. augusztus 31-én megtagadta ratifikálását.) Válaszul a Szovjetunió hozzájárult ahhoz, hogy a Német Demokratikus Köztársaság megalakítsa fegyveres erőit, egyelőre önkéntes rendfenntartó alakulatok formájában. De a szovjet kormány még 1952 augusztusában ismételten javasolta a négyhatalmi értekezlet összehívását a német kérdés megoldására. Az Egyesült Államok és szövetségesei azonban 1954 januárjáig makacsul kitértek a tárgyalások elől.

Ezekben az években egyébként más nemzetközi kérdésekben is a Truman-elv szelleme érvényesült az amerikai-angol magatartásban. 1951. szeptember8-án a nyugati hatalmak különbéke-szerződést kötöttek Japánnal, és az USA kétoldalú szerződés alapján biztosította további katonai jelenlétét ebben az országban. Egy héttel korábban, pontosabban augusztus 30-án az USA a Fülöp-szigetekkel kötött katonai szerződést, illetőleg szeptember 1-én a NATO-hoz hasonló katonai tömböt hozott létre a Távol-Keleten, a Csendes-óceáni Biztonsági Szerződést, Ausztrália és Új-Zéland részvételével. Októberben pedig Törökországot és Görögországot is felvették a NATO-ba. A legsúlyosabb nemzetközi konfliktust azonban kétségtelenül a koreai polgárháborúba való beavatkozásával idézte elő az Egyesült Államok.

A népi Korea megalakításában részt vevő 71 különböző irányzatú politikai párt és társadalmi szervezet 1949 júniusában Egységes Demokratikus Hazafias Frontba tömörült és meghirdette az ország békés egyesítésének programját. 1950. június 19-én a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság népgyűlésének elnöksége javaslatot tett a két állam nemzetgyűlésének – egész Korea egységes törvényhozó testületévé történő – egyesítésére.

Dél-Koreában alig három héttel korábban – a demokrácia látszatát fenntartani igyekvő amerikaiak nyomására – tartottak választásokat, amelyen Li Szin Man és hívei vereséget szenvedtek, és az ellenzéki pártok jutottak többségre a parlamentben. A Li Szin Man-féle szélsőségesen reakciós csoport egy Észak elleni invázióval szándékozott megmenteni az uralmát. Ehhez az USA-tól is bátorítást kaptak, Dulles külügyi tanácsadó és MacArthur távolkeleti katonai főparancsnok révén.

A dél-koreai hadsereg – Li Szin Mán több hónapos inváziós fenyegetőzése után – június 25-én betört a Koreai NDK területére. A népi hadsereg alakulatai azonban nemcsak megállították az agresszorokat, hanem gyors, erőteljes ellentámadásba mentek át. Amikor az észak-koreai egységek átlépték a 38. szélességi kört, Truman azonnal elhatározta a katonai beavatkozást. A sietős döntésben nem kis szerepe volt annak a több éves tendenciózus hírverésnek, miszerint egy „szovjet támadás” állítólagos veszélye fenyegeti a „szabad világot”. Ezzel a koholmánnyal ijesztgették és mérgezték a nyugati közvéleményt, csakhogy megfelelő háborús légkört teremtsenek és ideológiailag is előkészítsék a háborút. Az amerikai elnök még a háború kirobbanása napján keresztülvitte, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsa agresszióval vádolja meg a Koreai Népi Demokratikus Köztársaságot, és az USA ezen a „jogalapon” felhatalmazást kapott – „egyesített ENSZ-haderők” szervezésével palástolva – az észak-koreai hadsereg feltartóztatására. (Ezt a határozatot úgy tudta az Egyesült Államok elfogadtatni, hogy a vétójoggal rendelkező Szovjetunió 1950 januárjától nem vett részt a Biztonsági Tanács ülésein, tiltakozva a Kínai Népköztársaság ENSZ-tagsága napirendre tűzésének halogatása ellen, s hogy a Tajvanra szorult kuomintangisták bitorolják Kína ENSZ-jogait.) Június 27-én Truman elrendelte a légi és tengeri, három nappal később a szárazföldi csapatok bevetését is a dél-koreaiak oldalán, valamint parancsot adott Tajvan elfoglalására.

A Koreai NDK csapatai szeptemberre a puszani körzet kivételével majdnem egész Dél-Koreát felszabadították az intervenciós seregek megszállása alól. Az USA októberben nagy szárazföldi erőket vetett be és visszafoglalta az elvesztett területeket. Sőt, az amerikai katonaság a 38. szélességi kört is átlépte és Kína határai felé közeledett, illetőleg blokád alá vette a Koreával határos kínai partokat. Ekkor, 1950. október 25-én a Kínai Népköztársaság is beavatkozott a háborúba és 1951 elejére felszabadította a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság területét, valamint több helyen mélyen benyomult Dél-Koreába is. Az Egyesült Államokból és 16 más államból küldött – az ENSZ lobogójával álcázott – intervenciós seregeket súlyos vereség érte. Truman a visszavonulás legkínosabb perceiben egy 1950. november 30-ra összehívott sajtóértekezletén pendítette meg azt a gondolatot, hogy esetleg atombombát alkalmaznak Kína ellen. Ugyanakkor az amerikai kormány – a fegyverkezésre és a mozgósításra – olyan programot dolgozott ki, amelynek célja nemcsak a koreai háborúban való sikerek elérése volt, hanem egyszersmind az is, hogy előkészítsék az amerikai katonai körök akkori véleménye szerint 1953-ban vagy 1954-ben legvalószínűbb totális háborút.

A Szovjetunió és a népi demokratikus államok kezdettől fogva a koreai háború beszüntetése mellett foglaltak állást. A Szovjetunió már 1950. július 4-én felhívta az USA és más államok kormányait, hogy vonják ki csapataikat Koreából és Tajvanról. S amikor 1950 júliusában Nehru indítványozta, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsa közreműködésével békés úton rendezzék a koreai kérdést, Sztálin nyilatkozatban csatlakozott az indiai miniszterelnök javaslatához.

1951 januárjától, a hadi helyzet korábbi gyors fordulatai után, lelassult a frontvonalak mozgása, állóháború alakult ki, ami az erőviszonyok kiegyenlítődését tükrözte. Nem járt sikerrel az amerikaiak januári ellentámadása, s így márciusra csak a 38. szélességi körig jutottak előre. Ilyen körülmények között szólította fel a kongresszus Trumant a kudarcba fulladt külpolitika felülvizsgálatára és a koreai tűzszünet elrendelésére. Az amerikai elnök azonban képtelen volt megtenni a békéhez vezető első lépéseket, mert mindenáron katonai győzelemmel akarta eldönteni a háború kimenetelét, nem vette tudomásul, hogy az egyetlen célravezető eszköz a békés megoldás. 1951 februárban az ENSZ Közgyűlése „agresszornak” minősítette a Kínai Népköztársaságot, majd három hónap múlva embargót léptettek életbe a vele való kereskedelemre is. Májusban az amerikai csapatok – nagy erőkkel – újabb támadást kezdtek a 38. körtől északra, de ez a próbálkozásuk is lényegében sikertelen maradt. Június végén a megoldatlan katonai helyzet, s még inkább az agresszív külpolitikával elégedetlen amerikai közvélemény nyomására az USA vezető körei és szövetségeseik beleegyeztek a tárgyalások felvételébe, amit a szovjet kormány már a háború kitörése, különösen pedig 1951. februárja óta állandóan sürgetett.

A fegyverszüneti tárgyalások július 10-én kezdődtek Keszongban, és két évig elhúzódtak. Az amerikaiak az erőpolitika pozíciójából diktálták egyoldalú feltételeiket, és nem voltak hajlandók az erőviszonyok reális számbavételén alapuló kompromisszumokra. Emiatt nem tudtak megállapodásra jutni a tűzszüneti vonal határában, a fegyverszünet végrehajtásának ellenőrzésében, a hadifogolycsere és az észak-koreai repülőterek kérdésében. Szeptember 19-től a tárgyalásokat Panmindzsonban folytatták, mert a megbeszélések semlegesnek nyilvánított területét az ENSZ-haderők többször megsértették. A tanácskozások idején a harci cselekmények tovább folytatódtak, az amerikaiak augusztusban, majd októberben újabb és újabb támadásokkal kísérleteztek, hogy kedvezőbb katonai helyzetből tárgyalhassanak. Ez zavarta, többször holtpontra juttatta a megbeszéléseket. Ezért a Szovjetunió 1952. január 3-án az ENSZ Közgyűlésén javasolta, hogy a Biztonsági Tanács, a külügyminiszterek részvételével, rendkívüli ülésen foglalkozzon a koreai fegyverszünet ügyével, amit az USA élesen visszautasított.

1952 novemberében a koreai béke helyreállításának programjával fellépő, köztársaságpárti Eisenhower tábornokot választották az Egyesült Államok elnökévé, aki azonban igen sokáig várt ígéretének beváltásával. Az új elnök ugyanis inkább csak kortesfogásnak szánta a koreai háború befejezésének jelszavát. Azok a békeszerető erők, amelyek hatalomra segítették Eisenhowert, továbbá az intervenciós koalíció gyors ütemű széthullása, a várt katonai győzelem elmaradása azonban tárgyalóasztalhoz kényszerítette az új amerikai vezetőket is. 1953. április 27-én kezdődtek meg a – még az előző év októberében megszakadt – fegyverszüneti tárgyalások, amelyeken az USA képviselői fokozatosan feladták a tűzszünet megkötését halogató taktikájukat. Ez Li Szin Man dél-koreai diktátor heves tiltakozását váltotta ki, aki mindvégig rendíthetetlenül ellenezte és szabotálta a fegyverszünetet. Azzal fenyegetőzött, hogy ha az Egyesült Államok, illetőleg az ENSZ-tagországok be is fejezik a háborút, ő tovább folytatja Korea egyesítéséig. Több hónapig tartott, amíg az amerikaiaknak sikerült lebeszélni Li Szin Mant erről, a saját rezsimje bukását jelentő öngyilkos tervről. 1953. július 27-én, háromévi és egyhónapi, hadüzenet nélkül folytatott háború után aláírták a fegyverszüneti megállapodást. Ezzel megszűnt a világháború veszélyét is magában rejtő távol-keleti háború, a legveszélyesebb tűzfészek.

A koreai egyezmény megszületésében jelentős szerepet játszott az a körülmény, hogy ekkor már átalakulóban voltak a nemzetközi katonai erőviszonyok. A koreai háború menete is megmutatta, hogy az amerikai erőfölényről szőtt elképzelések nagyrészt fikciók. A szocialista államok a rájuk kényszerített fegyverkezési versenyben – nagy erőfeszítéseik eredményeként – kedvezőbb pozíciókat vívtak ki. A hidrogénbomba előállításáért folyó versenyfutásban sem sikerült az amerikaiaknak számottevő előnyt szerezniük: az Egyesült Államok 1952. november 1-én, a Szovjetunió 1953. augusztus 12-én hajtotta végre az első termonukleáris robbantását. A Szovjetunió, megelőzve az amerikaiakat, már szállítható méretű fúziós bombával végezte a kísérletet, sőt a gyártás során más, viszonylag olcsóbb anyagokat használt fel. Az USA-nak csak 1954. március 1-én sikerült hasonló jellegű kísérletet végrehajtani.

Az erőviszonyoknak a szocializmus és a béke javára történő eltolódása alapján 1953-ban megkezdődött a világstratégia átértékelése mind a szocialista, mind a tőkés államokban. A szocialista külpolitika felismerte, hogy a megváltozott helyzet növeli a szocialista világ cselekvési lehetőségeit a szocialista forradalom előmozdítására és a világbéke egyidejű konszolidációjára. Ennek megfelelően a szovjet külpolitikában is – különösen Sztálin 1953. március 5-i halála után – megerősödött egy korábbinál rugalmasabb és aktívabb irányzat.

A tőkés nagyhatalmak ellentmondásosan reagáltak az erőviszonyok eltolódására. Az USA atommonopóliumra épített stratégiája megbukott, hiszen nem bírta az erő pozíciójából engedményekre kényszeríteni a Szovjetuniót, és a szocialista világrendszer növekedését sem tudta feltartóztatni. Ennek ellenére az amerikai uralkodó körök nem szakítottak agresszív elképzeléseikkel. A „feltartóztatás” elvét is azért vetették el, mert az szerintük túlságosan passzív stratégia, amely a szocializmusnak csak addigi határain való „megállítását” tervezi és a támadó hadműveleteket a tőkés világ „veszélyeztetett pontjai”-ra szűkíti. Ezért olyan offenzív politikát dolgoztak ki, amely már a szocialista világ visszaszorítására, illetőleg megsemmisítésére irányul. Ez a „felszabadítási” elv néven ismert politika fő vonásaiban az 1952-es választási kampány során körvonalazódott. Majd Eisenhower hatalomra jutása után proklamálták, és 1953 folyamán konkrét megfogalmazást is nyert a „tömeges megtorlás” katonai doktrínájában. Az USA az új katonapolitikai stratégia jegyében áttért a tömeges nukleáris csapásra alkalmas haderő kifejlesztésére, amelynek éveken keresztül nagy szerepe volt az enyhülés fékezésében. Az erőviszonyok eltolódásának újabb tényei hatására azonban az USA sem zárkózhatott el teljesen a realitások elől, és az 1950-es évek derekától fokozatosan rákényszerült a vitás nemzetközi kérdések tárgyalások útján való rendezésére.

A szocialista világ – a világháború „perspektívájában” gondolkodó imperialista hatalmak politikájára és magatartására – a társadalmi haladás útjára lépett országok szoros összefogásával, a nemzetközi kommunista mozgalom egységének fokozásával válaszolt. Az európai népi demokratikus országok egymás közötti viszonyának rendezése azonban korántsem volt könnyű feladat. A korábbi, hagyományos ellentétek (nemzetiségi és határviták) nem egy esetben komolyan késleltették az együttműködés, illetőleg az egység létrejöttét. A nyugati nagyhatalmak állandó beavatkozási kísérletei ezeknek az országoknak az életébe szintén nehezítették a szocialista államok külpolitikájának összehangolását. 1947-1948 folyamán lényegében valamennyi európai népi demokrácia kétoldalú szerződésre lépett egymással. Magyarország elsőként 1947. december 8-án Jugoszláviával kötött barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási szerződést. Ezt követte 1948. január 24-én a magyar-román, február 18-án a magyar-szovjet, június 18-án a magyar-lengyel, 1948. július 16-án pedig a magyar-bolgár és végül 1949. április 16-án – a csehszlovákiai magyar nemzetiségű lakosság ügyének rendezése után – a magyar-csehszlovák barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási egyezmény aláírása. Ezután a szocialista államok már azonos módon léptek fel a nemzetközi küzdőtéren, tiszteletben tartva azt a Tájékoztató Iroda által 1947 szeptemberében elfogadott elvet, hogy „a háború utáni korszak… fő feladatainak megoldásában a Szovjetuniót és külpolitikáját illeti vezető szerep”. De hasonlóan azonos módon foglaltak állást a népi demokratikus országok a belpolitika minden fő és számos részkérdésében is. Az összefogásnak ez a módja természetesen korlátokat szabott a nemzeti sajátosságok érvényesülésének, s visszafogta az egyes országok kommunista pártjainak önálló kezdeményezését, sőt az országépítő munkában szinte elkerülhetetlenül hibás és káros másolásokat, torzulásokat idézett elő.

A Jugoszláv Kommunisták Pártjának az egységről vallott felfogása eltért ettől a gyakorlattól, és a nézeteltérések 1948 nyarára súlyos feszültséghez, majd Jugoszláviának a többi szocialista országtól való eltávolodásához vezettek. A jugoszláv és a bolgár kommunisták már a felszabadító háború utolsó szakaszában (1944. november-1945. január) kísérletet tettek – elsősorban a két ország között sok bonyodalmat okozó macedón területek hovatartozásának a tisztázása alkalmával – egy jugoszláv-bolgár föderáció létrehozására. De a szövetséges nagyhatalmak külügyminisztereinek – a jaltai értekezleten elhangzott – tanácsára elhalasztották ezt a lépést. 1947 júniusában a jugoszláv-bolgár barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási szerződéssel kapcsolatos bledi, majd a novemberi várnai találkozón ismét felvetődött a föderáció kérdése, s annak fokozatos megvalósítása jegyében a kölcsönös árucsere-forgalom kiszélesítését, gazdasági terveik összeegyeztetését és vámunió bevezetését határozták el. Ezt megelőzően, 1946 tavaszán – a jugoszláv-albán barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási szerződés előkészítő tárgyalásain – elfogadták a jugoszláv-albán föderáció fokozatos kiépítésének programját, és a szerződés júliusi aláírásakor már létrejött a két állam fokozottabb gazdasági együttműködéséről szóló egyezmény is. Ezt az 1946. november 27-i szerződés egészítette ki, amely előírta a gazdasági tervek koordinálását, a valutakiegyenlítést, az egységes árrendszer bevezetését és a vámunió megteremtését.

A konföderáció célkitűzése jegyében kevésbé körvonalazott, de hasonlóan messzemenő elképzelések kerültek megvitatásra a gazdasági együttműködésről a jugoszláv-magyar, a jugoszláv-román és 1948 januárjában a bolgár-román barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási szerződések megkötésekor. Január 21-én – a bolgár-román tárgyalásokat követően – Dimitrov újságírók kérdésére elmondotta, hogy megfelelő előkészítés után kiépítik a jugoszláv-bolgár-albán-román vámunió rendszerét. Ugyanakkor a föderációs terveket egyelőre még nem tartotta időszerűeknek.

A Pravda 1948. január 28-án közleményben hívta fel a figyelmet arra, hogy „problematikus és mesterséges” minden – a nemzeti államok kereteit megbontó – elsietett föderáció vagy konföderáció, illetőleg vámunió. A fenti kérdéseket a szovjet vezetők 1948 februárjában jugoszláv és bolgár pártküldöttségekkel is megvitatták. Ennek ellenére a felmerült nézeteltéréseket nem sikerült kiküszöbölni. Sőt, februárban már nem újították meg 1948-ra a szovjet-jugoszláv kereskedelmi szerződéseket sem. Március 18-19-én a szovjet kormány visszahívta Jugoszláviából katonai és polgári szakértőit. Március végétől pedig indulatos hangvételű levélváltás kezdődött az SZK(b)P és a JKP között, amelybe azután bekapcsolódtak – a JKP vezetőit elítélve – a Tájékoztató Iroda többi pártjai is. A pártok közötti vita – I. V. Sztálin kezdeményezésére – a Tájékoztató Iroda június 19-23-i ülése elé került, ahol megbélyegző határozat született a JKP-val, illetőleg vezetőivel kapcsolatosan. (Az ülésen egyébként a jugoszláv párt képviselői többszöri felkérés ellenére sem vettek részt.) A Tájékoztató Iroda állásfoglalásában többek között az állt, hogy a jugoszláv párt vezetői nacionalisták, szovjetellenesek, az imperialista államok felé orientálódnak, eltúlozzák a népfelszabadító háború jelentőségét, favorizálják a népfrontot a párttal szemben, tagadják az osztályharc éleződésének elméletét s nem akarják a kisparaszti gazdaságok kollektivizálását. Kétségtelen, hogy a JKP a népfelszabadító háborúban és a szocialista fejlődés sajátos útját járva, sok értékes tapasztalatot gyűjtött az új társadalom építésével kapcsolatosan. E tapasztalatok azonban nemcsak nagy tekintélyt biztosítottak számára, hanem erkölcsi és politikai súlyukkal „rá is nehezedtek” a korabeli nemzetközi munkásmozgalomra, ami egyes kommunista pártoknál nehezítette a saját út keresését, míg másoknál ellenérzéseket váltott ki. A határozatból teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy a Tájékoztató Iroda pártjai, illetőleg a JKP egészen másként ítéli meg a szocializmus építésének lehetséges útjait, valamint a szocialista államok egymás közötti viszonyát.

A Tájékoztató Iroda 1948. júniusi határozata után önkényes támadás, durva hadjárat indult Jugoszlávia hatalmon levő kommunista vezetőinek megbuktatására. Ennek egyik velejárójaként W. Gomulkát, aki nem azonosult az előbb említettekkel, a Lengyel Munkáspárt Központi Bizottsága 1948 szeptemberében eltávolította a párt éléről, 1949-ben pedig megfosztották őt minden párt- és állami tisztségétől. 1949. november 16-án a Tájékoztató Iroda Jugoszláviát az új háborúra készülő agresszív imperialista hatalmak körébe sorolta. S ezzel egyidejűleg a jugoszláv párt vezetőit a kapitalizmus visszaállításával és a népi demokratikus rendszerek elleni összeesküvéssel vádolta. A minden tárgyi alapot nélkülöző összeesküvési vádakat és rágalmakat azután több népi demokratikus államban azokkal a törvénysértő perekkel „támasztották alá”, amelyeknek 1949-ben – még a Tájékoztató Iroda szóban forgó ülése előtt – áldozata lett Albániában Koci Dzodze belügyminiszter, Bulgáriában T. D. Kosztov miniszterelnök-helyettes és Magyarországon Rajk László külügyminiszter.

A nemzetközi kommunista mozgalom egységének megbomlása – az amúgy is rendkívül kedvezőtlen nemzetközi légkörben – tovább nehezítette a szocialista világrendszer helyzetét. De a „jugoszláv kérdés” nemcsak nemzetközi szempontból érintette súlyosan a szocialista világot, károsan hatott az egyes országok kommunista pártjainak politikájára is. A JKP elítélése ugyanis azt a felfogást erősítette, amely elvetette a marxizmus elméletének alkotó alkalmazását a sajátos viszonyokra, amely figyelmen kívül hagyta a szocializmusba való átmenet többféle lehetőségét, amely a szocialista építésnek a Szovjetunióban követett útját tartotta csak járhatónak és amely azonosította a proletárdiktatúrát a Szovjetunióban történt megvalósulásával, az egypártrendszerrel. Ennek megfelelően 1948-tól a legtöbb szocialista államban fokozatosan felszámolták a népi demokratikus fejlődés szülte sajátos intézményeket, szervezeti formákat, politikai módszereket. Megszüntették vagy formálissá tették a jobboldali elemektől megtisztított volt koalíciós pártok tevékenységét, jóllehet a tömegek nem csekély része még elsősorban általuk kapcsolódott a forradalmi folyamathoz. Mindezek folytán természetszerűleg elhalványult a népfront politikai jelentősége is.

A kommunista pártok tevékenységében megerősödtek a szektás, dogmatikus vonások és a személyi kultusszal együtt járó torzulások, törvénytelenségek. 1951 novemberében az osztályelvektől való eltérés, a „szektás munkamódszerek alkalmazása” indokával leváltották, 1952-ben pedig kivégezték Rudolf Slánskyt, Csehszlovákia Kommunista Pártja főtitkárát. Törvénysértő intézkedésekkel eltávolították tisztségeikből 1951 májusában Magyarországon Kádár János belügyminisztert, 1952-ben Romániában Ana Pauker külügyminisztert, Vasile Luca miniszterelnök-helyettest és másokat. A törvénysértések – kisebb-nagyobb arányban és mértékben – a társadalom egyes csoportjait is érintették ezekben az országokban.

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!