A proletárdiktatúra politikai rendszerének és államszervezetének kiépítése
(Idézet: A magyar népidemokrácia története 1944-1962)
A proletárdiktatúra politikai
rendszerének
és államszervezetének kiépítése
Az MDP vezetői a proletárdiktatúra győzelme után – elsősorban a jugoszláv tapasztalatokra támaszkodva – lényegében az egypártrendszer bevezetését tervezték Magyarországon. Közelebbről, a Magyar Dolgozók Pártja körül egy viszonylag széles, népfront jellegű mozgalmat igyekeztek létrehozni a polgári ellenzéki pártok felszámolásával, valamint a Nemzeti Parasztpárt és a kisgazdapárt tömegszervezeti jellegű átalakításával, illetőleg szervezeti önállóságuk későbbi teljes megszüntetésével. Ennek megfelelően az MDP már 1948 júniusában és júliusában országszerte népfrontgyűléseket rendezett, hogy mindenekelőtt a falusi lakosságot, a dolgozó parasztság tömegeit megbarátkoztassa a függetlenségi front fentebbi módon történő újjászervezésének a gondolatával. Ezzel egyidejűleg az MDP – lényegében minden szinten – felújította a koalíciós pártközi értekezleteket a parasztpártok baloldali erőinek az összefogása és a proletárdiktatúrával szemben álló vezetőknek és párttagságnak a politikai elszigetelése érdekében. Hasonlóan a régebbinél céltudatosabb és hatékonyabb együttműködésre törekedett az MDP az önkormányzatokban és a közigazgatásban is a parasztpártok demokratikus képviselőivel.
Az MDP politikai elképzelései valóra váltásának kedvezett az a körülmény, hogy erre az időre nemcsak városon, hanem falun is kétségtelenül jelentősen megnövekedett a párt tekintélye és befolyása. Másfelől pedig a parasztpártok vezetői – és jórészt a tagjaik is – keresték és szorgalmazták az MDP-vel való szorosabb együttműködést. Így a Nemzeti Parasztpárt – 1948. szeptemberi értekezletén – fenntartás nélkül elfogadta a Magyar Dolgozók Pártja politikai irányvonalát, a marxizmus-leninizmus elvi alapjaira helyezkedett és egyetértését fejezte ki a Tájékoztató Iroda határozataival is. A kisgazdapárt pedig az 1948. tavaszi balatonkenesei értekezletén kidolgozott és az év októberében ugyanitt elfogadott új programjában állást foglalt a tervgazdaság továbbfejlesztése és a termelőszövetkezetek szervezése mellett. Elvetette „a parasztegység hamis szólamát”, a „külön paraszti út” politikáját, és olyan függetlenségi front részese kívánt lenni, amelynek „társadalmi alapját a munkásság és a dolgozó parasztság szövetsége jelenti”. Az FKGP vezetői – szándékaik őszinteségének jeléül – felülvizsgálták megyei szervezeteiket, és a pártközi együttműködést ellenző vagy helytelenítő titkárokat, vezetőségi tagokat stb. leváltották.
1948. második felében érezhetően felgyorsult – a függetlenségi front „egyetlen, osztatlan tömegszervezetté” történő átalakítása jegyében – a két parasztpárt belső tisztulási folyamata. A tisztulás azonban fokozatosan tisztogatássá vált, amit az időközben létrehozott összekötő bizottságok végeztek. A jobboldaliság ürügyén számos olyan kis- és középparasztot, értelmiségit mozdítottak el párttisztségéből, illetőleg zártak ki az NPP-ből és az FKGP-ből, akik korábban igen aktívan dolgoztak. Ily módon kiválásuk szinte elkerülhetetlenül maga után vonta az önálló pártszervezeti tevékenység elsorvadását. A kisgazdapártból pl. azon a címen távolítottak el több száz embert, hogy a „kulákság szószólói”. A parasztpárt fővárosi szervezetének 18 000 tagjából viszont a polgári befolyásra hivatkozva zártak ki 10 000 embert, vagyis a tagságnak több mint a felét.
A függetlenségi front újjászervezésének az ügye az 1948. szeptember 10-i pártközi értekezleten került „hivatalosan” is napirendre, amelyen egy szűkebb bizottságot jelöltek ki a programtervezet kidolgozására. Az MDP képviselői itt jelentették be azt is, hogy a párt a Tájékoztató Iroda 1948. júniusi határozatára való tekintettel – amely élesen bírálta az egypártrendszer Jugoszláviában megvalósult formáját – felülvizsgálja a függetlenségi fronttal kapcsolatos nézeteit. Erre a felülvizsgálatra Révai József tett kísérletet a Szabad Nép 1948. szeptember 26-i számában: „Nálunk népi demokrácia van, koalíció van, osztályok vannak, nem mosódtak el a munkásság és a parasztság közötti különbségek; ilyen körülmények között a pártok formális megszüntetésével egy lépést sem tennénk előre az osztályok különbségeinek megszüntetése felé.” Majd Révai határozottan állást foglalt a többpártrendszer mellett is, mivel „a szövetséges osztályok és rétegek még az önálló pártot tekintik a munkássággal való szövetkezés legalkalmasabb keretének és formájának”. Ezek a megállapítások valóban hűen tükrözték mind a tényleges magyarországi viszonyokat, mind az MDP szövetségeseinek az óhaját, elképzeléseit. Ennek ellenére alig néhány héttel később már egészen más irányban és szellemben folyt a függetlenségi front újjászervezése. S ez azzal függött össze, hogy az MDP vezetőinek körében egyre inkább tért hódított a proletárdiktatúra dogmatikus felfogása.
A Magyar Dolgozók Pártja vezetői most már abban látták a „jugoszláv félrecsúszás” egyik alapvető okát, hogy ott állítólag az osztályidegen elemek is bekerültek a népfrontba. Ebből kiindulva Rákosi Mátyás a Központi Vezetőség 1948. novemberi ülésén ismét a „régi formák és intézmények” megszüntetésének a fontosságát hangsúlyozta. A pártvezetőségnek az államhatalom jellegével és formájával kapcsolatos álláspontját 1949. januárjában szintén Rákosi Mátyás fejtette ki részletesebben a Szabad Nép hasábjain. Eszerint a népi demokrácia „funkciójára nézve proletárdiktatúra, szovjet forma nélkül”. E megfogalmazás mögött az a meggondolás húzódott, hogy a népi demokráciában a proletárdiktatúra nem teljes, mert a munkásosztály – a többpártrendszer miatt – csak szövetségeseivel megosztva gyakorolhatja a hatalmat. Az előbbiekből következően tehát a népi demokráciáról át kell térni a proletárdiktatúrára, pontosabban a proletárdiktatúrának a Szovjetunióban kialakult formájára. Ennek érdekében viszont élezni kell az osztályharcot, erőteljesebben kell gyakorolni a diktatúrát és természetesen fel kell számolni a többpártrendszert. A fentieket a Központi Vezetőség 1949. márciusi ülésén nemcsak megerősítette, hanem bizonyos értelemben tovább is fejlesztette. A főtitkári beszámoló ugyanis egyértelműen leszögezte, hogy a demokratikus pártok puszta léte „tartalékot” jelent az osztályellenség számára. A függetlenségi front tehát nem a pártok összefogásának a szerve, hanem a többi párt felszámolásának az eszköze. Ezen az ülésen – az osztályharc éleződésével és a proletárdiktatúra megszilárdításával összefüggésben – a korábbinál is nagyobb hangsúlyt kapott a kulákság elleni harc vitelének, illetőleg az állam elnyomó szerepe növelésének, valamint az erőszakszervezetek kifejlesztésének és az adminisztratív irányítás fokozásának a szükségessége.
1948 őszétől a parasztpártok erősen visszafogták, korlátozták működésüket és hamarosan elvesztették politikai-szervezeti erejüket, önálló tevékenységük pedig gyors ütemben elsorvadt. A parasztpártok vezetői 1948-1949 fordulóján – az MDP nyomásának engedve – véglegesen feladták önálló párttörekvéseiket. Ezen az sem változtatott, hogy a kisgazdapárt 12 országgyűlési képviselője – pártjuk felszámolása elleni tiltakozásul – decemberben lemondott mandátumáról. Sőt, ebben az időben már megindult az NPP és az FKGP szervezeteinek önfelszámolási folyamata is, amely 1949 őszére lényegében be is fejeződött.
A proletárdiktatúra kivívásával és a tőkés termelési viszonyok felszámolásával nagyjában egyidejűleg ment végbe a legnagyobb polgári ellenzéki párt, a Demokrata Néppárt politikai elszigetelődése is Magyarországon. A DNP- nek 1948 végén, 1949 elején itt-ott az országban még léteztek ugyan szervezetei, sőt sajtója rendszeresen megjelent, de egyoldalú népi demokrácia ellenességével és öncélú parlamenti ellenzékieskedésével legfeljebb csak a politikailag legelmaradottabb és legpasszívabb vallásos rétegek támogatására számíthatott. 1948 végén Barankovics István, a párt elnöke, egyik országgyűlési felszólalásában maga is reménytelenséggel nyilatkozott a DNP nehéz helyzetéről és bizonyos következtetések levonását helyezte kilátásba. Ez néhány héttel később meg is történt: Barankovics nyugatra távozott, majd röviddel ezt követően az itthon maradt vezetők 1949. február 4-én feloszlatták a jobbára már csak „vezetőségből” álló Demokrata Néppártot. Hasonló sorsra jutott a számottevő társadalmi bázist kezdettől fogva nélkülöző Keresztény Női Tábor is, amelynek megszűnésében a katolikus egyházi vezetők is szerepet játszottak azzal, hogy a „politikus” Slachta Margittól megvonták támogatásukat, és igyekezték meggyőzni, hogy „ő először is (apácarendi) főnöknő, tehát kormányozza a társulatát”. 1949 tavaszán a KNT észrevétlenül „eltűnt” a politikai életből.
Másként alakult a koalíció lojális ellenzékének helyzete. A pártszövetségbe tömörült, majd később egyesült Magyar Radikális Párt és a Polgári Demokrata Párt, illetőleg a Független Magyar Demokrata Párt az egymással való szövetkezésben és a függetlenségi fronthoz történő csatlakozásban vélte megtalálni jövőbeni működése, politikai-közéleti szereplése feltételeit. Reményeik annyiban valóban teljesültek, hogy végső fokon nem a polgári ellenzék, hanem a koalíciós parasztpártok sorsára jutottak: tagjai lettek az újjászervezett függetlenségi frontnak, részt vettek az 1949. májusi országgyűlési választásokon, s csak ezután fejezték be végérvényesen önálló pártpolitikai tevékenységüket.
A polgári ellenzéki pártok politikai vereségéhez, elszigetelődésükhöz a politizáló klérus, s különösen Mindszenty József tevékenysége és magatartása is hozzájárult. A kommunista- és népellenességéről hírhedt hercegprímás ugyanis mindenekelőtt attól tette függővé a katolikus egyház „jóindulatára” építő, illetőleg számító pártok, politikai csoportosulások támogatását, hogy azok milyen módon és mértékben veszik ki a részüket a népi demokrácia ellenes akciókból. A hercegprímás, főleg a Truman-elv meghirdetése után döntően a harmadik világháború kitörésétől és a nyugati imperializmus „bevonulásától” várta rögeszméje beteljesülését, a Habsburg-dinasztia hatalmának visszaállítását Magyarországon. Annyira hitt a közeli jobboldali fordulatban, hogy már a kormánylistát is összeállította a legszélsőségesebb legitimista és konzervatív arisztokrata elemekből. 1948 februárjában, amikor a népi demokratikus kormány kezdeményezte az állam és az egyház viszonyának átfogó rendezését, a katolikus klérus, Mindszentyvel az élen, mereven elzárkózott ez elől. A szóban forgó kérdésben az volt a hercegprímás – nem is nagyon leplezett – véleménye, hogy „a tárgyalásba bocsátkozás veszedelmes és céltalan… a további időszerzés látszik az egyedül járható útnak”. A hercegprímás azonban nemcsak legális eszközökkel harcolt ádázul a népi demokratikus rendszer ellen, hanem – a nyugati imperialista körök és a Vatikán ösztönzéseiből bátorítást merítve – mindinkább az illegális szervezkedés útjára lépett.
A Magyar Dolgozók Pártja 1948 nyarán-őszén széles körű felvilágosító kampányt indított Mindszenty és követői politikájának, illetőleg e politika várható következményeinek a leleplezésére. E kampányhoz később mind a parasztpártok, mind pedig a kisebb, korábban ellenzéki polgári-kispolgári pártok is csatlakoztak. Nem utolsósorban az említetteknek köszönhetően sikerült végül is olyan közhangulatot teremteni az országban, – nemcsak az üzemekben és városokban, hanem a falvak jelentős részében is -, amely kifejezetten sürgette a „politizáló” Mindszenty hercegprímás büntetőjogi felelősségre vonását. 1948. december végén az illetékes belügyi hatóságok államellenes bűncselekményei miatt – a köztársaság védelméről szóló törvény megfelelő cikkelyei alapján – őrizetbe is vették a politikailag már nagyrészt elszigetelődött katolikus főpapot. Mindszenty vitathatatlanul rászolgált arra, hogy letartóztassák, majd az 1949. februári népbírósági tárgyalások eredményeként jogos börtönbüntetésre ítéljék őt. Ugyanakkor a törvényes felelősségre vonás túlhangsúlyozott nyilvánossága, az azt kísérő rádió- és sajtómegnyilatkozások túlzásai azonban nem szolgálták egyértelműen a hazai és külföldi közvélemény meggyőzését az ítélet feltétlen megalapozottságáról. Mindszenty hercegprímásnak a politikai életből történt eltávolításával és bírósági elítélésével a magyar népi demokrácia ellenségei az utolsó és megingathatatlannak hitt támaszukat veszítették el. Nem volt már többé olyan „zászló” Magyarországon, amely mögött a polgári restauráció nyílt és titkos hívei tömegesen felsorakozhattak volna.
1949. február 1-én megalakult a Magyar Függetlenségi Népfront, amely március 15-i első kongresszusán elfogadott programnyilatkozatában állást foglalt az MDP országépítő céljai, a szocialista átalakulás mellett. A népfrontban részt vevő pártok – a Magyar Dolgozók Pártja javaslatára – azt is elhatározták, hogy a legközelebbi országgyűlési választásokon már közös programmal és közös listán indulnak.
Az MFNF országos szerveinek a létrehozása után – és a májusra tervezett választások előkészítéseként – a Magyar Dolgozók Pártja szervezetei minden megyében, városban és községben életre hívták a helyi népfront-bizottságokat. E bizottságokban néhány taggal az NPP és az FKGP, illetőleg a radikális pártszövetség is képviseltette még magát. Az elnöki és a titkári tisztet azonban szinte kivétel nélkül mindenütt MDP-tagok töltötték be. Hasonlóan a közvetlen választási előkészületekben is csak meglehetősen szerény, formális szerep jutott a volt koalíciós pártok vezetőinek és tagjainak. Így a választási agitációban való részvételüket – néhány, az együttműködést demonstrálni hivatott nagygyűlésen kívül – csupán ott igényelték, ahol az MDP-nek közismerten viszonylag kisebb volt a befolyása és a többi párt esetleges távolmaradása előreláthatóan hátrányosan befolyásolhatta a választások eredményét.
Az 1949. május 15-i országgyűlési választások az MDP és a népi demokratikus erők átütő sikerét hozták. A választók 95,6%-a adta le szavazatát az MFNF jelöltjeire. Mindössze néhány helyen (Nagykőrösön, Mezőkövesden és a vecsési járásban, ahol az ellenszavazatok 21-29% között mozogtak) sikerült a klérusnak a vallásos tömegeket az MFNF-fel szembeállítania. A választási eredmények kétségtelenül tükrözték az országban uralkodó kedvező politikai légkört. Ugyanakkor az igen magas számszerű eredményekben a választási agitáció – gyakran az erkölcsi és az adminisztratív nyomás elemeit sem nélkülöző – hatása, sőt a választási eredmények iránti bizonyos közömbösség is kifejeződött.
A választások eredményeként gyökeresen megváltozott az országgyűlés szociális és politikai összetétele, arculata. A megválasztott 402 képviselő 45%-a a munkásság, 28%-a a parasztság és 23%-a az értelmiség soraiból került ki. A képviselők döntő többsége (71 %-a) az MDP tagja volt. Az országgyűlési választások után természetesen a kormány is átalakult. Az új kormány elnöke – főként külpolitikai meggondolásból – Dobi István, a kisgazdapárt vezetője lett, aki már 1948 decemberétől, Dinnyés Lajos lemondása óta, betöltötte ezt a tisztséget. Rajta kívül Bognár József belkereskedelmi és Ortutay Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszter képviselte az FKGP-t a kormányban. Az NPP a földművelésügyi és az építésügyi tárcát kapta, Erdei Ferenc, illetőleg Darvas József miniszterségével. A fennmaradó 11 tárcát az MDP képviselői töltötték be. Az új kormány személyi összetételével kapcsolatosan tulajdonképpen csak az okozott meglepetést a közvéleményben, hogy Rajk László belügyminiszter, majd 1948 augusztusa óta külügyminiszter, kimaradt belőle. Rákosi Mátyás megtartotta miniszterelnök-helyettességét, Gerő Ernő pedig államminiszterré lépett elő. Az MDP-nek az államhatalomban betöltött növekvő súlyát és szerepét húzta alá egyébként az is, hogy Tildy Zoltánt, aki 1948 augusztusában mondott le, Szakasits Árpád váltotta fel a köztársasági elnöki székben.
Az országgyűlés 1949. augusztus 18-án fogadta el – az országban végbement politikai, gazdasági és társadalmi átalakulással összhangban – a Magyar Népköztársaság alkotmányát. Az alkotmány rögzítette, hogy a népköztársaság „a munkások és dolgozó parasztok állama”, és ennek megfelelően „minden hatalom a dolgozó népé”. Megállapította továbbá azt is, hogy „népünk megkezdte a szocializmus alapjainak lerakását, s országunk a népi demokrácia útján halad előre a szocializmus felé”. Ezzel a szocializmus felépítése az alkotmányban lefektetett nemzeti cél rangjára emelkedett.
A proletárdiktatúra megszilárdulása, a népköztársaság konszolidált rendje a katolikus püspöki karban, s különösen Czapik Gyula egri érsekben és Bánáss László veszprémi püspökben is mindinkább érlelte azt a felismerést, hogy az egyháznak is érdeke a békés közeledés. Hiszen a népi demokratikus állammal szembeni merev ellenállás, az ellenségeskedés csak a klérus tekintélyét és tömegkapcsolatait, végső fokon az egyház létfeltételeit ássa alá. Emellett nyilvánvalóan az is hatással volt a katolikus főpapságra, hogy az alsópapság körében szemlátomást gyarapodott a megegyezést óhajtók és keresők száma. Nem is beszélve arról, hogy a református egyház már 1948 októberében, az evangélikus és az izraelita egyházak pedig decemberben rendezték kapcsolataikat az állammal. Mégis, amikor a kormány újra felvetette a megállapodás megkötését, a püspöki kar – a megegyezést akadályozó Mindszenty hercegprímás letartóztatása miatt – sokáig elzárkózott a tárgyalások elől. A népi demokratikus állam és a katolikus egyház közötti megállapodás végül is – csak hosszas, több hetes, sőt hónapos huzavona, illetőleg előkészítés után – 1950 augusztusában jött létre. Az 1950. augusztus 30-i megállapodásban a püspöki kar kinyilvánította, hogy „támogatja a Magyar Népköztársaság államrendjét” és nem engedi meg „a hívők vallásos érzületének, valamint a katolikus egyháznak államellenes célokra való felhasználását”. Felhívta a katolikus hívőket, hogy „minden erejükkel vegyék ki részüket abból a nagy munkából, amelyet a népköztársaság kormányának vezetésével az egész magyar nép végez”, és helyeslését fejezte ki a kormány békepolitikájával kapcsolatosan is, illetőleg megígérte annak támogatását. Ezzel szemben a kormány az egyezményben biztosította a hívők teljes vallásszabadságát, az egyház szabad működését, néhány iskola és szerzetesrend, valamint az egyházi intézmény anyagi támogatását. A megállapodás keretében nem rendezett kérdéseket a kormány nem sokkal később egyoldalú elhatározással oldotta meg. Ezek közül legjelentősebb az az 1951. évi törvényerejű rendelet volt, amely kimondta, hogy Magyarországon az egyházi állásokat kizárólag az Elnöki Tanács előzetes hozzájárulásával lehet betölteni. A kormány és a püspöki kar szóban forgó megállapodása jelentős esemény volt: végérvényesen elválasztotta az egyházakat a magyar államtól.
Az állam és a katolikus egyház kapcsolata azonban a megállapodás ellenére sem javult meg rögtön alapvetően. De ennek most már nem egyedül a katolikus konzervatív körök változatlan bizalmatlansága és elutasító magatartása volt az oka, hanem az állami egyházpolitikában elkövetett hibák szintén megnehezítették e téren a kibontakozást. Mindenekelőtt a vallásszabadság erőszakos korlátozását célzó megnyilvánulások és Grősz József kalocsai érsek – a megállapodás megszületésében közreműködő egyházi küldöttség vezetője – 1951. júniusi letartóztatása és értelmetlen bírósági meghurcoltatása mérgesítette el az amúgy sem békés viszonyt. Ezen nem változtatott érdemlegesen az sem, hogy 1951 júliusában a katolikus püspöki kar – a Grősz-per elrettentő hatására – letette az esküt a Magyar Népköztársaság alkotmányára.
A Magyar Dolgozók Pártja, miközben megnyerte a csatát a nyílt reakció utolsó maradványaival szemben, továbbá „rákényszerítette” az egyházakat az együttműködésre, fokozatosan elveszítette harci szövetségeseit és lojális útitársait. Elveszítette, mert önmagán kívül nem is tartott igényt semmilyen más erő közreműködésére a politikai küzdőtéren. Az 1949. májusi választások után szinte egyik napról a másikra megszűntek a népfrontbizottságok, s ezzel együtt „eltűntek” a koalíciós pártok is. Nyilvánvalóvá vált, hogy a népfrontbizottságok csupán a választások alkalmából megalakított ideiglenes alakulatok voltak, amelyekre az MDP már tömegszervezeti jelleggel sem tart igényt. A szövetségesek e nagyfokú mellőzésének, a velük szemben táplált bizalmatlanságnak, az ennek során kialakult szűk szektaszellemnek az okai valójában az MDP belső helyzetében gyökereztek. 1948 második felétől ugyanis olyan egészségtelen és káros folyamatok fejlődtek ki az MDP vezetőségén belül, amelyek eltorzították a párt politikáját, az egész ország politikai életét.
Az egyesülés után szükségszerűen került az MDP belső életének homlokterébe a két munkáspárt összekovácsolása, egységének és élcsapat jellegének erősítése. Hiszen az MKP-ban és az SZDP-ben valóban eltérőek voltak az ideológiai, politikai és szervezeti követelmények. Ugyancsak meg kellett küzdeni az új párttagok beilleszkedésével együtt járó szervezeti gondokkal, valamint a volt MKP- és SZDP-tagok között nem ritkán előforduló súrlódásokkal is. Az egyesülés idejére rendkívül felduzzadt a párt taglétszáma (1,1 millió), és elérte a lakosság 12%-át. A párttagság ugrásszerű növekedésével együtt járó hígulás negatívan hatott az MDP társadalmi összetételére. 1948 júliusában a kispolgári, alkalmazotti és értelmiségi rétegek együttes részaránya (40%) megközelítette a munkásságét. A párt felhígulásának káros következményei természetesen szinte elkerülhetetlenül jelentkeztek a szervezeti élet területén is. Ilyen körülmények között feltétlenül indokolt volt megvizsgálni: „kik és miért jöttek be a pártba”.
Az MDP Politikai Bizottsága 1948. szeptember 2-án elrendelte a szeptember 6-tól 1949 márciusáig terjedő tag- és tagjelölt-felvételi zárlatot, továbbá az egész párttagság felülvizsgálatát, a régi kommunista és szociáldemokrata tagsági könyvek kicserélését. A Politikai Bizottság felszólította a pártszervezeteket, hogy távolítsák el soraikból az osztályidegen, korrupt és karrierista elemeket. Javítsák meg a párttagság társadalmi összetételét és minősítsék vissza tagjelöltnek azokat, akik a párttagsággal járó követelményeknek nem felelnek meg. A felülvizsgálat 5 hónapja alatt az erre a célra létrehozott bizottságok több mint 1 millió párttaggal beszélgettek. A felülvizsgálat eredményeként a tagság mintegy 300 000 fővel csökkent. A tagfelülvizsgálat egészében erősítette a pártot. A karrierista, meggyőződés nélküli és ellenséges elemek kizárása növelte az MDP tekintélyét és befolyását. Kedvezően változott a tagság társadalmi összetétele is, amennyiben a munkásság és az értelmiség aránya növekedett, az alkalmazottaké és egyéb kategóriáké viszont csökkent. Ugyanakkor a parasztság létszáma és súlya tovább zsugorodott. A kizárások és a tagjelöltté történt visszaminősítések azonban nem minden esetben voltak indokoltak. Sőt, olykor egyenesen a politikai elfogultság, szűklátókörűség és a túlhajtott „éberség” jellemezte azokat. A felülvizsgálat nem vált ugyan a volt szociáldemokraták elleni általános támadássá, a kizárások mégis inkább azokat sújtották. Nem egy helyen csak azért távolították el őket a pártból, mert egykor az SZDP tagjai voltak vagy egyes kommunista párti vezetők így akartak „törleszteni” a régi valós és vélt sérelmekért.
Az MDP KV márciusban, illetőleg májusban a tagfelvételi zárlatot 1949. november 1-ig meghosszabbította, de a tagjelöltfelvételt június 1-től engedélyezte. A felvételt részletes utasítás szabályozta, előírva, hogy havonta hány tagjelöltet s ezen belül mennyi ipari és mezőgazdasági munkást, termelőszövetkezeti parasztot, értelmiségit, nőt és fiatalt lehet a pártba felvenni. A mechanikus központi szabályozás rövidesen a párt munkásjellegének a túlhajtásához vezetett. A munkásság aránya alig néhány hónap alatt – a tagfelülvizsgálat eredményeivel is számolva – mintegy 10%-kal növekedett. A munkásfelvétel erőltetése átcsapott tehát a másik végletbe: elmosta a párt és a munkásosztály közötti különbséget, határokat.
A Politikai Bizottság 1949. december 2-án a pártdemokráciát megfojtó bürokratizálódás és az ehhez társuló hibás munkamódszerek elburjánzásáért, valamint a párttagság körében jelentkező passzivitás miatt teljes egészében az alsóbb szerveket tette felelőssé, és semmit sem vállalt magára. Jóllehet a pártmunka bürokratikus kinövései csupán a „szimptómái” voltak annak az egyre jobban elhatalmasodó káros folyamatnak, amely ekkor már egészében aláásta a pártéletet, a pártpolitika elvi alapjait. Az a bizalmatlanság és hatalmi féltékenység, amely 1948 második felétől lépésről lépésre megfosztotta a pártot szövetségeseitől, 1949 tavaszára nyarára elérte magát a pártot is. A párt vezetését és a tényleges hatalmat mindinkább egy szűk csoport (Rákosi Mátyás, Gerő Ernő és Farkas Mihály) ragadta magához, könyörtelenül félreállítva azokat, akik valamilyen módon és formában akadályát jelenthették a hatalom kisajátításának.
1949. május 30-án letartóztatták Rajk Lászlót és néhány más kommunista vezetőt (Pálffy Györgyöt, Szőnyi Tibort, Szalai Andrást, Korondy Bélát, Németh Dezsőt, Horváth Ottót stb.), majd bíróság elé állították és koholt vádak alapján halálra ítélték, kivégezték őket. A hamis per abból a célból fogant – ezt Rákosi Mátyástól tudjuk, aki az MDP 1949. szeptember 30-i nagy-budapesti aktívaértekezletén az egész ország nyilvánossága előtt csak ezzel a kérdéssel foglalkozott -, hogy leleplezze Jugoszlávia árulónak kikiáltott kommunista vezetőit. A politikai cselszövés és kalandorkodás útjára lépett Rákosi és társai azt állították, hogy a jugoszláv vezetők – beilleszkedve az amerikai imperializmus stratégiai tervébe – az összes népi demokráciában ellenforradalmi fordulatot akartak végrehajtani, és Magyarországon a nemzetközi összeesküvés szálait Rajk László tartotta kezében. Ez és a többi vádak azért is meglepőek voltak, mert néhány hónappal korábban – a KV 1948. november 27-i ülésén – még maga Rákosi hangoztatta a pártvezetőség teljes egységét, és kijelentette, hogy az MDP-n belül a jugoszláv kérdés nem okozott nézeteltéréseket. A Rákosi-féle csoport azonban nem nyugodott bele az egyértelmű helyzetbe, „megkeresték” és meg is találták a háború alatti hazai kommunista vezetők körében a külön „nemzeti vonalat”. Erre minden bizonnyal felelőtlenségüknél is nagyobb karrierizmusuk késztette őket. Az általuk kitervelt Rajk-Brankov-féle összeesküvésre épült ugyanis többek között a Tájékoztató Iroda 1949. novemberi határozata, amely az új háborúra készülő agresszív imperialista hatalmak körébe sorolta Jugoszláviát és árulónak, imperialista ügynöknek nyilvánította a JKSZ vezetőit. A nagyobb nyomaték kedvéért a magyar kormány 1949. szeptember 30-án egyoldalúan felmondta a Jugoszláviával kötött barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási szerződést.
A vétkes pártvezetők a törvénytelenségek elkövetése után hisztérikus hangulatot szítottak az országban. A hisztérikus éberségi kampány Rajk László és a többi kommunista vezető kivégzése után érte el tetőpontját, amikor Rákosi Mátyás 1949. szeptember 30-án – az előbbiekben említett – nagy-budapesti pártaktíván kiadta a jelszót: „Fokozni kell az éberséget!” Majd felszólított minden pártszervezetet, pártfunkcionáriust és párttagot, hogy „figyeljen fel a legkisebb ellenséges hangra vagy tettre; a hibák mögött keresse és találja meg az ellenség kezét”. Azt állította, hogy a Rajk-per bizonysága szerint az ellenség mindenekelőtt a kommunista pártba igyekszik befurakodni, itt akar fontos pozíciókat szerezni kártevő munkájához. Ezért az ellenséget elsősorban a pártban kell keresni. Végül levonta azt az elvi konzekvenciát – ami az elkövetkező évek politikai gyakorlatának alapvető jellemzőévé vált -, hogy „mindenütt, ahol a pártnak vagy a demokráciának nehézségei támadnak, az objektív okok mellett számba kell venni az ellenség munkáját”. Ezt követően állandósult a gyanúsítás, a minden áron való ellenségkeresés és háttérbe szorult a munka eredményeinek és hibáinak tárgyilagos elemzése. Már 1949 második felében megkezdődött a tisztségviselői gárda Rajk-perrel összefüggő, tudatos lecserélése; majd 1950. február 10-én az MDP KV határozatot hozott a pártszervek és -szervezetek vezetőségeinek március és június hónapok közötti újjáválasztásáról. Az „éberségi kampány” gyengítette a párt káderállományát, törést okozott a pártmunka színvonalában, elhintette a félelmet az emberek közötti érintkezésben, és megmérgezte az ország politikai légkörét.
Az 1940-es és az 1950-es évek fordulóján befejeződött a társadalom politikai irányítási rendszerének kialakítása: az egypártrendszer kiegészült a tanácsrendszerrel. A népköztársaság alkotmánya a lakosság által választott megyei, járási, városi és községi tanácsokat tette az állam helyi szerveivé. Az erről szóló törvényt az országgyűlés 1950. május 18-án fogadta el. Eszerint a főispáni, polgármesteri stb. hivatalok, illetőleg a törvényhatósági bizottságok és képviselő-testületek megszűnnek, és a helyükbe lépő tanácsok töltik majd be a helyi önkormányzatok szerepét, s egyben a központi hatalom végrehajtó szerveivé válnak. Június-augusztus folyamán a megyéktől kezdve lefelé a községekig mindenütt ideiglenes tanácsok alakultak az országban. A pártonkívüliek aránya azonban szinte sehol sem érte el a kívánatosnak tartott 40%-ot, és szembetűnően háttérbe szorultak – főként az ipari megyékben – az egyénileg dolgozó kis- és középparasztok. 1950. október 22-én került sor a 220 000 állandó tanácstag, illetőleg póttag megválasztására. A tanácstagoknak most már mintegy a 2/3-a – kiigazítva az ideiglenes tanácsok összeállításánál tapasztalt egyoldalúságot – a pártonkívüliek közül került ki; továbbá 67%-uk a dolgozó parasztságot, 15%-uk a munkásságot, 7%-uk az értelmiséget képviselte, a többiek pedig a kisiparosokat és az egyéb megánfoglalkozásúakat.
A tanácsok munkája egyoldalúan a gazdasági teendők ellátására összpontosult: lényegében a begyűjtésre, az adószedésre, a tagosítások végrehajtására és a közellátási nehézségek enyhítésére korlátozódott. A felsőbb államigazgatási szervek a rendeletek és az utasítások özönével árasztották el a helyi tanácsok végrehajtó szerveit és ezzel valósággal megbénították munkájukat. Mindehhez járult, hogy a pártszervek is gyakran helytelenül értelmezték irányító feladatukat: a tanácsokban vagy csak adminisztratív „gépezetet” láttak, amit egyes feladatok ellátására közvetlenül mozgósíthatnak, vagy egyszerűen félreállították a tanácsokat, s közvetlenül maguk végezték el az állami teendőket.
A tanácsok „begyűjtési szervként” való kezelése, önállóságuk formálissá tétele, minimális anyagi alapjaik hiánya, munkastílusuk elbürokratizálódása megakadályozta őket abban, hogy érdemben foglalkozhassanak a lakosság ügyeinek intézésével, a helyi kommunális, szociális, kulturális és egészségügyi szükségletek kielégítésével, a város- és községfejlesztéssel stb. A fentebbiek következtében nem alakulhatott ki megfelelő kapcsolat, együttműködés a tanácsok és a lakosság között. Sőt azáltal, hogy csupán a lakosság kötelezettségeivel foglalkoztak, egyoldalúan a népszerűtlen központi utasítások eszközeivé váltak, a lakosság leginkább csak a büntető, a zaklató, az önkényeskedő hatóságot látta bennük.
1949. december 14-én a kormány rendeletben szabályozta – a közigazgatás átszervezésének részeként – az új megyehatárokat. Az 1950. január 1-től végrehajtott területrendezés során az addigi 25 helyett 19 megyét alakítottak ki. A kevesebb számú közigazgatási egység létrehozása – a korábbi területi elaprózottsággal szemben – valójában a központi, pontosabban a központosított irányítás és ellenőrzés erősítését szolgálta.
A párt- és az állami szervek mellett a politikai- hatalmi szerkezet harmadik láncszemét a tömegszervezetek alkották. Tevékenységüknek azonban már eleve határt szabott a népfrontpolitika háttérbe szorulása, az a körülmény, hogy a függetlenségi népfront csak formálisan létezett. Az MDP 1948 őszén lépéseket tett az „elhaló” parasztpártok tagságának megnyerésére, illetőleg egy egységes falusi tömegszervezetben való tömörítésükre. Ez az új tömegszervezet – az MDP vezetőinek elképzelése szerint – egyesítette volna magában a földmunkások és az újgazdák szövetségében – és az ezeken kívül – elhelyezkedő mezőgazdasági bérmunkásokat, szegényparasztokat, kis- és középparasztokat. Az UFOSZ és a FÉKOSZ 1948. december 18-án tartotta egyesítő kongresszusát, és a létrehozott új szervezet a Dolgozó Parasztok és Földmunkások Országos Szövetsége nevet kapta. 1949. február elején azonban az MDP vezetői megváltoztatták a DÉFOSZ jellegéről vallott korábbi nézeteiket, szervezeti kereteit leszűkítették az agrárproletárságra és a szegényparasztságra. Február és március folyamán felülvizsgálták a már létrejött DÉFOSZ-szervezeteket, ahol a vezetőségekben nem volt meg az MDP 60%-os többsége, ott személycseréket hajtottak végre, vagy feloszlatták a szervezetet. Ezenkívül a munkásvezetés biztosítására – a felülvizsgálattal párhuzamosan – külön munkástagozatokat hoztak létre a DÉFOSZ-szervezeteken belül. Ezt követően a DÉFOSZ jellege és arculata teljesen eltolódott a szakszervezeti tevékenység irányába, működése legtöbb helyen a munkaközvetítésre szűkült, s így valóban célszerű volt azt a mezőgazdasági dolgozók szakszervezetévé átalakítani.
A szakszervezeti mozgalom 1949-1950-ben – az 1948. októberi XVII. kongresszusán történt elhatározás szerint – új országos kereteket alakított ki, a szakmai szervezetek rendszeréről áttért az iparági szervezetekre. Ekkor formálódott ki az a 19 szakszervezet, amely a felszabadulás utáni 50 szakszervezet helyébe lépett. Ezzel egyidejűleg került sor az „egy üzem – egy szakszervezet” elvének gyakorlati megvalósítására is. 1949. március 12-én a kormány – idevonatkozó rendeletével – az üzemi bizottságok még meglevő különállását megszüntette, amelyek ezután szintén beolvadtak a szakszervezetbe. Az új üzemi szakszervezeti szervek kialakulása az 1949. márciusi választásokkal zárult. Alig több mint egy év múlva, 1950 július-augusztusában azonban ismét újjáválasztották – a volt szociáldemokraták kiszorítása célzatával – a nem régen életre hívott üzemi szakszervezeti bizottságokat. Majd 1950 decemberétől a „még megbúvó jobboldali szociáldemokrácia és egyéb ellenséges ügynökök” kizárása címén a volt baloldali szociáldemokrata szakszervezeti vezetők nagy részét végleg eltávolították a mozgalomból. Most már valóban semmi sem akadályozhatta meg, hogy a szervezett dolgozók mozgalmát lényegében megfosszák érdekvédelmi funkciójától, mesterségesen elszigeteljék az üzemek demokratikus ellenőrzésének feladataitól, s a vállalatvezetők egyszemélyi felelősségét messze eltúlozva, azok egyszerű függvényévé degradálják. A szakszervezetek tevékenységét az 1950-es évek első éveiben csaknem kizárólagosan a központi utasítások végrehajtása, a munkaversenyek adminisztratív szervezése jellemzi.
Az ifjúsági mozgalomban 1948 tavaszára – több éves nehéz és bonyolult küzdelmek árán – megvalósult a magyar fiatalok rétegszervezetekre épült, demokratikus egysége. Az ifjúság különböző rétegeinek (munkás- és parasztfiatalok, közép- és főiskolások) egységszervezeteit (SZIT, EPOSZ, MEFESZ, Úttörő Mozgalom stb.), illetőleg tevékenységüket a kommunista fiatalok vezetésével működő Magyar Ifjúság Népi Szövetsége koordinálta és irányította. Az MDP azonban olyan ifjúsági szövetség létrehozását sürgette, amely teljes szervezeti egységben végzi tevékenységét a párt ideológiája és programja alapján. A Dolgozó Ifjúság Szövetsége 1950 júniusában alakult meg, a rétegszervezetek összeolvasztásával. A DISZ-nek megalakulásakor mintegy félmillió tagja volt, 1952 júniusában pedig már 660 000 fős szervezetté vált. A DISZ munkájában úgyszólván létrejötte pillanatától kiütköztek az MDP szervezeti életének és bürokratikus munkastílusának másolásából eredő problémák. A szervezet hitelét gyorsan kikezdte, hogy sokszor ellentétbe került azzal, amit a fiatalok környezetükben, mindennapi életükben tapasztaltak. A DISZ-szervezetek munkája szürke, jórészt formális volt, szinte kizárólag a taggyűlésekből, a munkaverseny, a tanulás stb. szervezéséből állt. A fiatalok legtöbbje a szervezeten kívül kereste és találta meg a kulturálódási, sportolási és szórakozási lehetőségeket. Ilyenformán még a tagság számottevő része is hamarosan kikerült a DISZ „hatósugarából”.
1949-1950-től a politikai közéletre mindinkább az MDP szerveinek „uralkodása” volt a jellemző. Ugyanakkor a párton belül a kollektív vezetés teljesen háttérbe szorult: a Rákosi Mátyás személye iránti feltétlen bizalom vált a párthűség alapvető követelményévé. Ezzel egyidejűleg folytatódott a pártalapítók és a hatalomért vívott harcokban megedződött kommunisták párt- és állami tisztségekből történő lecserélése, sőt a pártból való eltávolításuk is. E súlyos torzulások a párton belül mindenekelőtt a pártdemokrácia elsatnyulásában jelentkeztek, majd a diktatórikus és bürokratikus vezetési stílus elburjánzásával, s különösen az elkövetett törvénytelenségek láncolatával összefüggésben a pártot és a társadalmat jórészt a bizalmatlanság, a gyanakvás és a rettegés légköre övezte.
1950 tavaszán a bizalmatlansági hullám elérte a párton belül a volt szociáldemokratákat is. A támadás a volt baloldali szociáldemokrata vezetők ellen tulajdonképpen már 1949-ben, a Rajk-per kapcsán megindult, amikor Justus Pált és Horváth Zoltánt, az MDP KV tagjait letartóztatták. Ezt követte 1950 áprilisában Szakasits Árpádnak, az MDP elnökének és az Elnöki Tanács elnökének, valamint augusztusban Marosán Györgynek, az MDP főtitkárhelyettesének és több más olyan személynek a bebörtönzése, akiknek kiemelkedő szerepük volt a két munkáspárt egyesítésében. 1951-ben Vajda Imrét, az Országos Tervhivatal elnökét távolították el. Emellett az egyszerű párttagok közül is sokakat, különböző „koncepciós” vádak alapján bíróság elé állítottak.
1951 februárjában összehívták az MDP II. kongresszusát, amely tovább mélyítette a párt politikájában jelentkező torzulásokat. A kongresszus egészét – az osztályharc állandó éleződésével kapcsolatos sztálini felfogás hangsúlyozása mellett – az a szellem hatotta át, hogy a közeljövőben várható a világháború kirobbantása az imperialista hatalmak részéről. A kongresszus tulajdonképpen politikai mozgósító funkciót kívánt betölteni, felszólította a párttagságot és a lakosságot a rendkívüli helyzetből is következő túlméretezett feladatok maradéktalan végrehajtására. Az országnak egy esetleges háborúra való védelmi felkészítése már 1949 tavaszától folyt, a lakosság erkölcsi-politikai „felkészítése” azonban csak 1950 őszétől, a koreai háború kirobbanása után került napirendre. 1950 novemberében – a sokrétű védelmi feladatok koordinálása címén – létrehozták a Honvédelmi Bizottságot, Rákosi Mátyás, Gerő Ernő és Farkas Mihály részvételével. A hármas bizottság az MDP KV tudta nélkül jött létre és működött. Az elkövetkező két évben ténylegesen ez a bizottság döntött – teljhatalommal és minden ellenőrzés nélkül – az ország sorsát érintő valamennyi politikai, gazdasági, katonai stb. kérdésben.
A kongresszus után, 1951. május 22-én az MDP KV elrendelte a pártvezetőségek újjáválasztását. Erre az illegális korszak kommunista vezetőinek letartóztatása szolgáltatott ürügyet. Májusban koholt vádak alapján eljárást indítottak Kádár János, a párt főtitkárhelyettese, illetőleg Kállai Gyula külügyminiszter ellen és bebörtönözték őket. Zöld Sándor belügyminiszter letartóztatása elől – családjával együtt – az öngyilkosságba menekült. A hamis politikai indítékokkal „alátámasztott” újabb törvénytelenségi akciók azután a vezetőségi választások során végiggyűrűztek a pártszerveken és a pártszervezeteken is. Az 1951. október-novemberi választások során leváltották a régi vezetőség tagjainak 46,4%-át, és a forradalmi múlttal rendelkező párttagok zömmel háttérbe szorultak. A nagyfokú cserélődés és sok kommunista oktalan eltávolítása a különböző szintű vezetőségekből feltétlenül gyengítette a pártot.
A szociáldemokraták elleni támadás azzal kapott új lökést, hogy a Rákosi-féle csoport most már ideológiai alapokat is gyártott a kampányhoz. Az MDP KV 1952. júniusi ülésén meghirdették – a klerikalizmus mellett – a szociáldemokratizmus elleni kérlelhetetlen küzdelmet is. Többek között ekkor jutott börtönbe Kisházi Ödön, a Szakszervezeti Tanács régebbi elnöke, és mentették fel Rónai Sándort is, aki Szakasits Árpádot követte – letartóztatása után – az Elnöki Tanács élén.
Az új államelnök Dobi István addigi miniszterelnök lett. A személycserékre valójában azért került sor 1952 augusztusában, mert Rákosi Mátyás – a háború közeli kirobbanásától tartva – elérkezettnek látta az időt arra, hogy – pártfőtitkári tisztségének megtartása mellett – miniszterelnök is legyen. A kormányátalakítás során – az időközben politikai rehabilitációban részesült – Nagy Imre miniszterelnök-helyettes lett.
Az 1953 tavaszán esedékes országgyűlési választások előkészületei, a szavazatok biztosítása rákényszerítette a párt vezetőit, hogy újra a tömegek felé forduljanak és valamelyest jobban odafigyeljenek problémáikra. Az országgyűlés 1953. március 18-án leszállította a választási korhatárt 18 évre. A törvény megszüntette az országos lajstromot, és előírta, hogy a választókerületek jelöltlistáira a függetlenségi népfront megyei (budapesti) bizottságai tegyenek javaslatot, a választói gyűlések által előterjesztett jelöltek közül. Képviselőjelöltet ezentúl a tömegszervezetek, az üzemek, a termelőszövetkezetek, a hivatalok és intézmények dolgozói, valamint a fegyveres testületeknél szolgálatot teljesítők gyűlései is állíthattak. Végül, változást jelentett az is, hogy a megválasztott képviselők létszámát nem a választók, hanem a lakosság száma után állapították meg.
1953. március 28-án – megalakulása óta először – összehívták a népfront Országos Tanácsát. Április 12-én nyilvánosságra hozták az Országos Tanács választási felhívását, amelynek emelkedett hangja kiáltó ellentétben állt a valóság rideg tényeivel. A kiáltvány többek között azt állította, hogy a „munkások, dolgozó parasztok, értelmiségiek testvéri egységben építik az új magyar hazát”, „nem volt még országunknak olyan szilárd vezetése, olyan erős kormányzata, mint amilyen ma van”. Ezért arra szólította fel a magyar népet, hogy „Kövessük egy emberként a Magyar Dolgozók Pártját, népünk bölcs vezérét, Rákosi Mátyást!”
Március végén-április elején – az Országos Tanács újjáalakítása után – a pártszervek igyekeztek talpra állítani az időközben már elhalt helyi népfrontbizottságokat a megyékben, járásokban, városokban és községekben. Ezeket persze nem a volt koalíciós pártok szövetségeként fogták fel, hanem a párttagok és pártonkívüliek közös fórumaiként, szerveként. A megszakadt tömegkapcsolatok újbóli kiépítése, az eddigi vezetési stílustól elütő, új munkamódszerre való gyors átállás azonban – változatlan politikai irányvonal mellett – nem járhatott számottevő sikerrel. Nem is beszélve arról, hogy a tömegmunkától „elszokott” alsó- és középszintű vezetők még ott sem vonták be a pártonkívülieket a népfrontbizottságokba, a választási munkába, a választási gyűlések és egyéb rendezvények érdemi előkészítésébe, ahol ennek egyébként nem lettek volna különösebb akadályai. Ezek a fogyatékosságok és hibák tulajdonképpen nem tükröződtek a május 17-i országgyűlési választások eredményében. A szavazók 98,2 %-a ugyanis a népfront képviselőjelöltjeire adta le a szavazatát. Minden bizonnyal azért, mert a szavazók a választásokat már korántsem tekintették olyan eseménynek, amely módosíthatta volna a párt és a kormány addigi politikáját. Ilyen körülmények között az országgyűlési választások lényegében rejtve hagyták a lakosságnak az MDP politikájáról alkotott véleményét.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!