Címke: ideológia

Marx – Tőke 1 – A munka megosztása és a manufaktúra – A manufaktúra kettős eredete
(idézet: Marx és Engels válogatott művei 2)

Tizenkettedik fejezet
A munka megosztása és a manufaktúra
1 A manufaktúra kettős eredete
A munka megosztásán nyugvó kooperáció a manufaktúrában teremti meg klasszikus alakját. Mint a tőkés termelési folyamat jellegzetes formája uralkodik a tulajdonképpeni manufaktúra-időszakban, mely hozzávetőlegesen a XVI. sz. közepétől a XVIII. sz. utolsó harmadáig tart. A manufaktúra eredete kettős.

Vagy különböző fajta, önálló kézművességek munkásait — akiknek kezén a terméknek át kell futnia végső megéréséig — egyesítik egy műhelybe egyazon tőkés parancsnoklása alatt. Például a hintó nagyszámú független kézműves munkájának összterméke volt, mint amilyen a bognár, a szíjgyártó, a szabó, a lakatos, a rézműves, az esztergályos, a paszománykészítő, az üveges, a mázoló, a fényező, az aranyozó stb. A hintó-manufaktúra mindezeket a különböző kézműveseket egy munkaépületbe egyesíti, ahol egyidejűleg egymás kezére dolgoznak. A hintót ugyan nem lehet megaranyozni, amíg el nem készült. Ha azonban sok hintót készítenek egyidejűleg, akkor egy részüket állandóan aranyozni lehet, miközben egy másik részük a termelési folyamat egy korábbi szakaszán fut át. Ennyiben még az egyszerű kooperáció talaján állunk, amely ember- és dologanyagát készen találja. De csakhamar lényeges változás következik be. Az a szabó, lakatos, rézműves stb., aki csak hintókészítésben van foglalkoztatva, a gyakorlattal együtt apránként elveszíti a képességét is arra, hogy régi mesterségét teljes terjedelmében űzze. Másrészt egyoldalúvá lett cselekvése most a megszűkült hatásterület szempontjából a legcélszerűbb formára tesz szert. A hintó-manufaktúra eredetileg önálló kézművességek kombinációjaként jelent meg. Fokozatosan a hintótermelésnek különböző külön műveletekre való megosztásává lesz, amelyek mindegyike egy munkás kizárólagos funkciójává kristályosodik és amelyeknek összességét e részmunkások egyesülése végzi. Éppígy a posztó-manufaktúra és egész sormás manufaktúra is különböző kézművességeknek egyazon tőke parancsnoklása alatti kombinációjából keletkezett.²⁶*
²⁶* A manufaktúra effajta kialakulásának modernebb példájául közöljük a következő idézetet. Lyon és Nimes selyemfonása és selyemszövése „egészen patriarchális; sok nőt és gyermeket foglalkoztat, de anélkül, hogy kimentené vagy tönkretenne őket; a Drőme, a Var, az Isére és Vauclusc szép völgyeiben hagyja őket, hogy ott selyemhernyót tenyésszenek és gubóikat legombolyítsák […] sohasem lesz igazi gyárra. Ha jobban megvizsgáljuk … a munkamegosztás elve itt sajátos jelleget ölt. Vannak ugyan gombolyítónők, cérnázók, festők, írezők, továbbá szövők, de nincsenek egyesítve egyazon vállalatban, nem függenek ugyanattól a vállalkozótól; mindnyájan függetlenek.” (A. Blanqui: ,,Cours d’économie industrielle” [Ipari gazdasági előadások], összeállította A. Blaise, Párizs 1838—39, 79. old) Amióta Blanqui ezt írta, a különböző független munkásokat részben gyárakban egyesítettek.
(A 4. kiadáshoz. És amióta Marx ezt írta, e gyárakban meghonosodott a mechanikai szövőszék és gyorsan kiszorítja a kézi szövőszéket A kiefeldi selyemipar szintén regélhetne erről.— F.E)*

A manufaktúra azonban ezzel ellenkező módon is ered. Sok olyan kézművest, akik egy munkát vagy egyenlő fajta munkát végeznek, például papírt, vagy betűket, vagy tűt készítenek, egyazon tőke egyidejűleg egyazon műhelyben foglalkoztat. Ez legegyszerűbb formájú kooperáció. E kézművesek mindegyike (talán egy vagy két legénnyel) az egész árut készíti, tehát sorjában elvégzi az előállításához szükséges különböző műveleteket. Régi, kézműszerű módján dolgozik tovább. Külső körülmények azonban hamarosan azt eredményezik, hogy a munkások egyazon térben való koncentrációját és munkáik egyidejűségét másképp használják fel. Például nagyobb mennyiségű készárut kell meghatározott határidőre szállítani. A munkát ezért felosztják. Ahelyett, hogy a különböző műveleteket egyazon kézművessel időbeli egymásutánban végeztetnék el, egymástól elválasztják, elszigetelik, térbelileg egymás mellé helyezik ezeket, mindegyiküket más kézművesre osztják ki és valamennyit együttesen, egyidejűleg hajtják végre a kooperálok. Ez a véletlen felosztás megismétlődik, megmutatja sajátságos előnyeit és lassanként a munka rendszeres megosztásává csontosul. Az áru, amely azelőtt egy sokféle munkát végző önálló kézműves egyéni terméke volt, kézművesek egyesülésének társadalmi termékévé változik át, akik közül mindegyik folytonosan csak egy és ugyanazt a részműveletet végzi. Ugyanazok a műveletek, amelyek a német céhes papírkészítő egymást követő teendőiként egymásba folytak, a holland papír-manufaktúrában sok kooperáló munkás egymás mellett futó részműveleteivé önállósultak. A céhes nürnbergi tűkészítő alkotja az angol tű-manufaktúra alapelemét. De míg az az egy tűkészítő talán 20 egymás utáni műveletből álló soron halad át, itt csakhamar 20 tűkészítő dolgozott egymás mellett, mind egyik csak egyet végzett a 20 műveletből, amelyeket tapasztalatok folytán még sokkal tovább hasogattak, elszigeteltek és egyes munkások kizárólagos funkcióivá önállósítottak.

A manufaktúra eredetének módja, a kézművességből való kialakulása tehát kettős. Egyrészt különböző fajta, önálló kézművességek kombinációjából indul ki, amelyek addig a pontig önállótlanodnak és egyoldalúsodnak, amelyen már nem egyebek, mint egymást kiegészítő részműveletek egyazon áru termelési folyamatában. Másrészt egyenlő fajta kézművesek kooperációjából indul ki, egyazon egyéni kézművességet különböző különös műveleteire bontja, ezeket elszigeteli és önállósítja addig a pontig, amelyen mindegyikük egy külön munkás kizárólagos funkciójává lesz. A manufaktúra ennélfogva egyrészt bevezeti a munka megosztását egy termelési folyamatba vagy továbbfejleszti azt, másrészt kombinál korábban különálló kézművességeket. De bármi is különös kiindulópontja, végső alakja ugyanaz: olyan termelési mechanizmus, amelynek szervei emberek.

A munka manufaktúrabeli megosztásának helyes megértéséhez lényeges a következőket leszögeznünk: Mindenekelőtt a termelési folyamatnak különös szakaszai szerinti elemzése itt teljességgel egybeesik egy kézműszerű tevékenység különböző részműveletekre való szétbontásával. Akár összetett, akár egyszerű, a művelet kézműszerű marad és ezért függ az egyes munkás erejétől, ügyességétől, gyorsaságától és biztonságától, amellyel szerszámát kezeli. A kézművesség marad a bázis. Ez a szűk technikai bázis kizárja a termelési folyamat valóban tudományos elemzését, hiszen minden részfolyamatnak, amelyen a termék átmegy, kézműszerű részmunkaként kivitelezhetőnek kell lennie. S éppen azért, mert a kézműszerű ügyesség így a termelési folyamat alapzata marad, minden egyes munkást kizárólag egy részfunkcióhoz alkalmaznak hozzá és munkaerejét e részfunkció élethossziglani szervévé változtatják. Végül a munkának ez a megosztása a kooperáció különös fajtája, és jó néhány előnybe a kooperáció általános lényegéből, nem pedig e különös formájából ered.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Marx – Tőke 1 – Kooperáció
(idézet: Marx és Engels válogatott művei 2)

Tizenegyedik fejezet
Kooperáció
A tőkés termelés, mint láttuk, valójában csak akkor kezdődik, amikor egyazon egyéni tőke nagyobb számú munkást foglalkoztat egyidejűleg, amikor tehát a munkafolyamat kibővíti terjedelmét és nagyobb mennyiségi szinten szolgáltat terméket. Nagyobb számú munkás működése egyazon időben, egyazon helyiségben (vagy, ha úgy tetszik, egyazon munkamezőn), egyazon árufajta termelése céljából, egyazon tőkés parancsnoksága alatt — ez alkotja történelmileg és fogalmilag a tőkés termelés kiindulópontját. Magára a termelési módra nézve a manufaktúra kezdetén például alig különbözik másban a céhes kézművességtől, mint az egyazon tőke által egyidejűleg foglalkoztatott munkások nagyobb számában. A céhmester műhelye csak kibővült.

A különbség tehát először pusztán mennyiségi. Láttuk, hogy az értéktöbblet tömege, amelyet egy adott tőke termel, az egyes munkás által szolgáltatott értéktöbbletnek és az egyidejűleg foglalkoztatott munkások számának szorzatával egyenlő. A munkások száma önmagában véve mit sem változtat az értéktöbblet rátáján, vagyis a munkaerő kizsákmányolási fokán, és egyáltalában az áruérték termelésére vonatkozóan a munkafolyamatnak bármilyen minőségi megváltozása közömbösnek látszik. Ez az érték természetéből következik. Ha egy tizenkétórás munkanap 6 sh.-ben tárgyiasul, akkor 1200 ilyen munkanap 6 sh. x 1200-ban. Egyik esetben 12×1200, a másikban 12 munkaórát kebeleztek be a termékekbe. Az értéktermelésben a sok mindig csak mint sok egyes számít. Az értéktermelés szempontjából tehát nem jelent különbséget az, hogy 1200 munkás elszigetelten vagy pedig egyazon tőke parancsnoksága alatt egyesítve termel-e.

Bizonyos határok között azonban mégis módosul a helyzet. Az értékben tárgyiasult munka társadalmi átlagminőségű munka, tehát átlagos munkaerő megnyilvánulása. Átlagos nagyság azonban mindig csak mint egyazon fajta sok különböző nagyság-egyedének átlaga létezik. Az egyedi munkás, Péter vagy Pál, minden iparágban többé-kevésbé eltér az átlagmunkástól. Ezek az egyéni eltérések, melyeket matematikailag „hibáknak” hívnak, kiegyenlítődnek és eltűnnek, mihelyt nagyobb számú munkást veszünk egybe. A híres szofista és tányérnyaló, Edmund Burke, bérlőként szerzett gyakorlati tapasztalatai alapján még azt is tudni véli, hogy már „egy olyan kis pelotonban” [csapatban], mint öt mezőgazdasági cseléd, a munka minden egyéni különbsége eltűnik, tehát az éppen utunkba akadó, férfikorban levő öt angol mezőgazdasági cseléd együttvéve ugyanazon idő alatt pontosan ugyanannyi munkát végez el, mint bármely más öt angol mezőgazdasági cseléd.⁸*
⁸* „Kétségtelen, hogy erőt, ügyességet és lelkiismeretességet tekintve jókora különbség van az egyik és a másik ember munkájának az értéke között. De, legjobb megfigyelésem alapján, egészen bizonyos vagyok abban, hogy bármely adott öt ember, összességében, olyan munkamennyiséget teljesít, amely egyenlő bármely más öt, az általam említett életkorban levő férfi munkájával; vagyis ez öt ember között van egy, aki a jó munkás minden tulajdonságával rendelkezik, van köztük egy rossz, a többi három pedig közepes és közel áll az előbbihez, illetve az utóbbihoz. Ily módon egy olyan kis csapatban, mint ez az öt ember, megtalálhatod mindannak összességét, amit öt ember el tud érni.” (E. Burke: „Thoughts and Details etc.”, 15—16. old.) Vö. Quételet az átlagegyénről.⁹¹*

Akárhogy van is, világos, hogy nagyobb számú egyidejűleg foglalkoztatott munkás összmunkanapja, elosztva a munkások számával, önmagában véve egy nap társadalmi átlagmunka. Tegyük fel, hogy az egyes munkás munkanapja például tizenkétórás. Akkor 12 egyidejűleg foglalkoztatott munkás munkanapja egy 144 órás összmunkanapot alkot, és jóllehet a tucat munkás mindegyikének munkája többé-kevésbé eltér a társadalmi átlagmunkától — az egyesnek ezért, meglehet, valamivel több vagy kevesebb idő kell ugyanahhoz a művelethez —, minden egyes munkás munkanapja mint a 144 órás összmunkanap ¹/₁₂-e társadalmi átlagminőségű. A tőkés számára azonban, aki egy tucat munkást foglalkoztat, a munkanap a tucatnak összmunkanapjaként létezik. Minden egyes munkás munkanapja mint az összmunkanap bizonyos hányada létezik, egészen függetlenül attól, hogy a tizenkettő egymás kezére dolgozik-e vagy pedig hogy munkáik egész összefüggése csupán az, hogy egyazon tőkés számára dolgoznak. Ha viszont a 12 munkást kettesével egy-egy kismester foglalkoztatja, akkor véletlen, hogy minden egyes mester ugyanazt az értéktömeget termeli-e és ezért az értéktöbblet általános rátáját realizálja-e. Egyéni eltérések jönnének létre. Ha egy munkás jelentékenyen több időt használna el egy áru termeléséhez, mint amennyi társadalmilag szükséges, ha a számára egyénileg szükséges munkaidő jelentékenyen eltérne a társadalmilag szükséges, vagyis az átlagos munkaidőtől, akkor munkája nem számítana átlagmunkának, munkaereje átlagos munkaerőnek. Munkaereje vagy egyáltalán nem, vagy csak a munkaerő átlagos értékén alul kelne el. A munkakészség bizonyos minimuma tehát előfeltételezett, és mint később látni fogjuk, a tőkés termelés talál eszközöket arra, hogy ezt a minimumot mérje. Mindazonáltal a minimum eltér az átlagtól, jóllehet másrészt a munkaerő átlagos értékét kell megfizetni. A hat kismester közül ezért az egyik többet, a másik kevesebbet keresne az értéktöbblet általános rátájánál. Az egyenlőtlenségek a társadalom szempontjából kiegyenlítődnének, az egyes mester szempontjából azonban nem. Az értékesítés törvénye tehát egyáltalában csak akkor realizálódik teljesen az egyes termelő számára, amikor az mint tőkés termel, sok munkást alkalmaz egyidejűleg, tehát eleve társadalmi átlagmunkát hoz mozgásba.⁹*
⁹* Roscher professzor úr, úgymond, felfedezte, hogy egy varrólány, akit a professzorné asszony két napon át foglalkoztat, több munkát szolgáltat, mint két varrólány, akit a professzorné asszony ugyanazon a napon foglalkoztat.⁹² A professzor úr a tőkés termelési folyamatra vonatkozó megfigyeléseit ne a gyerekszobában végezze és ne olyan körülmények között, ahol hiányzik a főszemély, a tőkés.*

Még változatlan munkamód esetén is forradalmat idéz elő a munkafolyamat tárgyi feltételeiben a munkások nagyobb számának egyidejű alkalmazása. Az olyan épületeket, amelyekben sokan dolgoznak, olyan nyersanyagraktárakat stb., edényeket, szerszámokat, készülékeket stb., amelyek egyidejűleg vagy felváltva sokakat szolgálnak, egyszóval a termelési eszközök egy részét most a munkafolyamatban közösen fogyasztják el. Egyrészt az áruk — tehát úgyszintén a termelési eszközök — csereértékét egyáltalán nem növeli használati értékük bármilyen megnövelt kiaknázása. Másrészt a közösen használt termelési eszközök mérete megnő. Egy szobának, amelyben 20 szövő 20 szövőszéken dolgozik, tágasabbnak kell lennie, mint a 2 legénnyel dolgozó független szövő szobájának. De egy 20 személyes műhely megépítése kevesebb munkába kerül, mint 10 két-két személyes műhelyé és így egyáltalában a tömegesen koncentrált és közös termelési eszközök értéke nem terjedelmükkel és hasznos hatásukkal arányosan növekszik. A közösen elhasznált termelési eszközök kisebb értékalkotórészt adnak át az egyes termékeknek, részben azért, mert az összérték, melyet átadnak, egyidejűleg nagyobb terméktömegre oszlik el, részben pedig azért, mert az elszigetelt termelési eszközökhöz képest abszolúte ugyan nagyobb, de hatásuk körét tekintve relatíve kisebb értékkel lépnek be a termelési folyamatba. Ezzel az állandó tőke egyik érték-alkotórésze csökken, tehát ennek nagyságával arányosan csökken az áru összértéke is. A hatás ugyanaz, mintha az áru termelési eszközeit olcsóbban termelték volna. Ez a termelési eszközök alkalmazásában való gazdaságosság csakis abból fakad, hogy e termelési eszközöket sokak munkafolyamatában közösen fogyasztják el. S e jellegüket, azt, hogy a társadalmi munka feltételei, illetve a munka társadalmi feltételei, szemben az elszigetelt önálló munkások vagy kismesterek szétforgácsolt és viszonylag költséges termelési eszközeivel, megkapják még akkor is, ha a sok munkás csak térbelileg dolgozik együtt, de nem dolgozik össze. A munkaeszközök egy része szert tesz erre a társadalmi jellegre, mielőtt maga a munkafolyamat szert tenne rá.

A termelési eszközök gazdaságosságát egyáltalában kettős nézőpontból kell vizsgálnunk. Egyrészt abból, hogy olcsóbbá tesz árukat és ezáltal csökkenti a munkaerő értékét. Másrészt abból, hogy megváltoztatja az értéktöbbletnek az előlegezett össztőkéhez, azaz állandó és változó alkotórészeinek értékösszegéhez való viszonyát. Az utóbbi pontot csak e mű harmadik könyvének első szakaszában fogjuk tárgyalni, és az összefüggés kedvéért egy s más már ide tartozó dolgot is oda utalunk. Az elemzés menete parancsolja a tárgynak ezt a szétszakítását, amely ugyanakkor megfelel a tőkés termelés szellemének. Minthogy ugyanis itt a munkafeltételek önállóan szembekerülnek a munkással, gazdaságosságuk is különös műveletként jelenik meg, amely nem tartozik a munkásra és ezért el van választva azoktól a módszerektől, amelyek a munkás személyes termelékenységét fokozzák.

A munkának azt a formáját, amikor ugyanabban a termelési folyamatban vagy különböző, de egymással összefüggő termelési folyamatokban sok ember tervszerűen egymás mellett és összedolgozik, kooperációnak hívják.¹⁰*
¹⁰* „Concours de forces” [az erők összeműködésel. (Destutt de Tracy: „Traité de la volonté etc.”, 80. old.)*

Miként egy lovasszázad támadóereje vagy egy gyalogezred ellenállóereje lényegesen különbözik az egyes lovasok és gyalogosok által elszigetelten kifejtett támadó- és ellenállóerők összegétől, úgy az elszigetelt munkások mechanikai erő-összege is különbözik attól a társadalmi erőpotenciáltól, amely akkor fejtődik ki, ha sok kéz működik össze egyidejűleg egyazon osztatlan műveletben, például, ha egy terhet fel kell emelni, egy hajtókart kell forgatni vagy valamely ellenállást az útból el kell hárítani.¹¹*
¹¹* „Számos művelet van, amely olyan egyszerű fajtájú, hogy nem engedi meg részekre bontását, és amelyet mégsem lehet sok pár kéz kooperációja nélkül végrehajtani. Például, ha egy nagy fát szekérre raknak … röviden, minden dolog, amit csak úgy lehet elvégezni, ha nagyon sok pár kéz egyazon osztatlan foglalatosságban és egyazon időben segít egymásnak.” (E. G. Wakefield: „A View of the Art of Colonization” [Vélemény a gyarmatosítás művészetéről], London 1849, 168. old.)*

A kombinált munka hatását az itt elszigetelt munka vagy egyáltalában nem, vagy csak sokkal hosszabb időközök alatt, vagy csak törpeméretben tudná létrehozni. Nemcsak az egyéni termelőerőnek a kooperáció révén való fokozásáról van itt szó, hanem egy olyan termelőerő teremtéséről is, amelynek önmagában tömegerőnek kell lennie.^11a*
^11a* „Egy ember nem tud egy tonna terhet felemelni, tíz embernek erőlködnie kell, száz ember viszont mindegyiküknek csak egy ujja erejével megteheti.” ( John Bellers: „Proposals for raising a Colledge of Industry” [Javaslatok egy ipari főiskola felállítására], London 1696. 21. old.)*

Nem tekintve azt az új erőpotenciát, mely sok erőnek egy összerővé való összeolvadásából fakad, a legtöbb termelő munkánál a puszta társadalmi érintkezés versengést és az életerő (animal spirits) sajátos felgerjedését idézi elő, amely fokozza az egyesek egyéni teljesítő képességét, úgyhogy 12 személy együtt egy egyidejű 144 órás munkanap alatt sokkal nagyobb összterméket szolgáltat, mint 12 elszigetelt munkás, akik közül mindegyik 12 órát, vagy mint egy munkás, aki egymásután 12 napot dolgozik.¹²* Ez onnan ered, hogy az ember természettől fogva, ha nem is — mint Arisztotelész véli — politikus¹³*, de mindenesetre társas állat.
¹²* „Előny van” (ha ugyanakkora számú munkást egy bérlő alkalmaz 300 acre-en, nem pedig 10 bérlő egyenként 30 acre-en) „a cselédek arányában is, s ezt csak a gyakorlat embereinek könnyű megérteniök; persze, az ember azt mondhatja, hogy 1 úgy aránylik a 4-hez, mint 3 a 12-höz; de ez nem áll helyt a gyakorlatban; mert aratáskor és sok más műveletnél, amely ilyesfajta sietséget követel, a munkát sok kéz egybefogásával jobban és gyorsabban végzik el: aratáskor például 2 kocsis, 2 rakodó, 2 adogató, 2 gereblyés, a többi pedig az asztagnál vagy a csűrben együttesen kétszer annyi munkát végez, mint amennyit ugyanennyi kéz különböző csapatokban, különböző gazdaságokban elosztva végezne.” („An Inquiry into the Connection between the Present Price of Provisions and the Size of Farms. By a Farmer” [Vizsgálódás az élelmiszerek jelenlegi ára és a bérletek nagysága közötti összefüggésről. Írta Egy Bérlő], London 1773, 7—8. old.)*
¹³* Arisztotelész meghatározása tulajdonképpen azt mondja, hogy az ember természettől fogva városi polgár. Ez a klasszikus ókorra éppolyan jellemző, mint a jenkire Franklinnak az a meghatározása, hogy az ember természettől fogva szerszámcsináló.*

Ámbár sokan végeznek egyidejűleg együttesen egy munkát vagy egyenlő fajta munkát, mégis az egyesek egyéni munkája mint az összmunka része magának a munkafolyamatnak különböző szakaszait képviselheti, amelyeket a munkatárgy, a kooperáció következtében, gyorsabban fut be. Ha például a kőművesek láncot alkotnak, hogy az építőköveket az állvány lábától a tetejére továbbítsák, mindegyikük ugyanazt teszi, mégis az egyes műveletek az összművelet folyamatos részeit, különös szakaszait alkotják, melyeket minden építőkőnek be kell futnia a munkafolyamatban és amelyek révén az összmunkás mondjuk 24 keze gyorsabban továbbítja a köveket, mint a két keze az egyes munkásnak, aki az állványzaton fel- és lemászik.¹⁴*
¹⁴* „Meg kell még jegyeznünk, hogy ez a részleges munkamegosztás akkor is létrejöhet, ha a munkások ugyanazzal a munkával foglalatoskodnak. A kőművesek például, akik a téglákat kézről kézre továbbítják a felső állványra, valamennyien ugyanazt a munkát végzik, és mégis van köztük bizonyos fajta munkamegosztás, mely abban áll, hogy mindegyikük egy adott térközben továbbítja a téglát és hogy valamennyien együtt sokkal hamarabb juttatják el a kijelölt helyre, mintha mindegyikük külön-külön vinné fel a tégláját a felső állványra.” (F. Skarbek: „Théorie des richesses sociales” [A társadalmi gazdagság elmélete), II. kiad., Párizs 1839, 1. köt. 97—98. old.)*

A munkatárgy ugyanazt a teret rövidebb idő alatt futja be. Másrészt a munkát kombinálják is, amikor például egy épülethez egyidejűleg több oldalról fognak hozzá, jóllehet a kooperálók egy vagy egyenlő fajta munkát végeznek. A 144 órás kombinált munkanap, amely a munkatárgyhoz térben sok oldalról fog hozzá — mivel a kombinált munkásnak vagy összmunkásnak elől-hátul van szeme meg keze és bizonyos fokig mindenütt jelenvaló —, gyorsabban viszi előre az össztermelést, mint az olyan, többé-kevésbé elszigetelt munkások 12 tizenkétórás munkanapja, akik egyoldalúbban kénytelenek hozzáfogni munkájukhoz. Egyazon idő alatt a termék különböző térbeli részei érlelődnek meg.

Hangsúlyoztuk, hogy a sok, egymást kiegészítő ember egy vagy egyenlő fajta munkát végez, mert a közös munkának e legegyszerűbb formája nagy szerepet játszik a kooperáció legkifejlettebb alakjában is. Ha a munkafolyamat bonyolult, az együtt dolgozók puszta tömege megengedi, hogy a különböző műveleteket különböző kezek között osszák el, ennélfogva egyidejűleg végezzék, és ezáltal az össztermék előállításához szükséges munkaidőt megrövidítsék.¹⁵*
¹⁵* „Ha bonyolult munka elvégzéséről van szó, több dolgot egyidejűleg kell csinálni. Az egyik ezt teszi, miközben a másik azt, és mindannyian hozzájárulnak ahhoz a hatáshoz, melyet az egyes ember nem tudott volna létrehozni. Az egyik evez, miközben a másik kormányoz, a harmadik a hálót veti ki vagy megszigonyozza a halat, és a halászat olyan eredménnyel jár, amely lehetetlen volna e nélkül az összeműködés nélkül.” (Destutt de Tracy: „Traité de la volonté etc.”, 78. old.)*

Sok termelési ágban vannak kritikus pillanatok, azaz maga a munkafolyamat természete által meghatározott olyan időszakok, amelyek alatt meghatározott munkaeredményeket el kell érni. Ha például egy birkanyájat meg kell nyírni vagy bizonyos számú holdról a gabonát le kell aratni és be kell takarítani, akkor a termék mennyisége és minősége attól függ, hogy a műveletet elkezdik-e egy bizonyos időben, és befejezik-e egy bizonyos időre. Az az idő, amelyet a munkafolyamat igénybe vehet, itt ugyanúgy elő van írva, mint mondjuk a heringfogásnál. Az egyes munkás egy napból csak egy munkanapot hasíthat ki, mondjuk 12 órásat, de például 100 munkás kooperációja egy tizenkétórás napot 1200 órás munkanappá tágít. A munka határidejének rövidsége kiegyenlítődik a döntő pillanatban a termelés mezejére dobott munkatömeg nagysága révén. Az idejében való hatás itt sok kombinált munkanap egyidejű alkalmazásától, a hasznos hatás terjedelme pedig a munkások számától függ, e szám azonban mindig kisebb, mint azoké a munkásoké, akik elszigetelten ugyanannyi idő alatt ugyanakkora hatásteret tudnának betölteni.¹⁶* E kooperáció hiánya miatt van az, hogy az Egyesült Államok nyugati részén nagy mennyiségű gabona, és Kelet-Indiának azokon a részein, ahol az angol uralom az ősi közösséget szétrombolta, nagy mennyiségű gyapot évente tönkremegy.¹⁷*
¹⁶* „Ennek (a földművelő munkának) „a kritikus pillanatban való elvégzése annál nagyobb fontosságú.” („An Inquiry into the Connection between the Present Price etc.”, 7. old.) „A földművelésben nincs fontosabb tényező az idő tényezőjénél.” (Liebig: „Über Theorie und Praxis in der Landwirtschaft” [Elméletről és gyakorlatról a mezőgazdaságban], 1856, 23. old.)*
¹⁷* „A következő baj az — s ezt aligha várná valaki egy olyan országban, amely több munkát exportál, mint a világ bármely más országa, talán Kína és Anglia kivételével —, hogy a gyapottisztításhoz lehetetlen elegendő számú kezet kapni. Ennek az a következménye, hogy a termés nagy mennyiségeit leszedetlenül hagyják, más részét pedig a földről szedik fel, miután lehullott és természetesen elszíneződött, részben meg elrothadt, úgyhogy a tulajdonképpeni idényben mutatkozó munkáshiány valójában arra kényszeríti az ültetvényest, hogy beletörődjék azon termés nagy részének elvesztésébe, melyet Anglia oly sóváran vár.” („Bengal Hurkara. Bi-Monthly Overland Summary of News”, 1861. július 22.)*

A kooperáció egyrészt megengedi, hogy a munka térbeli szféráját kiterjesszék, és ezért bizonyos munkafolyamatokban, például lecsapolásnál, gátépítésnél, öntözésnél, csatorna-, út- és vasútépítésnél stb., már a munkatárgy térbeli összefüggésénél fogva szükség van rá. Másrészt lehetővé teszi a termelés területének térbeli szűkítését a termelés szintjéhez képest. A munka térbeli szférájának ez a hatásterülete egyidejű kitágulása mellett végbemenő korlátozása, ami sok hamis költséget (faux frais [improduktív költségek, mellékköltségek]) takarít meg, a munkások összetömörüléséből, különböző munkafolyamatok összehozásából és a termelési eszközök koncentrációjából fakad.¹⁸*
¹⁸* „A művelés előrehaladásával mindazt a tőkét és munkát, sőt talán még többet is, amely egykor 500 acre-t lazán foglalt el, most koncentrálják 100 acre tökéletesebb megművelésére.” Ámbár „a felhasznált tőke és munka összegéhez képest a tér koncentrálódott, a termelés területe mégis kitágult, összehasonlítva a korábban egy egyes, független termelési szereplő által elfoglalt vagy megművelt termelési területtel”. (R. Jones: An Essay on the Distribution of Wealth”, I. rész, „On Rent”, London 1831, 191. old.)*

Elszigetelt egyéni munkanapok ugyanakkora összegével összehasonlítva a kombinált munkanap nagyobb tömegű használati értéket termel és ezért csökkenti az egy meghatározott hasznos hatás eléréséhez szükséges munkaidőt. Akár azért tesz szert a kombinált munkanap az adott esetben erre a fokozott termelőerőre, mert megnöveli a munka mechanikai erőpotenciáját, akár kitágítja térbeli hatásterületét, vagy a termelés szintjéhez viszonyítva leszűkíti a termelés térbeli mezejét, vagy a kritikus pillanatban rövid idő alatt sok munkát mozgat meg, vagy felszítja az egyesek versengését s megfeszíti életerejüket, vagy sok ember egyenlő fajta műveleteire rányomja a folyamatosság és sokoldalúság bélyegét, vagy különböző műveleteket egyidejűleg végez el, vagy közösségi használatuk által gazdaságosabbá teszi a termelési eszközöket, vagy az egyéni munkának a társadalmi átlagmunka jellegét kölcsönzi — a kombinált munkanap sajátos termelőereje minden körülmények között a munka társadalmi termelőereje, vagyis társadalmi munka termelőereje. E termelőerő magából a kooperációból fakad. A másokkal való tervszerű együttműködésben a munkás leveti egyéni korlátait és kifejleszti nembeli képességét.¹⁹*
¹⁹* „Az egy ember ereje igen csekély, de az igen csekély erők egyesítése olyan összerőt alkot, amely nagyobb ezen részerők összegénél, úgyhogy az erők azáltal, hogy egyesítve vannak, megrövidíthetik működésük idejét és kitágíthatják terét.” (G. R. Carli jegyzete P. Verri „Meditazioni etc.”, XV. köt. 196. old.-hoz.)*

Ha egyáltalában munkások nem működhetnek közvetlenül össze anélkül, hogy együtt ne legyenek, ha ezért meghatározott térben való tömörülésük feltétele kooperációjuknak, akkor bérmunkások nem kooperálhatnak anélkül, hogy ugyanaz a tőke, ugyanaz a tőkés egyidejűleg ne alkalmazza őket, tehát munkaerejüket egyidejűleg ne vásárolja meg. E munkaerők összértékének, vagyis a munkások napi, heti stb. bérösszegének ezért a tőkés zsebében már egyesítve kell lennie, mielőtt magukat a munkaerőket a termelés folyamatában egyesítik. 300 munkásnak egyszerre történő kifizetése — ha csak egy napra is — nagyobb tőkekiadást feltételez, mint kevesebb munkásnak hétről hétre történő kifizetése egész éven át. A kooperáló munkások száma, illetve a kooperáció szintje tehát mindenekelőtt annak a tőkének a nagyságától függ, amelyet az egyes tőkés munkaerő vásárlására kiadhat, azaz attól, hogy egy-egy tőkés sok munkás létfenntartási eszközeinek mekkora terjedelmével rendelkezik.

És mint a változóval, ugyanaz a helyzet az állandó tőkével is. A nyersanyagra fordított kiadása például 30-szor nagyobb annak az egy tőkésnek, aki 300 munkást foglalkoztat, mint a 10—10 munkást foglalkoztató 30 tőkés bármelyikének. Igaz, a közösen használt munkaeszközök értékterjedelme és anyagtömege nem nő ugyanabban a mértékben, mint a foglalkoztatott munkások száma, de tetemesen növekszik. Termelési eszközök nagyobb tömegeinek az egyes tőkések kezében való koncentrációja tehát anyagi feltétele a bérmunkások kooperációjának, és a kooperáció terjedelme, vagyis a termelés szintje ennek a koncentrációnak a terjedelmétől függ.

Az egyéni tőke bizonyos minimális nagysága eredetileg úgy jelent meg, mint ami szükséges, hogy az egyidejűleg kizsákmányolt munkások száma, következésképpen a termelt értéktöbblet tömege elegendő legyen ahhoz, hogy magát a munkáltatót feloldozza a kétkezi munka alól, hogy a kismesterből tőkést csináljon és így a tőkeviszonyt formailag létrehozza. Most ez a minimális nagyság anyagi feltételeként jelenik meg annak, hogy sok szétforgácsolt és egymástól független egyéni munkafolyamatot egy kombinált társadalmi munkafolyamattá lehessen átváltoztatni.

Ugyanígy a tőkének a munka feletti parancsnoklása eredetileg csak formális következményeként jelent meg annak, hogy a munkás nem magának, hanem a tőkésnek és ezért a tőkés alatt dolgozik. Sok bérmunkás kooperációjával a tőke parancsnoklása magának a munkafolyamat kivitelezésének követelményévé, valóságos termelési feltétellé fejlődik. A tőkés parancsnoksága a termelés mezején most éppoly nélkülözhetetlenné lesz, mint a tábornok parancsnoksága a csatamezőn.

Minden nagyobb méretekben végzett közvetlenül társadalmi vagy közösségi munkának többé-kevésbé igazgatásra van szüksége, mely közvetíti az egyéni tevékenységek összhangját és betölti azokat az általános funkciókat, amelyek a termelő összorganizmus — önálló szervei mozgásától megkülönböztetett — mozgásából fakadnak. Az egyes hegedűjátékos önmagát vezényli, a zenekarnak szüksége van a karmesterre. A vezetés, felügyelet és közvetítés e funkciója a tőke funkciójává lesz, mihelyt a neki alárendelt munka kooperatívvá válik. A tőke sajátos funkciójaként a vezetés funkciója sajátos jellemvonásokra tesz szert.

Először is a tőkés termelési folyamat indítéka és meghatározó célja a tőke lehető legnagyobb önértékesítése²⁰*, azaz a lehető legnagyobb értéktöbblet termelése, tehát a munkaerő lehető legnagyobb kizsákmányolása a tőkés által.
²⁰* „A profit… az üzlet egyetlen célja.” (J. Vanderlint: „Money answers etc.”, 11. old.)*

Az egyidejűleg foglalkoztatott munkások tömegével együtt növekszik a munkások ellenállása és ezzel szükségszerűen a tőke nyomása is, amely ennek az ellenállásnak a leküzdésére irányul. A tőkés vezető szerepe nemcsak a társadalmi munkafolyamat természetéből fakadó és ahhoz tartozó külön funkció, hanem egyszersmind egy társadalmi munkafolyamat kizsákmányolásának funkciója is és ezért a kizsákmányoló és a kizsákmányolás nyersanyaga közötti elkerülhetetlen antagonizmusban gyökerezik. Éppígy a bérmunkással idegen tulajdonként szemben álló termelési eszközök terjedelmével együtt növekszik célszerű alkalmazásuk ellenőrzésének szükségessége.²¹*
²¹* Egy angol nyárspolgári lap, a „Spectator”, 1866. május 26-án arról tudósít, hogy a „Wirework Company of Manchester”-nél [Manchesteri Sodronygyártó Társaságnál], miután a tőkés és a munkások között bizonyos fajta társasviszony létesült, „az első eredmény a pocsékolás hirtelen csökkenése volt, mert az emberek nem látták be, miért pocsékolják jobban a saját tulajdonukat, mint bármelyik más vállalkozóét; márpedig a pocsékolás, a behajthatatlan követelések mellett, talán a legfőbb forrása az ipari veszteségnek”. Ugyanez a lap a következőkben fedezi fel a Rochdale cooperative experiments⁹³ alaphibáját: „They showed that associations of workmen could manage shops, mills, and almost all forms of industry with success, and they immensely improved the condition of the men, but then they did not leave a clear place for masters.” („Bebizonyították, hogy munkástársaságok sikeresen tudnak kezelni boltokat, gyárakat és az ipar csaknem valamennyi formáját, s rendkívüli módon megjavították az emberek helyzetét, de! de azután nem hagytak látható helyet tőkések számára.” Quelle horreur [mely szörnyűség]!)*

A bérmunkások kooperációja továbbá puszta hatása a tőkének, mely őket egyidejűleg alkalmazza. Funkcióik összefüggése és termelő összorganizmusként való egységük rajtuk kívül, a tőkében van, amely együvé hozza és együtt tartja őket. Munkáik összefüggése ezért eszmeileg mint a tőkés terve, gyakorlatilag mint a tőkés tekintélye lép velük szembe, mint egy idegen akarat hatalma, amely cselekvésüket a maga céljának veti alá.

Tartalmát tekintve ezért a tőkés vezetés kettős jellegű, mivel kettős jellegű maga a vezetendő termelési folyamat is — amely egyrészt egy termék előállítására szolgáló társadalmi munkafolyamat, másrészt a tőke értékesítési folyamata —, formáját tekintve viszont zsarnoki. A kooperáció nagyobb méretű kifejlődésével e zsarnokság kifejleszti sajátságos formáit. A tőkés először, mihelyt tőkéje elérte azt a minimális nagyságot, amellyel a tulajdonképpeni tőkés termelés csak megkezdődik, mentesül a kétkezi munkától; most pedig még az egyes munkások és munkáscsoportok feletti közvetlen és folytonos felügyelet funkcióját is átruházza a bérmunkások egy különös fajtájára. Ahogy egy hadseregnek katonai, úgy az egyazon tőke parancsnoksága alatt összeműködő munkástömegnek ipari főtisztekre (igazgatókra, managerekre) és altisztekre (munkafelügyelőkre, foremanekre, overlookerekre, contremaítreekre) van szüksége, akik a munkafolyamat alatt a tőke nevében parancsnokolnak. A felügyelet munkája ezek kizárólagos funkciójává szilárdul. A politikai gazdász, amikor a független parasztok vagy önálló kézművesek termelési módját összehasonlítja a rabszolgaságon nyugvó ültetvénygazdálkodással, a felügyeletnek ezt a munkáját a faux frais de production [a termelés improduktív költségei, mellékköltségei] közé számítja.^21a* Ezzel szemben a tőkés termelési mód vizsgálatakor a vezetés funkcióját, amennyiben az a közösségi munkafolyamat természetéből fakad, azonosítja ugyanezzel a funkcióval, amennyiben azt e folyamat tőkés és ezért antagonisztikus jellege szabja meg.²²* A tőkés nem azért tőkés, mert ipari vezető, hanem azért lesz ipari parancsnok, mert tőkés. A főparancsnokság az iparban a tőke velejárója lesz, mint ahogy a hűbériség idején a főparancsnokság háborúban és bíráskodásban a földtulajdon velejárója volt.^22a*
^21a* Cairnes professzor, miután a „superintendence of labourt” [munka feletti felügyeletet] mint az Észak-Amerika déli államaiban folyó rabszolgatermelés egyik fő jellegzetességét ábrázolta, így folytatja: „A paraszti tulajdonosnak” (Északon), „aki munkájának egész termékét elsajátítja, nincs szüksége egyéb ösztönzésre ahhoz, hogy erejét megfeszítse. A felügyelet itt teljesen felesleges.” (Cairnes: „The Slave Power”, 48—49. old.)*
²²* Sir James Steuart, aki egyáltalában kitűnik azzal, hogy jól látja különböző termelési módok jellegzetesen társadalmi különbségeit, megjegyzi: „Miért teszik tönkre nagy manufaktúra-vállalkozások a magánipart, ha nem azért, mert közelebb jutnak a rabszolgák egyszerűségéhez?” („Principles of Political Economy”, London 1767, I. köt. 167—168. old.)*
^22a* Auguste Comte és iskolája ezért ugyanúgy bebizonyíthatta volna a hűbérurak örök szükségességét, mint ahogy ezt a tőkeurakat illetően megtette.*

A munkás addig tulajdonosa munkaerejének, amíg annak eladójaként a tőkéssel alkuszik, és csak azt adhatja el, amije van, egyéni, elszigetelt munkaerejét. Ezt a viszonyt semmiképpen sem változtatja meg az, hogy a tőkés 100 munkaerőt vásárol meg, nem egyet, vagyis hogy 100 egymástól független munkással köt szerződést, nem eggyel. A 100 munkást anélkül is alkalmazhatja, hogy kooperáltatná őket. A tőkés ezért megfizeti a 100 önálló munkaerő értékét, de nem fizeti meg a 100-nak kombinált munkaerejét. Mint független személyek a munkások elszigetelt emberek, akik egyazon tőkével, de nem egymással lépnek viszonyba. Kooperációjuk csak a munkafolyamatban kezdődik, de a munkafolyamatban már megszűntek önmagukéi lenni. Azzal, hogy beléptek a munkafolyamatba, a tőke már bekebelezte őket. Mint kooperálok, mint egy dolgozó organizmus tagjai, maguk a munkások csak a tőke különös létezési formáját alkotják. A termelőerő, amelyet a munkás mint társadalmi munkás fejleszt ki, ezért a tőke termelőereje. A munka társadalmi termelőereje ingyen fejlődik, mihelyt a munkásokat meghatározott feltételek közé helyezik, márpedig a tőke az, amely e feltételek közé helyezi őket. Mivel a munka társadalmi termelőereje a tőkének semmibe sem kerül, mivel másrészt a munkás e termelőerőt nem fejleszti ki, mielőtt maga a munkája nem kerül a tőke birtokába, ezért a munka társadalmi termelőereje olyan termelőerőként jelenik meg, amely a tőkének természettől fogva megvan, a tőke immanens termelőerejeként.

Nagyszerűen mutatkozik meg az egyszerű kooperáció hatása a régi ázsiaiak, egyiptomiak, etruszkok stb. óriásműveiben. „A régmúlt időkben megtörtént, hogy ezeknek az ázsiai államoknak polgári és katonai kiadásaik fedezése után fölös létfenntartási eszközeik maradtak, amelyeket a pompa és a haszon műveire fordíthattak. Az, hogy csaknem az egész nem-földművelő népesség keze és karja felett parancsnokoltak [ … ] s hogy az egyeduralkodó és a papság kizárólagosan rendelkezett ezzel a felesleggel, megadta nekik az eszközöket ama hatalmas emlékművek felállítására, amelyekkel az országot megtöltötték … Az óriási szobrok és a roppant tömegek mozgatásánál, melyek szállítása ámulatot kelt, csaknem kizárólag emberi munkát alkalmaztak, nagy pazarlással. A munkások száma és erőfeszítéseik koncentrációja elegendőnek bizonyult. Így látunk hatalmas korallzátonyokat az óceán mélységeiből szigetekké dagadni és szárazfölddé formálódni, bár minden egyéni lerakó (deposi-tary) parányi, gyönge és hitvány. Egy ázsiai monarchia nem-földművelő munkásai egyéni testi fáradozásukon kívül keveset tehettek hozzá a nűhöz, ám erejük számukban rejlett, és az e tömegek feletti igazgatás hatalma adta ezeknek az óriási műveknek az eredetét. A jövedelmeknek, amelyekből a munkások élnek, egy kézben vagy kevés kézben való koncentrációja volt az, ami ilyen vállalkozásokat lehetővé tett.”²³* Az ázsiai és egyiptomi királyoknak vagy az etruszk teokratáknak stb. ez a hatalma a modern társadalomban a tőkésre szállott át, akár elszigetelt tőkésként lép fel, akár — mint a részvénytársaságok esetében — kombinált tőkésként.
²³* R. Jones: „Text-Book of Lectures etc.”, 77—78. old. A Londonban és más európai fővárosokban levő óasszír, egyiptomi stb. gyűjtemények szemtanúivá tesznek bennünket e kooperatív munkafolyamatoknak.*

A munkafolyamatbeli kooperáció, ahogy azt az emberi kultúra kezdetein, vadásznépeknél^23a* vagy mondjuk az indiai közösségek földművelésében uralkodni látjuk, egyrészt a termelési feltételek közös tulajdonán alapul, másrészt azon, hogy az egyes egyén még éppoly kevéssé szakadt le a törzs vagy a közösség köldökzsinórjáról, mint a méh-egyén a kaptárról.
^23a* Linguet-nek a „Théorie des lois civiles”-ben talán igaza van, amikor a vadászatot a kooperáció első formájának és az embervadászatot (a háborút) a vadászat egyik első formájának mondja.*

Mindkét körülmény megkülönbözteti ezt a tőkés kooperációtól. A nagyméretű kooperációnak az antik világban, a középkorban és a modern gyarmatokon való szórványos alkalmazása közvetlen uralmi és szolgasági viszonyokon, többnyire rabszolgaságon nyugszik. A kooperáció tőkés formája ellenben eleve a szabad bérmunkást tételezi fel, aki munkaerejét a tőkének eladja. Történelmileg azonban e kooperáció a parasztgazdasággal és a független kézműves üzemmel — akár céhformája van ennek, akár nem — ellentétben fejlődik ki.²⁴* Velük szemben a tőkés kooperáció nem a kooperáció egy különös történelmi formájaként jelenik meg, hanem maga a kooperáció jelenik meg a tőkés termelési folyamatra nézve sajátságos és e folyamatot sajátosan megkülönböztető történelmi formaként.
²⁴* A kis parasztgazdaság és a független kézműves üzem, amelyek részben a feudális termelési mód bázisát alkotják, részben ennek felbomlása után a tőkés üzem mellett jelennek meg, egyszersmind a klasszikus közösségek gazdasági alapjai azok virágkorában, miután az eredetileg keleti közös tulajdon felbomlott, és mielőtt a rabszolgaság a termelést komoly mértékben hatalmába kerítette.*

Mint ahogy a munkának a kooperáció által kifejlesztett társadalmi termelőereje a tőke termelőerejeként, úgy maga a kooperáció a tőkés termelési folyamat sajátos formájaként jelenik meg, ellentétben az elszigetelt független munkások vagy akár kismesterek termelési folyamatával. Ez az első változás, amelyen a valóságos munkafolyamat átmegy azáltal, hogy a tőke alá rendelik. Ez a változás természetadta módon megy végbe. Előfeltétele — nagyobb számú bérmunkás egyidejű foglalkoztatása egyazon munkafolyamatban — a tőkés termelés kiindulópontja. Ez utóbbi egybeesik magával a tőke létezésével. Ha ezért egyrészt a tőkés termelési mód úgy mutatkozik meg, mint történelmi szükségszerűség, amely megköveteli a munkafolyamat társadalmi folyamattá változtatását, akkor másrészt a munkafolyamatnak ez a társadalmi formája úgy mutatkozik meg, mint a tőke által alkalmazott módszer arra, hogy e folyamatot termelőerejének fokozása útján hasznot hajtóbban zsákmányolja ki.

Eddig vizsgált egyszerű alakjában a kooperáció egybeesik a nagyobb méretű termeléssel, de nem szilárd, jellegzetes formája a tőkés termelési mód egy különös fejlődési korszakának. Legfeljebb megközelítőleg jelenik meg így a manufaktúrának még kézműszerű kezdeteiben²⁵* és a nagyarányú földművelésnek abban a fajtájában, amely a manufaktúra-időszaknak felel meg, és amely lényegileg csak az egyidejűleg alkalmazott munkások tömegében és a koncentrált termelési eszközök terjedelmében különbözik a parasztgazdaságtól. Az egyszerű kooperáció még mindig uralkodó forma az olyan termelési ágakban, ahol a tőke nagy méretekben működik anélkül, hogy a munka megosztása vagy a gépi berendezés jelentős szerepet játszanának.
²⁵* „Vajon nem azzal lehet-e munkát előbbre vinni, hogy sokak ügyességét, iparkodását és versengését ugyanazon a munkán egyesítik? Vajon másképpen emelhette volna-e Anglia a maga gyapjú-manufaktúráját ilyen nagy tökélyre?” (Berkeley: „The Querist’ London 1750, 56. old. 521. §)*

A kooperáció a tőkés termelési mód alapformája marad, ámbár egyszerű alakja maga mint különös forma jelenik meg továbbfejlődött formái mellett.

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Marx – Tőke 1 – A relatív értéktöbblet termelése
(idézet: Marx és Engels válogatott művei 2)

Negyedik szakasz
A relatív értéktöbblet termelése
Tízedik fejezet
A relatív értéktöbblet fogalma
A munkanapnak azt a részét, amely csupán a tőke által megfizetett munkaerő-érték egyenértékét termeli, eddig állandó nagyságnak vettük, mint ahogy adott termelési feltételek között, a társadalom gazdasági fejlődésének egy meglevő fokán valóban az is. E szükséges munkaidején túl dolgozhatott a munkás 2, 3, 4, 6 stb. órát. E meghosszabbítás nagyságától függött az értéktöbblet rátája és a munkanap nagysága. A szükséges munkaidő állandó volt, ezzel szemben az összmunkanap változó. Tegyünk fel most egy munkanapot, amelynek nagysága valamint szükséges munkára és többletmunkára való megoszlása adott. Az ac vonal,

a——————————b——c,

jelképezzen például egy 12 órás munkanapot, az ab rész 10 óra szükséges munkát, a bc rész 2 óra többletmunkát. Hogyan lehet mármost az értéktöbblet termelését megnövelni, azaz a többletmunkát meghosszabbítani ac minden további meghosszabbítása nélkül, ill. minden további meghosszabbításától függetlenül?

Noha az ac munkanap határai adottak, bc meghosszabbíthatónak látszik, ha nem úgy, hogy végpontján, c-n — amely egyúttal az ac munkanap végpontja — túl terjesztjük ki, akkor úgy, hogy kezdőpontját, b-t, ellenkező irányban, a felé toljuk el. Tegyük fel, hogy az

a—————————b’—b——c,

vonalon a b’—b rész bc felével, vagyis egy munkaórával egyenlő. Ha mármost az ac tizenkétórás munkanapban a b pontot b’-höz toljuk, akkor bc b’c-vé bővül, a többletmunka a felével, 2 óráról 3-ra megnő, bár a munkanap továbbra is csak 12 órás. De a többletmunkának ez a kibővítése bc-ről b’c-re, 2 óráról 3-ra, nyilvánvalóan lehetetlen a szükséges munkának ab-ről ab’-re, vagyis 10 óráról 9-re való egyidejű összehúzódása nélkül. A többletmunka meghosszabbodásának a szükséges munka megrövidülése felelne meg, vagyis a munkaidőnek egy olyan része, amelyet a munkás eddig valójában önmaga számára használt fel, a tőkés számára való munkaidővé változik át. Nem a munkanap hossza változnék meg, hanem megoszlása szükséges munkára és többletmunkára.

Másrészt a többletmunka nagysága nyilvánvalóan maga is adott a munkanap adott nagyságával és a munkaerő adott értékével. A munkaerő értéke, azaz a munkaerő termeléséhez megkívánt munkaidő, meghatározza az értékének újratermeléséhez szükséges munkaidőt. Ha egy munkaóra ½ sh., azaz 6 d. aranymennyiségben testesül meg és a munkaerő napi értéke 5 sh., akkor a munkásnak napi 10 órát kell dolgoznia, hogy munkaerejének a tőke által megfizetett napi értékét pótolja, vagyis hogy szükséges napi létfenntartási eszközei értékének egyenértékét megtermelje. E létfenntartási eszközök értékével adva van munkaerejének értéke,¹* munkaerejének értékével pedig szükséges munkaidejének nagysága.
¹* A napi átlagbér értékét az határozza meg, ami a munkásnak kell „avégett, hogy éljen, dolgozzék és nemzzen”. (William Petty: „Political Anatomy of Ireland” [Írország politikai anatómiája], 1672, 64. old.) „A munka ára mindig a szükségleti javak árából tevődik össze.” A munkás nem kapja meg a megfelelő bért, „amikor… a munkás bére nem tarthat fenn a munkás alacsony rendjének és helyzetének megfelelően akkora családot, amekkora sokuknak gyakran osztályrészül jut”. (J. Vanderlint: „Money answers all Things” [A pénz mindenre felel], 15, old.) „Az egyszerű munkásnak, akinek csak karja és iparkodása van, csak annyiban van valamije, amennyiben sikerül fáradságát másoknak eladnia… Mindenfajta munkánál annak kell történnie, és valóban az is történik, hogy a munkás bére arra korlátozódik, amire szüksége van megélhetése biztosításához.” (Turgot: „Réflexions etc.”; „Oeuvres”, Daire kiadása, I. köt. 10. old.) „A létszükségleti javak ára valójában a munka termelésének költsége.” (Malthus: „Inquiry into etc. Rent”, London 1815, 48. old., jegyzet.)*

A többletmunka nagyságát viszont akkor kapjuk meg, ha a szükséges munkaidőt levonjuk az összmunkanapból. 10 órát 12-ből levonva marad 2, és nehéz elképzelni, hogyan lehet a többletmunkát az adott feltételek között 2 órán túl meghosszabbítani. Lehetséges persze, hogy a tőkés 5 sh. helyett csak 4 sh. 6 d.-t vagy még kevesebbet fizet a munkásnak. E 4 sh. 6 d. érték újratermeléséhez 9 munkaóra elegendő lenne, a tizenkétórás munkanapból ennélfogva 2 óra helyett 3 jutna a többletmunkára, és maga az értéktöbblet 1 sh.-ről 1 sh. 6 d.-re növekednék. Ezt az eredményt azonban csak úgy lehetne elérni, ha a munkás bérét munkaerejének értéke alá nyomnák. A 4 sh. 6 d. révén, amelyet 9 óra alatt termel, a munkás ¹/₁₀-ével kevesebb létfenntartási eszközzel rendelkezik, mint azelőtt, és így munkaerejének csak satnya újratermelése megy végbe. A többletmunka itt csak normális határainak túllépése révén hosszabbodnék meg, birodalma csak a szükséges munkaidő birodalma egy részének bitorló elszakítása révén bővülne ki. Ámbár ez a módszer a munkabér valóságos mozgásában fontos szerepet játszik, itt ki van rekesztve azzal az előfeltételezéssel, hogy az árukat, tehát a munkaerőt is, teljes értékükön veszik és adják el. Ha ezt már feltettük, akkor a munkaerő termeléséhez, illetve értékének újratermeléséhez szükséges munkaidő nem csökkenhet azért, mert a munkás bére munkaerejének értéke alá süllyed, hanem csak akkor, ha maga ez az érték süllyed. A munkanap adott hossza esetén a többletmunka meghosszabbodásának a szükséges munkaidő megrövidüléséből kell fakadnia, nem fordítva, a szükséges munkaidő megrövidülésének a többletmunka meghosszabbodásából. Példánkban a munkaerő értékének valóban ¹/₁₀-ével kell süllyednie, hogy a szükséges munkaidő ¹/₁₀-ével, 10 óráról 9-re csökkenjen, és hogy ezért a többletmunka 2 óráról 3-ra hosszabbodjék.

A munkaerő értékének ilyen ¹/₁₀-nyi süllyedése viszont feltételezi, hogy a létfenntartási eszközöknek ugyanazt a tömegét, amelyet korábban 10 óra alatt termeltek, most 9 alatt termelik. Ez azonban lehetetlen a munka termelőerejének fokozódása nélkül. Adott eszközökkel a cipész például egy pár csizmát készíthet egy tizenkétórás munkanap alatt. Hogy ugyanezen idő alatt két pár csizmát készítsen, munkája termelőerejének meg kell kétszereződnie, ez pedig nem kétszereződhet meg anélkül, hogy munkaeszközeiben, vagy munkamódszerében, vagy mind a kettőben egyszerre változás ne történjék. Ezért forradalomnak kell bekövetkeznie munkája termelési feltételeiben, azaz termelési módjában, és ennélfogva magában a munkafolyamatban. A munka termelőerejének fokozásán itt egyáltalában a munkafolyamatban történő olyan változást értünk, amelynek révén az egy áru termeléséhez társadalmilag szükséges munkaidő megrövidül, tehát egy kisebb munkamennyiség tesz szert arra az erőre, hogy nagyobb használatiérték-mennyiséget termeljen.²* Míg tehát az értéktöbblet-termelés eddig vizsgált formájában a termelési módot adottnak feltételeztük, a szükséges munkának többletmunkává való átváltoztatása révén történő értéktöbblet-termelés szempontjából semmi esetre sem elegendő, hogy a tőke a munkafolyamatot történelmileg rámaradt, vagyis meglevő alakjában kerítse hatalmába és csak meghosszabbítsa tartamát. Forradalmasítania kell a munkafolyamat technikai és társadalmi feltételeit, tehát magát a termelési módot, hogy a munka termelőerejét fokozza, a munka termelőerejének fokozása révén a munkaerő értékét csökkentse és ily módon a munkanapnak ezen érték újratermeléséhez szükséges részét megrövidítse.
²* „A mesterségek tökéletesedése nem más, mint olyan új módok felfedezése, amelyek révén egy terméket kevesebb emberrel, vagy (ami ugyanaz) rövidebb idő alatt lehet elkészíteni, mint azelőtt.” (Galiani: „Della moneta”, 158—159. old.) „A termelési költségekben való megtakarítás nem lehet más, mint a termeléshez felhasznált munkamennyiségben való megtakarítás.” (*Sismondi: „Etudes etc.”, I. köt. 22. old.)*

A munkanap meghosszabbítása révén termelt értéktöbbletet abszolút értéktöbbletnek nevezem; azt az értéktöbbletet viszont, amely a szükséges munkaidő megrövidítéséből és a munkanap két alkotórésze közötti nagyságviszony megfelelő megváltozásából fakad — relatív értéktöbbletnek.

Ahhoz, hogy a munkaerő értékét csökkentse, a termelőerő fokozódásának olyan iparágakat kell megragadnia, amelyeknek termékei a munkaerő értékét meghatározzák, tehát vagy a szokásos létfenntartási eszközök körébe tartoznak, vagy helyettesíthetik ezeket. Egy áru értékét azonban nemcsak annak a munkának a mennyisége határozza meg, amely a végső formát adja meg neki, hanem éppígy a termelési eszközeiben foglalt munkatömeg is. Például egy csizma értékét nemcsak a cipészmunka határozza meg, hanem a bőr, az enyv, a fonal stb. értéke is. A termelőerő fokozódása és az áruk megfelelő olcsóbbodása azokban az iparokban, amelyek az állandó tőke anyagi elemeit, a szükséges létfenntartási eszközök létrehozására szolgáló munkaeszközöket és munkaanyagot szolgáltatják, ugyancsak csökkenti tehát a munkaerő értékét. Olyan termelési ágakban ellenben, amelyek sem szükséges létfenntartási eszközöket, sem előállításukhoz való termelési eszközöket nem szolgáltatnak, a megnövekedett termelőerő a munkaerő értékét nem érinti.

Az olcsóbbá lett áru a munkaerő értékét természetesen csak pro tanto, azaz csak olyan arányban csökkenti, amilyenben a munkaerő újratermelésébe belekerül. Az ing például szükséges létfenntartási eszköz, de csak egy a sok közül. Olcsóbbodása a munkásnak ingekre fordított kiadását csökkenti csupán. A szükséges létfenntartási eszközök teljes összege azonban csak különféle árukból áll, amelyek mind különös iparok termékei, és minden ilyen áru értéke mindig a munkaerő értékének bizonyos hányadát alkotja. Ez az érték az újratermeléséhez szükséges munkaidővel együtt csökken, s e munkaidő összmegrövidülése a mindezen különös termelési ágakban végbement megrövidüléseinek összegével egyenlő. Ezt az általános eredményt itt úgy tárgyaljuk, mintha az minden egyes esetben közvetlen eredmény és közvetlen cél lenne. Amikor az egyes tőkés a munka termelőerejének fokozása révén például ingeket olcsóbbá tesz, semmi esetre sem szükségszerűen az a cél lebeg előtte, hogy a munkaerő értékét és ennélfogva a szükséges munkaidőt pro tanto csökkentse, de csak amennyire végül is hozzájárul ehhez az eredményhez, járul hozzá az értéktöbblet általános rátájának emeléséhez.³* A tőke általános és szükségszerű tendenciáit meg kell különböztetni e tendenciák megjelenési formáitól.
³* „Ha a gyáros a gépi berendezés tökéletesítése révén termékeit megkétszerezi …” (végül) „csupán annyiban nyer, amennyiben ezáltal módja van a munkást olcsóbban ruházni … s így az összhozadék kisebb hányada jut a munkásra.” (Ramsay: „An Essay on the Distribution of Wealth”, 168—169. old.)*

Azt az utat-módot, ahogyan a tőkés termelés benső törvényei a tőkék külső mozgásában megjelennek, a konkurencia kényszertörvényeiként érvényesülnek és ezért indítékként az egyéni tőkés tudatába jutnak, most nem kell szemügyre vennünk, de annyi eleve kiviláglik, hogy a konkurencia tudományos elemzése csak akkor lehetséges, ha a tőke belső természetét már felfogtuk, ugyanúgy, ahogy az égitestek látszólagos mozgása csak annak érthető, aki valóságos, de érzékileg nem észlelhető mozgásukat ismeri. Mégis, a relatív értéktöbblet termelésének megértéséhez, pusztán a már elért eredmények alapján, meg kell jegyeznünk a következőket.

Ha egy munkaóra 6 d. vagyis ½ sh. aranymennyiségben testesül meg, akkor tizenkétórás munkanap alatt 6 sh. értéket termelnek. Tegyük fel, hogy a munka adott termelőereje mellett e 12 munkaóra alatt 12 darab árut készítenek. Az egyes darabokhoz elhasznált termelési eszközök, nyersanyag stb. értéke legyen 6 d. Ilyen körülmények között az egyes áru 1 sh.-be kerül, tudniillik 6 d. a termelési eszközök értéke, 6 d. a feldolgozásuk során újonnan hozzátett érték. Tegyük fel mármost, hogy egy tőkésnek sikerül a munka termelőerejét megkétszerezni és ezért a tizenkétórás munkanap alatt nem 12, hanem 24 darab ilyenfajta árut termelni. Ha a termelési eszközök értéke változatlan, az egyes áru értéke most 9 d.-re süllyed, tudniillik 6 d. lesz a termelési eszközök értéke, 3 d. pedig az utolsó munka által újonnan hozzátett érték. A termelőerő megkétszereződése ellenére a munkanap továbbra is csak 6 sh. új értéket hoz létre, amely azonban most kétszer annyi termékre oszlik el. Minden egyes termékre ezért most ennek az összértéknek nem ¹/₁₂-e, hanem már csak ¹/₂₄-e , nem 6 d., hanem 3 d. jut, vagy, ami ugyanaz, a termelési eszközökhöz, termékké változásuk során, darabját számítva, most már csak egy fél munkaóra tevődik hozzá, nem pedig egy egész, mint korábban. Ennek az árunak egyéni értéke most társadalmi értéke alatt van, azaz kevesebb munkaidőbe kerül, mint az ugyanilyen cikkek nagy halmaza, amelyet a társadalmi átlagfeltételek között termeltek. Darabja átlagosan 1 sh.-be kerül, vagyis 2 óra társadalmi munkát testesít meg; a megváltoztatott termelési mód eredményeképp csak 9 d.-be kerül, vagyis csak 1½ munkaórát tartalmaz. Egy árunak azonban nem az egyéni, hanem a társadalmi értéke a valóságos értéke, vagyis ezt nem az a munkaidő méri, amelybe az egyes esetben a termelőnek ténylegesen kerül, hanem a termeléséhez társadalmilag szükséges munkaidő. Ha tehát az a tőkés, aki az új módszert alkalmazza, áruját társadalmi értékén, 1 sh.-ért adja el, akkor 3 d.-vel egyéni értéke felett adja el és így 3 d. extra-értéktöbbletet realizál. Másrészt viszont a tizenkétórás munkanap most számára 24 darab áruban testesül meg, nem mint korábban 12-ben. Hogy tehát egy munkanap termékét eladhassa, kétszeres kelendőségre, vagyis kétszerte nagyobb piacra van szüksége. Egyébként változatlan körülmények között árui csak akkor hódítanak nagyobb teret a piacon, ha áruk összezsugorodik. Ezért egyéni értékük felett, de társadalmi értékük alatt fogja eladni őket, darabját mondjuk 10 d.-ért. Így minden egyes darabon még mindig 1 d. extra-értéktöbbletet keres. Értéktöbbletének ez az emelkedése végbemegy, akár beletartozik áruja a szükséges létfenntartási eszközök körébe és ezért mint meghatározó tényező belekerül a munkaerő általános értékébe, akár nem. Az utóbbi körülménytől eltekintve, minden egyes tőkés számára megvan tehát az indíték arra, hogy az árut a munka termelőerejének fokozásával olcsóbbá tegye.

De az értéktöbblet termelésének fokozása még ebben az esetben is a szükséges munkaidő megrövidítéséből és a többletmunka ennek megfelelő meghosszabbításából fakad.^3a*
^3a* „Egy ember profitja nem attól függ, hogy más emberek munkájának terméke felett parancsnokol, hanem attól, hogy maga a munka felett parancsnokol. Ha javait magasabb áron tudja eladni, míg munkásainak bére változatlan marad, akkor világos, hogy hasznot húz… Egy kisebb hányada annak, amit megtermel, elegendő ahhoz, hogy ezt a munkát mozgásba hozza, és következésképpen nagyobb hányad marad neki magának.” („Outlines of Political Economy”, London 1832, 49—50. old.)*

Tegyük fel, hogy a szükséges munkaidő 10 óra, vagyis a munkaerő napi értéke 5 sh., a többletmunka 2 óra, a naponta termelt értéktöbblet ennélfogva 1 sh. Tőkésünk azonban most 24 darabot termel, és ezt darabonként 10 d.-ért, vagyis összesen 20 sh.-ért adja el. Minthogy a termelési eszközök értéke egyenlő 12 sh.-gel, 14²/₅ darab áru csak az előlegezett állandó tőkét pótolja. A tizenkétórás munkanap a fennmaradó 9³/₅ darabban testesül meg. Minthogy a munkaerő ára = 5 sh., 6 darab termékben a szükségei munkaidő és 3³/₅ darabban a többletmunka testesül meg. A szükséges munka és a többletmunka aránya, amely a társadalmi átlagfeltételek között 5:1 volt, most már csak 5:3. Ugyanezt az eredményt kapjuk meg a következőképpen: a tizenkétórás munkanap termékértéke 20 sh. Ebből 12 sh. a termelési eszközöknek csak újramegjelenő értékére jut. Marad tehát 8 sh. mint annak az értéknek pénzkifejezése, amelyben a munkanap megtestesül. Ez a pénzkifejezés nagyobb, mint az ugyanilyen fajta társadalmi átlagmunkának a pénzkifejezése, amelyből 12 óra csak 6 sh.-ben fejeződik ki. A kivételes termelőerejű munka hatványozott munkaként hat, vagyis ugyanakkora időközökben nagyobb értékeket hoz létre, mint az ugyanilyen fajta társadalmi átlagmunka. Tőkésünk azonban továbbra is csak 5 sh.-et fizet a munkaerő napi értékéért. A munkásnak tehát a korábbi 10 óra helyett most már csak 7½ órára van szüksége ahhoz, hogy ezt az értéket újratermelje. Többletmunkája ezért 2½  órával növekszik, az általa termelt értéktöbblet 1-ről 3 sh.-re nő. Ezért az a tőkés, aki a tökéletesített termelési módot alkalmazza, a munkanapnak nagyobb részét sajátítja el a többletmunkára, mint ugyanazon üzletág többi tőkése. Ez a tőkés az egyes esetben teszi azt, amit a tőke nagyban és egészben tesz a relatív értéktöbblet termelésekor. Másrészt azonban ez az extra-értéktöbblet eltűnik, mihelyt az új termelési mód általánossá lesz és ezzel az olcsóbban termelt áruk egyéni értéke és társadalmi értéke közti különbség eltűnik. A munkaidő által való értékmeghatározásnak ugyanaz a törvénye, amely az új módszert alkalmazó tőkés számára abban a formában válik érezhetővé, hogy áruját társadalmi értéke alatt kell eladnia, versenytársait a konkurencia kényszertörvényeként hatva rászorítja az új termelési mód bevezetésére.⁴*
⁴* „Ha szomszédom azáltal, hogy kevés munkával sokat csinál, olcsón tud eladni, módot kell találnom arra, hogy én is olyan olcsón adhassak el, mint ő. Ezáltal minden mesterség, szakma vagy gép, amely kevesebb kéz munkájával és ennélfogva olcsóbban dolgozik, másokban bizonyos fajta kényszerűséget és versengést szül, hogy vagy használják fel ugyanazt a mesterséget, szakmát vagy gépet, vagy találjanak ki valami hasonlót, és így mindenki egyenlő helyzetben legyen, senki se tudjon olcsóbban eladni szomszédjánál.” („The Advantages of the East India Trade to England” [A kelet-indiai kereskedelem előnyei Anglia számára], London 1720, 67. old.)*

Az értéktöbblet általános rátáját tehát az egész folyamat végül is csak akkor érinti, ha a munka termelőerejének fokozódása olyan termelési ágakat ragadott meg, tehát olyan árukat tett olcsóbbá, amelyek belekerülnek a szükséges létfenntartási eszközök körébe, ennélfogva elemei a munkaerő értékének.

Az áruk értéke fordított arányban áll a munka termelőerejével. A munkaerő értéke hasonlóképpen, hiszen áruértékek határozzák meg. Ezzel szemben a relatív értéktöbblet egyenes arányban áll a munka termelőerejével. Nő a termelőerő növekedésével és csökken a csökkenésével. Egy 12 órás társadalmi átlagmunkanap — a pénzértéket változatlannak feltételezve — mindig ugyanazt a 6 sh.-nyi értékterméket termeli, bárhogyan oszlik is meg ez az értékösszeg a munkaerő értékének egyenértéke és az értéktöbblet között. Ha azonban a fokozódott termelőerő következtében a napi létfenntartási eszközök értéke és ezért a munkaerő napi értéke 5 sh.-ről 3 sh.-re esik, akkor az értéktöbblet 1 sh.-ről 3 sh.-re növekszik. A munkaerő értékének újratermeléséhez eddig 10 munkaórára volt szükség, most pedig már csak 6 munkaóra szükséges ehhez. 4 munkaóra felszabadult és bekebelezhető a többletmunka birodalmába. A tőkének ezért benső törekvése és állandó tendenciája a munka termelőerejének fokozása, hogy az árut és az áru olcsóbbítása révén magát a munkát olcsóbbá tegye.⁵*
⁵* „Akármilyen arányban csökkennek is egy munkás kiadásai, ugyanilyen arányban fog csökkenni a bére is, ha egyidejűleg megszüntetik az ipar korlátozásait.” („Considerations concerning taking off the Bounty on Corn exported etc.” [Nézetek az exportált gabona kiviteli prémiumának eltörléséről], London 1753, 7. old.) „Az üzlet érdeke azt követeli, hogy a gabona és minden élelmiszer a lehető legolcsóbb legyen; mert bárminek, ami megdrágítja őket, meg kell drágítania a munkát is … minden országban, ahol az ipar nincs korlátozva, az élelmiszerek árának befolyásolnia kell a munka árát. Ez utóbbi mindig csökkenni fog, ha a létszükségleti javak olcsóbbá válnak.” (I. m. 3. old.) „A bérek ugyanabban az arányban csökkennek, amelyben a termelés erői nőnek. A gépi berendezés, igaz, olcsóbbítja a létszükségleti javakat, de olcsóbbítja a munkást is.” („A Prize Essay on the Comparative Merits of Competition and Cooperation” [Pályamű a konkurencia és a kooperáció összehasonlított érdemeiről], London 1834, 27. old.)*

Az áru abszolút értéke a tőkés számára, aki termeli, önmagában véve közömbös. Őt csak az áruban rejlő és az eladással realizálható értéktöbblet érdekli. Értéktöbblet realizálása eleve magában foglalja az előlegezett érték pótlását. Minthogy mármost a relatív értéktöbblet a munka termelőerejének fejlődésével egyenes arányban nő, míg az áruk értéke ezzel a fejlődéssel fordított arányban esik, minthogy tehát egy és ugyanaz a folyamat olcsóbbítja az árukat és növeli a bennük foglalt értéktöbbletet, megoldódik az a rejtély, hogy a tőkés, aki csak a csereérték termelésével törődik, miért igyekszik állandóan csökkenteni az áruk csereértékét — az az ellentmondás, amellyel a politikai gazdaságtan egyik megalapítója, Quesnay kínozta ellenfeleit, és amelyre ezek adósak maradtak neki a felelettel. „Elismeritek”, mondja Quesnay, „hogy minél inkább meg lehet takarítani, a termelés hátránya nélkül, költségeket vagy költséges munkákat az ipari termékek gyártásában, annál előnyösebb ez a megtakarítás, mert csökkenti a készítmény árát. És ennek ellenére azt hiszitek, hogy az iparosok munkájából származó gazdagság termelése készítményük csereértékének gyarapításában áll.”⁶*
⁶* „Us conviennent que plus on peut, sans préjudice, épargner de frais ou de travaux dispendieux dans la fabrication des ouvrages des artisans, plus cette épargne est profitable par la diminution des prix de ces ouvrages. Cependant ils croient que la production de richesses qui résulte des travaux des artisans consiste dans l’augmentation de la valeur vénalc de leurs. ouvrages.” (Quesnay: „Dialogues sur le commerce et sur les travaux des artisans” [Párbeszédek a kereskedelemről és a kézművesek munkáiról], Párizs 1846, 188—189. old.)*

A munka termelőerejének fejlesztése révén való munkamegtakarítás⁷* a tőkés termelésben tehát semmiképpen sem a munkanap megrövidítését célozza.
⁷* „Mennyire takarékosak ezek a spekulánsok a munkások munkájával, amelyet meg kellene fizetniök.” (J. N. Bidaut: „Du monopole qui s’établit dans les arts industriels et le commerce, au moyen des grands appareils de fabrication [A monopóliumról, amely az ipari mesterségekben és a kereskedelemben a nagy gyártási gépek következtében keletkezik], Párizs 1828, 13. old.) „A vállalkozó mindig mindent el fog követni, hogy időt és munkát takarítson meg.” (Dugald Stewart: „Works”, Sir W. Hamilton kiadása, Edinburgh 1855, VIII. köt. „Lectures on Political Economy”, 318. old.) „Érdekük” (a tőkéseké) „az, hogy az általuk alkalmazott munkások termelőerői a lehető legnagyobbak legyenek. Ennek az erőnek az előmozdítására rögződik figyelmük, mégpedig majdnem kizárólag erre rögződik.” (R. Jones: „Text-Book of Lectures etc.” [Előadásszövegkönyv], III. előadás.)*

Célja csak az egy meghatározott árumennyiség termeléséhez szükséges munkaidő megrövidítése. Az, hogy a munkás munkájának fokozott termelőereje esetén 1 óra alatt például tízszer annyi árut termel, mint korábban, tehát mindegyik darab áruhoz tízszer kevesebb munkaidő kell neki, semmiképpen nem akadálya annak, hogy továbbra is 12 órát dolgoztassák, és a 12 óra alatt a korábbi 120 helyett 1200 darabot termeltessenek vele. Sőt, lehet, hogy munkanapját egyidejűleg még meg is hosszabbítják, úgyhogy most 14 óra alatt 1400 darabot termel stb. Ezért az olyan vágású közgazdászoknál, mint MacCulloch, Ure, Senior és tutti quanti [ahányan csak vannak], az egyik oldalon azt olvashatjuk, hogy a munkás a tőkének a termelőerők fejlesztéséért hálával tartozik, mert ez a szükséges munkaidőt megrövidíti, a következő oldalon pedig azt, hogy ezt a hálát azzal kell kimutatnia, hogy 10 óra helyett a jövőben 15 órát dolgozik. A tőkés termelésben a munka termelőerejének fejlesztése azt célozza, hogy a munkanapnak azt a részét, amelyben a munkásnak önmaga számára kell dolgoznia, megrövidítse azért, hogy éppen ezáltal a munkanapnak a másik részét, amelyben a munkás a tőkés számára ingyen dolgozhat, meghosszabbítsa. Hogy ez az eredmény mennyire érhető el az áruk olcsóbbá tétele nélkül is, meg fog mutatkozni a relatív értéktöbblet termelésének különös módszereinél, amelyek vizsgálatára most áttérünk.

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Marx – Tőke 1 – A munkanap
(idézet: Marx és Engels válogatott művei 2)

A munkanap
Abból a feltevésből indultunk ki, hogy a munkaerőt értékén vásárolják és adják el. Értékét, mint minden más áruét, a termeléséhez szükséges munkaidő határozza meg. Ha tehát a munkás átlagos napi létfenntartási eszközeinek megtermelése 6 órát kíván, akkor átlagosan napi 6 órát kell dolgoznia ahhoz, hogy munkaerejét naponta megtermelje, illetve az eladása fejében kapott értéket újratermelje. Munkanapjának szükséges része ekkor 6 óra, és ezért — egyébként változatlan körülmények között — adott nagyság. De ezzel magának a munkanapnak a nagysága még nincs adva.

Tegyük fel, hogy az a—b vonal a szükséges munkaidő tartamát vagyis hosszát képviseli, mondjuk 6 órát. Aszerint, hogy a munka ab-n túl 1,3 vagy 6 órával stb. hosszabbodik, a következő 3 különböző vonalat kapjuk:

I. munkanap:     a———b—c,
II. munkanap:   a———b——c,
III. munkanap:  a———b———c,

melyek három különböző, 7, 9 és 12 órás munkanapot képviselnek. A bc meghosszabbító vonal a többletmunka hosszát képviseli. Minthogy a munkanap = ab+bc, vagyis ac, ezért a bc változó nagysággal együtt változik. Minthogy ab adva van, bc-nek ab-hez való arányát mindig meg lehet mérni. Az I. munkanapnál ¹/₆-a, a II. munkanapnál ³/₆-a, a III. munkanapnál pedig ⁶/₆-a ab-nek. Minthogy továbbá többletmunkaidő/szüksége munkaidő meghatározza az értéktöbbletrátáját, az utóbbi adva van e viszony révén. Ez a ráta a három különböző munkanapnál 16²/₃, 50, illetve 100%. Fordítva azonban az értéktöbblet rátája egymaga nem adná meg nekünk a munkanap nagyságát. Ha például 100% volna, attól a munkanap még lehetne 8, 10, 12 órás stb. Megmutatná azt, hogy a munkanap két alkotórésze, a szükséges munka és a többletmunka egyenlő nagyságú de azt nem, hogy e részek mindegyike mekkora.

A munkanap tehát nem állandó, hanem változó nagyság. Egyik részét meghatározza ugyan a magának a munkásnak az állandó újratermeléséhez szükséges munkaidő, de teljes nagysága a többletmunka hosszával vagyis tartamával együtt változik. A munkanap ezért meghatározható, de önmagában véve meghatározatlan.³⁵*
³⁵* „Egy napi munka meghatározatlan, lehet hosszú vagy rövid.” („An Essay on Trade and Commerce, containing Observations on Taxation etc.” [Tanulmány az iparról és a kereskedelemről, megjegyzésekkel az adókról stb.], London 1770, 73. old.)*

Ámbár egyrészt a munkanap nem szilárd, hanem folyékony nagyság, másrészt csak bizonyos korlátok között változhat. Minimális korlátja azonban meghatározhatatlan. Persze ha a bc meghosszabbító vonalat, vagyis a többletmunkát, 0-val tesszük egyenlővé, akkor kapunk egy minimális korlátot, tudniillik a napnak azt a részét, amely alatt a munkásnak szükségszerűen dolgoznia kell, hogy önmagát fenntartsa. A tőkés termelési mód alapzatán azonban a szükséges munka mindig csak egy része lehet a munkanapjának, a munkanap tehát sohasem rövidülhet eddig a minimumig. Maximális korlátja ellenben van a munkanapnak. Bizonyos határon túl nem hosszabbítható meg. Ez a maximális korlát kettősen meghatározott. Egyrészt a munkaerő fizikai korlátja révén. Az ember a 24 órás természetes nap során csak bizonyos mennyiségű életerőt fejthet ki; ahogy a ló csak 8 órát dolgozhat napról napra. A nap egy részében az erőnek nyugodnia, aludnia kell, egy másik részében az embernek más fizikai szükségleteit kell kielégítenie, táplálkoznia, tisztálkodnia, öltözködnie stb. kell. E tisztára fizikai korláton kívül a munkanap meghosszabbítása erkölcsi korlátokba ütközik. A munkásnak idő kell szellemi és szociális szükségleteinek kielégítésére, amelyeknek terjedelmét és számát a kultúra általános állapota határozza meg. A munkanap változása ezért fizikai és szociális korlátok között mozog. De mindkét korlát igen rugalmas természetű, és a legnagyobb játékteret engedi meg. Így találkozunk 8, 10, 12, 14, 16, 18 órás, tehát a legkülönbözőbb hosszúságú munkanapokkal.

A tőkés a munkaerőt napi értékén vásárolta meg. Használati értéke egy munkanapra az övé. Jogot szerzett tehát arra, hogy a munkást egy napig a maga számára dolgoztassa. De mi egy munkanap?³⁶*
³⁶* Ez a kérdés összehasonlíthatatlanul fontosabb, mint Sir Róbert Peel híres kérdése a birminghami kereskedelmi kamarához: „What is a pound?” [Mi egy font?], amely kérdést Peel csak azért tehette fel, mert éppúgy nem volt tisztában a pénz természetével, mint a birminghami „little shilling man-ek”⁸³.*

Mindenesetre kevesebb, mint egy természetes életnap. Mennyivel? A tőkésnek megvan a maga nézete erről az ultima Thuléról⁸⁴, a munkanap szükségszerű korlátjáról. Mint tőkés ő csak megszemélyesített tőke. Lelke a tőke lelke. A tőkét azonban egyetlenegy élettörekvés hajtja, az a törekvés, hogy magát értékesítse, hogy értéktöbbletet hozzon létre, hogy állandó részével, a termelési eszközökkel a lehető legnagyobb tömegű többletmunkát szívja fel³⁷*. A tőke elhalt munka, amely vámpír módjára csak azáltal elevenedik meg, hogy eleven munkát szív fel, és annál inkább él, minél többet szív fel. Az az idő, amely alatt a munkás dolgozik, az az idő, amely alatt a tőkés az általa vásárolt munkaerőt elfogyasztja.³⁸* Ha a munkás a rendelkezésére álló időt a maga részére fogyasztja el, meglopja a tőkést.³⁹*A tőkés tehát az árucsere törvényére hivatkozik. Ő, mint minden más vevő, árujának használati értékéből a lehető legnagyobb hasznot igyekszik kicsiholni. Ám hirtelen felhangzik a munkás hangja, amely a termelési folyamat Sturm und Drang-jában elnémult:
³⁷* „A tőkés feladata, hogy ráfordított tőkéjével a lehető legnagyobb összegű munkát érje el (d’obtenir du Capital dépensé la plus forte somme de travail possible).” (J.-G. Courcelle-Seneuil: „Traité théorique et pratique des entreprises industrielles” [Elméleti és gyakorlati értekezés az ipari stb. vállalkozásokról], II. kiad., Párizs 1857, 62. old.)*
³⁸* „Napi egy elveszett munkaóra óriási kár egy kereskedőállamnak.” „Igen nagy a luxuscikkek fogyasztása e királyság dolgozó szegényei körében; különösen a manufaktúra-népség körében; közben idejüket is fogyasztják, ami minden fogyasztás közül a legvégzetesebb.” („An Essay on Trade and Commerce etc.”, 47., 153. old.)*
³⁹* „Ha a szabad munkás egy pillanatnyi pihenőt tart, a piszkos ökonómia, amely nyugtalanul szemmel követi, azt állítja, hogy meglopja őt.” (N. Linguet: „Théorie des lois civiles etc.” [A polgári törvények elmélete], London 1767, II. köt. 466. old.)*

Az az áru, amelyet neked eladtam, különbözik az egyéb árucsőcseléktől abban, hogy használata értéket hoz létre, mégpedig nagyobb értéket, mint amennyibe önmaga kerül. Ez volt az oka, hogy megvetted! Ami a te oldaladon a tőke értékesüléseként jelenik meg, az az én oldalamon munkaerőkifejtés-többlet. Te és én a piacon csak egy törvényt ismerünk, az árucseréét. Márpedig az áru fogyasztása nem az eladót illeti meg, aki elidegeníti, hanem a vevőt, aki megszerzi azt. Tiéd ezért napi munkaerőm használata. De napi eladási árából tudnom kell naponként újratermelni és ennek révén újból eladni munkaerőmet. Nem tekintve az öregség stb. okozta természetes kopást, képesnek kell lennem arra, hogy holnap az erőnek, egészségnek és frissességnek ugyanabban a normális állapotában dolgozzam, mint ma. Te állandóan a „takarékosság” és „önmegtartóztatás” evangéliumát prédikálod nekem. Hát jó! Okos, takarékos gazda módjára jól akarok gazdálkodni egyetlen vagyonommal, a munkaerővel, és tartózkodni akarok minden esztelen eltékozlásától. Naponként csak annyit akarok belőle folyósítani, mozgássá, munkává alakítani, amennyi normális élettartamával, egészséges fejlődésével összefér. A munkanap mértéktelen meghosszabbításával egy nap alatt munkaerőmnek nagyobb mennyiségét folyósíthatod, mint amennyit három nap alatt pótolni tudok. Amit te így munkában nyersz, én elveszítem munkaszubsztanciában. Munkaerőm használása és kifosztása egészen különböző dolgok. Ha az átlagos időszak, ameddig az átlagos munkás munkájának ésszerű mértéke mellett élhet, 30 év, akkor munkaerőm értéke, amelyet napról napra fizetsz nekem, összértékének 1/365×30, vagyis ¹/₁₀₉₅₀ része. Ha azonban 10 év alatt fogyasztod el, akkor naponként összértékének ¹/₃₆₅₀-e helyett ¹/₁₀₉₅₀-ét, tehát napi értékének csak ¹/₃-át fizeted, és ezzel árum értékének ²/₃-át naponként ellopod tőlem. Egynapi munkaerőt fizetsz meg nekem, holott háromnapit használsz el. Ez ellenkezik szerződésünkkel és az árucsere törvényével. Én tehát normális hosszúságú munkanapot kívánok, és ezt nem szívedre hivatkozva kívánom, mert pénzkérdésekben nem ismersz tréfát⁸⁵. Meglehet, mintapolgár vagy, talán tagja az Állatkínzás Megszüntetéséért Küzdő Egyesületnek, és a tetejében még szent ember hírében is állsz, de annak a dolognak, amit te velem szemben képviselsz, nem ver szív a kebelében. Ami benne dobogni látszik, az az én saját szívverésem. A normálmunkanapot kívánom, mert árum értékét kívánom, mint minden más eladó.⁴⁰*
⁴⁰* londoni buildereknek [építőmunkásoknak] a munkanap 9 órára csökkentéséért indított 1860—61-es nagy sztrájkja idején bizottságuk nyilatkozatot tett közzé, mely félig-meddig munkásunk perbeszédére lyukad ki. A nyilatkozat nem minden gúny nélkül céloz arra, hogy a „building masterek” [építési vállalkozók] legprofitsóvárabbja — egy bizonyos Sir M. Peto — „szent ember hírében” áll. (Ez a Peto 1867 után ugyanúgy végezte, mint — Strousberg!)*

Látjuk: egészen rugalmas korlátoktól eltekintve, magából az árucsere természetéből nem adódik a munkanap semmiféle határa, tehát a többletmunka semmiféle határa sem. A tőkés vevői jogára támaszkodik, amikor a munkanapot a lehető leghosszabbra nyújtja és egy munkanapból lehetőleg kettőt igyekszik csinálni. Másrészt az eladott áru sajátos természetes korlátot szab a vevőnek elfogyasztásában, és a munkás eladói jogára támaszkodik, amikor a munkanapot meghatározott normálnagyságra akarja korlátozni. Itt tehát antinómia van, jog áll joggal szemben, mindkettőt egyaránt szentesíti az árucsere törvénye. Egyenlő jogok között az erőszak dönt. És így a tőkés termelés történetében a munkanap normálása mint a munkanap korlátaiért vívott harc jelenik meg — mint harc az össztőkés, azaz a tőkések osztálya és az összmunkás, vagyis a munkásosztály között.

7. A normálmunkanapért vívott harc.
Az angol gyári törvényhozás visszahatása más országokra

Az olvasó emlékszik rá, hogy az értéktöbblet-termelés vagyis a többletmunkanyerés alkotja a tőkés termelés sajátos tartalmát és célját, függetlenül magának a termelési módnak bármilyen — a munkának a tőke alá rendeléséből esetleg fakadó — átalakulásától. Emlékszik, hogy az eddig kifejtett álláspont szerint csak az önálló és ezért törvényileg nagykorú munkás szerződik mint árueladó a tőkéssel. Ha tehát történelmi vázlatunkban egyrészt a modern ipar, másrészt a fizikailag és jogilag kiskorúak munkája fő szerepet játszik, akkor számunkra az egyik csak mint különös terület, a másik csak mint a munka kiszipolyozásának különösen csattanós példája jön számba. Anélkül azonban, hogy a későbbi kifejtésnek elébe vágnánk, a történelmi tények puszta összefüggéséből következik:

Először: A víz, a gőz és a gépi berendezés által elsőnek forradalmasított iparokban, a modern termelési mód ez első teremtményeiben, a pamut-, gyapjú-, len-, selyemfonodákban és szövödékben elégül ki legelőször a tőkének a munkanap mértéktelen és kíméletlen meghosszabbítására irányuló törekvése. A megváltozott anyagi termelési mód és a termelők ennek megfelelően megváltozott társadalmi viszonyai¹⁸⁶* először mértéktelen túlhajtást idéznek elő, majd ezzel ellentétben életre hívják a társadalmi ellenőrzést, amely a munkanapot, szüneteivel együtt, törvényileg korlátozza, szabályozza és egységesíti. Ez az ellenőrzés ezért a XIX. század első felében csupán kivételes törvényhozásként jelenik meg.¹⁸⁷* Mihelyt azonban meghódította az új termelési mód eredeti területét, nemcsak az derült ki, hogy közben sok más termelési ág belépett a tulajdonképpeni gyári rendszerbe, hanem az is, hogy többé-kevésbé elavult üzemmóddal dolgozó manufaktúrák, mint a fazekas-, üveggyártó műhelyek stb., régimódi kézművességek, mint a pékség, és végül még a szétszórt úgynevezett otthonmunka is, mint a szögkészítés stb.¹⁸⁸* már régóta éppen úgy a tőkés kizsákmányolás hatalmába kerültek, mint a gyár. A törvényhozás ezért rákényszerült, hogy fokozatosan levesse kivételes jellegét, vagy pedig — ahol római módra kazuisztikusan jár el, mint Angliában — bármely házat, amelyben dolgoznak, tetszőlegesen gyárrá (factory) nyilvánítson.¹⁸⁹*
¹⁸⁶* „Ez osztályok” (tőkések és munkások) „mindegyikének magatartása annak a kölcsönös helyzetnek volt a következménye, amelybe kerültek ” („Reports etc for 31 st Oct. 1848”, 113. old)*
¹⁸⁷* „A korlátozás alá vetett foglalkozások textiltermékeknek gőz- vagy vízierő segítségével történő előállításával voltak kapcsolatosak. Egy foglalkozás felügyelet alá helyezése két feltételhez van kötve, ti. gőz- vagy vízierő használatához és bizonyosfajta rostok feldolgozásához ” („Reports etc for 31st October 1864”, 8. old.)*
¹⁸⁸* Ennek az úgynevezett háziiparnak az állapotáról rendkívül gazdag anyag van a „Children’s Employment Commission” legutóbbi jelentéseiben.*
¹⁸⁹* „A legutóbbi ülésszak” (1864) „törvényei különböző foglalkozásokat ölelnek fel, amelyekben a szokások nagyon különböznek, a mechanikai erő használata gépi berendezés mozgatására nem tartozik többe, mint azelőtt, azon elemek közé, amelyek szükségesek ahhoz hogy egy üzem törvényes értelemben gyárnak számítson ”(„Reports etc for 31st Oct 1864” 8. old.)*

Másodszor: A munkanap szabályozásának története egyes termelési ágakban, más ágakban pedig a még folyó küzdelem e szabályozásért kézzelfoghatóan bizonyítja, hogy az elszigetelt munkás, a munkás mint munkaerejének „szabad” eladója, a tőkés termelés bizonyos érettségi fokán nem tud ellenállni, alulmarad. A normálmunkanap megteremtése ezért a tőkésosztály és a munkásosztály közötti hosszadalmas, többé vagy kevésbé burkolt polgárháború terméke. Minthogy a küzdelem a modern ipar területén kezdődik, ezért először annak hazájában, Angliában zajlik.¹⁹⁰* Az angol gyári munkások nemcsak az angol, hanem az egész modern munkásosztály bajvívói voltak, mint ahogy az ő teoretikusaik voltak az elsők, akik a tőke teóriájának odadobták a kesztyűt.¹⁹¹* Ure, a gyárfilozófus, ezért az angol munkásosztály kitörölhetetlen szégyenfoltjának bélyegzi, hogy „a gyári törvények rabszolgaságát” írta zászlajára a tőkével szemben, amely férfiasan „a munka tökéletes szabadságáért” küzdött.¹⁹²*
¹⁹⁰* Belgiumban, a kontinentális liberalizmus paradicsomában, nyoma sincs e mozgalomnak Még szénbányáiban és fémbanyáiban is tökéletes „szabadsággal” fogyasztanak mindkét nembeli és mindenfele korú munkásokat bármely időtartamra és bármely időszakban. A bányákban foglalkoztatott minden 1000 személy közül férfi 733, nő 88, 16 éven aluli fiú 135 és leány 44, a kohóknál stb. minden 1000 munkás közül férfi 668, nő 149, 16 éven aluli fiú 98 és leány 85. Ezt meg tetézi az érett és éretlen munkaerők mértéktelen kizsákmányolásáért fizetett alacsony munkabér, napi átlagban férfiaknak 2 shilling 8 penny, nőknek 1 shilling 8 penny, fiúknak 1 shilling 2 ^l/₂ penny. Ezért aztán Belgium 1863-ban 1850-hez képest csaknem meg is kétszerezte szén-, vas- stb. kivitelének mennyiséget és értékét.*
¹⁹¹* Amikor Robert Owen kevéssel e század első évtizede után a munkanap korlátozásának szükségességét nemcsak teoretikusan képviselte, hanem New Lanark-i gyárában valóban be is vezette a tízórás munkanapot, ezt mint kommunista utópiát kinevettek, éppen úgy, mint a termelő munka összekapcsolását a gyermekek nevelésével” és mint az általa életre hívott munkásszövetkezeteket. Manapság az első utópia gyári törvény, a második hivatalos frázisként szerepel valamennyi „Factory Act”-ben, a harmadik pedig már éppenséggel reakciós szédelgések köpenyegéül szolgál.*
¹⁹²* Ure (francia fordítás): „Philosophie des manufactures” [A manufaktúrák filozófiája], Párizs 1836, II. köt. 39, 40, 67, 77. stb. old.*

Franciaország lassan sántikál Anglia mögött. A februári forradalomra volt szükség ahhoz, hogy megszülessen a tizenkétórás törvény¹⁹³*, amely sokkal fogyatékosabb, mint angol eredetije. Ennek ellenére a francia forradalmi módszer a maga sajátságos előnyeit is érvényesíti. Egy csapásra valamennyi műhelynek és gyárnak különbség nélkül a munkanap egyazon korlátját diktálja, míg az angol törvényhozás, hol ezen, hol azon a ponton, kelletlenül enged a viszonyok nyomásának, és a legjobb úton van afelé, hogy egy új jogi óriáskígyót költsön ki.¹⁹⁴*
¹⁹³* Az 1855 évi párizsi nemzetközi statisztikai kongresszus „Compte rendu”-jében [Jelentés] többek között ez olvasható: „A francia törvény, amely a napi munka tartamát a gyárakban és a műhelyekben 12 órára korlátozza, e munkát nem szorítja meghatározott fix órák” (időszakok) „határai közé, csak a gyermekmunka számára írja elő a reggel 5 óra és este 9 óra közti időszakot. A gyárosok egy része ezért él is a joggal, melyet e végzetes hallgatás ad neki, és napról napra, talán a vasárnapok kivételével, megszakítás nélkül dolgoztat. Ehhez a gyárosok két különböző munkáscsoportot használnak, amelyek közül egyik sem tölt 12 óránál többet a műhelyben, de a vállalat munkája éjjel-nappal tart. A törvénynek eleget tesznek, de vajon eleget tesznek-e az emberiességnek is?” Az „éjszakai munkának az emberi szervezetre gyakorolt romboló befolyásán” kívül a jelentés „a két nem ugyanabban a homályosan megvilágított műhelyben való éjszakai együttlétének végzetes befolyását” is hangsúlyozza.*
¹⁹⁴* „Az én kerületemben például ugyanazokban a gyárépületekben ugyanaz a gyáros mint fehérítő és festő a »Fehérítő és festöde törvény«-nek, mint nyomó a »Printworks’ Act«-nek es mint finisher a »Gyári törvény«-nek van alávetve.” (Baker m jelentése a „Reports etc. for 31st Oct 1861”-ben, 20. old.) E törvények különböző rendelkezéseinek és az ebből következő bonyodalomnak a felsorolása után Baker úr ezt mondja: „Látjuk, hogy szükségképpen milyen nehéz e három parlamenti törvény végrehajtását biztosítani, ha a gyártulajdonosnak úgy tetszik, hogy kijátssza a törvényt ” [I. m. 21. old.] A jogász uraknak azonban ezáltal biztosítva vannak a perek.*

Másrészt a francia törvény elvileg kimondja azt, amit Angliában csak a gyermekek, kiskorúak és nők nevében küzdöttek ki, és amit csak újabban kezdenek általános jogként igényelni.¹⁹⁵*
¹⁹⁵* A gyárfelügyelők így végre meg merik mondani: „E kifogásoknak” (a tőke kifogásainak a munkaidő törvényes korlátozása ellen) „alul kell maradniok a munka jogainak nagy elvével szemben”. Van egy időpont, amikor megszűnik a munkáltató joga munkásának munkájára és a munkás ideje a sajátjává lesz, még akkor is, ha nincs szó kimerültségről ” („Reports etc for 31st Oct. 1862”, 54. old.)*

Az Észak-Amerikai Egyesült Államokban minden önálló munkásmozgalom béna maradt addig, amíg a köztársaság egy részét a rabszolgaság éktelenítette. A munka fehér bőrben nem szabadíthatja fel magát ott, ahol fekete bőrben bélyeget visel. De a rabszolgaság halálából azonnal egy új, megifjodott élet sarjadt. A polgárháború első gyümölcse a nyolcórás agitáció volt, amely hét- mérföldes léptekkel, mozdonysebességgel terjed az Atlanti-óceántól a Csendes-óceánig, Új-Angliától Kaliforniáig. A baltimore-i általános munkáskongresszus⁸⁶ (1866. augusztus) kijelenti: „A jelenkor első és nagy követelménye, ahhoz, hogy felszabadíthassuk ez ország munkáját a tőkés rabszolgaság alól, egy olyan törvény kibocsátása, hogy 8 óra legyen a normálmunkanap az amerikai Unió valamennyi államában. El vagyunk szánva, hogy minden erőnket latba vetjük, amíg e dicsőséges eredményt el nem érjük.”¹⁹⁶* Egyidejűleg (1866 szeptember elején) a genfi „Nemzetközi Munkáskongresszus” a londoni Főtanács javaslatára elhatározta: „A munkanap korlátozását olyan előzetes feltételnek nyilvánítjuk, amely nélkül a felszabadulásra irányuló minden további törekvés szükségképpen kudarcra van ítélve… Azt javasoljuk, hogy a munkanap törvényes korlátja 8 munkaóra legyen.”^87
196* „Mi, Dunkirk munkásai, kijelentjük, hogy a munkaidőnek a jelenlegi rendszerben megkövetelt hossza túl nagy, s nem hagy időt a munkásnak a pihenésre és a fejlődésre, sőt, a szolgaság olyan állapotába taszítja, amely alig jobb a rabszolgaságnál (a condition of servitude but little better than slavery). Ezért elhatároztuk, hogy 8 óra elég egy munkanapra, és törvényesen elégnek kell elismerni: hogy felszólítjuk támogatásunkra a sajtót, ezt a hatalmas emelőt és mindazokat, akik ezt a támogatást megtagadják tőlünk, a munkareform és a munkásjogok ellenségeinek tekintjük.” (A New York állambeli Dunkirk munkásainak határozata, 1866).*

Így az Atlanti-óceán mindkét partján ösztönösen, magukból a termelési viszonyokból kisarjadt munkásmozgalom igazolja R. J. Saunders angol gyárfelügyelő kijelentését: „Nem lehet soha a siker bármilyen kilátásával további lépéseket tenni a társadalom reformja felé, ha előzőleg a munkanapot nem korlátozzák és előírt korlátját szigorúan ki nem kényszerítik.”¹⁹⁷*
¹⁹⁷* „Reports etc. for 31st Oct. 1848”, 112. old.*

Meg kell vallani, hogy munkásunk másképp jön ki a termelési folyamatból, mint ahogyan oda belépett. A piacon mint a „munkaerő ”-áru birtokosa lépett szembe más árubirtokosokkal, mint árubirtokos az árubirtokossal. A szerződés, amellyel munkaerejét eladta a tőkésnek, úgyszólván fekete fehér alapon bizonyította, hogy szabadon rendelkezik önmaga felett. Az alku megkötése után kiderül, hogy a munkás nem volt „szabadon cselekvő”, hogy az idő, amelyre szabadságában áll munkaerejét eladni, olyan idő, amelyre kénytelen azt eladni,¹⁹⁸* hogy a valóságban szipolyozója nem engedi el, „amíg csak egy izmot, egy int, egy csepp vért még kizsákmányolhatott”.¹⁹⁹* „Védelmül” „kínjaik kígyója”⁸⁸ ellen, a munkásoknak össze kell fogniok, és mint osztálynak állami törvényt kell kikényszeríteniök, egy lebírhatatlan társadalmi akadályt, mely őket magukat megakadályozza abban, hogy a tőkével kötött önkéntes szerződéssel halálra és rabszolgaságra adják el magukat és nemzetségüket.²⁰⁰* Az „elidegeníthetetlen emberi jogok” pompázatos listája helyébe a törvényileg korlátozott munkanap szerény Magna Chartája⁸⁹ lép, amely „végre tisztázza azt, hogy mikor végződik az az idő, amelyet a munkás elad, és mikor kezdődik a saját ideje”.²⁰¹* Quantum mutatus ab illő!^90
198* „Ezek az eljárások” (a tőke manőverei például 1848—50-ben) „azonfelül megcáfolhatatlan bizonyítékát szolgáltatták ama gyakran hangoztatott állítás hamisságának, hogy a munkásoknak nincs szükségük védelemre, hanem úgy tekinthetők, mint akik szabadon cselekvőkként rendelkeznek az egyetlen tulajdonnal, amelyet birtokolnak, a kezük munkájával és orcájuk verítékével.” („Reports etc. for 30th April 1850”, 45. old) „A szabad munka, ha így lehet nevezni, még szabad országban is a törvény erős karjának védelmére szorul ” („Reports etc. for 31st Oct 1864”, 34. old.) „Engednek, illetve, ami ezzel egyértelmű, kényszerítenek napi 14 órát dolgozni, étkezési időkkel vagy anélkül stb.” („Reports etc for 30th April 1863”,40. old)*
¹⁹⁹* Friedrich Engels: „Die englische Zehnstundenbill” [Az angol tízórás törvényjavaslat] 5. old. [Marx és Engels Művei. 7. köt 226. old ]*
²⁰⁰* A tízórás torvény a hatáskörébe tartozó iparágakban „megmentette a munkásokat a teljes elkorcsosulástól és megóvta fizikai állapotukat”. („Reports etc. for 31st Oct. 1859”, 47. old ) „A tőke” (a gyárakban) „a gépi berendezést sohasem tarthatja mozgásban egy meghatározott időszakon túl anélkül, hogy a foglalkoztatott munkások egészségének és erkölcsének ártalmára ne legyen, ők pedig nincsenek olyan helyzetben, hogy önmagukat megvédhessék ” (I. m. 8. old.)*
²⁰¹* „Még nagyobb jótétemény, hogy végre tisztázódik a különbség a munkás saját ideje és munkáltatója ideje között. A munkás most tudja, hogy mikor végződik az az idő, amelyet elad, és mikor kezdődik a sajátja, s minthogy ezt bizonyossággal előre tudja, saját perceit saját céljaira előre beoszthatja ” (I. m. 52. old.) „Azáltal, hogy saját idejük gazdáivá tették őket” (a gyári törvények), „olyan erkölcsi energiát adtak nekik, mely a politikai hatalom esetleges birtoklása felé irányítja őket.” (I. m. 47. old.) A gyárfelügyelők visszafojtott gúnnyal és igen óvatos kifejezésekkel utalnak arra, hogy a mostani tízórás törvény a tőkést is megszabadította némiképpen a rá mint a tőke puszta megtestesülésére jellemző természetadta brutalitástól, és időt adott neki némi „művelődésre”. Azelőtt „a munkáltatónak semmire sem volt ideje, csak a pénzre, az alkalmazottnak semmire sem volt ideje, csak a munkára ’ (I. m. 48. old.)*

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Marx – Tőke 1 – A termék értékének kifejezése a termék arányos részeiben
(idézet: Marx és Engels válogatott művei 2)

Marx
Hetedik fejezet
Az értéktöbblet rátája
Marx
Hetedik fejezet
Az értéktöbblet rátája
2 A termék értékének kifejezése a termék arányos részeiben
Térjünk most vissza ahhoz a példához, amely megmutatta nekünk, hogyan csinál a tőkés pénzből tőkét. Fonómunkásának szükséges munkája 6 óra volt, többletmunkája ugyanennyi, a munkaerő kizsákmányolási foka ezért 100%.

A tizenkét órás munkanap terméke 20 font fonal, 30 sh. értékben. E fonalértéknek nem kevesebb, mint ⁸/₁₀ részét (24 sh.) az elfogyasztott termelési eszközöknek (20 font gyapot 20 sh.-ért, orsó stb. 4 sh.-ért) csak újramegjelenő értéke alkotja, vagyis ez a rész állandó tőkéből áll. A többi ²/₁₀ a fonási folyamat alatt keletkezett 6 sh.-nyi új érték, amelynek fele a munkaerő előlegezett napi értékét, vagyis a változó tőkét pótolja, a másik fele pedig 3 sh.-nyi értéktöbbletet alkot. A 20 font fonal összértéke tehát a következőképpen tevődik össze:

30 sh. fonal-érték = 24 sh. (c)+(3 sh. (v)+3 sh. (m)).

Minthogy ez az összérték a 20 font fonal össztermékben fejeződik ki, a különböző értékelemeknek is kifejezhetőknek kell lenniök a termék arányos részeiben.

Ha 30 sh. fonal-érték 20 font fonalban létezik, akkor ennek az értéknek ⁸/₁₀-e, vagyis 24 sh.-nyi állandó része a termék ⁸/₁₀-ében, vagyis 16 font fonalban. Ebből 13¹/₃ font a nyersanyag, a 20 sh.-nyi megfont gyapot értékét fejezi ki, 2²/₃ font pedig a 4 sh.-nyi elfogyasztott segédanyagok és munkaeszközök, orsók stb. értékét.

A 13¹/₃ font fonal tehát a 20 font fonal össztermékké megfont egész gyapotot, az össztermék nyersanyagát fejezi ki, de semmi egyebet. Bár csak 13¹/₃ font gyapot rejlik benne, melynek értéke 13¹/₃ sh., de 6²/₃ sh.-nyi pótlólagos értéke egyenértékét alkotja a többi 6²/₃ font fonallá megfont gyapotnak. Olyan ez, mintha az utóbbi gyapját kitépték és az össztermék egész gyapját a 13¹/₃ font fonalba tömték volna bele. Ezzel szemben ez a fonal most sem az elhasznált segédanyagok és munkaeszközök értékének, sem a fonási folyamatban létrehozott új értéknek egyetlen atomját sem tartalmazza.

Ugyanígy további 2²/₃ font fonal, amelyben az állandó tőke maradéka (= 4 sh.) rejlik, nem fejez ki semmit a 20 font fonal össztermékhez elhasznált segédanyagok és munkaeszközök értékén kívül.

A termék ⁸/₁₀-e, vagyis 16 font fonal — ámbár testileg, használati értékként tekintve, mint fonal, éppúgy a fonómunka alkotása, mint a maradék termékrészek — ebben az összefüggésben semmiféle fonómunkát, semmiféle magában a fonási folyamatban felszívott munkát nem tartalmaz. Olyan ez, mintha fonás nélkül változott volna fonallá, s mintha fonalalakja merő csalás és ámítás volna. S valóban, amikor a tőkés 24 sh.-ért eladja és ezen visszavásárolja termelési eszközeit, megmutatkozik, hogy a 16 font fonal csak álruhás gyapot, orsó, szén stb.

Fordítva, a termék megmaradó ²/₁₀ része, vagyis a 4 font fonal most már csak a tizenkét órás fonási folyamat alatt termelt 6 sh.-nyi új értéket fejezi ki. Amennyi az elhasznált nyersanyagok és munkaeszközök értékéből benne rejlett, azt már kizsigerelték belőle és az első 16 font fonalba kebelezték be. A 20 font fonalban megtestesült fonómunka a termék ²/₁₀-ére összpontosult. Olyan ez, mintha a fonómunkás a levegőből fonta volna meg a 4 font fonalat vagy olyan gyapotból és olyan orsókkal, amelyek emberi munka hozzátevése nélkül, természettől megvannak és a termékhez nem tesznek hozzá értéket.

A 4 font fonalnak, melyben így a napi fonási folyamat egész értékterméke létezik, az egyik fele csak az elhasznált munkaerő értékének pótlását, tehát a 3 sh.-nyi változó tőkét fejezi ki, a másik 2 font fonal pedig csak a 3 sh.-nyi értéktöbbletet.

Minthogy a fonómunkás 12 munkaórája 6 sh.-ben tárgyiasul, a 30 sh.-nyi fonal-értékben 60 munkaóra tárgyiasult. Ez 20 font fonalban létezik, amelynek ⁸/₁₀-e, vagyis 16 font, a fonási folyamat előtt elmúlt 48 munkaóra anyagiasulása, tudniillik a fonal termelési eszközeiben tárgyiasult munkáé, ²/₁₀-e viszont, vagyis 4 font, a magában a fonási folyamatban kifejtett 12 munkaóra anyagiasulása.

Ebből láttuk, hogy a fonal értéke a termelése során előállított új értéknek plusz a termelési eszközeiben már előtte létező értékeknek az összegével egyenlő. Most megmutatkozott, hogyan lehet a termékérték funkcionálisan, illetve fogalmilag különböző alkotórészeit magának a terméknek arányos részeiben kifejezni.

A terméknek — a termelési folyamat eredményének — ez a szétdarabolása egy olyan termékmennyiségre, amely csak a termelési eszközökben foglalt munkát, vagyis az állandó tőkerészt, egy másik mennyiségre, amely csak a termelési folyamat során hozzátett szükséges munkát, vagyis a változó tőkerészt, és egy utolsó termékmennyiségre, amely csak az ugyanezen folyamatban hozzátett többletmunkát, vagyis az értéktöbbletet fejezi ki, ez a szétdarabolás amennyire egyszerű, annyira fontos, amint azt bonyolult és még megoldatlan problémákra való későbbi alkalmazása meg fogja mutatni.

Az imént az összterméket mint a tizenkét órás munkanap kész eredményét vettük szemügyre. De végigkísérhetjük keletkezésének folyamatában is, és akkor is ki tudjuk fejezni a résztermékeket mint funkcionálisan megkülönböztetett termékrészeket.

A fonómunkás 12 óra alatt 20 font fonalat termel, ennélfogva 1 óra alatt 1²/₃ és 8 óra alatt 13¹/₃ fontot, tehát az egész munkanap során megfont gyapot összértékével egyenlő részterméket. Ugyanezen a módon a következő 1 óra és 36 perc részterméke = 2²/₃ font fonal, s ezért ez a 12 munkaóra alatt elhasznált munkaeszközök értékét fejezi ki. Ugyanígy a következő 1 óra és 12 perc alatt a fonómunkás 2 font fonalat = 3 sh. termel, olyan termékértéket, amely a 6 óra szükséges munka alatt általa létrehozott egész értéktermékkel egyenlő. Végül az utolsó ⁶/₅ órában ugyancsak 2 font fonalat termel, amelynek értéke a félnapi többletmunkája által létrehozott értéktöbblettel egyenlő. Ez a számítási mód szolgál az angol gyárosnak házi használatra; azt fogja például mondani, hogy az első 8 órából, vagyis a munkanap ²/₃-ából kihozza a gyapotját stb. Látjuk, a formula helyes, hiszen valójában nem más, mint az első formula, áttéve a térből, ahol a termék részei készen egymás mellett fekszenek, az időbe, ahol a részek egymás után következnek. De a formulához igen barbár elképzelések is társulhatnak, kiváltképpen azoknak a fejében, akik éppúgy érdekeltek gyakorlatilag az értékesítési folyamatban, mint ahogy érdekük, hogy elméletileg félreértsék azt. Így azt képzelheti valaki, hogy fonómunkásunk például munkanapjának első 8 órája alatt a gyapot értékét, a következő 1 óra és 36 perc alatt az elfogyasztott munkaeszközök értékét, a következő 1 óra és 12 perc alatt a munkabér értékét termeli, illetve pótolja, és csak a nevezetes „utolsó órát” szenteli a gyárúrnak, az értéktöbblet termelésének. A fonómunkásnak ilymódon azt a kétszeres csodatételt varrják a nyakába, hogy gyapotot, orsót, gőzgépet, szenet, olajat stb. termel ugyanabban a pillanatban, amelyben segítségükkel fon, és hogy 1 adott intenzitásfokú munkanapból 5 ilyen napot csinál. Esetünkben ugyanis a nyersanyag és a munkaeszközök termelése ²⁴/₆ = 4 tizenkétórás munkanapot, és fonallá való átváltoztatásuk 1 további tizenkétórás munkanapot követel meg. Azt, hogy a rablás vágya hiszi az ilyen csodákat, s hogy soha nincs hiány doktrinér tányérnyalóban, aki ezeket bizonyítja, mutassa egy történelmi nevezetességű példa.

3. Senior „utolsó órája”
Az 1836-ik esztendő egy szép reggelén a közgazdasági tudományáról és szép stílusáról híres Nassau W. Seniort, aki úgyszólván Claurenja az angol közgazdászoknak, Oxfordból Manchesterbe idézték, hogy itt politikai gazdaságtant tanuljon, ahelyett hogy Oxfordban tanítsa azt. A gyárosok arra szemelték ki, hogy fizetett bajvívójuk legyen a nemrégiben kibocsátott Factory Act⁷⁸ és az ennél még többre törekvő tízórás agitáció ellen. Szokott gyakorlati éleselméjűségükkel felismerték, hogy a professzor úr „wanted a good deal of finishing” [még derekas csiszolásra szorul]. Ezért Manchesterbe rendelték. A professzor úr pedig stilizálta a manchesteri gyárosoktól kapott leckét „Letters on the Factory Act, as it affects the cotton manufacture” [Levelek a gyári törvényről, amennyiben az a pamutipart érinti], London 1837, című röpiratában. Ebben többek között a következő épületes dolgok olvashatók:

„A jelenlegi törvény mellett semelyik gyár, amely 18 éven aluli személyeket foglalkoztat, nem dolgozhat többet napi 11½ óránál, azaz 12 órát a hét első öt napján és 9 órát szombaton. Mármost a következő elemzés” (!) „megmutatja, hogy egy ilyen gyárban az egész tiszta nyereség az utolsó órából ered. Egy gyáros 100 000 £-et fektet be — 80 000 £-et gyárépületbe és gépekbe, 20 000 £-et nyersanyagba és munkabérbe. A gyár évi forgalmának, ha feltételezzük, hogy a tőke évente egyszer térül meg és a bruttó nyereség 15%, 115 000 £ értékű árunak kell lennie… A napi 23 munkafélóra mindegyike e 115 000 £ ⁵/₁₁₅ vagyis ¹/₂₃ részét termeli meg. Ebből a ²³/₂₃-ból, amely a 115 000 £ egészét alkotja (constituting the whole £ 115 000), ²⁰/₂₃, vagyis 100 000 a 115 000-ből, csak pótolja a tőkét; ¹/₂₃, vagyis 5000 a 15 000 £ bruttó nyereségből” (!), „a gyár és a gépi berendezés elhasználódását pótolja. A megmaradó ²/₂₃, vagyis minden nap két utolsó félórája termeli a 10%-os tiszta nyereséget. Ezért ha a gyár változatlan árak mellett 11½ a óra helyett 13 órát dolgozhatnék, akkor körülbelül 2600 £-nek a forgótőkéhez való hozzáadásával a tiszta nyereség több mint a kétszeresére növekednék. Másrészt, ha a munkaórákat napi 1 órával csökkentenék, eltűnnék a tiszta nyereség, ha 1½ órával, akkor a bruttó nyereség is.”³²*
³²* Senior, i. m. 12—13. old. Nem térünk ki a célunk szempontjából közömbös kuriózumokra, például arra az állításra, hogy a gyárosok az elkopott gépi berendezés stb., tehát egy tőke-alkotórész pótlását a — bruttó vagy nettó, piszkos vagy tiszta — nyereséghez számítják. Nem térünk ki a számadatok helyességére vagy helytelenségére sem. Hogy ezek sem érnek többet, mint az úgynevezett „elemzés”, azt bebizonyította Leonard Horner a „Letter to Mr. Senior etc.”-ban [Levél Senior úrhoz stb.], London 1837. Leonard Horner, aki az 1833. évi Factory Inquiry Commissionerek [a gyárak vizsgálatára kiküldött biztosok] egyike, és 1859-ig gyárfelügyelő, valójában gyárcenzor volt, halhatatlan szolgálatokat tett az angol munkásosztálynak. Nemcsak az elkeseredett gyárosokkal vívott élete fogytáig tartó küzdelmet, hanem a miniszterekkel is, akiknek hasonlíthatatlanul fontosabb volt a gyárurak „voksait” számolgatni az alsóházban, mint a „kezek” munkaóráit a gyárban.

Pótlás a 32. jegyzethez. Senior előadásmódja zavaros, még ha teljesen eltekintünk is tartalmának hamis voltától. Amit tulajdonképpen mondani akart, az a következő: A gyáros a munkásokat napi 11½, vagyis ²³/₂ óra hosszat foglalkoztatja. Ahogyan az egyes munkanap, az évi munka is 11½, azaz ²³/₂ órából áll (megszorozva az évi munkanapok számával). Ezt feltételezve, a ²³/₂ munkaóra 115 000 £ évi terméket állít elő; ½ munkaóra ¹/₂₃x115 000 £-et termel; ²⁰/₂ munkaóra ²⁰/₂₃x115 000 £-et = 100 000 £-et termel, vagyis csak az előlegezett tőkét pótolja. Marad ³/₂ munkaóra, amely ³/₂₃x115 000 £-et = 15 000 £-et termel, azaz a bruttó nyereséget. E ³/₂ munkaórából ½ munkaóra ¹/₂₃x115 000 £-et = 5000 £-et termel, azaz csak a gyár és a gépi berendezés kopásának pótlását termeli. Az utolsó két munkafélóra, vagyis az utolsó munkaóra, ²/₂₃x115 000 £-et = 10 000 £-et termel, vagyis a nettóprofitot. A szövegben Senior a termék utolsó ²/₂₃-át magának a munkanapnak részévé változtatja.*

S ezt nevezi a professzor úr „elemzésnek”! Ha elhitte a gyárosok siránkozását, hogy a munkások a nap java részét az épületek, a gépek, a gyapot, a szén stb. értékének megtermelésére és ennélfogva újratermelésére, illetve pótlására pocsékolják, akkor minden elemzés felesleges volt. Egyszerűen így kellett volna felelnie: Uraim! Ha 11½ óra helyett 10 órát dolgoztattok, akkor — egyébként változatlan körülmények között — a gyapot, a gépi berendezés stb. napi fogyasztása 1½ órával csökken. Éppannyit nyertek tehát, amennyit veszíttek. Munkásaitok a jövőben 11½ órával kevesebbet fognak pocsékolni az előlegezett tőkeérték újratermelésére, illetve pótlására. Ha viszont nem hitt a gyárosok szavának, hanem, mint szakértő, elemzést tartott szükségesnek, akkor egy olyan kérdésben, amely kizárólag a tiszta nyereségnek a munkanap hosszához való viszonyára vonatkozik, mindenekelőtt arra kellett volna a gyáros urakat felkérnie, hogy a gépi berendezést és a gyárépületet, a nyersanyagot és a munkát ne keverjék zagyván összevissza, hanem szíveskedjenek a gyárépületben, gépi berendezésben, nyersanyagban stb. foglalt állandó tőkét az egyik oldalra, a munkabérben előlegezett tőkét pedig a másik oldalra állítani. Ha ezután esetleg az derült volna ki, hogy a gyáros számítása szerint a munkás ²/₂ munkaóra, vagyis 1 óra alatt újratermeli, illetve pótolja munkabérét, akkor az elemzőnek így kellett volna folytatnia:

A ti adataitok szerint a munkás az utolsó előtti órában a munkabérét és az utolsóban a ti értéktöbbleteteket, vagyis a tiszta nyereséget termeli meg. Minthogy egyenlő időközök alatt egyenlő értékeket termel, az utolsó előtti óra termékének ugyanaz az értéke, mint az utolsóénak. Továbbá, a munkás csak annyiban termel értéket, amennyiben munkát fejt ki, munkájának mennyiségét pedig munkaideje méri. A ti adataitok szerint ez napi 11½ óra. A munkás e 11½ a óra egy részét munkabérének termelésére, illetve pótlására használja fel, másik részét a ti tiszta nyereségetek megtermelésére. Más semmit nem tesz a munkanap folyamán. Minthogy azonban az adatok szerint az ő bére és az általa szolgáltatott értéktöbblet egyenlő nagyságú értékek, ezért nyilván 5³/₄ óra alatt termeli meg munkabérét és a másik 5³/₄ óra alatt tiszta nyereségeteket. Továbbá, minthogy a kétórai fonaltermék értéke az ő munkabérének plusz a ti tiszta nyereségeteknek értékösszegével egyenlő, e fonal-értéket 11½ munkaórának kell mérnie, az utolsó előtti óra termékét 5³/₄ munkaórának, az utolsóét ditto [úgyszintén]. Most kényes ponthoz érünk. Tehát figyelem! Az utolsó előtti munkaóra közönséges munkaóra, akárcsak az első. Ni plus, ni moins [sem több, sem kevesebb]. Hogyan termelhet ennélfogva a fonómunkás egy munkaóra alatt olyan fonal-értéket, amely 5³/₄ munkaórát testesít meg? Valójában nem művel ilyen csodát. Ami használati értéket 1 munkaóra alatt termel, az meghatározott mennyiségű fonal. E fonal értékét 5³/₄ munkaóra méri, amiből 4³/₄ az ő közreműködése nélkül már benne rejlik az óránként elfogyasztott termelési eszközökben, a gyapotban, a gépi berendezésben stb., ⁴/₄-et, azaz 1 órát pedig ő maga tett hozzá. Mivel tehát munkabérét 5³/₄ óra alatt termeli meg, és mivel 1 fonó-óra fonalterméke ugyancsak 5³/₄ munkaórát tartalmaz, korántsem boszorkányság, hogy 5³/₄ fonó-órájának értékterméke 1 fonó-óra termékértékével egyenlő. De egészen rossz úton jártok, ha úgy vélitek, hogy a munkás munkanapjának akár csak egyetlen időatomját is a gyapot, gépi berendezés stb. értékének újratermelésére, illetve „pótlására” vesztegeti. Azáltal, hogy munkája gyapotból és orsókból fonalat készít, azáltal, hogy fon, a gyapot és az orsók értéke magától átmegy a fonalra. Ez munkája minőségének, nem pedig mennyiségének köszönhető. Persze 1 óra alatt több gyapotértéket stb. visz át a fonalra, mint ½ óra alatt, de csak azért, mert 1 óra alatt több gyapotot fon meg, mint ½ óra alatt. Megértitek hát: a ti kijelentésetek, hogy a munkás az utolsó előtti órában munkabérének értékét, az utolsóban pedig a tiszta nyereséget termeli meg, nem jeleni semmi mást, mint azt, hogy munkanapja 2 órájának fonaltermékében — akár az elején, akár az utolján van ez a 2 óra — 11½ munkaóra testesül meg, éppen annyi óra, amennyit egész munkanapja számlál. Az a kijelentés pedig, hogy a munkás az első 5³/₄ órában munkabérét és az utolsó 5³/₄ órában tiszta nyereségeteket termeli meg, ugyancsak nem jelent semmi mást, mint azt, hogy az első 5³/₄ órát megfizetitek és az utolsó 5³/₄ órát nem fizetitek meg. A munkaerő megfizetése helyett a munka megfizetéséről beszélek, hogy a ti tolvajnyelveteken szóljak. Ha mármost, urak, egybevetitek azt a munkaidőt, amelyet megfizettek, azzal a munkaidővel, amelyet nem fizettek meg, akkor azt fogjátok látni, hogy az arány félnap a félnaphoz, tehát 100%, ami mindenesetre csinos százalékarány. Ahhoz sem fér a legcsekélyebb kétség sem, hogy ha „kezeiteket” 11½ óra helyett 13 óra hosszat robotoltatjátok és — ami jellemző rátok — a 1½ óra többletet a puszta többletmunkához csapjátok hozzá, akkor az utóbbi 5³/₄ óráról 7¹/₄ órára nő, s ezért az értéktöbblet rátája 100%-ról 126²/₂₃%-ra emelkedik. Ellenben ugyancsak veszettül vérmesek vagytok, ha azt remélitek, hogy az a 1½ óra hozzátevésével 100-ról 200%-ra, sőt 200% fölé, vagyis „több mint kétszeresére” fog emelkedni. Másrészt — az emberi szív csodálatos jószág, kivált, ha az ember a szívét a bugyellárisban hordja — ugyancsak megháborodott pesszimisták vagytok, ha attól féltek, hogy a munkanapnak 11½ óráról 10½ órára való csökkentésével egész tiszta nyereségetek füstbe megy. Korántsem. Minden más körülményt változatlannak feltételezve, a többletmunka 5³/₄ óráról 4³/₄ órára fog csökkenni, ami még mindig egész tekintélyes értéktöbbletrátát, nevezetesen 82¹⁴/₂₃%-ot ad. A végzetes „utolsó óra” pedig, amelyről több mesét hordtatok össze, mint a khiliaszták⁷⁹ a világ végéről, csak „all bosh” [merő fecsegés]. Elvesztése sem a ti „tiszta nyereségetekbe”, sem az általatok megdolgoztatott mindkét nembeli gyermekek „lelki tisztaságába” nem fog kerülni.^32a*
^32a* Míg Senior bebizonyította, hogy „az utolsó munkaórától” függ a gyárosok tiszta nyeresége, az angol pamutipar létezése, Anglia világpiaci nagysága, dr. Andrew Ure⁸⁰ ráadásul azt bizonyította be, hogy az olyan gyári gyermekeket és 18 éven aluli fiatal személyeket, akiket nem tartanak teljes 12 óra hosszat a gyárhelyiség meleg és tiszta erkölcsi levegőjében, hanem „egy órával” előbb kilöknek a rideg és frivol külvilágba, a henyélés és a bűn megfosztja lelki üdvösségüktől. 1848 óta a gyárfelügyelők nem fáradnak bele, hogy félévi „Report”-jaikban a gyárosokat „az utolsó”, a „végzetes órával” bosszantsák. Így Howell úr 1855. május 31-i gyári jelentésében ezt mondja: „Ha a következő éles eszű számítás” (idézi Seniort) „helyes lenne, akkor az Egyesült Királyságban minden pamutgyár 1850 veszteséggel dolgozott volna.” („Reports of the Insp. of Fact. fór the half year ending 30th April 1855”, 19—20. old.) 1848-ban, miután a tízórás törvényt a parlament elfogadta, a gyárosok a Dorset és Somerset grófságok közötti szétszórt falusi lenfonodák egyes, szabályozott munkanap szerint dolgozó munkásaira ellenbeadványt kényszerítettek, amelyben többek között ez áll: „Az Önök kérelmezői, mint szülők, úgy vélik, hogy egy további üres órának nem lehet más következménye, mint az, hogy züllésbe taszítja gyermekeiket, mert a henyélés minden bűn szülőanyja.” Ehhez az 1848. október 31-i gyári jelentés megjegyzi: „A lenfonodáknak a levegője, amelyekben ezeknek az erényes és gyengéd szülőknek a gyermekei dolgoznak, annyira terhes a nyersanyag számtalan porszemcséjével, rostrészecskéjével, hogy rendkívül kellemetlen akár csak 10 percet is eltölteni a fonószobákban, mert ez nem lehetséges a nélkül a roppant kínos érzés nélkül, hogy a szemet, a fület, az orrot és a szájat azonnal eltömik a lenporfelhők, amelyek elől nincs menekvés. Maga a munka a gépek lázas rohanása miatt szakadatlan megfeszített ügyességet és mozgást követel, soha el nem lankadó figyelem ellenőrzése mellett, és kissé keménynek tűnik, hogy szülők a »lustálkodás« kifejezéssel illethetik saját gyermekeiket, akik, ha az evés idejét levonjuk, 10 teljes órát ilyen foglalatossághoz vannak béklyózva, ilyen levegőben… Ezek a gyerekek hosszabb időt dolgoznak, mint a szomszédos falvak béresei… Az ilyen, »henyélést és bűnt« emlegető szeretettelen fecsegést a legtisztább szenteskedésnek és a legszemérmetlenebb képmutatásnak kell bélyegezni… A közönségnek az a része, amely mintegy 12 évvel ezelőtt felháborodott azon a biztonságon, amellyel, magas tekintély által szentesítve, nyilvánosan és egészen komolyan kinyilatkoztatták, hogy a gyáros egész »tiszta nyeresége« az »utolsó óra« munkájából fakad, és hogy ezért a munkanapnak 1 órával való csökkentése megsemmisíti a tiszta nyereséget — a közönségnek ez a része, állítjuk, aligha fog hinni a szemének, ha most azt látja, hogy az »utolsó óra« erényeiről szóló eredeti felfedezést azóta annyira tökéletesítették, hogy ezek »erkölcsöt« és »profitot« egyaránt magukban foglalnak; úgyhogy ha a gyermekmunka tartamát 10 teljes órára csökkentik, akkor a gyermekek erkölcse alkalmazójuk nettónyereségével együtt odavész, mert mindkettő ettől az utolsó, ettől a végzetes órától függ.” („Rep. of Insp. of Fact. for 31st Oct. 1848”, 101. old.) Ugyanez a gyári jelentés azután kóstolót ad e gyáros urak „erkölcséből” és „erényéből”, azokból a mesterkedésekből, fortélyokból, csábításokból, fenyegetésekből, hamisításokból stb., melyekkel néhány egészen lezüllött munkást ilyesféle beadványok aláírására késztettek, hogy azután ezeket mint egy egész iparág, egész grófságok beadványát sózzák rá a parlamentre. — Az úgynevezett gazdasági „tudomány” mai állapotára roppant jellemző, hogy sem maga Senior, aki később — becsületére legyen mondva — erélyesen kiállt a gyári törvényhozás mellett, sem eredeti és későbbi ellenfelei nem tudták feloldani az „eredeti felfedezés” tévkövetkeztetéseit. A tényleges tapasztalathoz fellebbeztek. A why és wherefore [miért és mi miatt] rejtély maradt.*

Ha majd egyszer valóban üt az „utolsó órácskátok”, gondoljatok az oxfordi professzorra. Most pedig: Egy jobb világban majd többet kívánok becses társaságotokból. Addio [isten hozzátok]!³³*… A Senior által 1836-ban felfedezett „utolsó óra” kürtjeiét 1848. április 15-én James Wilson, az egyik gazdasági főmandarin a londoni „Economist”-ban⁸¹ újból megfújta a tízórás törvény elleni harcban.
³³* De a professzor úr mégiscsak húzott valami hasznot manchesteri kirándulásából! A „Letters on the Factory Act”-ben az egész tiszta nyereség — a „profit” és a „kamat”, sőt „something more” [valamivel több] — a munkás meg nem fizetett egy munkaórájától függ! Egy évvel azelőtt oxfordi diákok és művelt nyárspolgárok épülésére megírt „Outlines of Political Economy”-jában a Ricardo-féle, munkaidő által való értékmeghatározással szemben még azt „fedezte fel”, hogy a profit a tőkés munkájából, a kamat pedig aszkéziséből, „absztinenciájából” származik. A mese maga régi volt, de az „absztinencia” szó új. Roscher úr ezt helyesen „önmegtartóztatás”-sal [Enthaltung] fordítja. Latinban kevésbé járatos honfitársai, a Wirthek, Schulzék és egyéb Michelek⁸² ezt „lemondás”-sá [Entsagung] szerzetesítettek.*

4. A többlettermék
A terméknek azt a részét (a 2. pont alatti példában a 20 font fonal ¹/_l0-ét, vagyis 2 font fonalat), amelyben az értéktöbblet megtestesül, többletterméknek (Mehrprodukt, surplus produce, produit net) nevezzük. Ahogyan az értéktöbblet rátáját nem a tőke teljes összegéhez, hanem változó alkotórészéhez való viszonya határozza meg, úgy a többlettermék nagyságát sem az össztermék megmaradó részéhez, hanem ahhoz a termékrészhez való viszonya határozza meg, amelyben a szükséges munka megtestesül. Ahogyan a tőkés termelés meghatározó célja értéktöbblet termelése, úgy a gazdagság fokát nem a termék abszolút nagysága, hanem a többlettermék relatív nagysága méri.³⁴*
³⁴* „Egy egyén számára, akinek 20 000 £ tőkéje van és a profitja évenként 2000 £, teljesen közömbös dolog lenne, hogy tőkéje 100 vagy 1000 munkást foglalkoztat-e, hogy a termelt áru 10 000 vagy 20 000 £-ért kerül-e eladásra, mindig feltéve, hogy profitja semmi esetre sem csökken 2000 £ alá. Vajon a nemzet reális érdeke nem hasonlatos-e? Feltéve, hogy reális nettójövedelme, járadéka és profitja ugyanaz, semmi jelentősége nincs annak, hogy ez a nemzet 10 vagy 12 millió lakosból áll-e.” (Ricardo: „Principles etc.”, 416. old.) Már jóval Ricardo előtt a többlettermék fanatikusa, Arthur Young, egy máskülönben terjengősen locsogó, kritikátlan író, akinek hírneve fordított arányban áll érdemeivel, megmondotta többek között: „Vajon mi haszna volna egy modern királyságban egy egész tartománynak, amelynek földjét régi római módra, független kisparasztok művelnék meg — felőlem ugyan mégoly jól is? Mi célja volna ennek, azon az egyen kívül, hogy embereket nemzzenek (the mere purpose of breeding men), aminek önmagában egyáltalán nincs célja (is a most useless purpose).” (Arthur Young: „Political Arithmetic etc.” [Politikai számtan stb.], London 1774, 47. old.)
Pótlás a 34. jegyzethez. Furcsa „az erős hajlam […] arra, hogy a nettógazdagságot (net wealth) a munkásosztályra nézve jótékonynak tüntessék fel … [amiért alkalmaztatást nyújt] bár nyilvánvaló, hogy nem azért, mert nettó”. (Th. Hopkins: „On Rent of Land etc.” [A földjáradékról stb.], London 1828, 126. old.)*

A szükséges munkának és a többletmunkának, vagyis azon időszakaszoknak összege, amelyekben a munkás a munkaerejét pótló értéket és az értéktöbbletet termeli, alkotja munkaidejének abszolút nagyságát — a munkanapot (working day).

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Marx – Tőke 1 – A munkaerő kizsákmányolási foka
(idézet: Marx és Engels válogatott művei 2)

Marx
Hetedik fejezet
Az értéktöbblet rátája
Marx
Hetedik fejezet
Az értéktöbblet rátája
1. A munkaerő kizsákmányolási foka
Az értéktöbblet, amelyet a C előlegezett tőke a termelési folyamatban létrehozott, vagyis az előlegezett C tőkeérték értékesülése, mindenekelőtt a termék értékének a termelési elemek értékösszege feletti többleteként jelentkezik.

A C tőke két részre esik szét, egy c pénzösszegre, amelyet termelési eszközökre, és egy másik, v pénzösszegre, amelyet munkaerőre fordítanak; c az állandó, v a változó tőkévé átváltoztatott értékrészt képviseli.⁷⁴ Eredetileg tehát C = c+v, például 500 £ előlegezett tőke = 410 £ (c)+90 £ (v). A termelési folyamat végén olyan áru kerül ki, amelynek értéke = (c+v)+m, ahol m az értéktöbblet, például: (410 £ (c)+90 £ (v))+90 £ (m). A C eredeti tőke C’-vé, 500 £-ből 590 £-gé változott át. A kettejük közti különbség — m, 90 értéktöbblet. Minthogy a termelési elemek értéke egyenlő az előlegezett tőke értékével, ezért valójában tautológia az, hogy a termék értékének a termelési elemek értéke feletti többlete egyenlő az előlegezett tőke értékesülésével, vagyis egyenlő a termelt értéktöbblettel.

Mindazonáltal ez a tautológia közelebbi meghatározást követel. A termékértékkel a képzésében elfogyasztott termelési elemek értékét hasonlítjuk össze. De láttuk, hogy az alkalmazott állandó tőke munkaeszközökből álló része értékének csak egy darabját adja át a terméknek, másik darabja viszont továbbra is megmarad régi létezési formájában. Minthogy az utóbbi az értékképzésben nem játszik szerepet, itt el kell tőle vonatkoztatnunk. Ha bevennénk a számításba, ez mit sem változtatna a helyzeten. Tegyük fel, hogy c = 410 £, s ez 312 £-nyi nyersanyagból, 44 £-nyi segédanyagból és 54 £-nyi, a folyamatban elkopó gépi berendezésből áll, a valóban alkalmazott gépi berendezés értéke azonban 1054 £. A termékérték létrehozásához előlegezettnek csak azt az 54 £ értéket számítjuk, amelyet a gépi berendezés a funkciója révén elveszít és ennélfogva átad a terméknek. Ha azt az 1000 £-et, amely régi formájában tovább létezik mint gőzgép stb., szintén számításba vennénk, akkor ezt mindkét oldalon, az előlegezett érték oldalán is, a termékérték oldalán is meg kellene tennünk^26a*, és akkor 1500 £-et, illetve 1590 £-et kapnánk. A különbség, vagyis az értéktöbblet továbbra is 90 £ lenne. Az értéktermeléshez előlegezett állandó tőkén ezért — hacsak az összefüggésből nem az ellenkezője világlik ki — mindig csak a termelésben elfogyasztott termelési eszközök értékét értjük.
^26a* „Ha az alkalmazott állótőke értékét mint az előlegek egy részét számítjuk, altkor e tőkének az év végén megmaradó értékét mint az évi bevételek egy részét kell számítanunk.” (Malthus: „Principles of Political Economy” [A politikai gazdaságtan alapelvei], II. kiad., London 1836, 269. old.)*

Ennek feltételezése után térjünk vissza a C = c+v formulához, amely átváltozik C’ = (c+v)+m formulává, s éppen ezáltal C átváltozik C’-vé. Tudjuk, hogy az állandó tőke értéke a termékben csak újramegjelenik. A folyamat során valóban újonnan létrehozott értéktermék tehát különbözik a folyamatból kapott termékértéktől, ezért az értéktermék nem (c+v)+m, azaz (410 £ (c)+90 £ (v))+90 £ (m), ahogyan az első pillantásra látszik, hanem v+m, azaz 90 £ (v)+90 £ (m); nem 590 £, hanem 180 £. Ha c, az állandó tőke, 0-val lenne egyenlő, másszóval, ha lennének olyan iparágak, amelyekben a tőkésnek semmilyen termelt termelési eszközt, sem nyersanyagot, sem segédanyagokat, sem munkaszerszámokat nem kellene alkalmaznia, hanem csupán természettől meglevő anyagokat és munkaerőt, akkor semmiféle állandó értékrészt nem kellene átvinni a termékre. A termékértéknek ez az eleme, példánkban 410 £, elesnék, de a 180 £ értéktermék, amely 90 £ értéktöbbletet tartalmaz, ugyanakkora maradna, mint ha c igen nagy értékösszeget jelenítene meg. Ez esetben C = (0+v) = v’, és C’, az értékesült tőke = v+m, C’—C pedig továbbra is = m. Ha megfordítva, m lenne egyenlő 0-val, másszóval, ha a munkaerő, amelynek értékét a változó tőkében előlegezik, csak egyenértéket termelt volna, akkor C = c+v, és C’ (a termékérték) = (c+v)+0, tehát C=C’. Az előlegezett tőke nem értékesült volna.

Valójában már tudjuk, hogy az értéktöbblet csupán következménye a v, a munkaerővé átalakított tőkerész értékváltozásának, hogy tehát v+m = v+ +Δv (v plusz v növekménye). De a valóságos értékváltozást, és azt az arányt, amelyben az érték változik, elhomályosítja az, hogy változó alkotórészének növekedése következtében az előlegezett össztőke is nő. 500 volt és 590-né lesz. A folyamat tiszta elemzése tehát megköveteli, hogy egészen elvonatkoztassunk a termékértéknek attól a részétől, amelyben csak állandó tőkeérték jelenik meg újra, vagyis hogy a c állandó tőkét 0-val tegyük egyenlővé, és ezzel alkalmazzuk a matematikának egy olyankor használt törvényét, amikor változó és állandó nagyságokkal dolgozik és amikor az állandó nagyság csak összeadás vagy kivonás révén kapcsolódik össze a változóval.

Egy másik nehézség a változó tőke eredeti formájából ered. A fenti példában C’ — 410 £ állandó tőke +90 £ változó tőke +90 £ értéktöbblet. 90 £ azonban adott, tehát állandó nagyság, s ezért képtelen dolognak látszik változó nagyságként kezelni. De 90 £ (v), azaz 90 £ változó tőke itt valójában csak jelképe annak a folyamatnak, amelyen ez az érték átmegy. A munkaerő megvásárlására előlegezett tőkerész meghatározott mennyiségű tárgyiasult munka, tehát állandó értéknagyság, akárcsak a megvásárolt munkaerő értéke. Magában a termelési folyamatban azonban az előlegezett 90 £ helyébe a ténykedő munkaerő, a holt munka helyébe eleven, a nyugvó nagyság helyébe folyékony, az állandó helyébe változó lép. Az eredmény: a v újratermelése plusz a v növekménye. A tőkés termelés álláspontjáról ez az egész folyamat a munkaerővé átalakított — eredetileg állandó — érték önmozgása. A folyamatot is, eredményét is, ennek az értéknek a javára írják. Ezért ha a 90 £ változó tőke, vagyis magát értékesítő érték formulája ellentmondásosan jelenik meg, ez csupán a tőkés termelésben benne rejlő ellentmondást fejez ki.

Az első pillantásra megütközést kelt az, hogy az állandó tőkét 0-val tesszük egyenlővé. De a mindennapi életben ezt állandóan megteszik. Ha például valaki Angliának a pamutiparból származó nyereségét akarja kiszámítani, akkor mindenekelőtt levonja az Egyesült Államoknak, Indiának, Egyiptomnak stb. kifizetett gyapotárat; azaz a termékértékben csak újramegjelenő tőkeértéket 0-val teszi egyenlővé.

Persze nemcsak az értéktöbblet és azon tőkerész viszonyának van nagy gazdasági jelentősége, amelyből az előbbi közvetlenül ered és amelynek értékváltozását megtestesíti, hanem az értéktöbblet és az előlegezett össztőke, viszonyának is. Ezt a viszonyt ezért a harmadik könyvben részletesen tárgyaljuk. Ahhoz, hogy a tőke egy részét munkaerővé való átalakítása révén értékesíteni lehessen, a tőke egy másik részét termelési eszközökké kell változtatni. Hogy a változó tőke funkcionálhasson, ahhoz megfelelő arányokban, a munkafolyamat meghatározott technikai jellege szerint, állandó tőkét kell előlegezni. Az a körülmény azonban, hogy egy vegyi folyamathoz retorták és más edények kellenek, nem akadályoz bennünket abban, hogy az elemzésnél magától a retortától el ne vonatkoztassunk. Amennyiben az értékteremtést és az értékváltozást önmagáért, azaz tisztán vizsgáljuk, annyiban a termelési eszközök, az állandó tőkének ezek az anyagi alakjai, csupán azt az anyagot szolgáltatják, amelyben a folyékony, értékképző erőnek rögződnie kell. Ezért közömbös az is, hogy mi a természete ennek az anyagnak, hogy gyapot-e avagy vas. Közömbös ez anyag értéke is. Csak elegendő tömegben kell meglennie ahhoz, hogy a termelési folyamat alatt kifejtendő munkamennyiséget fel tudja szívni. Ha ez a tömeg adva van, akkor akár emelkedik, akár esik az értéke, akár pedig érték nélküli, miként a föld és a tenger, mindez nem érinti az értékteremtés és értékváltozás folyamatát.²⁷*
²⁷* Jegyzet a 2. kiadáshoz. Magától értetődik, hogy — Lucretius kifejezésével élve — „nil posse creari de nihilo”. Semmiből semmi nem lesz.⁷⁵ Az „értékteremtés” munkaerőnek munkává való átalakulása. Maga a munkaerő pedig mindenekelőtt emberi organizmussá átalakult természeti anyag.*

Először is tehát az állandó tőkerészt nullával tesszük egyenlővé. Az előlegezett tőke ezért c+v-ből v-re redukálódik, a (c+v)+m termékérték pedig (v+m) értéktermékre. Ha az értéktermék adva van, = 180 £, amelyben a termelési folyamat egész tartama alatt folyó munka testesül meg, akkor ebből le kell vonnunk a változó tőke értékét, 90 £-et, hogy az értéktöbbletet, 90 £-et megkapjuk. Ez a szám, a 90 £ = m, itt a termelt értéktöbblet abszolút nagyságát fejezi ki. Az értéktöbblet aránylagos nagyságát azonban, tehát azt az arányt, amelyben a változó tőke értékesült, nyilvánvalóan az értéktöbbletnek a változótőkéhez való aránya határozza meg, vagyis ^m/_v fejezi ki. A fenti példában tehát 90/90 = 100%. A változó tőkének ezt a viszonylagos értékesülését, vagyis az értéktöbblet viszonylagos nagyságát az értéktöbblet rátájának nevezem.²⁸*
²⁸* Ugyanolyan módon, ahogyan az angolok „rate of profits-ot”, „rate of interest-et” stb. használnak. A harmadik könyvből meglátjuk majd, hogy a profitrátát könnyű megérteni, mihelyt az értéktöbblet törvényeit ismerjük. A fordított úton nem lehet megérteni ni l’un, ni l’autre [sem az egyiket, sem a másikat].*

Láttuk, hogy a munkás a munkafolyamat egyik szakaszában csak munkaerejének értékét, vagyis szükséges létfenntartási eszközeinek értékét termeli meg. Minthogy munka társadalmi megosztásán nyugvó viszonyok között termel, létfenntartási eszközeit nem közvetlenül termeli, hanem egy különös áru, például a fonal formájában értéket termel, amely egyenlő létfenntartási eszközeinek értékével, vagyis azzal a pénzzel, amelyen ezeket az eszközöket megvásárolja. Munkanapjának az a része, amelyet erre használ fel, nagyobb vagy kisebb aszerint, hogy átlagos napi létfenntartási eszközeinek mekkora az értéke, tehát aszerint, hogy mekkora a termelésükhöz szükséges átlagos napi munkaidő. Ha napi létfenntartási eszközeinek értéke átlagosan 6 tárgyiasult munkaórát testesít meg, akkor a munkásnak átlagosan napi 6 órát kell dolgoznia ahhoz, hogy ezt az értéket megtermelje. Ha nem a tőkés számára, hanem önmaga számára, függetlenül dolgoznék, akkor — egyébként változatlan körülmények között — továbbra is átlagban a napnak ugyanekkora hányadán át kellene dolgoznia, hogy munkaerejének értékét megtermelje és ezáltal a saját fenntartásához, azaz állandó újratermeléséhez szükséges létfenntartási eszközöket megszerezze. De mivel a munkanapnak abban a részében, amelyben munkaerejének napi értékét — mondjuk 3 sh.-et — termeli meg, csak a tőkés által neki már kifizetett^28a* érték egyenértékét termeli meg, tehát az újonnan létrehozott értékkel csak az előlegezett változó tőkeértéket pótolja, ezért ez az értéktermelés puszta újratermelésként jelenik meg. A munkanapnak azt a részét tehát, amelyben ez az újratermelés végbemegy, szükséges munkaidőnek, az ezalatt kifejtett munkát pedig szükséges munkának nevezem.²⁹* Szükséges a munkás számára, mert független munkájának társadalmi formájától. Szükséges a tőke és világa számára, mert bázisuk a munkás állandó megléte.
^28a* (Jegyzet a 3. kiadáshoz. A szerző itt a közkeletű gazdasági nyelvet használja. Emlékezhetünk arra, hogy — miként a 137. [nálunk 97.] oldalon bebizonyosodott — a valóságban nem a tőkés „előlegez” a munkásnak, hanem a munkás a tőkésnek. — F. E.)*
²⁹* A „szükséges munkaidő” kifejezést ebben az írásban eddig valamely áru termeléséhez egyáltalában társadalmilag szükséges munkaidőre alkalmaztuk. Mostantól kezdve a munkaerő nevű sajátos áru termeléséhez szükséges munkaidőre is használjuk. Ugyanazon terminus technicusnak [szakkifejezésnek] különböző értelemben való használata fonák dolog, de egyetlen tudományban sem kerülhető el egészen. Vessük össze például a felsőbb és az alsóbb matematikát.*

A munkafolyamat második időszaka, amelyet a munkás a szükséges munka határain túl robotol le, munkába, munkaerő kifejtésébe kerül ugyan neki, de nem képez az ő számára értéket. Értéktöbbletet képez, amely a semmiből teremtetés minden csáberejével nevet a tőkésre. A munkanapnak ezt a részét többletmunkaidőnek, és az ez idő alatt kifejtett munkát többletmunkának (Mehrarbeit, surplus labour) nevezem. Amilyen döntő egyáltalában az érték megismerése szempontjából, hogy azt munkaidő puszta megalvadásának, pusztán tárgyiasult munkának, éppoly döntő az értéktöbblet megismerése szempontjából, hogy azt többletmunkaidő puszta megalvadásának, pusztán tárgyiasult többletmunkának fogjuk fel. Csak az a forma, amelyben ezt a többletmunkát a közvetlen termelőből, a munkásból kipréselik, különbözteti meg egymástól a gazdasági társadalomalakulatokat, például a rabszolgaság társadalmát a bérmunkáétól.³⁰*
³⁰* Wilhelm Thuküdidész Roscher úr igazán gottschedi zsenialitással⁷⁶ fedezi fel, hogy míg az értéktöbblet, illetve a többlettermék képződése és az ezzel kapcsolatos felhalmozás manapság a tőkés „takarékosságának” köszönhető, aki ezért „például kamatot kíván”, addig „a legalacsonyabb kultúrfokokon… a gyengébbeket kényszerítik takarékosságra az erősebbek”. („Die Grundlagen etc ”, 82., 78. old.) Munka megtakarítására? vagy nem létező termékfeleslegek megtakarítására? A tényleges-tudatlanságon kívül az érték és értéktöbblet lelkiismeretes elemzésétől, valamint az esetleg kényes, rendőrileg tilos eredménytől való apologetikus irtózás kényszeríti az ilyen Roschert és társait arra, hogy a tőkésnek meglevő értéktöbbletek elsajátítására vonatkozó többé-kevésbé plauzibilis igazoló okait az értéktöbblet keletkezésének okaivá forgassák ki.*

Minthogy a változó tőke értéke = az általa megvásárolt munkaerő értékével, s minthogy a munkanap szükséges részét ennek a munkaerőnek az értéke, az értéktöbbletet viszont a munkanap többletrésze határozza meg, ebből következik: az értéktöbblet úgy aránylik a változó tőkéhez, mint a többletmunka a szükséges munkához, vagyis az értéktöbblet rátája m/v = többletmunka/szükséges munka. Mindkét arány ugyanazt a viszonyt fejezi ki más-más formában, az egyik esetben tárgyiasult, a másik esetben folyékony munka formájában.

Az értéktöbblet rátája ennélfogva egzakt módon kifejezi a munkaerő tőke általi, vagyis a munkás tőkés általi kizsákmányolásának fokát.^30a*
^30a* Jegyzet a 2. kiadáshoz. Ámbár az értéktöbblet rátája egzakt módon kifejezi a munkaerő kizsákmányolásának fokát, nem fejezi ki a kizsákmányolás abszolút nagyságát. Ha például a szükséges munka = 5 óra, és a többletmunka = 5 óra, akkor a kizsákmányolás foka = 100%. A kizsákmányolás nagyságát itt 5 óra méri. Ha ellenben a szükséges munka = 6 óra, és a többletmunka = 6 óra, akkor a kizsákmányolás foka változatlanul 100%, míg a kizsákmányolás nagysága 20%-kal növekszik, 5 óráról 6 órára.*

Feltevésünk szerint a termék értéke = (410£(c)+90£(v))+90£ (m), az előlegezett tőke = 500 £ volt. Minthogy az értéktöbblet = 90 és az előlegezett tőke = 500, a számítás szokásos módja szerint azt kapnók eredményül, hogy az értéktöbblet rátája (amelyet összecserélnek a profitrátával) = 18%, olyan arányszám, amelynek alacsonysága Carey urat és a többi harmónia-hirdetőt elérzékenyítené. Valójában azonban az értéktöbblet rátája nem = m/c azaz m/c+v hanem = m/v tehát nem 90/500, hanem 90/90 = 100%, a látszólagos kizsákmányolási foknak több mint ötszöröse. Ámbár az adott esetben nem ismerjük sem a munkanap abszolút nagyságát, sem a munkafolyamat periódusát (nap, hét stb.), sem pedig, végül, a 90 £ változó tőke által egyidejűleg mozgásba hozott munkások számát — mégis az értéktöbblet rátája, m/v, többletmunka/szükséges munka formába való átválthatósága révén pontosan megmutatja nekünk a munkanap két alkotórészének egymáshoz való arányát. Ez 100%. A munkás tehát a nap egyik felében a maga számára, a másik felében a tőkés számára dolgozott.

Az értéktöbbletráta kiszámításának módszere tehát rövidre fogva ez: Vesszük az egész termékértéket, és az ebben csak újramegjelenő állandó tőkeértéket nullával tesszük egyenlővé. A fennmaradó értékösszeg az egyetlen az áru képzésének folyamatában valóban létrehozott értéktermék. Ha az értéktöbblet adva van, akkor azt ebből az értéktermékből levonjuk, hogy a változó tőkét megkapjuk. Fordítva járunk el, ha az utóbbi van adva és az értéktöbbletet keressük. Ha mindkettő adva van, akkor már csak a befejező műveletet kell elvégeznünk, az értéktöbbletnek a változó tőkéhez való viszonyát, m/v-t kell kiszámítanunk.

Bármilyen egyszerű ez a módszer, mégis helyesnek látszik, hogy az olvasót az ennek alapjául szolgáló és számára szokatlan szemléleti módba néhány példa segítségével begyakoroltassuk.

Az első példa legyen egy 10 000 mule-orsós fonoda, amely amerikai gyapotból 32. számú fonalat fon, és orsónként heti 1 font fonalat termel. A hulladék 6%. Tehát hetenként 10 600 font gyapotot dolgoznak fel 10 000 font fonallá és 600 font hulladékká. 1871 áprilisában e gyapot fontjának ára 7¾ d., tehát a 10 600 font kereken 342 £-be kerül. A 10 000 orsó, előfonó-berendezést és gőzgépet is beleszámítva, orsónként 1 £-be, tehát 10 000 £-be kerül. Kopásuk évente 10% = 1000 £, vagyis hetenként 20 £. A gyárépület bére 300 £, vagyis egy hétre 6 £. A szén (óránként és lóerőnként 4 font, 100 (indikált) lóerőre és heti 60 órára számítva, beleértve az épület fűtését) heti 11 ton, tonja 8 sh. 6 d., kereken heti 4½ £; a gáz heti 1 £, az olaj heti 4½ £, tehát az összes segédanyagok heti 10 £-be kerülnek. Az állandó értékrész tehát heti 378 £. A munkabér heti 52 £. A fonal fontjának ára 12¼ d., vagyis 10 000 font = 510 £, az értéktöbblet tehát 510—430 = 80 £. A 378 £ állandó értékrészt 0-val tesszük egyenlővé, mivel nem vesz részt a heti értékképzésben. Megmarad a 132 = 52 (v)+80 (m) £ heti értéktermék. Az értéktöbblet rátája tehát 80/52 = 153¹¹/₁₃%. Tízórás átlagos munkanap esetén ez adódik: szükséges munka = 3³¹/₃₃ óra és többletmunka = 6²/₃₃ óra.³¹*
³¹* Jegyzet a 2. kiadáshoz. Az első kiadásban megadott, 1860-ra vonatkozó fonoda-példa néhány ténybeli tévedést tartalmazott. A szövegben most közölt teljesen pontos adatokat egy manchesteri gyáros szolgáltatta nekem. — Meg kell jegyeznem, hogy Angliában a régi lóerőt a hengerátmérő szerint számították, az új viszont a valóságos erő szerint számít, amelyet az indikátor jelez.*

Jacob az 1815-ös évre, quarteronként 80 sh.-es búzaár és acre-enként 22 bushelos átlagtermés, tehát acre-enként 11 £-nyi hozam alapulvételével az alábbi, különböző tételek előzetes kiegyenlítődése miatt igen hiányos, de célunkra kielégítő számítást közli:⁷⁷

Értéktermelés acre-enként
Vetőmag (búza)	1 £	9 sh.	Tízedik, illetékek, adók	1 £	1 sh.
Trágya	2 £	10 sh.	Földjáradék	1 £	8 sh.
Munkabér	3 £	10 sh.	A bérlő profitja és kamata	1 £	2 sh.
Összesen:	7 £	9 sh.	Összesen:	3 £	11 sh.

Az értéktöbblet — mindig feltételezve, hogy a termék ára egyenlő értékével — itt a különböző rovatok, profit, kamat, tized stb. között oszlik meg. Ezek a rovatok számunkra közömbösek. Összeadjuk őket, 3 £ 11 sh.-nyi értéktöbbletet kapunk. A vetőmagra és trágyára költött 3 £ 19 sh.-et mint állandó tőkerészt 0-val tesszük egyenlővé. Megmarad 3 £ 10 sh. előlegezett változó tőke, amelynek helyébe 3 £ 10 sh.+ 3 £ 11 sh. új értéket termeltek. Vagyis m/v = 3 £ 11 sh./3 £ 10 sh. több mint 100%. A munkás munkanapjának több mint a felét fordítja értéktöbblet termelésre, amelyet különböző személyek különböző ürügyeken elosztanak maguk között.^31a*
^31a* Az adott számítások csak illusztrációul szolgálnak. Feltételezik ugyanis, hogy az árak egyenlők az értékekkel. A harmadik könyvben majd látni fogjuk, hogy ez az egyenlővé tétel nem ilyen egyszerű módon történik, még átlagárakra vonatkozólag sem.*

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Marx – Tőke 1 – Állandó tőke és változó tőke
(idézet: Marx és Engels válogatott művei 2)

Marx
Hatodik fejezet
Állandó tőke és változó tőke
A munkafolyamat különböző tényezői különböző módon vesznek részt a termék értékének képzésében.

A munkás új értéket tesz a munkatárgyhoz azzal, hogy meghatározott mennyiségű munkát tesz hozzá, akármilyen is munkájának meghatározott tartalma, célja és technikai jellege. Másrészt az elfogyasztott termelési eszközök értékét viszontlátjuk a termékérték alkotórészeként, például a gyapot és az orsó értékét a fonal értékében. A termelési eszközök értéke tehát fennmarad a termékre való átvitele révén. Ez az átvitel a termelési eszközöknek termékké való átváltoztatása alatt, a munkafolyamatban történik. Az átvitelt a munka közvetíti. De hogyan?

A munkás nem dolgozik egyazon idő alatt kétszeresen, egyszer azért, hogy munkájával értéket tegyen hozzá a gyapothoz, és másszor azért, hogy a gyapot régi értékét fenntartsa, vagy, ami ugyanaz, hogy a gyapotnak, amelyet feldolgoz, és az orsónak, amellyel dolgozik, értékét a termékre, a fonalra átvigye, hanem új érték puszta hozzátételével tartja fenn a régi értéket. Minthogy azonban az új érték hozzátétele a munkatárgyhoz és a régi értékeknek a termékben való fenntartása két egészen különböző eredmény, amelyet a munkás egyazon idő alatt hoz létre, holott egyazon idő alatt csak egyszer dolgozik, az eredménynek ez a kétoldalúsága nyilvánvalóan csakis magának a munkájának a kétoldalúságából magyarázható meg. A munkának ugyanabban az időpontban egyik tulajdonságánál fogva értéket kell létrehoznia, másik tulajdonságánál fogva pedig értéket kell fenntartania, illetve átvinnie.

Hogyan tesz hozzá minden munkás munkaidőt és ezért értéket a munkatárgyhoz? Mindig csak a maga sajátságosán termelő munkamódja formájában. A fonó csak azzal tesz hozzá munkaidőt, hogy fon, a szövő azzal, hogy sző, a kovács azzal, hogy kovácsol. De azon cél-meghatározta forma révén, amelyben ezek egyáltalában-való munkát és ezért új értéket tesznek hozzá, a fonás, szövés, kovácsolás révén, a termelési eszközök — a gyapot és az orsó, a fonal és a szövőszék, a vas és az üllő — egy termék, egy új használati érték alkotó elemeivé válnak.²⁰*
²⁰* „A munka új alkotást ad egy megszüntetett helyébe.” („An Essay on the Political Economy of Nations’’ [Tanulmány a nemzetek politikai gazdaságtanáról], London 1821,13. old.)*

Használati értékük régi formája letűnik, de csak azért, hogy a használati érték egy új formájában feltűnjön. Az értékképzési folyamat vizsgálatánál azonban azt láttuk, hogy ha egy használati értéket célszerűen használnak el új használati érték termeléséhez, akkor az elhasznált használati érték előállításához szükséges munkaidő az új használati érték előállításához szükséges munkaidő egy részét alkotja, tehát olyan munkaidő, amelyet az elhasznált termelési eszközről átvisznek az új termékre. A munkás tehát nem azáltal tartja fenn az elhasznált termelési eszközök értékét, vagyis viszi őket át mint érték-alkotórészeket a termékre, hogy egyáltalában-való munkát tesz hozzájuk, hanem e hozzátett munkának különös hasznos jellege, sajátos termelő formája révén. A munka mint ilyen célszerű termelő tevékenység — fonás, szövés, kovácsolás — a termelési eszközöket a velük való puszta érintkezés révén felébreszti halottaikból, a munkafolyamat tényezőivé eleveníti őket és termekké egyesül velük.

Ha a munkás sajátos termelő munkája nem fonás volna, akkor a gyapotot nem változtatná át fonallá, tehát a gyapot és orsó értékét sem vinné át a fonalra. Ezzel szemben, ha ugyanaz a munkás megváltoztatja mesterségét és asztalossá lesz, akkor munkanapja révén továbbra is értéket tesz hozzá anyagához. Az értéket tehát munkájával teszi hozzá, nem azáltal, hogy munkája fonómunka vagy asztalosmunka, hanem azáltal, hogy elvont, társadalmi munka egyáltalában, s meghatározott értéknagyságot tesz hozzá, nem azért, mert munkájának különös hasznos tartalma van, hanem azért, mert munkája meghatározott ideig tart. A fonómunkás munkája tehát elvont általános tulajdonságában, mint emberi munkaerő kifejtése, új értéket tesz hozzá a gyapot és az orsó értékéhez, és konkrét, különös, hasznos tulajdonságában, mint fonófolyamat, átviszi e termelési eszközök értékét a termékre és ily módon fenntartja értéküket a termékben. Ezért van az, hogy munkájának eredménye egyazon időpontban kétoldalú.

A munka pusztán mennyiségi hozzá tevése új értéket tesz hozzá, a hozzátett munka minősége fenntartja a termelési eszközök régi értékét a termékben. Hogy egyazon munkának kétoldalú jellege folytán ilyen kétoldalú hatása van, az különböző jelenségekben kézzelfoghatóan megmutatkozik.

Tegyük fel, hogy valamely felfedezés képessé tenné a fonót arra, hogy 6 óra alatt annyi gyapotot fonjon meg, amennyit azelőtt 36 óra alatt font. Munkájának, mint célszerűen hasznos, termelő tevékenységnek, ereje meghatszorozódott. Terméke hatszor annyi, 6 helyett 36 font fonal. De a 36 font gyapot most csak annyi munkaidőt szív magába, amennyit azelőtt 6 font. A munkás a régi módszerhez képest hatodannyi új munkát, tehát a korábbi értéknek már csak a hatodrészét teszi hozzá minden egyes fonthoz. Másrészt most a gyapotból hatszor akkora érték van meg a termékben, a 36 font fonalban. A 6 fonóóra alatt a nyersanyagnak hatszor akkora értékét tartják fenn és viszik át a termékre, jóllehet ugyanannyi nyersanyaghoz csak hatodrésznyi új értéket tesznek hozzá. Ebből látjuk, milyen lényeges különbség van a munkának a között a tulajdonsága között, amelynek folytán ugyanazon oszthatatlan folyamat alatt értékeket fenntart és a között a tulajdonsága között, amelynek folytán értéket alkot. Minél több szükséges munkaidőt fordítanak a fonási művelet alatt ugyanarra a gyapotmennyiségre, annál nagyobb az új érték, amelyet a gyapothoz hozzátesznek, de minél több font gyapotot fonnak meg ugyanannyi munkaidő alatt, annál nagyobb a régi érték, amelyet a termékben fenntartanak.

Tegyük fel, fordítva, hogy a fonómunka termelékenysége változatlan marad, a fonónak tehát továbbra is ugyanannyi időre van szüksége, hogy 1 font gyapotot fonallá változtasson át. De változik magának a gyapotnak a csereértéke, 1 font gyapot ára hatszorosára emelkedik vagy hatodára esik. Mindkét esetben a fonó ugyanazon mennyiségű gyapothoz továbbra is ugyanannyi munkaidőt, tehát ugyanannyi értéket tesz hozzá, és mindkét esetben ugyanannyi idő alatt ugyanannyi fonalat termel. Mégis az érték, amelyet a gyapotról a fonalra, a termékre átvisz, az egyik esetben hatszor kisebb, a másik esetben hatszor nagyobb, mint azelőtt volt. Éppígy áll a dolog, ha a munkaeszközök drágulnak vagy olcsóbbodnak, de a munkafolyamatban állandóan ugyanazt a szolgálatot teljesítik.

Ha a fonási folyamat technikai feltételei változatlanok és ha termelési eszközeinek értékében sem következik be változás, akkor a fonó egyenlő munkaidő alatt továbbra is egyenlő mennyiségű nyersanyagot és gépi berendezést használ el, változatlan értékben. Akkor az az érték, amelyet a termékben fenntart, egyenes arányban áll azzal az új értékkel, amelyet hozzátesz. Két hét alatt kétszer annyi munkát tesz hozzá, tehát kétszer annyi értéket, mint egy hét alatt, és egyúttal kétszer annyi anyagot használ el, kétszer annyi értékben, és kétszer annyi gépi berendezést koptat el, kétszer annyi értékben, tehát két hét termékében kétszer annyi értéket tart fenn, mint egy hét termékében. Adott változatlan termelési feltételek mellett a munkás annál több értéket tart fenn, minél több értéket tesz hozzá, de nem azért tart fenn több értéket, mert több értéket tesz hozzá, hanem azért, mert ezt az értéket változatlan és saját munkájától független feltételek között teszi hozzá.

Viszonylagos értelemben mindenesetre azt is mondhatjuk, hogy a munkás mindig ugyanabban az arányban tart fenn régi értékeket, amelyben új értéket tesz hozzájuk. Akár 1 sh.-ről 2 sh.-re emelkedik a gyapot ára, akár 1 sh.-ről 6 pennyre esik, a munkás egy óra termékében mindig csak feleannyi gyapot-értéket tart fenn — bárhogyan változik is ez az érték —, mint két óra termékében. Továbbá, ha saját munkájának termelékenysége megváltozik, emelkedik vagy esik, akkor például egy munkaóra alatt több vagy kevesebb gyapotot fog megfonni, mint azelőtt, és ennek megfelelően egy munkaórájának termékében több vagy kevesebb gyapot-értéket fog fenntartani. Mindemellett két munkaóra alatt kétszer annyi értéket fog fenntartani, mint egy munkaóra alatt.

Az érték, az értékjelben való csupán jelképes megjelenítését nem tekintve, csakis valamely használati értékben, valamely dologban létezik. (Maga az ember, ha munkaerő puszta létezéseként tekintjük, természeti tárgy, dolog, bár élő, öntudatos dolog, maga a munka pedig ennek az erőnek dologi megnyilvánulása.) Ezért ha a használati érték veszendőbe megy, akkor az érték is veszendőbe megy. A termelési eszközök használati értékükkel nem vesztik el egyúttal értéküket, mert a munkafolyamat révén valójában csak azért vesztik el használati értékük eredeti alakját, hogy a termékben egy másik használati érték alakját nyerjék. De amilyen fontos az érték számára, hogy valamiféle használati értékben létezzék, olyan közömbös, ahogy az áruk átalakulása mutatja, hogy melyikben létezik. Ebből az következik, hogy a termelési eszköz értéke a munkafolyamatban csak annyiban megy át a termékre, amennyiben a termelési eszköz önálló használati értékével együtt csereértékét is elveszíti. Csak azt az értéket adja át a terméknek, amelyet mint termelési eszköz elveszít. A munkafolyamat tárgyi tényezői azonban e tekintetben különbözőképpen viselkednek.

A szén, amellyel a gépet fűtik, nyomtalanul eltűnik, ugyanígy az olaj, amellyel a kerék tengelyét kenik stb. A festék és más segédanyagok eltűnnek, de a termék tulajdonságaiban megmutatkoznak. A nyersanyag a termék szubsztanciáját alkotja, de megváltoztatta formáját. Nyersanyag és segédanyagok tehát elveszítik azt az önálló alakjukat, amellyel a munkafolyamatba mint használati értékek beléptek. Másképp áll a dolog a tulajdonképpeni munkaeszközökkel. Egy szerszám, egy gép, egy gyárépület, egy edény stb. csak addig szolgál a munkafolyamatban, ameddig eredeti alakját megőrzi és holnap megint ugyanabban a formában lép be a munkafolyamatba, amelyben tegnap belépett. Mint ahogyan életükben, a munkafolyamatban, ugyanúgy haláluk után is megőrzik a munkaeszközök a termékkel szemben önálló alakjukat. A gépek, szerszámok, munkaépületek stb. teteme még mindig különállóan létezik azoktól a termékektől, amelyeknek megalkotásában segédkeztek. Ha mármost egy ilyen munkaeszköz szolgálatának egész időszakát vesszük szemügyre, a műhelybe lépése napjától a lomtárba való száműzetése napjáig, azt látjuk, hogy használati értékét ez alatt az időszak alatt a munka teljesen elfogyasztotta s ezért csereértéke teljesen átment a termékre. Ha például egy fonógép tíz év alatt élte le az életét, akkor a tízéves munkafolyamat alatt teljes értéke átment a tízévi termékre. A munkaeszköz életideje tehát nagyobb vagy kisebb számú munkafolyamatot ölel fel, amelyeket vele újra meg újra megismételtek. És a munkaeszköz ugyanúgy jár, mint az ember. Minden ember naponta 24 órával közelebb kerül a halálhoz. De egyik emberen sem látszik meg pontosan, hogy hány nappal került már közelebb halálához. Ez azonban nem akadályozza meg az életbiztosító társaságokat abban, hogy az emberek átlagos élettartamából igen biztos, s ami még sokkal több, igen hasznot hajtó következtetéseket ne vonjanak le. Így van ez a munkaeszközzel is. Tapasztalatból tudjuk, hogy egy munkaeszköz, pl. egy bizonyos fajta gép, átlagosan mennyi ideig tart el. Tegyük fel, hogy használati értéke a munkafolyamatban csak 6 napig tart. Tehát minden munkanappal használati értékének átlag ¹/₆-át veszíti el és ennélfogva értékének ¹/₆-át adja át a napi terméknek. Ilyen módon számítják ki valamennyi munkaeszköz kopását, tehát pl. napi veszteségét használati értékben, és azt az értéket, amelyet a munkaeszköz ennek megfelelően naponta átad a terméknek.

Világosan kitűnik tehát, hogy a termelési eszköz a terméknek soha nem ad át több értéket, mint amennyit a munkafolyamatban saját használati értékének megsemmisülése által elveszít. Ha nem volna vesztenivaló értéke, vagyis ha nem volna maga is emberi munka terméke, akkor nem adna át értéket a terméknek. Akkor használati érték képzőjeként szolgálna, de nem csereérték képzőjeként. Így áll a dolog minden olyan termelési eszközzel, amely természettől, emberi közreműködés nélkül létezik, a földdel, a széllel, a vízzel, az ércérben levő vassal, az őserdő fájával stb.

Itt egy másik érdekes jelenséggel találkozunk. Tegyük fel, hogy egy gép például 1000 font sterlinget ér és 1000 nap alatt kopik el. Ez esetben magáról a gépről naponta értékének ¹/₁₀₀₀ része átmegy napi termékére. Ugyanakkor mindig az egész gép hat a munkafolyamatban, bár csökkenő életerővel. Kitűnik tehát, hogy a munkafolyamat egyik tényezője, egy termelési eszköz egészen belekerül a munkafolyamatba, de csak részben az értékesítési folyamatba. A munkafolyamat és az értékesítési folyamat közötti különbség itt tárgyi tényezőikben tükröződik, mert ugyanazon termelési folyamatban ugyanaz a termelési eszköz mint a munkafolyamat eleme egészében és mint az értékképzés eleme csak töredékenként számít.²¹*
²¹* Itt nem a munkaeszközök, gépek, épületek stb. javításáról van szó. A gép, amelyet javítanak, nem mint munkaeszköz, hanem mint munka anyaga funkcionál. Nem vele dolgoznak, hanem őt magát munkálják meg, hogy megfoldozzák használati értékét. A mi célunk szempontjából az ilyen javítási munkákat mindig úgy tekinthetjük, mint amelyek benne foglaltatnak a munkaeszköz termeléséhez szükséges munkában. A szövegben a kopásról van szó, amelyet semmilyen doktor nem tud gyógyítani és amely fokozatosan a halálhoz vezet, „a kopásnak arról a fajtájáról, amelyet nem lehet időről időre helyrehozni és amely például egy kést végül is olyan állapotba juttat, hogy a késműves azt mondja róla, nem érdemel egy új pengét”. A szövegben láttuk, hogy például egy gép minden egyes munkafolyamatba egészében, de az egyidejű értékesítési folyamatba csak töredékenként kerül bele. Eszerint ítélendő meg a következő fogalomösszecserélés: „Ricardo úr a mérnök harisnyakötőgépet készítő munkájának adagjáról beszél”, mint ami például egy pár harisnya értékében foglaltatik. „Ámde a teljes munka, amely minden egyes pár harisnyát megtermelt… magába zárja a mérnök egész munkáját, nem egy adagot; mert egy gép sok párat csinál, és egyik ilyen párat sem lehetett volna elkészíteni a gép bármely része nélkül.” („Observations on Certain Verbal Disputes in Political Economy, particularly relating to Value, and to Demand and Supply” [Megjegyzések néhány szóvitáról a politikai gazdaságtanban, különös tekintettel az értékre, valamint a keresletre és a kínálatra], London 1821, 54. old.) A szerzőnek, egy szerfelett önelégült „wiscacrc-nek” [főokosnak] zavarosságában, és ezért polémiájában csak annyiban van igaza, hogy sem Ricardo, sem előtte vagy utána egyetlen más közgazdász sem választotta szét pontosan a munka két oldalát, nemhogy még az értékképzésben való különböző szerepüket elemezte volna.*

Másrészt, fordítva, lehetséges, hogy egy termelési eszköz egészében belekerül az értékesítési folyamatba, bár a munkafolyamatba csak töredékenként kerül bele. Tegyük fel, hogy a gyapot megfonásánál naponta 115 fontból 15 font elhullik, nem fonal lesz belőle, hanem csak devil’s dust [gyapotpor]. Mindazonáltal, ha ez a 15 fontnyi hulladék normális, ha a gyapot átlagos feldolgozásától elválaszthatatlan, akkor ennek a 15 font gyapotnak — amely a fonalnak nem eleme — értéke éppúgy belekerül a fonal értékébe, mint annak a 100 fontnak az értéke, amely a fonal szubsztanciáját alkotja. Ahhoz, hogy 100 font fonal készülhessen, 15 font gyapot használati értékének el kell porzania. E gyapot megsemmisülése tehát a fonal egyik termelési feltétele. Éppen ezért átadja értékét a fonalnak. Ez érvényes a munkafolyamat minden exkrementumára, legalábbis annyiban, amennyiben ezek az exkrementumok nem alkotnak megint új termelési eszközöket és ezért új önálló használati értékeket. Manchester nagy gépgyáraiban például azt látjuk, hogy az óriási gépek által gyaluforgácsként lehántott és hegyekké tornyosuló vashulladék esténként a gyárból nagy kocsikon a vasöntödébe vándorol, hogy másnap tömör vasként megint visszakerüljön az öntödéből a gyárba.

A termelési eszközök csak annyiban visznek át értéket a termék új alakjára, amennyiben a munkafolyamat közben régi használati értékük alakjában veszítenek értékükből. A munkafolyamatban elszenvedhető értékveszteségük maximumát nyilvánvalóan az az eredeti értéknagyság korlátozza, amellyel a munkafolyamatba belépnek, vagyis a saját termelésükhöz szükséges munkaidő. A termelési eszközök ezért sohasem tehetnek hozzá több értéket a termékhez, mint amennyi értékük, függetlenül attól a munkafolyamattól, amelyet szolgálnak, van. Bármilyen hasznos is egy munkaanyag, egy gép, egy termelési eszköz: ha 150 £-be, mondjuk 500 munkanapba kerül, akkor az össztermékhez, amelynek képzésére szolgál, sohasem tesz hozzá többet 150 £-nél. Értékét nem az a munkafolyamat határozza meg, amelybe termelési eszközként belekerül, hanem az a munkafolyamat, amelyből termékként kikerül. A munkafolyamatban csak mint használati érték, mint hasznos tulajdonságokkal rendelkező dolog szolgál, és ezért semmiféle értéket nem adna át a terméknek, ha már a folyamatba való belépése előtt nem lett volna értéke.²²*
²²* Fogalmat alkothatunk tehát az unalmas J. B. Say ízetlenségéről, aki az értéktöbbletet (kamatot, profitot, járadékot) azokból a „service productifekből” [produktív szolgálatokból] akarja levezetni, amelyeket a termelési eszközök, a föld, a szerszámok, a bőr stb. használati értékük révén a termelési folyamatban teljesítenek. Wilhelm Roscher úr, aki nem szalajtja el egykönnyen az alkalmat, hogy takaros apologetikus ötleteket szép rendben regisztráljon, így kiált fel: „J. B. Say, „Traité”, I. köt. 4. fej., nagyon helyesen jegyzi meg: az érték, amelyet egy olajütő az összes költségek levonása után előállít, mégiscsak valami új, ami lényegesen különbözik a munkától, mely magát az olajütőt létrehozta.” („Die Grundlagen der Nationalökonomie”, III. kiad., 1858, 82. old., jegyzet.) Nagyon helyes! Az „olaj”, amelyet az olajütő előállít, nagyon különböző valami attól a munkától, amelybe az olajütő építése kerül. „Értéken” pedig Roscher úr olyasféle dolgot ért, mint az „olaj”, mivel az „olajnak” értéke van, „a természetben” azonban készen található kőolaj, ha viszonylag nem is „nagyon sok”, és bizonyára erre céloz a másik megjegyzése: „csereértéket ez” (a természet!) „jóformán egyáltalában nem állít elő!” [79. old.] A roscheri természet úgy van a csereértékkel, mint a balga szűz a gyermekével, aki csak „egészen kicsi volt”. Ugyanez a „tudós” („savant sérieux”) a fenti alkalommal megjegyzi még: „Ricardo iskolája a tőkét is a munka fogalma alá szokta besorolni, mint »felhalmozott munkát«. Ez ügyetlenség” (!), „mert” (!) „hiszen” (!) „a tőkebirtokos” (!) „mégiscsak” (!) „többet” (!) „tett, mint annak a” (minek a?) „puszta” (?!) „előállítását” (?) „és” (??) „fenntartását: azt, hogy éppenséggel” (?!?) „megtartóztatta önmagát az élvezettől, és ennek fejében pl.” (!!!) „kamatot kíván.” (I. m. [82. old.]) Milyen „ügyes”! a politikai gazdaságtannak ez az „anatómiai-fiziológiai módszere”, amely a puszta „kivonásból” hiszen mégis éppenséggel „értéket” fejleszt ki.*

Miközben a termelő munka a termelési eszközöket új termék alkotóelemeivé változtatja, értékük lélekvándorláson megy át. Az elfogyasztott testből az újonnan formált testbe költözik. De ez a lélekvándorlás mintegy a valóságos munka háta mögött megy végbe. A munkás nem tehet semmihez új munkát, tehát nem alkothat új értéket anélkül, hogy régi értékeket fenn ne tartson, mert munkáját mindig meghatározott hasznos formában kell hozzátennie, hasznos formában pedig nem teheti hozzá anélkül, hogy termékeket új termék termelési eszközeivé ne tegyen és ezáltal értéküket az új termékre át ne vigye. A ténykedő munkaerőnek, az eleven munkának tehát természeti adománya, hogy miközben értéket tesz hozzá, értéket tart fenn, olyan természeti adomány amely a munkásnak semmibe sem kerül, de a tőkésnek sokat hoz, fenntartja a meglevő tőkeértéket.^22a** Amíg jól megy az üzlet, addig a tőkés túlságosan belemerül a többletcsinálásba, semhogy a munkának ezt az ingyen adományát észrevenné. A munkafolyamat erőszakos megszakításai, a válságok, érzékenyen figyelmeztetik rá.²³*
^22a* „A gazdálkodó szakmájának valamennyi szerszáma közül az ember munkája … az, amelyre tőkéjének visszafizetődése szempontjából a leginkább rá van utalva. A másik kettő — az igásállat-állomány és a … szekerek, ekék, ásók és így tovább — mit sem ér az elsőnek bizonyos adagja nélkül.” (Edmund Burke: „Thoughts and Detaiis on Scarcity, originally presented to the Rt. Hon. W. Pitt in the Month of November 1795” [Gondolatok és részletek a szűkösségről, eredetileg a tiszteletreméltó W. Pittnek bemutatva 1795. november havában], London 1800, 10. old.)*
²³* A „Times” 1862. november 26-i számában egy gyáros, akinek fonodája 800 munkást foglalkoztat és hetenként átlagosan 150 bála kelet-indiai vagy körülbelül 130 bála amerikai gyapotot fogyaszt el, a gyár szüneteltetésének évi költségeiről siránkozik a közönségnek. Ezeket 6000 £-re becsüli. Található ezek között az improduktív költségek között sok olyan tétel, amelyekkel e helyütt semmi dolgunk nincs, mint földjáradék, adók, biztosítási díjak, az éves szerződésű munkások, manager [igazgató], könyvelő, mérnök stb. fizetése. Ezután azonban felszámít 150 £ ára szenet, hogy a gyárat időről időre befűtsék és a gőzgépet időnként megindítsák, azonkívül azoknak a munkásoknak a bérét, akik alkalmi munkával a gépi berendezést üzemképes állapotban tartják. Végül felszámít 1200 £-et a gépi berendezés romlása fejében, mert „az időjárás, valamint az enyészet természeti elve nem függeszti fel működését azért, mert a gőzgép nem forog”. A gyáros nyomatékosan kijelenti, hogy ezt az összeget azért becsüli ilyen alacsonyan, 1200 £-re, mert a gépi berendezés már igen elhasznált.*

Ami a termelési eszközökből egyáltalán elfogyasztódik, az a használati értékük, amelynek elfogyasztása révén alkot a munka termékeket. Az értékük valójában nem fogyasztódik el²⁴*, tehát nem is lehet újratermelni.
²⁴* „Termelő fogyasztás: amikor valamely áru elfogyasztása a termelési folyamat része… Ilyen esetekben nincs értékfogyasztás.” (S. P. Newman, i. m. 296. old.)*

Ez az érték fennmarad, de nem azért, mert vele magával a munkafolyamatban valamilyen művelet megy végbe, hanem azért, mert az a használati érték, amelyben az érték eredetileg létezik, eltűnik ugyan, de csak egy másik használati értékben tűnik el. A termelési eszközök értéke ezért újra megjelenik a termék értékében, de, pontosan szólva, nem termelődik újra. Az, amit termelnek, az új használati érték, amelyben a régi csereérték újramegjelenik.²⁵*
²⁵* Egy észak-amerikai kézikönyvben, amely talán húsz kiadást ért meg, ezt olvassuk: „Mindegy, hogy a tőke milyen formában jelenik meg újra.” Miután bőbeszédűen felsorolja a termelés mindazon lehetséges tartozékait, amelyeknek értéke a termékben újra megjelenik, végül is kijelenti: „A táplálék, a ruházat és a hajlék különféle fajtái, amelyek az emberi lény létezéséhez és kényelméhez szükségesek, szintén megváltoznak. Időről időre elfogyasztják őket, s értékük újramegjelenik abban az új erőben, amelyet az ember testének és szellemének adtak, új tőkét alkotva, amelyet a termelés munkájában ismét felhasználnak.” (F: Wayland: „The Elements of Political Economy”, 31—32. old.) A többi csodabogárról nem beszélve, nem a kenyér ára az például, ami a megújult erőben újramegjelenik, hanem a kenyér vérképző szubsztanciái. Az erő értékében ezzel szemben nem a létfenntartási eszközök jelennek meg újra, hanem azok értéke. Ugyanazok a létfenntartási eszközök, ha csak feleannyiba kerülnek, akkor is éppen annyi izmot, csontot stb., egyszóval ugyanannyi erőt termelnek, de nem ugyanolyan értékű erőt. Az „értéknek” ez a felcserélése „erővel” és az egész farizeus meghatározatlanság azt a persze hiábavaló kísérletet takargatja, hogy előlegezett értékek puszta újramegjelenését értéktöbbletté mesterkedjék.*

Másképp áll a dolog a munkafolyamat szubjektív tényezőjével, a ténykedő munkaerővel. Miközben a munka, célszerű formája révén, a termelési eszközök értékét a termékre átviszi és fenntartja, mozgásának minden mozzanata pótlólagos értéket, új értéket képez. Tegyük fel, hogy a termelési folyamat megszakad azon a ponton, amikor a munkás megtermelte saját munkaereje értékének egyenértékét, például 6 órai munkával 3 sh.-nyi értéket tett hozzá. Ez az érték a termék értékének többlete a termelési eszközök értékének köszönhető alkotórészek felett. Ez az egyetlen eredeti érték, amely e folyamaton belül keletkezett, a termék egyetlen olyan értékrésze, amelyet maga a folyamat termelt. Igaz, hogy csak pótolja azt a pénzt, amelyet a tőkés a munkaerő megvételénél előlegezett, maga a munkás pedig létfenntartási eszközökre elköltött. Az elköltött 3. sh.-re vonatkoztatva a 3. sh.-nyi új érték csak mint újratermelés jelenik meg. De ezt valóban újratermelik, nemcsak látszólag, mint a termelési eszközök értékét. Egyik értéknek a másikkal való pótlását itt új érték teremtése közvetíti.

Már tudjuk azonban, hogy a munkafolyamat tovább tart annál a pontnál, amikor a munkaerő értékének puszta egyenértékét újratermelték és hozzátették a munkatárgyhoz. Az erre elegendő 6 óra helyett a folyamat például 12 órán át tart. A munkaerő ténykedése tehát nemcsak saját értékét termeli újra, hanem többletértéket is termel. Ez az értéktöbblet az a többlet, amellyel a termék értéke meghaladja az elfogyasztott termékképzőknek, vagyis a termelési eszközöknek és a munkaerőnek az értékét.

Amikor azokat a különböző szerepeket ábrázoltuk, amelyeket a munkafolyamat különböző tényezői a termék értékének képzésében játszanak, valójában a tőke különböző alkotórészeinek saját értékesítési folyamatában betöltött funkcióit jellemeztük. Az a többlet, amellyel a termék összértéke meghaladja alkotóelemeinek értékösszegét, az értékesült tőkének a többlete az eredetileg előlegezett tőkeérték felett. Termelési eszközök az egyik oldalon, munkaerő a másikon — ezek csak a különböző létezési formák, amelyeket az eredeti tőkeérték magára öltött, amikor pénzformáját levetette és átváltozott a munkafolyamat tényezőivé.

A tőkének az a része tehát, amely termelési eszközökké, azaz nyersanyaggá, segédanyagokká és munkaeszközökké alakul át, nem változtatja értékének nagyságát a termelési folyamatban. Ezért állandó tőkerésznek vagy rövidebben állandó tőkének nevezem.

A tőkének munkaerővé átalakult része viszont megváltoztatja értékét a termelési folyamatban. Újratermeli saját egyenértékét és azonfelül termel egy többletet, értéktöbbletet, amely maga változhat, nagyobb vagy kisebb lehet. A tőkének ez a része állandó nagyságból folyton átalakul változóvá. Ezért változó tőkerésznek vagy rövidebben változó tőkének nevezem. Ugyanazok a tőkealkotórészek, amelyek a munkafolyamat álláspontjáról mint objektív és szubjektív tényezők, mint termelési eszközök és munkaerő különböznek, az értékesítési folyamat álláspontjáról mint állandó tőke és változó tőke különböznek.

Az állandó tőke fogalma semmiképpen nem zárja ki alkotórészeinek értékforradalmát. Tegyük fel, hogy a gyapot fontja ma 6 d.-be kerül és holnap, rossz gyapottermés következtében, 1 sh.-re emelkedik. A régi gyapotot, amelynek feldolgozását folytatják, 6 d. értékért vásárolták, most pedig 1 sh. értékrészt ad hozzá a termék értékéhez. És az a gyapot, amelyet már megfontak, amely fonalként talán már forgalomban van a piacon, szintén eredeti értékének kétszeresét adja hozzá a termék értékéhez. Látjuk viszont, hogy ezek az értékváltozások függetlenek a gyapotnak magában a fonás folyamatában történő értékesítésétől. Ha a régi gyapot még nem került volna be a munkafolyamatba, akkor most 6 d. helyett 1 sh.-ért újra el lehetne adni. Fordítva: minél kevesebb munkafolyamaton haladt még keresztül, annál biztosabb ez az eredmény. Ezért a spekulációnak törvénye, hogy ilyen értékforradalmak idején a legkevésbé feldolgozott formájú nyersanyagra kell spekulálni, tehát inkább fonalra, mint szövetre, és inkább magára a gyapotra, mint a fonalra. Az értékváltozás itt abban a folyamatban keletkezik, amely a gyapotot termeli, nem pedig abban a folyamatban, amelyben a gyapot mint termelési eszköz és ezért mint állandó tőke funkcionál. Egy áru értékét a benne foglalt munka mennyisége határozza meg ugyan, de maga ez a mennyiség társadalmilag meghatározott. Ha az áru termeléséhez társadalmilag szükséges munkaidő megváltozott — s ugyanaz a gyapotmennyiség például kedvezőtlen termés esetén nagyobb munkamennyiséget testesít meg, mint kedvező termés esetén —, akkor ez visszahat a régi árura, amely mindig csak fajtájának egyedi példányaként jön számításba²⁶*, és amelynek értékét mindig a társadalmilag szükséges, tehát mindig a fennálló társadalmi feltételek között szükséges munka méri.
²⁶* „Az összes azonos fajtájú termékek tulajdonképpen csak egy tömeget alkotnak, melynek ára általánosságban és különös körülményekre való tekintet nélkül határozódik meg.” (Le Trosne: „De l’intérét social”, 893. old.)*

Mint ahogyan megváltozhat a nyersanyag értéke, megváltozhat a már a termelési folyamatban szolgáló munkaeszközök, a gépi berendezés stb. értéke, tehát az az értékrész is, amelyet e munkaeszközök a terméknek átadnak. Ha pl. egy új találmány következtében ugyanazt a fajta gépi berendezést kevesebb munka ráfordításával lehet újratermelni, akkor a régi gépi berendezés többé-kevésbé elértéktelenedik és ezért a termékre is arányosan kevesebb értéket visz át. Az értékváltozás azonban itt is azon a termelési folyamaton kívül keletkezik, amelyben a gép termelési eszközként funkcionál. E folyamatban a gép sohasem ad át több értéket, mint amennyivel a folyamattól függetlenül rendelkezik.

Mint ahogyan a termelési eszközök értékében bekövetkezett változás — ha visszahat is a folyamatba már belépett termelési eszközökre — állandó tőke jellegüket nem változtatja meg, éppúgy az állandó és változó tőke arányában beállt változás sem érinti funkcionális különbségüket. A munkafolyamat technikai feltételei például átalakulhatnak úgy, hogy ott, ahol azelőtt tíz munkás tíz csekély értékű szerszámmal aránylag kis tömegű nyersanyagot dolgozott fel, most egy munkás egy drága géppel százszor annyi nyersanyagot dolgoz fel. Ebben az esetben az állandó tőke, vagyis az alkalmazott termelési eszközök értékének tömege nagyon megnőne és a tőke változó, munkaerőre előlegezett része nagyon csökkenne. Ez a változás azonban csak az állandó és változó tőke nagyságviszonyát módosítja, vagyis azt az arányt, amelyben az össztőke állandó és változó alkotórészekre esik szét, ellenben nem érinti a különbséget az állandó és változó tőke között.

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Marx – Tőke 1 – Értékesítési folyamat
(idézet: Marx és Engels válogatott művei 2)

2. Értékesítési folyamat
A termék — a tőkés tulajdona — használati érték, fonal, csizma stb. De jóllehet például a csizma valamelyest alapja a társadalom haladásának, és tőkésünk határozottan a haladás embere, a csizmákat mégsem önmagukért gyártja. A használati érték egyáltalában nem az a dolog, qu’on aime pour lui-méme [amelyet önmagáért szeretnek] az árutermelésben. Használati értéket itt egyáltalában csak azért és annyiban termelnek, mert és amennyiben ez a csereérték anyagi szubsztrátuma, hordozója. És tőkésünket két dolog érdekli. Először is olyan használati értéket akar termelni, amelynek csereértéke van, eladásra szánt cikket, árut. Másodszor pedig olyan árut akar termelni, amelynek értéke nagyobb, mint a termeléséhez szükséges áruk — a termelési eszközök és a munkaerő — értékének összege, amelyekre jó pénzét előlegezte az árupiacon. Tőkésünk nemcsak használati értéket akar termelni, hanem árut, nemcsak használati értéket, hanem értéket, és nemcsak értéket, hanem értéktöbbletet is.

Valóban, minthogy itt árutermelésről van szó, eddig nyilván a folyamatnak csak egyik oldalát vettük szemügyre. Miként maga az áru használati érték és érték egysége, az áru termelési folyamatának munkafolyamat és értékképzési folyamat egységének kell lennie.

Vegyük szemügyre mármost a termelési folyamatot mint értékképzési folyamatot is.

Tudjuk, hogy minden áru értékét a használati értékében anyagiasult munka mennyisége, a termeléséhez társadalmilag szükséges munkaidő határozza meg. Ez érvényes arra a termékre is, amelyet tőkésünk a munkafolyamat eredményeként kapott. Mindenekelőtt tehát az ebben a termékben tárgyiasult munkát kell kiszámítanunk.

Vegyük például a fonalat.

A fonal előállításához először is nyersanyagára, például 10 font gyapotra volt szükség. Hogy mi a gyapot értéke, azt nem kell előbb megvizsgálnunk, mert a tőkés a gyapotot a piacon értékén, mondjuk 10 sh.-ért vásárolta. A gyapot árában a termeléséhez szükséges munka már általános társadalmi munkaként jelentkezik. Tegyük fel továbbá, hogy a gyapot feldolgozásánál elfogyasztott orsótömeg, amely számunkra az összes többi felhasznált munkaeszközöket képviseli, 2 sh. értékű. Ha 12 sh.-nyi aranytömeg 24 munkaórának, vagyis 2 munkanapnak a terméke, akkor ebből mindenekelőtt az következik, hogy a fonalban 2 munkanap tárgyiasult.

Nem szabad, hogy megtévesszen bennünket az a körülmény, hogy a gyapot megváltoztatta formáját, az elfogyasztott orsótömeg pedig teljesen eltűnt. Az általános értéktörvény értelmében ha például 40 font fonal értéke = 40 font gyapot értékével +1 egész orsó értékével, vagyis, ha a fenti egyenlet mindkét oldalának termeléséhez ugyanannyi munkaidőre van szükség, akkor 10 font fonal 10 font gyapotnak és ¼ orsónak az egyenértéke. Ebben az esetben ugyanaz a munkaidő egyszer a fonal használati értékben, másszor a gyapot és orsóhasználati értékekben jelentkezik. Az érték tehát közömbös az iránt, hogy fonalban, orsóban vagy gyapotban jelenik-e meg. Az, hogy orsó és gyapot, ahelyett hogy nyugodtan egymás mellett hevernének, a fonás folyamatában belekerülnek egy kapcsolatba, amely használati formájukat módosítja, fonallá változtatja őket, éppoly kevéssé érinti értéküket, mintha egyszerű csere útján fonal-egyenértékre váltották volna át őket.

A gyapotnak, a fonal nyersanyagának a termeléséhez szükséges munkaidő része a fonal termeléséhez szükséges munkaidőnek és ezért a fonalban benne foglaltatik. Ugyanígy áll a dolog annak az orsótömegnek a termeléséhez szükséges munkaidővel, amelynek elkoptatása vagy elfogyasztása nélkül a gyapotot nem lehet megfonni.¹¹*
¹¹* „Az áruk értékét nemcsak a közvetlenül rájuk fordított munka befolyásolja, hanem az a munka is, amelyet az e munkát segítő eszközökre, szerszámokra és épületekre használnak, fel,” (Ricardo: „Principles etc.”, 16. old)*

Amennyiben tehát a fonal értékét, az előállításához szükséges munkaidőt tekintjük, annyiban a különböző, időben és térben elválasztott különös munkafolyamatokat, amelyeken át kell menni ahhoz, hogy magát a gyapotot és az elhasznált orsótömeget megtermeljék és végül a gyapotból és orsóból fonalat készítsenek, egy és ugyanazon munkafolyamat egymást követő szakaszainak tekinthetjük. A fonalban foglalt egész munka múltbeli munka. Az a körülmény, hogy az alkotóelemei termeléséhez szükséges munkaidő korábban múlt el, plusquamperfectumban [régmúltban] van, a befejező folyamatra, a fonásra közvetlenül fordított munka pedig a praesenshez [jelenhez] közelebb, perfectumban [befejezett jelenben], teljesen közömbös. Ha egy ház építéséhez bizonyos mennyiségű munkára, mondjuk 30 munkanapra van szükség, akkor a házba bekebelezett munkaidő összmennyiségén mit sem változtat az, hogy a 30. munkanap 29 nappal később került bele a termelésbe, mint az első munkanap. És ennélfogva a munkaanyagban és a munkaeszközben foglalt munkaidőt egészen úgy tekinthetjük, mintha csupán a fonási folyamat valamely korábbi stádiumában, a fonás formájában legvégül hozzátett munka előtt fejtették volna ki.

A termelési eszközöknek, a gyapotnak és az orsónak 12 sh.-nyi árban kifejezett értékei tehát a fonal-értéknek, vagyis a termék értékének alkotórészei.

Csupán két feltételt kell teljesíteni. Először, hogy a gyapot és az orsó valóban valamilyen használati érték termelésére szolgáljanak. A mi esetünkben fonallá kellett válniok. Az értéknek mindegy, hogy hordozója milyen használati érték, de használati érték kell hogy hordozza. Másodszor, feltételezik, hogy csak az adott társadalmi termelési feltételek között szükséges munkaidőt használták fel. Ha tehát 1 font fonal megfonásához csak 1 font gyapotra van szükség, akkor 1 font fonal elkészítéséhez csak 1 font gyapotot szabad elfogyasztani. Éppígy áll a dolog az orsóval. Ha a tőkésnek az az ötlete támad, hogy vasorsók helyett aranyorsókat alkalmaz, a fonal értékében akkor is csak a társadalmilag szükséges munka számít, azaz a vasorsók termeléséhez szükséges munkaidő.

Most már tudjuk, hogy a fonal értékének milyen részét alkotják a termelési eszközök, a gyapot és az orsó. Ez a rész 12 sh.-gel, vagyis két munkanap anyagiasulásával egyenlő. Tehát most arról az értékrészről van szó, amelyet magának a fonónak a munkája tesz hozzá a gyapothoz.

Ezt a munkát most egészen más szempontból kell megvizsgálnunk, mint a munkafolyamat közben. Ott arról a célszerű tevékenységről volt szó, amellyel a gyapotot fonallá változtatják. Minél célszerűbb a munka, annál jobb — minden egyéb körülményt változatlannak feltételezve — a fonal. A fonó munkája más termelő munkától specifikusan különbözött, s a különbözőség szubjektíve és objektíve megnyilvánult, a fonás különös céljában, művelésének különös módjában, termelési eszközeinek különös természetében, termékének különös használati értékében. Gyapot és orsó a fonómunka számára létfenntartási eszközök, de nem lehet velük huzagolt csövű ágyúkat csinálni. A fonó munkája ellenben, amennyiben értékképző, azaz érték forrása, annyiban egyáltalában nem különbözik az ágyúhoronyvonó munkájától, vagy, ami hozzánk itt közelebb áll, a gyapottermesztőnek és az orsókészítőnek a fonal termelési eszközeiben megvalósult munkájától. A gyapottermesztés, az orsókészítés és a fonás csakis emiatt az azonosságuk miatt lehetnek ugyanazon összértéknek, a fonal értékének, pusztán mennyiségileg különböző részei. Itt nincs szó többé a munka minőségéről, természetéről és tartalmáról, hanem csak mennyiségéről. Ezt egyszerűen meg kell számolni. Feltesszük, hogy a fonómunka egyszerű munka, társadalmi átlagmunka. Később látni fogjuk, hogy az ellenkező feltevés mit sem változtat a dolgon.

A munkafolyamat alatt a munka szakadatlanul a nyugtalanság formájából a lét formájába, a mozgás formájából a tárgyiasság formájába megy át. Egy óra elteltével a fonómozgás bizonyos mennyiségű fonalban jelentkezik, tehát meghatározott mennyiségű munka, egy munkaóra, tárgyiasul a gyapotban. Azt mondjuk: munkaóra, azaz a fonó életerejének kifejtése egy órán át, mert a fonómunka itt csak munkaerő kifejtéseként, nem pedig a fonás specifikus munkájaként számít.

Döntő fontosságú mármost, hogy a folyamat tartama alatt, vagyis mialatt a gyapotot fonallá változtatják, csak a társadalmilag szükséges munkaidőt fogyasszák el. Ha normális, azaz átlagos társadalmi termelési feltételek között a font gyapotot egy munkaóra alatt b font fonallá kell átváltoztatni, akkor csak az a munkanap számít 12 órás munkanapnak, amely alatt 12xa font gyapotot 12xb font fonallá változtatnak át. Mert csak a társadalmilag szükséges munkaidő számít értékképzőnek.

Miként maga a munka, úgy a nyersanyag és a termék is egészen más megvilágításban jelenik meg itt, mint a tulajdonképpeni munkafolyamat álláspontjáról. A nyersanyag itt csupán mint meghatározott mennyiségű munka felszívója számít. E felszívással a nyersanyag valójában fonallá változik át, mert a munkaerőt fonás formájában fordították rá és tették hozzá. De a termék, a fonal, most már csak a gyapot által felszívott munka fokmérője. Ha 1 óra alatt 1²/₃ font gyapotot fonnak, vagyis változtatnak át 1²/₃ font fonallá, akkor 10 font fonal 6 felszívott munkaórát jelez. Meghatározott és tapasztalatszerűen megállapított termékmennyiségek most már csak meghatározott mennyiségű munkát, meghatározott tömegű megalvadt munkaidőt jelenítenek meg. Ezek már csak egyórányi, kétórányi, egynapi társadalmi munka anyagiasulásai.

Az a körülmény, hogy a munka éppen fonómunka, hogy anyaga gyapot és hogy terméke fonal, itt éppoly közömbös, mint az, hogy a munkatárgy maga már termék, tehát nyersanyag. Ha a munkást a fonoda helyett szénbányában foglalkoztatnák, akkor a munkatárgy, a szén, természettől meglenne. Mégis meghatározott mennyiségű, például egy mázsa kibányászott szén meghatározott mennyiségű felszívott munkát jelenítene meg.

A munkaerő eladásánál feltettük, hogy napi értéke = 3 sh., és hogy ebben a 3 sh.-ben 6 munkaóra testesül meg, hogy tehát ilyen mennyiségű munkára van szükség a munkás napi létfenntartási eszközei átlagos összegének termeléséhez. Ha mármost fonónk 1 munkaóra alatt 1²/₃ font gyapotot változtat át 1²/₃ font fonallá,¹²* akkor 6 óra alatt 10 font gyapotot változtat át 10 font fonallá. A fonási folyamat tartama alatt a gyapot tehát 6 munkaórát szív magába. Ugyanez a munkaidő 3 sh.-nyi aranymennyiségben jelentkezik. A gyapothoz tehát magával a fonással 3 sh.-nyi értéket tettek hozzá.
¹²* A számok itt egészen önkényesek.*

Nézzük meg mármost a termék, a 10 font fonal összértékét. 2¹/₂ munkanap tárgyiasult benne, 2 nap foglaltatik a gyapotban és az orsótömegben, ½ napi munkát szívott magába a fonási folyamat alatt. Ugyanez a munkaidő 15 sh.-nyi aranytömegben jelentkezik. A 10 font fonal értékének megfelelő ár tehát 15 sh., 1 font fonal ára 1 sh. 6 d.

Tőkésünk meghökken. A termék értéke egyenlő az előlegezett tőke értékével. Az előlegezett érték nem értékesítette magát, nem hozott létre értéktöbbletet, a pénz tehát nem változott tőkévé. A 10 font fonal ára 15 sh., és tőkésünk 15 sh.-et adott ki az árupiacon a termék alkotóelemeiért, vagy ami ugyanaz, a munkafolyamat tényezőiért: 10 sh.-et gyapotért, 2 sh.-et az elfogyasztott orsótömegért és 3 sh.-et munkaerőért. Az, hogy a fonal értéke felduzzadt, mit sem segít, mert a fonal értéke csak összege a korábban gyapotra, orsóra és munkaerőre megoszlott értékeknek, és meglevő értékek ilyen puszta összeadásából sohasem fakadhat értéktöbblet.¹³* Most ezek az értékek mind egy dologra összpontosultak, de így volt ez a 15 sh. pénzösszegben is, mielőtt ez az összeg három áruvásárlás következtében szétforgácsolódott.
¹³* Ez az az alapvető tétel, amelyen a fiziokratáknak minden nem-földművelő munka improduktív voltáról szóló tanítása nyugszik, és ez megdönthetetlen minden — céhbeli — közgazdász számára. „Ez a mód, hogy egyetlen dologba beszámítják több más dolog értékét” (például a vászonba a takács fogyasztását), „hogy különböző értékeket raknak rá úgyszólván rétegenként egyetlen értékre, azt eredményezi, hogy az utóbbi annyival megnövekszik. .. Az összeadás kifejezés igen jól megjelöli azt a módot, ahogyan a munkatermékek ára kialakul; ez az ár csupán több, már elfogyasztott és összeadott érték összege; márpedig az összeadás nem szaporítás.” (Mercier de la Riviére: „L’ordre naturel etc.”, 599. old.)*

Önmagában véve ez az eredmény nem meglepő. 1 font fonal értéke 1 sh.6 d., s ennélfogva 10 font fonalért tőkésünknek 15 sh.-et kellene fizetnie az árupiacon. Akár készen, a piacon vesz magának lakóházat, akár maga építteti, egyik művelet sem fogja megszaporítani a ház megszerzésére fordított pénzt.

A tőkés, aki otthon érzi magát a vulgáris gazdaságtanban, esetleg azt mondja, hogy pénzét azzal a szándékkal előlegezte, hogy több pénzt csináljon belőle. De a pokolba vezető út jó szándékokkal van kikövezve, s ugyanúgy szándéka lehetne az is, hogy termelés nélkül csináljon pénzt.¹⁴* A tőkés fenyegetőzik. Többé nem fognak ki rajta. Ezentúl készen veszi az árut a piacon, ahelyett hogy maga gyártaná. De ha valamennyi tőkéstestvére ugyanezt teszi, hol talál majd árut a piacon? Pénzt pedig nem ehet. A tőkés prédikál. Vegyék figyelembe önmegtartóztatását. A 15. sh.-jét elherdálhatta volna. Ehelyett termelő módon fogyasztotta el és fonalat csinált belőle. De hát ezért van fonala, nem pedig lelkiismeretfurdalása. A világért sem szabad visszaesnie a kincsképző szerepébe, aki már megmutatta nekünk, hogy hova vezet az aszkézis. Azonkívül, ahol nincs, ott a császár is hiába keres. Akármilyen nagy érdem is a tőkés lemondása, azt külön megfizetni nincs miből, hiszen a folyamatból kikerülő termék értéke csak a folyamatba bevetett áruk értékének az összegével egyenlő. Nyugodjék hát meg abban, hogy az erény önmagában hordja jutalmát. A tőkés ehelyett tolakodó lesz. A fonal nem kell neki. Azért termelte, hogy eladja. Hát csak adja el, vagy ami még egyszerűbb, a jövőben csak saját szükségletére termeljen dolgokat; olyan recept ez, melyet háziorvosa, MacCulloch már felírt neki mint bevált szert a túltermelés járványa ellen. A tőkés dacosan ágaskodni kezd. A munkás talán a puszta kezével a nagy semmiből teremt munkaalkotásokat, termel árukat? Hát nem ő adta neki az anyagot, amellyel és amelyben munkáját megtestesítheti? Minthogy pedig a társadalom legnagyobb része ilyen éhenkórászokból áll, vajon termelési eszközeivel, gyapotjával és orsóival nem tett-e mérhetetlen szolgálatot a társadalomnak és magának a munkásnak is, akit tetejébe még létfenntartási eszközökkel is ellátott? S ezt a szolgálatot ne számítsa fel? De hát a munkás nem tette-e neki azt a viszontszolgálatot, hogy a gyapotot és az orsót fonallá változtatta? Azonkívül itt nem szolgálatokról van szó.¹⁵*
¹⁴* így például 1844—47-ben tőkéjének egy részét kivonta a termelő vállalkozásból, hogy vasúti részvényekben elspekulálja. Így az amerikai polgárháború idején becsukta gyárát és az utcára dobta a gyári munkásokat, hogy a liverpooli gyapottőzsdén játsszék.*
¹⁵* „Hadd dicsekedjen, díszelkedjen és pompázzon… Valaki pedig többet vagy jobbat vesz el” (mint amit ad), „uzsora az, és nem úgy hívják, hogy szolgálatot, hanem hogy ártalmat tett felebarátjának, akárcsak a tolvajlásban és a rablásban történik. Nem minden szolgálat és nem minden van jól téve felebarátunknak, amire azt mondják, hogy szolgálat és hogy jól vagyon téve. Mert a házasságtörő nő és a házasságtörő férfi nagy szolgálatot tesznek egymásnak és egymás tetszésére vannak. A lovag nagy lovagi szolgálatot tesz a gyújtogató gyilkosnak, amidőn segítségére van az országúti rablásban, vidékek és emberek kifosztásában. A pápisták nagy szolgálatot tesznek a mieinknek, hogy nem mindnyájunkat fojtanak vízbe, égetnek el, gyilkolnak meg, rothasztanak el börtönben, hanem egynémelyikünket mégis életben hagyják és elkergetik őt vagy elveszik, amije van. Maga az ördög nagy, mérhetetlen szolgálatot tesz azoknak, akik szolgálják őt… Summa, a világ telve van nagyszerű, pompás, mindennapos szolgálatokkal és jótéteményekkel.” (Martin Luther: „An die Pfarrherrn wider den Wucher zu predigen etc,” [A papokhoz, hogy az uzsora ellen prédikáljanak stb.], Wittenberg 1540)*

A szolgálat nem más, mint egy használati értéknek, akár az árunak, akár a munkának, hasznos hatása.¹⁶* Itt azonban a csereértékről van szó. A tőkés 3 sh.-nyi értéket fizetett a munkásnak. A munkás a gyapothoz hozzátett 3 sh.-nyi értékben pontos egyenértéket adott neki vissza, értéket értékért. Barátunk, aki az imént még olyan nagyra volt a tőkéjével, most hirtelen saját munkásának igénytelen tartását ölti fel. Hát ő maga nem dolgozott-e? nem végezte-e a fonó ellenőrzésének, főfelügyeletének munkáját? Ez az ő munkája nem képez-e szintén értéket? Saját overlookerja [felügyelője] és managere [igazgatója] a vállukat vonogatják. De a tőkés közben derűs mosollyal ismét felöltötte már régi ábrázatát. Ugratott bennünket az egész litániával. Egy fikarcnyit sem törődik vele. Az ilyen és ehhez hasonló ócska kibúvókat és üres lódításokat a politikai gazdaságtan külön ezért fizetett professzoraira bízza. Ő maga a gyakorlat embere, aki nem mindig gondolja ugyan meg, hogy üzleten kívül mit mond, de azt mindig tudja, hogy az üzletben mit tesz.
¹⁶*A „Zur Kritik der politischen Ökonomie” 14. oldalán [lásd ebben a kötetben, 17. old.] erről többek között a következőket jegyzem meg: „Érthető, milyen »szolgálatot« tehet a »szolgálat« (service) kategória olyasfajta közgazdászoknak, mint J. B. Say és F. Bastiat.”*

Nézzük meg a dolgot közelebbről. A munkaerő napi értéke 3 sh. volt, mert benne egy fél munkanap testesült meg, vagyis mert a munkaerő napi termeléséhez szükséges létfenntartási eszközök egy fél munkanapba kerülnek. De a múltbeli munka, amely a munkaerőben rejlik, és az eleven munka, amelyet a munkaerő teljesíteni tud, vagyis napi fenntartási költsége és napi kifejtése két egészen különböző nagyság. Az első határozza meg csereértékét, a második alkotja használati értékét. Az, hogy a munkás huszonnégy órai életben tartásához fél munkanap szükséges, semmiképpen sem akadályozza meg a munkást abban, hogy egy egész napon át dolgozzék. A munkaerő értéke és a munkafolyamatban való értékesítése tehát két különböző nagyság. Ez az értékkülönbözet lebegett a tőkés szeme előtt, amikor a munkaerőt megvette. A munkaerő hasznos tulajdonsága, hogy fonalat vagy csizmát készít, csupán conditio sine qua non [elengedhetetlen feltétel] volt, mert a munkát hasznos formában kell kifejteni, hogy értéket képezzen. A döntő azonban ennek az árunak sajátos használati értéke volt, az, hogy érték forrása, mégpedig a saját értékénél nagyobb értéké. Ez a sajátos szolgálat, amelyet a tőkés elvár tőle. És ebben a tőkés az árucsere örök törvényeinek megfelelően jár el. Valóban, a munkaerő eladója, akárcsak bármely más áru eladója, realizálja az áru csereértékét és elidegeníti használati értékét. Az egyiket nem kaphatja meg anélkül, hogy a másikat oda ne adja. A munkaerő használati értéke, maga a munka, éppoly kevéssé az eladójáé, mint amilyen kevéssé az olajkereskedőé az eladott olaj használati értéke. A pénzbirtokos megfizette a munkaerő napi értékét: övé tehát használata a nap folyamán, a naphosszat tartó munka. Az a körülmény, hogy a munkaerő napi fenntartása csak fél munkanapba kerül, noha a munkaerő egész nap tud működni, dolgozni, hogy ezért az az érték, amelyet egynapi használata teremt, kétszer akkora, mint saját napi értéke, különös szerencséje a vevőnek, de egyáltalán nem jogtalanság az eladóval szemben.

Tőkésünk előre látta az esetet, amely mosolyra deríti⁷⁰. Ezért a munkás a műhelyben nemcsak hatórás, hanem tizenkétórás munkafolyamathoz szükséges termelési eszközöket talál. Ha 10 font gyapot 6 munkaórát szívott magába és 10 font fonallá változott át, akkor 20 font gyapot 12 munkaórát szív magába és 20 font fonallá változik. Vizsgáljuk meg a meghosszabbított munkafolyamat termékét. A 20 font fonalban most 5 munkanap tárgyiasult, 4 az elfogyasztott gyapot- és orsótömegben, 1-et a fonási folyamat alatt szívott magába a gyapot. 5 munkanap arany-kifejezése azonban 30 sh., vagyis 1 £ 10 sh. Tehát ez a 20 font fonal ára. A fonal fontja most is 1 sh. 6 d.-be kerül. A folyamatba bedobott áruk értékösszege azonban csak 27 sh. volt. A fonal értéke 30 sh. A termék értéke a termeléséhez előlegezett értéken felül ¹/₉-del megnövekedett. Ily módon a 27 sh. 30 sh.-gé változott. 3 sh.-nyi értéktöbbletet fiadzott. A bűvészmutatvány végre sikerült. Pénz átváltozott tőkévé.

A probléma minden feltétele megoldódott, és az árucsere törvényeit semmiképpen sem sértették meg. Egyenértéket cseréltek ki egyenértékre. A tőkés mint vevő minden árut — gyapotot, orsótömeget, munkaerőt — értékén fizetett meg. Azután azt tette, amit minden más áruvásárló tesz. Elfogyasztotta használati értéküket. A munkaerő elfogyasztási folyamata, amely egyúttal az áru termelési folyamata, 20 font fonal terméket eredményezett, 30 sh. értékben. A tőkés most visszatér a piacra és árut ad el, miután árut vásárolt. A fonal fontját 1 sh. 6.-ért adja el, egy garassal sem többért vagy kevesebbért értékénél. És mégis 3 sh.-gel többet húz ki a forgalomból, mint amennyit eredetileg beledobott. Ez az egész folyamat, a tőkés pénzének átváltozása tőkévé, a forgalom területén és nem a forgalom területén megy végbe. A forgalom közvetítése révén azért, mert feltétele a munkaerőnek az árupiacon való vétele. Nem a forgalomban azért, mert ez csak bevezeti az értékesítési folyamatot, amely a termelés területén zajlik le. És így „tout est pour le mieux dans le meilleur des mondes possibles”⁷¹.

A tőkés azáltal, hogy pénzét árukká változtatja át, amelyek új termék anyagi alkotóiul, illetve a munkafolyamat tényezőiül szolgálnak, azáltal, hogy holt tárgyiságukba eleven munkaerőt kebelez be, értéket, múltbeli, tárgyiasult, holt munkát tőkévé, önmagát értékesítő értékké, lélektől áthatott szörnyeteggé változtat, amely „dolgozni” kezd, „mint hogyha teherbe esett von”⁷².

Ha mármost az értékképzési folyamatot és az értékesítési folyamatot egybevetjük, azt látjuk, hogy az értékesítési folyamat nem más, mint bizonyos ponton túl meghosszabbított értékképzési folyamat. Ha az utóbbi csak addig a pontig tart, amelyen a munkaerőnek a tőke által megfizetett értékét új egyenérték pótolja, akkor egyszerű értékképzési folyamattal van dolgunk. Ha az értékképzési folyamat túllépi ezt a pontot, akkor értékesítési folyamattá válik.

Továbbá, ha az értékképzési folyamatot egybevetjük a munkafolyamattal, azt látjuk, hogy az utóbbi hasznos munkából áll, amely használati értékeket termel. A mozgást itt minőségileg vizsgáljuk, különös módja szempontjából, célja és tartalma szerint. Ugyanaz a munkafolyamat az értékképzési folyamatban csak mennyiségi oldaláról jelentkezik. Már csak arról az időről van szó, amelyre a munkának a művelethez szüksége van, vagyis a munkaerő hasznos kifejtésének tartamáról, itt a munkafolyamatba bekerülő áruk sem mint a célszerűen ható munkaerő funkcionálisan meghatározott, anyagi tényezői jönnek már tekintetbe. Már csak tárgyiasult munka meghatározott mennyiségeiként számítanak. A munka, akár a termelési eszközökben foglaltatik, akár a munkaerő teszi hozzá, már csak időmértéke szerint számít. Ennyi órára, napra stb. rúg.

De a munka csak annyiban számít, amennyiben a használati érték termelésére felhasznált idő társadalmilag szükséges. Ez különféle dolgokat foglal magában. A munkaerőnek normális feltételek között kell funkcionálnia. Ha a fonás társadalmilag uralkodó munkaeszköze a fonógép, akkor a munkás kezébe nem szabad rokkát adni. Normális minőségű gyapot helyett nem szabad hulladékot kapnia, amely minden pillanatban elszakad. Mindkét esetben a társadalmilag szükséges munkaidőnél többet használna fel egy font fonal termeléséhez, ez a fölös idő azonban nem alkotna értéket, illetve pénzt. A munkafolyamat tárgyi tényezőinek normális jellege azonban nem a munkástól, hanem a tőkéstől függ. További feltétel magának a munkaerőnek normális jellege. A munkaerőnek, abban a szakmában, amelyben alkalmazzák, az ott uralkodó átlagos mértékű ügyességgel, készséggel és gyorsasággal kell rendelkeznie. A mi tőkésünk azonban normális minőségű munkaerőt vásárolt a munkapiacon. Ezt az erőt a szokott átlagos mértékű erőfeszítéssel, társadalmilag szokásos fokú intenzitással kell kifejteni. Erre a tőkés éppoly kínosan ügyel, mint arra, hogy a munkás egy percet se fecséreljen el munka nélkül. A tőkés meghatározott időtartamra megvásárolta a munkaerőt. Ragaszkodik hozzá, hogy megkapja, ami az övé. Nem akarja, hogy meglopják. Végül — és erre ugyanennek az úrnak saját code pénalja⁷³ van — nem szabad nyersanyagot és munkaeszközöket célszerűtlenül fogyasztani, mert az elpocsékolt anyag vagy munkaeszköz tárgyiasult munkának feleslegesen kifejtett mennyiségét jeleníti meg, tehát nem számít és nem kerül bele az értékképzés termékébe.¹⁷*
¹⁷* Ez egyike azoknak a körülményeknek, amelyek a rabszolgaságra alapozott termelést megdrágítják. Ott ugyanis a munkás, a régiek találó kifejezése szerint, csak mint instrumentum vocale [beszélő szerszám] különbözik az állattól, az instrumentum semivocalétól [félig beszélő szerszámtól] és a holt munkaeszköztől, az instrumentum mutumtól [néma szerszámtól]. De maga a munkás érezteti az állattal és a munkaeszközzel, hogy ő nem hozzájuk hasonló, hanem ember. A tőlük való különbség érzését azzal szerzi meg magának, hogy rosszul bánik velük és conamore [előszeretettel] pusztítja őket. Ebben a termelési módban tehát gazdasági alapelv, hogy csak a legdurvább, legnehézkesebb, de éppen esetlen otrombaságuk miatt nehezen rongálható munkaszerszámokat használják. A Mexikói-öböl mentén elterülő rabszolgatartó államokban ezért egészen a polgárháború kitöréséig ókínai szerkezetű ekéket használtak, amelyek disznó vagy vakond módjára feltúrták a földet, de nem hasították és nem forgatták meg. Vö. J. E. Cairnes: „The Slave Power” [A rabszolgaenergia], London 1862, 46. skk. old. „Seaboard Slave States” című írásában [46—47. old.] Olmsted többek között elmondja: „Olyan szerszámokat mutattak itt nekem, amelyekkel nálunk egyetlen épeszű ember sem terhelné munkását, akinek bért fizet; e szerszámok rendkívüli súlya és nehézkessége véleményem szerint legalább tíz százalékkal növeli a munkát a nálunk rendszerint használt szerszámokhoz képest. De biztosítottak arról, hogy amiatt a hanyag és nehézkes mód miatt, ahogyan a rabszolgák kezelik őket, nem lehet könnyebb vagy kevésbé durva szerszámokat gazdaságosan rájuk bízni, és hogy azok a szerszámok, amelyeket mi állandóan haszonnal adunk munkásaink kezébe, Virginia gabonaföldjein egy napig sem tartanának, — ámbár a talaj könnyebb és kevésbé köves, mint nálunk. Ugyanígy arra a kérdésemre, hogy miért használnak a gazdaságban lovak helyett ilyen általánosan öszvéreket, első és bevallottan döntő okként azt jelölték meg, hogy a lovak nem bírják azt a bánásmódot, amelyben a négerektől szükségképpen mindig részük van; a lovak csakhamar lesántulnak vagy megnyomorodnak ettől, az öszvérek viszont elviselik az ütlegelést vagy olykor-olykor egy-két etetés elmaradását anélkül, hogy ez ártalmukra volna, nem fáznak meg és nem betegednek meg, ha elhanyagolják vagy túldolgoztatják őket. De nem kell messze mennem, csak az ablakához kell lépnem a szobának, amelyben írok, és csaknem minden alkalommal az állattal való bánásmódnak olyan képe tárul elém, hogy azért minden északi farmer rögtön elcsapná béresét.”*

Amint látjuk, a korábban az áru elemzéséből nyert különbség a munka mint használati értéket alkotó munka és ugyanazon munka mint értéket alkotó munka között most a termelési folyamat különböző oldalainak megkülönböztetéseként jelentkezett.

A termelési folyamat mint a munkafolyamat és az értékképzési folyamat egysége áruk termelésének folyamata; mint a munkafolyamat és az értékesítési folyamat egysége pedig tőkés termelési folyamat, az árutermelés tőkés formája.

Korábban megjegyeztük, hogy az értékesítési folyamat szempontjából teljesen közömbös, hogy a tőkés által elsajátított munka egyszerű, társadalmi átlagmunka-e, vagy pedig bonyolult munka, nagyobb fajsúlyú munka. Az a munka, amely a társadalmi átlagmunkához képest magasabb fokú, bonyolultabb munkának számít, olyan munkaerőnek a megnyilvánulása, amely nagyobb kiképzési költségeket tartalmaz, amelynek termelése több munkaidőbe kerül, s amelynek értéke ezért nagyobb, mint az egyszerű munkaerőé. Ha ennek az erőnek nagyobb az értéke, akkor magasabb fokú munkában is nyilvánul meg, és ezért ugyanazon időközök alatt viszonylagosan nagyobb értékekben tárgyiasul. De bármilyen nagy a fokozati különbség a fonómunka és az ötvösmunka között, az az adag munka, amellyel az ötvösmunkás csupán saját munkaereje értékét pótolja, minőségileg semmiben sem különbözik attól a pótlólagos adag munkától, amellyel értéktöbbletet alkot. Az értéktöbblet most is csupán a munka mennyiségi többletéből, ugyanazon munkafolyamat — az egyik esetben a fonaltermelési folyamat, a másik esetben az ékszertermelési folyamat — meghosszabbított tartamából jön létre.¹⁸*
¹⁸* A magasabb fokú és az egyszerű munka, a „skilled” [tanult] és az „unskilled labour” [tanulatlan munka] közti különbség részben puszta illúziókon alapul, vagy legalábbis olyan, különbségeken, amelyek már régen nem reálisak, és már csak a hagyományos megállapodásban élnek tovább; részben a munkásosztály bizonyos rétegeinek olyan helyzetén, amely a többieknél tehetetlenebbé teszi őket, kevésbé engedi meg nekik azt, hogy munkaerejük értékét kicsikarják. Véletlen körülmények itt oly nagy szerepet játszanak, hogy ugyanazok a munkafajták váltogatják helyüket. Ahol például a munkásosztály fizikai állaga legyengült és viszonylag kimerült, mint az összes országokban, ahol fejlett tőkés termelés folyik, ott a durva, nagy izomerőt megkövetelő munkák általában magasabb fokúvá lesznek sokkal finomabb munkákhoz képest, ezek pedig az egyszerű munka fokára süllyednek, ahogy például a bricklayer (kőműves) munkája Angliában jóval magasabb fokon áll, mint a damasztszövő munkája. Másrészt viszont a fustian cutter (pamutbársony-nyíró) munkája, ámbár nagy testi megerőltetéssel jár és tetejébe igen egészségtelen is, „egyszerű” munkaként szerepel. Egyébként nem kell azt képzelnünk, hogy az úgynevezett „skilled labour” a nemzeti munkának mennyiségileg jelentős része. Laing számítása szerint Angliában (és Walesben) több mint 11 millió ember megélhetése egyszerű munkán alapul. Ha a műve megírása idején 18 millió főt számláló népességből 1 millió arisztokratát és 1 ½ millió paupert, csavargót, bűnözőt, prostituáltat stb. levonunk, akkor 4 650 000 középosztálybeli marad, beleszámítva a kisebb járadékosokat, hivatalnokokat, írókat, művészeket, iskolamestereket stb. Hogy ezt a 4 ²/₃ milliót kihozza, a középosztály dolgozó részéhez számít bankárokon stb. kívül minden jobban fizetett „gyári munkást”! A „hatványozott munkások” közül a bricklayerek sem hiányoznak. Megmarad aztán az említett 11 millió. (S. Laing: „National Distress etc.” [A nemzeti ínség stb.], London 1844 [49—52. old. elszórtan].) „Az a nagy osztály, amely táplálékért semmi mást nem adhat, csupán közönséges munkát, ez a nép nagy tömege.” (James Mill a „Colony” [Gyarmat] címszó alatt, „Supplement to the Encyclopaedia Britannica” [Kiegészítés az Encyclopaedia Britannicához], 1831)*

Másrészt minden értékképzési folyamatban a magasabb fokú munkát mindig társadalmi átlagmunkára kell redukálni, például egynapi magasabb fokú munkát x napi egyszerű munkára.¹⁹*
¹⁹* „Amikor a munkára mint értékmérőre hivatkoznak, szükségszerűen egy különös fajta munkát értenek rajta … más fajtáknak hozzá való arányát könnyű megállapítani.” („Outlines of Political Economy” [A politikai gazdaságtan alapvonalai], London 1832, 22—23.old.)*

Megtakarítunk tehát egy fölösleges műveletet és egyszerűbbé tesszük az elemzést, ha feltesszük, hogy a tőke által alkalmazott munkás egyszerű társadalmi átlagmunkát végez.

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Marx – Tőke 1 – Munkafolyamat
(idézet: Marx és Engels válogatott művei 2)

Marx
Harmadik szakasz
Az abszolút értéktöbblet termelése
Ötödik fejezet
Munkafolyamat és értékesítési folyamat
1. Munkafolyamat
A munkaerő használata maga a munka. A munkaerőt vevője úgy fogyasztja el, hogy eladóját dolgoztatja. Az utóbbi ezáltal actu [valóban] ténykedő munkaerő lesz, munkás, ami azelőtt csak potentia [potenciálisan] volt. Ahhoz, hogy a munkás árukban jelenítse meg munkáját, mindenekelőtt használati értékekben kell azt megjelenítenie, olyan dolgokban, amelyek valamiféle szükséglet kielégítésére szolgálnak. A tőkés tehát valamilyen különös használati értéket, meghatározott cikket készíttet a munkással. A használati értékek, vagyis javak termelése nem változtatja meg általános természetét azáltal, hogy a tőkés számára és az ő ellenőrzése alatt megy végbe. A munkafolyamatot ezért először minden meghatározott társadalmi formától függetlenül kell szemügyre vennünk.

A munka mindenekelőtt olyan folyamat, amely ember és természet között megy végbe, amelyben az ember saját tettével közvetíti, szabályozza és ellenőrzi a természettel való anyagcseréjét. A természeti anyaggal az ember maga is mint természeti hatalom lép szembe. A testi mivoltához tartozó természeti erőket, karját és lábát, fejét és kezét mozgásba hozza, hogy a természeti anyagot saját élete szempontjából használható formában elsajátítsa. Miközben e mozgása által hat a rajta kívül álló természetre és megváltoztatja azt, egyúttal megváltoztatja saját természetét. Kifejleszti a benne szunnyadó képességeket, és saját uralma alá hajtja erői játékát. Itt nem a munka első, állatian ösztönszerű formáival van dolgunk. Azzal az állapottal szemben, amelyben a munkás saját munkaerejének eladójaként fellép az árupiacon, az ősidők homályába vész az az állapot, amelyben az emberi munka még nem vetette le első, ösztönszerű formáját. Mi a munkát olyan formájában tételezzük fel, amelyben kizárólag az ember sajátja. A pók a takácséhoz hasonló műveleteket végez, a méh pedig viaszsejtjeinek felépítésével nem egy emberi építőmestert megszégyenít. De a legrosszabb építőmestert már eleve a legjobb méh fölé helyezi az, hogy a sejtet a fejében már felépítette, mielőtt viaszból megépítené. A munkafolyamat végén olyan eredmény jön létre, amely megkezdésekor a munkás elképzelésében, tehát eszmeileg már megvolt. A munkás nemcsak létrehozza a természeti dolog formaváltozását, hanem egyúttal a természeti dologban megvalósítja célját, amelynek tudatában van, amely törvényként meghatározza cselekvésének útját-módját, s amelynek alá kell rendelnie akaratát. S ez az alárendelés nem elszigetelt művelet. A dolgozó szervek erőfeszítésén kívül a munka egész tartama alatt szükség van a figyelemként megnyilvánuló céltudatos akaratra, mégpedig annál inkább, minél kevésbé ragadja magával a munkást a munka a saját tartalmával és végrehajtásának módjával, minél kevésbé élvezi tehát a munkát mint saját testi és szellemi erőinek játékát.

A munkafolyamat egyszerű mozzanatai: a célszerű tevékenység vagyis maga a munka, a munka tárgya és a munka eszköze.

A föld (amelybe gazdaságtanilag a vizet is beleértik), úgy, ahogyan az embert eredetileg élelemmel, kész létfenntartási eszközökkel ellátja,¹* az ember közreműködése nélkül készen megvan mint az emberi munka általános tárgya. Mindazok a dolgok, amelyeket a munka csak elszakít a földegésszel való közvetlen összefüggésüktől, természettől készen talált munkatárgyak. Ilyen a hal, amelyet elválasztanak életelemétől, a víztől, és kifognak, ilyen az őserdőben kidöntött fa, az érből kifejtett érc. Ha ellenben magát a munkatárgyat úgyszólván már megszűrte korábbi munka, akkor nyersanyagnak nevezzük. Ilyen például a már kifejtett érc, amelyet aztán kimosnak. Minden nyersanyag munkatárgy, de nem minden munkatárgy nyersanyag. Csak akkor nyersanyag a munkatárgy, ha már valamilyen munkaközvetítette változáson esett át.
¹* „A föld spontán termékeit, melyek csekély mennyiségben és az embertől teljesen függetlenül megvannak, úgy látszik a természet ugyanúgy nyújtja, ahogyan egy fiatalembernek adnak egy kisebb összeget, hogy az iparkodás és a meggazdagodás útjára tereljék.” (James Steuart: „Principles of Political Economy” [A politikai gazdaságtan alapelvei], Dublin 1770, I. köt. 116. old.)*

A munkaeszköz olyan dolog vagy olyan dolgoknak az összessége, amelyeket a munkás önmaga és a munkatárgy közé iktat, s amelyek e tárgyra ható tevékenységének vezető közegéül szolgálnak. A munkás felhasználja a dolgok mechanikai, fizikai, kémiai tulajdonságait, hogy ezek céljának megfelelően mint hatalmi eszközök hassanak más dolgokra.²*
²* „Az ész éppoly fortélyos, mint hatalmas. A fortély egyáltalában a közvetítő tevékenységben van, amely azzal, hogy engedi az objektumokat saját természetükhöz mérten egymásra hatni és egymáson ledolgozódni, anélkül hogy közvetlenül beavatkoznék ebbe a folyamatba, mégiscsak keresztülviszi a maga célját.” (Hegel: „Enzyklopädie”, Erster Teil, „Die Logik”, Berlin 1840, 382. old.)*

Az a tárgy, amelyet a munkás közvetlenül hatalmába kerít — eltekintve kész létfenntartási eszközök, például a gyümölcs megragadásától, ahol pusztán saját testi szervei szolgálnak munkaeszközül —, nem a munkatárgy, hanem a munkaeszköz. Ilymódon maga a természeti dolog az ember tevékenységének szervévé válik, olyan szervvé, amelyet hozzátesz saját testi szerveihez, s így, a Biblia ellenére, meghosszabbítja természeti alakját⁶⁸. Mint ahogy a föld az ember eredeti éléskamrája, ugyanúgy munkaeszközeinek eredeti szertára is. A föld szolgáltatja neki például a követ, amellyel hajít, dörzsöl, nyom, vág stb. Maga a föld is munkaeszköz, de annak, hogy a földművelésben munkaeszközül szolgálhasson, megint más munkaeszközök egész sora és a munkaerőnek már viszonylag magas fejlettsége az előfeltétele.³* Egyáltalában, mihelyt a munkafolyamat csak valamennyire is fejlett, már megmunkált munkaeszközöket kíván meg. A legrégibb ember-lakta barlangokban kőszerszámokat és kőfegyvereket találunk. Az emberiség történetének kezdetén a megmunkált kő, fa, csont és kagyló mellett a szelídített, tehát munkával már megváltoztatott, tenyésztett állat játssza a fő szerepet mint munkaeszköz.⁴* Munkaeszközök használata és megteremtése — ámbár csíra formájában már bizonyos állatfajtáknak is sajátja — a specifikusan emberi munkafolyamat jellemzője, s Franklin ezért úgy határozza meg az embert, mint „toolmaking animalt”, mint szerszámkészítő állatot. A munkaeszközök maradványai ugyanolyan fontosak letűnt gazdasági társadalomalakulatok megítélése szempontjából, mint a csontmaradványok felépítése kihalt állatfajok szervezetének megismerése szempontjából. Nem az különbözteti meg a gazdasági korszakokat, hogy mit, hanem hogy hogyan, milyen munkaeszközökkel termelnek.⁵* A munkaeszközök nemcsak az emberi munkaerő fejlettségének fokmérői, hanem azoknak a társadalmi viszonyoknak a mutatói is, amelyek között az emberek dolgoznak. A munkaeszközök közül a mechanikai munkaeszközök, melyeknek összességét a termelés csont- és izomrendszerének nevezhetjük, sokkal döntőbb jellemző vonásait mutatják valamely társadalmi termelési korszaknak, mint az olyan munkaeszközök, amelyek csak a munkatárgy tárolására szolgálnak, s amelyek összességét nagy általánosságban a termelés edényrendszerének mondhatjuk, mint pl. csövek, hordók, kosarak, korsók stb. Ezek csak a vegyi gyártásban játszanak jelentékeny szerepet.^5a*
³* „Théorie de l’économie politique” [A politikai gazdaságtan elmélete] című, egyébként nyomorúságos írásban, Párizs 1815, Ganilh a fiziokratákkal szemben találóan felsorolja azt a nagyszámú munkafolyamatot, amelyek előfeltételei a tulajdonképpeni földművelésnek.*
⁴* A ,,Réflexions sur la formation et la distribution des richesses”-ben [Észrevételek a gazdagság keletkezéséről és eloszlásáról] (1766) Turgot jól kifejti, milyen fontos szerepe volt a szelídített állatnak a kultúra kezdetei szempontjából.*
⁵* Az összes áruk közül a tulajdonképpeni luxusáruk a legkevésbé jelentősek a különböző termelési korszakok technológiai összehasonlítása szempontjából.*
^5a* Jegyzet a 2. kiadáshoz. Bármennyire kevéssé ismeri is az eddigi történetírás az anyagi termelés fejlődését, tehát az egész társadalmi élet és ezért az egész valóságos történelem alapzatát, mégis legalább a történelem előtti időt természettudományos, nem pedig úgynevezett történelmi kutatás alapján a szerszámok és a fegyverek anyaga szerint kőkorra, bronzkorra és vaskorra osztották fel.*

Azokon a dolgokon kívül, amelyek a munkának a munkatárgyra való hatását közvetítik és ezért ilyen vagy olyan módon a tevékenység vezető közegéül szolgálnak, tágabb értelemben a munkafolyamat eszközei közé számítanak mindazok a tárgyi feltételek is, amelyek egyáltalán szükségesek ahhoz, hogy a folyamat végbemenjen. Ezek nem kerülnek bele közvetlenül a folyamatba, de nélkülük az egyáltalában nem vagy csak tökéletlen módon mehet végbe. Az ilyenfajta munkaeszközök közül a legáltalánosabb megint csak maga a föld, mert ez adja a munkásnak a locus standit [a helyet, ahol áll] és a munkás végezte folyamatnak a hatóteret (field of employment). A munka által már közvetített ilyenfajta munkaeszközök például a munkaépületek, csatornák, utak stb.

A munkafolyamatban tehát az ember tevékenysége a munkaeszköz révén véghezviszi a munkatárgy eleve célul kitűzött változtatását. A folyamat a termékben huny ki. Terméke használati érték, formaváltoztatással emberi szükségletekhez idomított természeti anyag. A munka egyesült a munka tárgyával. A munka tárgyiasult és a tárgy megmunkálódott. Ami a munkás oldalán nyugtalanság formájában jelent meg, az most nyugvó tulajdonságként, a lét formájában jelenik meg a termék oldalán. A munkás szőtt és terméke szövevény.

Ha az egész folyamatot eredménye, a termék álláspontjáról vesszük szemügyre, mindkettő, a munkaeszköz és a munkatárgy termelési eszközként⁶* és maga a munka termelő munkaként⁷* jelenik meg.
⁶* Paradoxnak látszik, ha például a halat, amelyet még nem fogtak ki, a halászat termelési eszközének nevezzük. De eddig meg nem találták fel azt a művészetet, hogy halat fogjanak olyan vizekben, amelyekben nincsen.*
⁷* A termelő munkának ez a meghatározása, amely az egyszerű munkafolyamat álláspontjáról adódik, semmiképpen sem kielégítő a tőkés termelési folyamat szempontjából.*

Egy használati érték termékként kikerül a munkafolyamatból, más használati értékek, korábbi munkafolyamatok termékei viszont termelési eszközökként belekerülnek ebbe a munkafolyamatba. Ugyanaz a használati érték, amely az egyik munka terméke, a másik munkának termelési eszköze. A termékek ennélfogva nemcsak eredményei, hanem egyúttal feltételei is a munkafolyamatnak.

Az extraktív ipar kivételével, mely munkatárgyát természettől készen találja, mint a bányászat, a vadászat, a halászat stb. (a földművelés csak annyiban, amennyiben első ízben, szűzföldet tör fel), minden iparág olyan tárgyat dolgoz fel, amely nyersanyag, vagyis már a munka szűrőjén átjutott munkatárgy, tehát maga is munkatermék. Ilyen például a vetőmag a földművelésben. Az állatok és a növények, amelyeket természeti termékeknek szoktak tekinteni, nemcsak — mondjuk — az előző évi munkának, hanem — mostani formájukban — számos nemzedéken át, emberi ellenőrzés alatt, emberi munka közvetítésével folytatott átalakulásnak a termékei. Ami pedig a tulajdonképpeni munkaeszközöket illeti, óriási többségükön a legfelületesebb pillantással is észrevehető a múltbeli munka nyoma.

A nyersanyag lehet fő szubsztanciája egy terméknek, vagy bekerülhet csupán segédanyagként a termék létrehozásába. A segédanyagot a munkaeszköz fogyasztja el, például a gőzgép szenet, a kerék olajat, az igásló szénát, vagy hozzáteszik a nyersanyaghoz, hogy benne anyagi változást idézzenek elő, például a fehérítetlen vászonhoz klórt, a vashoz szenet, a gyapjúhoz festékanyagot tesznek hozzá, vagy pedig a segédanyag magának a munkának az elvégzését segíti elő, például a munkahelyiség megvilágítására és fűtésére felhasznált anyagok. A tulajdonképpeni vegyi gyártásban elmosódik az alapanyag és segédanyag közötti különbség, mert a felhasznált nyersanyagok közül egyik sem jelenik meg újra a termék szubsztanciájaként.⁸*
⁸* Storch a tulajdonképpeni nyersanyagot mint „matiére-t” megkülönbözteti a segédanyagoktól mint „matériaux-tól”; Cherbuliez a segédanyagokat „matiéres instrumentales-nak” nevezi.⁶⁹*

Mivel minden dolognak sokféle tulajdonsága van és ezért különbözőképpen használható fel, egy és ugyanaz a termék igen különböző munkafolyamatoknak lehet a nyersanyaga. A gabona például nyersanyag a molnár, a keményítőgyártó, a szeszfőző, az állattenyésztő stb. számára. Vetőmagként saját termelésének nyersanyagává lesz. Így a szén kikerül mint termék a bányaiparból, és bekerül oda mint termelési eszköz.

Ugyanaz a termék ugyanabban a munkafolyamatban munkaeszközül és nyersanyagul is szolgálhat. Például a hizlalásnál, ahol a jószág, a megmunkált nyersanyag, egyúttal a trágyakészítés eszköze.

Egy termék, amely fogyasztásra kész formában létezik, újból nyersanyagává válhat egy másik terméknek, például a szőlő a bor nyersanyagává. Vagy pedig a munka olyan formában bocsátja el termékét, amelyben az csak újból nyersanyagnak használható. A nyersanyagot ebben az állapotában félgyártmánynak nevezik, de helyesebb volna lépcsőfok-gyártmánynak nevezni; ilyen például a gyapot, a fonal, a cérna stb. Az eredeti nyersanyagnak, noha már maga is termék, esetleg különböző folyamatok egész lépcsőzetén kell átmennie, amelyekben mindig megváltozott alakban mindig újból nyersanyagként funkcionál az utolsó munkafolyamatig, amely mint kész létfenntartási eszközt vagy kész munkaeszközt ellöki magától.

Mint látjuk, az, hogy egy használati érték nyersanyagként, munkaeszközként vagy termékként jelenik-e meg, teljesen attól függ, hogy milyen meghatározott funkciót tölt be a munkafolyamatban, milyen helyet foglal el benne, és e hely változásával változnak rendeltetései.

A termékek tehát azáltal, hogy termelési eszközökként újabb munkafolyamatokba kerülnek bele, elvesztik a termékjelleget. Már csak az eleven munka tárgyi tényezőiként funkcionálnak. A fonó az orsót csupán mint eszközt kezeli, amellyel, a lent pedig csupán mint tárgyat, amelyet fon. Fonóanyag és orsó nélkül természetesen nem lehet fonni. E termékek megléte ezért előfeltétele a fonás megkezdésének. Magában ebben a folyamatban azonban éppoly közömbös, hogy a len és az orsó múltbeli munka termékei, mint ahogy a táplálkozás műveletében közömbös, hogy a kenyér a paraszt, a molnár, a pék stb. múltbeli munkájának terméke. Ellenkezőleg. Ha a termelési eszközök érvényesítik a munkafolyamatban azt a jellegüket, hogy múltbeli munka termékei, ezt hiányosságaik révén teszik. A kés, amely nem vág, a fonal, amely folyton elszakad stb., élénken emlékeztet A késművesre és E fonóra. A sikerült terméken eltűnt a nyoma annak, hogy használati tulajdonságait múltbeli munka közvetíti.

Egy gép, amely nem teljesít szolgálatot a munkafolyamatban, haszontalan. Azonkívül áldozatul esik a természeti anyagcsere romboló hatalmának. A vas megrozsdásodik, a fa elkorhad. A fonal, melyet nem szőnek vagy nem kötnek meg, veszendőbe ment gyapot. Az eleven munkának kell ezeket a dolgokat megragadnia, halottaikból feltámasztania, csak lehetséges használati értékekből tényleges és ténykedő [wirkliche und wirkende] használati értékekké változtatnia. Amikor e dolgokat a munka tüze nyaldossa, amikor a munka testeként elsajátítják őket, amikor lelket öntenek beléjük, hogy a folyamatban betöltsék fogalmuknak és rendeltetésüknek megfelelő funkcióikat, szintén elfogyasztják ugyan őket, de célszerűen, mint olyan új használati értékek, új termékek alkotóelemeit, amelyek alkalmasak arra, hogy létfenntartási eszközökként az egyéni fogyasztásba vagy termelési eszközökként új munkafolyamatba kerüljenek.

Ha tehát meglevő termékek nemcsak eredményei, hanem létezési feltételei is a munkafolyamatnak, akkor másrészt e folyamatba való bedobásuk, tehát eleven munkával való érintkezésük, az egyetlen eszköz arra, hogy a múltbeli munkának e termékei mint használati értékek fennmaradjanak és megvalósuljanak.

A munka elhasználja anyagi elemeit, tárgyát és eszközét, elfogyasztja őket, s ezért fogyasztási folyamat. Ez a termelő fogyasztás abban különbözik az egyéni fogyasztástól, hogy az utóbbi mint az élő egyén létfenntartási eszközeit, az előbbi mint a munkának, az élő egyén ténykedő munkaerejének létfenntartási eszközeit fogyasztja el a termékeket. Az egyéni fogyasztás terméke ezért maga a fogyasztó, a termelő fogyasztás eredménye pedig a fogyasztótól különböző termék.

A munka, amennyiben eszköze és tárgya már maga is termék, azért fogyaszt terméket, hogy terméket teremtsen, vagyis termékeket használ el termékek termelési eszközéül. De mint ahogy a munkafolyamat eredetileg csak az ember és a közreműködése nélkül meglevő föld között folyt le, mindmáig részt vesznek benne olyan termelési eszközök is, amelyek, természettől fogva meglévén, nem egyesülései természeti anyagnak és emberi munkának.

A munkafolyamat, ahogy azt egyszerű és elvont mozzanataiban ábrázoltuk, használati értékek előállítására irányuló célszerű tevékenység, a természeti dolognak emberi szükségletekre való elsajátítása, az ember és a természet közötti anyagcsere általános feltétele, az emberi élet örök természeti feltétele, s ezért független ennek az életnek minden formájától, sőt közös sajátja ez élet valamennyi társadalmi formájának. Ezért nem volt szükségünk arra, hogy a munkást más munkásokhoz való viszonyában ábrázoljuk. Az ember és munkája az egyik oldalon, a természet és anyagai a másikon — ez elegendő volt. Ahogy nem érezni a búzán, ki művelte meg, éppúgy nem látszik meg ezen a folyamaton sem, milyen feltételek között megy végbe, a rabszolgafelügyelő durva ostorcsapásai alatt-e, vagy a tőkés aggódó pillantásaitól kísérve, Cincinnatus végzi-e, megművelve pár jugerum földjét, vagy a vadember, aki kővel ejti el a vadat.⁹*
⁹* Bizonyára e fölöttébb logikus okból fedezi fel Torrens ezredes a vadember kövében — a tőke eredetét. „Az első kőben, amelyet a vadember az űzött vadra hajít, az első botban, amelyet megragad, hogy lehúzza a kézzel el nem érhető gyümölcsöt, azt látjuk, hogy egy cikket elsajátít egy másik megszerzése céljából, és így felfedezzük — a tőke eredetét.” (R. Torrens: „An Essay on the Production of Wealth etc.”, 70—71. old.) Valószínűleg ez az első bot a magyarázata annak is, hogy az angolban a bot szinonimája a tőkének [stock].*

Térjünk vissza in spe [reménybeli] tőkésünkhöz. Akkor hagytuk el, amikor az árupiacon megvette az egy munkafolyamathoz szükséges összes tényezőket, a tárgyi tényezőket, vagyis a termelési eszközöket, és a személyi tényezőt, vagyis a munkaerőt. Ravasz szakértői szemmel kiválogatta a különös üzlete, a fonoda, a csizmagyártás stb. számára megfelelő termelési eszközöket és munkaerőket. Tőkésünk tehát hozzálát a megvásárolt áru, a munkaerő elfogyasztásához, vagyis a munkaerő hordozójával, a munkással munkája révén elfogyasztatja a termelési eszközöket. A munkafolyamat általános természete persze nem változik azáltal, hogy a munkás azt a tőkés számára, nem pedig önmaga számára végzi. De a csizmakészítésnek vagy fonalfonásnak a meghatározott módja sem változhat meg egyelőre a tőkés közbejötte miatt. A tőkésnek egyelőre úgy kell elfogadnia a munkaerőt, ahogyan a piacon készen találja, tehát munkáját is úgy, ahogyan kialakult abban az időszakban, amikor még nem voltak tőkések. Magának a termelési módnak az átváltozására, annak következtében, hogy a munkát alárendelik a tőkének, csak később kerülhet sor, s ezért azt csak később kell megvizsgálnunk.

A munkafolyamat, ahogyan az mint a munkaerő tőkés által való elfogyasztásának folyamata megy végbe, két sajátságos jelenséget mutat.

A munkás a tőkésnek az ellenőrzése alatt dolgozik, akié a munkája. A tőkés ügyel arra, hogy a munka rendesen haladjon és a termelési eszközöket célszerűen használják fel, tehát ne pocsékolják a nyersanyagot és kíméljék a munkaszerszámot, azaz csak olyan mértékben rongálják, amilyenben ezt a munkában való használata szükségessé teszi.

S másodszor: a termék a tőkés tulajdona, nem pedig a közvetlen termelőé, a munkásé. A tőkés megfizeti például a munkaerő napi értékét. A munkaerő használata, éppúgy, mint bármilyen más áru használata, például egy lóé, amelyet egy napra bérel, arra a napra tehát őt illeti meg. Az áru vevőjét megilleti az áru használata, és a munkaerő birtokosa valójában csak az általa eladott használati értéket adja oda, amikor munkáját odaadja. Attól a pillanattól, hogy belépett a tőkés műhelyébe, munkaerejének használati értéke, tehát használata, a munka, a tőkésé. A tőkés a munkaerő megvásárlásával magát a munkát eleven erjesztőanyagként bekebelezte a termék holt alkotóelemeibe, amelyek ugyancsak az ő tulajdonában vannak. Az ő álláspontjáról a munkafolyamat nem egyéb, mint az általa megvásárolt áru, a munkaerő elfogyasztása, de elfogyasztani csak úgy tudja, hogy termelési eszközöket tesz hozzá. A munkafolyamat olyan dolgok között végbemenő folyamat, amelyeket a tőkés megvásárolt, amelyek a tőkés tulajdonában vannak. E folyamat terméke ezért éppannyira az övé, mint a borospincéjében végbemenő erjedési folyamat terméke.¹⁰*
¹⁰* „A termékeket […] elsajátítják, mielőtt tőkévé változtatták őket, és ez az átváltoztatás nem mentesíti ezeket az elsajátítástól.” (Cherbuliez: „Richesse ou pauvreté”, Párizs 1841, 54. old.) „A proletár azáltal, hogy munkáját meghatározott ellátási alapért (approvisionnement) odaadja [..] teljesen lemond […] a munkája termékeire való minden jogról […] E termékek továbbra is ugyanazt illetik meg, mint azelőtt; ez semmiféleképpen sem módosul az említett megállapodás révén. A termékek [… ] kizárólag a tőkéséi, aki a nyersanyagokat és az ellátási alapot szolgáltatta. Ez az elsajátítás törvényének szigorú következménye, amely törvény alapelve”, megfordítva, ,,az volt, hogy mindegyik munkást kizárólagosan megilletik munkájának termékei.” (I. m. 58. old.) James Mill: „Elements of Political Economy etc.”, 70—71. old.: „Ha a munkások munkabérért dolgoznak […] akkor a tőkés a tulajdonosa nemcsak a tőkének” (ezen itt a termelési eszközöket érti), „hanem a munkának is (of the labour also). Ha azt, amit munkabér fejében fizetnek, belefoglalják, ahogy ez szokásos, a tőke fogalmába, akkor ízetlenség a munkáról a tőkétől elválasztva beszélni. A tőke szó ebben az értelemben magában foglalja mindkettőt, a tőkét is, a munkát is.”*

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Marx – Tőke 1 – A munkaerő vétele és eladása
(idézet: Marx és Engels válogatott művei 2)

3. A munkaerő vétele és eladása
Annak a pénznek az értékváltozása, amelynek tőkévé kell változnia, nem mehet végbe magán ezen a pénzen, mert mint vásárlóeszköz és fizetési eszköz csak realizálja a vele megvásárolt vagy kifizetett áru árát, saját formájában megmaradva pedig változatlan értéknagyság petrefaktumává [kövületévé] merevedik.³⁸*
³⁸* „Pénz formájában … a tőke nem termel profitot.” (Ricardo: „Principles of Political Economy” [A politikai gazdaságtan alapelvei], 267. old.)*

Éppoly kevéssé eredhet a változás a második forgalmi aktusból, az áru újraeladásából, mert ez az aktus csupán visszaváltoztatja az árut természeti formájából pénzformába. A változásnak tehát az áruval kell történnie, amelyet az első, P—Á aktusban megvesznek, de nem az áru értékével, hiszen egyenértékeket cserélnek, az árut értékén fizetik meg. A változás tehát csakis az áru használati értékéből mint olyanból eredhet, vagyis az áru elhasználásából. Ahhoz, hogy egy áru elhasználásából értéket húzzon ki, pénzbirtokosunknak olyan szerencsésnek kellene lennie, hogy a forgalom területén belül, a piacon, olyan árut fedezzen fel, amelynek maga a használati értéke azzal a sajátságos tulajdonsággal rendelkezik, hogy érték forrása, s amelynek valóságos elhasználása tehát maga is munka tárgyiasulása, s ezért értékteremtés. S a pénzbirtokos készen talál a piacon egy ilyen sajátos árut — a munkaképességet, vagyis a munkaerőt.

Munkaerőn vagy munkaképességen azoknak a fizikai és szellemi képességeknek az összességét értjük, amelyek egy ember testi mivoltában, élő személyiségében léteznek, s amelyeket mozgásba hoz, valahányszor valamilyenfajta használati értéket termel.

Hogy azonban a pénzbirtokos a munkaerőt mint árut a piacon készen találja, ahhoz különböző feltételeknek kell teljesülniük. Az árucsere önmagában véve csak olyan függőségi viszonyokat foglal magában, melyek saját természetéből fakadnak. Ezt feltételezve a munkaerő csak annyiban és azért jelenhet meg áruként a piacon, amennyiben és mert saját birtokosa — az a személy, akinek a munkaereje — áruba bocsátja, illetve eladja. Hogy birtokosa áruként eladhassa, ahhoz az kell, hogy rendelkezhessék vele, tehát szabad tulajdonosa legyen munkaképességének, személyének.³⁹*
³⁹* A klasszikus ókort tárgyaló szaklexikonokban az a képtelenség olvasható, hogy az antik világban a tőke teljesen kifejlődött volt, „csak éppen a szabad munkás és a hitelügy nem volt meg”. Mommsen úr is „Römische Geschichté”-jében [Római történelem] egyik quid pro quót [felcserélést] a másik után követi el.*

Ő és a pénzbirtokos a piacon találkoznak és mint egyenrangú árubirtokosok lépnek viszonyba egymással, csak abban különböznek, hogy az egyik vevő, a másik eladó, jogilag tehát mindketten egyenlő személyek. E viszony fennmaradásához az szükséges, hogy a munkaerő tulajdonosa munkaerejét mindig csak meghatározott időre adja el, mert ha mindenestül, egyszer s mindenkorra eladja, akkor önmagát adja el, szabad emberből rabszolgává, árubirtokosból áruvá változik. Mint személynek állandóan olyan viszonyban kell lennie munkaerejével, mint tulajdonával és ezért saját árujával, és ezt csak akkor teheti, ha munkaerejét mindig csak átmenetileg, csak meghatározott időtartamra bocsátja a vevő rendelkezésére, engedi át elhasználásra, tehát elidegenítésével nem mond le tulajdonáról.⁴⁰*
⁴⁰* Különböző országok törvényhozása ezért megszabja a munkaszerződés maximális időtartamát. Minden népnél, ahol szabad munka van, a törvénykönyvek szabályozzák a szerződés felmondási feltételeit. Különböző országokban, kivált Mexikóban (az amerikai polgár háború előtt a Mexikótól elszakított területeken és a Cuza-féle átalakulásig⁶⁶ lényegileg a dunai tartományokban is) a rabszolgaságot a peon-rendszer formájába burkolják. Előlegek révén, amelyeket munkával kell letörleszteni és amelyek nemzedékről nemzedékre hárulnak át, nemcsak az egyes munkás, hanem családja is ténylegesen más személyek és családjuk tulajdonává lesz. Juárez megszüntette a peon-rendszert. Miksa, az úgynevezett császár, újra bevezette egy rendelettel, amelyet a washingtoni képviselőházban találóan mint olyan rendeletet bélyegeztek meg, amely visszaállítja a rabszolgaságot Mexikóban. „Különös testi és szellemi ügyességeimnek és tevékenységi lehetőségeimnek … időben korlátozott használatát elidegeníthetem valaki másnak, mert e korlátozás után ezek az én teljességemmel és általánosságommal külsőleges viszonyba kerülnek. A munka által konkrét egész időmnek és termelésem teljességének elidegenítésével ezek szubsztanciáját, általános tevékenységemet és valóságomat, személyiségemet tenném másnak a tulajdonává.” (Hegel: „Philosophie des Rechts” [A jog filozofiája], Berlin 1840, 104 old 67. §)*

A második lényeges feltétele annak, hogy a pénzbirtokos a munkaerőt a piacon mint árut készen találja, az, hogy a munkaerő birtokosa ne adhasson el árukat, amelyekben munkája tárgyiasult, hanem kénytelen legyen magát a munkaerejét, amely csak az ő eleven testi mivoltában létezik, áruba bocsátani.

Ahhoz, hogy valaki munkaerejétől megkülönböztetett árukat adhasson el, természetesen termelési eszközökkel, például nyersanyagokkal, munkaszerszámokkal stb. kell rendelkeznie. Bőr nélkül nem készíthet csizmát. Azonkívül létfenntartási eszközökre van szüksége. Senki, még a jövő zenésze sem élhet jövőbeli termékeken, tehát olyan használati értékeken sem, amelyeknek termelése még nem kész, és akárcsak a föld színpadán való megjelenésének első napján, az embernek most is mindennap fogyasztania kell, mielőtt és miközben termel. Ha a termékeket árukként termelik, akkor eladandók, miután termelték őket, s a termelő szükségleteit csak eladásuk után elégíthetik ki. A termelés idejéhez az eladáshoz szükséges idő járul.

A pénzbirtokosnak tehát ahhoz, hogy pénzét tőkévé változtathassa, az árupiacon készen kell találnia a szabad munkást, aki szabad abban a kettős értelemben, hogy szabad személyként rendelkezik munkaerejével mint a maga árujával, s hogy, másrészt, nincs más eladható áruja, mentes és szabad minden dologtól, amely munkaereje realizálásához szükséges.

Hogy ez a szabad munkás miért lép vele szembe a forgalom területén, ez a kérdés nem érdekli a pénzbirtokost, aki a munkapiacot mint az árupiac egy különös osztályát készen találja. S bennünket egyelőre éppoly kevéssé érdekel ez. Elméletileg megkapaszkodunk a tényben, mint ahogy a pénzbirtokos ezt gyakorlatilag teszi. Egy azonban világos. A természet nem hoz létre az egyik oldalon pénz- vagy árubirtokosokat, a másikon pedig olyan embereket, akik pusztán saját munkaerejük birtokosai. Ez a viszony nem természettörténeti, és éppoly kevéssé olyan társadalmi viszony, amely minden történelmi periódusnak közös sajátja. Nyilvánvalóan maga is egy megelőző történelmi fejlődés eredménye, sok gazdasági forradalomnak, a társadalmi termelés egész sor régebbi alakulata pusztulásának a terméke.

Az előzőkben szemügyre vett gazdasági kategóriák is magukon viselik a történelem nyomát. A terméknek áruként való létezése meghatározott történelmi feltételeket burkol. Hogy a termék áruvá váljék, ehhez az szükséges, hogy ne magának a termelőnek közvetlen létfenntartási eszközeként termeljék. Ha tovább kutattuk volna, milyen körülmények között ölti valamennyi termék vagy legalábbis többségük áru formáját, azt láttuk volna, hogy ez csak egy egészen sajátos termelési mód, a tőkés termelési mód alapzatán történik meg. Az ilyen vizsgálat azonban nem tartozott az áru elemzéséhez. Árutermelés és áruforgalom lehetséges akkor is, ha a termékek túlnyomó része közvetlenül a termelő saját szükségletét szolgálja, nem változik áruvá, tehát a csereérték még korántsem uralkodik a társadalmi termelési folyamaton annak egész szélességében és mélységében. A termék áruként való jelentkezésének feltétele, hogy a munka társadalmon belüli megosztása annyira kifejlődött, hogy a használati érték és csereérték különválása, amely a közvetlen cserekereskedelemben csak megkezdődik, már végbement. A fejlődésnek ez a foka azonban a történelmileg legkülönbözőbb gazdasági társadalomalakulatoknak közös sajátja.

Ha pedig a pénzt vesszük szemügyre, azt látjuk, hogy ez az árucsere bizonyos szintjét feltételezi. A pénz különös formái — puszta áruegyenérték, vagy forgalmi eszköz, vagy fizetési eszköz, kincs és világpénz — az egyik vagy a másik funkció különböző terjedelme és viszonylagos túlsúlya szerint a társadalmi termelési folyamat igen különböző fokaira utalnak. A tapasztalat szerint mégis viszonylag gyengén fejlett áruforgalom elegendő mindezeknek a formáknak a kialakulásához. Más a helyzet a tőkével. Ennek történelmi létezési feltételei koránt sincsenek meg az áru- és pénzforgalommal. A tőke csak ott jön létre, ahol a termelési és létfenntartási eszközök birtokosa készen találja a piacon a szabad munkást mint munkaerejének eladóját, és ez az egy történelmi feltétel egy világtörténelmet foglal magában. A tőke ezért már eleve a társadalmi termelési folyamat egy korszakát hirdeti meg.⁴¹*
⁴¹* A tőkés korszakot tehát az jellemzi, hogy a munkaerő magának a munkásnak a számára egy birtokában levő áru formáját, és ezért munkája a bérmunka formáját ölti. Másrészt a munkatermékek áruformája csak ettől a pillanattól kezdve válik általánossá.*

Ezt a sajátságos árut, a munkaerőt, kell most közelebbről szemügyre vennünk. A munkaerőnek, mint minden más árunak, értéke van.⁴²* Mi határozza meg ezt?
⁴²* „Egy ember értéke vagy értékessége, mint minden más dologé, az ára; vagyis annyi, amennyit ereje használatáért adnak.” (Th. Hobbes: „Leviathan”; „Works”, Molesworth kiadása, London 1839—44, III. köt. 76. old.)*

A munkaerő értékét, mint minden más áruét, az ennek a sajátos cikknek a termeléséhez, tehát újratermeléséhez is szükséges munkaidő határozza meg. Amennyiben érték, maga a munkaerő csak a benne tárgyiasult társadalmi átlagmunka meghatározott mennyiségét képviseli. A munkaerő csak az élő egyén képességeként létezik. Termelése tehát feltételezi az egyén létezését. Minthogy az egyén létezése adott, a munkaerő termelése magának az egyénnek az újratermelése, vagyis fenntartása. A maga fenntartásához az élő egyénnek a létfenntartási eszközök bizonyos összegére van szüksége. A munkaerő termeléséhez szükséges munkaidő tehát feloldódik az e létfenntartási eszközök termeléséhez szükséges munkaidőben, vagyis a munkaerő értéke a birtokosa fenntartásához szükséges létfenntartási eszközök értéke. A munkaerő azonban csak külső megnyilvánulása útján valósul meg, csak a munkában ténykedik. Ténykedésével, a munkával azonban ráfordítódik az emberi izom, ideg, agy stb. bizonyos mennyisége, s ezt újra pótolni kell. Ez a fokozott kiadás fokozott bevételt szab meg.⁴³*
⁴³* Az ókori Rómában a villicus, aki mint intéző a földművelő rabszolgák élén állott, „mivel munkája könnyebb volt, mint a többi cselédé, szűkebb adagot kapott ezeknél”. (Th. Mommsen: „Römische Geschichte”, 1856, 810. old.)*

Ha a munkaerő tulajdonosa ma dolgozott, ugyanezt a folyamatot holnap meg kell tudnia ismételni ugyanilyen erőbeli és egészségi feltételek között. A létfenntartási eszközök összegének tehát elegendőnek kell lennie ahhoz, hogy a dolgozó egyént mint dolgozó egyént életének normális állapotában megtartsa. Maguk a természetes szükségletek, például a táplálkozás, a ruházkodás, a fűtés, a lakás stb., az egyes országok éghajlati és egyéb természeti sajátosságai szerint különbözők. Másrészt az úgynevezett elengedhetetlen szükségletek terjedelme, valamint kielégítésük módja maga is történelmi termék, s ezért nagy részben függ az ország kulturális fokától, többek között lényegesen attól is, hogy milyen feltételek között, s ezért milyen szokásokkal és életigényekkel alakult ki a szabad munkások osztálya.⁴⁴*
⁴⁴* Vö. W. Th. Thornton: „Overpopulation and its Remedy” [A túlnépesedés és orvoslása], London 1846.*

Ellentétben tehát a többi áruval, a munkaerő értékmeghatározása egy történelmi és erkölcsi elemet is tartalmaz. De egy meghatározott országban, egy meghatározott időszakban a szükséges létfenntartási eszközök átlagos köre adott.

A munkaerő tulajdonosa halandó. Ahhoz tehát, hogy a piacon való megjelenése folytonos legyen — amint ezt a pénz folytonos tőkévé változása feltételezi —, a munkaerő eladójának meg kell örökítenie magát, „miként minden élő egyén megörökíti magát, nemzéssel”⁴⁵*. – Petty.*

Az elhasználódás és elhalálozás által a piacról elvont munkaerőket állandóan legalább ugyanannyi új munkaerőnek kell pótolnia. A munkaerő termeléséhez szükséges létfenntartási eszközök összege tehát magában foglalja az utánpótlásnak, azaz a munkások gyermekeinek létfenntartási eszközeit is, úgyhogy a sajátságos árubirtokosok e fajtája az árupiacon megörökül.⁴⁶*
⁴⁶* „Ennek” (a munkának) „természetes ára … a létfenntartási cikkek és a kényelmi cikkek olyan mennyisége, amilyen az ország éghajlata és szokásai szerint szükséges ahhoz, hogy a munkás fennmaradjon és olyan családot nevelhessen fel, amely a piacon munka nemcsökkenő kínálatát biztosíthatja.” (R. Torrens: „An Essay on the external Corn Trade” [Tanulmány a gabonakülkereskedelemről], London 1815, 62. old.) A munka szó itt hibásan, munkaerő helyett áll.*

Az általános emberi természet olyan módosításához, hogy az ember egy meghatározott munkaágban ügyességre és készségre tegyen szert, hogy fejlett és specifikus munkaerővé váljék, bizonyos képzés, illetve nevelés szükséges, s ez is nagyobb vagy kisebb összegű áruegyenértékbe kerül. Aszerint, hogy a munkaerőnek többé vagy kevésbé bonyolult jellege van, kiképzési költségei különbözők. Ezek a tanulási költségek tehát — amelyek a közönséges munkaerőnél elenyészően csekélyek — a munkaerő termelésére fordított értékek körébe kerülnek bele.

A munkaerő értéke meghatározott összegű létfenntartási eszköz értékévé oldódik fel. A munkaerő értéke ezért ezeknek a létfenntartási eszközöknek az értékével, azaz a termelésükhöz szükséges munkaidő nagyságával együtt szintén változik.

A létfenntartási eszközök egy részét, például az élelmiszereket, a tüzelőanyagot stb., naponta újra elfogyasztják, s ezeket naponta újra pótolni kell. Más létfenntartási eszközök, például a ruhák, a bútorok stb., hosszabb idő alatt használódnak el, s ezért csak nagyobb időközönként kell őket pótolni. Bizonyos fajta árukat naponta, másokat hetenként, negyedévenként stb. kell megvásárolni vagy megfizetni. De bármiképp oszlik is el a kiadások összege például egy év folyamán, az átlagbevételnek napról napra fedeznie kell a kiadásokat. Tegyük fel, hogy a munkaerő termeléséhez naponta szükséges áruk tömege = A, a hetenként szükségeseké = B, a negyedévenként szükségeseké = C, stb. akkor ezeknek az áruknak napi átlaga = 365A+365B+365C/365. Tegyük fel, hogy ebben az átlagnapra szükséges árumennyiségben 6 óra társadalmi munka rejlett, akkor a munkaerőben naponta félnapi társadalmi átlagmunka tárgyiasul, vagyis a munkaerő napi termeléséhez egy fél munkanapra van szükség. Ez a napi termeléséhez szükséges munkamennyiség a munkaerő napi értéke, azaz a naponta újratermelt munkaerő értéke. Ha félnapi társadalmi átlagmunka 3 shillingnyi aranytömegben, vagyis 1 tallérban testesül meg, akkori tallér a munkaerő napi értékének megfelelő ár. Ha a munkaerő birtokosa munkaerejét napi 1 tallérért bocsátja áruba, akkor a munkaerő eladási ára egyenlő értékével, és, feltevésünk szerint, a pénzbirtokos, aki tallérjait tőkévé áhítozik átváltoztatni, megfizeti ezt az értéket.

A munkaerő értékének végső, vagyis minimális határa azon árutömeg értéke, amelynek napi elfogyasztása nélkül a munkaerő hordozója, az ember, nem újíthatja meg életfolyamatát — tehát a fizikailag nélkülözhetetlen létfenntartási eszközök értéke. Ha a munkaerő ára erre a minimumra süllyed, akkor értéke alá süllyed, mert a munkaerő így csak elsatnyult formában maradhat fenn és fejlődhet. Minden áru értékét azonban az a munkaidő határozza meg, amely az áru normális minőségben való előállításához szükséges.

Szerfelett olcsó érzelgősség, ha valaki a munkaerő értékének ezt a dolog természetéből folyó meghatározását durvának találja és például Rossi módjára sopánkodik: „A munkaképességet (puissance de travail) megérteni, és közben elvonatkoztatni azoktól a létfenntartási eszközöktől, amelyekre a munkásoknak a termelési folyamat alatt szükségük van, annyit jelent, mint egy agyrémet (étre de raison) megérteni. Aki munkát mond, aki munkaképességet mond, egyúttal munkást és létfenntartási eszközöket, munkást és munkabért is mond.⁴⁷*
⁴⁷* Rossi: „Cours d’économie politique” [Politikai gazdaságtani tanfolyam], Brüsszel 1843, 370—371. old.*

Aki munkaképességet mond, az nem mond munkát, mint ahogy az, aki emésztőképességet mond, nem emésztést mond. Az utóbbi folyamathoz tudvalévően más is kell, nemcsak jó gyomor. Aki munkaképességet mond, nem vonatkoztat el a fenntartásához szükséges létfenntartási eszközöktől. Sőt, a munkaképesség értékében éppen e létfenntartási eszközök értéke jut kifejezésre. De ez mit sem használ a munkásnak, ha munkaképességét nem sikerül eladnia, sőt akkor kegyetlen természeti szükségszerűségnek érzi azt, hogy munkaképessége termeléséhez szükség volt, és újratermeléséhez mindig újra szükség van meghatározott mennyiségű létfenntartási eszközre. Akkor majd felfedezi, akárcsak Sismondi: „A munkaképesség … semmi, ha nem sikerül eladni”⁴⁸*.
⁴⁸* Sismondi: „Nouveaux principes etc.”, I. köt. 113. old.*

E sajátos áru, a munkaerő, sajátságos természetéből következik, hogy a vevő és az eladó közti szerződés megkötésével használati értéke valójában még nem ment át a vevő kezébe. Értéke, mint minden más árué, már meg volt határozva, mielőtt a forgalomba lépett, mert a munkaerő termelésére meghatározott mennyiségű társadalmi munkát fordítottak, használati értéke azonban csak az utólagos erőnyilvánításban áll. Az erő elidegenítése és valóságos megnyilvánulása, azaz használati értékként való létezése, időbelileg nem esnek tehát egybe. Olyan áruk esetében azonban⁴⁹*,
⁴⁹* „Minden munkát akkor fizetnek meg, amikor már befejezték.” („An lnquiry into those Principles, respecting the Nature of Demand etc.”, 104. old.) „A kereskedelmi hitelnek abban a pillanatban kellett kezdődnie, amikor a munkás, a termelés első mestere, megtakarításai révén tudott várni munkájának bérére a hét végéig, két hétig, egy hónapig, negyedévig stb.” (Ch. Ganilh: „Des systémes d’économie politique” [A politikai gazdaságtani rendszerről], II. kiad., Párizs 1821, II. köt. 150. old.)*

amelyeknél a használati értéknek az eladással történő formális elidegenítése és valóságos átengedése a vevőnek időbelileg nem esnek egybe, a vevő pénze többnyire mint fizetési eszköz funkcionál. Minden országban, amelyben tőkés termelési mód van, a munkaerőt csak akkor fizetik meg, amikor a vételi szerződésben megállapított időszakon át már funkcionált, például minden hét végén. A munkás ezért mindenütt előlegezi a tőkésnek munkaerejének használati értékét; megengedi, hogy a vevő elfogyassza az árut, mielőtt árát megfizette volna, ennélfogva mindenütt a munkás hitelez a tőkésnek. Hogy ez a hitelezés nem puszta agyrém, ezt nemcsak az bizonyítja, hogy olykor-olykor, amikor a tőkés csődbe jut, elvész a hitelezett bér⁵⁰*, hanem számos huzamosabb ideig ható tényező is.⁵¹*
⁵⁰* „A munkás kölcsönadja iparkodását”, mondja Storch, de, teszi hozzá ravaszul, nem kockáztat semmit”, kivéve, hogy „elveszíti a bérét… a munkás semmiféle anyagi dolgot nem ad át”. (Storch: „Cours d’économie politique”, Pétervár 1815, II. köt. 36—37. old.)*
⁵¹* Egy példa. Londonban kétfajta pék van, „full priced”, aki a kenyeret teljes értékén, és „underseller”, aki ezen az értéken alul adja el. Az utóbbi osztályhoz tartozik a pékek több mint háromnegyede. (H. S. Tremenheere kormánybiztos jelentése: „Grievances complained of by the Journeymen Bakers etc.” [A péklegények panaszairól stb.], London 1862, XXXII. old.) Ezek az „undersellerek”, csaknem kivétel nélkül, olyan kenyeret árusítanak, amelyet timsó, szappan, hamuzsír, mész, derbyshire-i kőpor és hasonló kellemes, tápláló és egészséges tartozékok hozzákeverésével hamisítanak. (Lásd a fent idézett Kékkönyvet és a „Committee of 1855 on the Adulteration of Bread” jelentését, valamint dr. Hassall „Adulterations detected”-jét [Leleplezett hamisítások], II. kiad., London 1861.) Sir John Gordon az 1855. évi bizottság előtt kijelentette, hogy „e hamisítások következtében a szegény ember, aki napi két font kenyéren él, most valójában a tápanyagnak a negyedrészét sem kapja meg, nem beszélve az egészségére káros hatásokról”. Hogy „a munkásosztály igen nagy része”, ámbár jól értesült a hamisításokról, mégis elfogadja a timsót, a kőport stb., ennek okául Tremenheere (i. m. XLVIII. old.) megemlíti, hogy ezek a munkások „kénytelenek pékjüktől vagy a chandler’s shopból [szatócsboltból] olyan kenyeret elfogadni, amilyet ez adni óhajt”. Minthogy csak a munkahét végén fizetik őket, „a hét folyamán családjuk által elfogyasztott kenyeret is csak a hét végén fizethetik meg”, és — fűzi hozzá Tremenheere a tanúvallomásokat idézve — „közismert dolog, hogy az ilyen keverékből összeállított kenyeret külön az effajta vevők számára készítik”. (It is notorious that bread composed of those mixtures, is made expressly for sale in this manner.) „Számos angol” (és még több skót) „mezőgazdasági kerületben a munkabért kéthetenként, sőt havonként fizetik ki. E hosszú fizetési határidők miatt a mezőgazdasági munkásnak hitelre kell vásárolnia az árukat… Magasabb árakat kell fizetnie, és ténylegesen oda van kötve ahhoz a bolthoz, amely hitelez neki. Így például a wiltsi Horningshamben, ahol a béreket havonta fizetik, 2 shilling 4 pennybe kerül stone-ja annak a lisztnek, amelyet másutt 1 shilling 10 pennyért vehet meg.” („Sixth Report” on „Public Health” by „The Medical Officer of the Privy Council etc.”, 1864, 264. old.) „Paisley és Kilmarnock” (Nyugat-Skócia) „kézi kartonnyomó munkásai 1853-ban sztrájkkal kivívták azt, hogy a fizetési időközöket egy hónapról két hétre csökkentették.” („Reports of the Inspectors of Factories for 31st Oct. 1853”, 34. old.) Annak a hitelnek, amelyet a munkás a tőkésnek nyújt, további kedves fejlesztése sok angol szénbányavállalkozónak az a módszere, hogy a munkást csak a hónap végén fizetik ki, és hónap közben előlegeket kap a tőkéstől, sokszor áruban, amelyeket a piaci árnál magasabban kell megfizetnie (truck-rendszer). „A szénbányavállalkozók között általános szokás, hogy munkásaikat havonta egyszer fizetik és a közbülső hetek végén előleget adnak. Ezt az előleget a bolt” (ti. a tommy-shop, vagyis magának a vállalkozónak a szatócsüzlete) „nyújtja; az emberek az egyik oldalon felveszik és a másikon kiadják.” („Children’s Employment Commission, III. Rep,”, London. 1864, 38. old., 192. sz.)*

Magának az árucserének a természetén azonban mit sem változtat az, hogy a pénz vásárlási vagy fizetési eszközként funkcionál-e. A munkaerő árát szerződésileg megállapították, ámbár csak utólag realizálják, éppúgy, mint egy ház bérleti díját. A munkaerőt eladták, bár csak utólag fizetik ki. De a viszony tiszta felfogása végett hasznos, ha egyelőre feltételezzük, hogy a munkaerő birtokosa mindenkor az eladással nyomban meg is kapja árujáért a szerződésben kikötött árat.

Most már tudjuk, mi és hogyan határozza meg azt az értéket, amelyet a pénzbirtokos e sajátságos áru, a munkaerő birtokosának fizet. A használati érték, amelyet a pénzbirtokos a csere útján kap, csak a valóságos elhasználásban, a munkaerő elfogyasztásának folyamatában mutatkozik meg. Mindazokat a dolgokat, amelyek e folyamathoz szükségesek, a nyersanyagot stb., a pénzbirtokos az árupiacon megveszi és teljes árat fizet értük. A munkaerő elfogyasztásának a folyamata egyúttal áru és értéktöbblet termelésének a folyamata. A munkaerő elfogyasztása, akárcsak minden egyéb áru elfogyasztása, a piacon kívül, vagyis a forgalom területén kívül megy végbe. Ezért a pénz birtokosával és a munkaerő birtokosával együtt elhagyjuk ezt a lármás, a felszínen levő és bárki szeme előtt nyitva álló területet, és elkísérjük őket a termelés rejtett műhelyébe, melynek bejáratánál ez olvasható: No admittance except on business.⁶⁷ Itt majd nemcsak az tűnik ki, hogyan termel a tőke, hanem az is, hogyan termelik őt magát, a tőkét. Végre le kell lepleződnie a többletcsinálás titkának.

A forgalom, vagyis az árucsere területe, amelynek korlátai között a munkaerő vétele és eladása mozog, valóban igazi paradicsoma volt a velünk született emberi jogoknak. Itt kizárólag Szabadság, Egyenlőség, Tulajdon és Bentham uralkodik. Szabadság! Hiszen egy áru, például a munkaerő vevőjét és eladóját csak szabad akaratuk határozza meg. Mint szabad, jogilag egyenrangú személyek szerződnek egymással. A szerződés az a végeredmény, amelyben akaratuk közös jogi kifejezést ad magának. Egyenlőség! Hiszen csak mint árubirtokosok vonatkoznak egymásra, és egyenértéket cserélnek egyenértékért. Tulajdon! Hiszen mindegyikük csak a magáéval rendelkezik. Bentham! Hiszen mindegyikük csak magával törődik. Az egyetlen hatalom, amely őket össze- és viszonyba hozza, önhasznuk, külön előnyük, magánérdekük hatalma. És éppen mert mindenki csak magával törődik, és senki sem törődik a másikkal, a dolgok előre megállapított harmóniája folytán vagy egy egyetemes ravaszságú gondviselés irányítása következtében valamennyien csak a kölcsönös előny, a közhaszon, a közérdek művét teljesítik be.

Amidőn elhagyjuk az egyszerű forgalom, vagyis az árucsere területét, ahonnan a szokvány szabadkereskedő [Freihändler vulgáris] a tőke és a bérmunka társadalmára vonatkozó nézeteit, fogalmait és ítéletének mércéjét meríti, a dramatis personae [szereplő személyek] fiziognómiája úgy látszik már némileg megváltozik. Az egykori pénzbirtokos mint tőkés az élen halad, a munkaerő birtokosa követi mint az ő munkása; az egyik jelentőségteljesen mosolyog és telve van ügybuzgósággal, a másik bátortalan, kelletlen, mint olyasvalaki, aki saját bőrét vitte a vásárra és most nem várhat egyebet, mint a — kicserzést.

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!