A volt uralkodó osztályok művelődési és műveltségi monopóliumának megtörése
(Idézet: A magyar népidemokrácia története 1944-1962)
A volt uralkodó osztályok
művelődési és műveltségi
monopóliumának megtörése
A szocialista építés megindulásának, illetőleg kibontakozásának az időszakában változatlanul a közoktatás kérdései álltak a kulturális átalakulás középpontjában. A proletárdiktatúra győzelmével megnyílt a tanulás, a művelődés lehetősége a kultúrától addig távol tartott, elzárt széles dolgozó tömegek előtt. Másfelől pedig korábban ismeretlen mértékben megnőtt az igény a szakemberek, az értelmiség munkája iránt. A párt és a kormány részéről – politikai és társadalmi érdekből egyaránt – megkülönböztetett figyelem kísérte a munkások és dolgozó parasztok, valamint gyermekeik iskoláztatásának az ügyét, amelynek sikeres megoldása az egyik alapvető – és egyben szerves részét is – képezte az új magyar kultúra, s ezen belül a szocialista értelmiség megteremtésének.
Révai József 1948. szeptember 16-án a MÁVAG-ban elhangzott – és országos visszhangot keltett – beszédében hívta fel a figyelmet arra, hogy „a szocializmust a kultúra terén is fel kell építeni! Biztosítani kell a munkásosztály vezető szerepét nemcsak a gazdasági életben, a kormányzatban, hanem a kultúrában, az ideológiában is…” Majd ugyanitt ő jelentette be az MDP ama javaslatát is, miszerint még az 1948-1949. tanévben 1000 munkásgyereket kell gimnáziumba és 800 ifjúmunkást az egyéves egyetemi előkészítőre küldeni. Másnap miniszteri rendelet jelent meg a szakérettségire előkészítő tanfolyamok szervezéséről, amelyek a középiskolai képzésben nem részesült munkás- és parasztfiatalokat 1 év, illetőleg 1952-től 2 év alatt készítették fel az egyetemi és főiskolai tanulmányokra. Az 1948. október elsejével induló szakérettségis tanfolyamokon az első évben még csak 500, de a csúcspontot jelentő 1951-1952. tanévben már 6500 és az utolsó esztendőben (1955-ben) 1100 fő végzett. Ezzel a szakérettségis tanfolyamok – fennállásuk idején – összesen mintegy 20 000 munkás- és parasztfiatal részére tették lehetővé az egyetemi és főiskolai tanulmányok megkezdését. Ezek a tanfolyamok igen fontos szerepet töltöttek be a felsőoktatási intézmények nappali tagozatos hallgatói szociális összetételének a megváltoztatásában, bár a létszámok állandó erőltetése bizonyos felhígulást és színvonalcsökkenést is előidézett soraikban.
A közép- és felsőfokú oktatási intézmények tanulóinak, illetőleg hallgatóinak a szociális összetételében a döntő fordulat az MDP Politikai Bizottsága 1949. február 2-i határozatának a végrehajtásával következett be. A párthatározat állást foglalt a továbbtanulásra jelentkező fiatalok származás szerinti kategorizálása mellett, és kimondta, hogy a munkás- és dolgozó paraszti származásúak előjogot élveznek a felvételeknél. Ugyanakkor előírta, hogy különösen ez utóbbiak tanulásának az anyagi, szociális és nevelési feltételeit is biztosítani kell. Az 1949-1950. tanévben a munkások és dolgozó parasztok gyermekeinek aránya a középiskolákban elérte, az egyetemeken és főiskolákon pedig megközelítette az 50%-ot. Az 1951-1953-as években mind a középiskolákban (65%), mind az egyetemeken és főiskolákon a nappali tagozaton tovább emelkedett (55%) a munkás-paraszt származásúak aránya. A legtöbb munkás- és dolgozó paraszti származású fiatal a tanárképző főiskolákon és a mezőgazdasági felsőoktatási intézményekben tanult. Ezzel egyidejűleg ezen a téren is lényegében megszűnt a nők korábbi hátrányos helyzete, előttük is megnyíltak az oktatási intézmények kapui. A felszabadulás előtt a nőhallgatók aránya a felsőoktatásban 2-20% között mozgott, de a magasabb arányt kizárólag csak a pedagógusképző intézményekben érhették el. A munkások és dolgozó parasztok leánygyermekei viszont még 1%-ban sem voltak itt képviselve. Az 1950-es évek elejére az egyetemi és főiskolai nőhallgatók aránya átlagosan megközelítette a 40%-ot, s köztük már nem kevesen munkás- és dolgozó paraszti származásúak voltak.
A párt- és a társadalmi szervek (SZOT, MNDSZ, DISZ, szülői munkaközösségek) széles körű és szívós felvilágosító tevékenységet fejtettek ki azért, hogy a munkás- és dolgozó paraszt szülőket meggyőzzék gyermekeik továbbtanulásának a jelentőségéről. Szembeszálltak a katolikus klérussal, amely a legkülönbözőbb rágalmak terjesztésével próbálta a dolgozó embereket, főleg leánygyermekeik taníttatásától elriasztani. Így 1949-ben egy „egyházi körirat” nyíltan felszólította a papokat a továbbtanulás elleni agitációra: „Értessék meg végre az otthon lelkipásztorai a szülőkkel, micsoda céltalan a leányokat egyetemre felküldeni és milyen borzalmas nagy elkallódási veszedelem fenyegeti őket ott.” Az 1950-es évektől azonban már nem annyira a konzervatív propagandával kellett a továbbtanulás szószólóinak megküzdeniök, hanem sokkal inkább a beiskolázási tervek túlfeszítettségével, amelyek miatt a továbbtanulásért folytatott erőfeszítések is eltorzultak, illetve bizonyos fokig szem elől tévesztették eredeti céljukat.
1949 elejétől a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium számos intézkedést (ösztöndíj, tanulmányi segély, diákétkeztetés stb.) foganatosított az oktatási intézmények megváltozott szociális összetételének a védelmében, közelebbről a munkás- és dolgozó paraszti származású tanulók, illetőleg hallgatók szociális és tanulmányi megsegítésére. Ezen belül nem csekély anyagi áldozatok árán folytatódott a diákotthoni hálózat kiszélesítése is. De ez már nem a Népi Kollégiumokat Építő Mozgalom keretében, hanem azon kívül történt. Az MDP Politikai Bizottsága ugyanis 1948. szeptember 19-i határozatában – valóságos és vélt hibákra hivatkozva – súlyosan elmarasztalta a NÉKOSZ-t. Valójában azonban arról volt szó, hogy az MDP vezetői a NÉKOSZ-t – amely egyidejűleg mozgalom és intézmény is volt – a koalíciós időszak sajátos termékének tekintették, s ezért az már „nem fért bele” a proletárdiktatúra politikai rendszeréről alkotott felfogásukba. 1949 júliusában a szövetség III. országos közgyűlésén bejelentették a NÉKOSZ feloszlását, és a népi kollégiumokat államosították. Az államosított kollégiumok azután rövid időn belül diákszállókká alakultak át. A diákszállókban – a „NÉKOSZ-maradványok” ellen folytatott harc jegyében, amelynek nemcsak számos népi kollégiumi vezető és kollégista, hanem a mozgalom valóban értékes vívmányai is áldozatul estek – gyakorlatilag már nem folyt semmiféle nevelő munka. Holott az 1950-es évek elején a középiskolásoknak mintegy a 25 %-a, az egyetemi és főiskolai hallgatóknak pedig közel a fele (46,4 %-a) diákotthonokban, pontosabban diákszállókban lakott.
Az 1940-es évek végén és az 1950-es évek elején a tanulóifjúság antidemokratikus szociális összetételének megváltoztatása az oktatási intézményekben végrehajtott nagyarányú létszámnöveléssel párhuzamosan valósult meg. S ez azt is jelentette, hogy az értelmiségi és a városi kispolgári szülők gyermekei közül is többen tanulhattak tovább, mint az ezt megelőző évtizedekben. Az1953-1954. tanévben a középiskolák nappali tagozatán 129 769 tanuló (az 1937-1938-as létszám 2,5-szerese) tanult. Az egyetemi és főiskolai hallgatók létszáma pedig ugyanerre az időre 3,3-szeresére (az 1937-1938. tanévi 11 740-ről 38 383 főre) emelkedett.
A tanulólétszám ilyen nagymérvű felduzzadása azzal a következménnyel járt, hogy túlzsúfoltság alakult ki az oktatási intézményekben, és tömegesen kerültek az iskolákba, egyetemekre olyan fiatalok, akik nem rendelkeztek a továbbtanuláshoz szükséges felkészültséggel. A tanulmányi problémák különösen azokon az egyetemeken és főiskolákon jelentkeztek, amelyeken – az alacsonyabb jelentkezés miatt – „átirányítással” töltötték fel a hallgatói keretszámot. Az átirányított gyenge vagy közepes felkészültségű hallgatók jó része ugyanis kedv és hivatásérzet nélkül végezte tanulmányait.
A gazdaságfejlesztésben elkövetett hibák igen komolyan éreztették hatásukat az oktatásban. Az iparosítás folyamatában megnyilvánuló „sietség” óriási szakemberszükségletet, a képzett munkaerőből különösen nagy hiányt teremtett, s ez rákényszerítette a közoktatásügyi kormányzatot a minél tömegesebb és gyorsabb szakemberképzésre. Ez a kényszerű helyzet a szakképesítést nyújtó iskolákban és a gazdasági élet szakembereinek kiképzésével foglalkozó felsőoktatási intézményekben okozott nagy zsúfoltságot, illetőleg feszültséget. 1948 és 1953 között az ipari technikumokban közel ötszörösére, a műszaki egyetemeken pedig több mint a négyszeresére emelkedett a létszám.
Az iskolai viszonyok múltból örökölt elmaradottsága, az oktatási intézmények alacsony száma, aránytalan területi elhelyezkedése, szűk befogadóképessége, nem kielégítő kulturális-technikai színvonala, képzett pedagógusokkal való ellátatlansága, a kollégiumi elhelyezés úgyszólván teljes hiánya stb. akadályozta az oktatás ugrásszerű kibővítését. A továbbtanulás mozgalommá fejlesztését az addigi szűk közoktatási keretek bizonyos mérvű „kitágítása” tette csak lehetővé. Az általános iskolákban 1948-tól 1953-ig – a tanulólétszám csupán 1,3%-os emelkedése mellett – az osztálytermek száma 16,5%-kal nőtt, és a tanárok létszáma is 7905 fővel gyarapodott. A múltból örökölt iskolahálózat korszerűtlen volt, különösen a falvakban. Mindez azzal járt, hogy az általános iskolai tanulók 30%-a még az 1953-1954. tanévben is teljesen osztatlan intézményben tanult.
A több irányú – és megnövekedett létszámú – képzés biztosítása érdekében számottevően bővült a középiskolai hálózat is. A középiskolák száma – az 1937-1938. évi 285-ről – az 1953-1954. tanév elejére 441-re emelkedett. Itt az osztálytermi ellátottság is valamivel kedvezőbb volt, mint az általános iskolákban, fejlesztésük többé-kevésbé lépést tartott a tanulócsoportok számának növekedésével. A középiskolai tanárok létszáma a háború előtti helyzethez képest szintén közel megduplázódott (1937-1938-ban 3504, 1953-1954-ben 6970 fő), s csak néhány százalékkal maradt el az országos szükséglettől. Az 1 tanárra jutó középiskolai tanulók számának növekedése (az 1937-1938. tanévi 14,9 főről 18,6 főre) azonban sejtette, hogy – az egyenlőtlen megoszlás folytán – az egyes intézmények és iskolatípusok tanerőellátottsága nem kielégítő.
A felsőoktatásban is sikerült – a szakosítás kiszélesítésével és új intézmények létesítésével – a szakemberképzés legszükségesebb feltételeit megteremteni. Az egyetemek és főiskolák száma az 1937-1938. évi 16-ról 1953-1954-ben 33-ra és az itt működő karoké pedig 37-ről 56-ra emelkedett. Elsősorban a műszaki egyetemi oktatás bővült ki, de számottevő mértékben fejlődtek a többi egyetemek és főiskolák is. Az oktatószemélyzet létszáma a felszabadulás előttinek ugyancsak a többszörösére (1937-1938-ban 1724, 1953-1954-ben 5409) nőtt. A megsokszorozódott egyetemi és főiskolai hallgatói létszámmal a legtöbb helyen a helyiségek és a felszerelések biztosítása nem tartott lépést. Ily módon úgyszólván kivétel nélkül minden felsőoktatási intézményben az elviselhetetlenség határait súroló túlzsúfoltság alakult ki.
Az oktatás, a művelődés demokratizálási folyamata természetesen nem állt meg az ifjúságnál, kiterjedt a tanulni vágyó felnőttekre, a széles néprétegekre is. 1948-1949-ben 11 562, 1953-1954-ben viszont már 42 505 felnőtt tanult az általános iskolák esti V-VIII. osztályaiban. A középiskolák esti tagozatai nem „mozgattak meg” ugyan ilyen hatalmas tömeget, de nem volt jelentéktelen az itt tanuló felnőttek száma sem (1948-1949-ben 10 217, 1953-1954-ben 24 394). A legdinamikusabban azonban kétségtelenül a felsőfokú felnőttoktatás fejlődött (1948-1949-ben 1384 fő, 1953-1954-ben pedig ennek már a hétszerese, vagyis több mint 9000 dolgozó végezte tanulmányait az egyetemek és főiskolák esti tagozatán). A magas létszám kialakulását segítették a felvételi engedmények. Ezekben az években középiskolai végzettség nélkül is lehetett felsőfokú tanulmányokat folytatni. 1949 őszén – a gazdasági élet különböző területein fontos munkakört betöltő és a szükséges végzettséggel nem rendelkező dolgozók felsőfokú képzésére – külön Gazdasági és Műszaki Akadémia létesült. Az új intézmény alapvető hivatása az volt, hogy az államosított üzemek élére vezetőket képezzen, elsősorban munkásokból. 1951-ben azonban – amikor e feladatának eleget tett – megszüntették, s helyében megszervezték a műszaki egyetemek esti tagozatát. Azoknak a dolgozóknak, akik munkaköri beosztásuk miatt az esti tagozatot nem látogathatták, az 1951-1952. tanévtől levelező oktatás útján tették lehetővé a szükséges végzettség, illetőleg szakképzettség megszerzését. A levelező oktatás rövid időn belül nagy népszerűségre tett szert: az 1953-1954. tanévben az általános iskolákban 13 236, a középiskolákban 10 247, az egyetemeken és főiskolákon pedig együttesen 5941 dolgozó tanult.
Az iskolai oktatás szellemének, világnézetének fejlődésében az első lépést az iskolának az egyháztól való elválasztása, majd a kötelező vallásoktatás megszüntetése jelentette. 1949. szeptember 5-én az Elnöki Tanács törvényerejű rendeletben mondta ki a hitoktatás fakultatívvá tételét. A párt és a kormány – tiszteletben tartva a szülők szabad elhatározását – nem befolyásolta a beiratkozást, nem törekedett arra, hogy a gyermekeket a hittantól távol tartsa. Ugyanakkor a katolikus püspöki kar – a szóban forgó rendelet megjelenését követően – körlevélben szólította fel a szülőket, hogy írassák be gyermekeiket hittanra. Nyilvánvalóan ennek a hatására is még mind az általános, mind a középiskolákban a tanulók döntő többsége (86, illetőleg 80%-a) jelentkezett hitoktatásra. A konzervatív egyházi köröket azonban még ez sem elégítette ki. A „lelkipásztorok” a hittanra nem járó tanulókat igyekeztek elszigetelni társaiktól, sőt a klérus még bizonyos „szankciókat” is kilátásba helyezett az említettekkel, illetőleg szüleikkel szemben. Erre mintegy válaszul, a párt- és a társadalmi szervek – az MDP KV 1950. júniusi, a klerikális reakció elleni harcról szóló határozatának megfelelően – erőteljes kampányba kezdtek a szülők körében, annak érdekében, hogy minél kevesebben írassák be gyermekeiket vallásoktatásra. Az 1950-1951. tanévben radikálisan csökkent a hittanra járó tanulók száma (az általános iskolásoknál 43,9, a középiskolásoknál 10,5 %-ra). Ebben persze már jelentős szerepet játszott az iskolák szociális összetételének a megváltozása, továbbá az a rendelkezés, amely a tanítóképzőkben, az ipari, mezőgazdasági és közgazdasági technikumokban, valamint az iparitanuló-intézetekben megszüntette a vallásoktatást. De a hittanbeiratások elleni küzdelemben már ekkor is, a következő években pedig még inkább tért nyertek az erőszakos befolyásolás módszerei is. Így az 1953 tavaszára 12,5%-ra leszorított jelentkezési arány már korántsem a meggyőzés, hanem inkább a fentebb említettek következtében alakult ki.
A szocialista igényű és szellemű közoktatás kialakításában jelentős szerepe volt a Politikai Bizottság 1950. márciusi köznevelési határozatának. A párthatározatban megfogalmazott eszmei-politikai célok azonban a valóságban nem tudtak megfelelően érvényesülni az alsó- és középfokú oktatás tartalmában. Annak ellenére, hogy az 1949-1950. tanév újonnan megjelent tankönyvei alapjában véve kétségtelenül leszámoltak a múlt „ideológiai örökségével”, illetve tervszerűen folyt a pedagógusok szakmai-ideológiai átképzése. A marxista ideológia friss, eleven szellemét ugyanis jórészt befagyasztotta a dogmatizmus merevsége, sematizmusa és vulgarizmusa. Ehhez járult, hogy a közoktatásügyi kormányzat elsősorban a napirenden levő politikai kérdések közvetlen támogatását kérte számon az iskolán, a pedagógusokon.
A köznevelési határozat nyomán került sor a középfokú oktatás reformjára. Az általános iskola életre hívása lehetővé tette, hogy a kormányzat olyan négy évfolyamos középfokú oktatási rendszert honosítson meg, amely biztosítja a népgazdaság szükségleteinek megfelelően a szakemberek széles körű kiképzését. A reform megtartotta az általános gimnáziumokat – amelyek különböző tagozatokkal (reál, humán, képző- és iparművészeti, zenei) működtek -, ugyanakkor megszüntette a humán gimnáziumok uralkodó jellegét. Ezt azzal érte el, hogy nagyobb teret biztosított a természettudományos ismereteknek. Az általános gimnáziumok reformját 1951-ben külön törvényerejű rendelet rögzítette. Még 1950-ben ugyancsak törvényerejű rendelettel hozták létre az ipari és mezőgazdasági technikumokat, valamint a közgazdasági középiskolákat (1952-től közgazdasági technikumokat). A technikumok feladata – a továbbtanulási „alapok” biztosítása mellett – az volt, hogy a népgazdaság, az ipar és a mezőgazdaság számára szaktechnikusokat, illetőleg könyvelőket, statisztikusokat, vállalati tervezőket stb. képezzenek. A technikumi szakokat azonban – tekintettel az erőltetett iparosítási tervek szakemberszükségletére – túlzottan elaprózták és a képzési időt is – a közgazdasági és mezőgazdasági technikumokban – négyről három évre szállították le, ami feltétlenül gyengítette az oktatás hatékonyságát. Ezzel együtt is a reform- a technikumok létrehozásával – a középfokú szakoktatást kiemelte elhanyagolt helyzetéből, illetőleg egyenrangúnak ismerte azt el a gimnáziumival képesítés és jogosítás szempontjából.
A felsőoktatás megújulása tulajdonképpen az 1948-1949. tanévvel vette kezdetét. De az 1948. évi egyetemi reform tantervi jellegű rendelkezései csak alig egy-másfél évig maradtak érvényben. Az újabb reform alapelveit az 1950. decemberi minisztertanácsi határozat körvonalazta. Ez felölelte a felsőoktatás szerkezetének és szervezetének módosítását, a tanulmányi rendszer gyökeres megújítását, valamint az oktatók és hallgatók társadalmi összetételének a megváltoztatását. A felsőoktatás régi, korszerűtlen szerkezetének átalakítása – a jogi oktatás túlsúlyának megszüntetésével – a természettudományi, műszaki, agrártudományi és közgazdasági képzés fejlesztését, kereteinek bővítését jelentette. A felszabadulás előtt – és egy ideig még utána is – az egyetemi hallgatók alig 10%-a készült mérnöknek, ugyanakkor majdnem 40%-a jogi pályára kívánt lépni. A megnövekedett műszaki felsőoktatás igényeinek kielégítésére új egyetemeket hoztak létre: 1949-ben Miskolcon nehézipari és 1951 őszétől Veszprémben vegyipari egyetem kezdte meg működését. 1952 őszén keletkezett – a Budapesti Műszaki Egyetem „osztódásából” – az Építőipari Műszaki Egyetem és Szolnokon a Közlekedési Műszaki Egyetem. Hasonló folyamat ment végbe a mezőgazdasági felsőoktatás keretén belül is, azzal a nem csekély különbséggel, hogy ott már 1945-ben kezdetét vette az újjászervezés. 1948 őszén megszervezték – az 1953 tavaszától Marx Károly nevét viselő – közgazdaságtudományi egyetemet és egyidejűleg megszüntették a budapesti műegyetem közgazdasági karát. 1951-ben az orvosi karok is önállósultak, leváltak a tudományegyetemekről, s azóta az orvosképzés önálló egyetemeken folyik. Évszázados, idejétmúlt gyakorlattal szakítottak akkor, amikor – a természettudományi képzés súlyának növelésére – önálló karokat létesítettek a budapesti, szegedi és a debreceni tudományegyetemeken. Elsőként 1948 őszén a budapesti – 1950 szeptemberétől Eötvös Loránd nevét viselő – tudományegyetemen vált külön a bölcsészeti és a természettudományi kar. A jogászképzés reformjának a jegyében szűntek meg a jogakadémiák, illetőleg a műegyetemi közgazdasági kar közigazgatási osztálya. A tanító- és az általános iskolai szaktanárképzés érdekében – az általános iskola létrejöttével mutatkozó nagyfokú szaktanárhiány kielégítésére – már 1947 novemberében a fővárosban, majd Szegeden Állami Pedagógiai Főiskola kezdte meg működését. 1948-ban Pécsett és Debrecenben (ez utóbbi 1949-től Egerben) alakultak hároméves (1950-től csak kétéves) főiskolák. A pedagógiai főiskolák alapításáról szóló törvényerejű rendelet azonban csak később, 1950-ben látott napvilágot. A pedagógiai főiskolákon összevonták az általános iskolai alsó- és felsőtagozatos képzést, ezzel párhuzamosan – 1948 tavaszán – megszüntették a felszabadulás előtti középfokú tanítóképzőket, amelyek döntő része felekezeti kézen volt. Miután a pedagógiai főiskolák nem tudták biztosítani az általános iskolák tanítószükségletét, 1949-ben a középiskolai reform visszaállította – pedagógiai gimnázium néven – a középfokú tanítóképzőket. 1950-től pedig megszervezték – a pedagógiai gimnáziumok helyett – az ötéves középfokú tanítóképzőket. 1951 szeptemberétől Műszaki Tanárképző Főiskolát létesítettek a szakmunkástanulók oktatói ellátására, illetőleg a műszaki tanárképzés megoldása érdekében. Végül, kiépült a művészeti főiskolák (színház- és filmművészet, iparművészet, képzőművészet, zeneművészet) hálózata is.
A felsőfokú képzés átszervezésének lendületében néhány olyan felsőoktatási intézményt is létesítettek, amelyek betöltötték a hivatásukat, önálló működésük bizonyos idő után feleslegesnek bizonyult. Ilyen volt az 1952 őszén alakult Lenin Intézet is, ahol az orosz nyelv és irodalom, valamint a marxizmus-leninizmus szakos egyetemi hallgatók képzése folyt. De itt lehet megemlíteni az 1948 őszén alapított – és a rövidebb életű intézmények között még jelentősebb szerepet betöltött – Külügyi Akadémiát (1952-től Külügyi Főiskola) és az 1951 őszén felállított Idegen Nyelvek Főiskoláját is.
A felsőoktatási reform lépéseket tett az alkotó munka tudományos színvonalának az emelésére és a marxizmus általános elterjesztésére. 1950-ben az ELTE bölcsészeti karán, 1952 őszétől pedig minden egyetemen önálló marxizmus-leninizmus tanszék létesült. Majd megkezdődött a marxizmus-leninizmus rendszeres oktatása és az oktatók ideológiai képzése is. Ennek ellenére még mindig a polgári irányzatok képviselői voltak túlsúlyban a felsőoktatásban, s a hallgatóság is megoszlott politikai és világnézeti szempontból. A felsőoktatás szellemi megújulását segítette, hogy a reform – az oktatás korábbi anarchikus állapotát felszámolva – kötött tanulmányi rendet vezetett be. 1950-ben új alapokra helyezték az egyetemek és főiskolák működési és szervezeti szabályzatát, illetve tovább folytatódott az egyetemek marxista és haladó szellemű oktatókkal való megerősítése is.
Az oktatásügy reformja közepette – anélkül, hogy kísérletet tettek volna az oktatási rendszerben való elhelyezésére -, 1949-ben került sor a szakmunkásképzés rendezésére. Addig a tanulóképzés központi irányítás nélkül, nagyrészt kisiparosoknál és kiskereskedőknél folyt. 1949 januárjában megszületett az új tanonctörvény, amely átfogóan szabályozta a szakmunkástanulók képzési rendjét, munkajogi és szociális helyzetét. 1950-től bevezették a munkaerő tartalékrendszerű oktatását. Létrejött a Munkaerő Tartalékok Hivatala (MTH), amely – a népgazdaság akkori és távlati szükségleteiből kiindulva – fokozatosan megteremtette a nagyüzemi tanulóképzés feltételeit és létrehozta – az iskola, a tanulóotthon, valamint a tanműhely szervezeti egységeként – az ipari szakmunkásképző intézeteket. Az 1950-es években kiépült a szakmunkásképző intézetek és tanműhelyek országos hálózata.
Az iparosítás kezdetén igen nagy volt a kereslet szakképzett munkaerőben. Ennek következtében a szakmunkástanuló-létszám 1949-1950-ben hirtelen felszökött (60 205), majd ezt követően csökkent, s 1953-1954-ben a szükségesnél már kevesebben (45 472) jelentkeztek ipari tanulónak. Jellemző a szakmunkás-utánpótlás gondjaira, hogy az 1950-es évek elején szinte valamennyi ágazatban, még a bányászatban és a nehézipari szakmákban is, képeztek leánytanulókat. A nagy szakmunkáshiány miatt a szükséges előképzettség nélkül is felvették a jelentkezőket ipari tanulónak. Így 1951-1952-ben az elsőéves ipari és kereskedelmi tanulók több mint a fele (51 %-a) nem végezte el az általános iskola VIII. osztályát.
Az ötéves terv első éveiben főként a vas- és építőiparban, valamint a bányászatban képeztek fiatalokat. Ezzel szemben a könnyűipari szakmákban és a kereskedelemben egyáltalán nem, vagy csak egészen csekély létszámban. A szolgáltató iparágakban egyáltalán nem gondoskodtak a szükséges szakmunkás-utánpótlásról.
A szakmunkásképzést a különböző szaktanfolyamok egészítették ki, amelyek lehetővé tették a legfontosabb szakmai ismeretek viszonylag rövid időn belüli elsajátítását. Sok vállalatnál és intézménynél szerveztek szaktanfolyami oktatást, amelyeken nagyrészt ekkor még szakmunkásképzés folyt, a továbbképzés nem volt jelentős. A tanfolyamok összes hallgatóinak létszáma 1952-ben érte el a csúcsot, ekkor megközelítette a 300 000-et.
A könyvkiadást a hatalmas mennyiségi növekedés és a tömeges méretű megjelentetés jellemezte ezekben az években. 1953-ben a kiadott művek száma az 1938. évinek a 2,3-szeresére, példányszáma pedig a 3-szorosára nőtt. A gyors növekedés jórészt a brosúrairodalom erőteljes felfutásából származott, de egyedül a könyvekből is jóval többet adtak ki, mint a felszabadulás előtt. 1949-1953 között a brosúrák példányszáma az összes kiadványnak több mint a felét tette ki. Így fordulhatott elő, hogy a kiadott művek számának és példányszámának leggyorsabb emelkedése idején is hiány mutatkozott egyes, főleg szépirodalmi és ifjúsági művekből. A szépirodalmi könyvkiadást az egyoldalú válogatás jellemezte, amely meglehetősen leszűkítetten értelmezte a magyar klasszikus és szocialista örökséget, illetve a nyugat-európai és az amerikai irodalom jelentős egyéniségeit, alkotásait. Az orosz és a szovjet irodalmi művek kiadásában nagy elmaradást kellett pótolni. Az igazi értékek mellett több gyenge, sematikus mű látott napvilágot. Igen magas szintet ért el azonban a marxizmus-leninizmus klasszikusainak a kiadása. 1949-ben közel 30 mű jelent meg mintegy másfél milliós példányszámban. A könyvkiadáshoz hasonlóan növekedett a sajtótermékek (újságok és folyóiratok) terjesztett példányszáma is. 1951-ben 326,1 millió, 1953-ban viszont már 476,6 millió volt az összpéldányszámuk. Ezzel egyidejűleg kiszorultak a sajtóból a különböző polgári politikai és ideológiai nézetek, valamint megszűnt a rosszízű szenzációhajhászás. Ugyanakkor mind jobban tért hódított a sajtóban is a személyi kultusz szolgálata, a jelszószerűség, a kritikátlanság és a szürkeség.
Az 1950-es évek elején az egész országban elterjedt a mozi, s jelentősen kiszélesedett a színházak hálózata. Az 1950-ben működő 17 színház 1953-ig 30-ra szaporodott, a filmszínházak száma pedig megháromszorozódott (1949-ben 862, 1953-ban 2752). A színházkultúra fejlesztésében kiemelkedő szerepe volt az 1949-ben alapított Déryné (Falu) Színház, továbbá a vidéki és fővárosi színtársulatok tájelőadásainak. 1950 és 1953 között a mozilátogatók száma másfélszeresére, a színházlátogatóké kétszeresére emelkedett. A műsorpolitikában eluralkodó sematizmus azonban a színházak és mozik művészi nevelő hatását is erősen mérsékelte.
1949-től a művelődéspolitika igen nagy súlyt fektetett a közművelődési és az üzemi-szakszervezeti könyvtárak fejlesztésére. 1950-ben 4333 tanácsi és szakszervezeti könyvtárat tartottak nyilván. 1953-ra a közművelődési könyvtárak száma 10 000 fölé emelkedett, s az 1,1 millió beiratkozott olvasó már 6 millió könyvből válogathatott. 1953-ban egyébként csaknem minden község, üzem és hivatal rendelkezett saját könyvtárral. A kis településekre, a tanyavilágba stb. az ún. mozgókönyvtárak szállították az olvasnivalót. A közművelődési hatóságok, illetőleg szervek – a könyvbeszerzés szigorú szabályozásán túl – egyéb módon is igyekeztek befolyásolni az olvasókat. Az olvasómozgalomtól azonnali nevelő hatást és konkrét termelési eredményeket vártak. A könyvtárakban rendezett „olvasóórák”-on a legfrissebb politikai irodalom egy-egy terméséből tartottak felolvasásokat.
A művelődési otthonokban elsősorban az öntevékeny művészeti mozgalom talált helyet magának. Ezekben az években szembetűnően megnőtt a népi tánccsoportok, a színjátszó és bábegyüttesek, a kórusok, a dalkörök és a zenekarok száma, amelyeknek az országos irányítója az 1951-ben létrehozott Népművelési Intézet lett. A tanácsok és a szakszervezetek 1953-ban több mint 18 000 művészeti csoportot mondhattak a magukénak. Az öntevékeny művészeti csoportok tevékenységében is a tömeges részvételen és a napi politikát közvetlenül „alátámasztó”, azt dicsőítő szereplésen volt a hangsúly.
1949 novemberében – több éves belső válság után – újjáalakult a Magyar Tudományos Akadémia. Ezzel nagyjában egyidejűleg jöttek létre – az Akadémia fennhatósága alatt – a különböző tudományos kutatóintézetek is. 1949-ben szerveződött az Állam- és Jogtudományi Intézet, a Történettudományi Intézet, a Nyelvtudományi Intézet és a Közgazdaságtudományi Intézet. 1950-ben alakult meg az MTA – máig is legnagyobb természettudományi kutatóintézete – a Központi Fizikai Kutató Intézet. Az Akadémia mellett azonban a minisztériumok és más főhatóságok is egymás után hozták létre saját kutatóintézeteiket. Sőt, ez utóbbiak száma rövid időn belül messze meghaladta az előbbiekét. A kormány 1950-ben hívta életre – elsősorban a tudományos utánpótlás biztosítása céljából – a Tudományos Minősítő Bizottságot, amely az új rendszerű tudományos fokozatok odaítélését is végezte.
A társadalmi-politikai átalakulással együtt, illetőleg kölcsönhatásban az irodalomban és a művészetekben – a kultúrának ezekben a nagyon bonyolult régióiban – is megindultak a szocialista változások. Az irodalomban és a művészetekben polgárjogot nyert a szocialista eszmeiség, a marxista világnézet, az elkötelezettség és az új realista stílus. Ugyanakkor a súlyos politikai és ideológiai hibák talán itt fejtették ki a legszembetűnőbben torzító és romboló hatásukat. A dogmatizmus ugyanis az elszürkülés, az elsekélyesedés veszélyével fenyegette az irodalom és a művészetek, az alkotók fejlődését.
Az új társadalom építésének ígérete magával ragadta mindazokat az írókat és művészeket, akik szemben álltak a régi renddel, s legfeljebb – amikor már eluralkodott a személyi kultusz – a lelkesedés, illetőleg a tartózkodás „mélységében” mutatkoztak eltérések. A művészi magatartás alakulása azonban ekkor nem pusztán meggyőződés kérdése volt, erősen befolyásolták azt a külső körülmények is. Így a pártonkívüliség olyan mozgási lehetőséget biztosított politikai és ideológiai szempontból, amelyet a párttag írók és művészek nem engedhettek meg maguknak. Továbbá az irodalmi és művészeti életben elburjánzott erkölcsi terror – ami legtöbbször fojtogató kritikai támadással, hamis vádaskodással kezdődött, és szinte kivétel nélkül elítéléssel, nyilvános megbélyegzéssel, önkritikára kényszerítéssel végződött – eleve kiváltott egy elvtelen alkalmazkodást.
A fentebbiekkel függött össze, hogy még a legkiválóbb idősebb kommunista írók és művészek is rákényszerültek és kivették részüket az MDP vezetőinek- s különösen Rákosi Mátyásnak – a dicsőítéséből, tevékenysége és szerepe jelentőségének az eltúlzásából, kijelentései magasztalásából és dogmává merevítéséből. Sőt, a sematikusan értelmezett szocialista realizmus „nyomait” még saját munkásságukban sem tudták elkerülni. A kultúrpolitika „derékhadát” azonban kétségtelenül azok az írók és művészek jelentették, akik a változás óhajától indítva 1945 után csatlakoztak a kommunistákhoz és nem rendelkeztek elég tapasztalattal ahhoz, hogy ne vállalják a személyi kultusz igényeinek elvtelen kiszolgálását. Ezek az írók és művészek voltak a leghangosabb védelmezői a dogmatikusan értelmezett szocialista realizmusnak. Ezek támadták és rágalmazták meg a burzsoá ideológia terjesztésével mindazokat, akik nem voltak elég sematikusak a szemükben.
Ezekben az években a sematikus, művészi mércével nem mérhető művek, illetőleg alkotások mellett kiemelkedő értékek is születtek. A nagy írói-művészi egyéniségekben a meginduló társadalmi átalakulás hatásának élményanyaga át tudta törni a dogmatikus politika és ideológia sematizmusának, vulgarizmusának korlátait. Nem utolsósorban ezért állítható teljes bizonyossággal, hogy az 1950-es évek elejének ideológiai, kulturális élete összetett volt. Egyfelől fellendülés, nagyfokú aktivitás jellemezte, másfelől viszont rendkívül mély ellentmondások feszítették. Nagy károkat okozott, hogy a munkásosztálynak a gazdaság és a politika területén betöltött szerepét már akkor érvényesíteni kívánták a kultúra területén, amikor még a szocialista eszmék hegemóniája sem volt meg. A helytelen vágányokra tért politika, s ezen belül a kultúrpolitika „termelte” és „újratermelte” az illúziókat, s amikor a valóság feltárult a maga bonyolultságában, a dogmatikus gondolkodás és magatartás kérdőjeleket kapott. A politikai vezetők hajlottak arra, hogy a hibákért a tömegek tudatát tegyék felelőssé, holott a bajok fő forrása nem a tömegek illuzionált tudata volt, hanem sokkal inkább az MDP által elkövetett tényleges hibák.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!