A mezőgazdaság átszervezésének nehézségei és a parasztság helyzetének alakulása

A mezőgazdaság átszervezésének nehézségei és a parasztság helyzetének alakulása
(Idézet: A magyar népidemokrácia története 1944-1962)

A mezőgazdaság átszervezésének nehézségei és a parasztság
helyzetének alakulása
Az 1940-es évek végére teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy a mezőgazdaság a földosztás nyomán kialakult agrárstruktúrával – különösen a szocialista iparosítás küszöbén, amikor ugrásszerűen növekszik a bérből és a fizetésből élők száma – nem képes tartósan kielégíteni sem a lakosság fokozódó élelmiszer-szükségleteit, sem az ipar nyersanyagigényeit. A kommunista párt 1948 februárjában gazdaságpolitikai irányelveiben körvonalazta – a nemzetgazdaság szocialista átalakításával összefüggésben – a mezőgazdaság jövőjével kapcsolatos elképzeléseit is. Majd két hónappal később, az áprilisban elfogadott szövetkezetpolitikai irányelvek már a mezőgazdaság szocializmusba való átvezetésének az átfogó kommunista tervét tartalmazták.

A szövetkezetpolitikai irányelvek a mezőgazdaság továbbfejlesztésének bázisává a földművesszövetkezeteket tette. Kimondta, hogy egységes falusi szövetkezeteket kell kialakítani a földművesszövetkezetek és a többi falusi szövetkezet egyesítésével, s ezen belül kell létrehozni a közös termelőtevékenységet folytató csoportokat. A szövetkezetpolitikai irányelvek abból indultak ki, hogy „nálunk ma még nincsenek meg a feltételei annak, hogy az egyéni gazdálkodás helyébe általánosan a termelőszövetkezetek lépjenek… Az átmenet az egyéni gazdálkodásról a szövetkezeti gazdálkodásra lassú folyamat, mely a parasztság önkéntes elhatározását, továbbá a türelmes átnevelését követeli meg.” Az irányelvek ennek szellemében javasolták a meglevő – és zömükben beszerző, értékesítő és fogyasztási – falusi szövetkezeteknek a földművesszövetkezetekkel való egyesítését, valamint ezzel egyidejűleg a szövetkezeti termelés fejlesztését – a legegyszerűbb termelési társulásoktól elindulva – a közös termelési tevékenységet folytató csoportok létrehozása útján. Ez a felfogás tükröződött lényegében az MDP programnyilatkozatában, sőt ez érvényesült még – néhány héttel később – a párt 1948. júliusi Országos Szövetkezeti Értekezletén is.

Mielőtt azonban a szövetkezeti irányelvek végrehajtása, pontosabban a földművesszövetkezetek általános szövetkezetté fejlesztése bekövetkezett volna, annak lényegét tagadó változások történtek az MDP agrárpolitikájában. A Tájékoztató Iroda 1948. júniusi ülését követően ugyanis a pártvezetőség – egy-két hetes bizonytalankodás után – a gyors ütemű átszervezés, illetőleg a gazdagparasztság elleni osztályharc élezése mellett foglalt állást. De a tavaszi szövetkezeti elvek feladását az MDP nem hozta azonnal nyilvánosságra. Így hivatalosan – helyesebben a gyakorlatban – még átmenetileg a lassúbb átszervezés, a földművesszövetkezetek keretei között kibontakozó termelőszövetkezeti mozgalom felfogása érvényesült. Jóllehet a „formálódó” eltérő álláspontot az alsóbb pártszervek már július közepén érzékelték, a szélesebb közvélemény pedig valamivel később észlelte. Erről tanúskodott Rákosi Mátyás augusztus 20-i kecskeméti beszédének a fogadtatása is, amelyet a falun és városon többé-kevésbé egyaránt úgy értékeltek, mint a mezőgazdaság szocialista átszervezésével kapcsolatos türelmetlenség első megnyilvánulását. A szövetkezeti kérdés körüli bizonytalanságot és homályt szintén a párt főtitkára oszlatta el a KV 1948. november 27-i ülésén elhangzott beszámolójával: „Nekünk ezt a kérdést 3-4 éven belül oda kell vinnünk, hogy a parasztság 90%-a … szocialista közös társas művelésben művelje a földjét.” A beszámoló azt is feltételezte, hogy az átszervezés ilyen felfokozott üteme elkerülhetetlenül tovább élezi majd az osztályharcot, s ezért felvetette a gazdagparasztság teljes felszámolásának a szükségességét is. A fentebbiek alapján az 1949 márciusában elkészült ötéves terv mezőgazdasági fejezete azzal számolt, hogy 1952-1953-ra a szántóterület 55-60%-án már közös gazdaságok lesznek. Ilyen körülmények között persze a mezőgazdaság szocialista átszervezése tulajdonképpen inkább csak az „utolsó kapitalista maradványok” eltüntetésének az eszköze és nem a fejlett nagyüzemi mezőgazdaság megteremtésének az objektív szükségletből fakadó követelménye. Az agrárpolitikában bekövetkezett változás 1949 áprilisában vitát váltott ki az MDP vezetőségében. Nagy Imre nem értett egyet az átszervezés túlfeszített tempójával, korainak ítélte a „kulákság” likvidálását, hibáztatta azt a felfogást, amely az agrárpolitikában azonosította a középparasztot a gazdagparaszttal, és amely az átszervezést a kis- és középparaszt „tönkretétele” útján vélte elérhetőnek. Ugyanakkor Nagy Imre a korábbi – az 1947-1948 fordulóján lezajlott vitákban már elvetett – álláspontjáról bírálta az agrárpolitikát, amelyben a hangsúly a kisbirtok (amit nem tekintett kapitalista jellegű gazdaságnak) hosszú idejű fenntartásán volt, s nem a mezőgazdaság szocialista átszervezésén. (Nézeteiért 1949 szeptemberében Nagy Imrét kizárták az MDP Politikai Bizottságából.)

1948 őszén az első termelőszövetkezeti társulások még a földművesszövetkezetek kebelén belül jöttek létre, nagyrészt a gazdagparasztoktól igénybe vett bérleti földeken, földbérlő vagy táblás csoportok formájában. Az igénybevétel azon a kormányrendeleten alapult, amely 40 kat. holdban állapította meg a gazdagparaszti tulajdon és a bérelt föld együttes területének felső határát. Az év utolsó hónapjában azonban a különböző termelési társulások, illetőleg termelőszövetkezeti csoportok – az MDP KV 1948. november 27-i határozatának megfelelően – kezdtek kiválni a földművesszövetkezetekből, önállósultak, a földművesszövetkezetek pedig ténylegesen falusi kiskereskedelmi (vegyeskereskedést, kocsmát, hússzéket stb. üzemeltető) vállalkozásokká alakultak át, és az állami nagykereskedelem függvényei lettek. Különösen azok után, hogy a kezelésükben levő malmokat, darálókat, szeszfőzdéket, traktorokat, cséplőgépeket stb. is át kellett adniok a gépállomásoknak és más állami vállalatoknak.

A földművesszövetkezetekből kivált termelőszövetkezeti csoportokat 1948 végén – 1949 elején politikailag felülvizsgálták, majd fejlettségi fokuk szerint rangsorolták. 1948. december 18-án megjelent a termelőszövetkezetek működési szabályzata, amely – a munkaszervezet fejlettsége, a közösen végzett munka fokozatai szerint – a termelési társulások három típusát határozta meg. A I. és II. típus (a táblás termelőszövetkezeti csoport és az átlagelosztású termelőszövetkezeti csoport) inkább az egyéni gazdasághoz állott közelebb, a III. típusban viszont már a közös gazdálkodás vonásai uralkodtak. A Földművelésügyi Minisztérium által kiküldött bizottságok döntötték el, hogy mely szövetkezetek felelnek meg a három típus működési szabályzata szerinti követelményeknek. A „kulák” és „kapitalista” vezetés, illetőleg befolyás érvényesülésének a gyanúja miatt a szövetkezeti társulások 13%-át oszlatták fel.

1949 tavaszára – a termelőszövetkezeti csoportok önállósításával – lezárult a mozgalom kibontakoztatásának az előkészületi szakasza. Az MDP KV 1949. márciusi ülésén az is tisztázódott, hogyan viszonyuljon a pártpolitika a parasztság főbb rétegeihez a szövetkezeti szervezés szempontjából. E parasztpolitika középpontjában természetesen a szegény- és kisparasztság állott, amely ebben az időben a mezőgazdasági kereső és eltartott népesség túlnyomó többségét (79,1 %-át) alkotta. Ezen belül a nincstelenek 17%-ot, a törpebirtokosok (1-5 kat. hold föld) 30,6%-ot és a kisparasztok (5-10 kat. hold föld) 31,5%-ot tettek ki. Az MDP úgy tekintett a parasztság e szóban forgó rétegére, mint a legmegbízhatóbb falusi politikai szövetségesre. Ez egyébként kifejezésre jutott az adó és a beszolgáltatás – számára előnyösen megállapított-mennyiségi előírásaiban is. Ezen túlmenően mindenekelőtt ennek a rétegnek a képviselői foglaltak helyet a községek képviselő-testületeiben, valamint a különböző társadalmi és politikai szervezetek helyi vezetőségeiben. Az MDP az első termelőszövetkezetek megalakításánál szintén rájuk kívánt támaszkodni. S valóban, az 1948 végén, 1949 elején alakult mintegy 500 termelőszövetkezeti csoportban a mezőgazdasági munkások, a volt cselédek és napszámosok alkották a tagság többségét. Az agrár-túlnépesedés következtében szűnni nem akaró földtelenség és munkanélküliség ugyanis már eleve a szabad munkalehetőségek irányába terelte ezeket az embereket. Ennek folytán az új úton való elindulásukban talán nem is annyira a közös gazdálkodás öntudatos vállalása játszotta a meghatározó szerepet, hanem inkább a tarthatatlan helyzetükből való kilábalás szociális kényszere.

A középparasztság (10-25 kat. hold földdel rendelkezők) megnyerése a szövetkezés számára – már tömegénél fogva is – döntő kérdés volt, hiszen 1949-ben a mezőgazdasági kereső és eltartott népesség 18,1 %-a tartozott ide, és ők rendelkeztek az egyéni gazdaságok területének 35,3%-ával. Ezeknek a kisárutermelő gazdaságoknak akkor még igen nagy jelentőségük volt az ország élelmiszer-ellátásában. 1949 tavaszán a termelőszövetkezeti csoportok tagságának mindössze 5 %-a került ki a régi kis- és középparasztok köréből, sőt a földhözjuttatottak aránya is csupán 38%-os volt. 1952 végére azonban ez a helyzet gyökeresen megváltozott. Ekkor már ugyanis a birtokos dolgozó parasztok túlnyomó (a III. típusú közös gazdaságokban 77%-os, az alacsonyabbakban pedig 97%-os) többségbe jutottak. Az MDP vezetősége szavakban a középparasztsággal szövetséges magatartás fontosságát hangoztatta, a valóságban azonban nem nagyon bízott abban, hogy gazdasági és adminisztratív nyomás, valamint egyéb kényszer nélkül sikerül a középparasztot a szövetkezés útjára térítenie. Az 1950-es évek elején alkalmazott gazdaságpolitika azután a közép- és gazdagparasztokat végül is „egyérdekűségbe” szorította. Hiszen mind a teherviselés fokozódásában – legfeljebb csak valamelyest kisebb mértékben -, mind az iránta tanúsított politikai magatartásban ténylegesen elmosódott a közép- és a gazdagparaszt közötti határ.

A parasztság főbb rétegei közül – a legkorábban és a legélesebben – a gazdagparasztsághoz fűződő viszony kérdése került a pártpolitika homlokterébe. Az MDP agrárpolitikája a gazdagparasztságot a politikai erőviszonyok valóságos mérlegelése nélkül – a kulák- és kulákosodási veszély erős eltúlzásával – eleve úgy állította be, mint a munkáshatalom esküdt ellenségét, a termelőszövetkezeti mozgalom legnagyobb kerékkötőjét, amelyet ezért „ki kell iktatni” a magyar társadalomból. Rákosi Mátyás a KV 1949. márciusi ülésén azt bizonygatta, hogy „a kulákra csak a kemény kéz hat”, és – tette hozzá nem csekély demagógiával – a középparasztnak is imponál, „ha látja, hogy a népi demokrácia állama vaskézzel sújt le a kulákra”. Nem csoda, ha ez a „vaskezű” fenyegetés szorongást és riadalmat váltott ki az egész birtokos parasztságból, hiszen mindenkit izgatott a kérdés: vajon kiket sorolnak a megbélyegzett és a társadalomból kirekesztésre ítélt kulák réteghez.

1948-1949 fordulóján összeírták a kulákgazdaságokat az országban. Ennek meghatározásánál a gazdasági terület nagyságán (minimum 25 kat. hold föld) kívül számba kellett venni olyan tényezőket is, mint az idegen munkaerő foglalkoztatása, a föld minőségére utaló kataszteri tiszta jövedelem (minimum 350 aranykorona) és a más gazdasági ágakból származó jövedelem. A kulákká nyilvánítás azonban a gyakorlatban nem ezeknek a szempontoknak az együttes mérlegelése alapján történt, hanem elegendőnek ítélték ahhoz egyetlen tényező meglétét is az említettek közül. Ezek a törekvések ugyan kifejezetten a gazdagparasztként nyilvántartható és megterhelhető gazdák körének a kiszélesítésére irányultak, az így nyert eredmény sem „hitelesítette” azonban a kulákveszéllyel kapcsolatosan felülről táplált túlzásokat. Az összeírás során mintegy 70 000 kulákgazdasággal számoltak. Ugyanakkor a mintegy 47 000 birtokon gazdálkodó gazdagparasztok 1949-ben a mezőgazdasági kereső, valamint eltartott népességnek csupán a 3,3 %-át tették ki, s az egyéni gazdaságok területének 16,5 %-a tartozott hozzájuk. A kuláklistára felvett személyek azonban akkor sem kerülhettek le onnan, ha gazdaságukat – a dolgozó paraszti gazdaságok színvonalára – csökkentették, vagy teljesen felhagytak a gazdálkodással és munkásként helyezkedtek el. Amikor pedig elhagyták a községet, a megszűnt kulákgazdaságok helyett a középparasztok, sőt helyenként a kisparasztok gazdaságait, pontosabban tulajdonosaikat vették fel a listára.

A gazdagparasztok 1949 eleji számbavétele annak a megállapítására történt, hogy kik azok, akikre fokozott adó- és beszolgáltatási terheket kell rakni, illetőleg akik nem léphetnek be tagként a termelőszövetkezetbe. De később, különösen 1951-től a „kuláklista” a hatalom országos és helyi szerveinek a kezében – az osztályharc állandó éleződésének dogmájától vezérelve – a társadalmi megbélyegzés, az állampolgárok ellen elkövetett törvénysértések eszközévé, kiindulópontjává vált. Ennek az eredendő oka abban rejlett, hogy a kulákság gazdasági korlátozásának – szükségszerűen alkalmazott – politikáját is mindinkább a gazdagparasztság felszámolásának gyakorlata váltotta fel. Ennek jegyében rendeletileg megtiltották az apaállattartást a külgazdaságokban, s lehetővé tették a traktorok és más munkagépek, sőt a lakóházak és a gazdasági épületek közvetlen vagy „felajánlás” útján való államosítását is. (1949-1953 között elvették a gazdagparasztok valamennyi ún. nagygépét, valamint 6500 lakóházát és 16 000 gazdasági épületét.) Ezenkívül a – gazdasági korlátozást felváltó – felszámolás politikájának az alkalmazásáról tanúskodott a kulákgazdaságok fokozott megterhelése is, a teljesíthetetlenség határáig feszített adózási kötelezettségek és begyűjtési tervek, az adó- és beadási hátralék esetén kivetett kártérítési előírások, a különböző zaklatások és büntetőeljárások.

A kulákgazdaságok gyors visszaszorítása, illetőleg felszámolása elhamarkodottnak bizonyult, sokkal korábban történt, mint ahogyan az a mezőgazdaság szocialista átszervezése szempontjából indokolt és kedvező lett volna. A gazdagparaszti üzemekből származó árumennyiség ugyanis jóval gyorsabban csökkent, mint ahogyan azt a termelőszövetkezetek és állami gazdaságok pótolni tudták. Ily módon a gazdagparaszti termelés alapjainak aláásása, a kulákgazdaságok felszámolása meglehetősen hátrányosan érintette az ország áruellátását is. Elsietettséget tükrözött a kulákság elleni „általános offenzíva”, nem tisztázódott: mi lesz a sorsa a gazdagparasztoknak e réteg felszámolása után. A kulákság és az e kategóriába sorolt parasztok „társadalmon kívüliségre” ítélése – intézményes megakadályozásuk abban, hogy egyenrangú állampolgárok legyenek – nem oldotta meg a problémát, hanem éppen a rendszer ellenségévé tette őket. Sőt, azt a kitűzött célt sem sikerült elérni, hogy az osztályharc állandó szítása révén a kuláksággal szembeforduljon a parasztság dolgozó része, mert az indokolatlan erőszak és megfélemlítés ellenérzést, nemegyszer szolidaritást váltott ki belőlük, s a falu negatív érdekegységét táplálta.

A parasztpolitika torzulásai rányomták a bélyegüket a termelőszövetkezetek szervezésére is, ami az 1948-1949-es gazdasági évtől kezdve 1953 tavaszáig gyors ütemben folyt. 1949 márciusában még elhangzottak ugyan olyan kijelentések az MDP KV ülésén, hogy „a kommunistáknak meg kell érteni a paraszt félelmét a szövetkezéstől”, hogy „parancsolgatással, kényszerrel, nyomással” nem lehet tartós eredményeket elérni az átszervezés terén. Az őszi tagtoborzási kampány időszakára azonban erejüket vesztették ezek az intelmek, és egyre jobban előtérbe került a szervező munka adminisztratív vonása. A falu legszegényebbjeit, a nincstelenek és a törpebirtokosok jelentős részét tulajdonképpen nem sokáig kellett győzködni, önként beléptek a termelőszövetkezetbe: számukra ugyanis a közös gazdálkodás – amíg a tagok jövedelmi viszonyai nem romlottak – az anyagi és a társadalmi emelkedés útját jelentette. Egészen másként alakult azonban a helyzet akkor, főként 1950-től, amikor a kis- és középparasztok meggyőzésére került a sor. Itt már kiütközött a parasztság görcsös ragaszkodása az egyéni gazdálkodás hagyományaihoz, érződött erős idegenkedése az új életformától. Elsőrendű követelménnyé vált – és politikai rangra emelkedett – tehát a termelőszövetkezeti szervezők türelme, tapintata, kitartó felvilágosító és meggyőző munkája.

A termelőszövetkezeti szervezők azonban előre megadott, községi szintig lebontott központi keretszámok alapján végezték munkájukat, s annyi tagot igyekeztek toborozni, amennyit az előírások szükségessé tettek, illetőleg amennyi a termelőszövetkezet megalakításához kellett. A párt- és állami szervek szigorúan ügyeltek az előirányzott keretszámok teljesítésére, s ahol lemaradás mutatkozott, a súlyos felelősségre vonástól és a kényszer alkalmazásától sem riadtak vissza. A túlzott ütem okozta gondokat csak tetézte, hogy az új termelőszövetkezetek alakításánál a legmagasabb típusú gazdaságok szervezését szorgalmazták. Ez persze még inkább megnehezítette a kis- és középparasztoknak a közös gazdálkodáshoz való közeledését, a termelőszövetkezeti mozgalomba való bekapcsolódását.

Az MDP II. kongresszusa – amely „döntő stratégiai feladattá” léptette elő az átszervezést és 1953-1954-re a szántóföldi terület korábbi 55-60%-áról 81,6%-ra kívánta emelni a szocialista mezőgazdaság arányát – fordulatot jelentett a mezőgazdaság szocialista átszervezése szempontjából is. Az átszervezésnek 2-3 év alatt történő befejezése azonban nyilvánvalóan megalapozatlan és teljesíthetetlen célkitűzés volt. Ennek ellenére 1951 első hónapjaitól országszerte hallatlan erőfeszítésekkel folyó tagszervező tevékenység bontakozott ki. 1952 elejére a mezőgazdasági szövetkezeti kereső népesség 5,7%-ról 15,2%-ra, a termelőszövetkezeti szántóföld területe pedig 9%-ról 14,5%-ra emelkedett. De e számok mögött ténylegesen olyan erőszakoskodások húzódtak meg, amelyek legtöbbször oktalanul fájdalmakat és sebeket ejtő fellépésekben nyilvánultak meg, valamint az eszmét és a távlati célokat is kompromittálták.

1952 őszére, a sokasodó problémák hatására, gyakorlatilag lehetetlenné vált a termelőszövetkezetek további szervezése. Az 1951 februárjától végletesen eltorzuló gazdaságpolitika következtében – egy rendkívül rossz termésű mezőgazdasági évben – valamennyi paraszti réteg, a termelőszövetkezeti tagságot is beleértve, terhei többszörösére emelkedtek, úgyszólván elviselhetetlenné váltak. A termelőszövetkezetekben végzett munkából származó jövedelem most már a hajdan legszegényebb embereket sem elégítette ki. A párt- és az állami szervek azonban figyelmen kívül hagyták, hogy a legkeményebb fellépés sem vezethet itt eredményre, tovább erőltették a termelőszövetkezetek számszerű növelését. Még az a körülmény sem befolyásolta őket különösebben, hogy az új tagok létszáma mind kevésbé múlja felül a kiáramlókét. Valójában 1953. április elejétől június végéig a termelőszövetkezeti tagok száma csökkent, végleg értelmét vesztette tehát a számszerű fejlesztés erőltetése.

A termelőszövetkezetek erőszakos szervezésének egyik fő módszere a tagosítási eljárás volt. Ott, ahol a termelőszövetkezet megalakult, a tagosítás természetesen elkerülhetetlenné vált, hiszen a közös gazdaság tábláit a belépők szétszórtan fekvő apró parcelláiból és az állam által a szövetkezet használatába adott tartalék földekből másként nem lehetett volna kialakítani. A tagosítást azonban az esetek többségében úgy hajtották végre, hogy a termelőszövetkezet és az állami gazdaság a község legjobb földjeinek birtokába jusson, és a tagosítás által érintett, de a belépéstől vonakodó kis- és középparasztok gazdaságai, csereingatlanjai a rosszabb és tulajdonosaik lakóhelyétől távolabbi földeken legyenek. A földrendezés méreteire jellemző, hogy 1949 őszétől 1953-ig a községek 70%-ában és közel 4 millió kat. hold földön végeztek tagosítást. De a tagosított községeknek több mint a felében kétszer vagy többször is megismételték ezt az eljárást.

Az átszervezésbe befektetett hatalmas energia csak részben térült meg, nem is szólva a nyomás és a kényszerítés következtében felgyülemlett jelentős politikai kárról. A kitűzött célt bár nem sikerült elérni, hiszen a szövetkezeti átalakulás mértéke a tervezettől elmaradt, a mennyiségi változás mégis jelentősnek mondható. 1953. június 30-án 768 III. típusú termelőszövetkezeti csoport és önálló mezőgazdasági termelőszövetkezet, valamint 1456 I. és II. típusú termelőszövetkezeti csoport működött az országban. Az előbbiek összterülete 2,3 millió kat. hold föld (ebből a szántóterület 1,9 millió kat. hold) volt, a tagok száma pedig meghaladta a 300 000 főt. Az I. és II. típusú termelőszövetkezeti csoportokban több mint 75 000 tag 0,47 millió kat. hold földön (0,41 millió kat. hold szántóterületen) gazdálkodott. A valamennyi típusú közös gazdaság együttes szántóterülete az ország szántóterületének 24,6, háztáji gazdaságokkal együtt 26 %-át, tagsága a kereső népesség 19,1%-át alkotta. Ugyanakkor 1945 óta az állami gazdaságok szántóterülete szintén többszörösére (az ország szántóterületének 12,2%-ára) növekedett, s dolgozóik aránya a keresők 13,2 %-át tette ki. Mindent egybevetve, az ország szántóterületének 38,2 %-a, a mezőgazdasági keresőknek pedig 32,3 %-a tartozott már a szocialista jellegű mezőgazdasághoz.

A közös gazdaságok alakulásával természetszerűleg együtt járó nehézségeket fokozták a sietségből és a megfelelő előkészítés hiányából eredő belső üzemi gondok. Az indulásnál kétségtelenül a termelőszövetkezetek egyoldalú agrár- és félproletár összetétele okozta a legtöbb problémát. Ezek a szövetkezeti tagok korábban a falu lakosságának „ranglétráján” alul helyezkedtek el, gyakran a gazdálkodásban is kevesebb tapasztalattal rendelkeztek, s már csak ezért sem tudták a nagyüzemi gazdálkodást a birtokos parasztság szemében vonzóvá tenni. A termelőeszközökkel, az igás- és haszonállatokkal való ellátatlanságuk ugyancsak növelte a termelőszövetkezeti mozgalom gazdasági nehézségeit. Nem is beszélve arról, hogy a mezőgazdasági nagyüzem megteremtésének anyagi-technikai és szakmai-vezetési feltételei jórészt szintén hiányoztak. A termelőszövetkezetek ezért az állam részéről fokozottabb műszaki-technikai, pénzügyi támogatásra szorultak, amit részben meg is kaptak, többek között a gépállomások felállításával.

Az állami gépállomási hálózat kifejlesztése 1948 őszén kezdődött meg. Az év végére már 110 gépállomás működött az országban, átlagosan 10 traktorral és a legfontosabb munkagépekkel. 1953-ban a 364 gépállomás mintegy 14 000 traktorral és egyéb munkagéppel segítette a termelőszövetkezetek munkáját. A gépállomások kétségtelenül döntő szerepet játszottak a termelőszövetkezeti mozgalomban, ugyanakkor a nagyüzemi mezőgazdasági géppark monopolizálásával gátolták is a gépesített nagyüzemi termelés térhódítását. 1949 tavaszán a párt és a kormány vezetői úgy foglaltak állást, hogy a nagyüzemi mezőgazdasági termeléshez szükséges ún. nagygépeket „nem dobjuk be az ingadozó termelőszövetkezetekbe”. Ez azt eredményezte, hogy a szövetkezetek traktort, kombájnt stb. nem vásárolhattak, nem birtokolhattak. Az idevonatkozó kormányrendelet ésszerűtlenségét mi sem bizonyította jobban, minthogy a gépállomások gépparkjának fejlődése messze nem tartott lépést a rohamosan szaporodó termelőszövetkezetek termelési igényeivel. A munkagép-ellátottságra jellemző, hogy míg a szövetkezeti szántóterület 1951-1953 között 2,7-szeresére, a gépállomások traktorállománya csak 37%-kal nőtt. Az aratásnál is mindössze 27,7%-os, a kapálásnál meg csupán 7,7%-os volt a gépi munka alkalmazása.

A kormányzat jelentős kedvezményekben részesítette a termelőszövetkezeteket, különböző akciók (állatvásárlás, szerződéses vetőmag, építkezések stb.) formájában. Emellett árkedvezményt is adott számukra a termelési és beruházási célokat szolgáló anyagok vásárlásánál: évről évre hiteleket folyósított, sőt bizonyos mennyiségű vissza nem térítendő pénzösszeget is juttatott nekik. 1949-1953 között a termelőszövetkezetek – a közvetlenül biztosított állami támogatás keretében – mintegy 2,5 milliárd forint hitelt kaptak, s ennek körülbelül az 1/3-a beruházási célokat szolgált. 1950-től azonban már egyre jobban megmutatkozott, hogy az állami beruházások távolról sem elegendők valamennyi közös gazdaság fejlesztésére, a termelőszövetkezetek ugyanis mindössze 16%-kal részesedtek az ötéves terv mezőgazdasági beruházásaiból. Emellett az eredetileg tervezett 8 milliárdos (15,7%), illetőleg a felemelt 11 milliárdos (12,9%) előirányzatból is – 1953 közepéig – csupán 5 milliárd forint értékű mezőgazdasági beruházás valósult meg.

A termelőszövetkezetek gazdasági megerősödését – a kívánatosnál és a szükségesnél kisebb állami támogatás mellett – a rájuk nehezedő különböző terhek és kötelezettségek is komolyan gátolták. Így különösen nagy megterhelést jelentett számukra a beszolgáltatási kötelezettség, valamint a termelői és felvásárlói árak kedvezőtlen alakulása, a földadó és a gépállomási munkák díja. Beszolgáltatási terheik egyébként felülmúlták még az egyénileg dolgozó parasztokéit is. 1951-ben az egyéni gazdaságok az általuk megtermelt mezőgazdasági termékek és termények 32,6%-át, 1952-ben a 26,8%-át értékesíthették a szabadpiacon. Ezzel szemben a termelőszövetkezetek a 11,6, illetőleg a 12,1 %-át. Továbbá a gépesítésből nyert teljes terméktöbbletet elvitte a gépállomási munkák díja, amit nagyrészt természetben kellett fizetni. Nem kedveztek a szövetkezetek jövedelmezőségének a termelői árak sem, mivel a növényi termelői árakat az állatinál lényegesen alacsonyabban állapították meg. A közös gazdaságok ugyanis elsősorban szántóföldi gazdálkodást, s ezen belül is döntően gabona- és kukoricatermelést folytattak, állattenyésztésük viszont meglehetősen fejletlen maradt. 1953-ban a termelőszövetkezetek állatállománya az országosnak csupán a 9 %-át jelentette, s emiatt nem ritkán állatvásárlásra kényszerültek. Ily módon a növényi és állati termelői árak egyaránt sújtották őket, csak egyik esetben eladói, a másikban pedig vásárlói minőségben. Az előbbiek még párosultak az egyre szélesebbre nyitott agrárollóval, amelynek nyomasztó hatását főleg a beruházásoknál érezték meg. Hiszen éppen olyan anyagok és eszközök ára szökött a legmagasabbra, amelyek a közös beruházások többségét tették ki. Ilyen körülmények között az állami felvásárlás jelentette végső fokon az egyetlen bevételi forrást, amelynek pedig olyan alacsony volt az árszínvonala, hogy esetenként még az újratermelési költségeket sem fedezte. Ezért a termelőszövetkezetek a legszükségesebb építkezéseket is szinte kizárólag csak állami kölcsönök révén tudták megvalósítani. 1953 második felében a termelőszövetkezetek hitelállománya már meghaladta az 1,8 milliárd forintot.

A termelőszövetkezetek megerősödését jelentős mértékben gátolta az a körülmény, hogy rendkívül korlátozott volt gazdasági önállóságuk. Az állami felvásárló vállalatok szabták meg – a termelés helyi adottságaira és hagyományaira való tekintet nélkül -, hogy mit, s milyen arányban termeljenek. Sőt, még a gépállomások is jogot kaptak ahhoz, hogy beleszóljanak a termelőszövetkezetek termelési terveibe. A bankok pedig jövedelmük felosztásába és beruházásaikba szólhattak bele. A sok „gazda” felügyelete úgyszólván teljesen megkötötte a kezüket, visszafogta gazdálkodásukat és fejlesztési tevékenységüket.

A legkritikusabb esztendőket a termelőszövetkezetek – az egyéni gazdaságokhoz hasonlóan 1951 és 1953 között élték át. Ekkor nemcsak, hogy nem haladt előre szervezeti és gazdasági megszilárdulásuk, hanem még gyengébbek lettek, mint azt megelőzően voltak. Ez a jelenség szoros összefüggésben állott az erőltetett ütemű iparosítás újabb „ritmusváltásával”, amikor a felhalmozás mértékét gyakorlatilag egyetlen szempont, az iparfejlődés ugrásszerű növekedésének a kikényszerítése szabta meg. A megterhelt nemzeti jövedelem tetemes részének az iparosítás céljaira történő felhasználása ugyanis mindenekelőtt a mezőgazdaság megsarcolásával járt. A mezőgazdasági jövedelemelvonás és készletgyűjtés rendszerének legfőbb alkotóelemei az ár- és adópolitika, valamint a beszolgáltatás voltak. 1951 elejétől egyre több kormányrendelet jelent meg a mezőgazdasági terményeknek és termékeknek a termelőktől való fokozottabb elvonása érdekében. Ezek az intézkedések már a hadigazdálkodásra való áttérés jegyében fogantak, így betartásukat szigorúan megkövetelték és ellenőrizték.

Ennek az időszaknak az egyik legsúlyosabb és legsérelmesebb eljárása, az egész mezőgazdasági népességgel szemben, a beszolgáltatás volt. 1948 nyarán még gabonabeszolgáltatási társadalmi bizottságok segítették a közigazgatási hatóságok munkáját, de a módszerek már akkor is nagyon kemények voltak. Személyenként végezték az elszámoltatást, és ahol úgy vélték, hogy megsértették a cséplési és beszolgáltatási előírásokat, ott azonnal büntetéssel éltek. Kisebb rendellenességeknél elkobozták a cséplőgépeket, de a „feketézésnek” minősített esetekben a rendőri szervek avatkoztak be. Ennek során nem voltak tekintettel a szegényparasztokra sem. Évről évre (1949-1950-ben), ahogy növekedtek a beadási kötelezettségek, úgy fokozódott a szigor a behajtásnál. Az 1951. és 1952. évi beszolgáltatási kivetés teljesítése érdekében kifejtett adminisztratív nyomás azonban minden korábbit felülmúlt. Igen magasan állapították meg a – birtokkategóriánként emelkedő – beadási előirányzatokat, és példátlanul leszorították az átvételi árakat. Ezzel egyidejűleg 17-ről 37-re növelték a beadásra kötelezett termények és termékek számát. A kalászosokat a csépléstől, a kapásokat a szedéstől, illetőleg a töréstől számított 8 napon belül kellett beszolgáltatni. Ha nem került határidőre a begyűjtőhelyre az előírt terménymennyiség, akkor a hátralék értékének 5%-ával, 15 napnál hosszabb késedelem esetén pedig 10%-ával felemelték a gazda kötelezettségét. 15 nap után – újabb határidőn túli nem teljesítés esetén – kártérítést vethettek ki, amelynek összege 1952 áprilisa után a hátralékos termények szabadpiaci ára és még 20%-os büntetés volt. A szándékos nem teljesítés feltételezése esetén viszont már 5 évig terjedhető börtönbüntetést lehetett kiszabni.

Az 1951. évi termés azonban olyan jó volt, hogy az még a begyűjtési tervszámokat magasan megállapító földművelésügyi kormányzat előzetes számításait is meghaladta. Ezért „menet közben” is emelték a beszolgáltatási kötelezettségeket, hogy „minden fölösleges szem gabona az állami begyűjtőhelyre kerüljön”. A felemelt begyűjtési terv gyakorlatilag a teljes terményfölösleg elvételét irányozta elő, s ennek érdekében a párt- és tanácsi szervek a szó szoros értelmében kíméletlen hajszát indítottak nemcsak a kulákok, hanem a dolgozó parasztok és a termelőszövetkezetek tagjai ellen is. Sok községben azonban olyan parasztokat is elszámoltattak, akiknek nem is volt fölöslege és elmaradása sem, vagy akik éppen túlteljesítették a beadásukat.

Az elszámoltató bizottságok útját igen sok riasztó jelenség kísérte a falvakban. A parasztok ellenségesen fogadták a bizottságokat, bezárták előttük a kaput, sőt az is előfordult, hogy kizavarták őket a községből. A begyűjtési megbízottak valósággal menekültek ettől a munkától. A tanácselnökök és titkárok jobban féltek az elszámoltatástól, mint maguk a hátralékosok. A végrehajtók rendőri kísérettel járták a portákat. S amikor ipari munkásokat hívtak be az elszámoltatási bizottságok „megerősítésére”, azok sem értettek gyakran egyet az erőszakos terménybegyűjtéssel. A felsőbb párt- és állami szervek a „lazaság” felszámolása érdekében példát statuáltak: a begyűjtést „hátráltató” párttitkárok és tanácselnökök ellen fegyelmit indítottak, leváltották, illetőleg kizárták őket a pártból és nem egyet közülük bíróság elé is állítottak vagy internáltak.

1951-ben, az állami felvásárló szerveknek – a mezőgazdasági termés kedvező alakulása folytán – még volt miből begyűjteni. 1952-ben azonban annyira rossz volt az időjárás, hogy számos helyen még a család ellátására való sem termett meg. Ennek ellenére az állami kötelezettségek mértékét nem csökkentették, hanem tovább növelték. Ha nem termett meg a beadáshoz szükséges terménymennyiség vagy hiányoztak a beszolgáltatandó állatok, akkor a közös gazdaságoktól és az egyéni gazdáktól egyaránt megkövetelték – a minisztertanács 1952. áprilisi határozata alapján -, hogy felvásárlások útján tegyenek eleget az előírásoknak. 1952-ben a begyűjtött terménymennyiség közel azonos volt a jó termésű előző évivel. A nagyfokú terméscsökkenés és a lényegében változatlan mennyiségű terményelvonás azzal a következménnyel járt, hogy 800 000 parasztcsaládnak (termelőszövetkezeti tagnak és egyénileg gazdálkodónak) nem maradt télire való gabonája, kenyere és vetőmagja. 1953 elejére 330 000 dolgozó paraszt mintegy 164 millió forint begyűjtési hátralékkal kapcsolatos kártérítéssel tartozott az államnak. De ez csak egy része volt annak az adótehernek, amely a dolgozó parasztságot – a megélhetési gondok mellett – még külön is sújtotta. Az adókötelezettség 1949 és 1953 között – az egyéni gazdaságok 1 kat. holdjára számítva – háromszorosára emelkedett, aminek az lett a következménye, hogy az esztendők során százezrekre rúgott a fizetni nem tudók, az adóhátralékosok száma. 1953 elejére a dolgozó parasztságnál majdnem egymilliárd forint adóhátralék halmozódott fel, egyidejűleg pedig a fizetésképtelenség miatt foganatosított zálogolások közel negyedmillió termelőre terjedtek ki. 1952-ben a parasztság egészének reáljövedelme az 1949. évi 66%-ára süllyedt, és a fogyasztás reálértéke is alig (6,8%-kal) haladta meg a 3 évvel korábbit. A termelőszövetkezeti parasztok 1 főre jutó jövedelme azonban nem érte el még az egyéni gazdálkodók szintjét sem, csak 67,5 %-át tette ki.

Az 1951-1953-as években rendkívül elkeseredetté vált a hangulat a parasztság körében. Különösen a termelőszövetkezeti tagok zúgolódtak, hiszen gazdaságaik még az egyénieknél is kedvezőtlenebb helyzetben voltak. A termelőszövetkezeti csoportok jelentős része már 1951-ben sem tudta biztosítani a tagok részére a megélhetést, ezért nagyon sokan közülük más kenyérkereseti lehetőség után néztek. A gyorsan fejlődő ipar szinte korlátlan elhelyezkedési lehetőséget kínált számukra, emellett az állami gazdaságok és a gépállomások is szívesen látták az új munkaerőt. Így, főleg az iparosodott megyékben, hatalmasan megnőtt a termelőszövetkezeteket önkényesen elhagyó tagok száma, a kilépési tilalom miatt ugyanis legálisan nem lehetett elhagyni a csoportot, és rohamosan csökkent a közösben dolgozó családtagoké is. Ugyancsak tömegesen terjedtek a munkából való részleges kimaradások, csökkent a ledolgozott órák száma, mert a tagok olyan munkát vállaltak (napszám, részes művelés, bérfuvarozás stb.), amiért fizetséget kaptak. A termelőszövetkezeti családok munkaegységből eredő természetbeni és pénzbeni jövedelme 1952-ben mindössze 30,8%-a (1951-ben 55,7%-a) volt az 1949. évinek. Nem egy helyen a tagok a börtönbüntetés kockázatát is vállalva, nem törődve a beszolgáltatási kötelezettségekkel, maguk között osztották szét a termést. Másutt a termelőszövetkezeti tagok a szövetkezeti földeken termett burgonyát felében, harmadában szedték ki, negyedéért törték le a kukoricát. De nemcsak a terményjárandósághoz nem tudtak hozzájutni, hanem gyakran ahhoz a pénzjövedelemhez sem, amely amúgy sem volt soha elegendő szükségleteik fedezésére. Ezért nem egy csoportnál csak akkor voltak hajlandók dolgozni a tagok, ha a munkaegység helyett pénzbeni fizetést kaptak.

A megélhetést nem biztosító, eladósodott termelőszövetkezetekben a felbomlás jelei mutatkoztak. A tagság több helyen kimondta az önfeloszlatást vagy önkényesen elhagyta a közös gazdaságot. 1953 júniusáig közel 100 000 tag ment el a termelőszövetkezetekből és vándorolt más munkahelyre. A termelőszövetkezeti mozgalom súlyos helyzetbe került, amit a párt és a kormány vezetői – nem akarván szembenézni a tényekkel – egyoldalúan a laza munkafegyelemre, a kialakulatlan munkaszervezetre és a termelőszövetkezeti vezetőségek gyengeségére vezettek vissza. 1952 decemberében mégis rákényszerültek – ha nem akarták a bomlás általánossá válását -, hogy biztosítsák a vagyonhiánnyal zárult csoportok, vagy legalábbis egy részük számára a munkaegység-részesedések kifizetésének valamilyen lehetőségét. A kormány a szövetkezetek esedékes hiteltörlesztéseire haladékot adott, ennek folytán azok közel 350 millió forint állami segélyhez jutottak, amelyből mintegy 54 milliót közvetlenül is a kifizethető munkaegységérték összegéhez csatoltak. Ezzel a szanálási akcióval azonban csak lelassult, de nem szűnt meg a termelőszövetkezeti mozgalom bomlási folyamata, amit a termelőszövetkezeti földfelajánlások is jeleztek.

A földfelajánlások még 1949-ben kezdődtek, s akkor mindenekelőtt a gazdagparasztságnak és az úri maradékbirtokosoknak a földtől való elválasztását szolgálták. 1949 és 1953 között közel egymillió kat. hold földterülettől vált meg a gazdagparasztság, amelynek zöme 1950-re és 1951-re esett. 1950-től a kétlakiak földfelajánlása szökött magasra, amikor a minisztertanács december 10-i rendeletében az ipari munkások és a közlekedési alkalmazottak ingatlanjainak az állam részére történő felajánlásáról intézkedett. 1953 tavaszáig a kétlaki dolgozók 300 000 kat. hold földet ajánlottak fel az államnak. De 1950 után, s főleg 1952-ben, már a dolgozó parasztok is tömegesen ajánlották fel földjeiket, hogy azután az iparban, kereskedelemben vagy az állami gazdaságokban vállalhassanak munkát. A dolgozó parasztság földfelajánlása 1953 elejéig elérte a 350 000 kat. hold földet. A föld tömeges elhagyása azonban a tagosításokkal vált teljessé. A csereingatlanok mintegy 70%- át ugyanis nem művelték meg a magántermelők. S ezzel valójában összesen 3-3,5 millió kat. hold föld maradt gazdátlan az országban.

Az államnak felajánlott földeket az állami gazdaságok és a termelőszövetkezetek kapták meg használatra. De a tartalék földek hasznosítása óriási nehézségekbe ütközött, mivel munkaerő hiányában mindenki – a termelő- szövetkezet és az állami gazdaság is – szabadulni igyekezett a földtől. Sőt, rövid időn belül maguk a termelőszövetkezetek is a földfelajánlók sorába léptek. 1953 júniusában csaknem egymillió kat. holdat tett ki azoknak az állami tartalék földeknek a mennyisége, amelyeket a szocialista mezőgazdasági üzemek már képtelenek voltak „felvenni”. A dolgozó parasztság földhöz való ragaszkodásának megingatása végül is a termelési kedv, a termőterület és a termelés visszaesését idézte elő.

Az ország elégtelen mezőgazdasági áruellátása amúgy is állandóan napirenden tartotta a termelés alacsony színvonalának a problémáját. A mezőgazdasági termelés közel sem tudott olyan szintet elérni, mint amit az iparosítás – az ellátásra szorulók tömegének kiszélesítésével, továbbá a mezőgazdasági kivitel fokozásával – igényelt volna. E követelmények kielégítése nyilvánvalóan a háború előtti mezőgazdaság eredményeinek a túlszárnyalását kívánta. Ehelyett a termelés igen lassan növekedett, illetőleg lényegében megrekedt. 1948-ban a mezőgazdasági termelés a háború előttinek 80 %-át tette ki. 1953-ban a termésátlagok, bár valamelyest meghaladták a háború előtti utolsó 10 év átlagát, de a termelés mennyisége több növényféleségnél a háború előtti szint alatt maradt. Nem is szólva arról, hogy az 1953-at megelőző években rendkívül kiegyensúlyozatlanul alakult a termelés színvonala. A termelés rapszodikus ingadozását jól mutatja a két egymást követő szélsőséges esztendőben a termésátlagok alakulása: búzából 1951-ben átlag 9,7 (1952-ben 7,1), árpából 9,3 (7,5), kukoricából 14,1 (6,4), burgonyából 58,1 (30), cukorrépából 132 (67) q termett kat. holdanként. A növénytermesztésnél is kedvezőtlenebbül alakult a helyzet az állattenyésztésben, amely ágazatot 1950 és 1953 között inkább a visszafejlődés jellemezte. 1950-ben 100 kat. hold mezőgazdasági területre 23,8 számosállat jutott, és 1953-ban sem sokkal több (23,9); a közbeeső két év pedig a mélypontot jelentette (21,4, illetőleg 22,6). Az 1951-1952. évi veszteség egyfelől abból fakadt, hogy az alacsony felvásárlási árak miatt nem volt jövedelmező az állattartás és a magántermelők inkább saját fogyasztásra vágták le az állatokat, másfelől pedig a takarmányhiány miatt az állatállomány egy részét nem lehetett átteleltetni és – mivel vágási tilalom volt – tízezrével pusztultak el a sertések és a juhok, ezrével a szarvasmarhák és a lovak. Az élelmezési szempontból oly fontos sertés 100 kat. holdnyi mezőgazdasági területre jutó átlaga az 1950. évi 43,2 db-ról 1951-re 33,7 db-ra zuhant le és 1953-ban sem érte el a korábbi szintet (39,4 db).

A termelőszövetkezetek átlagos terméseredményei kalászosokból általában nemcsak elérték, hanem valamelyest meg is haladták az országos átlagot, kapásnövényekből és az állattenyésztés hozamaiból viszont alatta maradtak annak. De még a gabonafélékből sem tudták szántóföldi arányuknak megfelelően kivenni a részüket az országos árutermelésből, mert az alacsony árak miatt arra törekedtek, hogy terményfölöslegük nagyobb részét természetben osszák ki tagjaiknak. 1953-ban kenyérgabonából 17%-kal, kukoricából 9%-kal, szarvasmarhából 15%-kal és sertésből 8%-kal járultak hozzá az ország mezőgazdasági árutermeléséhez. A termelőszövetkezetek ebben az időben tehát még nem váltak a kisüzem termelési színvonalát meghaladó, a tömegtermelést biztosító árutermelő nagyüzemekké. Nemcsak a termelőszövetkezetek, de az egész magyar mezőgazdaság sem termelt annyit, mint amennyire – kiegyensúlyozott gazdasági-politikai körülmények között – képes lett volna. Ez viszont kifejezetten akadályozta az állami kenyér-, gabona- és a főbb húskészletek mennyiségi növelését, ami – a súlyos életszínvonalbeli problémákkal összefüggésben – politikai válság kialakulásához vezetett.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!