A hároméves terv bevezetésének előkészítése
(Idézet: A magyar népidemokrácia története 1944-1962)
A hároméves terv
bevezetésének előkészítése
Az 1947. március 11-i pártközi tanácskozáson megegyezés született ugyan arról, hogy a hároméves terv kidolgozásához kiindulópontul az MKP és az SZDP egyeztetett tervét kell alapul venni, de valójában akkor még a két munkáspárt által kidolgozott tervjavaslatok egyeztetésének az eredményét, illetőleg az egyeztetés befejezésének az időpontját nem lehetett pontosan előre látni. Emellett az NPP és az FKGP készülő terveit is a legteljesebb homály fedte.
A koalíciós pártok közül elsőként ezúttal is az MKP javaslata készült el, amelyet Gerő Ernő 1946. december 20-án elhangzott beszédéből ismerhetett meg a közvélemény. A kommunista párt tervjavaslata abból indult ki, hogy három év alatt mind a termelés, mind az életszínvonal tekintetében el kell érni, illetőleg valamelyest túl is kell haladni az utolsó békeév szintjét. Ennek megfelelően a mezőgazdasági termelésben a háború előtti színvonal elérését, az ipari termelésben és az életszínvonal vonatkozásában pedig a 26%-os, illetőleg a 9%-os túlhaladást jelölte meg célként. Mindehhez kb. másfél milliárd pengő (1938-as értékben) beruházását irányozta elő, ami éves átlagban a nemzeti jövedelem 11 %-át vette volna igénybe. A tervjavaslat hangsúlyozta, hogy az újjáépítést nem kívánja egyszerűen a régi helyreállítására korlátozni, korszerűbb és egészségesebb arányokat törekszik kialakítani a nemzetgazdaságban az ágazatok között és az egyes ágazatokon belül egyaránt. A kommunista párt javaslata a tervet úgy készítette elő, hogy annak kizárólag saját erőforrásból való megvalósításával számolt. Mégpedig a háborús és inflációs nyereségből származó vagyon teljes elkobzása, más szóval a vagyondézsma, valamint az erősen progresszív jövedelemadó bevezetése útján.
A Szociáldemokrata Párt a hároméves tervjavaslatát – amelynek kidolgozásában Káldor Miklós, a Labour Party neves gazdasági szakértője is közreműködött – az 1947. február 1-3-án ülésező XXXV. kongresszusán hozta nyilvánosságra. Ezután indultak meg a két munkáspárt között a tervegyeztető tárgyalások, amelyek gyors előrehaladását nehezítette az a körülmény is, hogy elég lényeges különbségek mutatkoztak közöttük a hároméves terv beruházási előirányzatait illetően. Az MKP a beruházásoknál 6113,4 millióval, az SZDP pedig 6726,9 millió forinttal számolt. Ezen belül a szociáldemokrata terv bányászati és ipari beruházási előirányzata duplája volt a kommunistákénak, viszont a kommunisták a mezőgazdasági beruházásokra kétszer nagyobb összeget kívántak fordítani, mint a szociáldemokraták. Ezenkívül az utóbbiak nem kis összegű külföldi kölcsön felvételét is tervezték hároméves tervjavaslatuk kidolgozásánál. Végül is március 20-a után több napos – különböző szintű – tanácskozás alapján sikerült a két munkáspárt közös hároméves tervjavaslatát véglegesíteni. A közös tervjavaslat három év alatt 6,3 milliárd forintos beruházást javasolt, s ebből a mezőgazdaságra 1038, a bányászatra és az iparra 1885,75, a közlekedésre 1727,2, az építkezésre és szociális célokra pedig 1649,2 millió forintot kívánt fordítani. Egyidejűleg elkészült a terv B változata is, amely 841,5 millió forintos külföldi kölcsönnel számolt.
A Nemzeti Parasztpárt vezetői alapjában véve egyetértettek a tervjavaslattal és mindössze a mezőgazdaság fejlesztését szolgáló eszközök növelését szorgalmazták. A kisgazdapárt hivatalosan szintén nem ellenezte a hároméves tervet, de vezetői egyelőre hallgattak arról, hogy az ország gazdasági újjáépítését illetően valóban a tervgazdaságra, vagy az akkor Nyugat-Európában alkalmazott ún. irányított gazdaságra gondolnak-e, amely végső fokon a tőkés gazdaság megszilárdítását volt hivatva szolgálni. Saját hároméves tervet nem dolgoztak ki, ugyanakkor a terv finanszírozása ügyében állandó kritikával illették a munkáspárti javaslatot.
Az MKP képviselői a május 9-i pártközi értekezleten jelentették be, hogy a hitelszervezet meglevő formája mellett nem látják biztosítottnak a hároméves terv végrehajtását. Félő, hogy a bankok szétforgácsolják a rendelkezésükre álló eszközöket, sőt esetleg egyenesen elvonják azokat a terv célkitűzéseitől. Ezért azt javasolták, hogy végre kell hajtani a négy legnagyobb bank (Magyar Nemzeti Bank, Magyar Általános Hitelbank, Pesti Magyar Kereskedelmi Bank és a Magyar Leszámítoló és Pénzváltó Bank) államosítását. Az MKP bankállamosítási terve azonban nemcsak az agrárpártokat, hanem a Szociáldemokrata Pártot is váratlanul érte. A pártközi tárgyaláson jelenlevő kisgazdapárti és szociáldemokrata képviselők nem fogadták el azt a kommunista érvelést, mely szerint a nagybankok államosítása a hároméves terv szerves része. Erre az MKP még ugyanezen a napon az angyalföldi munkásgyűlésen is megismételte a nagybankok államosítására vonatkozó javaslatát.
A bankok államosítása s következményei természetesen a kisgazdapárti vezetőket érintették a legérzékenyebben. Hiszen aligha lehetett kétséges számukra, hogy a párt mögött álló burzsoá körök, a „magánszektor” semmiképpen sem egyezik abba bele. Emellett a párt vezetőségének egész addig folytatott politikája és a jövőről alkotott felfogása is olyan problémákba ütközött, amelyek elől többé a „hagyományos” taktikázással már nem lehetett kitérni. Sőt, az is világossá vált, hogy személy szerint Nagy Ferenc is olyan „próbatétel” előtt áll, amely véglegesen eldöntheti politikájának és további közéleti szereplésének a sorsát. A kisgazdapárti vezetők, bár szinte egyöntetűen helytelenítették az MKP szóban forgó javaslatát, mégsem merték azt nyíltan elutasítani. Tisztában voltak ugyanis azzal, hogy a kommunista párt javaslatának az elutasításával olyan kormányzati válságot idézhetnek elő, amely könnyen az FKGP megsemmisülését vonná maga után. Éppen ezért inkább azt hangoztatták – köztük Balogh István főtitkár is -, hogy az FKGP elsősorban külföldi kölcsönök felvételével szeretné „helyettesíteni” a bankok államosítását. Ezt a célt szolgálta a GYOSZ és a TÉBE vezetőivel folytatott május 12-i tárgyalásuk is. A GYOSZ vezetői – Fellner Pál és Knob Sándor – azonban csak május 16-án voltak hajlandók a hároméves terv mellett nyilatkozni. De támogatásukat ahhoz kötötték, hogy további államosításokra, beleértve a bankokét is, nem kerülhet sor. Ezt a véleményt egyébként Nagy Ferenc is osztotta. Május 14-én – a svájci útja előtt – Tildy Zoltánnal is közölte, hogy a további államosításokhoz „semmilyen körülmények között” nem járul hozzá.
A kisgazdapárttal szembeni azonnali és határozott fellépésre azonban az MKP mégsem gondolhatott, mivel a másik két baloldali párt közül csak az NPP támogatta a nagybankok államosítását. Az SZDP elvben ugyan nem ellenezte a bankok államosítását, de vitatta annak időszerűségét, néhány vezetője pedig egyenesen tagadta. A kommunista párt május közepén – tekintettel az FKGP és az SZDP negatív állásfoglalására – elhatározta, hogy a drágaság letörése és a bankok államosítása érdekében közvetlenül a tömegekhez fordul. Kőbányán, Újpesten, Pesterzsébeten, illetőleg több budapesti és vidéki üzemben gyűléseket tervezett. A fentebbi akciók sikere szempontjából is kétségkívül nagy jelentőségű volt, hogy május 17-én a Szakszervezeti Tanács állást foglalt a bankok államosítása mellett. Május 21-én a dohánygyárak munkásai tízperces sztrájkot tartottak és a bankok államosítását követelték. Ezt követően a textilmunkások és az építőmunkások szálltak síkra a bankok államosításáért. Vidéken a pécsi és a diósgyőri gyűléseken juttatták a résztvevők kifejezésre az MKP bankállamosítási tervével való egyetértésüket. A tömegek mozgósításával egyidejűleg a kommunista párt – a pártközi megegyezés elősegítése céljából – engedményeket is kilátásba helyezett a bankok államosítását illetően. Eszerint átmenetileg az államosítás csak a belföldi részvényeket érintené, sőt a Magyar Leszámítoló és Pénzváltó Bank államosítására nem is kerülne sor, ha a bankok ellenőrzését azonnal megvalósítanák.
A május 23-i pártközi értekezlet napján – amelyen a fenti kérdésekről szándékoztak a pártok képviselői tanácskozni – az SZDP vezetősége is megtárgyalta a bankok ellenőrzésének, illetőleg államosításának a kérdését, és – nem kis meglepetésre – olyan határozatot fogadott el, hogy az egész hitelszervezet államosítását követeli. A kommunista párt ezzel természetesen egyetértett, ahhoz ragaszkodott csupán, hogy a bankok államosításának időpontja egybeessék a hároméves terv indulásával, vagyis 1947. augusztus elsejével. A Gazdasági Főtanács május 28-i ülésén különösebb vita nélkül elfogadta a bankok állami ellenőrzéséről szóló rendeletet. A bankok azonnali ellenőrzésének a megvalósítását elhatározó pártközi értekezlet után a kisgazdapárt vezetőinek nagy része úgy érezte, hogy egyelőre sikerült levenni a napirendről az államosítások ügyét, vagy legalábbis elodázni a végrehajtást. Dinnyés Lajos volt szinte az egyetlen közülük, aki ceglédi beszédében a bankok államosítása mellett szállt síkra. A kisgazdapárt magatartását azonban május utolsó napjaiban olyan esemény befolyásolta, pontosabban változtatta meg, amely döntő jelentőségű kihatással volt nemcsak a bankok államosítására, hanem az egész magyar belpolitika alakulására. Ez az esemény Nagy Ferenc miniszterelnök lemondása volt.
Nagy Ferenc bukása
és a Dinnyés-kormány megalakulása
1946 végén és 1947 elején a pártok, valamint a közvélemény figyelme döntően a belpolitikai helyzetre, s ezen belül is elsősorban a köztársaságellenes összeesküvés következményeire irányult. De a nemzetközi események ebben az időben sem „engedélyezték” számukra a teljes befeléfordulást. Az angol, amerikai, illetőleg szovjet jegyzékváltások a magyarországi belpolitikai eseményekkel kapcsolatban, valamint a Truman-elv – amelyben az USA elnöke, politikai, gazdasági és katonai eszközök igénybevételét is kilátásba helyezve, lényegében kétségbe vonta az európai, s ezen belül főleg a közép- és délkelet-európai népeknek a saját politikai rendszerük, életformájuk megválasztására vonatkozó jogát – meghirdetése, pontosabban meghirdetésének hazai fogadtatása, majd a nemzetgyűlés márciusi külpolitikai vitája arról tanúskodtak, hogy a kisgazdapárti centrum nem kíván a baloldali pártokkal megegyezésre jutni az ország jövőbeni külpolitikai orientációját illetően. A baloldali pártok ugyanis több-kevesebb határozottsággal elutasították a nyugati jegyzékek állításait a „magyar ügy”-re vonatkozóan, és a korábbinál is erőteljesebben hangsúlyozták a Szovjetunióval és a népi demokratikus országokkal való együttműködési szándékukat. Ugyanakkor az FKGP többsége inkább a Sulyok Dezső által felvetett semlegesség felé hajlott. Nagy Ferenc szintén nem óhajtott olyan külpolitikát folytatni, amely megingathatta volna az USA-nak a kisgazdapárt iránti bizalmát.
A pártközi megegyezés a belpolitikában sem mutatkozott tartósnak. Nagy Ferenc a nemzetgyűlés felhatalmazási vitájában elhangzott áprilisi felszólalásában a koalíciót változatlanul nem a munkásság és a parasztság, hanem az említettek és a „demokratikus” polgárság politikai együttműködési formájaként fogta fel. Ez kétségkívül nyílt és határozott kifejezése volt annak, hogy ő nem hajlandó a polgárságnak, vagyis a tőkéseknek a koalícióból való eltávolításában közreműködni. A koalíció és Nagy Ferenc sorsát természetesen nem elsősorban a parlamenti viták döntötték el, hanem a fakultatív vallásoktatás bevezetése és a hároméves terv előkészítése nyomán kirobbant politikai harcok.
A fakultatív vallásoktatás, s még inkább a bankok államosítása körül támadt viták, koalíciós ellentétek nyilvánvalóvá tették, hogy a magyar belpolitika minden addiginál súlyosabb válsága felé halad. A baloldal és a jobboldal érdekei között olyan mély szakadék támadt a koalíción belül, amely a pártközi megegyezések szokásos módján már nem volt többé áthidalható. S ez egyúttal azt is jelentette, hogy Nagy Ferencnek az a törekvése, mely szerint a népi demokrácia továbbfejlesztésével kapcsolatos döntéseket – a baloldalnak tett kisebb-nagyobb engedmények árán – a békeszerződés ratifikálása utáni időkre halassza el, kudarcot vallott. A miniszterelnök politikája tehát olyan zsákutcába jutott, amely egyetlen irányban sem kínált számára elfogadható megoldást, mivel egyfelől a baloldali pártok, s mindenekelőtt az MKP célkitűzéseivel való őszinte egyetértése egész addigi politikájának és magatartásának gyökeres felülvizsgálatát igényelte, illetve feltételezte volna. Másfelől a kisgazdapárti jobboldal – és általában a polgári ellenzék – mind bizalmatlanabbul szemlélte Nagy Ferencnek a baloldallal szembeni „gyengeségét” és már „erősebb kezű vezért” keresett a párton belül vagy azon kívül. A miniszterelnök már hosszabb ideje érlelődő elszigetelődését – a koalíción és saját pártján belül is – csak betetézte az a tény, hogy a baloldal politikai célkitűzéseit nem akarta, a jobboldalét pedig 1947 májusában nem merte vállalni.
Mindehhez járult, hogy a nemzetközi helyzet, a nyugati nagyhatalmak és a Szovjetunió viszonyának az alakulása, közelebbről a nemzetközi antifasiszta koalíció felbomlásának meggyorsulása, amit a Truman-elv meghirdetése indított el, sem kedvezett a Nagy Ferenc által képviselt politikának. Sőt a belpolitikai kudarcot külpolitikailag is elmélyítette. A Truman-elv meghirdetése és gyakorlata (a belga, francia, olasz stb. kommunisták eltávolítása a koalíciós kormányokból, valamint a Törökországnak és Görögországnak nyújtott katonai segélyek) után természetesen a magyarországi baloldali erők sem nézhették többé a „régi szemmel” a belpolitikai események alakulását. Létérdekük fűződött ahhoz, hogy minél előbb véglegesen magukhoz ragadják a politikai kezdeményezést, egyszer s mindenkorra kizárják a lehetőségét annak, hogy a kisgazdapárt, illetőleg Nagy Ferenc és hívei Magyarországon is esetleg a francia—olasz „példával” kísérletezzenek.
A baloldal fellépésére az alkalmat közvetlenül kétségtelenül a szovjet kormánynak Nagy Ferenc jegyzékére adott válasza szolgáltatta. A miniszterelnök ugyanis még Svájcba történt május 14-i elutazása előtt – Schoenfeld budapesti amerikai követtel egyetértésben – jegyzékben kérte a szovjet kormányt, hogy Kovács Bélát adja ki a magyar hatóságoknak. A szovjet elutasító válasz megérkezése után Rákosi Mátyás ügyvezető miniszterelnökhelyettes május 28-án összehívta a minisztertanács rendkívüli ülését, ahol a kormány tagjai megismerkedhettek a jegyzékhez csatolt ama kihallgatási jegyzőkönyvekkel is, amelyek Nagy Ferencre vonatkozóan is terhelő vallomásokat tartalmaztak. A minisztertanács ezek alapján Nagy Ferenc azonnali hazahívása mellett döntött. Nagy Ferenc miniszterelnök azonban 1947. május 30-án- hazajövetel helyett – a berni magyar követségen megírta lemondását.
A Nagy Ferenc bukását követő nyugati, főleg hivatalos amerikai nyilatkozatok és a külföldi polgári sajtóban lábrakapott ellenséges szándékú híresztelések és rágalmak természetesen nem maradtak hatás nélkül a magyar közvéleményre. A polgári jobboldalra mért csapás azonban olyan súlyos volt, hogy az egyelőre képtelen volt komolyabb akciókra. Ugyanakkor a baloldali pártok mellett az FKGP új vezetői – élükön Dobi Istvánnal -, sőt a Polgári Demokrata Párt és a Magyar Radikális Párt is a belpolitikai helyzet mielőbbi konszolidálása mellett foglalt állást. Ez a körülmény nagymértékben elősegítette a belső viszonyok rendezését, de kétségtelenül ebbe az irányba hatott az is, hogy a nyugati nagyhatalmak – fenyegetéseik ellenére – konkrét lépésekhez nem folyamodtak, hivatalosan nem tagadták meg a Nagy Ferenc – kormányt felváltó Dinnyés-kormány elismerését sem.
A köztársasági elnök 1947. május 31-én nevezte ki Dinnyés Lajost miniszterelnöknek. Az új kormány összetételében mindössze annyi változás történt, hogy Gyöngyösi Jánost Mihályfi Ernő váltotta fel a külügyminiszteri székben, aki azonban a tájékoztatásügyi tárcát is megtartotta. Ezenkívül az annyi „politikai vihart” átélt Balogh István szintén megvált miniszterelnökségi államtitkári tisztétől. Így a Nagy Ferenc lemondásával keletkezett kormányválság, legalábbis formálisan, a lehető legrövidebb időn belül megoldódott. A volt miniszterelnököt június 2-án Varga Béla, a nemzetgyűlés elnöke – és egyben a kisgazdapárti centrum utolsó vezéralakja – is követte nyugatra. A nyugati fővárosokban működő magyar követségek vezetőinek és beosztottainak nagy része szintén közösséget vállalt Nagy Ferenccel és megtagadta a Dinnyés-kormány elismerését, illetőleg diplomáciai képviseletét. Az elsők között mondott le Gordon Ferenc berni, Auer Pál párizsi, Szegedi Maszák Aladár washingtoni és Andaházy Kasnya Béla ankarai követ.
Dinnyés Lajos miniszterelnök június 10-én mutatkozott be a nemzetgyűlésben, és ismertette kormánya programját. Dinnyés meggyőzően cáfolta azokat a híreszteléseket is, amelyek elsősorban külföldön terjedtek el és megpróbálták kétségbe vonni az új kormány megalakulásának törvényességét. Megállapította, hogy kormánya elismeri a magántulajdont, az egyén szabadságát és jogait, s biztosítja a teljes nemzeti szuverenitást és függetlenséget. Ezután a miniszterelnök részletesen ismertette a kormány kül- és belpolitikai célkitűzéseit. Ez utóbbiakat illetően mindenekelőtt a szomszéd népekkel való barátság és együttműködés megszilárdítását jelölte meg feladatul. A belpolitikában viszont a hároméves terv megvalósítását tekintette a legfontosabb teendőnek, s ezzel összhangban a nagybankok államosítása mellett foglalt állást. Kilátásba helyezte – egyebek mellett – a közigazgatás reformját is. A művelődéspolitika terén pedig az általános iskola fejlesztését állította első helyre. A koalíciós pártok képviselői – a kormányprogram vitája során – kivétel nélkül támogatásukról biztosították az új kormányt.
A Dinnyés-kormány terjesztette be a hároméves tervről szóló törvényjavaslatot, amelyet a nemzetgyűlés július 1-én emelt törvényerőre. Így a hároméves terv végrehajtása 1947. augusztus 1-én – az MKP korábbi célkitűzésének megfelelően – megkezdődhetett.
A Párizsban még 1947. február 10-én kötött békeszerződés ratifikálására is a Dinnyés-kormány hivatalba lépése után került sor. A törvényjavaslat vitáját június 24-én kezdte meg a nemzetgyűlés. A törvényjavaslat legfontosabb előírásai megegyeztek azokkal a döntésekkel, amelyeket a fegyverszüneti egyezmény rögzített. A nemzetgyűlési vitában Mihályfi Ernő külügyminiszter képviselte a kormány álláspontját. Higgadt és mértéktartó előadásában nem titkolta el a békeszerződés ellentmondásait, különösen a nemzetiségi kérdés rendezetlenségével kapcsolatos aggodalmait. Ugyanakkor határozottan elítélte azokat a jobboldali kísérleteket, kétszínű megnyilatkozásokat, amelyek a törvényjavaslat feletti vitában elhangzottak és valójában csak újabb bel- és külpolitikai nehézségeket, konfliktusokat idézhettek elő. A külügyminiszter világosan és egyértelműen megfogalmazta Magyarországnak a békeszerződés ratifikálása utáni időben követendő külpolitikáját is: „Új kormányunk külpolitikájának az alapja az őszinte és fenntartás nélküli barátság szomszédainkkal, a dunai államokkal és elsősorban a szomszéd nagyhatalommal, a Szovjetunióval.”
A Dinnyés-kormány a ratifikációs törvényjavaslatnak a nemzetgyűlés által történt megszavaztatásával egyik legnehezebb feladatát oldotta meg. A szavazás azonban nem fejezte ki hűen a pártoknak, a különböző politikai irányzatoknak a békeszerződésről alkotott véleményét. A kommunista párt és általában a baloldal, sőt ide lehet sorolni az FKGP egy részét is, a békeszerződés ratifikálásában a népi demokratikus rendszer megszilárdításának, nemzetközi elismerésének fontos tényezőjét látta. Ezzel szemben a különböző polgári jobboldali csoportok tulajdonképpen már a ratifikációs vitát is politikai céljaik népszerűsítésére igyekeztek felhasználni.
A Dinnyés-kormány a hároméves terv törvénybe iktatásával és a békeszerződés ratifikálásával lényegében teljesítette feladatát. Ezek után már nagyobb jelentőségű kérdés – a választójogi törvénytervezetet kivéve – nem került a nemzetgyűlés elé. 1947. július 25-én Tildy Zoltán köztársasági elnök feloszlatta a parlamentet, hogy az – újabb választások alapján – olyan törvényhozásnak adja át a helyét, amely majd kedvezőbb lehetőségeket nyújt azoknak a törvényhozási feladatoknak a megoldására, amelyek közelebb hozhatják a néphatalom végleges győzelmének időpontját Magyarországon.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!