Az 1945. november 4-i nemzetgyűlési választások
(Idézet: A magyar népidemokrácia története 1944-1962)
Az 1945. november 4-i
nemzetgyűlési választások
A választási előkészületek egyik legfontosabb eseménye annak a választójogi törvénynek a megalkotása volt, amelynek alapján a tervezett budapesti törvényhatósági és nemzetgyűlési választásokat le lehetett bonyolítani. Az Ideiglenes Nemzeti Kormány a belügyminiszter által előterjesztett választójogi javaslatokat – az erre a célra összehívott pártközi értekezlet módosításait figyelembe véve – 1945. augusztus 28-án és 31-én véglegesítette. Ezzel a kormány határozatra emelte azt a sokat vitatott javaslatot is, mely szerint minden 20. évét betöltött magyar állampolgár választó és választható is egyben. Az elfogadott határozat a jobboldali elemeknek úgyszólván csak a töredékét zárta ki a választójog gyakorlásából. Ez utóbbi kérdés ilyen alakulásában azonban nem annyira a pártonkívüli miniszterek, valamint a kisgazdapárt ereje és magatartása játszotta a meghatározó szerepet, hanem a nemzetközi helyzet, s ezen belül is elsősorban Potsdam „szelleme”. A kizárási indokok jelentős korlátozása mellett lényegében minden más kérdést többé-kevésbé kompromisszumos alapon döntöttek el a pártok. Így az FKGP tudomásul vette, hogy a budapesti törvényhatósági választásokat rendelet fogja szabályozni, viszont kivívta, hogy a nemzetgyűlési választásokat választójogi törvény alapján bonyolítsák le. Ugyanakkor a kommunista párt elérte, hogy a budapesti törvényhatósági választásokat a nemzetgyűlési választások előtt, október 7-én megrendezik.
Az 1945. szeptember 12-én nemzetgyűlési vitára bocsátott választójogi törvényjavaslat alapelveiben és szellemében lényegében megegyezett az alig két héttel azelőtt megjelent választási rendelettel. Az Ideiglenes Nemzetgyűlés – a funkciójából adódó különbségek mellett – néhány ponton, egyéb vonatkozásában is módosította a törvényjavaslatot. Míg a rendelet előre megszabta a törvényhatósági bizottságok, valamint a községi képviselőtestületek tagjainak létszámát, addig a törvény csupán azt írta elő, hogy a 16 választókerületben minden 12 000 érvényes szavazatra 1 mandátum jut. A törvény nem általában a 600/1945. ME. sz. rendelet 5. §-a alá esőket zárta ki a választójogból, hanem kizárólag azokat, akiknél „az elkobzási eljárás megindult”. Szigorítást jelentett viszont a rendelettel szemben az, hogy nem 22, hanem 25 volt jobboldali, fasiszta egyesület országos tisztségviselőit fosztotta meg választójoguktól. Hasonló sors várt továbbá azokra is, akiket az igazolási eljárások során foglalkozásuk gyakorlásától egy évnél hosszabb időre tiltottak el. A választójogi törvény, szelleme és betűje szerint, nemzetközi viszonylatban is igen demokratikus jellegű törvényalkotás volt. Legfeljebb abban a vonatkozásban nem járt el demokratikusan, hogy azokat is kirekesztette a választójogból, akik a felszabadulás előtt német nemzetiségűnek vallották magukat. Ettől eltekintve inkább azzal veszélyeztette a népi demokrácia érdekeit, hogy túlságosan is bőkezűnek bizonyult a választójog odaítélésénél.
Mielőtt a nemzetgyűlési választások időpontját a belügyminiszter nyilvánosságra hozta volna, feltétlenül tisztázni kellett, hogy a függetlenségi front pártjai mellett más pártok indulnak-e a választásokon. A választójogi törvény ugyanis ezt lehetővé tette. De ilyen pártok indulását a törvény az Országos Nemzeti Bizottság hozzájárulásától tette függővé. Az ONB 1945. szeptember17-i ülésén bírálta el a választásokon indulni kívánó pártok kérelmét. Minden különösebb vita nélkül engedélyezte a Magyar Radikális Párt indulását, amely zömmel fővárosi baloldali radikális értelmiségieket és kispolgárokat tömörített soraiba. Demokrata Néppárt elnevezéssel azonban két kérelem is érkezett az ONB-hez. Az egyiket Barankovics István, a másikat gróf Pálffy József nyújtotta be. Az ONB Barankovics kérelmét fogadta el, feltehetően azzal a meggondolással, hogy a Barankovics-féle Demokrata Néppárt baloldalibb színezetű lesz és valamelyest lazább kapcsolatok fűzik a katolikus klérushoz is. Az ONB a Pálffy-féle Demokrata Néppárton kívül elutasította egyébként a Nemzeti Demokrata Párt nevű csoport jelentkezését is. A Barankovics-féle Demokrata Néppárt azonban nem vett részt sem a választási kampányban, sem a választásokon. A katolikus egyház vezető körei, élükön Mindszenty hercegprímással, a jobboldal egységének megbontását látták egy polgári ellenzéki párt indulásában, ezért az új párt alakítására irányuló korábbi elképzeléseiket elvetették és a kisgazdapárt támogatása mellett foglaltak állást. Ennek megfelelően a Demokrata Néppárt jelöltjei valamennyien a kisgazdapárt listáján indultak.
Az ONB döntése után néhány nappal a belügyminiszter 1945. november 4-re tűzte ki a nemzetgyűlési választások időpontját.
A kommunista párt 1945. szeptember 23-án nyilvánosságra hozott választási programja lényegében a májusi pártértekezlet határozatain alapult. A párt változatlanul az ország újjáépítését tekintette a központi feladatnak. Ezt a célt szolgálta a hároméves újjáépítési terv meghirdetése is. A háború okozta sebek begyógyítása és az infláció megszüntetése mindenekelőtt a kötött gazdálkodás következetesebb érvényesítését igényelte. Ezzel összefüggésben merült fel a függetlenségi front államosítási programjának végrehajtása és a tőke ellenőrzésének szélesebb alapokon nyugvó megvalósítása is. Ez a követelés legközvetlenebbül a munkástömegek érdekeit szolgálta és azok támogatását igényelte. Falun a földek telekkönyvi tulajdonba való átadásának követelése az újbirtokosok legfőbb kívánságával volt összhangban, sőt a mezőgazdaság termelési színvonalának emelését célzó egyéb javaslatok a szélesebb paraszti rétegekre is kedvezően hatottak. A szövetkezeti gondolat felvetése azonban még korainak tűnt. Nem növelte, hanem csökkentette a fentebb említett javaslatok és paraszti követelések fogadtatását, kedvező visszhangját. A párt világosan és egyértelműen foglalt állást a vallásszabadság biztosítása, valamint a család intézményes védelme mellett. A kommunista párt a magyar demokrácia győzelmének, s az ennek megfelelő kormányzat létrehozásának a biztosítékát a munkásegységben, a munkásság és a parasztság szilárd szövetségében látta.
A Szociáldemokrata Párt nem dolgozott ki külön választási programot, hanem a XXXIV. kongresszusán elfogadott munkatervét igyekezett népszerűsíteni. Az MKP választási programja és az SZDP munkaterve között – az eredeti rendeltetésükből és jellegükből adódó eltérések mellett – egyéb különbségek is mutatkoztak. Nem volt kétséges, hogy a Szociáldemokrata Párt is az ország újjáépítését tekinti a legfontosabb belpolitikai feladatnak. Ennek ellenére csupán vázlatosan körvonalazta az újjáépítés feltételeit, távlatait. Az azonnal megoldásra váró feladatok közé fel sem vette az infláció megszüntetését, valamint a közellátás biztosítására igénybe veendő eszközöket. Elvileg nem zárkózott el a kötött gazdálkodás bevezetésétől, elsősorban az ipar és a kereskedelem területén, de a mezőgazdaságot ebből a szempontból szinte teljesen figyelmen kívül hagyta. Állást foglalt a földreform végrehajtása érdekében a telepítések és a földbirtokrendezés mellett, ugyanakkor még említést tett sem a kiosztott földek telekkönyvi tulajdonba adásáról. Az SZDP munkaterve a gyáripart a „jóhiszemű és aktív magántőke” támogatásával kívánta talpra állítani. A kommunista párt ezzel szemben a magánvállalkozás érdekeinek a nemzetgazdasági érdekeknek való „alárendelését” húzta alá. Az SZDP szintén hirdette a fasizmus maradványainak következetes felszámolását, de még csak említést sem tett a közigazgatás megtisztításának szükségességéről. A szociáldemokrata „választási program” leggyengébb pontja vitathatatlanul a parasztsággal kapcsolatos. A belterjes gazdaság és a nagyüzem előnyeinek kidomborítása a parasztság alig néhány hónappal korábban földhöz jutott részében nem kelthetett még megfelelő visszhangot. A dolgozó parasztság többi részét pedig, a földmunkásságot kivéve, ugyancsak nem túlságosan lelkesítették a párt munkatervének célkitűzései.
Ilyen körülmények között különleges jelentőségre tett szert az a kérdés, hogy a Nemzeti Parasztpárt milyen választási programmal lép fel. Az NPP a földreform végrehajtását csak az első lépésnek tekintette a parasztság helyzetének megjavításában. Sőt azt is világosan leszögezte, hogy a földreform végrehajtásával, a kiosztható földek korlátozott mennyisége miatt, a jogos igényeket csak részben lehetett kielégíteni. A párt az új birtokosok számára vetőmagellátást, állatállomány-juttatást és mezőgazdasági felszerelések biztosítását követelte. Síkraszállt továbbá a paraszti beruházásokhoz szükséges hosszú lejáratú és kamatmentes kölcsönért, valamint a mezőgazdasági gépgyártásnak a paraszti kisbirtok igényeihez való igazításáért. A dolgozó parasztság gazdasági felemelkedését elősegítő „igazi” termelő- és fogyasztási szövetkezetek létrehozását sürgette, de ezzel egyidejűleg a belterjes gazdálkodást folytató, egyéni művelésen alapuló, a parasztság magántulajdonára épülő kisbirtokrendszer fenntartása mellett is állást foglalt. Az NPP a középrétegek közül az értelmiség iránt tanúsított megkülönböztetett érdeklődést. Ezzel összefüggésben merült fel újra a párt nemzeti jellege kidomborításának igénye. Sőt nemcsak felmerült, de egyes parasztpárti politikusok kifejezetten nacionalista vagy nacionalista ízű hangokat is megütöttek a választási program népszerűsítése során. Az NPP választási programja a szegény- és a kisparasztság számára kétségtelenül valamivel gazdagabbnak és vonzóbbnak is tűnt, mint a munkáspártok hasonló jellegű követelései. De a középparasztságnak valójában az NPP sem tudott túlságosan sokat mondani.
A kisgazdapárt választási programjának középpontjában a polgári demokrácia és a polgári életforma „örök eszméi” álltak. A párt nem annyira gyakorlati politikai követelések megvalósításáért szállt tehát síkra, hanem mindenekelőtt az „életformáért”. Ennek megfelelően a tőkés magántulajdon védelme mellett – a vállalkozás szabadságának hirdetésétől kezdve a politikától mentes közigazgatáson keresztül a félelem nélküli életig – minden olyan követelést felvett választási programjába, amely hathatott a burzsoáziára, a kispolgárságra, a tisztviselőkre, minden „pesti polgárra”.
Az FKGP a polgári egységet vidéken a paraszti egység létrehozására irányuló törekvéssel helyettesítette. S ezzel összhangban a magántulajdon védelmének jelszavát a paraszti tulajdon védelmére alkalmazta, a polgári egységet pedig a paraszti egység, illetőleg a „nemzeti egység” jelszavával váltotta fel. A kisgazdapárt már a választási küzdelmet megelőzően is tagadta osztálypárt jellegét. A párt osztályok felettiségének hangsúlyozása a választási küzdelem során még nagyobb szerepet kapott. A nemzeti és hazafias érzelmek ápolásának jelszava viszont a legtöbb esetben erőteljes nacionalizmusba torkollott. De az FKGP még ezzel együtt sem érezte önmagában elég hatékonynak az általa kiadott nemzeti egység jelszavát a paraszti-polgári egységfront megteremtése szempontjából. Ezért a vallásgyakorlat szabadságának a védelmét is bevonta választási propagandájába. A fenntebbi követelések, illetőleg jelszavak a valóságban persze csak „keretét” jelentették annak a kisgazdapárti választási propagandának, amely sok helyen – főleg vidéken – a kifejezetten kommunista- és szovjetellenes agitáció formáját öltötte magára.
A függetlenségi front pártjaival nagyjában egyidejűleg a Polgári Demokrata Párt, illetőleg a Magyar Radikális Párt is nyilvánosságra hozta – zömmel a városi polgárság középső és alsó rétegeinek szóló – választási programját.
Az 1945 szeptemberétől kezdődő választási gyűléseken a pártok általában választási programjaikat népszerűsítették, de sok esetben túl is mentek azon. A hallgatóság összetételének megfelelően esetenként felvetettek új kérdéseket, vagy pedig olyan módon magyarázták célkitűzéseiket, amit az írásos forma már „nem bírt” volna el. A választási küzdelem, bár közvetlenül a választók minél nagyobb számának a megnyeréséért folyt, ugyanakkor valamennyi párt a választók körében kifejtett tevékenységét igyekezett saját szervezeti megerősödésével is összekötni.
A budapesti törvényhatósági választásokon, amelyek 1945. október 7-én zajlottak le, a kisgazdapárt szerezte meg az abszolút többséget (50,54%). Ugyanakkor a Dolgozók Egységfrontja, a két munkáspárt közös listája a szavazatok 42,76%-át kapta. A többi párt – NPP, PDP, MRP – nem ért el számottevő eredményt. A fővárosi törvényhatósági bizottságban így az FKGP 121, az MKP és az SZDP együttesen 103, a Polgári Demokrata Párt 9, a Nemzeti Parasztpárt 5 és a Magyar Radikális Párt 2 helyet biztosított magának.
Az FKGP a budapesti törvényhatósági választások eredményének ismeretében korábbi elképzeléseinél is biztosabb győzelmet várt a nemzetgyűlési választásokon. A kommunista párt a budapesti választások tanulságaként a kisgazdapárt elleni általános támadás megindítása és a polgári jobboldallal szembeni erélyesebb fellépés mellett foglalt állást. Taktikai okokból, Budapest „visszahódítása” érdekében egyetértett az SZDP-nek a külön listára vonatkozó javaslatával. Ez azonban nem érinthette a két munkáspárt korábbi együttműködését. De a választási küzdelem nem kedvezett a baloldali pártok együttműködésének. Az SZDP külön listája és sok tekintetben középpárt jellegű választási propagandája érezhetően távolította a két munkáspártot egymástól. Sok tekintetben hasonlóan alakult a kommunista párt és a parasztpárt viszonya is. Az NPP és az SZDP is, bár nem azonos módon és mértékben, a politikai életben keletkezett két ellentétes pólus – az MKP és az FKGP – között igyekezett elhelyezkedni és ez utóbbi pártok egymás elleni harcát is a maga javára kihasználni a választási küzdelemben. Ugyanakkor a kommunista párt és a kisgazdapárt választási harca olyan arányokat és jelleget öltött, hogy az újabb válsággal fenyegetett. A polgári jobboldal egyre kiteljesedő egysége arra indította a demokratikus pártok baloldali vezetőit, hogy a politikai válsággal felérő helyzetből valamilyen kiutat találjanak.
1945. október 16-án a SZEB elnökének közreműködésével tárgyalások kezdődtek a függetlenségi front pártjai között a belpolitikai helyzet normalizálására és a túlfeszített választási küzdelem higgadtabb mederbe való terelésére. A pártközi tárgyaláson szóba került a kormány választások előtti átalakítása, továbbá az a javaslat, hogy az MNFF pártjai közös listával vegyenek részt a nemzetgyűlési választásokon. A közös listát és a mandátumok előzetes elosztásának a gondolatát a résztvevők – bár nem utasították el – elég vegyes érzelmekkel fogadták. S különösen akkor váltak nyilvánvalóvá az ellentétek a pártok vezetői között, amikor a szóban forgó javaslatok konkretizálására került a sor. A választási szövetség meghiúsulásának azonban nemcsak, sőt tulajdonképpen nem is elsősorban belpolitikai, hanem külpolitikai okai voltak: mégpedig a nyugati hatalmak beavatkozása. Anglia és az USA ugyanis a közös listáról való lemondástól tette függővé a kilátásba helyezett diplomáciai elismerést, az egyik alapvető feltételét a Magyarországgal megkötendő békének. Ilyen körülmények között született meg azután egy olyan közös nyilatkozat terve, amelyben a pártok kifejezik a választások utáni kormányzásban közösen vállalt felelősségüket és körvonalazzák a létrehozandó koalíciós kormány programját is.
A függetlenségi front pártjainak választási kiáltványa október 25-én jelent meg. A kisgazdapárt hivatalos vezetőinek magatartásától függetlenül a képviselőjelöltek, s főleg a klérus emberei, változatlan tartalmú és jellegű agitációt folytattak. Ezzel biztosították – tekintet nélkül a pártok közös választási felhívására – a kisgazdapárti választási propaganda folytonosságát és a jobboldal felsorakozását a párt mögött. Mindszenty hercegprímás 1945. október18-i pásztorlevele pedig csak betetőzte, véglegesítette a jobboldal egységének létrejöttét. A pásztorlevél lényegében egyenlőségi jelet tett a népi demokrácia és a fasizmus közé, s egyenesen a népi demokráciával és ezen belül a baloldallal szembeni fellépésre hívta fel a katolikus hívőket. A pásztorlevelet az ország legtöbb katolikus templomában már a választások előtti héten felolvasták, sőt olykor nem is egy alkalommal. De a papság sok helyütt gondoskodott a november 4-én történő felolvasásáról is. Ezek után már nem volt meglepő, hogy a hívők – az ország számos helyén – egyenesen a templomból járultak a szavazóurnákhoz, úgy, ahogy Lentikápolnán: itt „négyes sorokban mentek az emberek, mint a katonák, szavazni”.
A november 4-i választásokon 4 774 653-an (92,4%) járultak az urnákhoz és 4 730 409 érvényes szavazatot adtak le. Az érvényes szavazatok pártonkénti megoszlása az alábbi képet mutatta:
| A párt neve | Szavazatok száma | Szavazatok arány (%) |
| Nemzeti Parasztpárt | 325 284 | 6,87 |
| Magyar Radikális Párt | 5 757 | 0,12 |
| Polgári Demokrata Párt | 76 424 | 1,62 |
| Magyar Kommunista Párt | 802 122 | 16,95 |
| Független Kisgazdapárt | 2 697 508 | 57,03 |
| Szociáldemokrata Párt | 823 314 | 17,41 |
A fentebbiek alapján az FKGP 245, az MKP 70, az SZDP 69, az NPP 23 és a PDP 2 mandátumot mondhatott magáénak. Az MRP nem jutott mandátumhoz. A nemzetgyűlés első ülése azonban az ország közéleti és szellemi vezető személyiségei közül még további 12 képviselőt választott tagjai sorába.
Az 1945. november 4-i nemzetgyűlési választások lényegében tisztázták a politikai erőviszonyokat Magyarországon. Ezúttal is a kisgazdapárt szerezte meg a szavazatok abszolút többségét. A három baloldali párt megkapta a szavazatok 42%-át, amely azt jelentette, hogy őket többé már nem lehet mellőzni az ország sorsa feletti döntések meghozatalánál. A baloldal súlyát növelte az a körülmény is, hogy a győzelmet megszerző kisgazdapárton belül olyan balszárny helyezkedett el, amely továbbra is vállalta a baloldali pártokkal megvalósított együttműködést. A függetlenségi fronton belüli baloldali egység döntő tényezője volt az ország politikai életének.
A választásokkal egyidejűleg azonban befejeződött a polgári jobboldal egységének kialakulása is, amelynek képviseletét a kisgazdapárt jobbszárnya látta el. Az FKGP centruma – a függetlenségi front baloldalától jobbra helyezkedett el – az adott körülmények között lényegében külön erőt képviselt, mégpedig a falusi burzsoázia vezetése alatt felsorakozott tulajdonos parasztság tömegeit.
A munkásosztály, a szegény- és kisparasztság jelentős része, valamint a városi kispolgárság és az értelmiség egy része a választásokon a baloldali pártok mellett foglalt állást. A falusi és városi középrétegek döntő többsége azonban olyan pártra adta le szavazatát, amelyben a falusi burzsoázia mellett a városi burzsoázia és a régi uralkodó osztályok úgyszólván minden csoportja és irányzata megtalálható volt.
A választások után létrehozandó kormány a bal- és a jobboldal első erőpróbájának ígérkezett. A kisgazdapárti centrum állásfoglalása a koalíciós kormányzás mellett arra utalt, hogy a politikai és társadalmi fejlődés, vagyis végső fokon a baloldal esélyei ígérkeznek a jövőre nézve kedvezőbbeknek. A kisgazdapárti centrum és a jobbszárny összefogásának veszélye ezzel még korántsem múlt el, legfeljebb elodázódott. Csak bonyolult és hosszadalmas politikai küzdelmek tisztázhatták a tulajdonos parasztság végleges állásfoglalását. Ennek a tisztázásnak a szempontjából is a legidőszerűbb feladat a kormány programjának megfogalmazása, elfogadása és végrehajtása volt.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!