A belpolitikai erőviszonyok alakulása
(Idézet: A magyar népidemokrácia története 1944-1962)
Döntő lépések
Az MKP Politikai Bizottsága 1947 szeptemberében foglalkozott a gazdasági élet problémáival és javaslatokat dolgozott ki a helyzet megjavítására. E javaslatok a legszigorúbb takarékosságot kérték a költségvetés egyensúlyának a biztosítására. Ugyanakkor a Politikai Bizottság elhatározta azt is, hogy kezdeményezi a Nehézipari Központ és a Magyar Állami Szénbányák átszervezését, valamint szorgalmazza a – még 1947 nyarán kiharcolt – bankállamosítás november végére történő végrehajtását. Ez utóbbi megvalósítása kétségtelenül a „gazdasági fordulat” egyik alapvető tényezője volt.
A minisztertanács október végén fogadta el a nagybankok államosításáról szóló törvényjavaslatot, amelyet az országgyűlés a november 12-21-i ülésein tárgyalt meg. Az 1947: XXX. tc. értelmében állami tulajdonba kerültek a nagybankok – a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank, a Magyar Általános Hitelbank, a Magyar Leszámítoló és Pénzváltó Bank, a Pesti Hazai Első Takarékpénztár, a Belvárosi Takarékpénztár, az Angol-Magyar Bank, a Dunavölgyi Bank és a Községi Takarékpénztár -, valamint az érdekeltségi hálózatukba tartozó ipari és kereskedelmi vállalatok. Ez utóbbi következményeként jött létre az állami kereskedelem, amelynek vállalatai a belföldi nagykereskedelmi forgalom jelentős hányadát, valamint a külkereskedelem több mint 30%-át bonyolították le. A nagybankok köztulajdonba vételével a pénzintézetekben tartalékolt tőkék túlnyomó része is közvetlenül állami kezelésbe került. Ezzel a hitelélet állami szabályozása megszilárdult.
A nagybankok és az érdekeltségükben volt vállalatok államosításával alapvető változások következtek be a nemzetgazdaság szerkezetében. A bánya- és gyáriparban dolgozóknak mintegy 60%-át az állami szektor foglalkoztatta. A nagyüzemi közlekedésben teljes egészében, a hiteléletben pedig döntő mértékben az állami szektor vált uralkodóvá. Ezek a változások természetesen lényegesen módosították az államkapitalista szektor jellegét is.
1947 végén a kommunista pártban vita bontakozott ki a gazdasági struktúra értékelése és a követendő gazdaságpolitika tekintetében. 1947 novemberében az MKP Politikai Bizottsága által kiküldött bizottság, Gerő Ernő vezetésével, javaslatot készített a gazdaságpolitikai irányelvekre vonatkozóan. Ez a javaslat – egyebek mellett – hangsúlyozta, hogy az államhatalom jellege s a gazdaságirányítást biztosító központi szervek megléte miatt nem lehet a gazdasági struktúrát kapitalistának feltüntetni. Ezzel szemben Nagy Imre azt fejtette ki az irányelvekkel kapcsolatos felszólalásában, hogy ha az államosítást a munkásosztály által vezetett népi hatalom végrehajtja, az „demokratikussá teszi” ugyan azt, de a termelés kapitalista jellegén nem változtat. A pártvezetőség elutasította Nagy Imre felfogását. „Ma határozottan állíthatjuk – szögezte le Gerő Ernő 1947. december 19-i előadásában hogy hazánk nem kapitalista úton halad többé, mert átlépte a Rubicont a polgári és a népi demokrácia között.” Ugyanakkor újból aláhúzta azt is, hogy az államosított vállalatok már nem kapitalista, hanem „lényegében szocialista, bár még nem következetesen szocialista gazdasági rendszer alapját” jelentik.
A hatalom jellegében bekövetkezett forradalmi változást tudatosította az MKP 1948. január 10-i országos értekezlete is, amely kiadta a jelszót: „Tiéd az ország, magadnak építed!” Ezt a gondolatot, a bekövetkezett változás jelentőségét méltatta Kádár János is a konferenciát megnyitó beszédében: „Hazánk és népünk belső politikai és gazdasági viszonyaiban lényeges változás állott be. A fejlődés új, magasabb lépcsőfokára értünk, felzárkóztunk az előttünk haladókhoz, demokratikus szomszédainkhoz: szilárdan a népi demokrácia útjára léptünk, a szocializmus építésének útjára.” Ennek adott nyomatékot az egész konferencia munkája, amely megerősítette azt a felfogást, hogy a népi demokráciával egyben a szocializmust is építjük. Ezzel pedig olyan új erőforrások nyílnak meg, amelyek további, „nagyobb győzelmekre, demokráciánk és benne pártunk hatalmas erősödésére fognak vezetni”.
Az MKP Politikai Bizottsága 1948 februárjában ismételten megvitatta a gazdaságpolitikai irányelveket és – a gazdasági struktúra beható elemzése alapján – megállapította, hogy az országban négyféle „szektor” van egymás mellett: 1. egyszerű árutermelő, ide tartoznak a nem kulák parasztgazdaságok és a kisipar; 2. tőkés; 3. államkapitalista; 4. szocialista, amelybe az államosított és az állami kezelésbe vett üzemek, szövetkezetek stb. sorolhatók. A Politikai Bizottság ugyanakkor azt is leszögezte, hogy az említettek közül „súlyban és jelentőségében legfontosabb a szocialista szektor, amely már rányomja bélyegét az egész magyar nemzetgazdaságra”. S ez azt jelentette, hogy a magyar nemzetgazdaság már letért a kapitalizmus útjáról és folytonos, szakadatlan harcban a még jelentékeny kapitalista szektorral, fokozatosan a szocialista termelési viszonyok megvalósítása felé halad. A párt 1948 elején foglalkozott azoknak a módszereknek a kidolgozásával is, amelyek segítségével a gazdasági életben a további fokozatos átmenetet biztosítani lehetett. Eszerint az állami és magánszektor küzdelmében a politikai, s ha szükségessé válik, az adminisztratív eszközöket kell kombinálni a szorosan vett gazdasági módszerekkel. Ennek a gazdaságpolitikának a fő célkitűzése az állami szektor fölényének a biztosítása és bizonyítása volt a magánszektorral szemben.
A belpolitikai erőviszonyok alakulása mellett azonban a nemzetközi helyzet, s ezen belül a környező népi demokratikus országok fejlődése szintén befolyásolta a gazdasági téren végbemenő változások ütemét és módját. Miután a népi hatalom továbbfejlesztésének feltételei nemzetközileg is érlelődtek, ez a körülmény természetesen meggyorsította a hazai belső fejlődést is. Gerő Ernő 1948. március 3-án – a Politikai Bizottság részére készített előterjesztésében – a következőkkel indokolta a gazdaságpolitika felülvizsgálását: „A belpolitikai és nemzetközi helyzet lehetővé teszi, hogy az államosítások terén az iparban és részben a kereskedelemben eredeti elgondolásainktól eltérően újabb komoly lépést tegyünk előre.” Kezdetét vette tehát az ipari burzsoázia kisajátításának második döntő szakasza.
1948. március 25-én államosították nálunk a száznál több munkást foglalkoztató ipari üzemeket. A végrehajtott államosítások a magyar gazdasági élet, a hazai gyáripar történetének legnagyobb horderejű intézkedései voltak. Az államosítások 594 vállalatot és több mint 160 000 munkást érintettek. A kormánynak ezzel a lépésével a társadalmi tulajdon a gyáriparban és az egész népgazdaságban uralkodóvá vált. Ezután a bányászatban és a kohászatban a munkások közel 100%-a, a vas-, a fém- és a gépiparban 91 %-a, a villamosenergia-termelésben 98%-a, az építőanyagiparban és a nyomdaiparban 92%-a állami tulajdonban levő üzemekben dolgozott. De a könnyűiparban is, ahol addig a munkások 77 %-a a tőkésvállalatok alkalmazásában állt, ez az arány az államosításokkal 25%-ra csökkent. Mégpedig a bőriparban 91%-ról 13%-ra, a gumiiparban 100%-ról 6,5%-ra zsugorodott. Csupán a kisebb üzemtípusokat nagyobb számban felmutató iparágakban maradt jelentősebb a tőkés szektor aránya, így a papíriparban 46% és az élelmiszeriparban 45%.
A száznál több munkást foglalkoztató üzemek államosításával szinte egyidőben – április első napjaiban – mondta ki önfeloszlatását a Gyáriparosok Országos Szövetsége is, amely mintegy jelképes aktusa volt annak a történelmi változásnak, amely az államosításokkal Magyarországon végbement.
A termelőeszközök tulajdonában 1948 tavaszán bekövetkezett gyökeres fordulat – kölcsönhatásban a végbement politikai eseményekkel, illetőleg fejlődéssel – kedvező feltételeket teremtett a hároméves terv sikeres végrehajtásához is.
A két munkáspárt egyesülése:
az MDP megalakulása és programja
A forradalmi fejlődés 1947 őszén bekövetkezett felgyorsulása nyilvánvalóvá tette, hogy a két munkáspárt egyesülését nem lehet sokáig halogatni. Az egyesülés napirendre kerülése rendkívüli módon nyugtalanította az SZDP jobboldalát, hiszen az számára a teljes politikai vereséget jelentette. A szociáldemokrata jobboldal 1947 őszén akciót indított a két munkáspárt egyesülése ellen. A támadás egyik mozzanataként a fővárosi és Pest környéki pártszervezetek jobboldali frakciója október 15-én provokatív célzatú memorandumot nyújtott be a pártvezetőséghez. Ebben elégedetlenségét fejezte ki a pártvezetőség politikájával szemben, sőt egyenesen azt rótta fel a hibájául, hogy nem harcol következetesen az MKP ellen, a szociáldemokrata pozíciók megvédéséért és növeléséért. Egyidejűleg követelte a pártközpont baloldali munkatársainak az eltávolítását és saját embereivel való helyettesítését. Majd kilátásba helyezte azt is, hogy ha a szociáldemokrata követeléseket az MKP nem teljesítené, akkor az SZDP inkább oszlassa fel önmagát.
Az 1947. október 25-26-i választmányi ülésen a Kéthly-Szélig vezette jobboldal a „tömegekre” és a „proletárösztönre” hivatkozva, élettől elszakadt ideológusoknak minősítve támadta a baloldali vezetőket és azt követelte, hogy a baloldaliak vonják le a konzekvenciát, vagyis mondjanak le a pártvezetőségben viselt tisztségeikről. Ezzel szemben a baloldali vezetők azt hangsúlyozták, hogy a Szociáldemokrata Pártnak a munkásegység talajáról kell politizálnia, nem lehet kétarcú politikát folytatni, de ellenzéki politikát sem. A választmányi ülésen kibontakozott vita arról tanúskodott, hogy az SZDP-ben egyre inkább elkülönül egymástól a bal- és a jobboldal, kifelé azonban igyekeztek az egység látszatát megőrizni.
Peyer Károly – miután „otthagyta” a Magyar Radikális Pártot – hozzáfogott az új szociáldemokrata párt megszervezéséhez. Peyer és csoportja az október 17-i összejövetelükön – Független Szocialista Párt néven – „hivatalosan” is megalakultnak nyilvánította magát. Peyer Károlyt elnöknek, Györki Imrét titkárnak nevezték ki, és 11 tagú vezetőséget is választottak. Peyer novemberben lépéseket tett abban az irányban is, hogy nemzetközileg is elismerjék új pártját. Levelet intézett a szociáldemokrata pártok Antwerpenben ülésező konferenciájához, amelyben kérte a Szociáldemokrata Pártok Tájékoztató Irodáját, hogy ismerjék el pártját. Peyer Károly hazai politikai ténykedése ezzel lényegében be is fejeződött, november 20-án ugyanis elhagyta az országot és nyugatra szökött.
A jobboldali frakció leplezetlen szervezkedése és nyílt támadásai arra késztették az SZDP baloldali vezetőit, hogy most már határozott ellentámadásba menjenek át. De erre ösztönözték őket a nemzetközi helyzetben időközben bekövetkezett változások is. Emellett a kommunista párt is szükségesnek tartotta – különös tekintettel az egyesülés előkészítésére – a szociáldemokrata tömegek felvilágosítását az SZDP jobboldalának tevékenységéről és a nyugat-európai jobboldali szociáldemokrata vezetők politikájának igazi lényegéről. De az MKP a Szociáldemokrata Pártban megindult szétválást nemcsak politikai leleplezéssel, hanem ideológiai vitával is igyekezett elősegíteni.
A szociáldemokrata baloldalnak a külföldi, s még inkább a hazai jobboldallal való szakításában nagy jelentősége volt az SZDP november 30-i fővárosi összevont pártnapjának. Hasonlóan jelentős esemény volt az SZDP életében a Fővárosi Végrehajtó Bizottság december 4-i határozata, amely egyenesen felszólította a pártvezetőséget, hogy tiltakozzék a Francia Szocialista Párt jobboldali politikája ellen. A szóban forgó határozathoz egyébként a szociáldemokrata pártszervezetek egész sora csatlakozott. A Sportcsarnokban december 9-én megrendezett nagygyűlés, illetőleg „összevont pártnap” résztvevői szintén egyhangúan tették magukévá a Fővárosi Végrehajtó Bizottság fentebbi határozatát, és tüntető felvonulást rendeztek az SZDP központi székháza előtt.
A jobboldallal szembeni harc döntő fontosságú lépése volt a Fővárosi Végrehajtó Bizottság 1947. december 31-i ülése. Az itt hozott határozat jelentőségét az a tény is növelte, hogy most már a széles nyilvánosság előtt szólt a párton belüli jobboldal tevékenységéről, és szervezeti rendszabályokat követelt ellene. A határozat bizalmatlanságot jelentett be Szélig Imrével szemben, és követelte azt is, hogy minden funkcióban levő párttag és pártalkalmazott felülvizsgálatát végezzék el. Ez a határozat még nem irányult közvetlenül az egyesülés végrehajtására, hanem azt a célt szolgálta, hogy elősegítse az SZDP megtisztítását és megújulását, egységes baloldali vezetés alatt, baloldali politikai platform alapján.
A szociáldemokrata baloldal növekvő politikai befolyását és tekintélyét jelezte az is, hogy a fővárosi és vidéki szervezetek egymás után foglaltak állást a szóban forgó határozat mellett. A jobboldallal való szervezeti leszámolás az 1948. február 18-i nagy-budapesti összvezetőségi ülésen történt meg. Ez az ülés jóváhagyta azokat a személyi változásokat a párt vezetőségében – Kéthly Anna, Szeder Ferenc, Szélig Imre, Bán Antal és mások lemondását amelyek már február elején gyakorlatilag megvalósultak. Nem sokkal később a pártválasztmány több jobboldali és centrista tagja is lemondott tisztségéről. Ezután a szociáldemokrata jobboldal többé már nem volt képes újabb komolyabb akciót kezdeményezni, s mint politikai tényező a párton belül megszűnt létezni.
1948 januárjában a Szociáldemokrata Párt tagsága tömegesen áramlott át a kommunista pártba. Ez a jelenség február hónapban még csak fokozódott. A „földcsuszamlás” február harmadik hetében érte el tetőpontját, amikor az SZDP tagjai számos üzemben testületileg léptek át a kommunista pártba. A fentebbi jelenséggel kapcsolatosan az MKP Politikai Bizottsága február 22-én határozatban foglalt állást: „Mivel azonban fennáll az a veszély, hogy pártunkba nemcsak meggyőződéses dolgozók lépnek be, hanem olyanok is beférkőznek, akik méltatlanok a kommunista párt tagságára, a Politikai Bizottság elhatározta: hogy a mai naptól kezdve 1948. március 15-ig általános tagfelvételi zárlat lép életbe.”
A Szociáldemokrata Párt 1948. március 6-8-án ülésező XXXVI. kongresszusa a baloldal teljes győzelmét eredményezte. A kongresszus jóváhagyta a korábbi intézkedéseket és utasította a megválasztott új vezetőséget, hogy „haladéktalanul kezdjen tárgyalásokat a Magyar Kommunista Párt vezetőségével az egységes munkáspárt megalakításához még szükséges ideológiai, politikai, szervezeti feltételek megteremtése céljából. E tárgyalások eredményeképpen gondoskodjék az új pártvezetőség arról, hogy mielőbb rendkívüli kongresszus hívassék össze a munkásosztály egységes pártjának megalakítására.”
Az MKP Politikai Bizottsága március 11-i határozatában üdvözölte az SZDP XXXVI. kongresszusának állásfoglalását. Az ülésről kiadott közlemény egyben azt is leszögezte, hogy a kommunista párt a maga részéről mindent megtesz, hogy az egyesülés minél egészségesebben, az összekötő bizottság által megállapított időpontig, 1948. július 1-ig a munkásosztály és a magyar demokrácia érdekének megfelelően végbemenjen. Ez az állásfoglalás teljesen összhangban volt a két munkáspárt összekötő bizottságának előző napi, vagyis március 10-i határozatával, amely egyfelől „az egységes politika kidolgozására és megvalósítására”, másfelől pedig az egyesülés „gyakorlati előkészítésére és végrehajtására” közös politikai bizottságot, illetőleg szervező bizottságot hozott létre.
Az egyesülés végrehajtására üzemi és területi egységbizottságok létesültek. Ezeknek az volt a feladatuk, hogy az átmeneti időszakban irányítsák mindkét párt szervezeteinek tevékenységét, valamint készítsék elő és valósítsák meg az egyesülést. Az egységbizottságok általában 2/3 részben az MKP és 1/3 részben az SZDP képviselőiből, tagjaiból alakultak. A pártszervezetek egyesítését, a központi szervek kivételével, még az egyesülési kongresszus előtt kellett végrehajtani úgy, hogy az már az egységes párt kongresszusa legyen. A közös politikai bizottság március 19-i ülésén határozta el, hogy az egyesülési kongresszust június 12-15-én tartják meg.
Az egyesülés gyakorlati lebonyolítása április 24-én 6 budapesti nagyüzem pártszervezeteinek egyesítésével indult meg. Ezután a fővárosban és vidéken is egymást követték az egyesítő konferenciák. 1948. június 12-ig – az MKP IV. és az SZDP XXXVII. kongresszusának az összehívásáig – az egész országban mindenütt végbement az alsóbb pártszervek egyesülése.
1948. június 12-én a Magyar Kommunista Párt IV. és a Szociáldemokrata Párt XXXVII. kongresszusa határozatban mondta ki a két munkáspárt egyesülését, és még ugyanezen a napon megkezdődött az egyesült párt: a Magyar Dolgozók Pártja I. kongresszusa. Az egyesülési kongresszus határozatában méltatta a kommunisták és a szociáldemokraták egyesülésének történelmi jelentőségét a munkásosztály és a dolgozó nép, valamint a népi demokrácia továbbfejlesztése szempontjából. Majd világosan leszögezte, hogy „az egyesülés útján keletkező pártot programjában, politikájában, szervezeti felépítésében, egész munkájában” a marxizmus-leninizmus vezérli.
Az egyesülési kongresszus a széles körben megvitatott programtervezetet programnyilatkozat formájában fogadta el. A programnyilatkozat kijelölte azokat a közvetlen és távolabbi feladatokat, amelyek a népi demokrácia politikai és gazdasági megszilárdításával, a dolgozó nép életszínvonala emelésével, valamint a „szocializmushoz való fejlődés”-sel voltak kapcsolatosak.
A programnyilatkozat szerint a népi demokrácia a „népszuverenitáson alapuló demokratikus parlamentarizmusra” épül, biztosítja a demokratikus szabadságjogokat az ország minden polgára számára, de nem ad teret a demokrácia ellenségeinek, nem engedi, hogy a szabadságjogokkal népellenes csoportok és politikai irányzatok visszaéljenek. A programnyilatkozat a demokratikus erők szövetségének szorosabbra fűzése érdekében követelte a függetlenségi front újjászervezését. Mégpedig oly módon, hogy az új függetlenségi front – a pártok eddigi többé-kevésbé laza koalíciója helyett – a népi egység politikai tömegszervezete legyen.
A programnyilatkozat gazdasági téren a dolgozó nép életszínvonalának állandó és rendszeres emelését, az ország termelőerőinek fejlesztését, a munka termelékenységének fokozását, a mezőgazdasági termelés növelését, a kizsákmányolásból eredő jövedelem további csökkentését és megszüntetését helyezte kilátásba. Állást foglalt a tervgazdálkodás megszilárdítása és kiterjesztése, valamint a demokratikus, baráti országok „tervgazdasági együttműködése” mellett. A mezőgazdaság területén „a döntő feladat a paraszti kisbirtokokra épülő mezőgazdaság számára lehetővé tenni a technika és a tudomány alkalmazását” – állapította meg a programnyilatkozat -, mivel csak így valósítható meg az elmaradt mezőgazdasági termelés korszerű reformja, az ipar és a mezőgazdaság közötti aránytalanság kiküszöbölése és a mezőgazdasági árutermelés növelése. A dolgozó parasztság gazdaságának a fejlesztése szempontjából lényeges szerepet szánt „a falu beszerzési, értékesítő, termelő- és egyéb szövetkezeteinek”. A programnyilatkozat végül ismertette az MDP- nek a paraszti magántulajdonnal kapcsolatos álláspontját is: „A párt védi a paraszti magántulajdont, éppen ezért ellenzi a kisbirtokok további elaprózását, és síkraszáll a tervszerű állami birtokpolitika keretében a föld adásvételével az állam elővételi jogának gyakorlásáért a dolgozó parasztság javára.”
A pénzügyek terén követelte a programnyilatkozat az állami költségvetés egyensúlyának következetes megóvását, a pénz értékállóságának biztosítását és a szigorú takarékosságot az államháztartásban. Az előbbiekkel is összefüggésben sürgette az adórendszer egyszerűsítését, a progresszív adózás következetesebb megvalósítását, „a városi és falusi kizsákmányoló rétegek jövedelmeinek fokozott megterhelését”. A programnyilatkozat a kisipar megrendelésekkel, nyersanyagokkal és hitellel való ellátását – a tervgazdaság szempontjából is – hasznosnak tartotta. Ugyanígy szükségesnek ítélte – a szövetkezeti és közületi kereskedelem támogatása mellett – a „népi demokrácia érdekeit szolgáló és törvényeit betartó magánkereskedelem felhasználását a nemzetgazdaság keretében”.
A programnyilatkozat a társadalombiztosítás fokozatos kiterjesztését ígérte a dolgozó lakosság minden rétegére. A dolgozók egészségvédelmének és szociális biztonságának fokozása érdekében többek között követelte, hogy az egészségvédelmi intézmények irányításában a szakszervezeteknek döntő befolyásuk legyen; fejlesszék tovább az anya- és csecsemővédő intézményeket, a napközi otthonok hálózatát.
A programnyilatkozat részletesen foglalkozott a Magyar Dolgozók Pártja kultúrpolitikájával is. A vagyonos osztályok műveltségi monopóliumának a megszüntetése érdekében követelte az általános iskolakötelezettségről szóló törvény végrehajtását; az általános iskola rendszerének megszilárdítását és kiépítését; a népi kollégiumok támogatását és hálózatának további bővítését; az iskolán kívüli népoktatás és népművelés állami támogatását; a közép- és főiskolai oktatás reformját; egységes állami tankönyvek bevezetését valamennyi iskolában és valamennyi fokozatban; az egyházi iskolák államosítását „az egyház hitoktatási jogának és a papnevelő iskolák egyházi jellegének csorbítása nélkül”. A tudomány és a művészet kérdéseiben a programnyilatkozat elutasította a „művészet a művészetért” polgári elvét és helyette a „magas színvonalú, a valóságos, tehát a nép életét és harcait ábrázoló, az igazságot kereső, a demokratikus népi eszmék győzelmét hirdető optimista művészet”-et kívánt. A programnyilatkozat megkülönböztetett figyelmet szentelt a Magyarországon élő nemzetiségek kulturális fejlődésének: „Az országban élő nemzetiségek… számára a párt teljes állampolgári egyenjogúság biztosítása mellett, haladó nemzeti kultúrájuk szabad fejlesztéséért, anyanyelvükön történő oktatásért, demokratikus, kulturális, társadalmi és politikai szervezkedésük teljes szabadságáért, a szomszéd országokban élő anya-nemzeteikkel való kultúrcsere és érintkezés szabadságáért száll síkra.”
A programnyilatkozat külön fejezetben foglalkozott a külpolitikával. Eszerint az MDP külpolitikájának az alapja a Szovjetunióval való szövetség, szoros együttműködés és barátság a népi demokráciákkal. A programnyilatkozat a párt és a magyar népi demokrácia szolidaritásáról biztosította a szabadságukért és a függetlenségükért harcoló népeket, majd leszögezte, hogy Magyarország „rendezett és békés gazdasági és politikai kapcsolatok szükségességét vallja minden országgal”, ha azok nem avatkoznak belső ügyeinkbe és nem támogatják demokratikus rendszerünk ellenségeit.
A kongresszus 66 tagú Központi Vezetőséget és 14 tagú Politikai Bizottságot választott. Ez utóbbinak Apró Antal, Farkas Mihály, Gerő Ernő, Harustyák József, Kádár János, Kossá István, Marosán György, Nagy Imre, Rajk László, Rákosi Mátyás, Révai József, Rónai Sándor, Szakasits Árpád és Vajda Imre lettek a tagjai. A kongresszus 10-10 főből álló Központi Ellenőrző Bizottságot, illetőleg Szervező Bizottságot is választott. Az MDP elnöke Szakasits Árpád, főtitkára Rákosi Mátyás, főtitkárhelyettesei pedig Farkas Mihály, Kádár János és Marosán György lettek.
A két munkáspárt egyesülése, a Magyar Dolgozók Pártja megalakulása történelmi jelentőségű esemény volt a magyar munkásosztály, a magyar munkásmozgalom életében. Ezzel megszűnt a magyar munkásmozgalom szervezeti megosztottsága, és létrejött a magyar munkásosztály egységes marxista-leninista pártja. Az egyesülés hatása ezen túlmenően kisugárzott a népi demokrácia, a szocializmus építésének útjára tért nemzet egész további fejlődésére, hiszen az egyesülés összefonódott a népi hatalom győzelmével, s mintegy betetőzte a hatalom kivívásáért folytatott forradalmi harcot.
A kultúra demokratizálása
és az egyházi iskolák államosítása
A népi demokratikus átalakulással szoros kapcsolatban, kölcsönhatásban bontakozott ki a kultúra demokratizálásáért, a régi kultúrának az új kultúrával való felváltásáért folytatott küzdelem Magyarországon. Az új kultúra létrehozását azonban több körülmény is rendkívüli módon megnehezítette a felszabadulás után. Így a háborús pusztításoktól és a hitleri Németország rablásaitól sokat szenvedett gazdaság állapota; a negyedszázados ellenforradalmi rendszer politikai és ideológiai hatása; az állam és az egyházak viszonyának rendezetlensége.
Az Ideiglenes Nemzeti Kormány – a függetlenségi front antifasiszta programjával összhangban – első intézkedéseivel hatályon kívül helyezte a fasiszta ideológia és politika korábbi érvényesülését szolgáló törvényeket és rendeleteket. Feloszlatta a jobboldali, szélsőjobboldali egyesületeket és szervezeteket, valamint felszámolta az ilyen jellegű és funkciójú állami és társadalmi intézményeket. Gondoskodott továbbá azoknak a sajtó-, irodalmi és művészeti termékeknek az összegyűjtéséről, illetőleg megsemmisítéséről, amelyek kifejezetten a fasiszta szellemet és eszményt népszerűsítették. Hasonlóan a fasiszta maradványok leküzdését célozta azoknak az embereknek a kulturális élet különböző területeiről való eltávolítása és büntetőjogi felelősségre vonása is, akik akár a hatalom birtokosaiként, akár „alkotóként” a fasiszta ideológia és politika képviselői, terjesztői voltak. Ezek a zömükben adminisztratív jellegű intézkedések természetesen elsősorban azáltal szolgálták a kultúra demokratizálásának az érdekeit, hogy súlyos akadályokat hárítottak el a fejlődés útjából.
Az új, demokratikus kultúra megteremtése szempontjából az első legjelentősebb lépés, még 1945 nyarán, a nyolcosztályos általános iskola életre hívása volt, amelyet a korabeli haladó közvélemény a magyar oktatásügy „földreformjaként” méltatott. Ezzel végérvényesen a múlté lett Magyarországon is az alsófokú oktatásnak az az Európában kirívóan elmaradott formája, amely a lakosság többségét éppen csak „átsegítette” az analfabetizmus küszöbén. Az általános iskola létrehozását országszerte az iskolák, oktatási intézmények nagyarányú, főleg társadalmi úton történő újjáépítése, rendbehozatala kísérte. Majd ezt követte a tanítók és tanárok ideológiai és szakmai át-, illetőleg továbbképzésének a megszervezése, döntően a pedagógus-szakszervezet révén. Végül, az egységes állami tankönyvek fokozatos bevezetésére is sor került valamennyi iskolában, lényegében tekintet nélkül az iskola fenntartójára.
Már az Ideiglenes Nemzeti Kormány rendeletben szabályozta a nemzetiségi iskolai oktatást. Ennek értelmében ott, ahol tíz tanuló szülője kérte, titkos szavazással dönthettek arról, hogy gyermekeiket az általános iskolában anyanyelvükön kívánják-e taníttatni, a magyar nyelvnek mint tantárgynak a meghagyásával, vagy pedig az anyanyelvűk tantárgykénti oktatását akarják-e. Később a népi demokratikus kormányzat ezt az intézkedését kiterjesztette a középfokú iskolákra is, sőt a nemzetiségi pedagógusképzésnek – a főiskolák mellett – a tudományegyetemeken is megteremtette az intézményes feltételeit.
A népi demokratikus kormányzatnak igen nehéz és bonyolult problémát jelentett a munkások és dolgozó parasztok gyermekei közép- és felsőfokú iskoláztatásának a megszervezése, amelyet az ellenforradalmi rendszer nem egyszerűen csak bűnösen elhanyagolt, hanem a legkülönbözőbb módon tudatosan is nagyon háttérbe szorított. E súlyos „örökség”-gel való leszámolásban a – társadalmi támogatással létrehozott – népi kollégiumoknak kétségtelenül úttörő szerepük és jelentőségük volt. A Népi Kollégiumokat Építő Mozgalom – a kommunista párt és a baloldali erők ösztönzésétől és bátorításától kísérve – rövid időn belül átütő sikereket ért el. 1946 szeptemberében ugyanis már 44 népi kollégium működött az országban, közel másfél ezer középiskolai tanulóval, illetőleg mintegy 500 egyetemi és főiskolai hallgatóval. Az oktatásügyi kormányzat 1945 decemberében esti tagozatos „osztályokat” állított fel a budapesti tudományegyetemen és a műegyetemen. Ugyanekkor a Szakszervezetek Országos Tanácsa tanfolyamokat indított a felnőtt dolgozók, elsősorban a munkások részére, az egyetemre való előkészítésük érdekében. 1946 tavaszára 2000-en végezték el a szakszervezeti előkészítőt, s további 1000 fő kezdte meg tanulmányait az újabb tanfolyamokon.
A felszabadulást követő években – a kulturális élet más területeivel való összehasonlításban – a legnagyobb figyelem feltétlenül az oktatásra irányult. Ez egyfelől a fiatal, felnövekvő nemzedékre váró feladatokkal, másfelől pedig az új értelmiség mielőbbi kiképzésének a jelentőségével függött össze. Az iskolán kívüli népművelést egyelőre nem annyira az állam, hanem a demokratikus pártok s különösen a szakszervezetek vállalták magukra. Mégpedig nem csupán a politikai, hanem a szakmai és az általános műveltséget mélyítő-szélesítő ismeretterjesztést is. Ennek a tevékenységnek sajátos megnyilvánulása volt a „Munkások a tudományért – tudósok a munkásokért” néven kezdeményezett mozgalom, amelynek keretében az üzemek és gyárak munkásai a háború idején károsodott felsőoktatási intézmények és tudományos intézetek helyreállításában önkéntesen és ingyenes munkával vettek részt, az egyetemek oktatói és a tudományos kutatók viszont az előbbiek részére tartottak természet- és társadalomtudományi előadásokat, előadássorozatokat. A fővárosból kiindult – és a legszebb eredményeket is itt felmutató – mozgalom szülötte egyébként a máig is legnépszerűbb ismeretterjesztő folyóirat, az Élet és Tudomány. A tömegfelvilágosítás, a nevelés és a szórakozás szempontjából is lényeges helyet elfoglaló filmművészet szintén sajátos helyzetbe került a felszabadulás után. Hiszen a filmszínházak túlnyomó többsége a demokratikus pártok közvetlen felügyelete alatt működött, s így műsorterveik is lényegében az illető pártok politikai, és ezen belül kultúrpolitikai törekvéseit tükrözték. Hasonló volt a helyzet tulajdonképpen a rádióval, a sajtóval, az irodalommal, a könyvkiadással és nagyrészt a művészetekkel is.
Az új kultúra – és az új értelmiség – létrehozása szempontjából is kiemelkedő esemény volt a Magyar Kommunista Párt 1946 őszén ülésező III. kongresszusa. A kongresszus ama követelése, mely szerint egész kultúránkat és művelődésünket „demokratikus népi szellem”-ben kell megújítani, valójában a volt uralkodó osztályok művelődési és műveltségi monopóliumának a megszüntetésére utalt. Ennek jegyében sürgette a kongresszus a kulturális (oktatási, tudományos, művészeti stb.) intézményeknek a polgári jobboldali elemektől való megtisztítását, a régi értelmiség többségének megnyerését, a munkások és parasztok képviselőinek az állami és gazdasági élet kulcspozícióiba való állítását, valamint marxista filozófiai tanszékek felállítását a tudományegyetemek bölcsészeti karain. A fentebbi célkitűzések egyúttal azt is jelentették, hogy Magyarországon fokozatosan a szocialista kulturális forradalom feladatai kerültek előtérbe.
Az 1947-es esztendő kétségtelenül legszembetűnőbb eredménye a kultúra, közelebbről az oktatás területén, hogy alapjában véve kiépült a középfokú felnőttoktatás. 1947 elején ugyanis már 115 dolgozók iskolája nyílt meg az országban, s ebből 46 gimnázium, 9 ipari és 3 mezőgazdasági középiskola, valamint 7 tanítóképző és 1 óvónőképző volt. 1947-ben jött létre az Esti Műszaki Főiskola, amelynek előkészítő tagozatán 225, első évfolyamán pedig 346 olyan munkás tanult, aki nappal dolgozott. Ezenkívül az 1947-1948. tanévben az egyetemek és főiskolák esti tagozatain is megindult a rendszeres felsőfokú szakemberképzés. 1947 októberében kormányrendelet jelent meg arról, hogy az esti tagozatos hallgatók minden különösebb megkötöttség nélkül átléphetnek a nappali tagozatra és a nappali tagozatos hallgatókéival azonos diplomát kaphatnak. A fentebbiek természetesen egyidejűleg azt is jelentették, hogy a felsőoktatási intézményekben általában megszűnt a képzés tanfolyamszerű jellege, és az esti tagozatok intézményesen beépültek az oktatás rendjébe, az oktatási rendszerbe.
1947-ben már több mint 100 népi kollégium működött az országban, amelyekben mintegy 6000 tanuló, köztük 1200 egyetemi és főiskolai hallgató nyert elhelyezést. Ez utóbbi létszám akkor a felsőoktatási intézmények hallgatóinak az 5%-át jelentette. 1948-ban a népi kollégista egyetemi és főiskolai hallgatók száma meghaladta a 2000 főt.
A munkások és dolgozó parasztok állami és gazdasági irányító munkakörbe való helyezésének megindulásáról, az úgynevezett „kiemelés” politikájának a gyakorlati alkalmazásáról tanúskodott az a tény, hogy 1946-ban a magyar diplomáciai kar 10%-a korábban munkás, illetőleg paraszt volt. 1947-ben az államosított bányák és a legnagyobb ipari üzemek élén többségükben szintén munkásigazgatók álltak. Létszámuk az 1948. évi tavaszi államosításokkal megtöbbszöröződött.
1948 közepére jelentős változások mentek végbe a régi értelmiségnek a népi demokratikus rendszerhez való viszonyában is. Döntő többségük tevékenyen részt vett az ország újjáépítésében, a hároméves terv megvalósításában; sokan közülük beléptek a kommunista párt befolyása alatt álló értelmiségi szakszervezetekbe; 40 000-re tehető azoknak az értelmiségieknek a száma, akik a kommunista párt tagjai lettek. A régi értelmiség soraiban tehát olyan folyamat ment végbe, amit leginkább azzal jellemezhetnénk, hogy megindult a tömeges átáramlásuk a munkásosztály oldalára.
A népi demokratikus forradalom győzelme, a proletárdiktatúra kivívása 1948 nyarán megteremtette a feltételeket az állam és az egyház szétválasztására. Az állam és az egyház viszonyának rendezése a felszabadulás pillanatától szerepelt a koalíció pártjainak programjában. A katolikus egyház vezetői, különösen Mindszenty József hercegprímás és köre azonban végig útjában állt a népi demokratikus állam és az egyház viszonya rendezésének, a normális kapcsolatok megteremtésének. Igaz, a kormányzatnak, pontosabban a koalíció jobboldalán elhelyezkedő erőknek is voltak olyan lépései, amelyek megnehezítették a kibontakozást. Ebből a szempontból mindenekelőtt a fakultatív vallásoktatás 1947 tavaszán történt felvetése érdemel említést.
A polgári jobboldalnak a koalícióból, majd a politikai életből történt kiszorításával és a kommunista párt tömegbefolyásának nagyarányú megerősödésével 1948 tavaszán az állam és az egyház viszonyának rendezése szempontjából is gyökeresen megváltozott a helyzet. Kedvező kilátás nyílt az egyházi iskolák államosításának sikeres végrehajtására. Ennek a jelentőségét akkor érthetjük meg igazán, ha azt is figyelembe vesszük, hogy a szóban forgó időpontban az alsófokú iskolák kétharmada, a középiskoláknak pedig közel a fele a különböző egyházak kezében volt. Mégpedig olyan feltételek mellett, amikor az említett oktatási intézmények fenntartási költségeit nagyrészt a népi demokratikus állam viselte. Az iskolák államosításának napirendre tűzése általában kedvező visszhangra talált a dolgozó tömegek körében is. A szülők felvilágosításában komoly szerepet vállaltak a pedagógusok, mindenekelőtt a pedagógus-szakszervezet aktivistái és tagjai.
A minisztertanács 1948. május közepén határozta el, hogy az országgyűlés elé terjeszti az egyházi iskolák államosításáról szóló törvényjavaslatát. Ugyanakkor a kormány nagy erőfeszítéseket tett az egyházak vezetőivel való megegyezésre. Május végén sikerült is a református egyházzal előzetes megállapodást kötni. A katolikus klérus, Mindszentyvel az élén azonban változatlanul elutasította a kormány közeledését, a megegyezésre irányuló erőfeszítéseket.
Az iskolák államosítását június elejétől – a Nemzeti Parasztpárt mellett – több-kevesebb határozottsággal a kisgazdapárt is támogatta. Nem is beszélve a Polgári Demokrata Pártról és a Magyar Radikális Pártról, amelyek a kisgazdapárt állásfoglalását jóval megelőzően szorgalmazták ennek a kérdésnek a rendezését. Ez a körülmény kétségtelenül pozitívan befolyásolta a törvényjavaslat fogadtatását a közvéleményben. Az országgyűlés 1948. június 16-án – néhány nappal a két munkáspárt egyesülési kongresszusa után – fogadta el az államosításról szóló törvényjavaslatot. A törvényjavaslat parlamenti vitája során Barankovics István vállalta magára a nemleges kisebbségi vélemény előadását. Az országgyűlés azonban a Demokrata Néppárt, a Keresztény Női Tábor és a Független Magyar Demokrata Párt néhány képviselőjétől eltekintve egyöntetűen az iskolák államosítására szavazott. Az 1948: XXXIII. tc. alapján az állam összesen 6505 iskolát vett át, amelyből 5437 általános és népiskola, 98 tanítóképző és líceum, 113 pedig gimnázium volt. Az állami státusba került volt felekezeti pedagógusok létszáma megközelítette a 18 000 főt. Az iskolák államosításával megvalósult Magyarországon az egységes állami közoktatás rendszere. A népi demokratikus kormányzat, a szocialista építés igényeivel összhangban, ezután államosította a könyvkiadást, a filmgyártást és a filmszínházakat is.
A népi hatalom győzelme, a proletárdiktatúra kivívása 1948 nyarán maradéktalanul megteremtette mind a politikai, mind a gazdasági feltételeit a szocialista kulturális forradalom kibontakozásának.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!