Az 1947. augusztus 31-i országgyűlési választások
(Idézet: A magyar népidemokrácia története 1944-1962)
Az 1947. augusztus 31-i
országgyűlési választások
Az egymást meglehetősen sűrűn követő és fokozatosan elmélyülő koalíciós válságok tanulságaként már 1947 elején felmerült a munkáspártok vezetőiben az a gondolat, hogy a nemzetgyűlés megbízatásának lejárta előtt, újabb választások megtartásával tisztázzák a belpolitikai erőviszonyokat. A választások időpontjának az előrehozatalában azonban kétségtelenül igen komoly szerepet játszott az a körülmény is, hogy a kommunista pártnak a köztársaságellenes szervezkedés és összeesküvés felszámolásával összefüggésben sikerült az FKGP-t fokozatosan, lépésről lépésre felbomlasztania és „széttördelnie”, s ezáltal reális lehetőség nyílt a baloldal választási sikerére. De véglegesen mégis csak Nagy Ferenc miniszterelnök lemondásával, illetőleg távozásával dőlt el a választások ügye.
A kommunista párt a választásoktól nem egyszerűen szavazatainak és mandátumainak jelentős gyarapodását várta, hanem mindenekelőtt a baloldal olyan mérvű megerősödését a törvényhozásban – és a politikai életben is -, amely lehetővé teszi, vagy legalábbis lényegesen megkönnyíti a III. kongresszuson megfogalmazott célkitűzések megvalósítását. A szociáldemokrata vezetők a választásokat illetően azt tartották a legfontosabbnak, hogy azok ne csak a koalíción belül, hanem a két munkáspárt vonatkozásában is tisztázzák az erőviszonyokat, mégpedig természetesen az SZDP javára. A parasztpárti vezetők is helyeselték a választások megrendezését, mert abban bíztak, hogy az NPP megerősödve kerül ki azokból. A kisgazdapárton belül a két legerősebb csoport a választások ügyét is homlokegyenest ellenkező módon ítélte meg. A balszárny s a Dobi István vezette Politikai Bizottság támogatta a választások megtartását, sőt attól nem csupán a koalíción, hanem a párton belüli erőviszonyok tisztázódását is remélte. A B. Szabó István vezette „alkotmányvédők” – akik szavakban az FKGP 1930-as békési programjára hivatkoztak – s velük együtt a képviselőcsoport tagjainak a többsége viszont végig ellenezte a választásokat. Tisztában voltak ugyanis azzal, hogy az 1945. évi nemzetgyűlési választások – az adott körülmények között – nem ismételhetők meg. Ez pedig azt jelenthette, hogy mind politikai csoportként, mind egyénileg könnyen a parlament „sáncain” kívülre kerülhetnek, ami természetesen politikai pályafutásuknak is a végét jelentené.
A választások kiírásának gondolatával szinte egyidejűleg merült fel a baloldalon a választójogi törvény módosításának az igénye. A baloldali pártok lényegében kivétel nélkül nagyrészt a „szélesre tárt” választójogi törvénnyel magyarázták a kisgazdapárt győzelmét és saját, várakozáson aluli eredményeiket az 1945. november 4-i nemzetgyűlési választásokon. 1947. július 23-án a nemzetgyűlés többsége elfogadta a választójog módosítására vonatkozó törvényjavaslatot. Az új törvény kétségtelenül számottevően szűkítette a választók és részben a választhatók körét is. Ezzel a baloldali pártok tehát valóban leszűrték a legutóbbi nemzetgyűlési választások negatív tapasztalatait, illetőleg azok egy részét. Az életbe léptetett korlátozások és szűkítések sem változtattak azonban a választójog alapvetően demokratikus jellegén. Erről tanúskodott egyébként az is, hogy az ellenzék nem annyira tárgyszerűen bírálta a törvényjavaslatot, majd a törvényt, hanem a korlátozások mértékét messze eltúlozva döntően „elvi jellegű” kifogásokat hangoztatott. Ez utóbbiakat viszont már inkább választási propagandának és esetleges kudarca előzetes indokának szánta a hazai közvélemény s főleg a külföld számára. De a választójogi törvény módosítása az előbb említettek ellenére sem volt minden tekintetben alaposan végiggondolt a baloldali pártok és az MKP részéről. Körültekintőbb mérlegelés esetén ugyanis feltétlenül megnyugtatóbban lehetett volna megállapítani azoknak a jobboldali szervezeteknek, egyesületeknek és társaságoknak a körét, amelyek tagjaira a korlátozások vonatkoztak. Ugyanakkor alaposabban lehetett és kellett volna mérlegelni az át- és kitelepített vagy erre váró németek, szlovákok és magyarok ügyét. Komoly érdeme és vívmánya volt a választójogi törvénynek a „laikus” összeíró bizottságok intézménye. Igaz, megalakulásukra és megfelelő felkészítésükre nem sok idő állt rendelkezésre. Ez a körülmény viszont azt a veszélyt rejtette magában, hogy döntéseiknél szubjektív tényezők is szerephez juthatnak.
A nemzetgyűlés feloszlatása után minden párt és politikai csoport figyelme a küszöbönálló országgyűlési választásokra összpontosult. A koalíciós pártok a választások szervezeti előkészítése és a választási programok kidolgozása terén is általában megelőzték az ellenzéki pártokat. Ez döntően azzal függött össze, hogy amíg az előbbiek felkészülését elvileg semmi nem akadályozta, addig az utóbbiak, s főleg az újonnan induló ellenzéki pártok fellépése mindenekelőtt az Országos Nemzeti Bizottság kedvező állásfoglalásától függött.
A baloldali pártok választási programjainak gerincét a hároméves terv célkitűzései jelentették. Az MKP és az NPP mellett azonban ezúttal már az SZDP is nagyobb figyelmet szentelt választási programja összeállításánál a parasztság követeléseinek. Emellett – kisebb-nagyobb fenntartásokkal – a baloldali pártok egyöntetűen állást foglaltak a magántulajdon mellett. Továbbá valamennyien ígéretet tettek a vallásszabadság biztosítására, illetve az állam és az egyház viszonyának rendezésére is. Építettek a választók hazafias érzéseire, sőt az NPP e téren bizonyos fokig nacionalista jellegű engedményeket is tett. Az FKGP külön választási programot nem dolgozott ki. Ugyanekkor választási propagandájában szembetűnő kettősség mutatkozott: egyrészt elég határozottan képviselte a baloldali pártokkal való együttműködés politikáját, másrészt pedig 1945-ös választási jelszavainak „modernizálásával” igyekezett hajdani, különösen polgári választóit megtartani.
A polgárság, pontosabban a középrétegek szavazatainak megszerzését tűzte ki célul a Magyar Radikális Párt, a Polgári Demokrata Párt és részben az időközben megalakult Független Magyar Demokrata Párt is. Ez utóbbi célkitűzéseiben és programjában annyiban tért el az előbbi két párttól, hogy paraszti szavazatokra is számított, s ennélfogva a „nemzeti” kérdésnek és a vallásszabadság biztosításának is nagyobb hangsúlyt adott versenytársainál. De ezzel együtt is az FMDP – az MRP-hez és a PDP-hez nagyjában hasonlóan – a koalíció „lojális” ellenzékének szerepét kívánta eljátszani.
A választási küzdelemben – programjából is kitűnően – két párt vállalkozott a koalíció tulajdonképpeni ellenzékének a szerepére. Az egyik a Demokrata Néppárt (Barankovics-párt), a másik pedig a Magyar Függetlenségi Párt (Pfeiffer-párt) volt. A Demokrata Néppárt programjának középpontjában a keresztény állameszme XX. századi, „modernizált” változata állt. Ezzel ígérte felváltani a népi demokratikus rendszert választási győzelme esetére. Nem a katolikusok, hanem a keresztények pártjaként lépett fel, a keresztény egység megvalósításáért szállt síkra. Követelte a párturalmi törekvések megszüntetését, az egyházak iskolafenntartó jogának csorbítatlan biztosítását, a közületi önkormányzatok demokratikus kiépítését stb. Lényegében a DNP programját „egészítette ki” konzervatívabb kiadásban a Slachta-féle Keresztény Női Tábor választási propagandája is. A Magyar Függetlenségi Párt a „kossuthi tanítások” szellemében az osztálykiváltságok nélküli polgári életformát tekintette a „magyar élet” alapjának. Az MFP önmagát tüntette fel a hajdani kisgazdapárt igazi örökösének, s nagyrészt kisajátította az „isten, haza, magántulajdon” jelszavakat is, azzal a különbséggel, hogy „gerincesebb” magatartást ígért választóinak a népi demokratikus rendszerrel, a baloldali pártokkal szemben, mint amilyet szerinte az FKGP tanúsított. Nemcsak nyíltan ellenezte a népi demokrácia vívmányait, hanem végső soron azok megsemmisítésére vállalkozott egy konzervatív-liberális polgári államberendezkedés keretében.
A koalíciós pártok felújították az 1945. évi választási szövetségüket azzal a kifejezett céllal, hogy a választási küzdelemben egyrészt eleve mérsékeljék az egymás elleni harcot, másrészt pedig figyelmüket és erejüket az ellenzékre összpontosítsák. Az előzetes nyilatkozatokat és ígéreteket azonban nem igazolták a választási kampány későbbi eseményei. A baloldali pártok ugyanis valójában az FKGP választási kilátásait igyekeztek gyengíteni. De egyidejűleg a baloldal táborában is éles ellentétek keletkeztek, súlyos összeütközésekre került sor. Az MKP és az SZDP főleg a választási bizottságok összetételével és a választói névjegyzékekből való kihagyásokkal kapcsolatosan nem tudott közös nevezőre jutni egymással; majd a két munkáspárt egyesülésének felvetése az MKP részéről szinte jóvátehetetlenül elmérgesítette a kommunisták és a szociáldemokraták kapcsolatát. Ugyanakkor a Szociáldemokrata Párt és a Nemzeti Parasztpárt viszonylatában is – a paraszti szavazatok elnyeréséért folytatott versengésükben – szinte a rágalomhadjárat határait súroló kölcsönös vádaskodások hangzottak el.
Az egymással elfoglalt koalíciós pártoknak ténylegesen kevés erejük maradt az ellenzéki pártok elleni közös fellépésre. Azzal, hogy az ellenzéket sikerült megosztaniok, nagyrészt elintézettnek vélték az ügyet. Emellett meglehetősen le is becsülték a polgári ellenzék erejét, s csak nagyon későn, a választási küzdelem befejező szakaszában kezdték felismerni, hogy az ellenzék a vártnál jóval nagyobb erőt képvisel. De a koalíció tagjai még ekkor sem hangolták össze az ellenzékkel kapcsolatos magatartásukat. Így fordulhatott elő, hogy míg az MKP döntően a Magyar Függetlenségi Pártra összpontosította támadását, addig az NPP jórészt a Demokrata Néppárttal és a Független Magyar Demokrata Párttal, az SZDP viszont zömmel az említettekkel és a Magyar Radikális Párttal viaskodott. Mindez azt eredményezte, hogy a pártok „mindenki mindenki ellen” küzdve érkeztek el 1947. augusztus 31-hez, a választások napjához.
A központi választási bizottság 1947. szeptember 5-én hirdette ki az országgyűlési választások hivatalos végeredményét. Az 5 031 025 választó 4 998 338 érvényes szavazatot adott le. A szavazatok pártonkénti megoszlása és a mandátumok száma a következő volt:
| A párt nevei | A szavazatok száma | A mandátumok száma |
| 1. Magyar Kommunista Párt | 1 113 050 | 100 |
| 2. Független Kisgazdapárt | 769 763 | 68 |
| 3. Szociáldemokrata Párt | 744 641 | 67 |
| 4. Nemzeti Parasztpárt | 415 465 | 36 |
| 5. Keresztény Női Tábor | 69 536 | 4 |
| 6. Demokrata Néppárt | 820 453 | 60 |
| 7. Magyar Függetlenségi Párt | 670 547 | 49 |
| 8. Magyar Radikális Párt | 84 169 | 6 |
| 9. Független Magyar Demokrata Párt | 260 420 | 18 |
| 10. Polgári Demokrata Párt | 50 294 | 3 |
A választási szövetség négy pártja (MKP, SZDP, NPP, FKGP) megkapta a szavazatok több mint 60%-át, de a választási szövetségen belül elég lényegesen megváltoztak az erőviszonyok. Az FKGP 1945-ös eredményéhez képest közel 2 millió szavazatot vesztett és ezzel a második helyre szorult a koalíciós pártok „rangsorában”. Ugyanakkor az MKP 300 000-rel több szavazatot kapott, mint 1945-ben és – 22%-os részesedésével – a választási szövetség és az ország legnagyobb, legerősebb pártja lett. A Nemzeti Parasztpárt szintén számottevően előretört, a Szociáldemokrata Párt viszont közel 80 000 szavazattal maradt el az 1945. évi nemzetgyűlési választáson elért eredményétől. Ezzel együtt is a koalíció tagjai nem egyszerűen csak abszolút, hanem jelentős többséget is biztosítottak a maguk számára az új országgyűlésben.
A választások arra is rávilágítottak, hogy a polgári jobboldal még mindig komoly befolyással rendelkezik, hiszen a szavazatok mintegy 40 %-a a hat ellenzéki párt között oszlott meg, bár távolról sem arányosan. A Demokrata Néppárt szerezte meg ugyanis a szavazatok 16%-át, a Magyar Függetlenségi Párt pedig 14%-ot mondhatott a magáénak. A többi ellenzéki párt ezúttal is csupán „töredék párt”-nak bizonyult.
A Magyar Kommunista Párt az 1947. évi országgyűlési választásokon alapjában véve elérte célját. A választások eredményei lényegében igazolták a párt politikáját, az 1945-ös nemzetgyűlési választások óta kifejtett tevékenységét. A munkásság többségének és a szegényparasztság tömegeinek támogatása biztosítékot nyújtott a további kitűzött feladatok sikeres megvalósításához. A tömegek, elsősorban a dolgozó parasztság megnyerése tekintetében azonban még távolról sem lehetett teljesen kielégítőnek mondani a választások mérlegét. A választások számszerű eredményeinél azonban nem kisebb jelentőségű volt a baloldal szempontjából az a tény sem, hogy a népi demokrácia polgári ellenzői alapjában véve kiszorultak a függetlenségi frontból, illetőleg a koalícióból, és a választások után csak nyílt ellenzékként léphettek fel.
Az 1947. évi országgyűlési választás a népi demokrácia szocialista jellegű továbbfejlesztéséért folytatott küzdelem kiemelkedő jelentőségű állomása volt. Nem döntötte el egymagában a hatalom kérdését, de nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy az MKP a korábbiaknál sokkal kedvezőbb politikai feltételek között vezethesse a munkás- és dolgozó paraszttömegek harcát a szocialista forradalom győzelméért.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!