A konzervatív-liberális polgári ellenzék kiszorítása a politikai életből
(Idézet: A magyar népidemokrácia története 1944-1962)
az MDP megalakulása
A Dinnyés-kormány
újjáalakulása és programja
A választások után meglehetősen bonyolult helyzet alakult ki az országban. A választások eredményei ugyanis „pánikhangulatot”, sőt mi több, megrázkódtatást idéztek elő elsősorban az SZDP és az FKGP táborában. A koalíción belüli ellentéteket, a kibontakozó kormányzati válságot az ellenzék természetesen megpróbálta kihasználni. A Magyar Függetlenségi Párt már a szavazás előestéjén felajánlotta, hogy – a „polgári gondolat és életforma” védelmében – hajlandó együttműködni a kisgazdapárttal. Augusztus 31-én este, amikor a szavazatok összeszámlálása még tartott, Pfeiffer Zoltán, Balogh István és Barankovics István felkeresték Dobi Istvánt, az FKGP elnökét és arra igyekeztek őt rávenni, hogy a kisgazdapárt lépjen ki a koalícióból, pártjaik és az FKGP részvételével hozzanak létre egy új politikai tömörülést, amely adott esetben majd átveszi a hatalmat. Dobi István azonban rendkívül határozottan visszautasította az ellenzéki pártok vezetőinek felajánlkozását.
A kormányzati válságot közvetlenül Ries István lemondása idézte elő. A többi szociáldemokrata miniszter nem mondott ugyan le, de az igazságügy-miniszterrel való szolidaritásból ők sem jelentek meg hivatalukban, s ez néhány napos „miniszter-sztrájk”-hoz vezetett. Az 1947. szeptember 8-i országos pártválasztmányi ülésen a jobboldal, illetőleg egyes képviselői nyíltan követelték, hogy az SZDP lépjen ki a koalícióból és rendkívüli kongresszus döntsön egy új pártvezetőség megválasztásáról. A szociáldemokrata jobboldal támadásainak középpontjában a munkásegység őszinte hívei, elsősorban Szakasits Árpád főtitkár és Marosán György főtitkárhelyettes állottak. Ezenkívül a választások után tapogatózó tárgyalásokra került sor a szociáldemokrata és kisgazdapárti politikusok, valamint a Magyar Függetlenségi Párt vezetői között is, egy kommunisták nélküli koalíció létrehozása érdekében. Az SZDP jobboldala azonban több hetes kísérletezés után kénytelen volt tudomásul venni, hogy nem tudja megnyerni a párttagságot és a tömegeket a munkásosztály akcióegységének a megbontásához, az ellenzéki politika támogatásához.
A választási vereség a kisgazdapártban is nagy elégedetlenséget váltott ki, és a párton belül kialakult közhangulat a polgári tagozat soraiba tartozó baloldali vezetők távozását követelte. Ezzel egyidejűleg a Dobi-féle irányvonal kisgazdapárti ellenzői megbeszéléseket kezdeményeztek a Pfeiffer-párttal is, a két párt együttműködését illetően. De ez a próbálkozás szintén kudarcba fulladt, mert az FKGP vezetősége továbbra is a koalíció fenntartása, a baloldali pártokkal való együttműködés mellett foglalt állást.
A választások után valamelyest közeledett egymáshoz a két agrárpárt is. A kezdeményező fél ezúttal a Nemzeti Parasztpárt volt. Az NPP vezetősége szeptember első napjaiban úgy nyilatkozott, hogy a demokratikus paraszti erők összefogása és erősítése irányában keresi a kibontakozást. A közös tanácskozásról kiadott közlemény arról számolt be, hogy az NPP és az FKGP vezetősége „a demokratikus újjáépítés munkájához szükséges szilárd kormányzás megteremtését, és ezen belül a parasztság érdekeinek közös szolgálatát feltétlenül szükségesnek tartja”. A két párt közötti tárgyalások azonban – miután az elvi kérdésekben megállapodásra jutottak – később megszakadtak.
Szeptember első napjaiban, a Független Magyar Demokrata Párt kezdeményezésére, tárgyalások kezdődtek a kisgazdapárt és az FMDP között is az együttműködésről. A Balogh-párt egyenesen fúziót ajánlott fel a kisgazda- pártnak. Ennek megfelelően szeptember 5-én jegyzőkönyvet írtak alá a két párt egyesüléséről.
Az egyesülés híre váratlanul érte a politikai pártokat. A munkáspártok helytelenítették az egyesülést. A parasztpárt vezetősége is határozottan leszögezte, hogy a Balogh-párt „nem térhet vissza a koalícióba”. A baloldali tiltakozás után az FKGP és az FMDP közötti további tárgyalásokat elnapolták. A két párt tárgyalásainak elhalasztásában szerepet játszott az a körülmény is, hogy 1947. szeptember 11-re összehívták az FKGP belső válságát is megoldani hivatott nagyválasztmány ülését, amelyen végül is a Dobi István által képviselt politika kerekedett felül.
A szeptember első hetében lezajlott események valójában inkább csak a felszíni „jelenségei” voltak annak a küzdelemnek, amely a hatalom birtoklásáért, a kormány átalakításáért és programja kidolgozásáért folyt a különböző politikai irányzatok között. Ezt a küzdelmet nagymértékben befolyásolta az a körülmény is, hogy az USA, különösen 1947 tavasza óta, szinte egymást követő akciókat indított a nemzetközi imperializmus pozícióinak megszilárdítására, illetőleg megerősítésére. Ezt szolgálta az 1947. június 5-én meghirdetett Marshall-féle segélyprogram is, amelynek keretében az amerikai kormány több százmillió dolláros kölcsönt ígért az európai államoknak a háborúban lerombolt és meggyengült gazdaságuk helyreállítására. Az Európa kettészakítását célzó Marshall-terv kétségtelenül megtette a hatását. A szocialista fejlődés útjára lépett országok csoportjával szemben kialakult a segélyprogram által egységbe vont 16 tőkésállam blokkja, amelynek kormányai lényegében egységesen a kommunizmus elleni harcot tekintették a legfőbb feladatuknak.
1947 őszén a Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodájának a megalakítását, pontosabban a Lengyelországban szeptember végén összegyűlt pártok tanácskozását, elsősorban az éleződő nemzetközi helyzet tette szükségessé. Az értekezlet javasolta, hogy egy közös imperialistaellenes és demokratikus program alapján a kommunista és munkáspártok fűzzék szorosabbra kapcsolataikat, hangolják össze tevékenységüket az imperializmus hatalmi törekvései ellen és gyorsítsák meg országaikban a társadalmi átalakulás folyamatát. A nemzetközi helyzet ilyen alakulása és a Tájékoztató Iroda létrejötte, valamint fentebbi állásfoglalása természetesen a Magyar Kommunista Párt jövőbeni politikájára is komoly hatással volt.
Az MKP Politikai Bizottsága 1947. szeptember 4-i ülésén tárgyalta meg és fogadta el a párt kormányprogram-javaslatát. A programjavaslat – amelyet a kommunista párt szeptember 6-án a Hősök terén rendezett nagygyűlésen hozott nyilvánosságra – többek között a munkanélküliség megszüntetését, a közellátás megjavítását, a drágaság letörését, a legszigorúbb takarékosság bevezetését, valamint a Magyar Nemzeti Bank és a nagy magánbankok október 31-ig történő államosítását követelte. Előirányozta továbbá a közigazgatás reformját, az egyház és az állam viszonyának rendezését, külpolitikai téren pedig állást foglalt a Szovjetunióval és a népi demokratikus államokkal kötendő barátsági szerződések előkészítése mellett. A választások utáni koalíciós válság szeptember második hetében érezhetően enyhült. A kisgazdák és a szociáldemokraták esetleges jobbrafordulásának a veszélye jelentősen csökkent, mivel mindkét párt választmánya bizalmat szavazott a baloldali vezetőknek. Hasonlóan a kibontakozás irányába mutatott az is, hogy az MKP és az NPP vezetői már a szeptember 5-i találkozójukon megegyeztek a kormányalakítás sürgősségében. De ennél is nagyobb jelentőségű volt a két munkáspárt vezetőinek szeptember 16-i tanácskozása, amelyen mind a kormányzati, mind a két párt viszonyát érintő kérdésekben közös nevezőre jutottak egymással.
A függetlenségi front pártjai szeptember 18-án kezdték meg kormányalakítási tárgyalásaikat. Az MKP választási győzelmére hivatkozva természetesen több miniszteri tárcát kívánt, ugyanakkor az SZDP is növelni kívánta minisztereinek számát. Az NPP vezetősége – szeptember 11-én tartott ülésén – arra az álláspontra helyezkedett, hogy elsősorban a földművelésügyi tárcára tart igényt, Veres Péter számára. Az FKGP, a koalíció negyedik tagja elképzeléseiről viszont egyelőre semmi biztosat nem lehetett tudni.
A pártközi értekezleten mindenekelőtt a miniszterelnök személye körül bontakozott ki kisebb vita. A kommunista párt javaslatára valamennyien újra Dinnyés Lajost jelölték a kormányfői tisztségre. A vallás- és közoktatásügyi tárca körül szintén nézeteltérések támadtak. Ennek oka egyrészt az volt, hogy az FKGP mellett az NPP is igényt tartott rá, másrészt pedig a miniszterjelöltek személyét illetően nehezen sikerült az egységes álláspontot kialakítani. Az NPP a kormányalakítási vitákban mind a három koalíciós partnerével szembekerült, és ebben a helyzetben végül is nagyobb engedményekre kényszerült. Ténylegesen csak a közellátási, építésügyi és honvédelmi tárcák között „válogathatott”. Mivel a pártközi értekezlet ragaszkodott Veres Péter személyéhez – mint a kormány tagjához -, ő került a honvédelmi tárca élére. A munkáspártok ígéretet tettek ugyan arra, hogy a későbbiekben majd visszatérnek a parasztpárt igényelte miniszterelnök-helyettesi pozícióhoz, de ez elsősorban az SZDP ellenállásán megbukott.
Az új kormány 1947. szeptember 23-án alakult meg. Dinnyés Lajos miniszterelnök mellett még három kisgazda tagja (Nyárádi Miklós pénzügy-, Szabó Árpád földművelésügyi és Ortutay Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszter) volt a kormánynak. A minisztertanács kommunista tagjainak a száma ötre emelkedett (Rákosi Mátyás miniszterelnök-helyettes, Rajk László belügy-, Gerő Ernő közlekedésügyi, Olt Károly népjóléti, Molnár Erik külügyminiszter, aki azonban egyben a tájékoztatásügyi tárca vezetésére is megbízást kapott). A kormány tagja maradt a Szociáldemokrata Párt korábbi négy képviselője (Szakasits Árpád miniszterelnök-helyettes, Bán Antal iparügyi, Ries István igazságügy- és Rónai Sándor kereskedelem- és szövetkezetügyi miniszter). A parasztpártnak jutott – a honvédelmi tárcán kívül – az Építés- és Közmunkaügyi Minisztérium, amelynek élére Darvas József került. A koalíciós pártok megegyeztek egymással a főispáni tisztségek elosztását illetően is. A kommunista főispánok száma hatról tízre, a szociáldemokratáké ötről hétre, a parasztpártiaké háromról négyre emelkedett, a kisgazda-pártiaké viszont tizennégyről hétre csökkent.
Az új kormány programját Dinnyés Lajos miniszterelnök 1947. október7-én terjesztette elő az országgyűlésben. A miniszterelnök a hároméves terv végrehajtását jelölte meg kormánya központi feladatának. A nemzetgazdaság újjáépítése pénzügyi feltételeinek a biztosítása és az államháztartás egyensúlyának megszilárdítása érdekében szigorú takarékossági intézkedéseket és a vagyondézsma bevezetését helyezte kilátásba. A tervszerű hitelgazdálkodás megvalósításával összefüggésben pedig ismételten állást foglalt a nagybankok államosítása mellett. De ezzel egyidejűleg a miniszterelnök ígéretet tett a munkanélküliség megszüntetésére, a dolgozók életszínvonalának emelésére, s a közellátás megjavítására is.
A miniszterelnök a hároméves terv célkitűzéseivel összhangban fogalmazta meg az egyes tárcák tennivalóit. Így az iparügy terén a szén- és villamosenergia-termelés fokozását, valamint a dunántúli olajmezők jobb kiaknázását és az ország bauxitkincsén alapuló timföld- és alumíniumipar fejlesztését javasolta. A gyáripar fejlesztése mellett kiemelte a kisipar jelentőségét is, ahol elsősorban a háborús események következtében elpusztult termelőeszközök pótlásának és a meglevők korszerűsítésének a szükségességére utalt. A közlekedésügyi és az építésügyi tárca feladataival kapcsolatosan viszont mindenekelőtt a vasúti pályák helyreállítását, a budapesti Duna-híd megépítését és a fővárosi pályaudvarok felújítását említette meg.
A miniszterelnök a földreform lezárását ígérte. Ugyanakkor az egységes szövetkezeti központ (MOSZK) létrehozására is felhívta a figyelmet, amelynek meg kell oldania a szövetkezeti feladatokat. A kormány ugyanis a jól kiépített szövetkezeti hálózat révén kívánta a mezőgazdasági termelés fellendítését, valamint elsősorban az újgazdák gazdasági és szociális felemelkedését elősegíteni.
Az oktatásügy tekintetében a miniszterelnök a két legfontosabb feladatként az általános- és főiskolai oktatás reformját, valamint az „új szellemű” állami tankönyvek mielőbbi kiadását jelölte meg. Ezenkívül a kormány feladatai közé sorolta a népi kollégiumok fejlesztését is. Majd bejelentette, hogy a kormány a jövőben is az egyházakkal való jó viszony megteremtésére, az állam és az egyházak kapcsolatának végleges, megnyugtató rendezésére fog törekedni.
A miniszterelnök programbeszédében részletesen foglalkozott kormánya külpolitikájával is. A legidőszerűbb külpolitikai feladatként a Szovjetunióval való őszinte, baráti kapcsolatok további ápolását és a többi nagyhatalommal való jó viszony kialakítását jelölte meg. Ezután a legnagyobb elismerés hangján szólt a Jugoszláv Szövetségi Népköztársaság nemzetiségi politikájáról, ahol szerinte kedvezően rendezték a magyar nemzetiségű lakosság ügyét is. Romániát illetően pedig úgy nyilatkozott, hogy Petru Groza kormányában megvannak a „jó viszony feltételeit” biztosító törekvések, és elérkezett az ideje annak, hogy most már a két kormány, a reális együttműködés útján küszöbölje ki „azokat a tényezőket, amelyek akadályozzák a zavartalan jó viszony kialakulását”. A magyar-csehszlovák kapcsolatok megjavításával összefüggésben viszont további tárgyalások kezdeményezését helyezte kilátásba a miniszterelnök, amelyek a szlovákiai magyarság sorsát lesznek hivatva véglegesen rendezni.
A kormányprogramhoz elsőként Barankovics István, a DNP vezetője szólt hozzá. Arra hívta fel a figyelmet, hogy az ország szuverenitását elsősorban azok a kötelezettségek korlátozzák, amelyek teljesítésével a „leghatalmasabb világhatalmi rangú szomszédunknak”, a Szovjetuniónak tartozunk. A külpolitikai „vonalvezetés” elsődleges céljaként a független államiság biztosítását jelölte meg. Barankovics az államosítást, mint az új gazdasági életforma egyik tényezőjét, csak abban az esetben tartotta helyesnek, ha az állam- és pártérdekek, illetőleg osztályérdekek helyére „az isten által szabadnak és egyenjogúnak teremtett emberi személyiséget” állítják. Szavakban támogatta ugyan a kormánynak az állam és az egyházak viszonyának rendezésére tett ígéretét, de ezt az alkalmat is arra használta fel, hogy pártja nevében kérje a feloszlatott egyházi egyesületek helyett az új katolikus és protestáns szervezetek működésének engedélyezését. Moór Gyula – Barankovicshoz hasonlóan – szintén az ellenzéki oldalról mondta el véleményét a kormány programjáról, illetőleg a politikai helyzetről az MFP nevében. Helytelenítette a népi demokratikus kormányzat addigi államosítását, illetve a bankok állami kezelésbe vételének még a felvetését is. Az új kormány és programja iránt „tökéletes és teljes bizalmatlanság”-ot jelentett be, s végül együttműködésre szólította fel az összes ellenzéki pártokat.
P. Ábrahám Dezső felszólalásában – az FMDP középpárti helyzetét és szerepét hangsúlyozva – arról beszélt, hogy a munkáspártokkal nem ellenségként, hanem csak „ellenfélképp” állnak szemben. Ennek megfelelően a kormányprogramot illetően sem pro, sem kontra nem foglalt állást. A radikális párti Zsolt Béla nagyjából egyetértett ugyan a kormány programjával, mégsem fogadta azt el, mivel a „részleteiből” hiányzik azoknak a rétegeknek a védelme, amelyek őket a parlamentbe küldték. Hasonló álláspontot képviselt egyébként Supka Géza is, a PDP vezérszónoka, amikor azt hangsúlyozta, hogy „mi nagy részben ugyan elfogadjuk a kormányprogramot, de … elvi álláspontunknál fogva nincs módunkban a kormányprogramot magunkévá tennünk”.
A kisgazdapárti Tóth László elfogadta az új kormány programját és bizalmat nyilvánított a jövőbeni működése iránt is. Ugyanakkor felhívta a figyelmet néhány olyan kérdésre (mezőgazdasági érdekképviseletek létrehozása, községi választások megtartása, az állam és az egyházak közötti viszony „közmegnyugvást keltő” rendezése), amelyek mielőbbi megoldását az FKGP szempontjából különösen fontosnak tartotta. Erdei Ferenc az NPP nevében csatlakozott a kormányprogramot támogató kisgazdapárti állásfoglaláshoz. Hangsúlyozta a közigazgatási reform gyors végrehajtásának a szükségességét és azt kérte, hogy a szövetkezeti élet rendezése önálló pontként kerüljön be a kormány programjába. A szociáldemokrata Révész Mihály felszólalásában elsősorban az ellenzék népi demokrácia ellenes kirohanásait utasította vissza, majd a hároméves terv végrehajtásának a fontosságára és a Dinnyés-kormány támogatására hívta fel a koalíciós pártok figyelmét.
A kommunista párt nevében Révai József fejtette ki a kormányprogrammal kapcsolatos véleményét. A kommunista párt – mint a program egyik kidolgozója – természetesen vállalta annak végrehajtását is, illetőleg a megvalósításból ráeső részt. Ugyanakkor Révai felhívta a figyelmet azokra a gazdasági nehézségekre (kenyérellátás, gabonahiány, munkanélküliség, spekuláció elleni küzdelem stb.) is, amelyeknek a megszüntetése már nem tűrt halasztást. A belpolitikai kérdések közül az erős, egységes, homogén koalíció szükségességét emelte ki. Végül határozottan elutasította Barankovicsnak az „evangéliumi szocializmus”-ról szóló fejtegetéseit és éles, nyílt támadást intézett a Pfeiffer-párt ellen, amely szerinte gyűjtőmedencéje „minden sötét erőnek” ebben az országban.
Az országgyűlés 1947. október 10-én fejezte be a kormányprogram feletti vitát. A vita is tükrözte, hogy a Dinnyés-kormány a népi demokratikus átalakulás meggyorsításának népfront jellegű koalíciója, amely egyre teljesebben betölti néphatalmi funkcióját. A kormányprogram megszavazásával a választások utáni politikai küzdelmek természetesen nem zárultak le. Sőt, a koalíció és az ellenzék között még élesebbé vált a határvonal: kezdetét vette a konzervatív-liberális polgári ellenzéknek és képviselőinek kiszorítása a politikai életből.
A konzervatív-liberális
polgári ellenzék
kiszorítása a politikai életből
A Magyar Függetlenségi Párt és a Demokrata Néppárt vezetői – választási sikereik ismeretében és első magabiztos nyilatkozataik után – lényegében a „kivárás” álláspontjára helyezkedtek. Elég korán felismerték ugyanis azt, hogy a választások után, még a 40%-os ellenzéki szavazatok birtokában sem lehet „tiszta” polgári kormányt alakítani, a munkáspártok nélkül kormányozni. Elméletileg tehát az a lehetőség maradt, hogy a polgári pártok ellenzéki blokkot hozzanak létre, ha máshol nem, esetleg a parlamentben. Ezt viszont – a baloldal várható tiltakozása és fellépése mellett – egymás közötti nézeteltéréseik, ellentéteik akadályozták, tették végső fokon lehetetlenné. Ezért a polgári ellenzék számára legfeljebb arra nyílt mód, hogy kívülről próbáljon ellentéteket szítani a koalíció táborában, vagy a koalíción belül olyan elemekkel keressen kapcsolatokat, akik támogatják az ellenzéki politikát. Pfeiffer és az ellenzék más képviselői a kisgazdapárt mellett elsősorban a Szociáldemokrata Párt jobboldalára számítottak. Az SZDP szeptember első napjaiban tanúsított magatartásának ismeretében azt remélték, hogy a szociáldemokraták „erélyes fellépése” megakadályozza vagy legalábbis késlelteti a „szocialista fordulatot”. A fentiekkel összhangban Pfeiffer Zoltán az MFP 1947. szeptember 9-i vezetőségi ülésén annak a véleményének adott hangot, hogy „nekünk már nem kell mást tenni, csak összehúzódva várni az eseményeket”, és ha majd kiírják a községi választásokat, amelyhez e párt vezetői igen nagy reményeket fűztek, „akkor kell a szervezetekkel az érintkezést újra felvenni és akkor a párt még nagyobb győzelmet arat”. Így a pártszervezés tekintetében is arra az álláspontra helyezkedtek, hogy egyelőre csak „minőségi” szervezést folytatnak: elég ha két-három párttag tartja a kapcsolatot a központtal, mégpedig elsősorban olyanok, akik a tömegekre is hatással vannak.
Az MFP, illetőleg vezetői azonban csak a pártszervezés terén voltak passzívak. Sajtójukban és az országgyűlésben ugyanis minden alkalmat felhasználtak ellenzéki álláspontjuk kifejtésére. Az MFP elsőként csatlakozott a Polgári Demokrata Pártnak „az egész választás ellen” benyújtott petíciójához is.
1947. október 3-án a választási szövetség négy pártja és a Magyar Radikális Párt választási visszaélésekre, mindenekelőtt a hamis ajánlási ívekre hivatkozva petícióval támadta meg a Magyar Függetlenségi Párt mandátumait. A kommunista pártban is – nyomban a választások után – felmerült a petíció gondolata éppen a Pfeiffer-párt választási eredményeit illetően. Az MKP el szerette volna érni, hogy ezt a petíciót a koalíció négy pártja közösen nyújtsa be. Az NPP és az SZDP vezetői lényegében támogatták a kommunista párt kezdeményezését, de a kisgazdapárti vezetők ingadozása miatt nem sikerült az azonnali közös, koalíciós álláspont kialakítása. Az FKGP csatlakozása után viszont – nem kis meglepetésre – a szociáldemokraták jelentették be, hogy pártjuk még nem döntött véglegesen a petíció ügyében. Az SZDP magatartásának hátterében az állt, hogy a jobboldali szociáldemokraták valójában távol szerették volna magukat tartani ettől az akciótól, vagyis az MFP-nek az országgyűlésből való eltávolításától. Minden bizonnyal ők is tisztában voltak azzal, hogy az illetékes bíróság – az MFP-nek az ajánlási ívek összeállításánál elkövetett kétségtelen visszaélései miatt – nemigen hozhat más döntést, mint az érintett párt listáján bekerült képviselők mandátumainak a megsemmisítését. Végül a kommunisták és a baloldali szociáldemokraták együttes fellépése, az elszigetelődéstől való félelem bírta rá a jobboldali szociáldemokratákat arra, hogy támogassák a közös petíciót, és így alig néhány órával a benyújtás határidejének a lejárta előtt, az SZDP is aláírta a Magyar Függetlenségi Párt elleni beadványt. A petíció benyújtásával nagyjában egyidejűleg a kommunista párt, illetőleg a baloldal felhívására és ösztönzésére országszerte tiltakozó gyűlések zajlottak le a Pfeiffer-párt betiltása érdekében.
Az MFP sorai azonban valójában már ezt megelőzően is bomlásnak indultak. A pártvezetőség körében ugyanis szeptember elején nézeteltérés támadt a mandátumok elosztása miatt. Pfeiffer Zoltán – ellentétben Pásztor Tamással és társaival – a budapesti jelöltek rovására is vidéki képviselőket szeretett volna az országgyűlésbe behozni. Dálnoki Miklós Bélának viszont az volt a terve, hogy az MFP azon képviselőivel, akik „politikai felfogásával és parlamentáris tevékenységével” egyetértenek, új pártot alakít.
Pfeiffer Zoltán, a párt elnöke, november 4-én váratlanul elhagyta az országot és nyugatra távozott. A pártelnök távozása után – és a baloldal egyre fokozódó nyomása alatt – a pártvezetőség még egyszer megpróbálta az MFP sorait rendezni. Dálnoki Miklós Béla, Zsedényi Béla és Pardi Ferenc háromtagú „direktóriumot” alkotva átvette a párt vezetését. Sőt, új Politikai Bizottságot is „választottak”, Vásáry József, Moór Gyula, Reicher Endre stb. részvételével. A párt teljes széthullását azonban így sem tudták megakadályozni, amelyben a fentebbi okok mellett annak is jelentős szerepe volt, hogy a megmaradt kisebb-nagyobb csoportok, klikkek nem tudtak egymással közös nevezőre jutni az MFP további tevékenységét, s főleg a mandátumok megmentését illetően.
Az Országos Nemzeti Bizottság 1947. november 19-én javasolta a kormánynak a Magyar Függetlenségi Párt haladéktalan feloszlatását. A Választási Bíróság november 20-i határozatát, amely a Magyar Köztársaság nevében kimondta, hogy „a Magyar Függetlenségi Párt listáján megválasztott valamennyi és az ítéletben név szerint felsorolt országgyűlési képviselő képviselői megbízatását, valamint valamennyi és az ítéletben felsorolt pótképviselő jelölését az 1946: VIII. tc. 56. §-ának c. pontja alapján választás eredményeinek helyesbítése mellett megsemmisíti”, az országgyűlés november 21-i ülésén ismertették. Az ítélet már egy teljesen szétbomlott, részeire szakadt csoportot talált. A nagyburzsoázia legális parlamenti képviselete ezzel megszűnt létezni.
1947 őszén válaszút elé került a Demokrata Néppárt és a Keresztény Női Tábor is. E két párt vezetői – az MFP-hez hasonlóan – szintén csatlakoztak a Polgári Demokrata Párt által kezdeményezett petícióhoz, amely a választások eredményeinek a megsemmisítését tűzte ki célul. A Demokrata Néppárt, annak ellenére, hogy a választásokon az MKP után a legtöbb szavazatot kapta, októberben-novemberben mindössze Győr és Vas megyében fejtett ki bizonyos szervezeti tevékenységet. A Keresztény Női Tábor részéről viszont még csak próbálkozások sem történtek erre. Emellett a párt vezetőjének, Slachta Margitnak az országgyűlési bemutatkozása is meglehetősen rosszul sikerült. A felhatalmazási vita során elhangzott felszólalásában ugyanis sértő kifejezéseket használt a szomszéd államokkal – különösen a Szovjetunióval és Jugoszláviával – szemben, és ezért 1947. október 30-án a mentelmi bizottság javaslatára 60 napra kizárták az országgyűlésből.
A Demokrata Néppárt és a Keresztény Női Tábor nemcsak a kormány-programra szavazott „nemmel” – ellenzéki magatartása bizonyítékaként -, hanem hasonlóan foglaltak állást az államháztartás vitelére adott felhatalmazás, az uzsorabírósági különtanácsokról és a kormány részére adott felhatalmazás újabb meghosszabbításáról szóló törvényjavaslatok országgyűlési vitája után is.
A Magyar Függetlenségi Pártnak az országgyűlésből történt eltávolítása után jelentősen meggyengült az ellenzék, s ezzel együtt természetesen a Demokrata Néppárt hangja és ereje is. Ekkorra egyébként a DNP vidéki szervezetei is többnyire passzivitásba vonultak, nagyrészt véglegesen befejezték tevékenységüket. 1948 tavaszán a „szélsőjobboldal” kezdte elhagyni a pártot. Áprilisban Abay Nemes Oszkár, Matheovics Ferenc, Fehér Ferenc és Pócza Lajos jelenti be a pártból való kilépését, majd néhány hét múlva Barkóczy József követi őket. 1948 tavaszán-nyarán a párt széthullása már minden tekintetben előrevetette az árnyékát. Ebben az időszakban szüntette meg „hivatalosan” is tevékenységét a DNP Zemplén és Somogy megyében, de Győr és Vas megyében is minimálisra csökkent a párt befolyása. 1948 nyarán Barankovics és társai, korábbi sikertelen próbálkozásaik után, újabb kísérletet tettek arra is, hogy Mindszenty hercegprímás támogatását elnyerjék. Ez a felkínálkozás azonban hiábavalónak bizonyult, mert a hercegprímás és köre 1948 nyarán sem támogatta a Demokrata Néppártot. Ezzel a párt sorsa lényegében megpecsételődött.
A Radikális Demokrata Pártszövetség
megalakulása
A városi közép- és kispolgárság, illetőleg a polgári értelmiség politikai képviseletére vállalkozott Polgári Demokrata Pártban és a Magyar Radikális Pártban a választások eredményei ellentétes hatásokat váltottak ki.
A Polgári Demokrata Párt elnöki tanácsa 1947. szeptember 5-i ülésén elhatározta, hogy megpetícionálja a választásokat. De amíg a petíció benyújtását illetően alapjában véve egyetértés mutatkozott a pártvezetőségen belül, addig a párt választási eredményeit már korántsem egyformán értékelték. Vészy Mátyás – aki a párt országos szervezési vezetője volt – az ún. Világ–Fáklya csoportot (Supka Gézát, Kabakovits Józsefet, Bálint Imrét stb.) tette felelőssé azért, hogy a választás a PDP számára „nem járt kellő eredménnyel”. Vészy elképzelése tulajdonképpen az volt, hogy az október 26-ra összehívott nagyválasztmányi ülésen – a vidéki párttagokra támaszkodva, akik a PDP szavazóinak nagyobb részét tették ki – eltávolítja a pártvezetőségből a baloldaliakat, vagy legalábbis háttérbe szorítja őket.
A nagyválasztmányon Bródy Ernő – aki Szent-Iványi Sándor külföldre történt távozása óta a pártelnöki teendőket ellátta – ismertette és értékelte a párt választási eredményeit. Majd abban jelölte meg a további célokat, hogy a Polgári Demokrata Pártnak „hivatása és feladata kitartani a polgári gondolat, a személyi jog, a politikai szabadság és jogegyenlőség szent eszméje mellett”. A PDP konkrét, gyakorlati feladataiként pedig mindenekelőtt a „polgári egzisztenciák” gazdasági védelmét, a korrupció megszüntetését, a közigazgatási bürokrácia leépítését stb. jelölte meg. A külpolitikai kérdések megítélésében a megbízott pártelnök megelégedett annak a kijelentésével, hogy „megint felbukkant a háborúnak a réme és mi ezzel szemben nem mondhatunk mást, mint hogy nem akarunk háborút. Mi békét akarunk!”
A nagyválasztmány azonban nem a pártelnöki beszámolót vitatta meg, hanem Országh József – a „vidékiek” nevében előterjesztett – deklarációját, amely valójában a pártvezetőséghez intézett ultimátum volt. Az volt a lényege, hogy a nagyválasztmányi ülésen „minden kerület küldöttje olyan arányban rendelkezzék szavazati joggal, amilyen arányban a saját kerületében a PDP szavazatot kapott”. Ennek alapján a vidék 34, a főváros pedig csupán 16 tagot küldött volna abba a „bizottságba”, amely hivatva lett volna dönteni a pártelnöki, a főtitkári, a pártsajtó főszerkesztői stb. tisztségek betöltéséről. Hosszas viták, botrányos jelenetek közepette – a „vidéki” küldötteknek a nagyválasztmány üléséről való kivonulása után – elutasították a fentebbi indítványt és bizalmat szavaztak a pártvezetőségnek, illetőleg Vészy Mátyást, Rupert Rezsőt és a deklaráció aláíróit a „pártból kilépettnek” tekintették. A nagyválasztmány „maradványa” Bródy Ernőt elnöknek, Kabakovits Józsefet alelnöknek és Supka Gézát a Világ főszerkesztőjének választotta meg.
A Polgári Demokrata Pártban a baloldal győzelme egyúttal a párt kettészakadását is jelentette. A nagyválasztmányról kivonult képviselők ugyanis szintén elfogadtak egy „Nyilatkozat”-ot, amelyben többek között érvénytelennek jelentették ki a csonka nagyválasztmány rájuk vonatkozó határozatát. A „kilépettek” óvásának a PDP új vezetősége nem adott helyt. Vészy Mátyás és néhány társa erre valóban kilépett a pártból, s ez az esemény egyúttal a Polgári Demokrata Párt kezdődő tisztulását is jelezte.
A Magyar Radikális Pártot, illetve vezetőségét közvetlenül a választások után a mandátumok elosztása körüli problémák foglalkoztatták. Az MRP által szerzett 6 mandátumból 1 jutott Zsolt Bélának, Peyer Károlyra viszont- mivel ő szerepelt a legtöbb helyen listavezetőként – 5 mandátum esett. Peyer azt szerette volna, ha a fennmaradó 4 mandátumot a Szociáldemokrata Pártból vele együtt kivált társai (Györki, Pozsgay és mások) kapnák meg. Ezzel szemben az MRP elnöki tanácsa a választások után úgy döntött, hogy a szóban forgó mandátumokat „régi radikálisok”-nak kell adni, vagyis az MRP listáján – Peyer Károlyon kívül – öt „régi radikális” kerüljön be az országgyűlésbe. A fentebbi döntésben, egyéb tényezők mellett, kétségkívül szerepe volt annak is, hogy a Magyar Radikális Párt vezetői nem akarták feladni pártjuk korábbi baloldali politikai irányvonalát. A mandátumok elosztásával kapcsolatos vita a szó szoros értelmében veszekedéssé fajult. Peyer „mandátumtolvajok”-nak minősítette a radikális párti vezetőket, erre azok válaszul szeptember végén megszűntnek nyilvánították Peyer Károly párttagságát.
1947 őszén a Polgári Demokrata Párt és a Magyar Radikális Párt vezetői kétoldalú tárgyalásokat kezdtek a szorosabb együttműködésről. A közös tanácskozásokon az a vélemény alakult ki, hogy az MRP és a PDP – a létrehozandó pártszövetségben is – megtartják „jogi személyiségüket”, vagyis önállóságukat. A két párt közötti tárgyalások azonban 1948 elején az MRP-ben felszínre jutott személyi ellentétek miatt átmenetileg szüneteltek. A tárgyalások szüneteltetésében ezenkívül az is szerepet játszott, hogy az érintettek egyelőre nem látták világosan az MRP, illetőleg a PDP helyét és lehetőségeit az újjászerveződő függetlenségi frontban. De 1948 tavaszán ismét napirendre került a pártszövetség ügye. A PDP vezetősége április 11-én, az MRP elnöki tanácsa pedig április 23-án foglalt állást a pártszövetség létrehozása mellett.
A Radikális Demokrata Pártszövetség megalakulását 1948. május 13-án hozták nyilvánosságra. A pártszövetség – programja szerint – azokat a személyeket kívánta soraiba tömöríteni, „akik nem tagjai ugyan egyik jelenlegi koalíciós pártnak sem, de kifogástalan múltjuk és demokratikus meggyőződésük alapján jogot szereztek arra, hogy a magyar közéletben… tevékeny szerepük legyen”. Ez a dokumentum – a pártszövetség általános célkitűzéseként – együttműködést kívánt a többi párttal, elítélt mindenféle parancsuralmat és diktatúrát, s követelte a szabad véleménynyilvánítás és kritika jogát, a lelkiismereti és a teljes vallásszabadságot, valamint a magántulajdon védelmét. A program többek között az alábbi részköveteléseket tartalmazta: politikától mentes, korszerű hadsereg megteremtése; a törvényhatósági és községi választások mielőbbi megtartása; értékálló pénz és egészséges hitelpolitikai; valódi népi szövetkezetek létrehozása; a monopolisztikus nagyvállalatok szükség szerinti állami kezelésbe vétele; modern közegészségügy és teljes társadalombiztosítás megteremtése; az újbirtokosok földjeinek telekkönyvezése; a meglevő birtoktestek állandóságának biztosítása; a belterjes és kertgazdálkodás elmélyítése; az állami birtokokon mintagazdaságok létesítése. Végül az ország külpolitikáját illetően azt igényelte, hogy ott „Kossuth Lajos hagyományai érvényesüljenek”.
A Radikális Demokrata Pártszövetség irányítására 10 tagú egyeztető bizottságot hoztak létre. Ennek az MRP részéről Csécsy Imre, Halász Aladár, Kende Zsigmond, Szekeres János és Zsolt Béla, a PDP képviseletében pedig Bálint Imre, Bródy Ernő, Gorzó Nándor, Kabakovits József és Supka Géza lettek a tagjai. A pártszövetség létrejöttét a munkáspártok jóindulatúan vették tudomásul. Sőt a Szabad Nép – az alakuló gyűlésről írt tudósításában – még azt is kilátásba helyezte, hogy a pártszövetséget az újjászülető függetlenségi frontban is minden bizonnyal szívesen látják.
Az agrárpártok a népi demokrácia
továbbfejlesztéséről
1947. szeptember 11-13-án került sor a kisgazdapárt politikai irányvonala és jövője szempontjából is nagy jelentőségű országos nagyválasztmányi ülésre. A nem kellő körültekintéssel előkészített nagyválasztmányi ülés összetétele nem kedvezett a koalíciós politika további fenntartása melletti kiállásnak. Dobi Istvánnak és társainak valóban csak a legnagyobb erőfeszítések árán sikerült a párton belüli jobboldali „puccs” veszélyét elhárítaniok. A végrehajtott tisztújítás eredményeként a párt elnöke újra Dobi István, ügyvezető alelnöke Szabó Árpád lett. Bencsik Gyula, Brunszvik István, Filó Sámuel, Implom Ferenc, Szentiványi Lajos és Taksonyi János alelnökök lettek. Gyöngyösi Jánost, a volt külügyminisztert választották meg főtitkárnak. Az új pártvezetőségbe a jobboldal egyetlen ismertebb figurája sem került be, de a baloldali értelmiségi csoport vezetői is mindannyian kimaradtak a vezetőségből, sőt a paraszti balszárny is kisebb számban képviseltette magát, mint korábban.
A nagyválasztmányon elfogadott határozat állást foglalt ugyan a koalíció fenntartása mellett, de a koalíciós együttműködést feltételekhez kötötte. Így követelte többek között a választások tisztasága ellen vétők bíróság elé állítását, a községi választások megtartását, az egyház és az állam viszonyának rendezését, valamint a mezőgazdasági érdekképviselet megteremtését. Tiltakozott az erőszakos „párttoborzások” miatt, s sürgette az amnesztia- és az internálási rendelet felülvizsgálását. Javasolta, hogy a koalíciós pártok dolgozzanak ki hároméves politikai programot a „tiszta demokrácia” jegyében és a törvények tiszteletben tartásának szellemében.
A szóban forgó határozat alapvetően a jómódú, birtokos parasztság követeléseit tartalmazta. Az FKGP egyes vezetői tulajdonképpen abban reménykedtek, hogy a fentiek érvényesítésével esetleg elodázhatják a szocialista fordulatot. Ez a határozat egyben azt is tükrözte, hogy a Pártay-Erőss-féle gazdagparaszti szárny 1947 őszén, bár szavakban támogatta a koalíciót, de bizalmatlansággal nézte a szocialista jellegű átalakulást, titokban továbbra is jobboldali fordulatban reménykedett.
A politikai élet balratolódásával párhuzamosan a kisgazdapártban is fokozatosan azok az erők kerültek előtérbe, amelyek – a dolgozó parasztság érdekeit szem előtt tartva – lépést kívántak tartani a társadalmi haladás ügyével. Az FKGP vezetősége 1947. november 12-i nyilatkozatában már a polgári demokráciával szemben – amelyet a választásokon még politikája alapelveként hirdetett – kiállt a népi demokrácia mellett. Igaz, ez utóbbi és a szocializmus között megpróbált határvonalat húzni.
A kisgazdapárt vezetősége az 1948. március 6-7-i balatonkenesei értekezletén foglalt állást az új politikai irányvonal mellett. Az értekezlet első részében, Gyöngyösi János főtitkár előadása nyomán, a kormány külpolitikáját és a nemzetközi helyzetet vitatták meg. Oltványi Imre, Ortutay Gyula, Bognár József és mások hozzászólása után egyhangú határozatot fogadtak el, amelyben helyeslőleg vették tudomásul a népi demokratikus kormányzat külpolitikáját. A belpolitikai helyzetről Dobi István pártelnök tartott előadást. A széles körű vita keretében Bognár József fejtette ki a legrészletesebben véleményét a népi demokrácia kérdéseiről. Ő a népi demokráciát már lényegében mint a szocialista társadalmi rend formáját határozta meg. A kisgazdapárti politikus a népi demokráciával összefüggésben abban jelölte meg az FKGP feladatait, hogy a többi demokratikus erővel összefogva vegyen részt az új társadalmi rend kialakításában, segítse a parasztságot és a demokratikus kispolgári rétegeket, hogy azok is megtalálják helyüket az épülő új társadalomban.
A belpolitikai vita alapján elfogadott egyhangú határozat leszögezte, hogy az FKGP teljes erejével részt vesz a koalíció demokratikus építő és kormányzó munkájában, helyesli a demokratikus erőknek az addigi koalíciós keretnél szorosabb összefogását, vagyis az új függetlenségi front létrehozását. Utalt arra is, hogy a párt teljesíti „természetes kötelességét” a magyar demokráciában, más szóval vezetni kívánja a parasztságot és a kispolgárságot a haladás útján. A határozat megfogalmazta az FKGP álláspontját a szövetkezeti kérdésben is. „Ennek a legalkalmasabb módja az önkéntes társuláson alapuló, államilag hathatósan támogatott szövetkezés – mutatott rá a határozat -, amivel nemcsak a termelési nehézségeket lehet áthidalni, hanem a későbbre várható mezőgazdasági értékesítési válságokkal szemben is ellenállóvá teszi a parasztságunkat és biztosítja gazdasági megerősödését.” Végül pedig a határozat állást foglalt a tekintetben, hogy a nagyválasztmányi ülésen végre kell hajtani azokat a szervezeti és személyi változásokat, amelyek alkalmassá teszik a pártot az új feladatok hiánytalan teljesítésére.
Az FKGP 1948. április 17-19-én ülésező nagyválasztmánya a márciusi balatonkenesei értekezlet szellemében választotta újjá a pártvezetőséget. A párt elnöke és főtitkára továbbra is Dobi István, illetőleg Gyöngyösi János maradt. Ügyvezető alelnök Bognár József, alelnökök: Barcs Sándor, Csizmadia Lajos, Gáspár Vince, Implom Ferenc, Rácz Lajos és Szabó Ferenc lettek. Filó Sámuel, Kálmán Ferenc, Mihályfi Ernő, Ortutay Gyula, Szabó Árpád és Szentiványi Lajos társelnökökként kerültek a párt szűkebb vezetőségébe. Mindez azt jelentette, hogy a párton belüli erőviszonyok végérvényesen a baloldal javára dőltek el. A jobbszárny sorsa megpecsételődött, a Pártay-Erőss-csoport bomlása – különösen Erőss János külföldre szökése után, amely még a nagyválasztmány ülése előtt megtörtént – meggyorsult. A párttagság egy része – elsősorban azok, akik továbbra is a paraszti-kispolgári demokrácia talaján álltak – bizalmatlanul fogadta a balratolódást és a szocializmus perspektíváját. Az FKGP vezetősége tehát 1948 nyarán jutott el odáig, hogy vállalta: a szocialista rendszert falun is ki kell építeni.
A Nemzeti Parasztpárt az országos nagyválasztmány 1947. november 1-2-i ülésén igyekezett tisztázni álláspontját és magatartását a népi demokrácia továbbfejlesztésével összefüggésben. Veres Péter előadói beszédében, illetőleg Erdei Ferenc főtitkári beszámolójában világosan feltárta, hogy az országban végbemenő fejlődést tekintve két alternatíva között lehet választani: vagy azok mellett kell felsorakoznia a pártnak, akiknek az a vágyuk, hogy az országban valamiféle polgári demokratikus berendezkedés konzerválódjon, vagy azok mellé kell állni, akik a hatalmi viszonyokat a népi demokratikus erők javára fogják eldönteni Magyarországon. A nagyválasztmány a belpolitikai fejlődés ez utóbbi irányzata mellett foglalt állást. Az elfogadott határozat kifejezésre juttatta a párt ama igényét is, mely szerint minden korábbinál jobban törekszik a parasztság politikai öntudatának és demokratikus politikai megszervezésének fejlesztésére. A határozat követelte a gazdasági élet fokozottabb állami irányítását, közelebbről az államosítások folytatását és a szövetkezetek hatékonyabb támogatását. Majd állást foglalt a Szovjetunióhoz fűződő őszinte baráti viszony elmélyítése és a szomszédos népi demokratikus országokkal való kapcsolatok kiszélesítése mellett. Az országos nagyválasztmány megerősítette, illetőleg újólag bizalmat szavazott a Darvas József, Erdei Ferenc, Farkas Ferenc, Gém Ferenc, Nánási László, Szabó Pál, Veres Péter alkotta Végrehajtó Bizottságnak, amelyet még 1947 tavaszán állítottak a párt élére.
Az NPP-nek a népi demokrácia továbbfejlesztésére irányuló hajlandóságát, sőt igényét a szövetkezeti mozgalommal kapcsolatos állásfoglalása, konkrét munkája is bizonyította. A parasztpárt vezetősége már 1947. december elején hozzáfogott a hazai szocialista szövetkezeti mozgalom elméleti és gyakorlati kérdéseinek a kidolgozásához. A több hónapos munka eredményeit Erdei Ferenc főtitkár összegezte az NPP 1948. február 11-én rendezett szövetkezeti ankétján, a Fórum-klubban.
Erdei Ferenc a felszabadulás után kialakult szövetkezeti rendszer továbbfejlesztésének szükségességét az azóta bekövetkezett gyökeres politikai, gazdasági és társadalmi változásokkal indokolta. A szövetkezeti mozgalom továbbfejlesztése szempontjából a „népi szövetkezeti rendszer” kiépítését tekintette a legfontosabb feladatnak. Azt javasolta, hogy elsősorban a földművesszövetkezeteket kell általános szövetkezetekké tenni, vezetésüket kell megerősíteni, működésüket kell fokozottabban ellenőrizni, gazdasági alapjaikat kell megszilárdítani és „mindenekelőtt a termelés fejlesztésére irányuló tevékenységüket” kell eredményessé tenni, és majd csak ez után lehet a „különböző falusi szövetkezeteket az így megerősített földművesszövetkezetek felé” irányítani. Ő tehát azokat a formákat részesítette előnyben, amelyek a korábbi szövetkezeti tevékenység (beszerzés, értékesítés és fogyasztás) mellett az egyéni termelés valamely mozzanatának szövetkezeti úton történő ellátásával kívánták, helyesebben kívánják a termelés előbbrevitelét. Erdei úgy vélekedett, hogy csak a fentebbiek megvalósítása után lehet továbblépni, vagyis a termelőszövetkezetek kiépítésének az útjára térni. De ez azt is feltételezi, hogy „a szövetkezeti mozgalmon kívül álló tényezők… tervgazdaságunk további fejlesztése, az állami vállalatok jobb megszervezése, az állami gazdasági szervek céltudatos kiépítése és végül az államszervezet alsó szerveinek demokratikus átalakítása” megvalósuljon.
1948 elejétől az NPP vezetőinek a hatalmi viszonyok átalakítására irányuló tevékenysége is megélénkült. A párt Végrehajtó Bizottsága január 6-án hozott határozatában úgy foglalt állást, hogy „a magyar demokrácia fejlődési perspektívája a pártok népfront jellegű együttműködése”, tehát a parasztpárt ebben az irányban törekszik arra, hogy kezdeményező lépéseket tegyen. Az 1948. április 4-5-i nagyválasztmányi ülésen Veres Péter pártelnök az NPP jövő feladatait illetően elsősorban a szövetkezeti hálózat kiépítésében való részvételt emelte ki. Az újjászerveződő függetlenségi fronttal kapcsolatban pedig abban jelölte meg a résztvevő pártok feladatait, hogy „közös erővel, ki-ki a maga területén teljes szívvel és teljes felelősséggel végezze az országépítő munkát”. Erdei Ferenc főtitkár azonban még Veres Péternél is határozottabban foglalt állást a népi demokrácia továbbfejlesztése mellett és jelölte meg a párt követendő politikai magatartását. „A Nemzeti Parasztpárt céljainak és a parasztság felemelkedésében betöltött szerepének megfelelően, a népi demokrácia elveit – hangsúlyozta Erdei – mind általánosságban, mind egyes kérdésekben fokozott hangsúllyal és félreérthetetlen határozottsággal kell követni. Érvényesíteni kell ezt a törekvést mind külpolitikai, mind belpolitikai kérdésekben.” A külpolitikában a „kelet-európai népek demokráciáival való barátságot” és a nyugati kapitalista hatalmak imperialista törekvéseivel való szembefordulást, az azok elleni harcot jelölte meg Erdei a legidőszerűbb feladatként. A belpolitikában pedig a népi demokrácia elveinek következetes érvényesítéséért és „a valóban demokratikus népi erőkkel, elsősorban a munkásság pártjaival” való együttműködésért szállt síkra.
A nagyválasztmány határozatai megerősítették a fentebbi irányvonalat, és ezzel valóban új korszakot nyitottak a Nemzeti Parasztpárt életében.
A nagyválasztmány megerősítette Veres Pétert a pártelnöki, Czéh Józsefet és Szabó Pált az alelnöki, Erdei Ferencet pedig a főtitkári funkcióban. Az országos vezetőség tagjai a következők lettek: Andor Gergely, Balázs Ferenc, Bencsik István, Bettkó Pál, Bodnár Károly, Császár Balázs, Darvas József, Erdei Ferenc, Farkas Ferenc, Gém Ferenc, Gosztonyi János, Gyáni Imre, S. Hegedűs László, Kerék Gábor, Király Gergely, Kovács Máté, Nagy Sándor, H. Nagy Gábor, Nánási László, Székely Béla, Szücs Ferenc, Tóth Endre, Varjú Ákos és Vas Antal.
1947 őszén a népi demokratikus erők újabb csapást mértek a burzsoázia gazdasági hadállásaira is. Megkezdték a nagytőke kisajátítását, amely 1947 végén és 1948 folyamán két nagyobb ütemben zajlott le.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!