Tézisek az Alkotmányozó Gyűlésről

Vandervelde új könyve az államról

Csak Kautsky könyvének elolvasása után volt alkalmam megismerkedni Vandervelde „A szocializmus az állam ellen” (Párizs 1918) című könyvével. A két könyv összehasonlítása önkénytelenül kínálkozik. Kautsky — a II. (1889— 1914) Internacionálé eszmei vezére, Vandervelde — mint a Nemzetközi Szocialista Iroda elnöke, ugyanennek az Internacionálénak formaszerinti képviselője. Mindketten a II. Internacionálé teljes csődjét képviselik, mindketten „mesterien”, a tapasztalt publicisták minden ügyességével, marxista szólamokkal palástolják ezt a csődöt, saját kudarcukat és a burzsoáziához való átpártolásukat. Az egyik különösen szemléltetően mutatja be nekünk azt, ami jellegzetes a német opportunizmusban, amely nehézkes, teoretizáló, és a marxizmust durván meghamisítja azáltal, hogy lenyesi a marxizmusról mindazt, ami a burzsoázia számára elfogadhatatlan. A másik jellegzetes az uralkodó opportunizmusnak latin — bizonyos mértékben azt lehet mondani, nyugateurópai (vagyis Németországtól nyugatra eső) — válfajára, amely hajlékonyabb, kevésbé nehézkes, és finomabban hamisítja meg a marxizmust ugyanannak az alapvető módszernek a segítségével.

Mindketten alapjában ferdítik el Marxnak mind az államról, mind a proletárdiktatúráról szóló tanítását, de Vandervelde inkább az első, Kautsky inkább a második kérdésre tér ki. Mindketten elhomályosítják a két kérdés szoros, felbonthatatlan kapcsolatát. Szavakban mindketten forradalmárok és marxisták, a valóságban pedig renegátok, akik minden erejükkel arra törekszenek, hogy kibúvói találjanak a forradalom alól. Még halvány árnyéka sincs meg egyiküknél sem annak, ami Marx és Engels minden művét keresztül-kasul áthatja, annak, ami a valódi szocializmust megkülönbözteti a szocializmus burzsoá torzképétől, nevezetesen: a forradalom feladatainak tisztázása — szemben a reform-feladatokkal; a forradalmi taktika tisztázása — szemben a reformista taktikával; annak a tisztázása, hogy mi a proletariátus szerepe a bérrabszolgaság rendszerének, vagyis rendjének, szervezetének megsemmisítésében — szemben a „nagyhatalmak” proletariátusának szerepével, amely a burzsoázia imperialista extraprofitjának és extrazsákmányának morzsáin a burzsoáziával osztozik.

Ennek a megállapításnak az igazolására idézzük Vandervelde néhány különösen lényegbevágó gondolatát.

Vandervelde, Kautskyhoz hasonlóan, rendkívül buzgón idézi Marxot és Engelst. És Kautskyhoz hasonlóan ő is mindent a világon idéz Marxból és Engelsből, kivéve azt, ami teljesen elfogadhatatlan a burzsoázia számára, azt, ami megkülönbözteti a forradalmárt a reformistától. A politikai hatalomnak a proletariátus által való meghódításáról — amennyi csak jól esik, mert hiszen ezt a gyakorlat már kizárólag a parlamenti keretek közé szorította. Arról azonban, hogy Marx és Engels a Kommün tapasztalatai után szükségesnek tartották, hogy a részben elavult „Kommunista Kiáltványt” annak az igazságnak a megmagyarázásával egészítsék ki, hogy a munkásosztály nem veheti egyszerűen birtokába a kész államgépezetet, hogy szét kell azt zúznia — erről egy árva szó sem esik! Vandervelde, akárcsak Kautsky, mintha csak összebeszéltek volna, mélyen hallgat a proletárforradalom tapasztalatai közül éppen a leglényegesebbről, éppen arról, ami a proletariátus forradalmát a burzsoázia reformjaitól megkülönbözteti.

Éppúgy mint Kautsky, Vandervelde is azért beszél a proletariátus diktatúrájáról, hogy kibúvót találjon alóla. Kautsky ezt a durva hamisítások segítségével tette. Vandervelde ugyanezt finomabban csinálja. Az erre vonatkozó pontban — a 4. pontban, melyben „a politikai hatalomnak a proletariátus által való meghódításáról” beszél, a „b” alfejezetet „a proletariátus kollektív diktatúrájának” szenteli, „idézi” Marxot és Engelst (ismétlem: éppen annak a kihagyásával, ami a legfontosabbra, a régi, burzsoá-demokratikus államgépezet szétzúzására vonatkozik) és megállapítja:

„… Szocialista körökben rendesen így képzelik el a szociális forradalmat: egy új Kommün, mely ezúttal győzedelmeskedik, mégpedig nemcsak egy helyen, hanem a kapitalista világ legfőbb központjaiban.

Ez feltevés, de olyan feltevés, amelyben nincs semmi valószínűtlen olyan időpontban, amikor már nyilvánvalóvá válik, hogy a háború utáni korszak sok országban az osztályok hallatlan ellentéteinek és hallatlan szociális megrázkódtatásoknak lesz tanúja.

De ha a Párizsi Kommün kudarca — nem is szólva az orosz forradalom nehézségeiről — bizonyít valamit, akkor éppen azt bizonyítja, hogy lehetetlen a kapitalista renddel végezni mindaddig, amíg a proletariátus nem készül fel kellően annak a hatalomnak a felhasználására, amely a körülmények folytán kezébe kerülhet” (73. old.).

És a dolog lényegéről egy szó sem esik többé!

Ilyenek tehát a II. Internacionálé vezérei és képviselői! 1912-ben aláírják a Bázeli Kiáltványt, amelyben félreérthetetlenül beszélnek éppen annak a háborúnak a proletárforradalommal való kapcsolatáról, amely 1914-ben kitört, egyenesen proletárforradalommal fenyegetőznek. Amikor pedig elérkezett a háború, és forradalmi helyzet alakult ki, akkor ezek a Kautskyk és Vanderveldék kezdenek kibúvókat keresni a forradalom alól. Figyeljék csak meg: a Kommün típusú forradalom nem több, mint valószínűtlen hipotézis! Ez teljesen megegyezik Kautsky elgondolásával arról, hogy mi lehet a szovjetek szerepe Európában.

De hiszen éppen így gondolkodik minden művelt liberális, aki most kétségkívül elismeri, hogy az új Kommün „nem valószínűtlen”, hogy a szovjetekre nagy szerep vár stb. A proletárforradalmár abban különbözik a liberálistól, hogy mint teoretikus, a Kommünnek és a szovjeteknek éppen új állami jelentőségét elemzi. Vandervelde elhallgatja mindazt, amit erről a tárgyról Marx és Engels a Kommün tapasztalatainak elemzése során részletesen kifejtenek.

A marxistának, mint a gyakorlat emberének, mint politikusnak, meg kellene világítania, hogy csak a szocializmus árulói húzódozhatnak most attól a feladattól, hogy tisztázzák a (Kommün típusú, Szovjet típusú, vagy tegyük fel, valamilyen harmadik típusú) proletárforradalom szükségességét, megmagyarázzák az erre való előkészület szükségességét, propagálják a forradalmat a tömegek között, megcáfolják a forradalomellenes kispolgári előítéleteket stb.

Sem Kautsky, sem Vandervelde nem tesz semmi ilyesfélét, éppen, mert ők maguk a szocializmus árulói, akik azonban meg akarják őrizni a munkások között szocialista és marxista hírüket.

Lássuk, hogyan áll a kérdés elméleti szempontból.

Az állam a demokratikus köztársaságban sem más, mint gépezet, amellyel az egyik osztály elnyomja a másikat. Kautsky tudja, elismeri ezt az igazságot, egyetért vele, de . .. kitér az elől a legalapvetőbb kérdés elől, hogy a proletariátusnak melyik osztályt, miért és milyen eszközökkel kell elnyomnia, amikor kivívja a proletár államot.

Vandervelde ismeri, elismeri, magáénak vallja, idézi a marxizmusnak ezt az alaptételét (könyvének 72. oldalán), de . . . egy árva szóval sem tér ki arra a „kellemetlen” (a kapitalista urak számára kellemetlen) kérdésre, hogy a kizsákmányolók ellenállását el kell nyomni!!

Vandervelde, akárcsak Kautsky, teljesen megkerülte ezt a „kellemetlen” kérdést. Éppen ebben áll renegátságuk.

Vandervelde, akárcsak Kautsky, nagymester a dialektikának eklekticizmussal való felcserélésében. Egyrészt nem lehet tagadni, másrészt el kell ismerni. Egyrészt: államon „a nemzet összességét” érthetjük (lásd Littré szótárát — tudós munka, mi tagadás —, Vandervelde utal rá könyve 87. oldalán), másrészt államon „a kormányt” érthetjük (ugyanott). Ezt a tudós laposságot Vandervelde idézi, mégpedig helyeslően idézi a Marxból vett idézetek mellett.

Az „állam” szó marxista értelme különbözik a szó szokásos értelmétől — írja Vandervelde. — Ennélfogva „félreértések” lehetségesek. „Az állam Marxnál és Engelsnél nem a tág értelemben vett állam, nem a vezetés szerve, a társadalom általános érdekeinek (intéréts généraux de la société) képviselője értelmében vett állam. Ez — az állam mint hatalom, az állam mint a tekintély szerve, az állam mint eszköz, melynek segítségével az egyik osztály uralkodik a másik felett” (75-76. oldal Vanderveldénél).

Marx és Engels az állam megsemmisítéséről csak a szó második értelmében beszélnek . . . „Túlságosan abszolút állítások a pontatlanság veszélyével járnának. A kizárólag egy osztály uralmára alapozott kapitalista állam és az osztályok megszüntetésére törekvő proletár állam között sok átmeneti fokozat van” (156. old.).

Íme a Vandervelde-féle „módszer”, amely csak egy parányit különbözik a Kautsky-félétől, de lényegében azonos vele. A dialektika tagadja az abszolút igazságokat, amikor feltárja az ellentétek egymásba átcsapását és a válságok jelentőségét a történelemben. Az eklektikus azért nem akar „túlságosan abszolút” állításokat, hogy becsempészhesse a maga kispolgári, nyárspolgárias óhaját, azt, hogy a forradalmat „átmeneti fokozatok” helyettesítsék.

Arról, hogy az állam mint a kapitalista osztály uralmának szerve, és az állam mint a proletariátus uralmi szerve között az átmeneti fokozat éppen a forradalom, amely a burzsoázia megdöntéséből és a burzsoázia államgépezetének összetöréséből, szétzúzásából áll — erről a Kautskyk és a Vanderveldék hallgatnak.

Azt, hogy a burzsoázia diktatúráját egy osztály, a proletariátus diktatúrájának kell felváltania, hogy a forradalom „átmeneti fokozatai” után a proletárállam fokozatos elhalásának „átmeneti fokozatai” következnek — ezt a Kautskyk és Vanderveldék elködösítik.

Éppen ebben rejlik politikai renegátságuk.

Elméletileg, filozófiailag éppen ebben rejlik a dialektikának eklekticizmussal és szofisztikával való felcserélése. A dialektika konkrét és forradalmi, megkülönbözteti az egyik osztály diktatúrájától a másik osztály diktatúrájához való „átmenetet” a demokratikus proletár államnak a nemállamhoz („az állam elhalása”) való „átmenetétől”. A Kautskyk és Vanderveldék eklekticizmusa és szofisztikája a burzsoázia kedvéért elken mindent, ami konkrét és exakt az osztályharcban, az „átmenet” általános fogalmát állítva helyébe, ami mögé el lehet rejteni (és ami mögé korunk hivatalos szociáldemokratáinak kilenctized része el is rejti) a forradalomról való lemondást!

Vandervelde mint eklektikus és szofista ügyesebb, ravaszabb Kautskynál, mert a „szűk értelemben vett államról a tág értelemben vett államhoz való átmenet” frázisának segítségével meg lehet kerülni a forradalom bármely kérdését, meg lehet kerülni a forradalom és a reform közti minden különbséget, sőt még a marxista és a liberális közti különbséget is. Mert hiszen melyik művelt európai burzsoának jut eszébe, hogy „általában” tagadja az „átmeneti fokozatokat” ilyen „általános” értelemben?

„Egyetértek Guesde-del abban — írja Vandervelde —, hogy lehetetlen a termelési és csereeszközök szocializálása a következő két feltétel előzetes megvalósítása nélkül:

1. A mai államot, mint azt a szervet, melynek segítségével az egyik osztály a másikon uralkodik, át kell alakítani azzá, amit Menger a munka népállamának nevez, azáltal, hogy a proletariátus meghódítja a politikai hatalmat.

2. Az államot mint a tekintély szervét, el kell választani az államtól mint a vezetés szervétől, avagy a Saint Simon-féle kifejezést használva, az emberek igazgatását el kell választani a dolgok igazgatásától” (89. old.).

Ezt Vandervelde dőlt betűvel írja, különösen kiemelve az efféle tételek jelentőségét. De hiszen ez a legválogatottabb eklektikus zagyvaság, teljes szakítás a marxizmussal! Hiszen a „munka népállama” csak új kiadása a régi „szabad népállamnak”, amellyel a német szociáldemokraták a 70-es években kérkedtek, és amelyet Engels mint ostobaságot megbélyegzett. A „munka népállama” kifejezés (a mi baloldali eszereinkhez hasonló) kispolgári demokratákhoz illő frázis, amely az osztályfogalmakat osztályonkívüliekre cseréli ki. Vandervelde egysorba helyezi az államhatalomnak a proletariátus (egy osztály) által való meghódítását és a „népállamot”, s nem veszi észre, miféle zagyvaság keletkezik ebből. Kautskynál az ő „tiszta demokráciájával” ugyanilyen zagyvaság keletkezik — az osztályforradalom, a proletár osztálydiktatúra, a (proletár) osztályállam feladatainak ugyanilyen forradalomellenes, kispolgári mellőzése.

Továbbá. Az emberek igazgatása csak akkor fog eltűnni és csak akkor fogja átadni a helyét a dolgok igazgatásának, amikor már minden állam elhalt. Ezzel az aránylag távoleső jövővel Vandervelde eltorlaszolja, elhomályosítja a holnap feladatát: a burzsoázia megdöntését.

Az ilyen fogás megint csak nem egyéb, mint a liberális burzsoázia kiszolgálása. A liberális szívesen elbeszélget arról, hogy mi lesz akkor, amikor az embereket már nem kell kormányozni. Miért is ne foglalkozzék ilyen ártalmatlan ábrándozásokkal? Arról viszont, hogy a proletariátusnak el kell nyomnia a kisajátításának ellenszegülő burzsoázia ellenállását — hallgassunk. Ezt követeli a burzsoázia osztályérdeke.

„A szocializmus az állam ellen.” Ezzel Vandervelde a proletariátusnak bókol. Bókolni nem nehéz, minden „demokratikus” politikus ért ahhoz, hogy hajlongjon választói előtt. A „bók” mögött azonban forradalomellenes, proletárellenes tartalom bújik meg.

Vandervelde részletesen ismétli Osztrogorszkijt arra vonatkozóan, hogy mennyi csalás, erőszak, vesztegetés, hazugság, képmutatás, a szegények milyen elnyomása húzódik meg a modern burzsoá demokrácia civilizált, kikent-kifent, simára vasalt külseje mögött. De a következtetést ebből Vandervelde nem vonja le. Nem veszi észre, hogy a burzsoá demokrácia elnyomja a dolgozó és kizsákmányolt tömeget, a proletár demokráciának pedig a burzsoáziát kell majd elnyomnia. Kautsky és Vandervelde vakok ezzel a ténnyel szemben. A burzsoázia osztályérdeke, a burzsoáziáé, amelynek uszályába kapaszkodnak a marxizmusnak ezek a kispolgári árulói, azt követeli, hogy ezt a kérdést megkerüljék, elhallgassák, vagy nyíltan tagadják ennek az elnyomásnak a szükségességét.

A kispolgári eklekticizmus a marxizmus ellen, a szofisztika a dialektika ellen, a filiszteri reformizmus a proletárforradalom ellen — ilyen címet kellett volna adni Vandervelde könyvének.

A megírás ideje: 1918 október—november.

Megjelent 1918-ban külön könyv alakjában
a „Kommunyiszt” kiadásában, Moszkvában.

Lenin Művei. 28. köt. 229—334. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa

A kínai kommunista párt rövid története – 10. rész
A Kínai Kommunista Párt a második forradalmi polgárháború időszakában

(idézet: A kínai kommunista párt rövid története című könyvből)

2. A Kínai Kommunista Párt harca a vörös hatalomért, a japán imperializmus agressziója ellen, a párton belüli opportunista irányvonal ellen, a következetes bolsevik politikáért

Az ország politikai helyzete a „szeptember 18-i események” után
1931. szeptember 18-án a japán imperialisták Senjang (Mukden) lövetésével nagyarányú támadást indítottak Északkelet-Kína ellen. A csangkajsekista Kuomintang ebben az időben minden erejét a polgárháborúra összpontosította, és a legcsekélyebb ellenállást sem fejtette ki a japán agresszorokkal szemben. A japán hadsereg ezt kihasználva 16 óra alatt 18 fontos várost foglalt el: Senjangot, Csangcsunt, Ansant, Fusunt és más városokat, öt nap sem kellett ahhoz, hogy a japánok megszállják Liaoning és Kirin tartománynak majdnem az egész területét. Körülbelül három hónap leforgása alatt elfoglalták egész Északkelet-Kínát, Hejlungcsiang tartományt is beleértve, tehát összesen több mint 3 millió négyzetkilométernyi területet kaparintottak meg. Északkelet-Kína 30 milliónyi lakossága tizennégy hosszú esztendőre a japán imperializmus rabságába került.

A japán imperialista agresszió lényegesen megváltoztatta mind a forradalom és az ellenforradalom tábora közti erőviszonyokat, mind pedig a közbeeső osztályok helyzetét.

Ami a forradalom táborát illeti, a munkásság, a parasztság és a városi kispolgárság erélyesen követelte az ellenállást a japán agresszióval szemben. Északkeleten mindazok, akik nem akartak az idegen hódítók rabszolgáivá válni, a kommunista párt felhívására nyomban nagyarányú partizánháborút indítottak a japán megszállók ellen. Ez a partizánháború példátlan méreteket öltött, s bár sok nehézséggel járt, és nemegyszer érte kudarc, az ellenségnek sohasem sikerült kioltania a partizánháború lángját. A partizánok folytatták a harcot mindaddig, amíg Északkelet-Kínában teljesen véget nem ért a japán imperializmus gyarmati uralma.

A Kuomintang uralma alatt levő területeken a néptömegek hősiesen harcoltak a kuomintangisták ellenforradalmi uralma ellen, és hatalmas japánellenes demokratikus mozgalmat indítottak. Sanghajban, Nankingban, Pekingben, Tiencsinben, Hangcsouban, Tajjüanban, Csangsában, Hszianban, Kuangcsouban, Fucsouban, Vuhanban, Nancsangban, Csingtaóban és sok más városban a munkások és a diákok sztrájkokat, tüntetéseket rendeztek, petíciókkal ostromolták a Kuomintang-kormányt, s erélyesen azt követelték, hogy vegye fel a harcot Japánnal. A csangkajsekista Kuomintang ahelyett, hogy eleget tett volna a nép e követelésének, könyörtelenül elnyomta a japánellenes mozgalmat. Ez haragra gerjesztette a néptömegeket: Nankingban és sok más helyen megtámadták a kuomintangista hivatali épületeket és megverték a hivatalnokokat. Sanghajban a diákok egy petíció átnyújtása alkalmával körülfogták, a diákság tömege elé vezették, s nyilvánosan vallatóra fogták a város polgármesterét és más hivatalnokait. A tisztviselők kénytelenek voltak bevallani japánbarát tevékenységüket és népellenes bűneiket.

A japán megszállók ellen országszerte kibontakozó demokratikus mozgalom nyomán tovább erősödött a Vörös Hadsereg, s még jobban megszilárdult a forradalmi támaszpontok helyzete. Az ellenséges seregek „harmadik hadjáratának” veresége után a Vörös Hadsereg 1. frontjának csapatai megsemmisítették a központi forradalmi támaszpont területén és a támaszpont közelében létesített fehér támaszpontokat. Ezáltal a két vörös körzet: a dél-csianghszi és a nyugat-fucsieni körzet egybeolvadt. A Vörös Hadsereg 3. hadteste, amely visszatért a Hunghu-tó körzetében levő forradalmi támaszpontra, Ho Lung és más elvtársak vezetésével visszaverte az ellenség ismételt támadásait, s ezzel elősegítette a harci alakulatok további erősödését és a forradalmi támaszpont megszilárdulását. Ebben az időben a Vörös Hadsereg 4. hadseregcsoportja, amely a Hupej—Honan—Anhuj térségben tartózkodott, Hszü Hsziang-csien és mások vezetésével áttörte az ellenséges gyűrűt, s 1931 novemberében létrehozta a 4. frontot. 1932 tavaszán a 4. front csapatai az Anhuj tartomány nyugati részén fekvő liuani járásban, Szucsiafou, Hanpajtu és Csingsancsen környékén az ellenségnek mintegy 30 000 katonáját semmisítették meg, foglyul ejtették az arcvonal parancsnokát, s ezzel kivívták a hupej—honan—anhuji körzet Vörös Hadseregének legnagyobb győzelmét.

A Vörös Hadsereg már meglevő alakulatainak erősödésével és a régi forradalmi támaszpontok megszilárdulásával párhuzamosan a Vörös Hadseregnek új egységei és új forradalmi támaszpontok jöttek létre. A „szeptember 18-i események” után Senhszi és Kanszu tartomány érintkezési pontján vörös partizánalakulatok tűntek fel. Később ezekből alakult meg az Észak-Senhszi Vörös Hadsereg, a partizánkörzet pedig a Kína történetében híressé vált senhszi—kanszu—ninghsziai határterületté alakult át. A Vörös Hadsereg erősödése és a forradalmi támaszpontok megszilárdulása lehetővé tette, hogy a központi forradalmi támaszponton, Zsujcsinban 1931. november 7-én megtartsák a munkás- és parasztküldöttek első országos kongresszusát. A kongresszuson megválasztották a munkás-paraszt köztársaság Központi Végrehajtó Bizottságát, amelynek vezetője Mao Ce-tung elvtárs lett, és megalakították a munkás-paraszt demokratikus központi kormányt.

A Japán elleni harcot nemcsak a munkásság, a parasztság és a kispolgárság nagy tömegei követelték a legnagyobb határozottsággal, hanem a forradalmat 1927 után eláruló nemzeti burzsoázia is, amelyet megijesztett a japán imperialisták betörése. Persze, a nemzeti burzsoázia ebben az időszakban sem értett egyet a Kínai Kommunista Párt követeléseivel. Így például ellenezte a munkások és parasztok demokratikus diktatúráját, nem helyeselte az agrárforradalmat és így tovább. Minthogy azonban a Kína és Japán közötti ellentétek erősen kiéleződtek, a nemzeti burzsoázia és a munkás-paraszt tömegek közt fennálló ellentétek már kezdtek háttérbe szorulni. A nemzeti burzsoáziának mindenekelőtt azt a komoly veszélyt kellett figyelembe vennie, amelyet a japán imperializmus jelentett számára. Ezért csatlakozott a nemzeti burzsoázia is a behódolás politikája ellen irányuló harchoz, ahhoz a követeléshez, hogy a Kuomintang szüntesse be a polgárháborút, minden erőnek a Japán elleni harcra mozgósítása érdekében a különböző pártok és csoportok részvételével alakítsanak „honvédelmi kormányt” stb.

A japán imperialista agresszió nyomán nemcsak a nemzeti burzsoázia politikai állásfoglalása változott meg, hanem még a Kuomintangon belül is szakadás következett be. 1931. szeptember 18-a után a hazafias érzelmű hadsereg egy része északkeleten, a Kínai Kommunista Párt vezetésével és támogatásával megszegte Csang Kaj-seknek az ellenállásra vonatkozó tilalmát, s partizánháborút indított a japán megszállók ellen. Ez volt az első ilyen eset. Ugyanezen év decemberében a Kuomintang 16—17 000 főnyi 26. hadserege, amelyet Csao Po-seng és Tung Csen-tang parancsnoksága alatt a Vörös Hadsereg ellen vetettek be, a Csianghszi tartományi Ningtuban fellázadt, s megalakította az 5. hadseregcsoportot. Ez az alakulat a Vörös Hadsereg 1. frontjának része lett. 1932. január 28-án, amikor a japán agresszorok Sanghaj ellen indítottak támadást, a néptömegek befolyására és támogatásával a Kuomintangon belüli hazafias elemek egy másik csoportja is megtagadta Csang Kaj-sek parancsának teljesítését. A 19. hadsereg, amelyet ez a csoport vezetett, csatlakozott az ellenállási háborúhoz.

Miközben a forradalom táborában és a két tábor közt ingadozó erők körében ilyen óriási változások mentek végbe, a nagy feudálisok és komprádorok — kreatúrájuknak, Csang Kaj-seknek vezetésével — továbbra is igyekeztek fenntartani népellenes, ellenforradalmi uralmukat. A kuomintangista hadsereg, rendőrség, kémszervezet és az ellenforradalom más erői számbelileg még mindig sokszorosan felülmúlták a forradalom szervezett erőit, s a reakció gyilkosságokkal, letartóztatásokkal és egyéb eszközökkel megpróbálta elnyomni a népi erők hatalmas, demokratikus, japánellenes mozgalmát. A Kuomintangon belüli szakadás azonban annyira mély volt, s a nép oly állhatatosan követelte a japán agresszorok visszaverését, hogy Csang Kaj-sek elvesztette a fejét. 1931 decemberében kénytelen volt lemondani. A Kuomintang két másik ellenforradalmár vezére — Vang Csing-vej és Hu Han-min sem merte megkockáztatni, hogy átvegye a központi Kuomintang-kormány vezetését. A kuomintangista ellenforradalom táborában kitört a pánik, teljes lett a zűrzavar.

Ez a politikai helyzet kedvező volt a forradalom, és kedvezőtlen az ellenforradalom szempontjából. A néptömegek lelkesen keltek harcra a japán imperialista agresszorok és a csangkajsekista Kuomintang áruló, ellenforradalmi uralma ellen. Nem akartak továbbra is a régi módon élni. A csangkajsekista Kuomintang uralkodó klikkjének ereje ugyan még mindig felülmúlta a forradalom szervezett erőit, de már nem tudott a régi módon kormányozni. A nemzeti burzsoázia és a többi közbeeső csoport politikailag aktivizálódott, és hovatovább megváltoztatta álláspontját. Mindaz, amiről fentebb szóltunk, a Vörös Hadsereg erősödésével és a forradalmi támaszpontok megszilárdulásával együtt lépésről lépésre közelebb hozta az újabb forradalmi helyzetet.

A harmadik „baloldali” elhajló irányvonal kialakulása, és azok a károk, amelyeket a Kuomintang uralom alatt álló országrészekben a pártmunka terén okozott
A forradalmi helyzet fokozatos közeledése azonban egybeesett azzal az időszakkal, amelynek folyamán a pártban felülkerekedett a harmadik, különösen súlyos károkat okozó „baloldali” elhajló irányvonal. Ennek fő képviselője Csen Sao-jü (Vang Ming) és Csin Pang-hszien (Po Ku) volt. Ez a „baloldali” elhajló irányvonal nyomban a második után alakult ki. 1930 szeptemberében a párt Központi Bizottsága plenáris ülést tartott, amelyen kijavította az úgynevezett második „baloldali” elhajló irányvonalra jellemző legfőbb hibákat. Ezeknek a hibáknak eszmei lényegét azonban nem tárta fel teljes mértékben. A „baloldali” elhajló ideológia és politika fennállásának hosszú időszaka folyamán erős gyökereket eresztett a pártban.

A „baloldali” elhajlók, ezúttal már Csen Sao-jü vezetésével, ismét akcióba léptek. A marxizmus—leninizmus „teoretikusainak” tüntették fel magukat, s az úgynevezett empirikusok csoportjának támogatásával a Központi Bizottság 1931 januári plenáris ülésén magukhoz ragadták a párt vezetését. Ezek a „baloldali” elhajlók helytelenül úgy vélekedtek, hogy a párt szempontjából a kialakult helyzetben a fő veszély nem a „baloldali”, hanem a jobboldali elhajlás. Sok elvtársat, akik szerintük jobboldali elhajlók voltak, háttérbe szorítottak, olyanokat pedig, akik korábban „baloldali” elhajló hibákat követtek el, a pártban különféle vezető tisztségekkel bíztak meg. A „szeptember 18-i események”, amelyek azzal végződtek, hogy a japán imperialisták megszállták Északkelet-Kínát, s Csin Pang-hszien vezetésével ideiglenes Központi Bizottság alakult, hozzájárultak ahhoz, hogy a gyakorlati munkában még súlyosabbá váltak a „baloldali” elhajló hibák.

A „szeptember 18-i események” után a „baloldali” elhajlók a következő, könyvekből merített tézist állították fel: „Ez idő szerint az egész nemzetközi politika alapja a Szovjetunió vezette nemzetközi szocialista erők és az imperialista államok antagonisztikus viszonya.” Ebből a tételből kiindulva elemezték a „szeptember 18-a” után kialakult helyzetet, s arra a következtetésre jutottak, hogy a japán imperializmus Északkelet-Kínát főképpen azért szállta meg, hogy más imperialista államokkal együtt előkészítse a Szovjetunió megtámadását és a kínai forradalmi mozgalom elfojtását. Tehát — „a legfőbb veszély most a Szovjetunió ellen készülő háború és a kínai forradalom ellen készülő támadás”. A „baloldali” elhajlók nem vették figyelembe, hogy abban az időben Kínával kapcsolatban ellentétek voltak Japán és a többi imperialista állam között. Az igaz, hogy a japán imperialisták egyre a szovjet és a kommunista veszélyt hangoztatták, fő céljuk azonban Kína leigázása volt. S a kínai nép éppen azt követelte, hogy az ország szálljon szembe a japán imperialista agresszióval, és védelmezze meg a nemzet létét. Világosan kitűnik ebből, hogy a „baloldali” elhajlók, amikor a „Támogassuk a Szovjetuniót!”, „Támogassuk a kínai forradalmat!” jelszavakra helyezték a hangsúlyt, túlságosan előreszaladtak az egyszerű emberek politikai fejlettségének megítélésében. Ez a pártot elszakította a tömegektől, megfosztotta attól a lehetőségtől, hogy a tömegek sürgető követelésének megfelelően hatékonyan vezesse a japán megszállók ellen irányuló országos népi mozgalmat, s az imperialisták közötti ellentéteket is kihasználja ennek a mozgalomnak a fejlesztésére.

A „baloldali” elhajlók „szeptember 18-a” után egy további, ugyancsak könyvből merített tézist is felállítottak, amely így hangzott: „Abban az időben, amikor a forradalom végleges győzelmet arat, a forradalom ellenségeinek legveszedelmesebb társadalmi támaszai a békülékeny pártok … Ahhoz, hogy megdöntsük ellenségeink hatalmát … mindenekelőtt arról kell gondoskodni, hogy ezeket a pártokat elszigeteljük … Szuronyunk hegyét e pártok ellen kell fordítanunk, elsősorban ezeket kell elszigetelnünk, korlátot kell emelnünk közéjük és a dolgozó tömegek közé …”^29
29 Lásd Csin Pang-hszien „Mit tett és mit szándékozik tenni a Kínai Kommunista Párt a felfegyverzett néptömegek nemzeti forradalmi háborújának megvalósításáért” című cikkét, amelyben Sztálin „A leninizmus kérdései” című könyvére hivatkozik. — Szerző.

A Kuomintang különböző frakcióinak és a fő osztályok között ingadozó erőknek a tevékenységét is ennek a tételnek alapján ítélték meg. A „baloldali” elhajlók úgy vélekedtek, hogy a forradalomnak Kínában nagyon hamar végleges győzelmet kell aratnia, hogy a közbeeső és az ellenforradalmi csoportok között nincs semmi különbség, s mivel a közbeeső csoportok képviselői megalkuvó pártok, ezeket kell a legveszedelmesebb ellenségnek tekinteni. A „baloldali” elhajlók nem vették figyelembe, hogy mivel Kína és Japán között rendkívül kiéleződtek az ellentétek, a közbeeső csoportok elkerülhetetlenül felállítanak majd bizonyos japánellenes, demokratikus követeléseket, s a japánellenes követeléseket hangoztató elemek feltétlenül el fognak távolodni a Kuomintangtól és a többi ellenforradalmi csoporttól. Ezért a „baloldali” elhajlóknak az a felhívása, hogy a párt irányítsa szuronya hegyét és fő csapásait a közbeeső erők ellen, s folytasson ellenük „élethalálharcot”, válaszfalat emelt a párt és az általa vezetett tömegek közé. Mindeme hibák következtében azok a különböző csoportok és katonai egységek, amelyek a japán agresszió elleni harcban a párt szövetségesei lehettek volna, eltávolodtak. Ez oda vezetett, hogy a párt jelentős mértékben elszigetelődött.

A „baloldali” elhajlók „szeptember 18-a” után egyaránt túlbecsülték a kuomintangista uralom válságát és a forradalmi erők fejlettségének fokát, s nem vették figyelembe, hogy bár a kuomintangista ellenforradalom ebben az időben gyengébb volt, mint annakelőtte, még mindig fölényben volt a forradalom szervezett erőivel szemben, hogy bár a forradalom erői megnövekedtek, még mindig elmaradtak az ellenforradalom erői mögött. Ezért a „baloldali” elhajlóknak azok az újabb követelései, hogy a Vörös Hadsereg szabadítsa fel a központi városokat, hogy a párt a kuomintangista uralom alatt levő területeken mindenütt fegyverezze fel a munkásokat és a parasztokat, szervezzen általános sztrájkokat, és a „baloldaliak” más hasonló kalandor javaslatai — lehetővé tették az ellenség számára a forradalom erőinek felmérését. A „baloldali” elhajlók mindeme és más hibái folytán hamar megszűnt a forradalom számára a „szeptember 18-a” után kialakult kedvező helyzet.

1932-ben a csangkajsekista klikk az imperialisták támogatásával a maga oldalára állította Vang Csing-vejt és ellenforradalmár cimboráit, ellenforradalmi egységfrontot hozott létre és ismét ellenőrzése alá vette a központi hatalmat. Csang Kaj-sek a politikai életbe visszatérve tovább folytatta a japán agresszorok előtti behódolás politikáját, s oly módon szilárdította meg az országban a fasiszta diktatúra rendszerét, hogy minden erőt a Kínai Kommunista Párt elleni támadásra és a japánellenes demokratikus mozgalom elfojtására összpontosított. A kuomintangista körzetekben működő pártszervezetek hősiesen küzdöttek a Csang Kaj-sek klikk áruló, ellenforradalmi, bűnös mesterkedése ellen. A „baloldali” elhajlók helytelen vezetése folytán azonban ez a harc nem járt sikerrel. Az ellenség ezeken a területeken úgyszólván valamennyi pártszervezetet szétverte.

A harmadik „baloldali” elhajló irányvonal által a Vörös Hadseregben és a forradalmi támaszpontokon okozott károk. Az ellenség „negyedik és ötödik nagy hadjárata” elleni harc
A csangkajsekista klikk, miután a Kuomintang uralma alatt levő területeken elfojtotta a demokratikus japánellenes mozgalmat, ismét minden erejét a Vörös Hadsereg elleni támadásra összpontosította. 1932 júniusától kezdve 90 hadosztályt, összesen 500 000 főnyi fegyveres erőt vetett be a Vörös Hadsereg elleni negyedik nagy hadjáratába. Az ellenség megtámadta a Vörös Hadsereg 4. frontjához tartozó csapatokat, amelyek Vuhantól nem messze, Hunan, Honan és Anhuj tartományban állomásoztak, és a 3. hadtestet, amely akkor Hunan és Hupej tartomány nyugati részén folytatott hadműveleteket. Ebben az időben a hunan—honan—anhuji körzetben már felülkerekedett a harmadik „baloldali” elhajló irányvonal. A „baloldali” elhajlók úgy okoskodtak, hogy a Kuomintang a harmadik hadjárat veresége után már közel van a csődhöz, már nem rendelkezik elég nagy erőkkel ahhoz, hogy támadást indítson a Vörös Hadsereg ellen, s ezért közvetlenül az imperialistáknak kell magukra vállalniok a fő rohamcsapat szerepét, a Kuomintangra pedig csak másodrendű szerep, a szárnyak biztosításának feladata jut. Így azután a „baloldali” elhajlók lényegében nem is készültek fel az ellenség küszöbön álló támadásának visszaverésére. Amikor az ellenség megindította hadjáratát, a „baloldali” elhajlók nagy zavarba jöttek. Azt a parancsot adták a Vörös Hadsereg egységeinek, hogy frontálisan támadják az ellenséget, ami már eleve kudarcra kárhoztatta a hadműveleteket, mert megfosztotta a Vörös Hadsereget a taktikázás lehetőségétől. Azután a „baloldali” elhajlók pánikba estek, s tehetetlenségüket beismerve azzal mentegetőztek, hogy a kuomintangista csapatok nagyon erősek, és a Vörös Hadsereg képtelen visszaverni a támadásukat. Ezért elrendelték a visszavonulást, s a 4. front fő erőit a hupej—honan—anhuji körzetből nagy távolságra, Szecsuan és Senhszi tartomány határáig vonták vissza. Így vesztettük el a hupej—honan—anhuji körzetet, amely abban az időben az egyik legfontosabb forradalmi támaszpont volt.

A Vörös Hadsereg alakulatainak egy része azonban korábbi állásaiban maradt, és kitartóan harcolt az ellenséggel. Ezek a csapatok később kiegészültek, és a Vörös Hadsereg 25. hadtestévé alakultak át. Röviddel azután, hogy a 4. fronthoz tartozó alakulatok elhagyták a hupej—honan—anhuji körzetet, a Hunan és Hupej tartomány nyugati részén harcoló 3. hadtest, ugyancsak a „baloldali” elhajlók helytelen vezetése folytán olyan helyzetbe került, hogy nem tudta visszaverni az ellenség támadását. El kellett hagynia a Hunghu-tó körzetében levő támaszpontot, s Hunan, Hupej, Szecsuan és Kujcsou tartomány határának térségébe kellett vonulnia. Amikor a 4. front alakulatai és a 3. hadtest elhagyták a forradalmi támaszpontokat, a csangkajsekista klikk azonnal az 1. front haderői és a központi forradalmi támaszpont elleni támadásra vonta össze fő erőit. Ebben az időben már a központi forradalmi támaszponton is kezdett érvényesülni a „baloldali” elhajló politika. Így például eltávolították a párt és a hadsereg vezetéséből azokat a felelős elvtársakat, akik ragaszkodtak a helyes irányvonalhoz, a gazdasági életben „a földesuraknak semmi földet, a kulákoknak csak rossz földet” jelszóval „ultrabaloldali” politikát folytattak és így tovább. A Mao Ce-tung vezette kommunisták sok éven át kivívott nagy befolyása következtében azonban a „baloldali” elhajló irányvonal akkor még nem érvényesült a munka minden területén. Az 1. front alakulatai továbbra is a Mao Ce-tung által kidolgozott taktikai és stratégiai elvekhez tartották magukat. 1933 február—márciusában a parancsnokság a fő erőket a döntő harci szakaszokra vonta össze, s egymás után három ellenséges hadosztályt semmisített meg. Több mint 20 000 puskát zsákmányoltak. Így a Kuomintang negyedik nagy hadjárata szintén kudarcba fulladt.

Miközben az 1. front alakulatai szétzúzták az ellenség negyedik hadjáratát, az országban ismét megváltozott a helyzet. 1933 januárjában a japán imperialisták elfoglalták Sanhajkuant és betörtek Észak-Kínába. Később azután Zsehol tartomány egész területét és Csahar tartomány északi részét is megszállták. A központi munkás-paraszt demokratikus kormány és a kínai Vörös Hadsereg a japánok Észak-Kínába való betörésével kapcsolatban nyilatkozatot tett közzé. Ebben kijelentették, hogy hajlandók az országban létező valamennyi hadsereggel megegyezésre lépni a japán imperializmus agressziója elleni közös harc érdekében, három feltétellel: szüntessék be a támadásokat a forradalmi támaszpontok ellen, biztosítsák a nép demokratikus jogait, és fegyverezzék fel a népet.

Ennek a nyilatkozatnak közzététele után elsőnek a kuomintangista hadsereg Feng Jü-hsziang parancsnoksága alatt álló része kezdett együttműködni a Kínai Kommunista Párttal. 1933 májusában Csaharban egyesült japánellenes hadsereget szerveztek, amely hősiesen harcolt Csang Kaj-sek áruló mesterkedései és a japán agresszió ellen. Amikor pedig a japán imperialisták és a csangkajsekista Kuomintang az egyesült japán ellenes hadsereget szétverték, a 19. hadsereg parancsnoki kara és a Kuomintang tagjainak egy része 1933 októberében ugyancsak egyezményt kötött a központi munkás-paraszt demokratikus kormánnyal és a kínai Vörös Hadsereggel a japán militaristák és Csang Kaj-sek elleni közös harcra vonatkozóan. Novemberben nyíltan kijelentették, hogy szakítanak Csang Kaj-sekkel, és Fucsien tartományban megalakították „a Kínai Köztársaság népi forradalmi kormányát”.

Ezek az országban végbement változások alapjában véve kedvezőek voltak a forradalom szempontjából. A Vörös Hadsereg és a forradalmi támaszpontok számára ilyen körülmények között lehetővé vált, hogy tovább fejlődjenek. A Vörös Hadsereg 1. frontjának alakulatai Csang Kaj-sek negyedik hadjáratának veresége után Csöcsiang és Csianghszi tartományba vonultak, és ott új vörös körzetet létesítettek. Ezáltal a központi forradalmi támaszpont és a fucsien—csöcsiang—csianghszi forradalmi támaszpont egybeolvadt. A Vörös Hadsereg 10. hadtestét, amely a fucsien—csöcsiang—csianghszi körzetben folytatott hadműveleteket, a 7. hadseregcsoporttá szervezték át, és délre irányították, hogy ott csatlakozzék az 1. fronthoz. Az 1. front alakulatai időközben kiegészültek, és létszámuk már elérte a 100 000 főt. A 4. front haderői, amelyek Szecsuan és Senhszi tartomány határvidékén folytattak hadműveleteket, szintén jelentős sikereket értek el. Szecsuan tartomány területén csupán 1933-ban sok, egymás ellen hadakozó kis-militarista hadseregét verték szét, s létrehozták a szecsuan—senhszi forradalmi támaszpontot. Ez a támaszpont a tungcsiangi, a nancsiangi, a pacsungi, a vanjüani, a jilungi, a tahszieni és a jihani járást, továbbá a kuan-jüani, a csaohuai, a canghszi, a langcsungi, a nanpui, a jingsani, a csühszieni és a csengkoui járás nagyobbik részét foglalta magában. A 4. front csapatainak létszáma több mint 80 000 főre rúgott.

A Vörös Hadsereg egységei sok más körzetben is értek el bizonyos sikereket. A Vörös Hadsereg létszáma országos viszonylatban megközelítette a 300 000-et, s körülbelül ugyanannyi volt a párttagok száma is.

A helyzet azonban rövidesen ismét megváltozott. Minthogy a pártszervezeteket a kuomintangista körzetekben 1933 folyamán majdnem teljes egészükben megsemmisítették, a „baloldali” elhajlók által létesített ideiglenes Központi Bizottság kénytelen volt átköltözni a központi forradalmi támaszpontra. Megérkezése után teljesen kiszorította a vezetésből a Mao Ce-tung köré tömörülő, s helyes politikát folytató kommunistákat, és fokozatosan a forradalmi támaszpontok egész tevékenységében érvényesítette a „baloldali” elhajló irányvonalat. Ennek következtében a csangkajsekista Kuomintang ötödik hadjárata során a forradalmi támaszpontoknak és a Vörös Hadsereg egységeinek túlnyomó többsége súlyos veszteségeket szenvedett.

A csangkajsekista Kuomintang 1933 októberében indította meg ötödik nagy hadjáratát. Ezúttal milliós hadsereggel támadott, s csupán a Vörös Hadsereg 1. frontja ellen 500 000 kuomintangista katonát vetett harcba. Az a körülmény, hogy az előző hadjáratokhoz képest ennyire megnőtt az ellenséges hadsereg létszáma, kétségtelenül nehézségeket okozott a Vörös Hadseregnek. Ha azonban az ellenség számbelileg meg is erősödött, a Vörös Hadsereg sem volt már a régi: tapasztaltabbá vált. A múlt taktikai tapasztalatai azt mutatták, hogy a Vörös Hadsereg a tízszeres túlerővel támadó ellenséggel szemben is ki tudta vívni a győzelmet. Így teljes mértékben megvalósítható feladat volt, hogy az 1. front 100 000 főnyi alakulatai legyőzzék a félmilliós ellenséges hadsereget. Azt is figyelembe kell venni, hogy a Kuomintang a 19. hadsereg felkelése miatt az 1. front ellen bevetett csapatok igen jelentős részét kénytelen volt Fucsien tartományba küldeni. Egészen nyilvánvaló, hogy ez a körülmény kedvező volt a Vörös Hadsereg számára. A „baloldali” elhajlók azonban nem tudták kihasználni ezeket az objektív feltételeket. Most is egyoldalúan ítélték meg az általános helyzetet. A Fucsien tartományban megalakult „népi forradalmi kormánynak” a reakciós jellegét hangsúlyozták, egyre azt hajtogatták, hogy ez a kormány becsapja a népet, s nem nyújtottak számára kellő segítséget. A 19. hadsereg belső árulás és Csang Kaj-sek támadása következtében hamarosan vereséget szenvedett, s Csang Kaj-sek most már minden erőt az 1. front elleni támadásra összpontosíthatott. A „baloldali” elhajlók az ötödik hadjárat folyamán ismét túlbecsülték a Vörös Hadsereg erejét, tagadták, hogy az ellenség erősebb, nem értették meg a népi háború sajátosságait, nem látták be, hogy abban az időben a hadműveletek fő formájául csak a partizánháború és a Vörös Hadsereg reguláris alakulatainak partizán jellegű mozgó hadműveletei szolgálhattak. Ezért Csang Kaj-sek ötödik hadjáratának elején kilátástalan támadásokba hajszolták a Vörös Hadsereg egységeit, meggyengítették a forradalmi támaszpontok védelmét, s kierőszakolták, hogy a vörös csapatok rohamozzák meg az ellenség különösen megerősített állásait. Amikor azután a támadások kudarccal végződtek, azt kezdték követelni, hogy decentralizálják a Vörös Hadsereg alakulatait, építsenek mindenütt erődítményeket, bármilyen irányból jön is az ellenség, fejtsenek ki vele szemben ellenállást, „merítsék ki” az ellenséges erőket. Mindezzel megint csak igen súlyos helyzetbe hozták a Vörös Hadsereget. Végül is a Vörös Hadsereg 1. frontjának egy teljes éven át hősiesen harcoló csapatai nem tudták megállítani az ellenséges hadsereg előrenyomulását, kénytelenek voltak elhagyni a központi forradalmi támaszpontot, s taktikai megfontolásokból egészen új területre menetelni. Ez a hosszú menetelés néven vonult be a történelembe.

A Vörös Hadsereg hosszú menetelése. A cunji értekezlet. Marxista—leninista Központi Bizottság létrehozása Mao Ce-tunggal az élén. A Csang Kuo-tao irányvonala elleni harc
A párt, még mielőtt az 1. front fő erői megkezdték volna a hosszú menetelést, a Vörös Hadsereg egyes alakulatait az ellenség mögöttes területeire küldte azzal a feladattal, hogy ott indítsák meg a partizánháborút. Ezek között a fő szerep a Vörös Hadsereg 7. hadseregcsoportjából kiválasztott elitcsapatoknak jutott, amelyeket északra irányítottak, a japán megszállók ellen. 1934 júliusában a 7. hadseregcsoport elindult Zsujcsinból, s út közben Fucsien, Csöcsiang és Anhuj tartományban megsemmisítette az ellenséges őrállomásokat. Októberben a Csianghszi tartomány északkeleti részén levő forradalmi támaszpont területére ért. Itt egyesült a Vörös Hadsereg helyi osztagaival, és megalakította a Vörös Hadsereg 10. hadseregcsoportját. Novemberben a 10. hadseregcsoport folytatta a menetelést észak felé, s elérte Csöcsiang tartomány nyugati részét és Anhuj tartomány déli részét. A Vörös Hadsereg megjelenése a kuomintangista uralom alatt álló terület kellős közepén — Nanking és Hangcsou térségében, forrongásba hozta a néptömegeket. A Kuomintang erős csapatokat dobott át ide, hogy vegyék fel a harcot a Vörös Hadsereg 10. hadseregcsoportjával. A 10. hadseregcsoportnak állandóan kemény csatákat kellett vívnia. Végül is sok harcosa hősi halált halt. A megmaradt erők Csianghszi tartomány déli részébe vonultak, s ott partizánharcot indítottak.

Röviddel azután, hogy az északra irányított elitosztagok útnak indultak, a párt utasította a Vörös Hadsereg 6. hadseregcsoportját, hogy keljen útra nyugati irányban. A 6. hadseregcsoport két forradalmi támaszpont — a hunan—csianghszi és a hunan—hupej—csianghszi támaszpont — területén harcoló osztagokból alakult meg. Ez a hadseregcsoport 1934 július végén Csianghszi tartomány délnyugati részén, Junghszin térségében áttörte az ellenség gyűrűjét, s augusztus elején benyomult Dél- Hunan területére. Kelet-Kuanghszi határán a harcosok, mielőtt tovább indultak volna, ünnepélyes esküt tettek. Ez a hadseregcsoport a nyugat felé menetelés során Hunan, Kuangtung, Kuanghszi és Kujcsou tartományban áttörte az ellenséges csapatok gyűrűjét, s októberben eljutott Kujcsou tartomány északkeleti részébe, ahol a Vörös Hadsereg 3. hadteste partizánharcokat folytatott. A 3. hadtest a 6. hadseregcsoporttal való találkozása után ismét 2. hadseregcsoportnak kezdte magát nevezni, s a 6. hadseregcsoporttal együtt megalakította a Vörös Hadsereg 2. frontját, amelynek parancsnoka Ho Lung, politikai biztosa pedig Zsen Bi-si volt. Ezután a 2. front csapatai Hunan, Hupej, Szecsuan és Kujcsou tartományban nagyarányú partizánháborút és partizánjellegű mozgó hadműveleteket indítottak. Egy év alatt nagy veszteségeket okoztak az ellenségnek: több mint 10 000 katonáját pusztították el, illetve sebesítették meg, több mint 8000-et pedig foglyul ejtettek. A népi csapatok Hunan tartományban a következő városokat szabadították fel: Jungsun, Tajung, Szangcse, Celi, Taojüan, Csingsi, Lihszien, Linli és Simen. A 2. front alakulatai egészen a Hupej tartományi Lajfengig és Hszüanenig, s a Kujcsou tartományi Jujangig és Hsziusanig terjesztették ki hadműveleteik körét, s létrehozták a hunan — hupej—kujcsoui forradalmi támaszpontot.

Mindjárt azután, hogy a Vörös Hadsereg 6. hadseregcsoportja útnak indult nyugati irányban, a Vörös Hadsereg 25. hadteste is megkapta a parancsot, hogy a hupej—honan—anhuji körzetből helyezze át a támaszpontját északnyugatra. A hadtest 1934 szeptember—októberében indult el a Hunan tartományi Losanból, s Hupej tartomány északi részén és Honan tartomány nyugati részén áthaladva, novemberben elérte Senhszi tartomány déli részét, ahol hozzáfogott a hupej—honan—senhszi partizántámaszpont kiépítéséhez.

A japán agresszorok elleni harcba elindult elitosztagok észak felé menetelése, a 6. hadseregcsoport nyugat felé menetelése és a 25. hadtest északnyugat felé menetelése a Kuomintang ötödik hadjárata idején felborította az ellenség eredeti terveit, s arra kényszerítette az ellenséget, hogy jelentős erőket vonjon el a Vörös Hadseregnek a hosszú menetelésben résztvevő osztagait nyomon követő csapatoktól. A Vörös Hadsereg 1. frontjának a hátországi alakulatokkal együtt mintegy 100 000 főnyi fő erői a kialakult helyzetet figyelembe véve, 1934 októberében elindultak a nyugat-fucsieni Csangting—Ninghua, és a dél-csianghszi Zsujcsin—Jütu térségből, s megkezdték a hosszú menetelést. Ugyanakkor a Vörös Hadsereg csapatainak egy része a központi forradalmi támaszpont területén maradt, hogy ott partizánharcokat folytasson.

Az 1. front csapatai 1934 október-novemberben áttörték az ellenség által Csianghszi, Hunan, Kuangtung és Kuanghszi tartomány körül kiépített erődítményvonalat, s decemberben megérkeztek Kujcsou tartomány keleti részébe.

Sem erődítmény, sem ellenséges bekerítés nem tudta feltartóztatni a Vörös Hadsereg előrehaladását. Ámde a Vörös Hadsereg hősiesen harcoló csapatait abban az időben a „baloldali” elhajlók vezették, akik megrémültek, amikor azt látták, hogy a túlerőben levő ellenség üldözi és bekeríti a vörös alakulatokat, s nyomban parancsot adtak a gyors visszavonulásra. Nem akartak, nem is próbáltak változtatni a taktikán, hogy ezáltal megteremtsék az ellenséges csapatok megsemmisítésének lehetőségét, hanem rémületükben egyre jajveszékeltek, egyre azt hajtogatták, hogy meg kell menteni a Vörös Hadsereg hátországi intézményeit, s azonnal el kell menekülni a 2. front csapatainak támaszpontjaira! Ez volt az oka annak, hogy az 1. front csapatai a hosszú menetelés elején mindenütt az ellenség előre felállított őrállomásaiba ütköztek, amelyekkel kénytelenek voltak véres ütközeteket vívni, és rendkívül súlyos veszteségeket szenvedtek.^30
30 Egyes adatok szerint a veszteségek elérték az 50 — 70 százalékot. — Szerző.

A Vörös Hadsereget a Kuomintang ötödik hadjárata idején ért kudarc és a hosszú menetelés elején szenvedett súlyos veszteségek hatására a pártban nőttön-nőtt az elégedetlenség a „baloldali” elhajlók politikájával szemben. A párttagok zöme saját szemével láthatta, hogy Mao Ce-tung vezetésével a szó szoros értelmében a semmiből jöttek létre, és egyre gyarapodtak, egyre erősödtek a Vörös Hadsereg alakulatai meg a forradalmi támaszpontok, és egymást követték a győzelmek. De mihelyt a „baloldali” elhajlók megjelentek, nyomban megváltozott a helyzet. A Vörös Hadsereg alakulatai és a forradalmi támaszpontok nemhogy gyarapodtak, erősödtek volna, hanem ellenkezőleg, gyengültek, a csapatok nemhogy győzelmeket arattak volna, hanem ellenkezőleg, vereségeket szenvedtek. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy ha ez így megy tovább, a „baloldali” elhajló hibák az egész Vörös Hadsereget pusztulásba vihetik. A Vörös Hadsereget és a forradalmat fenyegető veszély elhárítása érdekében az elvtársak legnagyobb része Mao Ce-tung elvtárs vezetésével összefogott, és megindította a harcot a „baloldali” elhajlók ellen. Még egyes olyan elvtársak is, akik „baloldali” elhajló hibákat követtek el, ebben az időben már ugyancsak kezdték felismerni a „baloldali” elhajló irányvonal veszélyességét, és helyeselték Mao Ce-tung elvtárs helyes politikáját.

Ez volt a helyzet, amikor a Vörös Hadsereg egységei 1935 januárban átkeltek a Vucsiang-folyón, és elérték a Kujcsou tartományban levő Cunjit. Ebben a városban a Kínai Kommunista Párt Központi Bizottságának politikai irodája kibővített értekezletet tartott. A cunji értekezlet az elvtársak többségének akaratával összhangban kijavította a katonai és szervezeti munka terén elkövetett hibákat, aminek abban az időben döntő jelentősége volt, eltávolította a „baloldali” elhajló vezetőséget, és olyan Központi Bizottságot választott, amely Mao Ce-tung vezetésével helyes irányvonalat követett. Ettől az időtől kezdve a párt Központi Bizottságában egyszer s mindenkorra véget ért az opportunizmus uralma. A Kínai Kommunista Párt és a kínai forradalom a Mao Ce-tung elvtárs vezette marxista—leninista Központi Bizottság irányításával tántoríthatatlanul és győzelmesen haladt előre.

A cunji értekezlet után a Vörös Hadsereg 1. frontjának alakulatai folytatták a hosszú menetelést. A Központi Bizottság és Mao Ce-tung bölcs taktikáját követve, eredményes hadműveleteket folytattak Kujcsou, Szecsuan és Jünnan tartomány területén, s a harcok során óriási veszteségeket okoztak az ellenségnek. Az 1. front alakulatai mesteri taktikázással megtévesztették az ellenség parancsnokságát, s a 900 000 főnyi ellenséges hadsereget arra kényszerítették, hogy lóhalálában egyik tartományból a másikba futkosson. Azután kitörtek a gyűrűből, elszakadtak az üldöző ellenséges erőktől, átkeltek a Csinsa- és a Tatuho-folyón, s az északnyugat-szecsuani havasok és sztyeppék vidékén egyesültek a Vörös Hadsereg 4. frontjának a szecsuan—senhszi határterületről ideérkezett csapataival.

Az 1. és a 4. front alakulatainak egyesülése után a párt Központi Bizottsága és Mao Ce-tung elvtárs nyomatékosan hangoztatta, hogy folytatni kell a menetelést észak felé, Kanszu és Senhszi tartomány irányában, s ezekben a tartományokban előretolt állásokat kell kiépíteni a japán megszállók elleni harcra, vagyis olyan új forradalmi támaszpontot kell létesíteni, ahonnan fel lehet venni a kapcsolatot a napról napra erősödő japánellenes népi mozgalommal. Ám a 4. front haderőihez beosztott Csang Kuo-tao, aki később az árulás útjára lépett, rendkívül borúlátóan ítélte meg az ország helyzetét. Úgy vélekedett, hogy a Kuomintang hadjárata során elszenvedett vereség a kínai forradalom hanyatlására vezetett, túlbecsülte az ellenség erőit, a forradalom erőit pedig egészen jelentéktelennek tartotta. Kijelentette, hogy az az elgondolás, amely szerint a japán megszállók elleni harcra előretolt állásokat kell kiépíteni, és tovább kell fejleszteni a japánellenes népi mozgalmat — megvalósíthatatlan. Ellenezte a Központi Bizottságnak az észak felé menetelésre vonatkozóan hozott határozatát, követelte, hogy a Vörös Hadsereg vonuljon vissza a Szecsuan és Hszikang tartomány határán elterülő pusztaságra, majd később egy második „központi bizottságot” szervezett.

A Mao Ce-tung vezetése alatt álló Központi Bizottság erélyes harcot indított Csang Kuo-tao áruló tevékenysége ellen, amely létében támadta a pártot, és szakadást idézett elő a Vörös Hadseregben. A Központi Bizottság az 1. front fő erőinek élén folytatta a menetelést észak felé. 1935 októberében a csapatok elérték Senhszi tartomány északi részét. Egy hónappal az 1. front csapatainak megérkezése előtt a 25. hadtest a hupej—honan—senhszi határterületről ide helyezte át támaszpontját, s az Észak-Senhszi Vörös Hadsereg csapataival egyesülve megalakította a Vörös Hadsereg 15. hadseregcsoportját. Az 1. front és a 15. hadseregcsoport egyesülése után északnyugaton a forradalom szempontjából új helyzet alakult ki. 1935 novemberében a Vörös Hadsereg visszaverte a kuomintangista hadseregnek a senhszi—kanszui forradalmi támaszpont ellen indított támadását. Itt „ezzel a győzelemmel ünnepélyesen letettük annak a nagy ügynek első alapkövét, amelyet a Kommunista Párt Központi Bizottsága kezdeményezett, s amelynek lényege az, hogy északnyugaton létre kell hozni a forradalom összkínai vezérkarát.”^31
31 Mao Ce-tung. Válogatott művei. 1. köt. 296. old.

Még ugyanabban a hónapban a 2. front csapatai is áttörték az ellenséges gyűrűt, és a hunan—hupej—szecsuan — kujcsoui forradalmi támaszpont területén levő Szancsiból elindultak a hosszú menetelésre. 1936 június—júliusában a 2. front csapatai elérték Hszikang tartományt, s itt, Kance térségében egyesültek a 4. front haderőivel. A Mao Ce-tung vezetése alatt álló Központi Bizottság türelmes nevelő munkája meghozta gyümölcsét: a 4. front csapatai megszabadultak Csang Kuo-tao káros befolyásától, s a 2. front csapataival együtt a senhszi—kanszui határterületre vonultak. 1936 októberében elérték a Kanszu tartományban levő Hujninget, és itt egyesültek az 1. front alakulataival. Ezzel a kínai Vörös Hadsereg fő erőinek hosszú menetelése győzelmesen véget ért.

Amikor azonban a Vörös Hadsereg fő erői — az 1., a 2. és a 4. front csapatai egyesültek, Csang Kuo-tao megtévesztéshez folyamodva a 4. front csapataiból több mint 20 000 harcost rávett, hogy vonuljanak az igen távol fekvő Hszincsiangba.

Ezek közül csak 800-an jutottak el Hszincsiangba, a többi elesett az ellenséggel vívott csatákban.

A „baloldali” elhajló irányvonal képviselőinek helytelen vezetése és Csang Kuo-tao árulása következtében a Vörös Hadsereg egész állományának és a forradalmi támaszpontoknak több mint a 90%-a elveszett. Mire a hosszú menetelés véget ért, a Vörös Hadsereg Senhszi—Kanszu térségében összevont fő erői alig 30 000 főre rúgtak. Erre az időre az egész országban csak 30—40 000 párttag maradt. De ez olyan párt és olyan hadsereg volt, amely acélossá edződött, gazdag tapasztalatokkal rendelkezett, s így szilárd magva lehetett a forradalomnak.

A kínai munkás-paraszt Vörös Hadsereg hosszú menetelésének nagy történelmi jelentősége van. Amikor 1935-ben a Vörös Hadsereg 1. frontjának egységei befejezték a hosszú menetelést, Mao Ce-tung a következőket írta:

„Ha már szóba hoztuk a hosszú menetelést, tegyük fel a kérdést: mi a hosszú menetelés jelentősége? Válaszunk: a hosszú menetelés a történelemben egyedülálló menetelés volt, hírnök volt, agitátor volt, magvető volt. Ismer-e a történelem a világ kezdetétől, az első uralkodóktól napjainkig egyetlen olyan hadjáratot, amelyet a mi hosszú menetelésünk mellé lehetne állítani? Tizenkét hónapon át naponta az ellenséges repülőgépek tucatjai kémleltek és bombáztak bennünket a magasból, és mi haladtunk előre, egyre előre; ha bekerítettek bennünket, kivágtuk magunkat, szétzúztuk az ellenség előretolt osztagait, és elszakadtunk egy majdnem milliós üldöző hadseregtől; megszámlálhatatlan nehézséggel és akadállyal küzdöttünk meg, saját lábunkkal mértünk le több mint húszezer lit, keresztül szeltünk tizenegy tartományt. Mondják meg, hogy volt-e a történelemben még egy ilyen menetelés? Nem volt, sohasem volt. A hosszú menetelés hírnök volt, amely tudtul adta az egész világnak, hogy a Vörös Hadsereg hősök, vitézek hadserege, s hogy az imperialisták és csatlósuk, Csang Kaj-sek egész bandájával egyetemben tehetetlenek. A hosszú menetelés adott hírt arról, hogy kudarcot vallott az imperialisták és Csang Kaj-sek minden arra irányuló kísérlete, hogy bekerítsék erőinket vagy elállják az útjukat. A hosszú menetelés agitátor is volt, amely elmondta tizenegy tartomány majdnem kétszázmilliós lakosságának, hogy csak a Vörös Hadsereg útja vezet el a felszabadulásukhoz. Ha nem lett volna ez a menetelés, honnan tudhatták volna meg a nagy néptömegek oly gyorsan, hogy van a világon egy nagy igazság, s ez a Vörös Hadseregben testesül meg? A hosszú menetelés magvető is volt, a tizenegy tartományban rengeteg magot hintett el, s ezek a magok kicsíráznak, lombos fák lesznek belőlük, amelyek kivirágoznak, gyümölcsöt érlelnek, és majd a jövőben bőséges termést hoznak. Egyszóval, a hosszú menetelés a mi győzelmünkkel és az ellenség vereségével fejeződött be.”^32
32 Ugyanott, 294-296. old.

SaLa