(idézet: A Magyar Tanácsköztársaság – Liptai Ervin)
Azok az imperialista támadás előkészítéséről szóló értesülések, amelyek a Forradalmi Kormányzótanács tagjait – egyebek között – a tiszántúli offenzíva terveinek jóváhagyására késztették, nem voltak alaptalanok.
Már említést tettünk arról, hogy Clemenceau, a Magyar Tanácsköztársasághoz június 7-én intézett első jegyzékkel egyidejűleg, intézkedett a Tanácsköztársaság elleni koncentrált támadás előkészítéséről. Foch és Franchet D’Esperey az utasításnak megfelelően el is készítették a támadás terveit. Ezek azonban oly nagy erők felhasználását igényelték volna, hogy megvalósításuk lehetetlen volt. Amint Clemenceau a békekonferencia egyik ülésén elmondotta, a tábornokok terve „sokkal becsvágyóbb volt, mint Napóleon haditerve Moszkva elfoglalására”.226
Clemenceauék egy pillanatra sem gondoltak arra komolyan, hogy a magyar tanácskormánnyal békét kötnek. A Vörös Hadsereg visszavonulása után tovább folytatták az újabb offenzíva előkészítését Magyarország ellen. Amikor Kun Béla Clemenceautól jegyzékben követelte ígéretének teljesítését, azt válaszolták, hogy az antant nem tárgyalhat a tanácskormánnyal, mivel az megszegte a békeszerződést.
Július 11-én a győztes nagyhatalmak vezetői ismét napirendre tűzték a magyar kérdést. Az ülésen Foch marsall ismertette a Magyar Tanácsköztársaság elleni támadás sikerének előfeltételeit.
„A hadjárat sikerének első kelléke kétségkívül az egységes parancsnokság. Számításba kell venni továbbá a hadműveletek valószínű időtartamát is. Nem látszik valószínűnek, hogy a kívánt befejezést egy gyors csapással el lehet érni. Ha ez a helyzet, a … csapatoknak utánpótlásra van szükségük. Ehhez nyilvánvalóan a szomszédos államok támogatását kell keresni. Mielőtt a tervet elkészítenénk, tisztában kell lenni azzal, hogy mit tennének ezek az államok, milyen mértékben működnének közre, és készek volnának-e arra, hogy egységes parancsnokság alatt működjenek. Az óhajtott eredmény: 1. a magyar hadsereg leverése; 2. Budapest elfoglalása. Az első nehéz azokkal az erőkkel, amelyek helyben rendelkezésre állanak. A második még nehezebb, mert Budapest a magyar Alföld központi erődje.”227 A békekonferencia vezetői megbízták Foch marsallt: vegye fel az érintkezést a román és a csehszlovák kormánnyal, tudja meg, milyen erőket tudnának az egyesített támadás céljaira felajánlani.
Július 15-én Masaryk rövid táviratban közölte Foch-sal: „Haderőnk az ön rendelkezésére áll.”228
A román hadsereg vezérkari főnöke július 17-én üzente, hogy „Románia a legszélesebb lehetőségeket nyújtja”.229 Presan közölte azt is, hogy szükség esetén a Dnyeszter mentéről is elvonhatnak egy-két hadosztályt.
Július 17-én Foch a békekonferencia elé terjesztette a Tanácsköztársaság elleni intervenciós támadás tervét. Közölte: a csehszlovák, román és szerb kormány egyaránt hajlandónak mutatkozott az akcióban való részvételre. Az általuk rendelkezésre bocsátott haderő a magyarországi francia hadsereggel együtt, mintegy 220 000 embert tett ki. Ebből a harcos állomány 160 000 fő volt.
Összehasonlítva a Vörös Hadsereg és az antant rendelkezésére álló csapatok erejét, Foch azt a következtetést vonta le, hogy a siker reményében indíthatják meg a támadást a Tanácsköztársaság ellen. A támadás megindulása előtt azonban szükségesnek tartotta a haditechnika kiegészítését és egységes parancsnokság létrehozását.
A konferencia ezúttal sem foglalt véglegesen állást az offenzíva ügyében. A nagyhatalmak vezetői nem merték kihívni saját dolgozóik felháborodását egy újabb, véres háborúban való részvétellel.
Nem akartak kimaradni a Tanácsköztársaság elleni fegyveres támadásból a szegedi magyar ellenforradalmárok sem.
A szegedi „kormány”, amelynek hadügyminisztere Horthy Miklós volt, lázas igyekezettel fáradozott egy ellenforradalmi „hadsereg” létrehozásán. A Szeged környéki falvakban toborzásba kezdtek, de nem nagy eredménnyel. A parasztok a legtöbb helyen elzavarták a toborzó különítményeket. Gömbös Gyula, a szegediek hadügyi államtitkára, kénytelen volt karhatalmat kérni „a toborzás előmozdítására és a toborzó bizottságok védelmére”. Horthyék hazafias frázisai nem tudták fellelkesíteni, a Tanácsköztársaság elleni háborúra mozgósítani a parasztokat. Gróf Zichy Aladár, aki a szegedi ellenforradalmi „hadsereg” toborzó bizottságának elnöke volt, így panaszkodott: „A parasztság igen meg van romolva. Csak azt hangoztatja, »a háborúban mi véreztünk, most menjenek a többiek, menjen az úri osztály«.”230 Zadravecz páter, a szegedi ellenforradalmi kormány ideológusa „a krisztusi szeretet nevében” erőszakosabb eszközöket javasolt a toborzás sikerének biztosítására.
„Zadravecz kérte a hadügyi kormányt, hogy valami nyomásfélét is csatoljon a toborzáshoz, mert véleménye szerint, ellenkező esetben csődöt mond az egész toborzási akció.”231
Minden igyekezetük ellenére sem sikerült a szegedi ellenforradalmároknak jelentékeny számú dolgozót hadseregükbe toborozni. Amint a Tanácsköztársaság iránt érzett szimpátiával egyáltalán nem gyanúsítható Szabó László írja könyvecskéjében, a szegedi magyar garnizon „egy tekintetben igen hasonlított a kolumbiai hadsereghez: sokkal több volt benne a tiszt, mint a közlegény. A szegedi »fehérhadsereg« legnagyobb létszáma 3500 tiszt, 2500 legénységi állománybeli és 800 csendőr volt.”232 A 2500 legénységi állománybeli nagyobb része hivatásos tiszthelyettes volt.
Horthyék felvették a kapcsolatot a Vörös Hadsereg vezérkarában működő ellenforradalmár tisztekkel. Július 11-én Gömbös levelet küldött hozzájuk, és ebben a következő utasítást adta:
„1. A vörös elemek a hadseregből távolíttassanak el.
Az ekként megtisztított hadsereg ne támadjon.
A Szolnok-Budapest vasúti vonaltól délre elhelyezett hadosztályok feltétlen nemzeti érzelmű csapatokból álljanak, ezek ellenforradalmat csinálnak. Gödöllő állapítja meg, mely napon lesznek nevezett hadosztályok ellenforradalomra készen, a végleges dátumot Szeged határozza meg …”233
Gömbös Juliért hosszabb levélben szólította fel, hogy álljon az élére az ellenforradalomnak.
„Vedd kezedbe az ellenforradalom ügyét, tisztítsd meg a Budapest-Szolnoktól délre fekvő Duna-Tisza közét a vörös érzelmű csapatoktól, csoportosítsd a nemzeti érzelmű hadosztályokat Budapest irányában, s légy kész ezekkel egy részedről meghatározandó napon az ellenforradalom megkezdésére s Horthyhoz való csatlakozásra”234 – írta többek között levelében Gömbös.
Julier rövidesen válaszolt Szegedre:
„Mindenkor csakis a ti érdekeiteket tartom szem előtt. Indítványodról most konkrét formában nem lehet tárgyalni, mert megkezdődött. Utána a helyzet és körülmények fogják megadni, hogy mit lehet tenni.”235 Amiről Julier úgy írt, hogy „megkezdődött” – a Vörös Hadseregnek a tiszántúli offenzívára való felvonultatása volt.
Amikor Julier Gömbös levelét megkapta, a tiszántúli támadás terveit már nem lehetett átdolgozni. Mivel az ellenforradalmi hangulatot nem érezte eléggé erősnek ahhoz, hogy nyílt puccsot hajtson végre, Julier kitartott eredeti elgondolása: a Vörös Hadseregnek egy bukásra ítélt támadás útján való tönkretétele mellett.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!
(idézet: A Magyar Tanácsköztársaság – Liptai Ervin)
A Tanácsköztársaságnak azok a vezetői, akik hűek voltak a proletárdiktatúrához, és komolyan vették a munkásosztály hatalmának megszilárdításáról, a lélegzetvételi szünet kihasználásáról szóló határozatokat, július elején erejük megfeszítésével dolgoztak a hadsereg és a hátország megerősítésén.
Július 12-én a Forradalmi Kormányzótanács elrendelte az általános védkötelezettséget. A burzsoá osztályhoz tartozó férfiak számára a védkötelezettség munkakötelezettséget jelentett.
Ugyanezen a napon elrendelték a tartalékos tisztek mozgósítását.
A hadsereg szelleme megerősítése érdekében növekvő gondot fordítottak a katonai politikai biztosok munkájának irányítására. Münnich Ferencet, aki a 6. hadosztály győzelmes harcaiban nagy népszerűségre tett szert, a hadsereg-főparancsnokság politikai biztosává nevezték ki.
Lépések történtek a gazdasági élet rendezésére is.
Mivel az ország egyik legnagyobb problémáját a lakosság és a hadsereg élelmiszer-ellátása jelentette, a legsürgősebb feladat ennek megoldása volt. A Forradalmi Kormányzótanács elhatározta, hogy katonai erővel rekvirál élelmiszereket az ország mezőgazdasági területein, elsősorban a Dunántúlon. Tervbe vették egyes élelmiszeradagok felemelését, a meglevő ruha- és cipőkészleteknek a nagyüzemi munkásság részére való kiosztását.
A tervezett rekvirálások ismét sürgetően vetették fel azt a – tanácskongresszuson is jelentkező – problémát, hogy ha nem tesznek eredményes lépéseket a munkásosztály és a szegényparasztság szövetségének megerősítése érdekében, az súlyos következményekkel jár a Tanácsköztársaságra.
Június végén és július elején a falvakban erőteljes agitációs tevékenység folyt a munkás-paraszt szövetség megerősítése, az ellenforradalom leleplezése, a mezőgazdasági proletariátus osztályöntudatának felébresztése érdekében. „A községekben most mindenütt ott vannak agitátoraink, akik … beigazolják a föld szegény munkásainak, hogy érdekeik a városi proletárság mellé hívják őket, nem pedig a gazdag parasztok táborába” – írta a „Népszava” június 28-án.
A Forradalmi Kormányzótanács július 4-i ülésén határozott formában merült fel az a gondolat, hogy a proletárdiktatúra parasztbázisa megszilárdításának érdekében, korlátozott földosztást kell végrehajtani. Pogány azt javasolta, hogy a 100 holdasoktól vegyék el a föld egy részét, és azt 10 holdig terjedő birtokok formájában a szegényparasztság részére adják át. „… ezzel minden faluban földmunkásokból és törpebirtokosokból álló testőrséget teremtenének a proletárdiktatúra céljaira” – fejtette ki Pogány.216 Nyisztor a földosztást veszélyesnek tartotta. Úgy vélte, ez a termelőszövetkezetek felbomlását eredményezhette volna. Ő azt javasolta, hogy a 100 holdas gazdaságok földjéből a szegényparasztoknak 2 holdas házhelyeket osszanak. A Forradalmi Kormányzótanács utasította a Népgazdasági Tanácsot, tegyen javaslatot: mennyit hagyjanak meg a 100 holdig terjedő birtokok gazdáinak.
Mivel a birtokos parasztság adójának eltörlése pénzügyileg és politikailag egyaránt kedvezőtlen következményekkel járt, július 17-én elhatározta a tanácskormány, hogy ismét kivetik a községi adókat.
A proletárdiktatúra egyes állami szerveinek bürokratizmusa, az állami apparátusban megbújó osztályidegen elemek romboló tevékenysége súlyos béklyóként gátolta a proletárdiktatúra megszilárdítását szolgáló intézkedések végrehajtását. „… a népbiztosságok és egyéb hivatalok tele vannak ellenforradalmárokkal, akik ezért az érzületükért, titkos aknamunkáikért, amerikázásukért húzzák a Tanácsköztársaságtól fizetésüket. Az erkölcsös gentlemanek egy percig sem riadnak vissza, hogy pénzt fogadjanak el attól a rendszertől, amelynek életére törnek. De a proletariátus ezt az állapotot nem tűrheti tovább. A kommünnek jó és olcsó közigazgatásra van szüksége, proletárközigazgatásra, nem pedig bürokratikus szervezetre. Ezért égetően sürgős feladat a közigazgatás gyors átszervezése, a megbízhatatlan személyzet azonnali eltávolítása, kicserélése” – írta a „Vörös Újság” 1919. július 8-i száma.
A jobboldali vezetők a leghangzatosabb szólamokat hangoztatták a bürokrácia ellen, a valóságban azonban nem tettek semmit, sőt a proletárdiktatúrával szemben ellenségesen viselkedő nagypolgári és arisztokrata elemeket különleges erőfeszítéssel tartották meg a vezetésük alatt álló intézményekben. A kommunisták a bürokratizmus elleni harcban is következetesek voltak. Kun Béla a Külügyi Népbiztosságból július elején közel 100 megbízhatatlan szakembert (köztük több arisztokratát, akit addig a Forradalmi Kormányzótanács újjáválasztásáig külügyi népbiztoshelyettesi funkciót betöltő Ágoston Péter védelmezett) bocsátott el állásából.
Példája nem talált követésre.
A kommunisták felismerték, hogy a proletárdiktatúra megszilárdításának legdöntőbb akadályozója annak a forradalmi élcsapatnak hiánya, amely törhetetlen egységben tud és akar harcolni a Tanácsköztársaságért, amely a dolgozók tömegeit mozgósítani tudja a honvédelemre éppúgy, mint a szocialista gazdasági építőmunkára.
Ennek a helyzetnek megváltoztatása érdekében a kommunisták kettős irányú tevékenységbe kezdtek. Azokban a pártszervezetekben, amelyek vezetésében megfelelő befolyással rendelkeztek, felülvizsgálták a párttagságot és könyörtelenül eltávolították az oda nem való, karrierista, burzsoá elemeket.
Ezzel párhuzamosan megtörténtek az első, bár meglehetősen határozatlan lépések annak érdekében, hogy a kommunistákat szorosabb egységbe összevonva megteremtsék az előfeltételeit a kommunista párt újjászületésének.
Bár a kommunisták és a proletárdiktatúrát őszintén szolgáló szociáldemokrata vezetők erőfeszítései számos területen eredményesek voltak, a Tanácsköztársaság megszilárdítására irányuló törekvések nem érhették el céljukat.
Júliusban a szakszervezetekben működő jobboldali munkásvezetők fokozták a dolgozók soraiban végzett romboló munkájukat.
A munkások között illegális röpcédulákat terjesztettek, amelyekben a kommunistákkal való leszámolásra, szociáldemokrata kormány megteremtésére buzdították őket. Az üzemekben szavazásra szólították fel a munkásságot, hogy foglaljon állást a proletárdiktatúra megszüntetése mellett. A legfőbb érv természetesen az volt, hogy a jobboldali szociáldemokratákból álló kormányt az antant támogatná, és hatalmas mennyiségű élelmiszer Magyarországra való küldésével minden élelmezési problémát megoldana. „Követeljétek mindenütt, minden gyárban, értekezleten, előadásokon, összejöveteleken az összes szakszervezeti munkások titkos leszavaztatását arra nézve, akarja-e a proletárdiktatúrát, vagy pedig egy tiszta szociális minisztérium jöjjön, Buchinger, Garami, Peidl és Weltnerrel stb.” – így uszított az egyik titokban terjesztett röplap.217
Ez a romboló tevékenység természetesen kihatott a Vörös Hadseregre – mindenekelőtt a munkászászlóaljakra – is.
„A leszerelt csapatok emberei a postánál és a gyárakban kényelmes állásokban el vannak helyezve, ők pedig még mindig kinn szenvednek a harctéren, családjaikkal a szakszervezetek rosszul bánnak, egyik-másik családja egyáltalán nem kap élelmiszerjegyet, az egyik elesett bajtársuk felesége nem kap özvegyi ellátást és hadisegélyt … Családjaik, a szakszervezetben folyó izgatás következtében elárasztják őket levelekkel, hogy jöjjenek haza, mert mindenki otthon van – csak aki akar, van a harctéren már közmondásossá vált: hogy nincsenek Pesten szamarak, mert már elmentek a frontra” – így jellemezte a 7. munkásezred katonáinak gondolkodását, hangulatát az 1. hadosztály parancsnokságának egyik jelentése.
Május másodika után nem kis mértékben gyorsította meg a munkásosztály mozgósítását az üzemi alapon való szervezés. Nem okozott problémákat abban az időben sem, amikor a munkászászlóaljak diadalmasan nyomultak előre. Így hátrányos következményei mutatkoztak azonban a visszavonulás után. Az üzemekben a szakszervezeti vezetők által irányított destrukció közvetlenül sugárzott ki a csapatokra. Az 1. hadosztály parancsnokságának már idézett jelentése rámutat, hogy a munkásalakulatok a „szakszervezeti mozgalomnak mintegy folytatását képezik, és ugyanolyan politikát folytatnak, mint a szakszervezetekben, vagyis sztrájkoló és opponáló magatartást”.218
Münnich Ferenc, az egyik munkásalegységnél szerzett tapasztalatai alapján július 12-én azt a javaslatot tette, hogy szüntessék be a munkásezredek gyárak és szakmák szerinti kiegészítését, mert az a katonai fegyelem gyakorlását lehetetlenné teszi.
Nemcsak a szakszervezetekben folyt a diktatúra aláaknázása.
Böhm július 5-re összehívta a párt és a kormány több szociáldemokrata vezetőjét. Ismét felajánlotta, hogy a hadseregre támaszkodva leszámol a kommunistákkal, felszámolja a proletárdiktatúrát. Ehhez a többiek támogatását kérte. Bár a jelenlevők egy része egyetértett vele, a puccsból ismét nem lett semmi. Ez alkalommal Haubrich már felajánlotta segítségét, viszont Weltner opponált. Weltner véleménye szerint a szociáldemokraták, ha a hatalmat meg is tudták volna szerezni, megtartani nem lettek volna képesek.
Haubrich önállóan is lépéseket tett a diktatúra fegyveres puccs útján való megdöntésének érdekében. Felkereste Juliert, akit Stromfeld lemondása után vezérkari főnökké neveztek ki, s akinek ellenforradalmi beállítottsága előtte nem volt ismeretlen. Kifejtette, hogy „kellene valamit tenni” a tanácsrendszer megbuktatása érdekében. Julier ezzel egyetértett, és azt javasolta, Haubrich lépjen fel kezdeményezőleg a rendelkezésére álló budapesti csapatokkal. Erre azonban Haubrich nem merte magát rászánni.
Július 15-én és 16-án a Szövetséges Központi Intéző Bizottság kétnapos ülésen foglalkozott a proletárdiktatúra legégetőbb politikai és gazdasági problémáival. Az ülésen feltárultak a Tanácsköztársaság belső nehézségei.
A beszámolót Kun Béla tartotta. Minden szépítés nélkül elemezte a Tanácsköztársaság helyzetét, és rámutatott, hogy a proletárdiktatúra hatalmi, gazdasági és erkölcsi tekintetben egyaránt válságot él át.
A hatalmi válság, Kun szerint, egyrészt az ellenforradalom minden jelenségétől való félelemben, másrészt a proletárdiktatúra megszilárdítását, végleges berendezését szolgáló határozott intézkedésektől való idegenkedésben nyilvánult meg. A gazdasági krízis okát Kun az élelmiszerhiányban, a szocialista termelés megszervezése terén mutatkozó nehézségekben jelölte meg. Az erkölcsi válság legfőbb tényezőjét a különböző szervekben megnyilvánult korrupcióban látta.
Nemcsak a tömegek egy részét kerítette hatalmába a csüggedés, a lemondás érzése – hangoztatta a beszámoló hanem sok vezetőt is. A csüggedés szellemének fő forrását Kun abban a kiábrándultságban jelölte meg, amely azokat fogta el, akik csupán azért csatlakoztak a proletárdiktatúrához, mert a nemzetközi proletárforradalom győzelmét közeli határidőre várták. A legélesebben elítélte azokat a vezetőket, akik a nemzetközi helyzetben várt döntő forradalmi előretörés elmaradására hivatkozva, a proletárdiktatúra feladásának gondolatával foglalkoztak.
A nemzetközi helyzetet Kun optimistán ítélte meg. Azt a meggyőződését fejezte ki, hogy az imperialistáknak nincs erejük a Tanácsköztársaság elleni támadásra. Nagy reményekkel tekintett a III. Internacionálénak Szovjet-Oroszország és Tanács-Magyarország támogatását sürgető felhívása, a július 21-ére szervezett világsztrájk elé.
A proletárdiktatúra válságából kivezető utat a beszámoló az ingadozás felszámolásában, az ellenforradalmi burzsoázia elleni határozottabb fellépésben, a korrupció leküzdésében, a Tanácsköztársaság hatalmi szerveinek megerősítésében jelölte meg. Egyik legközelebbi feladatként a munkástanácsok újjáválasztását, a proletariátus vezető szerepének a tanácsokon belül való fokozottabb biztosítását emelte ki. Nagy súlyt helyezett a vidéki karhatalom megerősítésére is. A gazdasági helyzet stabilizálásának legfontosabb eszközét a gazdasági és technikai koncentráció továbbvitelében látta.
Az ülésen – mint általában – azok, akik ellen Kun Béla beszámolójának éle irányult, akiknek ingadozását, a polgári demokráciához való visszatérésre irányuló törekvéseit bírálta, nem vallottak színt. A hozzászólók döntő többsége egyetértett a beszámolóval, a helyzet és a problémák megoldásához szükséges teendők Kun által adott értékelésével.
Egyedül Weltner adott nyíltan hangot nézeteinek, amelyek ellentétben állottak a beszámolóban kifejtettekkel. Tagadta, hogy a volt szociáldemokrata vezetők egy csoportja kommunisták nélküli kormány alakítására törekszik. Azt állította, hogy a munkások egy részéből „új burzsoázia” alakult ki, amely elnyomta, zaklatta, kínozta a proletárok ezreit. Szerinte nem a diktatúra szigorának erősítésével, hanem a korrupció megszüntetésével kellett volna elsősorban küzdeni az ellenforradalom ellen.
Több hozzászóló annak a véleményének adott kifejezést, hogy nem a proletariátus hite ingott meg a diktatúrában, hanem csak egyes vezető embereké. Bírálták a Forradalmi Kormányzótanácsot, amiért az nem szerzett érvényt a Központi Intéző Bizottság határozatának, amely az ellenforradalom erőteljes felszámolására irányult. Amikor ezzel kapcsolatban az egyik hozzászóló: Hajdú Gyula megkérdezte, hogy a Kormányzótanács nem követi-e az Intéző Bizottság szellemét? – Kun nemmel válaszolt, és kijelentette, hogy ezért a politikáért nem vállal felelősséget.
Az Intéző Bizottság jóváhagyta a beszámolóban kifejtett elveket, de ez nem jelentette azt, hogy minden tagja e határozatok végrehajtásán fáradozott volna.
A Kormányzótanácsban, a Központi Intéző Bizottságban, a munkástanácsban elfogadni a proletárdiktatúra megerősítésére irányuló határozatokat, utána megakadályozni ezek végrehajtását, ostorozni az ellenforradalmat, majd védelembe venni annak vezetőit, az egység szükségességét hangoztatni, és puccsot készíteni elő a kommunisták ellen – ez volt Böhmnek és társainak munkamódszere.
A jobboldali szociáldemokraták mellett a proletárdiktatúra megdöntésére irányuló szervezkedés másik gócpontja a Vörös Hadsereg vezérkara volt.
A vezérkar módszeresen szabotálta a Vörös Hadsereg kiegészítését, felszerelését, ellátását. Mayer-Csejkovits Károly, a vezérkar egyik magas beosztású tisztje, a „Magyarság” 1927. július 10-i számában „Magyarország mentette meg Európát a bolsevizmustól” című cikkében kifejtette, hogy ő és társai helyesnek látták a szabotázsnak azt a módját választani, „amely az elrendelt mozgósítást elposványosította, amely a Vörös Hadsereget a kiegészítés lehetőségétől megfosztva életképtelenné tette, annak ellenére, hogy ezzel kapcsolatosan a megszállott területek visszafoglalásáról le kellett mondani. A katonai szervezők ugyanis kikapcsolták a mozgósítás végrehajtásából a szakavatott katonai póttesteket, és a szervezés komplikált munkáját a teljesen tájékozatlan és katonai ügyekben járatlan munkástanácsokra bízták. De hogy hirtelen behívás ezen az úton se juttassa pótlásokhoz a vöröshaderőt, előbb »sorozást« rendeltettek el, amely hetekig elhúzódott és az orvosok jóvoltából kevés eredménnyel járt.”
A Vörös Hadsereg vezető beosztásaiban dolgozó ellenforradalmárok tisztában voltak azzal, hogy az a lélegzetvételi szünet, amely a Vörös Hadsereg visszavonulásának minden káros hatása ellenére, mégiscsak lehetőséget nyújtott a hadsereg és a hátország megszilárdítására, lehetetlenné teszi a proletárdiktatúra megdöntésére irányuló törekvések sikerét.
Julier Ferenc 1927-ben írott cikkében beszámolt arról a világtörténelemben szinte páratlan árulásról, amelyet a vezérkar 1919-ben elkövetett.
Julier leírja, hogy azzal a kifejezett szándékkal fogadta el a vezérkari főnöki beosztást: pozícióját a proletárdiktatúra megdöntésére fogja felhasználni.
A főhadiszállás áruló vezetői a Tanácsköztársaság belpolitikai helyzetét elemezve, arra a következtetésre jutottak, hogy a proletárdiktatúrát belső ellenforradalommal nem lehet megdönteni.
„Ami a tanácskormány belpolitikai helyzetét illeti, a következőket kell mérlegelni:
a június 24-i ellenforradalom a polgárság szervezetlenségét mutatta,
a hadsereg a csehek ellen jó volt – tehát a belrend fenntartására is meg fog felelni,
a munkásság hangulata ugyan nem kommunista, de a régi társadalmi rendre való visszatérésről még hallani sem akar, tehát ellenforradalomra egyelőre nem kapható” – így értékelték az ellenforradalmárok a Tanácsköztársaság belső helyzetét július elején.219
Mivel a Vörös Hadsereg parancsnoki beosztásaiban nagyrészt ellenforradalmi beállítottságú, hivatásos tisztek működtek, kézenfekvő lett volna az a gondolat, hogy a hadsereggel Budapestre vonuljanak és megdöntsék a tanácskormányt. Az árulók azonban tudták, hogy a Vörös Hadsereget erre a célra nem használhatják fel. „A csapat szelleme a frontról való visszavonulás után a népbiztosok által kifejtett agitáció következtében ismét vörössé vált. Erre nézve több helyről kaptam jelentést. A hadsereg tehát akkor ily vállalatra nem volt kapható. Egy ily kísérlet legelőbb a gödöllői tisztikar lefogását és nem kételkedem, hogy a jelentékenyebb tisztek kivégzését eredményezte volna …”220
A helyzet elemzése alapján Julierék arra az elhatározásra jutottak, hogy a Vörös Hadsereget belehajszolják egy olyan, eleve kudarcra ítélt akcióba, amely annak tönkretételét és az antant újabb támadását vonhatja maga után. „E megfontolásaink arra az elhatározásra kényszerítettek, hogy a hadsereget az ellenségnek neki vigyem, tekintet nélkül a hadsereg állapotára, az ellenség erejére, és végül, tekintet nélkül a harc várható eredményére.”221
A vezérkari árulók elhatározták: támadást indítanak a román hadseregnek a Tisza bal partján védelemre berendezett csapatai ellen.
„Világosan állt a hadsereg-parancsnokság előtt, hogy ezzel a hadsereggel, mely morális értékkel egyáltalán nem bírt, amelynek technikai felkészültsége minimális volt, nem lehet végrehajtani azt a nehéz hadműveletet, hogy a Tiszán átkelve, az intakt és pihent román hadsereg ellen támadólag lépjen fel … A lelkiismeret kérdése volt, hogy nekivigyék-e ezt a hadsereget a Tiszának a siker reménye nélkül … Vállalni kellett a felelősséget”222 – írta röviddel a proletárdiktatúra megdöntése után a főhadiszállás két vezető beosztású tisztje, aki később az ellenforradalmi rendszerben nagy karriert futott be. Az egyik, Lakatos Géza, egészen a miniszterelnöki rangig emelkedett.
Július 5-én Julier – Böhmmel egyetértésben – már kiadta a tiszántúli hadműveletek előkészítésére vonatkozó parancsot:
„A hadsereg-parancsnokság szándéka, tekintet nélkül arra, hogy a románok a tiszántúli területet kiürítik vagy nem, a hadsereg zömével a Tiszán átkelni és egyelőre a reánk erőszakolt demarkációs vonalig előnyomulni.”223
Böhm, aki röviddel korábban még mindent megtett annak érdekében, hogy a Vörös Hadsereg északon győzelmesen előnyomuló csapatait megállítsa, és aki a hadsereg harci szellemének hanyatlására hivatkozva keresztülerőltette az elfoglalt területek kiürítését, most minden vita, megfontolás nélkül hozzájárult a támadáshoz! A június 30-tól július 5-ig eltelt idő alatt sem a hadsereg, sem a hátország helyzete nem változott meg annyira, hogy ez indokolttá tette volna ezt a döntő fordulatot. „Két forradalom tüzében” című könyvében Böhm hosszasan foglalkozott azokkal a tényezőkkel, amelyek – szerinte – a Vörös Hadseregnek az északi frontról való visszavonulását elkerülhetetlenné tették. Egyetlen szóval sem indokolja meg azonban, miért változott meg a hadsereg és a hátország harckészségéről alkotott véleménye néhány nap alatt ilyen döntő módon.
Július 10-én Kun Bélát és Landler Jenőt Böhm a gödöllői főhadiszállásra hívta, és őket is tájékoztatta a tiszántúli támadás terveiről.
Kun Béla, Szamuely Tibor „Riadó” című könyvéhez írott előszavában azt írja: nem értett egyet a támadás gondolatával, és Szamuely is hasonló véleményen volt.
„Amikor elmondtam neki, hogy ellene vagyok annak, hogy új hadműveleteket kezdjünk a román fronton, hacsak Szovjet-Oroszország ellen nem fordítják újból a francia és román csapatokat, teljesen helyeselte álláspontomat. (Ez az álláspontom nem talált többségre, és így kezdődött meg a támadás a román fronton.) Tibor megismételte beszélgetés közben:
– Most is meg vagyok győződve a magam álláspontjának helyességéről a Clemenceau-jegyzéknek, Szlovákia kiürítésének dolgában. Most azonban nem erről van szó. Le kell vonni a következtetéseket abból, amit a többség elfogadott. Nem volna szabad új hadműveleteket kezdeni, hanem végre kell hajtani a tervet, amelyet Clemenceau jegyzékének elfogadásával kapcsolatban maga kifejtett.”224
Az új offenzíva terveit a Forradalmi Kormányzótanács is jóváhagyta.
E döntéssel kapcsolatban Landler – többek között – a következőket írja:
„Sok komoly érv szólt ellene. De az offenzíva megindításának elhatározása a következő súlyos meggondolásokon alapult: 1. A parasztezredeket a románok olyan területekről verték ki, melyeket a clemenceau-i jegyzék alapján ki kell üríteni, és a katonák nyugtalankodtak, mert becsapták őket. 2. Pontos információk jöttek, hogy a románok július 23-án meg akarják kezdeni a Budapest elleni támadást.”225
A Landler által felsorolt meggondolások mellett még kétségkívül volt néhány olyan tényező, amely a Kormányzótanács tagjait Julier provokációs tervének elfogadására indította. Úgy vélekedtek, hogy egy sikeres offenzíva összekovácsolná, fellelkesítené a hadsereget, megszüntetné az északi visszavonulás hatására keletkezett lehangoltságot. Az aratás már folyt, szerették volna a tiszántúli gabonát az ország élelmiszer-ellátására biztosítani.
Nyilvánvalóan nagy szerepe volt a Kormányzótanács álláspontjában a pszichikai momentumoknak is. A Tanácsköztársaság vezetői egyénileg is felelősnek érezték magukat azért, mert Clemenceau ígéretétől félrevezetve, visszavonták a csapatokat, és ezzel súlyos kárt okoztak a Tanácsköztársaságnak. Szerették volna kiküszöbölni döntésük helytelen következményeit, s ha fegyveres eszközökkel is, arra kényszeríteni az antantot, hogy ígéreteinek eleget tegyen.
E tényezők talán érthetővé teszik a Forradalmi Kormányzótanács magatartását, de nem változtathatnak azon a tényen, hogy Julierék tervének elfogadása végzetes hiba volt.
Ezt az elhatározást sem a nemzetközi helyzet alakulása, sem a Tanácsköztársaság belső viszonyai nem indokolták. A Vörös Hadsereg a rendelkezésére álló erőkkel még jó vezetés és minden körülmények kedvező alakulása esetén sem remélhette, hogy rövid idő alatt döntő vereséget mérhet a tiszántúli román hadseregre. A harcok bármilyen elhúzódása kedvező feltételeket teremtett a csehszlovák, francia és délszláv csapatok koncentrált támadására. A Tanácsköztársaság támadó fellépése alkalmat adott az imperialistáknak arra, hogy a magyar proletárdiktatúrát agresszív hatalomnak tüntessék fel, amellyel nem lehet békésen megegyezni.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!
Egy erdős dombon, 6 mérföldnyire Weimartól, a német kultúrának és szabadságnak egyik szentélyétől, 1937 nyarán új koncentrációs tábort létesítettek. A dachaui és sachsenhauseni táborok már zsúfolásig tömve voltak, és Hitler „a demokrácia újabb vesztőhelyét” akarta létrehozni Közép-Németországban.
Ez a tábor közel nyolc éven át a nap nap után elkövetett barbárság és brutalitás színhelyévé vált. Úgy hajtottak végre itt kísérleteket az embereken, mint másutt a tengerimalacokon; ezrével lőtték agyon őket; sok fogoly, akit a mindennapi életet jelentő kínok és szörnyűségek az őrületbe kergettek, amikor a táboron kívül dolgoztak, belerohant az őrök kordonába, hogy kierőszakolja a halált, amely az egyetlen megváltást jelentette a testét, lelkét gyötrő szenvedésektől.
Buchenwaldban kövekkel zúzták szét a foglyokat, trágyalébe fojtották, halálra éheztették, kiherélték, megcsonkították őket. De volt még egyéb is. Minden olyan fogolynak, akinek bőrén tetoválás volt, jelentkeznie kellett a tábor gyógyszertárában. Először senki sem tudta, miért, de hamarosan megoldódott a rejtély. Azokat, akiknek bőrén a legkülönlegesebb tetoválások voltak, ott tartották, és azután az egyik kapo, Karl Beigs, injekciókkal megölte őket.
A tetemeket a kórbonctani osztály rendelkezésére bocsátották, amely lenyúzta és megfelelően kikészítette bőrüket. A kész produktumot a táborparancsnok felesége, Ilse Koch kapta meg, aki lámpaernyőket, könyvtartókat és kesztyűket készíttetett belőlük.
1945 áprilisában, amikor az amerikai hadsereg elfoglalta a tábort, számos preparált koponyát találtak. A táborban előbb felakasztottak, majd pedig lefejeztek két lengyelt, mert állítólag német lányokkal volt viszonyuk. A koponyacsontokat eltávolították, a fejeket összezsugorították, kitömték, és konzerválták. A fejek ökölnagyságúak voltak, s a haj és a kötél nyomai még meglátszottak rajtuk*. A szerző maga is látta ezeket az összezsugorított fejeket. Lásd a képmellékletet.*
1947 áprilisában az Egyesült Államok katonai törvényszéke elé állították Josias zu Waldeck herceg SS-Obergruppenführert, a Waffen-SS tábornokát, s a tábor személyzetének 30 tagját, köztük Ilse Kochot is. A tárgyalást a München közelében levő dachaui koncentrációs táborban tartották, amelyben a vádlottak nagy része régebben és egészen más körülmények között járt már. Inter alia (egyebek közt) azzal vádolták őket, hogy legalább 12 különböző országban összeszedett sok ezer foglyot „gyilkoltak, vertek, kínoztak, éheztettek, bántalmaztak és megaláztak”.
Ebben a táborban közel nyolc éven át szadista gyönyörrel hajtottak végre minden szörnyűséget, amit csak emberi elme ki tud eszelni. Akár egyszerűen kivégezték a foglyokat, amint az első években volt szokásban, akár „halálradolgoztatás” útján pusztították el őket, ahogy később tették, mindig ugyanazt a szabályt követték: „Törd meg a testet, törd meg a lelket, törd meg a szívet”**. A per idején kiadott hivatalos tájékoztató brosúra bevezetőjéből vett kivonat.*
És mit tudott a német nép minderről? Gyakran állították azt, hogy semmit. Ez éppen olyan kevéssé valószínű, mint az ellenkezője, az, hogy mindent tudott.
Ismert mondás, hogy „mindenkit be lehet csapni néha, némelyeket be lehet csapni mindig, de mindenkit mindig becsapni nem lehet”, és rengeteg bizonyíték szól amellett, hogy igen sok német nagyon is sokat tudott arról, ami a koncentrációs táborokban folyt. Még többen voltak olyanok, akiknek súlyos gyanúik, sőt aggodalmaik is voltak, de azért kényelmesebbnek találták, hogy lelkiismeretük megnyugtatására megmaradjanak tudatlanságukban.
Amikor Németországban egyre fokozódott a munkaerőhiány, tömegesen helyezték szabadlábra az addig koncentrációs táborokba zárt német bűnöző nőket és a társadalomba beilleszkedni nem tudó elemeket, és gyárakba küldték őket dolgozni. Aligha hihető, hogy ezek a nők senkinek sem szóltak volna arról, amit a táborokban láttak. Ezekben a gyárakban a munkavezető nők német civilek voltak, s ezek érintkeztek, beszélhettek az internáltakkal. Auschwitzi felügyelőnők, akik később Siemensék ravensbrücki alvállalatához kerültek, azelőtt a berlini Siemens-gyárban dolgoztak. Ezek találkoztak olyan nőkkel, akiket Berlinből ismertek, és elmondták nekik mindazt, aminek Auschwitzban tanúi voltak. Elképzelhető-e józan ésszel az, hogy senki sem adta volna tovább ezeket a történeteket? Azokat a németeket, akik a háború idején meggondolatlan kijelentéseket tettek, gyakran megfenyegették azzal, hogy „vigyázz magadra, különben a kéménybe szállsz”. Ugyan mi másra vonatkozhatott ez, mint a koncentrációs táborok krematóriumaira?
A koncentrációs táborok rendszere Németországban már jó néhány évvel a háború előtt működött, és sok németnek volt olyan barátja vagy rokona, akit a táborokba internáltak, s akik közül egyeseket később szabadon bocsátottak.
Buchenwaldból a foglyok naponta kimentek dolgozni Weimarba, Erfurtba és Jenába. Reggel mentek el és késő este tértek vissza. Munka közben érintkezésbe jutottak a polgári lakossággal. Elképzelhető-e, hogy sosem beszéltek velük, s hogy ha beszéltek, mindig gondosan kerülték mindazt, ami a koncentrációs táborokra vonatkozik.
Sok gyárban, ahol a koncentrációs táborok foglyaiból alakult munkáscsoportok dolgoztak, a műszakiak nem voltak a fegyveres erők tagjai, és a munkafelügyelők sem voltak SS-legények. Ezek egész nap a foglyok munkáját ellenőrizték, este pedig hazamentek családjukhoz. Vajon sosem beszéltek otthon rokonaikkal és barátaikkal arról, amit nap közben láttak és hallottak?
És ami az SS-tiszteket és őröket illeti? Igaz, ők mind aláírtak olyan nyilatkozatokat, amelyekben kötelezték magukat, hogy soha senkinek, aki nem tagja a koncentrációs tábor őrszemélyzetének, nem beszélnek semmit arról, amit a táborban láttak.
De józan ésszel el lehet-e hinni azt, hogy egyikükben sem volt annyi emberi gyengeség, hogy megszegte volna ezt a kötelezettséget? Hiszen az erőszakos emberek rendszerint egyúttal hencegők is.
1941 augusztusában a limburgi püspök a következő levelet intézte a birodalmi Belügyminisztériumhoz, az Igazságügy-minisztériumhoz és az Egyházi Ügyek Minisztériumához:
„Körülbelül nyolc kilométerre Limburgtól a kis Hadamar városkában … van egy intézmény, amelyben hónapok óta rendszeresen folytatják a gyógyíthatatlan betegek megölését. Hetenként többször is érkeznek Hadamarba autóbuszok, s mindig nagy számban hoznak ilyen áldozatokat. A helybeli iskolás gyermekek ismerik már ezt a járművet, és így beszélnek róla: «Megint itt van a halálskatulya.» A gyermekek, amikor civódnak, ilyeneket mondanak: «Te bolond vagy, el is küldenek majd a hadamari sütőkemencékbe.» Azok a lányok, akik nem akarnak férjhez menni, ezt hangoztatják: «Férjhez menjek? Eszem ágában sincs! Azért hozzak gyerekeket a világra, hogy kazánokba lökjék őket?» Az öregektől pedig ilyeneket hall az ember: «Ne küldjetek engem állami kórházba. Ha majd a gyöngeelméjűeket már eltették láb alól, miránk, öregekre kerül a sor, hiszen haszontalan kenyérpusztítóknak tartanak bennünket is …»”
Ha a helybeli lakosság ennyit tudott Hadamarról, kétségtelen, hogy Bergen, Dachau, Struthof és Birkenau lakosai is tudtak valamit arról, ami a belseni, dachaui, natzweileri és auschwitzi koncentrációs táborokban történt.
Maga Höss mondta Auschwitzról: „Az undorító, émelyítő bűz, amely az állandó hullaégetéstől származott, az egész területet elárasztotta, és a környékbeli helységek lakossága tudta, hogy a koncentrációs táborban kivégzések folynak.”
Nap nap után számos vonat haladt rakományával, a marhavagonokba zsúfolt áldozatokkal, a birodalmi vasútvonalakon a megsemmisítő központok felé. Sokszáz vasúti munkás látta őket, és tudta, honnan hozzák és hova viszik a szerencsétleneket.
Bármilyen szörnyűségek maradtak is rejtve a táborok falai mögött, az ilyenfajta dolgok fényes nappal mentek végbe, és azoknak a németeknek, akiknek nyitva volt a szemük és a fülük, aligha lehettek kétségeik afelől, milyen bűnöket követnek el országszerte az ő nevükben.
Dachau
Dachau, a régebbi koncentrációs táborok egyike, Münchentől mintegy tizenkét kilométernyire, az azonos nevű falu közelében létesült. Az országút szélén tábla jelezte a tábor felé vezető utat. Dachauban sokszáz foglyon hajtottak végre úgynevezett orvosi kísérleteket, mintha tengerimalacok lettek volna.
1941 és 1942 között mintegy ötszáz műtétet hajtottak itt végre egészséges embereken. Ilyen módon akarták képezni az SS orvosait és az SS-nél alkalmazott orvostanhallgatókat. Sok súlyos műtétet is, például epehólyageltávolítást másodéves orvostanhallgatókra bíztak, holott ilyen műtéteket normális körülmények között kizárólag négy évi sebészeti gyakorlattal rendelkező orvosoknak szabad végrehajtaniuk. Az áldozatok nagy része vagy már a műtét folyamán meghalt, vagy pedig a műtét után fellépő szövődmények következtében pusztult el.
Malária-kísérleteket is végeztek mintegy 1200 foglyon, akik közül egyik sem jelentkezett erre önként. Ezeket a kísérleteket Himmler személyes utasítására egy bizonyos dr. Schilling végezte. Az áldozatokat vagy maláriás szúnyog szúrásának tették ki, vagy pedig moszkitókból nyert malária sporozoitokat fecskendeztek be nekik. A kísérletnek az volt a célja, hogy kipróbáljanak bizonyos gyógyszereket, amelyeket a malária-láz ellen akartak felhasználni. E „betegek” közül harmincan vagy negyvenen közvetlenül malária következtében pusztultak el, többszázan pedig később, más betegségek folytán, amelyeket maláriától legyengült szervezetük nem tudott legyőzni. Egy részüket viszont a neosalvarsan és a pyramidon, a két kísérleti gyógyszer túladagolásával mérgezték meg.
Ismét másfélék voltak azok a kísérletek, amelyeket dr. Sigmund Rascher, a légierő egyik őrnagya folytatott Dachauban. Huszonöt embert helyeztek el egy különlegesen megszerkesztett zárt kocsiban, amelyen belül tetszés szerint fokozni vagy csökkenteni lehetett a légnyomást. A kísérletnek az volt a célja, hogy az áldozatokon megfigyeljék, milyen hatást vált ki az igen magas légrétegekben való tartózkodás, vagy az ejtőernyővel való gyors zuhanás.
A foglyok közül, akiken e nyilvánvalóan súlyos gyötrelmekkel járó kísérleteket végezték, sokan tüdővérzésben vagy agyvérzésben haltak meg. Azok, akik életben maradtak, vért köptek, amikor elhagyhatták a kocsit. Az elpusztult emberek belső szerveit vizsgálatok céljából Münchenbe küldték, az életbenmaradottakat pedig általában megölték.
Dr. Rascher másfajta kísérleteket is folytatott. Például meg akarta állapítani, milyen hatással jár az, ha valaki hosszú időn át jeges vízben tartózkodik. Ezeket a kísérleteket a csehszlovákiai dr. Bláha ismertette* Az alább következő részletet dr. Bláha 1946 január 9-én Nürnbergben tett, esküvel megerősített vallomásából idézzük.*: őt 1939-ben tartóztatták le a németek, és fogolyként Dachauba került. Jelen volt egy sor ilyen kísérletnél.
„Az áldozatot jéghideg vízbe tették, és mindaddig, amíg el nem vesztette eszméletét, ott tartották. Valahányszor testhőmérséklete egy fokkal csökkent, vért vettek a nyakából, és megvizsgálták … A legalacsonyabb testhőmérséklet, amit elértek, 19 Celsius-fok volt, de a legtöbb áldozat már 25—26 foknál meghalt. Miután kiemelték az áldozatot a jéghideg vízből, kísérleteztek azzal, hogy mesterséges napfénnyel, forró vízzel, elektroterápiái eljárásokkal vagy állati meleggel életre keltsék. Ez utóbbi kísérletre prostituáltakat használtak fel olymódon, hogy az öntudatlan ember testét két ilyen nő teste közé helyezték.”
Ezt igen mulatságosnak tartották, és Himmler időnként barátait is magával hozta, s egész társasággal látogatott el Dachauba, hogy végignézzenek ilyen jeleneteket. Sőt, annyira érdekelte ez a téma, hogy levélben felszólította Pohl SS-tábornokot, közölje vele, mennyire haladtak előre az ilyen kísérletek, és parancsot adott arra, hogy megfelelő nőket — de ne németeket — tartsanak készenlétben Dachauban e kísérletek áldozatainak felélesztésére. „Négy lányt, akik laza erkölcseik miatt kerültek a koncentrációs táborba — nehogy mint prostituáltak nemibetegséget terjesszenek —, már készenlétbe helyeztek erre a célra”*. Kivonat Himmler SS-Reichsführernek Pohl SS-tábornokhoz intézett 1944 november 16-i leveléből.*
Megint másfajta kísérleteket végzett egy bizonyos dr. Schütz és több más orvos is számos lengyel, cseh és holland papon. Kiválogattak közülük jónéhányat, és gennyet fecskendeztek be ereikbe. Az injekció után nem engedték, hogy bármiféle kezelésben is részesítsék őket, úgyhogy vagy gyulladások keletkeztek, vagy általános vérmérgezés lépett fel az áldozatoknál. Ekkor azután különféle gyógyszerekkel kísérleteztek, hogy megállapítsák, hogyan kell kezelni az ilyen rendkívül súlyos állapotban levő betegeket. Az egész kísérlet szörnyű kínokkal járt, és még azoknak legnagyobb része is, akik nem pusztultak el vérmérgezésben, egész életére nyomorék lett.
1944-ben számos magyar és cigány foglyon hajtottak végre úgynevezett sósvíz-kísérletet, amely abban állt, hogy az áldozat sós vízen kívül semmiféle más ételt vagy italt nem kapott, és eközben rendszeresen vizsgálták vérét, vizeletét és székletét.
Bizonyos alapvető körülmények figyelembevétele esetén az embereken végzett orvosi kísérletek nincsenek ellentétben az orvosi etikával. E követelmények értelmében elsősorban és mindenekelőtt kísérleteket kizárólag önkéntes jelentkezőkön szabad végrehajtani, olyan személyeken, akik teljesen szabadon, nem pedig kényszer következtében határozzák el erre magukat; olyanokon, akiknek a kísérletezést bármely szakaszában módjukban áll megszakítani, és akik teljesen tisztában vannak a kísérlet következményeivel és a velejáró esetleges kockázattal. Az is feltétel, hogy a kísérletnek olyan eredmények elérését kell célul kitűznie, amelyek hasznára válnak a társadalomnak, és amelyeket más módon nem lehetne elérni. Végül pedig csak nagy tudással és szakértelemmel rendelkező orvosok hajthatnak végre ilyen kísérletet, s a legfejlettebb módszereket kell alkalmazni és a legnagyobb gondossággal kell eljárni a műtét folyamán, valamint utána is.
A koncentrációs táborok orvosai nem ilyen kísérleteket végeztek. A kísérleti alanyok nem önként jelentkeztek; mindig kényszert, sőt gyakran még fizikai erőszakot is alkalmaztak velük szemben. A műtétet sokszor olyan személyek végezték, akik nem rendelkeztek kellő szakértelemmel, és sohasem biztosították a kellő higiéniai feltételeket.
Nem követtek el semmit annak érdekében, hogy megkíméljék a fájdalmaktól az áldozatokat vagy enyhítsék szenvedéseiket, és azzal sem törődtek, hogy életben maradnak-e, vagy belehalnak a kísérletbe. Rendszerint az utóbbi eset következett be; de még az is, aki életben maradt, legtöbbnyire deformálódott, megcsonkult vagy pedig egész életére nyomorék lett a kísérlet következtében. Végül pedig a kísérletek nagy részének nem volt semmiféle orvosi vagy tudományos jelentősége.
Neuengamme
A neuengammei tábort 1938-ban létesítették; 1942-re az odahurcoltak száma már annyira megnövekedett, hogy háromszor annyi fogoly volt ott, mint ahány számára hely lett volna. Pedig nem kevesebb mint 55 „alvállalatot” csatoltak a „Neuengamme Ring”-hez, s e fiók-táborok között olyan ismert nevűek is voltak, mint Banterweg, Bullenhausendamm, Hannover-Ahlem és Schandelah.
Ugyancsak 1942-ben az Oroszországban elszenvedett kudarcok és veszteségek következtében a németek megváltoztatták a koncentrációs táborokra vonatkozó addigi politikájukat. 1942-ig Himmler azt az elvet vallotta és alkalmazta, hogy ki kell irtani e táborok gyűlölt foglyait. Ekkor azonban az egyre fokozódó munkaerőhiány következtében gyökeresen megváltozott es az álláspont, és az újabb elgondolás szerint a lehető legalacsonyabb szinten ugyan, de életben akarták tartani a foglyokat, hogy amíg élnek, a lehető legkisebb költséggel a lehető legnagyobb mennyiségű munka elvégzésére kényszerítsék őket.
Neuengammeban 1942 után csak a munkaképtelen betegeket tették el erőszakos úton láb alól. A többieket addig a rövid ideig, amíg munkaképesek voltak, életben hagyták, ha ugyan életnek lehet nevezni határtalan szenvedésüket.
Összesen több mint 90 000 ember került Neuengamméba, s ezek közül mintegy 40 000 halt meg; 3000 valóban természetes okok következtében, 37 000 pedig olyan természetes okok következtében, amelyeket a természetellenes körülmények és a németek minden képzeletet felülmúló kegyetlensége váltott ki. A háború utolsó tizenkét hónapjában a Neuengamme Ring (táborrendszer) összes foglyainak kilencven százaléka a Szövetséges Hatalmakhoz tartozó nemzetek polgáraiból állt, akiket azért importáltak Németországba, hogy ott rabszolgamunkát végezzenek, tíz százalékuk pedig német volt, s ezeknek fele — közönséges bűnöző — töltötte be a táborban a kisebb tisztségeket.
A neuengammei központi tábor elosztóhelyül szolgált; itt válogatták ki a jobb erőben levő foglyokat, és a fiók-táborokba küldték őket, ahol még a központi táborénál is barbárabb fizikai és lelki megpróbáltatásokat kellett elviselniük, és ahol józan számítás szerint általában két hónapig maradtak életben.
Max Paulytól, a könyörtelen, zsarnokoskodó parancsnoktól mindnyájan féltek. Akárcsak alárendeltjei, ő is az SS tagja volt. Helyettese, Anton Thumann volt felelős az összes táborrészlegekért, és így — ha szabad ezt a szót használni — valamennyi fogoly jólétéért. Thumann egészen különlegesen brutális gazember volt, és sok gyilkosságért személy szerint őt terheli a felelősség. Willy Dreimannak, Thumann helyettesének kisebb volt ugyan a hatásköre, de nem volt kisebb gazember, mint főnöke, és gyakran töltötte be a tábor hóhérának szerepét. Ezeknek az embereknek alárendeltjei voltak a különböző táborrészleg-parancsnokok, akiknek mindegyike korlátlan teljhatalommal rendelkezett mintegy ezer fogoly életével.
Végül pedig ott volt a két orvos: Alfred Trzebinski és asszisztense, Bruno Kitt. Az előbbi 1943 őszén, az utóbbi 1945 januárjában került a táborba. Kitt minden tekintetben jelentéktelenebb volt Trzebinskinél; kevésbé volt intelligens, kevésbé élesszemű, kevésbé vette észre az elkövetett gonoszságokat, noha nem volt kisebb gonosztevő, kevésbé őszinte és kevésbé kifinomult volt. Ő is, akárcsak főnöke, annyira lealjasult, hogy ütötte betegeit.
Egyedül ez a két ember volt felelős mintegy 14 000 fogoly egészségéért. Az volt a feladatuk, hogy talpraállítsák azokat a betegeket, akikről úgy látszott, hogy még tudnak majd dolgozni, és „megfelelően intézkedniük” kellett azoknak a súlyos betegeknek az esetében, akiknél előrelátható volt, hogy nem nyerik már vissza munkaképességüket. Trzebinski és Kitt minden várakozásnak megfeleltek.
1942 őszén Bahr, a szanitéc, Trzebinski elődjének utasítására, Dreimann segédletével 197 orosz hadifoglyot terelt be egy cellába, és Cyclon B gázt szivattyúzott be a helyiségbe. A meggyilkolt orosz hadifoglyok tetemeit kivonszolták, teherautókra rakták és elszállították. A tábor valamennyi foglyának ki kellett vonulnia díszszemlére, hogy végignézze ezt a hátborzongató jelenetet, és el kellett énekelniük egy dalt, amelynek első sora így hangzott: „Üdvözlégy, drága trubadur; ha látunk, szívünk felvidul!”
1945 elején nyolcvan holland került a központi táborba. Ezek közül húszan hamarosan általános gyengeség következtében meghaltak. A többi hatvanat titokban, anélkül, hogy bíróság elé állították volna, felakasztották. A felakasztottak fele beteg volt, amikor kivégezték. A hóhérmunkát Thumann és Dreimann végezte, s munkájukért külön adag italt kaptak.
Ugyanazon év februárjában húsz francia illetve orosz zsidó gyermeket — öttől tizenkét évesek voltak —, akiket eddig a neuengammei központi táborban tartottak, a Berlinben működő hírhedt dr. Heissmeyer állítólagos orvosi kutatások céljaira kísérleti alanyként különválasztatott. Heissmeyer gyakran ellátogatott ebbe a táborba, és TB baktériumokat fecskendezett be ezeknek a szerencsétlen gyermekeknek. A kísérletek tartama alatt édességet és játékokat kaptak a gyermekek. Legtöbbjük súlyosan megbetegedett. Amikor áprilisban a Szövetségesek gyors ütemben nyomultak előre Neuengamme felé, Pohl SS-tábornok dr. Heissmeyer kérésére parancsot adott arra, hogy a gyermekeket szállítsák át a bullenhausendammi fióktáborba, és ott végezzék ki őket, hogy így a kísérletek minden bizonyítékát eltüntessék.
Dr. Trzebinski négy „ápoló” (valójában két francia és két holland orvos, akiket ugyancsak ki akartak végeztetni) és hat orosz kíséretében csakugyan át is szállította a gyermekeket Bullenhausendammba. Aznap este még huszonnégy orosz érkezett oda. A bullenhausendammi tábor vezetője, egy bizonyos Jauch fogadta a kapuban az érkezőket. Szemmelláthatóan ismerte Trzebinski jövetelének célját, s a foglyokkal együtt a pincébe kísérte. A felnőtteket különválasztották, és egy másik helyiségben felakasztották.
A pincében Johann Frahm már várta őket. A gyermekeket rögtön levetkőztették, és ekkor Trzebinskiben hirtelen megmozdult valami emberi érzés, és a gyermekeknek, akik szerencsére nem is sejtették, mi vár rájuk, morfium-injekciókat adott, hogy ne legyenek öntudatuknál, amikor felakasztják őket. Ezután Frahm kötelet kötött a nyakukra, és saját szavai szerint „a falon levő kampókra akasztotta őket, mintha csak képek lettek volna”.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!
A koncentrációs táborok rendszerét már jóval az 1939. évi lengyelországi invázió előtt általánosan bevezették a Harmadik Birodalomban, és Himmler irányításával még békeidőben tökéletesítették e rendszer szervezetét; a módszereket németeken próbálták ki és ellenük alkalmazták először.
Az 1933 február 28-i elnöki szükségrendelet (Hitler ilyen kérdésekben nemigen vesztegette az időt) bevezette a Harmadik Birodalom jogrendjébe a „Schutzhaft”, azaz védőőrizet fogalmát, így bárkit, aki a legcsekélyebb jelét is adta annak, hogy esetleg aktívan szembe fog szállni az új rezsimmel, ártalmatlanná lehetett tenni. Ilymódon a következő hat év folyamán sokezer németet hurcoltak koncentrációs táborokba, hogy ott „kezelésbe vegyék” őket; sokan közülük sohasem nyerték vissza szabadságukat.
A Gestapóra bízták tehát „a párt és az állam összes ellenségei felszámolásának” feladatát, és ennek a szervezetnek tevékenysége nyomán népesültek be a koncentrációs táborok, melyek keretlegénységét az SS szolgáltatta.
Ebben a fejezetben megmutatjuk, hogy ezt a fegyvert, amelyet közvetlenül a háború kitörését megelőző években kovácsoltak és próbáltak ki, hogyan használták fel a háború éveiben a megszállt területek lakosainak terrorizálására, és arra, hogy közülük sokmillió embert elpusztítsanak.
1939-ben, a hadüzenet pillanatában, hat koncentrációs tábor volt Németországban, összesen mintegy 20 000 fogollyal. A következő két évben további táborokat építettek, s ezek közül jónéhánynak neve világszerte fogalommá vált; ilyenek Auschwitz, Belsen, Buchenwald, Fossenberg, Mauthausen, Natzweiler, Neuengamme, Ravensbrück és Sachsenhausen.
A háború alatt a leigázott és megszállt területek lakosai közül a legalacsonyabb becslés szerint is tizenkét millió férfit, asszonyt és gyermeket gyilkoltak meg a németek; ezek közül nyolcmillió a német koncentrációs táborokban pusztult el. Sir Hartley Schawcross, aki a háborús főbűnösök ellen indított perben az Egyesült Királyság főügyésze volt, záróbeszédében ezt mondta erre vonatkozólag: „Tizenkét millió gyilkosság! Az európai zsidók kétharmad részét, több mint hatmillió zsidót végeztek ki, maguknak a gyilkosoknak az adatai szerint. Akárcsak a sorozatgyártást valamely iparágban, úgy szervezték meg a gyilkosságokat Auschwitz, Dachau, Treblinka, Buchenwald, Mauthausen, Maidanek és Oranienburg gázkamráiban és krematóriumaiban.”
Sokmillió embert szállítottak a megszállt területekről ezekbe a táborokba; voltak, akik azért kerültek ide, mert zsidók voltak, mások, akiket korábban rabszolgamunkára hurcoltak el hazájukból, azért, mert munkaképtelenekké váltak; volt sok orosz hadifogoly a koncentrációs táborokban, azonkívül a „Kugelerlass” számos áldozata, továbbá „Nacht und Nebel” foglyok. Itt mocskos barakkokba, a legmegalázóbb körülmények között zsúfolták össze őket, parancsolgattak nekik, verték, kínozták, éheztették, végül pedig halálra dolgoztatták vagy „felszámolták” a foglyokat — így nevezték a németek a gázkamrákban való tömegkivégzéseket.
A koncentrációs táborok — úgy amint azt kiagyalóik gondosan kitervelték — valóban elrettentő hatással voltak az emberekre. Kezdetben még Németországban is a titokzatosság fátylát borították a koncentrációs táborokra, és ezt, valamint a hivatalos körök által sugalmazott mendemondákat használták fel rejtélyességük növelésére és az irtózat fokozására. Sokan nem tudták pontosan, mi folyik a szögesdrót-kerítések mögött, de alig voltak olyanok, akik ne sejtették volna.
Azt akarták, hogy sohase lebbenjen fel teljesen a titokzatosságnak ez a fátyla. Néhány kiváltságos embernek alkalmilag bepillantást engedtek a táborok életébe, és a koncentrációs és munkatáborok nagyszámú polgári alkalmazottja nyilván elejtett rokonai és barátai körében egy-két szót arról, amit ott bent látott. Azt akarták, hogy Németország ellenfelei sohase szerezhessenek teljes bizonyosságot az elkövetett bűntettekről, s terveket dolgoztak ki valamennyi tábor teljes megsemmisítésére és életbenmaradt foglyaik elpusztítására; e tervek végrehajtását csak a Szövetségesek gyors előrenyomulása és Németország hirtelen összeomlása akadályozta meg.
Azóta már világszerte jól tudják, milyen borzalmak játszódtak le a koncentrációs táborokban. Az életbenmaradottak elmondták, mit éltek át, és maguk a táborok is bizonyságot szolgáltattak azokról a szörnyűségekről, amelyeknek néma tanúi voltak. Azokat, akik elsőnek léptek be a felszabadulás után ezekbe a táborokba, életük végéig kísérteni fogja az az iszonyatos látvány, amely ott eléjük tárult.
A következőkben megpróbáljuk ismertetni e táborok egynémelyikét; leírjuk, milyen körülmények között, milyen megaláztatásban, szennyben és kínzások közepette éltek mindazok, akiket ott fogva tartottak.
Auschwitz
Auschwitznak (Oswiecim), ennek a 12 000 lakosú, Varsótól körülbelül 160 kilométerre délnyugatra fekvő lengyel városkának a nevét a háború előtt Lengyelországon kívül sehol sem ismerték. Fekvése igen kedvezőtlen. Egy sík medence legmélyebb pontján épült, számos apró, poshadt vizű tó veszi körül, s így nyirkos, egészségtelen, rossz a levegője.
Nem meglepő tehát, hogy az Auschwitzot körülvevő ködös, mocsaras vidéken egyetlen emberi település sem volt. Valaki egyszer azt mondta erről a vidékről: „Az élet ezer éven át elkerülte ezt a helyet, mivel a halál tanyázott itt.”
És valóban nem hiába őrködött itt ezer éven át a halál: a németek ezen a helyen létesítették az „auschwitzi koncentrációs tábort”, ahol volt idő, amikor naponta tízezer embert vittek a gázkamrákba, s magának a tábor parancsnokának számításai szerint nem kevesebb mint hárommillió embert gyilkoltak meg ilyen és egyéb módon.
Megnyitásakor a tábor hat roskatag barakképületből és egy düledező dohánygyárból állt; később azonban jelentékenyen kibővítették. 1940 május 1-én Rudolf Franz Ferdinand Höss SS-Hauptsturmführert előléptették, és Auschwitzba helyezték át Sachsenhausenból, ahol 1938 óta a parancsnok mellett látta el a segédtiszti teendőket. Auschwitznak fontos szerepet szántak, főként a lengyelországi ellenállás szétzúzásában, mivel a náci megszállást ennek a szerencsétlen országnak a lakosai távolról sem fogadták valami nagy lelkesedéssel. Éppen ezért erélyes táborparancsnokot kellett találni.
Hössnek megvolt ehhez a szükséges előképzettsége, és nyilván minden különösebb nehézség nélkül rákerült a legesélyesebbek listájára. Katona volt az első világháborúban, majd pedig sziléziai és schleswig-holsteini gazdaságokban dolgozott 1923-ig; ekkor részt vett egy gyilkosságban, amelyért tíz évi börtönre ítélték. Öt év után kegyelmet kapott, szabadlábra helyezték, és 1932-ben Münchenben csatlakozott a náci párthoz.
1933-ban Pomeránia egyik uradalmában egy SS-lovasszázad parancsnoka volt, és itt vonta magára egy szemle alkalmával Himmler figyelmét, aki úgy vélte, hogy Hösst tapasztalatai és magatartása alkalmassá teszik arra, hogy valamelyik koncentrációs táborban vezető tisztséget töltsön be.
Ettől kezdve biztosítva volt a jövője. 1934-ben Dachauba kerül, ahol eleinte a védőőrizetesek táborában volt Blockführer, egészen addig, amíg 1938-ban Sachsenhausenba helyezték át.
1941-ben Himmler szemlét tartott Auschwitzban, és utasításokat adott a tábor kibővítésére és a környező mocsarak lecsapolására. Egyidejűleg a közeli Birkenauban 100 000 orosz fogoly számára újabb tábort létesítettek. Ettől kezdve napról napra nőtt a foglyok száma, noha elhelyezésük körülményei igen rosszak voltak. Megfelelő egészségügyi intézkedések híján rendszeresen pusztítottak közöttük a járványos betegségek.
1941-ben érkezett ide az első zsidókból álló szállítmány Szlovákiából és Felső-Sziléziából, és az ilyen szállítmányokkal érkező munkaképteleneket kezdettől fogva gázzal végezték ki a krematórium épületének egyik helyiségében.
Később, még ugyanebben az évben, Himmler Berlinbe rendelte Hösst, és közölte vele, hogy Hitler elrendelte az európai zsidók kérdésének „végleges rendezését”, s mivel nézetük szerint a többi lengyelországi megsemmisítő tábor nem működött elég eredményesen, és nem alkalmas kibővítésre, utasították Hösst, hogy utazzon Treblinkába, és vizsgálja meg az ottani megsemmisítő berendezéseket.
Höss 1942 tavaszán ellátogatott Treblinkába, és az ott alkalmazott módszereket meglehetősen kezdetlegeseknek találta. Itt a kivégzés apró kamrákban történt, amelyekbe csöveken robbanómotorokból kipufogó gázt vezettek. Ez az eljárás azonban nem volt eléggé megbízható, mivel a motorok zsákmányolt öreg járművekből és tankokból származtak, és gyakran felmondták a szolgálatot. Ezért nem is tudták végrehajtani a tervben előirányzott programot, noha a táborparancsnok kimutatásai szerint az előző hat hónapban 80 000 embert pusztítottak el gázzal. Ez azonban nem volt elég Himmlernek, aki éppen akkor fogott hozzá a varsói gettó felszámolásához.
Éppen ezért úgy döntöttek, hogy Auschwitz a legmegfelelőbb tábor erre a célra, egyrészt mivel négy vasútvonal csomópontja volt, másrészt pedig minthogy a környező vidék nem volt sűrűn lakott, a tábor területét teljesen el lehetett zárni a külvilágtól.
Hössnek négy hét időt adtak terve elkészítésére, és utasították, hogy lépjen érintkezésbe Eichmann Obersturmbannführerrel, aki meglehetősen fontos állást töltött be az RSHA 4. hivatalában*. Az RSHA 4. számú hivatala foglalkozott az összes Gestapo-ügyekkel. Abban az időpontban Müller Obergruppenführer volt a vezetője.* Eichmannak kellett megbeszélni Höss-szel, milyen tervezeteket küldjön be neki az áldozatok tömeges megsemmisítésére vonatkozóan.
Egyre több szállítmány érkezett, és mivel az újabb krematóriumok csak az év végére készülhettek el, az újonnan érkezetteket ideiglenes gázkamrákban kellett kivégezni, tetemüket pedig gödrökben hamvasztották el.
Birkenau közelében, egy félreeső helyen fekvő két majorsági épületet légmentesen záródó ablakokkal és erős faajtókkal láttak el. A szállítmányokat egy Birkenau mellett elhaladó mellékvágányra irányították, ott nyitották ki a vagonokat, és a munkaképes foglyokat az auschwitzi és birkenaui táborokba vitték. A többieket elgázosításra szánták, és ezek közül a járni tudókat a mellékvágánytól egy kilométer távolságban levő gázkamrába hajtották. A betegeket és járni nem tudókat teherautón szállították oda.
A majorsági épületnél egy palánk mögött mindnyájuknak le kellett vetkőzniük. Az ajtón „Desinfektionsraum” (fertőtlenítő helyiség) felírás volt olvasható, és a foglyokkal elhitették, hogy tetvetlenítés végett viszik be őket ebbe az épületbe.
Amikor elkészültek a vetkőzéssel, az érkezettek létszámától függő — általában 250 emberből álló — csoportokban mentek be a helyiségbe. Rájukzárták az ajtókat, és a falakban elhelyezett, különleges módon szerkesztett nyílásokon át egy-két „Cyclon B” gázt tartalmazó bádogdobozt dobtak be. A „Cyclon B” gáz, amelyet általában erre a célra használtak, nyers hidrogéncianidot tartalmazott. Az, hogy mennyi ideig tartott, amíg az áldozatok elpusztultak, az időjárástól függött, de általában legfeljebb tíz percet vett igénybe.
Félóra múlva kinyitották az ajtókat, a holttesteket egy állandóan erre a munkára felhasznált, foglyokból álló különítmény kihordta, és gödrökben elhamvasztotta. A hullák elégetése előtt a gyűrűket lehúzták róluk, az aranyfogakat pedig kitördelték szájukból. A hullák közé tűzifát raktak, és amikor már körülbelül 100 hulla volt a gödörben, parafinnal átitatott rongyokkal meggyújtották a fát. Amint elharapóztak a lángok, újabb hullákat dobáltak a gödörbe. Ha esett az eső, a gödör fenekén egybegyűlt zsiradékot vödrökkel öntötték a máglyára, nehogy a tűz kialudjon. Hat-hét óráig tartott ilyen körülmények között, amíg elhamvadt annyi hulla, amennyi színültig megtöltötte a gödröt. Az égő hús bűze még akkor is érezhető volt a táborban, ha a szél az ellenkező irányban fújt.
A gödörből kiszedett csontokat összetörték. Ezt a tábor foglyai végezték. Cementpadlóra halmozták fel a csontokat, és nehéz fadöngölőkkel porrá zúzták. A maradványokat teherautókra rakták, a Weichsel folyóhoz vitték, és a vízbe szórták.
A fenti leírás magának Hössnek 1946 márciusában tett vallomásából származik, és azokat a módszereket ismerteti, amelyeket az átmenetileg létesített gázkamrák használata idején alkalmaztak, azelőtt, hogy megépültek az új gázkamrák. Ezután Höss ismertette azokat a tökéletesített módszereket, amelyeket 1942 végén vezettek be, amikor a négy hatalmas új krematórium közül kettő elkészült.
Ettől kezdve már tömegesen érkeztek a szállítmányok Belgiumból, Franciaországból, Hollandiából és Görögországból, s ezeket a következőképpen fogadták. A vonat egy különleges, erre a célra épített rámpa mentén állt meg, amely a tábor raktára és a birkenaui tábor között húzódott. Ezen a rámpán válogatták szét a foglyokat, és egyúttal elvették tőlük poggyászukat. A munkaképes foglyokat innen valamelyik táborba szállították; a munkaképteleneket, akikre a megsemmisítés várt, az egyik új krematóriumhoz hajtották.
Először a gázkamrával szomszédos, hatalmas földalatti öltözőhelyiségbe kerültek. Itt padok és ruhafogasok voltak; tolmácsok közölték a foglyokkal, hogy fürdeni és tetvetleníteni viszik őket, s lelkűkre kötötték, hogy jól jegyezzék meg, hova akasztották ruháikat. Innen egy másik helyiségbe kellett menniük, amelyben zuhanyozók voltak, hogy az áldozatok elhiggyék azt, amit a tolmácsok mondtak nekik. Ilyen elővigyázatossági intézkedésekkel akarták elejét venni mindennemű pániknak; két altiszt az utolsó pillanatig a foglyok mellett maradt, hogy minden esetleges nyugtalanságot „lecsillapítsanak”.
Időnként előfordult azonban, különösen a Belsenből érkezett foglyok esetében, hogy az áldozatok tudták, mi vár rájuk. Belsenben nem voltak gázkamrák, és így, amikor a nyugatnémetországi Belsenben vonatra ültetett foglyok észrevették, hogy messze kelet felé szállítják őket, majd megérkeztek Felső-Sziléziába, mindinkább erőt vett rajtuk a nyugtalanság, mert gyanították, hova kerülnek.
Ezért valahányszor Belsenből érkezett egy-egy szállítmány, megszigorították a biztonsági intézkedéseket, a foglyokat kisebb csoportokba osztották, és különböző krematóriumokba küldték, hogy elejét vegyék mindennemű zavargásnak. SS-legények erős kordont vontak, s az ellenkező foglyokat erőszakkal tuszkolták be a gázkamrába. Rendzavarásokra azonban csak ritkán került sor, és általában beváltak azok a módszerek, amelyekkel meg akarták nyugtatni az újonnan érkezetteket.
Höss vallomásában beszámolt egy olyan esetről is, amikor komoly zavargásra került sor:
„Egy esetre különösen jól emlékszem. Belsenből érkezett egy szállítmány, s a foglyok kétharmad része, legnagyobbrészt férfiak, már a gázkamrában voltak, egyharmad részük pedig még az öltözőben. Három vagy négy fegyveres SS-altiszt lépett be az öltözőbe, hogy siettessék a vetkőző foglyokat, s ekkor zendülés tört ki. Leszaggatták a villanyvezetékeket, megrohanták és lefegyverezték az SS-katonákat, s az egyiket össze is szurkálták. A helyiség teljesen sötét volt, a kijáratnál álló őr és a bent tartózkodó foglyok vaktában lövöldöztek egymásra. Amikor odaérkeztem, elrendeltem, hogy zárják be az ajtókat, és befejeztettem az első csoport elgázosítását, azután pedig apró fáklyákkal felszerelve, az őrséggel együtt bementem a helyiségbe, s ott a foglyokat az egyik sarokba szorítottuk, majd egyenként a krematóriumnak egy másik helyiségébe vitettem őket, ahol parancsomra kézi fegyverekkel végeztek velük.”
A nők sokszor a fogasokra akasztott ruháik mögé rejtették gyermekeiket, s nem vitték be őket magukkal a gázkamrába. Ezért a krematóriumban dolgozó különítmény tagjainak az SS-legények felügyeletével mindig át kellett kutatniuk a ruhákat, és ha gyermekeket találtak mögéjük rejtve, őket is bevitték a gázkamrába. Az új, tökéletesített gázkamrákban a gázcsapok kinyitása után félórával üzembehelyezték az elektromos ventillátort, s a hullákat lifttel a hamvasztó kemencékhez szállították. Tizenkét óra alatt öt kemencében körülbelül kétezer holttestet tudtak elégetni.
A foglyok ruhaneműit és egyéb holmiját a raktárban válogatta szét egy foglyokból álló különítmény, amely állandóan oda volt beszállásolva és munkára beosztva. Az értéktárgyakat havonta beszolgáltatták a berlini Reichsbanknak. A ruhaneműt kitisztítva elküldték a hadiüzemeknek a rabszolga-munkaerő számára. Az aranyfogakat beolvasztották, s összegyűjtve havonta eljuttatták az SS egészségügyi osztályának.
Höss 1943 decemberében eltávozott Auschwitzból, de az embertelen pusztítás tovább folyt. Maga Höss fontos beosztást kapott Münchenben Pohl Obergruppenführer mellett. Ebben a minőségben gyakran tartott szemlét a koncentrációs táborokban, és sok minden, amit ma ezekről az intézményekről tudunk, tőle származik. Tőle tudjuk, hogy Auschwitzban nem kevesebb mint hárommillió embert végeztek ki, s ezek közül 2,5 millió a gázkamrákban lelte halálát.
Azt is ő mondta el, hogy parancsnoksága idején egyetlen utasítás alapján 70 000 orosz hadifoglyot végeztek ki Auschwitzban. És ugyancsak az ő parancsnoksága idején, 1943-ban volt olyan időszak, amikor naponta 10 000 fogoly került a gázkamrába.
Az Auschwitzba érkező haláltranszportokkal 90 000 ember jött Szlovákiából, 65 000 Görögországból, 11 000 Franciaországból, 20 000 Belgiumból, 90 000 Hollandiából, 400 000 Magyarországból, 250 000 Lengyelországból és Felső-Sziléziából és 100 000 Németországból.
Auschwitz tehát rászolgált a „haláltábor” névre. Főkapuja felett „Arbeit macht frei” (A munka szabaddá tesz) felirat díszelgett. Dante Poklának felirata — „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!” — stílszerűbb volt.
Egy SS-legény, aki Auschwitzban szolgált, így írta le a tábort:
„A «Vigyázat! Életveszélyes!» feliratú táblákkal ellátott sűrűszövésű, magas kettős szögesdrótkerítések, a géppuskás és géppisztolyos őrszemekkel megrakott őrtornyok és a kihalt, zord téglablokkok láttán minden újonnan érkezőt elfogta a teljes reménytelenség érzése, amikor ráébredt arra, hogy soha többé nem térhet innen vissza a szabad életbe. És valóban, csak igen kevesen kerülték itt el a gyötrelmes pusztulást. Sokan megérkezésük után néhány nappal öngyilkosok lettek. Amikor külső munkán voltak, az őrök közé rohantak, hogy azok lelőjék őket, vagy — a táborban használatos kifejezéssel szólva — «rámentek a drótra». A magasfeszültségű áram egyetlen ütése és egy géppuska-sorozat végzett velük, és így megszabadultak a további kínoktól. Valahányszor éjszaka lövések hallatszottak, mindenki tudta, hogy megint egy embert a drót felé kergetett a kétségbeesés, és most ott fekszik hitvány rongyaiba burkolva, élettelen tömegként, az úgynevezett semleges övezetben. Ez két méter széles salakcsík volt a belső drótkerítés mentén, és aki erre rálépett, azt lelőtték.
Másokat nadrágszíjukra felakasztva találtak meg reggel ágyuk oldalán. Az ilyen esetekben a blokk rendjéért felelős fogolynak jelentenie kellett az öngyilkosok számát a táborparancsnoknak.
Ilyenkor a «Személyazonosságot megállapító osztály» emberei a helyszínre siettek, minden oldalról lefényképezték a hullát, s kihallgatták a barakk többi lakóit, hogy megbizonyosodjanak róla, vajon a szerencsétlen öngyilkost nem a tábor más foglyai ölték-e meg. Minden képzeletet felülmúlt az a bohózatba illő álszenteskedés, amelyet ilyen alkalmakkor tanúsítottak. Mintha egy olyan táborban, ahol rendszeresen gyilkolták meg naponta az emberek ezreit, az SS-hatóságot a legkevésbé is érdekelte volna valamelyik szerencsétlen áldozat sorsa!”
Valamennyi koncentrációs táborban általában a polgári börtönökből kiválogatott német nemzetiségű hivatásos bűnözők töltötték be az alacsonyabb tisztségeket, s a koncentrációs táborok tapasztalt SS-legénysége képezte ki őket erre a munkára. Auschwitz sem volt kivétel e szabály alól; először harminc bűnöző érkezett ide, akiket azért válogattak össze, hogy ők alkossák az alsóbbrangú személyzet magvát. Ők voltak a táborfelügyelők (Lagerälteste), blokkfelügyelők (Blockälteste), szobafelügyelők (Stubendienst), és a kapók vagy munkavezetők*. A kapók felügyelői tisztet töltöttek be az egyes épületekben, brutálisan bántak a rájuk bízott foglyokkal, s ezek rettegtek tőlük.* Ezeket a legaljasabb bűnözők közül válogatták össze, a legtöbbjüket erőszakos bűncselekmények miatt hosszú börtönbüntetésre ítélték. Ugyan hol lehetett volna alkalmasabb eszközöket találni Himmler bűnös terveinek végrehajtására?
Két héttel később megérkezett az első lengyelországi szállítmány; kezdetben csak lengyel foglyokat hoztak Auschwitzba. A tábor fennállása alatt azonban összesen 26 különböző nemzethez tartozó foglyok kerültek ide, s a vége felé, amikor a tábort már úgyszólván kizárólag tömeges emberirtásra használták, a foglyok többsége zsidó volt. Alig akadt köztük olyan, aki valamiféle bűntettet követett volna el; egyszerűen azért kerültek ide, mert lengyelek, zsidók, cigányok, vagy szovjet hadifoglyok voltak.
Azokat, akiket nem küldtek rögtön a gázkamrákba, regisztrálták és számokkal látták el. Ezeket a számokat rávarrták a foglyok ruháira, és 1942-től kezdve alsókarjukra is rátetoválták. A foglyok különböző kategóriáit külön jelvényekkel is ellátták: a politikai foglyokat vörös háromszöggel jelölték meg, a hivatásos bűnözőket zölddel, a homoszekszuálisakat rózsaszínnel, a prostituáltakat és a perverz nőket feketével, a papokat pedig lilával. A zsidók Dávid-csillagot viseltek, később pedig sárga csíkot a háromszög felett.
Regisztrálásuk pillanatától kezdve teljesen megszűntek egyének lenni, puszta számoknak tekintették őket. Sem egyéniségük, sem tulajdonuk nem volt. Mindenüket elvették tőlük és elraktározták, kivéve néhány olyan tárgyat, amelyekre vonatkozóan külön rendelkezéseket hoztak, továbbá azokat a holmikat, amelyeket az SS-legények és az őrök a maguk vagy családjuk számára raboltak el tőlük.
Ennek a tábornak 35 épületében osztályozták és raktározták el a foglyoktól elszedett tárgyakat, és némi fogalmunk lesz az elkobzott javak mennyiségéről, ha meggondoljuk, hogy noha a németeknek a tábor kiürítése előtt sikerült tartalmával egyetemben felégetni 29 ilyen raktárt, visszavonulásuk után a megmaradt épületekben a következő tárgyakat találták: 348 820 öltönyt, 836 255 teljes női öltözéket, 5525 pár női cipőt, többezer fogkefét, borotválkozóecsetet és szemüveget, végül pedig mindenféle konyhai felszerelési tárgyakat, sőt még művégtagokat is.
Ha már a mindennapi élet ilyen szörnyű volt az auschwitzi táborban, nyilvánvaló, hogy a büntetésnek, ahhoz, hogy hatékony legyen, még kegyetlenebbnek kellett lennie. Ebben úgylátszik semmi sem akadályozta a tábor személyzetét. A táborparancsnok általában a következő büntetéseket szabta ki: korbácsolás, büntetőosztaghoz való áthelyezés, esetleg órákon át állnia vagy térdelnie kellett a fogolynak, vagy sötét, szűk cellába zárták*. Ennek a büntetésnek a „Stehzelle” nevet adták, mert a zárka olyan szűk volt, hogy csak állni lehetett benne.* Ezek a cellák olyan szűkek voltak, hogy a fogoly nem tudott bennük megmozdulni, és a büntetés egész ideje alatt állnia kellett. Birkenauban az ilyen cellák bejárata kutyaól nyílásához hasonlított, úgyhogy ember csak kúszva tudott bejutni a cellába.
A Stehzellet a kínzás különféle más formái kísérték és tették „változatossá”, így például kitépték az áldozat körmeit, vizet öntöttek fülébe; gyakran napokon át kizárólag erősen sózott főzeléket adtak neki enni, hogy minél jobban szomjazzon.
A korbácsolás a nyilvánosság előtt folyt le az esti létszámolvasás után egy külön erre a célra emelt szégyenfánál. Bőrkorbáccsal verték az áldozat ülepét. Noha szabály szerint a büntetésre kiszemeltnek ruhán keresztül kellett volna elszenvednie a verést, mindig véresre korbácsolták meztelen testüket. Ha a férfi vagy női fogoly elájult, magához térítették, és tovább folytatták a korbácsolást.
Nők számára általában azt szabták ki büntetésül, hogy hosszú időn át vigyázz állásban kellett állniuk, és ez alatt semminemű táplálékot nem kaptak. A térdeplésre ítélteknek térdelés közben kinyújtott kezükben egy-egy nehéz követ kellett tartaniuk. Ha a fogoly keze lehanyatlott, vagy ha elejtette a követ, megverték.
A hírhedt XI. számú blokkban helyezték el a büntetőszázadot. A tábor őrszemélyzetének egyik volt tagja a következőképpen írta le ezt a blokkot:
„Kívülről nézve alig különbözött a többi 28 épülettől, amelyekben a foglyok aludtak, vagy amelyeket konyhának, kórháznak használtak. Néhány kőlépcső vezetett az épület főbejáratához. A többitől eltérően, a XI. számú blokk ajtaja mindig zárva volt. Ha valaki csengetett, egy SS-őrszem jelent meg, akinek léptei már messziről visszhangzottak a látszólag kihalt épületben. Minden látogatót gyanakodva mért végig egy kis ablakrostélyon keresztül, mielőtt bebocsátotta volna. A folyosó félhomályában a belépő hatalmas rácsos vasajtóval találta szembe magát, amely szemmelláthatólag elzárta az épület fő részét. Már kívülről is feltűnt, hogy az ablakok csaknem teljesen be voltak falazva, csak keskeny résen át engedték be a fényt. Tekintettel arra, hogy a szomszédos blokk ablakait ferde falécek fedték, feltétlenül arra kellett gondolnia az embernek, hogy ennek megvan a maga különleges oka.”
Ebben a sötét, ijesztő külsejű épületben tartózkodtak a büntetőszázad tagjai, amikor éppen nem voltak munkán. Bármilyen volt az időjárás, mindig a szabadban dolgoztak, sokszor derékig érő vízben. Munka után egész éjszaka jéghideg helyiségekben a puszta földön feküdtek. Ilyen körülmények között a betegek arányszáma rendkívül magas volt, és mivel a XI. blokk betegei nem kerülhettek kórházba, igen sokan haltak meg közülük.
De ennél is többen haltak meg a bántalmazások következtében. A blokk Krankenmann nevű parancsnoka sok foglyot sajátkezűleg ölt meg. Felsorakoztatta a foglyokat egy kőfal előtt, és olyan erősen vágta állon őket, hogy állkapocscsontjuk eltört, fejük pedig a falhoz vágódott és összezúzódott.
Aki a tábor lakói közül munkaképtelenné vált, azt kiselejtezték és meggyilkolták. Ezt a rostálást különleges szemlék alkalmával végezték. A betegek és öregek, akik ismerték e szemlék célját, igyekeztek egészségesnek és fiatalabbnak látszani. Egyenesen tartották magukat, kidüllesztették mellüket. A kiselejtezettek külön blokkokba kerültek, amelyeket a foglyok „halálblokkoknak” neveztek.
Nemcsak gázzal gyilkolták meg azokat, akiknek már nem tudták hasznát venni. Dr. Endredd SS-Obersturmführer új gyilkolási módszert eszelt ki; fenol-injekciók alkalmazását*. Másutt is használtak halálos injekciókat. 1944 július 6-án az elzászi Natzweiler koncentrációs táborban az SOE (Special Operations Executive — különleges hadműveletek egysége) négy fogságba esett nőtagját, akiket azért dobtak le ejtőernyőn Franciaországba, hogy fenntartsák a kapcsolatot az SOE főhadiszállása és a francia ellenállási mozgalom között, evipan-injekciókkal meggyilkolták.* A tábor orvosai közül többen segítségére voltak, és együttesen legalább 25 000 foglyot gyilkoltak meg ezen a módon. Az injekciókat a következőképpen adták be:
„Az áldozatot fogorvosi székhez hasonló székbe ültették; két fogoly megragadta kezeit, egy harmadik pedig törülközővel bekötötte szemét és a fejét tartotta. Ekkor Dr. Klehr odalépett hozzá, és hosszú tűt döfött a mellébe. A fogoly nem halt meg rögtön, csak elfeketedett előtte a világ. Ekkor azok a foglyok, akik az injekció adásánál segédkeztek, egy szomszédos szobába vezették, és lefektették a földre a félig eszméletlen áldozatot, aki körülbelül fél perc múlva meg is halt”**. A németek Lengyelországban elkövetett bűntettei. 1. köt. (A Lengyelországban elkövetett bűntetteket kivizsgáló központi bizottság jelentése.)*
A kivégzés harmadik módja az agyonlövés volt. Az ilyen kivégzéseket a tábor politikai osztálya hajtotta végre. Ennek Grabner SS-Untersturmführer volt a parancsnoka, aki személy szerint talán több gyilkosságért volt felelős, mint az SS bármelyik más tagja. Valaki, aki ismerte, a következőképpen jellemezte Grabnert:
„A politikai osztály hivatali helyiségében összegyűlt az osztály valamennyi tisztviselője és egyéb alkalmazottja. A főnök, Ernst Grabner SS-Untersturmführer beszél nekik hivatalos ügyekről. Hatalmas íróasztala mögött ez a közepes termetű ember osztrák tájszólással, fontoskodó arckifejezéssel, nagy hangon adja elő mondanivalóját. Nyakatekert mondatai és hibás német beszéde nyilvánvalóvá teszi, hogy olyan emberrel van dolgunk, aki ezüst váll-lapokat hord ugyan, de teljesen műveletlen. A beavatottak tudják róla, hogy a polgári életben tehénpásztor volt valamelyik alpesi legelőn. Most büszkén hordja a Sicherheitsdienst jelvényeit … Nincs megelégedve csoportjának munkájával. Túlságosan kevés jelentés érkezik a foglyok ellen, túlságosan kevés fogoly kivégzését javasolják. Liberalizmussal vádolja alárendeltjeit. Parancsát, hogy a jövőben brutálisabban kell viselkedniük, némán, bokájukat összevágva veszik tudomásul. Grabner gátlástalan kegyetlenségével, nagyravágyásával a tábor első emberévé küzdötte fel magát. Még Höss parancsnok is, aki pedig szadista kegyetlenség tekintetében aligha marad el bármiben is mögötte, és ugyancsak nem ismer gátlást, gondosan ügyel arra, nehogy rossz viszonyba kerüljön vele.”
Grabner vezette be a táborban a napi tömegkivégzéseket és a tarkólövést* Német nevén: Genickschuss.* is, amelyet az SS Európa-szerte mindenütt alkalmazott. Legfőbb segítőtársai Fritsch, Palitsch, és Aumeier voltak. Fritsch az újonnan érkezetteket általában így szólította meg: „Figyelmeztetlek, hogy nem szanatóriumba kerültél, hanem német koncentrációs táborba, ahonnan csak a kéményen keresztül vezet kifelé az út!** „A kéményen keresztül” (Durch den Kamin) természetesen a krematóriumot jelentette. Az a mondás, hogy „vigyázz a nyelvedre, mert különben a kéménybe szállsz”, Németországban a háború éveiben meglehetősen elterjedt fenyegetés volt.* Ha nem jól érzed itt magad, legjobb, ha nekimész a magasfeszültségű áramvezetéknek.” Grabner és segédei kegyetlenül megkínozták a foglyokat a kihallgatások alkalmával, amelyekre gyakran és úgyszólván akármilyen ürüggyel sor kerülhetett. Ha férfi volt az áldozat, tűkkel szurkálták heréit, ha nő volt, égő kúpot helyeztek vaginájába.
Az agyonlövés útján való kivégzéseket a tábor kerítésén túl álló karók mellett hajtották végre. A foglyokat hátracsavart karral odakötötték ezekhez a cölöpökhöz, és azután tízes csoportokban agyonlőtték őket; az utolsó csoport tehát végignézte az összes többi áldozat kivégzését. Az agyonlövést Palitsch hajtotta végre, de Grabner adta ki az erre vonatkozó parancsot; összesen 25 000 foglyot lőttek agyon Auschwitzban ilyen módon.
Végül a kivégzés általánosan alkalmazott formái közül a negyedik az akasztás volt. Erre főként olyan esetekben került sor, amikor a foglyok szökést kíséreltek meg, és elfogták őket. Ezeket a kivégzéseket az összes fogoly jelenlétében hajtották végre, hogy elrettentsék őket a szökéstől. Kivégzésük előtt megkorbácsolták az áldozatokat. Hulláik egész éjszaka ott lógtak a bitófán, és másnap reggel a tábor valamennyi foglyának el kellett vonulnia előttük.
Ilyen volt Auschwitz, a „haláltábor”; de ezzel távolról sem mondtunk el mindent. Ha mindent megírnánk róla, nem tudnák végigolvasni. Ha pedig elolvasnák, egyszerűen nem hinnék el.
Belsen
Bergen falu közelében, a Cellétől Hamburg felé vezető út mentén létesítették a belseni koncentrációs tábort. Kezdetben kis kiterjedésű volt, de később kibővítették, és 1944 novemberében Joseph Kramert, a koncentrációs táboroknak egyik nagy tapasztalatokkal rendelkező szakértőjét küldték ide Auschwitzból, mert itt, a belseni táborban akarták elhelyezni a koncentrációs táborok beteg foglyait, továbbá a gyárakban és gazdaságokban dolgozók közül a betegeket, azonkívül pedig valamennyi Északnyugat-Európából elhurcolt személyt.
A tábor személyzete az összes többi táboréhoz hasonló volt; a parancsnoki és felügyelői rendszert alkalmazták itt is. Tehát az összes olyan posztokat, amelyek elnevezése a „Führer” szót tartalmazta, SS-legények — a parancsnokok — töltötték be, azokat az állásokat pedig, amelyek elnevezésében az „Ältester” szó fordult elő, mint például Blockältester, általában a polgári börtönökből erre a célra idehozott közönséges bűnözők töltötték be — ők voltak a felügyelők.
Belsenben nem voltak gázkamrák, mégis, betegségek és éhezés következtében ezerszámra pusztultak el az emberek. A tábor fennállásának utolsó néhány hónapjában olyan méreteket öltött az éhség, hogy a foglyok (a tábor személyzete természetesen még mindig jól táplálkozott) kannibalizmusra kényszerültek, és a tábor egyik volt angol foglya, a tábor parancsnoka és a tábor több alkalmazottja ellen indított per során azt vallotta, hogy amikor a holttestek eltakarítását végezték, látták, hogy körülbelül minden tízedik holttest combjából vagy testének más részéből ki volt vágva egy darab, és annak is tanúja volt, amikor az éhező foglyok ilyen húsdarabokat ettek, idáig juttatta őket a kínzó éhség.
Ez a tanú a következőket mondta:
„Több alkalommal is előfordult, hogy sok holttesten igen különös formájú sebet láttam a comb hátsó részén. Először közvetlen közelről történt puskalövés által előidézett roncsolásnak tartottam, de amikor egyre több ilyet láttam, érdeklődni kezdtem egyik barátomnál, mire az elmondta nekem, hogy a foglyok közül sokan húsdarabokat vágnak ki a holttestekből, és megeszik azokat. Mikor legközelebb azon a helyen jártam, ahová a hullákat hordták, valóban láttam egy foglyot, aki az egyik holttest lábszárából késsel kivágott egy darabot, és gyorsan a szájába dugta, mivel természetesen félt attól, hogy rajtakapják. Rábízom az önök képzeletére, milyen körülmények közé kellett juttatni a foglyokat ahhoz, hogy emberek erre vetemedjenek, hogy megfeketedett hullákból kivágott húsdarabokat egyenek.”
Nem kíséreljük meg annak leírását, milyen volt a foglyok élete ebben a táborban; nem igen voltak különbségek az egyes koncentrációs táborok életkörülményei között, s Belsen sem volt sokkal rosszabb, és egészen biztosan jobb sem volt mint a többi.
De ha leírjuk azt a megdöbbentő látványt, amely a tábor kapitulációja után elsőnek belépő angol tiszt szemei elé tárult, némi fogalmat adhatunk arról a létről — mert életnek ezt nem lehet nevezni —, amely e drótkerítések között folyt.
Az első csapatokkal érkezett a táborba Derek Sington százados, a 14. számú hangerősítő berendezést kezelő egység parancsnoka, akinek az volt a feladata, hogy megtegye a szükségesnek vagy kívánatosnak látszó bejelentéseket, és tolmácsként működjön Taylor alezredes, a királyi tüzérség 63. tankelhárító ezredének parancsnoka mellett, aki egységével bevonult, és átvette a tábor igazgatását.
A kapunál Sington századost a tábor parancsnoka, Joseph Kramer fogadta, aki közölte vele, hogy az 1. számú táborban 40 000, a 2. számú táborban pedig további 15 000 fogoly van, akiknek legtöbbje közönséges bűnöző, gonosztevő vagy homoszekszuális, továbbá Schutzhäftlingek* „Schutzhäftling” szó szerint védőőrizetben levőt jelent.* — vagyis politikai foglyok. Ez utóbbiakból került ki természetesen a tábor foglyainak 99 százaléka: az összes olyan országok deportáltjai, amelyeket a németek 1939 óta leigáztak.
Amikor Glyn Hughes őrnagy, a rajnai brit hadsereg egészségügyi osztályának igazgatóhelyettese, Taylor alezredes után néhány órával megérkezett a táborba, leírhatatlan állapotokat talált. „Semmiféle leírás, semmiféle fénykép — mondta — nem tudná szemléltetni a barakkokon kívül talált szörnyűségeket, a barakkokban szemünk elé táruló borzalmas kép pedig még irtózatosabb volt.”
Hullahegyek meredeztek mindenfelé a táborban, a szabadban és a barakkokban; sok helyen az élők a hullák mellett feküdtek a priccseken. A krematórium közelében hatalmas betemetett tömegsírok voltak, egy nyitott gödör pedig színültig volt rakva holttestekkel.
A barakkok zsúfolásig tömve voltak csontvázzá aszott foglyokkal, akik súlyos betegségekben szenvedtek; sok olyan barakkban, amely mindössze száz ember befogadására volt alkalmas, ezren zsúfolódtak össze.
Semmiféle egészségügyi berendezés nem volt, és a barakkokban uralkodó elviselhetetlen állapotokhoz az is hozzájárult, hogy a legtöbb fogoly valamilyen gyomor- vagy bélbetegségben szenvedett, és túl gyenge volt ahhoz, hogy el tudja hagyni fekhelyét. Mindenesetre a barakkok latrinái már régen nem voltak használatban. A nők táborrészében egy mély árok volt, fölötte hosszú rúddal, de az ároknál semmi kerítésféle vagy elkülönítés nem volt.
Azok, akiknek még volt hozzá erejük, kimentek az árokhoz; a többiek ott végezték el természetes szükségleteiket, ahol feküdtek. A barakkok földjét mindenütt emberi ürülék borította.
Az egyik tábor-részlegben 8000 férfifogoly volt összezsúfolva, kiknek legnagyobb része tífuszban szenvedett. Az egyik női tábor-részlegben 23 000 nő volt, és mindenfelé hullák hevertek. Egy hullahegy közelében álló barakk folyosóján női holttestek feküdtek. A folyosóról nyíló egyik helyiségben annyi hulla hevert, hogy egyetlen egyet sem lehetett volna már bepréselni.
A foglyok 70 százaléka kórházi ápolásra szorult, és valószínűnek látszott, hogy mielőtt még erre sor kerülhetne, tízezren közülük meg fognak halni.
Volt itt mindenféle betegség, de az áldozatok reménytelen állapotát mindenekelőtt a tífusz, a tuberkulózis és a teljes kiéhezettség idézte elő. Hónapok óta szörnyű állapotoknak kellett uralkodni ahhoz, hogy erős, egészséges emberek is elpusztuljanak.
A szemlét követő reggelen Glyn Hughes őrnagy újból végigjárta a tábort Kramer kíséretében, aki az egyik nyitott sírhoz vezette. A táborparancsnok teljesen érzéketlennek és közömbösnek látszott. „30 év óta vagyok orvos — mondta Glyn Hughes őrnagy —, láttam a háború minden szörnyűségét, de sohasem láttam olyasmit, ami akár csak megközelítette volna mindezt.” Azt is kijelentette: semmi jelét sem találta annak, hogy bármilyen kísérletet is tettek volna a foglyok életének és egészségének megóvására.
Röviddel a brit haderő megérkezése után filmet készítettek a táborról, és ezt a filmet a belseni per során le is vetítették. A vetítés előtt T. M. Backhouse ezredes, a per angol főügyésze a következőket mondta:
„Ez a film némi fogalmat fog adni önöknek a táborról és arról,milyen mélyre süllyedhet az ember. Látni fogják a szanaszét heverő hullák ezreit, és azt, hogy milyen állapotban voltak ezek a holttestek. Ugyanakkor látni fogják, milyen jóltápláltak voltak a táborban szolgálatot teljesítő SS-legények. Látni fogják, amint emberek bádogdobozzal próbálnak vizet merni egy tartályból. De azt nem fogják látni, hogy a víz poshadt volt és hullák úsztak benne. Kizárólag ilyen ivóvíz volt a táborban. Látni fogják a holtakat, látni fogják az élőket és látják majd a haldoklókat. De a film nem adhat fogalmat arról a borzalmas bűzről, mocsokról és szennyről, ami az egész tábort elborította.”
Ugyanezt a filmet Lünebergben, ahol a pert lefolytatták, németekből álló közönségnek is levetítették. Voltak, akik szemmelláthatólag kitűnően szórakoztak rajta, és sokan propagandafilmnek tartották.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!
1941 és 1945 között több mint ötmillió külföldi munkást hurcoltak el rabszolgamunkára Németországba, ahonnan igen sokan — számuk ismeretlen — soha többé nem tértek vissza. E fejezetben arról lesz szó, hogy mi történt velük.
Könnyebben tudjuk megítélni a német rabszolgamunka-politika lényegét, ha meggondoljuk, hogy ez a politika a nemzetiszocialista tanokban gyökerezett. E tanítás ugyanis az államot mindenek fölé helyezte, és nem volt tekintettel az egyén személyes jogaira. A nemzeti-szocializmus egyik német szószólója szerint „a munkaviszony nem egyszerű jogi kapcsolat a munkás és a munkaadó között, hanem élő jelenség, amelyben a munkás a kollektív termelést szolgáló nemzeti-szocialista gépezet egyik fogaskereke”.
Németországban már 1935-ben bevezették a kényszermunkát, a munkára való általános mozgósítást pedig 1939-ben Göring egyik rendelkezése értelmében, négyéves tervének keretében kezdték meg. E rendelkezés értelmében a Németországban élő külföldiek is kötelezhetők voltak ilyen szolgálatra, tehát a külföldi munkások erőszakos toborzásának elve már a háború előtt is megvolt a hitleri Németországban.
Ennélfogva nem okozhat meglepetést, hogy ezt az elvet 1941-ben a nemzetközi jog tilalma ellenére kiterjesztették a megszállt területekre is. A külföldi munkások erőszakos toborzása a náci uralom politikájának szerves tartozéka volt, és közvetlenül a „felsőbbrendű fajról” szóló elméletből és a totális háború fogalmából következett.
Ha Németországban munkaerőhiány van, amely veszélyezteti a háborús erőfeszítések sikerét, rabszolgákat hoznak be a megszállt területekről. Dolgozzanak a német győzelemért — amíg bele nem szakadnak. Ha pedig már nincs erejük a munkához, pusztuljanak. S ha nem pusztulnak el elég gyorsan, majd segítségükre lesznek; megölik őket a koncentrációs táborok gázkamráiban, testüket pedig elhamvasztják a tábor kemencéiben. Ámde semminek sem szabad kárbaveszni; a melléktermékeket fel kell használni: a rabszolgák vérét és hamvait trágyázásra, hajukat ruhaanyag készítésére, a szájukból kivert aranyfogakat pedig a Reichsbank páncélszekrényeinek gazdagítására.
Ez volt a nácik felfogása. És elgondolásaikat valóra is váltották.
A megszállt területek lakosaival végeztetett kényszermunkát illető nemzetközi jogi meghatározást a hágai egyezmény 52. cikkelyében találjuk meg, amely 1939-ben kötelező érvényű volt a németekre.
„A községektől és a lakosoktól természetbeli szolgáltatások és szolgálatok csakis a megszálló hadsereg szükségleteire követelhetők. Ezeknek az ország vagyoni képességével arányban állóknak és oly természetűeknek kell lenniök, hogy a lakosságra nézve ne jelentsék a hazájuk ellen irányuló hadműveletekben való részvétel kötelezettségét”*. Magyar Törvények. 1913. évi törvénycikkek. Révai Testvérek, 1914. 316-317. old.*
A megszálló hatalomnak ahhoz sincsen joga, hogy a megszállása alatt álló terület lakosait saját országába hurcolja és ott munkára kényszerítse. A németek ezt az első világháborúban aránylag kis mértékben tették, noha akkor is sok franciát és belgát vittek munkára Németországba. Ezt a lépést már annak idején is világszerte elítélték. A második világháborúban azonban a megszállt területek lakosságának elhurcolását olyan mértékben, olyan kegyetlenséggel és olyan megaláztatások közepette hajtották végre, hogy ehhez képest az 1914—1918-ban tapasztalt eljárás jelentéktelennek tűnik.
A nácik rabszolgamunka-politikájának két célja volt: egyrészt külföldi munkásokat akartak felhasználni a hatalmas német hadigépezet zökkenőmentes működtetésére, másrészt, s ez logikusan következett a náci faj elméletből, az emberek kiirtása útján gyengíteni akarták az „alsóbbrendű” népeket. A nácik úgy tervezték, hogy az elhurcoltak többsége nem fogja túlélni a megpróbáltatásokat és nem fog visszatérni hazájába. Sok százezer deportált hadimunkás pusztult el, sok százezret öltek meg, és ma is sok ezerre rúg a hontalanok száma (úgynevezett „displaced persons”).
A rabszolgamunka programját, amely a totális háborúra vonatkozó általános náci terv szerves része volt, Sauckel és Speer dolgozta ki és irányította. A nürnbergi Nemzetközi Törvényszék mindkettőjüket bűnösnek mondta ki, és Sauckelt kötél általi halálra, Speert pedig húszévi börtönbüntetésre ítélte. Sauckel felelősségét illetően a törvényszék ítéletében utalt arra, hogy Sauckel a rabszolgamunka-programmal kapcsolatos álláspontját egyik rendelkezésében a következőképpen határozta meg: „Ezeket az embereket úgy kell élelmezni, elhelyezni és kezelni, hogy a lehető legkisebb kiadás mellett a lehető legtöbbet préseljék ki belőlük.” Így is történt.
Az embereket olyan körülmények között hurcolták el otthonukból, hazájukból, ahogyan általában még állatokat sem szállítanak; mocskos szállásokon zsúfolták össze az elhurcoltakat; agyondolgoztatták, rosszul táplálták őket, és amikor már nem voltak alkalmasak munkára, de még nem haltak meg, koncentrációs táborba küldték, ott gázzal elpusztították a szerencsétleneket, holttesteiket pedig elhamvasztották a tábor kemencéjében. Sauckel szerint ennek a politikának az volt acélja, hogy a „meghódított” országok minden erőforrását, beleértve a nyersanyagokat és az emberi munkaerőt is, teljes egészében Németország és szövetségesei hasznára fordítsák.
Amelyik országba a német csapatok betették a lábukat, ott összeterelték a lakosságot és elvitték Németországba. Kezdetben még megpróbáltak önkéntes jelentkezőket toborozni, de amikor ez a kísérlet teljes kudarcba fulladt, lemondtak az önkéntes toborzás minden látszatáról, s csalással, erőszakkal és terrorral szereztek munkásokat.
Az első áldozat természetesen Lengyelország volt. Frank, Hitler lengyelországi Gauleitere, egymillió munkás megszerzését tűzte ki célul, és parancsot adott rendőreinek, hogy zárják körül a lengyel falvakat és alkalmazzák az erőszakos toborzás módszereit.
„Legalább egymillió férfi és női mezőgazdasági és ipari munkást kell Németországba szállítani — köztük 750 000 mezőgazdasági munkást, akiknek legalább ötven százaléka nő legyen —, hogy biztosítsuk Németországban a mezőgazdasági termelést, és pótoljuk az ipari munkások hiányát.” Ez volt Frank követelése.
Mivel az önkéntes jelentkezők száma nem elégítette ki Németország szükségletét, már 1940 májusában megkezdték az erőszakos toborzást. „A templomból vagy a moziból távozó fiatal lengyelek letartóztatása — írja Frank naplójában — állandóan növekvő nyugtalanságot idézne elő a lengyelek körében. Nincs kifogásom az ellen, hogy az ilyen szemét népséget, amely dolgozni tud, és mégis lődörög, az utcán összefogják. Ebből a célból a legjobb módszer lenne egy razzia szervezése.”
Minél több munkásra volt szükség, annál gyakoriabbakká váltak az ilyen razziák. 1942-ben már mind több lengyel munkaerőre volt szükség. Azokat a zsidókat, akik még dolgoztak Németországban, át akarták telepíteni, és lengyelekkel szándékoztak őket helyettesíteni. Ezeknek a zsidóknak a sorsáról egy későbbi fejezetben lesz szó, de a teljhatalmú munkaügyi megbízott egyik utasításában megparancsolta, hogy azokat a lengyeleket, akiket a zsidók felváltására deportálnak Németországba, „amennyiben bűnös és társadalomellenes elemekről van szó”, koncentrációs táborokba kell zárni és munkára kell fogni. A többi lengyel férfit családja nélkül Németországba viszik, és a munkaerőgazdálkodási központ rendelkezésére bocsátják, amely fegyvergyárakba osztja be őket. Mindez a nemzetközi jog nyílt megsértését jelentette.
Amint ez a háború alatt oly gyakran előfordult, ezek az önkényes módszerek nem mindig hozták meg a kívánt eredményt. Ugyanúgy, ahogy később Franciaországban a túszok agyonlövése csak fokozta a német megszállással szembeni ellenállást, úgy ez a vad és kegyetlen embervadászat Lengyelországban is heves ellenhatást váltott ki. Hitler központi tervhivatalának egyik értekezletén Sauckel egyik helyettese a következő szavakkal számolt be a helyzetről:
„A lengyelországi helyzet jelenleg rendkívül súlyos. A közigazgatásunkkal szemben kifejtett ellenállás igen erős … tizennégy nappal ezelőtt például agyonlőtték a varsói munkaügyi hivatal főnökét. A munkaerőtoborzás, bármennyire igyekszünk is, továbbra is rendkívül nagy nehézségekbe fog ütközni, hacsak nem kapunk rendőri erősítést.”
A Megszállt Keleti Területeken, amelyek magukban foglalták Oroszország megszállt területeit is, a munkaerő erőszakos toborzása sokkal nagyobb méretű volt. 1942-ben Sauckel kiadta a parancsot, hogy Ukrajnából kétmillió munkást kell Németországba szállítani. Amikor követelését továbbította Rosenbergnek, a Megszállt Keleti Területek akkori birodalmi miniszterének, Sauckel a következőket írta: „Tudatában vagyok annak, hogy milyen nehézségbe ütközik ennek az újabb parancsnak a végrehajtása, de meg vagyok róla győződve, hogy valamennyi erőforrás könyörtelen felhasználásával, és valamennyi illetékes teljes együttműködésével az újabb követelés a kitűzött határidőre teljesíthető lesz.” És valóban, könyörtelenül kiaknáztak minden erőforrást, és a teljes együttműködésben sem volt hiány, nem utolsó sorban az ukrajnai birodalmi biztos részéről, akinek Rosenberg a parancsot továbbította.
Igen jellemző, ahogyan ez a birodalmi biztos a követelésre válaszolt.
„Mi vagyunk a felsőbbrendű faj … Az utolsó cseppet is ki fogom facsarni ebből az országból. A lakosságnak dolgoznia kell, dolgozni, és újból dolgozni. Egyeseket felháborít az, hogy a lakosságnak esetleg nem lesz elég élelme. Ezt nem is kívánhatják. Nem azért jöttünk ide, hogy mannával etessük őket. Mi felsőbbrendű faj vagyunk, és nem szabad elfelejtenünk, hogy fajilag és biológiailag a legutolsó német munkás is ezerszer többet ér, mint az itteni lakosság.”
Himmler birodalmi vezetőnek sem voltak aggályai, ő ezt írta:
„A legkevésbé sem érdekel, mi történik az oroszokkal. Hogy más nemzetek jólétben élnek-e, vagy éhenhalnak, az csak annyiban érdekel, hogy kultúránk számára szükségünk van rájuk, mint rabszolgákra. Ha 10 000 orosz nő tankcsapda-ásás közben a kimerültségtől összeesik, ez is csak annyiból érdekel, hogy befejezték-e számunkra a tankcsapda építését.”
Amikor a kényszermunkára való toborzás már minden addigi méretet felülmúlt, az ellenállás is egyre erősödött. Sok orosz, hogy elkerülje az elhurcolást, elhagyta otthonát, és behúzódott az erdőkbe, ahol csatlakozott a partizánegységekhez. Ahogyan a politikai biztosok megölésére vonatkozó hitleri parancs arra ösztönözte az orosz csapatokat, hogy még nagyobb elszántsággal és kitartással harcoljanak, és egy tapodtat se vonuljanak vissza, ugyanúgy a rabszolgamunkásokért indított ismételt hajsza emberhiányra és a polgári lakosság ellenállásának fokozódására vezetett.
Ezért a németek, hogy orosz munkaerőhöz jussanak, még kegyetlenebb módszereket alkalmaztak, és nagyarányú embervadászatot indítottak.
Rosenberg iratai között, elfogatása után, számos levélrészletet találtak, amelyet a náci cenzorok vágtak ki ebben az időben az oroszok leveleiből. Az egyik orosz ezt írta:
„Új dolgok történtek nálunk. Németországba visznek embereket. Október 5-én a kovkaszki körzetből egyeseknek el kellett volna menniük, de nem voltak hajlandók, mire a németek felgyújtották a falut. Mivel azok közül, akiknek Borovickiből el kellett volna menniük munkára, nem mindenkit sikerült megtalálni, három teherautónyi német érkezett, és felgyújtotta az elmenekültek házait.”
Egy másik ezt írta:
„Október 1-én újabb munkaerő-összeírás volt. A történtek közül leírom a legfontosabbakat. El sem tudod képzelni ezt az állati kegyetlenséget. Talán még emlékszel arra, hogy miket mondtak nekünk a szovjetekről, amikor lengyel uralom alatt éltünk. Akkor nem hittük el, és ma is hihetetlennek tűnik. Parancs jött, hogy huszonöt embernek kell mennie, de senki sem jelentkezett. Mind a huszonötén elmenekültek. Ekkor megjelentek a német rendőrök, és felgyújtották a szökevények házait. A tűz gyorsan terjedt, mivel már két hónapja nem esett az eső. Ráadásul még a gabonakazlak is ott álltak a gazdaságok udvarán. Képzelheted, mi volt. Az embereknek, akik odarohantak, megtiltották, hogy eloltsák a tüzet, megverték, letartóztatták őket. Közben a rendőrök még több házat gyújtottak fel. Az emberek térdre estek, és a rendőrök kezét csókolták, de azok gumibotjukkal végigvágtak rajtuk, és azzal fenyegetőztek, hogy felgyújtják az egész falut. Nem tudom, mi történt volna, ha Szapurkani nem lép közbe. Megígérte, hogy másnap reggelre több munkás lesz.”
Egy harmadik levél írója egy másik körzetben lefolyt embervadászatról számol be:
„Már egy hete vadásznak itt az emberekre, de még mindig nem találtak eleget. A munkára összefogott embereket bezárták az iskolaépületbe. Ezeknek még szükségleteiket is ugyanabban a helyiségben kell elvégezniük, akárcsak a disznóknak. Nemrég több faluból zarándokok mentek a Pocajov nevű kolostorhoz. Mindannyiukat letartóztatták, bezárták, és munkára küldik. Vannak köztük nyomorékok, vakok és öregek.”
Egy Kiev környéki kerületi biztos a következőket jelentette Rosenberg miniszternek 1942-ben kifejtett tevékenységéről:
„1942 augusztusában eljárást kellett indítani két család ellen, amelyeknek egy-egy munkaerőt kellett volna adniuk, de közülük egyik sem jelent meg a felszólításra. Erőszakkal kellett őket elvinni, de kétszer is sikerült megszökniük a kievi gyűjtőtáborból. A második letartóztatásuk előtt túszként őrizetbe vettük a két férfi apját. Közöltük, hogy csak akkor engedjük őket szabadon, ha fiaik megkerülnek. Akkor végül elhatároztam, hogy megmutatom ennek a rebellis ukrajnai ifjúságnak, hogy parancsainknak engedelmeskednie kell. Parancsot adtam a két szökevény házának felgyújtására.”
Majd az alábbi émelyítően álszent mondat következik:
„Ezt a szigorú büntetést a helyi lakosság megnyugvással fogadta, mert a két család előzőleg megvetéssel és lenézően kezelte azokat a kötelességtudó embereket, akik önként küldték el gyermekeiket munkára.”
A teljhatalmú munkaügyi megbízott (Sauckel) azonban maga is bevallotta, hogy az ötmillió külföldi munkás közül, akiket a megszállt területekről szállítottak Németországba, még kétszázezer sem jött önként.
E durva és kegyetlen módszerek azonban nem hozták meg a kívánt eredményt. Egész falvak felgyújtása nem szaporította a munkások számát. De akármilyen eredménytelenek voltak is ezek a módszerek, továbbra is alkalmazták őket, s az SS legényeknek azt a parancsot adták, hogy tartsanak razziákat a megszállt területek falvaiban, égessék föl a falvakat, és hurcolják el az egész lakosságot rabszolgamunkára Németországba.
De még ez sem volt minden. Ezeknek a szerencsétlen embereknek a gyűjtőtáborokban a sérelmek, a bántalmazás és a kegyetlenség legkülönbözőbb formáit kellett elszenvedniük, és a legszörnyűbb körülmények között szállították őket Németországba.
A németek rendszerint olyan hirtelen hurcolták el őket otthonaikból, hogy még arra sem volt idejük, hogy összecsomagolják holmijaikat; előfordult, hogy félig felöltözve, vagy hálóingben vitték el az embereket. Pincékbe zsúfolták, ütötték-verték őket, nem adtak nekik sem enni, sem inni, a helyiség fűtetlen volt, árnyékszék nem volt, és a nőkkel orvosi vizsgálat ürügyén gyakran gyalázatosan bántak.
A következő jelentés egy zsákmányolt német dokumentumból való.
„Az asszonyok és a lányok zuhanyozó helyiségeiben férfiak is teljesítettek szolgálatot, akik még a szappanozásnál is segédkeztek. Férfiak fényképeket készítettek a nők zuhanyozó helyiségeiben. Mivel e nők többsége ukrajnai paraszt volt, rendkívül erkölcsösek voltak, akik szigorú egyszerűséghez szoktak, ezért ezt a bánásmódot nyilván megalázónak tekintették.”
Ebben a dokumentumban még az is áll, hogy „mindez méltatlan a Nagy Német Birodalom méltóságához és tekintélyéhez”, de a Nagy Német Birodalom semmit sem tett, hogy lemossa hírnevéről ezt a foltot.
Amikor az elhurcoltakat Oroszországból Németországba szállították, a betegeket és gyengélkedőket ötven-hatvanad magukkal marhavagonokba zárták. Élelmezésükről útközben nem gondoskodtak. Nem adtak nekik vizet, és az embereknek szükségleteiket a vagonban, álló helyükben, vagy fekhelyükön kellett elvégezniük. Sokan már munkaképtelen állapotban érkeztek meg Németországba, és egész szerelvényeket küldtek vissza hasonló körülmények között Oroszországba.
Amint a következő, Rosenberg hivatalában készült jelentés bizonyítja, a teljhatalmú Sauckel minisztériuma nagyon jól tudta, hogy milyen körülmények között szállították vissza ezeket a deportáltakat Oroszországba.
„Ebben a vonatban asszonyok megszülték gyermekeiket, akiket útközben kihajigáltunk az ablakon; tüdőbajos és nemibeteg emberek ugyanabban a kocsiban voltak; haldokló emberek tehervagonok puszta deszkáin feküdtek; az egyik halottat a vasúti töltésre dobták. Valószínűleg ugyanez volt a helyzet más visszairányított szállítmányoknál is.”
Nemcsak; Lengyelországból és Oroszországból hurcoltak el embereket rabszolgamunkára. Franciaországból, Hollandiából, Belgiumból és később Olaszországból is sokezer embert vittek Németországba.
Franciaországban 1940-től 1942 végéig a németek bizonyos óvatossággal alkalmazták politikájukat. Ez megfelelt annak az általános politikának, amelyet a nácik a franciákkal szemben folytattak, akiket meglepő naivitással, mert hiszen jobban ismerhették volna a helyzetet, eleinte hízelkedéssel és mérsékelt magatartással igyekeztek lekenyerezni, úgy, hogy csapataikat „korrekt” viselkedésre utasították.
Franciaország igazi szíve azonban sohasem volt Vichyben, és mihelyt a nagy vereség után, amelyet de Gaulle tábornok a háború „első ütközetének” nevezett, magához tért a kábulatból, nyilvánvaló volt, hogy a gall szüzet nem lehet sem udvarlással meghódítani, sem elcsábítani, legfeljebb erőszakot lehet rajta elkövetni.
Az ezt követő hónapokban Sauckel hatalmát nagymértékben megnövelték Hitler és Göring rendeletei; a feladat végrehajtása során, amellyel a Führer megbízta, teljesen az ő kezében volt a lebonyolítás ellenőrzése, sőt, felhatalmazást kapott rendeletek kibocsátására is. A párizsi Hotel Ritzben levő lakosztályáról sok franciát küldött rabszolgamunkára és a halálba.
Hivatalos nyilatkozataiban a szokásos nagyhangú hencegéssel, a nemzeti-szocialista filozófiára való hivatkozással igazolta eljárását. A hallatlan hevességgel tomboló háború, mondta, kényszeríti őt arra, hogy a Führer nevében sokmillió külföldi munkást mozgósítson a német hadigazdaság részére. Erre a német nép életének és szabadságának biztosítása céljából van szükség, hogy megőrizzék a nyugati kultúrát azok számára, akikben „a parazita zsidókkal és a plutokratákkal ellentétben” megvan a becsületes szándék és erő, hogy saját erejükből tartsák fenn magukat. Azt állította, hogy óriási különbség van a között a munka között, amelyet azelőtt a Versailles-i Szerződés és a Dawes- és Young-terv préselt ki — ez a zsidóság hatalma és uralma részére végzett rabszolgamunka formáját öltötte — és a között a munka között, amelyet ő, Hitler teljhatalmú megbízottja végeztet, amivel hozzájárul a Németország és szövetségesei szabadságáért vívott harchoz.
A terv célja azonban nemcsak az volt, hogy segítse a németek háborús erőfeszítését. A munka útján való megsemmisítés magának a politikának egyik alapvető része, nem pedig egyszerűen csak egyik következménye volt. Ezért a német hadiiparban a külföldi munkásokat egészségük és erejük végső határáig kiszipolyozták.
1942-ben Sauckel még nagyobb hatalmat kapott a német fegyveres erők által megszállt területek polgári és katonai hatóságai fölött. Ez lehetővé tette számára, hogy saját képviselői legyenek a különböző katonai parancsnokságok főhadiszállásán, és azoknak közvetlenül, a katonai parancsnokok megkerülésével adjon utasításokat.
Von Falkenhausen tábornok, aki Belgium és Észak-Franciaország katonai parancsnoka volt, kihallgatása* Von Falkenhausen tábornokot 1945 november 27-én hallgatta ki a franciaországi háborús bűncselekmények kinyomozásával foglalkozó bizottság.* alkalmával elmondotta, hogy amikor a munkaerőtoborzás irányításával Sauckelt bízták meg, a korábbi rendelkezéseket megváltoztatták. Azelőtt vezérkarához be volt osztva egy tiszt, akinek a munkástoborzás volt a feladata, ami Falkenhausen állítása szerint kizárólag önkéntességi alapon történt. Később Sauckel közvetlenül adott parancsokat a munkaügyi részlegnek, és a katonai parancsnok feladata csupán ezeknek az utasításoknak a végrehajtása volt.
A helyi parancsnokok a megszállás egész ideje alatt munkaszolgálatosokat állítottak be őrszolgálatra és erődítések építésére. Franciaországban indokínaiakat és észak-afrikaiakat kényszerítettek ilyen munkára. 1942 második felében két nagy szállítmány rabszolgamunkára kényszerített munkást (5560 algírit és 1825 marokkóit) osztottak be a Todt-szervezetbe** A Todt-szervezet munkaszolgálat volt, amelyet a megszállt területeken olyan feladatokra használtak fel, mint az Atlanti Fal és katonai utak építése. Albert Speer, a fegyverkezési és haditermelési miniszter kényszermunkaszolgálattal tartotta fenn a szervezet munkaerőlétszámát. A szervezet alapítója, Fritz Todt után nyerte a nevét, aki 1942-ben halt meg. Utóda Speer lett.* munkára.
1943-tól kezdve a Chantiers de Jeunesse*** Ezt az ifjúsági szervezetet a fegyverszünet megkötése után, bizonyos tekintetben a Hitlerjugend mintájára Pétain marsall alakította. A szervezet indulójának a refrénje így hangzott: „Marsall, készen állunk.”* tagjait is behívták munkaszolgálatra. 1943 januárjában a párizsi Német Fegyverszüneti Bizottság munkaügyi hivatala bejelentette, hogy von Rundstedt****, Von Rundstedt tábornagy a német hadsereg egyik vezető tábornoka volt, aki még a régi gárdához tartozott. Később ő irányította az 1944 decemberében indított ardennes-i ellenoffenzívát, amely a németek utolsó ellentámadása volt Mint háborús bűnösnek 1949-ben kellett volna törvényszék elé kerülnie, de miután egy különleges orvosi bizottság egészségi állapotánál fogva erre alkalmatlannak találta, az eljárást megszüntették.* az akkori nyugati főparancsnok, megvizsgálja, hogyan lehetne még több francia munkást behívni olyan feladatok végrehajtására, amelyek „mindkét ország számára fontosak”, és hogy a hivatal a Chantiers de Jeunesse tagjai közül munkásokat szándékozik toborozni. E fiatal munkaszolgálatosok közül a németek sokat azoknak a erődítéseknek az építésére használtak fel, amelyek az „Atlanti Fal” néven váltak ismertté. Nehéz megérteni, hogyan lehetett „mindkét ország számára fontos” feladatnak minősíteni olyan erődítések építését, melyek azt a célt szolgálták, hogy feltartóztassák az akkor Franciaország felszabadítására készülő szövetséges csapatokat.
Mivel a munkaszolgálattal szemben nőtt az ellenállás, a megszálló hatóságok rendeletet bocsátottak ki, melyben halálbüntetést szabtak ki mindazokra, akik nem engedelmeskednek a munkaszolgálatra való behívásnak és a rekvirálási parancsoknak. Az egyik, 1942 január 31-én kiadott rendelkezés kimondta:
„Az, aki nem teljesíti azokat a munkaszolgálatra vagy rekvirálásra vonatkozó parancsokat, amelyeket a franciaországi katonai parancsnok, vagy az általa kijelölt hatóság ad ki … fegyházbüntetéssel … és súlyos esetekben halálbüntetéssel sújtható.”
A hágai egyezmény sorozatos súlyos megsértése miatt Doyen tábornok, a német fegyverszüneti bizottság mellé kirendelt francia megbízott, számos esetben tiltakozott.
Már 1941-ben felhívta a bizottság figyelmét arra, hogy „a bretagne-i tengerparton katonai munkák végzésére” jogtalanul használják fel a Todt-szervezetben dolgozó munkaszolgálatosokat. Panaszt emelt amiatt, hogy a francia polgári hatóságokat arra kényszerítik, hogy őröket állítsanak olyan veszélyeztetett helyekre, mint hidak, alagutak, lőszerraktárak és katonai repülőterek; Doyen tábornok egy külön jegyzékben felsorolta az ilyen jellegű szolgálatokat.
Doyen tábornok erélyesen tiltakozott az 1942 január 31-én kiadott rendelet ellen is, és kijelentette, hogy az mind a nemzetközi jog, mind pedig a fegyverszüneti egyezmény megsértését jelenti.
Teljesen alaptalan a németeknek az az oly gyakran hangoztatott állítása, hogy Franciaországban a munkára való toborzás kizárólag önkéntességi alapon történt. Azok a munkások, akik munkavállalási szerződést írtak alá, fizikai és erkölcsi nyomás hatására cselekedtek. Ezt a nyomást, amelyhez oly jól értettek a nácik, egyrészt a közösséggel, másrészt az egyénnel szemben alkalmazták.
Az is kétségtelen, hogy erre felkészültek, amint azt egy német utasítás következő részlete is bizonyítja.
„Tárgy: — A megszállt területek munkaerejének fokozott mozgósítása Németország részére, és előkészületek az erőszakkal való mozgósításra. A munkaerőhiány szükségessé teszi, hogy a megszállt területeken az eddiginél sokkal nagyobb mértékben toborozzunk a Birodalom részére munkásokat … A mozgósítást először, úgy mint eddig, önkéntességi alapon kell végrehajtani. Ha azonban az eredmény nem kielégítő, a feladat végrehajtásával megbízott német hatóságoknak igénybe kell venniük minden eszközt, amelyet csak szükségesnek látnak.”
Ezt az általános utasítást mindazok, akiknek megküldték, nevezetesen Sauckel franciaországi, belgiumi, hollandiai, norvégiai és luxemburgi képviselői, hűségesen végrehajtották. A sajtó és a rádió útján propagandát fejtettek ki, hogy különböző anyagi előnyök ígérgetésével becsapják ezeknek az országoknak a munkásait.
Az ilyen propaganda azonban nemigen járt eredménnyel, mert a franciák csakhamar rájöttek, hogy ezek az anyagi előnyök nem léteznek. A nácik következő lépése az volt, hogy mesterségesen munkanélküliséget teremtettek, csökkentették a munkanélküli-segélyt, és a munkások életszínvonala süllyedt. Amikor ez sem hozta meg a vári eredményt, az úgynevezett önkéntességen alapuló toborzást felváltotta a kötelező munkaszolgálat.
Az egyik módszert, amellyel francia és belga rabszolgamunkásokat szereztek, Sauckel tárta fel 1944-ben a négyéves tervvel kapcsolatban tartott egyik konferencián. Az itt idézett részlet az értekezlet gyorsírásos jegyzőkönyvéből való. „A legfelháborítóbb érv, amellyel meg kellett birkóznom, az volt, hogy ezekben a körzetekben nincs olyan szerv, amely franciákat és belgákat toborozna, és elküldené őket munkára. Ezért kénytelen voltam férfi és női ügynököket kiképezni, akik jó pénzért, akárcsak régen, amikor így szereztek a hajókra tengerészeket, emberekre vadásznak, és a rábeszélés mellett a beugratás és leitatás módszereit is alkalmazzák.” Nyilván sok francia volt, aki egy átmulatott éjszaka után reggel egy marhavagonban ébredt fel, útban valamelyik ruhrvidéki fegyvergyár felé, ahonnan útja már csak Dachauba vezethet.
A munkásokra gyakorolt közvetlen nyomás kettős volt: erkölcsi és anyagi. A németek megígérték, hogy a Németországba deportált munkásokért cserébe megfelelő számú hadifoglyot fognak hazaengedni. De kiszivárgott, hogy a szabadon bocsátandó hadifoglyok számaránya a munkásokéhoz viszonyítva egy az öthöz.
Hogy mit jelentett az anyagi nyomás, azt a következő levél érzékelteti, amelyet a birodalmi munkaügyi miniszter Pas-de-Calais-i megyei hivatala intézett egy fiatal francia férfihoz.
„Uram,
Március 26-án Marquise-ban utasítottam, hogy utazzék Németországba, ahol szakmájában fog dolgozni. Azzal a szállítmánnyal kellett volna utaznia, amely április 1-én indult. Ön semmibe vette a felszólítást. Ezennel utasítom, hogy hétfőn, április 28-án este 7 óra előtt jelenjék meg poggyászával Calais-ban a Rue de la Pomme d’Or 51-ben. Felhívom a figyelmét arra, hogy szabad munkásként utazik Németországba, és hogy ott ugyanolyan körülmények között és ugyanannyi bérért fog dolgozni, mint a német munkások. Figyelmeztetem, hogy ha nem jelenik meg, annak igen kedvezőtlen következményei lehetnek.
Aláírás: Hanneran, a birodalmi Munkaügyi Minisztérium megbízottja.”
Hogy a „kedvezőtlen következményekkel” való fenyegetés valóban arra késztette-e a címzettet, hogy engedelmeskedjék a felhívásnak, nem tudjuk, de kétségtelen, hogy sok emberre hatott a fenyegetés. Hogy mi történt ezekkel Németországba érkezésük után, azt később mondjuk el e fejezetben.
1943 januárjában Sauckel éppen Párizsban tartózkodott, amikor Speer arról értesítette, hogy a Führer rendelkezése értelmében a franciaországi szakmunkások és segédmunkások toborzásánál már nem kell „különösebben tekintettel lenni a franciákra”. Ezért a toborzásnál nagyobb nyomást és szigorúbb rendszabályokat lehet alkalmazni.
Sauckel felülvizsgálta a szükségleteket, és úgy döntött, hogy Franciaországból azonnal 150 000, Hollandiából és Belgiumból pedig 50 000 szakmunkást követel a németországi hadiipar részére.
Néhány nappal később részt vett Berlinben a Központi Tervhivatal egyik ülésén, és ott beszámolt arról, hogy sikerült rávennie Lavalt, aki már bevezette a kötelező munkaszolgálatot Franciaországban, hogy az érvényben levő törvényt még további három korosztályra kiterjessze. Sauckel ugyanakkor közölte, hogy ezeket a korosztályokat már be is hívták.
Ez azonban csak egy csepp volt a tengerben. 1943 júniusában Sauckel a következő hat hónapra tervvázlatot készített Hitler részére. Eszerint az év végéig még további 500 000 rabszolgát készült Németországba deportálni. Sauckel Hitler hozzájárulását kérte, amit minden további nélkül meg is kapott.
Csakhogy a tervet elgondolni és végrehajtani két különböző dolog. Sauckel visszatért a Ritzbe, és fényűzően berendezett lakosztályából kampányt indított tervének végrehajtására. De a franciák ekkor már magukhoz tértek a súlyos csapás után, amely 1940-ben érte őket, úgyhogy Sauckel terve országszerte a kormánytisztviselők és a harcos hazafiak aktív és passzív ellenállásába ütközött.
A következő év márciusában, a négyéves tervvel kapcsolatban megtartott időszaki konferencián Sauckel kénytelen volt beismerni kudarcát. „Ami a külföldi munkaerőt illeti — mondta —, a munkaerő-toborzási program ez év őszén súlyos kudarcot szenvedett. Nem akarom részletesen kifejteni az okokat, ezekről már hosszan tárgyaltunk. Csak annyit mondhatok, hogy a program csődöt mondott.”
A nácikat nem zavarta ez a beismerés, és a program nyilvánvaló csődje ellenére elhatározták, hogy folytatják a terv végrehajtását, és 1944 folyamán több mint egymillió külföldi munkást szállítanak Németországba. Ezt a számot januárban hagyták jóvá egy konferencián, amelyen Hitler is jelen volt. E program keretében havonta 91 000 embert követeltek Franciaországtól; Belgiumtól és Hollandiától pedig egész évre 250 000 embert.
Sauckel szüntelenül minden tőle telhető módon nyomást gyakorolt a vichyi kormányra, hogy az kielégítse e telhetetlen követeléseket, és 1944 februárjában a munkaszolgálatot kiterjesztették minden tizenhat és hatvan év közötti férfira, s a tizennyolc és negyvenöt év közötti nőkre.
Ennek ellenére Sauckel kénytelen volt jelenteni Hitlernek: Franciaország agg marsallja nem járult hozzá, hogy a nőket kötelező munkaszolgálatra elvigyék Németországba. Ugyanakkor azonban Sauckel közölhette Führerével: a francia kormány elfogadta a németeknek azt a követelését, hogy a program végrehajtását szabotáló tisztviselőket halálbüntetéssel sújtsák. Sauckel arról is biztosította a Führert, hogy a követelések nemteljesítése esetére még szigorúbb intézkedéseket helyezett kilátásba.
Az idő azonban nem állt meg, és egyre közeledett Franciaország felszabadítása.
A németek elhatározták, hogy amennyiben a szövetségesek partraszállnak Franciaországban, minden munkára alkalmas férfit elvisznek Németországba. A szövetséges csapatok azonban partraszállásuk után olyan gyorsan nyomultak előre, hogy a nácik e tervüket már nem tudták végrehajtani.
Mielőtt ezek a munkások elindultak otthonukból Németországba, azt ígérték nekik, hogy ugyanolyan bért kapnak majd, mint a németek; ezt az ígéretet azonban sohasem váltották be.
A munkások igen keveset kaptak, mert munkáltatóik a legkisebb fegyelmi vétségért is olyan bírságot róhattak ki rájuk, hogy az gyakran megfelelt egy heti fizetésüknek, s így egy vasat sem kaptak. Azok, akik gyárban dolgoztak, általában munkatáborokban éltek, a lengyeleket pedig, akik főleg gazdaságokban dolgoztak, istállókban helyezték el; testi fenyítést is alkalmaztak velük szemben.
A táborokat, amelyekben a külföldi munkások laktak, gyakran a munkásokat foglalkoztató vállalat igazgatta. Az egyik ilyen tábor Schandelah mellett volt, és lakói a közeli Steinoel & Co. nevű vállalat gyárában dolgoztak.
A gyár olajat termelt palából. 1943-ban az olajkészletek már fogytán voltak Németországban; Speer birodalmi miniszter hangsúlyozta, hogy a háború folytatása érdekében több olajat kell termelni. A Steinoel vállalat a munkaerőellátás terén elsőbbségben részesült, és a neuengammei* Lásd a VI. fejezetet.* koncentrációs táborból látták el rabszolgamunkásokkal.
A vállalat igazgatója névleg felelős volt a Schandelahban elhelyezett munkásokért, és noha nem vett tevékenyen részt a tábor igazgatásában, teljes egészében ismerte az ott uralkodó állapotokat.
Az életkörülmények, az élelmezés és az egészségügyi ellátás egyaránt szörnyű volt ebben a táborban. A munkások csak annyi élelmet kaptak, amennyi éppen elég volt ahhoz, hogy életben maradjanak. A ruhaneműt ritkán mosták, és még ritkábban váltották. A táborban hemzsegtek a legyek és a tetvek. A foglyok, mert hiszen azok voltak, a hideg ellen úgy védekeztek, hogy azokat a papír cementzsákokat rakták magukra, amelyeket a gyártelepen találtak. A polgári adminisztratív személyzet tiltakozott a papírzsákok ily módon való felhasználása ellen, ezért a foglyokat, akiknél papírzsákot találtak, a táborparancsnok utasítására megbotozták: nyilvánosan huszonötöt vertek rájuk.
A táborban nem volt orvos, és a kórház vezetését egy szanitéc látta el, aki békeidőben kőműves volt. Minden operációját egyetlen sebészkéssel végezte, amelyet benzinbe mártva fertőtlenített.
Az alábbiakban a tábor egyik lakója, aki a szanitécnek segédkezett, leírja, hogyan folytak le ezek az operációk.
„Én magam csodáltam, ahogyan munkához látott, de látva, hogyan operálja vaktában a félig halott embereket, nem csodálkoztam azon, hogy mind meghaltak. Például az én segédletemmel megoperált egy jugoszláv férfit, akinek rettenetesen felpuffadt a hasa, egyébként azonban egész teste rendkívül sovány volt. A szanitéc azt mondta, hogy ennek az embernek a gyomra tele van gennyel. Felvágta a beteg hasát, és miután eltávolította belőle a gennyet, újból összevarrta. Amíg élek, nem felejtem el ezt a beteget, aki három nappal később a jugoszláv himnuszt énekelve halt meg. A szanitécnek egyetlen kése volt, azzal végezte minden operációját. Benzinnel fertőtlenítette, amelyet a garázsból lopott. Azonkívül volt neki még néhány kisebb csipesze és egy ollója. Érzéstelenítő nem volt, tehát nem is érzésteleníthetett. A beteget vagy én fogtam le, vagy az asztalhoz kötöttük.”
A tábor orvosa csak azért jött időnként a táborba, hogy megnézze a halottakat és kiállítsa a halotti bizonyítványt. Másért sohasem hívták.
A tábor személyzetének teljesen mindegy volt, hogy a foglyok élnek-e vagy halnak. De a személyzet maga korántsem halt éhen.
A koncentrációs táborokban és munkatáborokban elkövetett háborús bűncselekmények ügyében tartott bírósági tárgyalásokon a védőügyvédek számos esetben azzal érveltek, hogy az 1944-ben és 1945 első hónapjaiban Németországban uralkodó kaotikus állapot szükségszerűvé tette a táborokban uralkodó viszonyok rendkívüli rosszabbodását. A schandelahi tábor személyzetének a ruházata azonban kifogástalan, élelme pedig kielégítő volt. Egyikük sem pusztult éhen. Noha az SS-eknek ugyanabban a konyhában főztek, mint a munkásoknak, az SS-katonák részére külön szakács készítette az ételt. Az SS-ek napi ½ kg burgonyát és 3,5 dkg vajat kaptak. A munkásoknak sohasem adtak vajat. A személyzet napi adagjához tartozott 6 dkg kolbász és 4 dkg hús. Hústalan nap nem volt. Hetenként egyszer tejlevest kaptak: ehhez ötven liter tejet használtak fel. Naponta 10 dkg dzsemet vagy mű-mézet adagoltak ki nekik. Napi adagjukhoz tartozott továbbá 2,5 dkg sajt: a munkásoknak azonban ritkán jutott sajt. Azonkívül az SS-katonák nem végeztek nehéz fizikai munkát.
Az igazi különbség a tábor személyzete és a munkások között az volt, hogy az őrszemélyzetet emberi lényeknek, a munkásokat pedig felhasználható emberi anyagnak tekintették.
A munka rendkívül nehéz volt, különösen olyan embereknek, akik az éheztetés következtében teljesen legyengültek. Ha nem dolgoztak elég gyorsan, a felügyelők, akik polgári személyek voltak, feljelentették őket. Amikor a foglyok már annyira legyengültek, hogy nem tudtak dolgozni, csoportosan visszavitték őket Neuengamméba, és jobb erőlétben levő férfiakat állítottak a helyükre. Az embereket a szó szoros értelmében halálra dolgoztatták, vagyis olyan sovány táplálék mellett robotoltatták őket, hogy vagy Schandelahban haltak meg, vagy Neuengamméban, ahová visszavitték őket, amikor már munkaképtelenek lettek. A parancsnok, akit Ebsennek hívtak, szadista szörny volt, és a személyzet róla vett példát. Mielőtt belépett az SS-be, vadőr és világi prédikátor volt, és különösen eltévelyedett fiatalok iránt érdeklődött.
Ő adta a parancsot az őröknek, hogy botozzák meg azokat a munkásokat, akik papírzsákokkal egészítik ki ruházatukat. Az ütlegelésre gumikorbácsot használtak, amelyet „Schlag”-nak neveztek.
Élet és halál korlátlan ura volt. Előadásokat tartott a személyzetnek, kioktatta őket, hogy semmi kapcsolatot sem tarthatnak a foglyokkal, akiket „gonosztevőknek” és „söpredék népségnek” nevezett; és úgy is bánt velük, mint „söpredék népséggel”, úton-útfélen agyba-főbe verte őket.
Ebsennek volt egy igen használható helyettes parancsnoka, név szerint Truschel, akit „a gyilkosnak” neveztek, és aki a bizonyítékok szerint még parancsnokán is túltett.
Egy lengyel foglyot egy hideg éjszaka alva találtak a kazánházban; Ebsen egy kábeldróttal kegyetlenül elverte. Egy alkalommal egy lett foglyot egyik társa feljelentette; azt állította róla, hogy tőröket készít. Ezt jelentették Truschelnak, aki a lett foglyot főbelőtte. „Ez majd megtanítja, lehet-e fegyvert készíteni, most majd abbahagyja.”
Truschelnek, amerre csak járt, mindig korbács volt a kezében, és azok, akik az ő felügyelete alá tartoztak, állandó rettegésben éltek.
Egy másik őr, hatalmas termetű férfi, a polgári életben pincér volt. Perének tárgyalásán az egyik tanú azt mondta róla, hogy „olyan kövér volt, mint egy disznó”. Nyilván nem koplalt. Ez a felügyelő rendszeresen, minden lehető alkalommal és ürüggyel verte a foglyokat; erre a célra ásót vagy deszkát használt, vagy azt, ami éppen a keze ügyébe került: Ő mérte a foglyokra a huszonöt korbácsütést is, amelyet kisebb fegyelmi vétségek miatt szabtak ki rájuk. Rendszerint megtartotta magának az élelem egy részét, amelyet a foglyok között kellett volna szétosztania.
Ebben a táborban, akárcsak a többi koncentrációs táborban és munkatáborban, a kapo-rendszert alkalmazták. A kapó rendszerint egy német fegyenc volt, akit valamelyik közönséges koncentrációs táborból hoztak el, és rendeltek más foglyok fölé. Egy barakk-tömb tartozott hozzá, és cserébe a durva fegyelmezésért, amelyet alárendeltjeivel szemben alkalmazott, jobb bánásmódban részesült: nem kellett dolgoznia, több élelmet és néhány cigarettát kapott. Schandelahban egy Grosse nevű kapo volt a tábori munkaszolgálat feje, vagyis az ő feladata volt a munka elosztása. „Humorérzéke” volt. Amikor egy különösen vézna foglyot látott — márpedig az, aki Schandelahban különösen véznának tűnt, az már élő csontváz volt — azt mondta neki: „nemsokára a krematóriumba mész”. Az egyik foglyot, egy franciaországi cukorgyár igazgatóját, Grosse nyolcvan méteren át egyhuzamban verte. Amikor a fogoly futás közben elesett, Grosse felrántotta és tovább verte. A fogoly négy órával később meghalt.
Így éltek az úgynevezett munkások a táborban, és nem szabad elfelejtenünk, hogy ezek nem voltak bűnözők, jóllehet ez sem igazolta volna a velük való bánásmódod. Rendes, békeszerető, törvénytisztelő polgárok voltak, akiknek egyetlen bűnük az volt, hogy olyan országban éltek, amelyet a német hadsereg leigázott. Németországnak munkásokra volt szüksége, és ezért elszakították őket feleségüktől, családjuktól, gyakran éjnek idején, felrakták őket vonatra, és egy gyötrelmes út után, amely néha öt napig is tartott, ledobták őket, mint valami teherrakományt egy munkatábor vasútállomásán. És elkezdődött rabszolgaéletük.
Csak a legbátrabb ember gondolhatta, hogy mindezt túléli; sokan lehettek, akik úgy vártak a krematóriumba vivő utolsó útjukra, mint ami megváltja őket elviselhetetlenül nyomorúságos életüktől.
1943 elején a birodalmi kormány úgy rendelkezett, hogy a terhes külföldi asszonyokat nem szabad hazaküldeni, hanem a helyi hatóságoknak „a legegyszerűbb, de higiénikus formában” lehetőséget kell teremteniük, hogy ezek az asszonyok megszülhessék gyermekeiket. Gondoskodni kell továbbá a csecsemők elhelyezéséről, táplálásáról és gondozásáról, hogy az asszonyok mindjárt szülés után visszamehessenek a gyárba, és tovább dolgozhassanak Németországért.
A Hannover melletti Volkswagenwerke nevű üzemben igen sok külföldi munkás dolgozott. 1943 februárjában Wolfsburgban, a gyár környékén, „gyermekotthont” létesítettek, amelyben orosz személyzet látta el a teendőket. Később az otthont, amely a gyár szociális osztályának felügyelete alá tartozott, dr. Korbelnek, az üzemi orvosnak és egy Ella Schmidt nevű gondnoknőnek az ellenőrzésére és gondjára bízták*. Dr. Korbel és a gondnoknő perét egy angol katonai törvényszék tárgyalta. Korbelt halálra ítélték.* Az otthont később áthelyezték a tizenkét kilométernyire levő Rühenbe, ahol a gyermekeket barakkokban helyezték el.
Utólag kiderült, hogy 1943 áprilisa és 1945 áprilisa között 400 csecsemő halt itt meg; csupán 1944 augusztusában hatvan. Kezdetben a csecsemőket anyjukkal együtt vették fel, de a munkaügyi miniszter később ragaszkodott ahhoz, hogy az anyák legkésőbb tizennégy nappal a szülés után újra munkába álljanak. Ettől fogva a halálozási arányszám rohamosan emelkedett.
A felügyelettel megbízott orvos szándékos és bűnös hanyagsága határtalan volt. Noha 1944-ben az otthonba felvett 310 csecsemő közül 254 meghalt, és a halálozási arány az év vége felé egyre növekedett, dr. Korbel csak hetenként egyszer kereste fel az otthont. Nem tett lépéseket, hogy kikérje egy gyermekorvos tanácsát és segítségét. Soha nem vizsgálta meg a beteg gyermekeket. Nem vett fel látleletet a gyermekek holttestéről, hanem egyszerűen elfogadta másoktól az igazolást, és minden további nélkül ráírta a felületes diagnózist: „Halál oka: életképtelen”.
A gondnoknő viselkedése úgyszólván semmivel sem volt jobb. Kegyetlenül és érzéketlenül bánt a gyermekekkel. Nem gondoskodott a legcsekélyebb egészségügyi óvintézkedésről sem, jóllehet a gyermekek tele voltak kelésekkel, és a barakkokban hemzsegtek a poloskák. Minden látogatót undorral töltött el, amit az otthonban látott. Beismerte, hogy éjszaka sohasem teljesített szolgálatot, és ellenőrző körutakat sem tett.
Amikor végül ezek a tetvektől agyongyötört, sebekkel borított, hasmenéstől legyengült, szerencsétlen gyermekek meghaltak, egy kis helyiségben összegyűjtötték, majd papírdobozokban, elvitték őket a helyi temetőbe, ahol minden szertartás nélkül temették el őket. Az anyákat sohasem értesítették, ha gyermekük halálán volt, és nem értesítették őket a temetés időpontjáról sem.
A nácik azonban nemcsak Rühenben létesítettek „csecsemőotthont”. 1944-ben a harctéren elszenvedett vereségek következtében az élelmiszertermelés terén válságos volt a helyzet. Mint említettük, annak idején sok külföldit hurcoltak el Lengyelországból és Oroszországból Németországba mezőgazdasági munkára. Sok nő is volt köztük, és a német gazdák csakhamar panaszkodni kezdtek a náci párt helyi szervezeteinek vezetőinél, hogy a mezőgazdaságban dolgozó lengyel nőktől túl sok időt rabol el a gyermekszülés, a szülés előtti kíméleti idő, majd a szülést követően a csecsemők gondozása.
Helmstedt tartományban egy otthont létesítettek az ilyen nők gyermekeinek elhelyezésére. A csecsemőket rövid idővel megszületésük után, ha kellett erőszakkal, elvették anyjuktól, hogy az anyát visszaküldhessék a gazdaságba dolgozni.
Az otthon egy Velpke nevű helységben volt egy gazdaság területén és két barakkból állt. A náci pártszervezet egyik vezetője, névszerint Gerike, egy Billien nevű nőt nevezett ki gondnokká, és egy Hessling nevű férfit bízott meg az orvosi teendőkön kívül adódó belső adminisztratív munkák elvégzésével. Billien asszony tiltakozott Gerikénél megbízatása ellen, mert, mint mondotta, ő csak egy tanítónő, és nem rendelkezik állásának megfelelő szakképzettséggel.
A csecsemők gondozását kezdettől fogva szörnyen elhanyagolták, s így a gyermekek körében igen nagy volt a halandóság. A helyi orvos, akinek ellenőriznie kellett volna az otthont, teljesen közömbösen viselkedett. A barakkszerű gazdasági épületek egyáltalában nem feleltek meg a célnak, nem volt szakszerű felügyelet, az étrend híján volt minden tudományos megalapozottságnak, és káros hatású volt, a beteg csecsemők nem részesültek orvosi kezelésben, és a betegeket nem különítették el az egészségesektől. A barakkoknak hullámlemez teteje volt, s a helmstedti síkságokon nyáron olyan rekkenő volt a hőség, hogy a gyermekek rettenetesen szenvedtek a helyiségben.
Billien asszony a szakértelem és tapasztalatok hiányát pótolhatta volna gondossággal és szorgalommal. De ő nem sok időt fordított kötelességének teljesítésére. Nem étkezett és nem aludt az otthonban, sőt, sokszor napközben is órákat töltött távol, s ilyenkor négy tapasztalatlan orosz lányra és egy kétes tapasztalattal rendelkező orosz asszonyra bízta a gyermekek gondozását. Az ágyak mocskosak voltak, tele férgekkel. Az egykor egészségesen bevitt gyermekek ülepe csakhamar kisebesedett, arcuk beesett, lábuk pipaszárvékonyságúvá soványodott, arcuk pedig kékes-zöld színű lett. A gyermekek ruhaneműjét ritkán váltották, és étkezésük rendszertelen volt. A halálozási arányszám hallatlanul magasra emelkedett; 1944 májusa és decembere között az otthonba felvett száz gyermek közül nyolcvannégy meghalt.
Ebben az otthonban sem temették el azonnal az elhalt gyermekeket, hanem egy idő múlva betették őket egy papírdobozba, és kézikocsin elvitték őket a temető mögött elterülő rétségre és ott ásták el őket. A gyermekek holttestét olyan felületesen földelték el, hogy egy alkalommal egy kutya szájában egy hajjal fedett csecsemőfejet láttak.
Az illetékes hatóságok tudtak ezekről az állapotokról, de semmit sem tettek orvoslásukra.
Az a mód, ahogyan a nácik ezeket és az ezekhez hasonló intézményeket megszervezték és igazgatták, szintén azt mutatja, hogy mennyire semmibe vették azoknak az „alsóbbrendű” lényeknek az emberi jogait, akik nem voltak olyan szerencsések, hogy németeknek szülessenek.
Sokszáz gyermek pusztult el betegség és éhezés következtében; sokezer ártatlan férfit és nőt dolgoztattak halálra, és sokmillió zsidót gyilkoltak meg. Mindezt büntetlenül lehetett tenni; csak az volt fontos, hogy elősegítse Hitler jóslatának beteljesedését, hogy a Harmadik Birodalom ezer évig fog fennállni.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!
Ezidőtájt több orosz is szolgált az olaszországi német haderő kötelékében. Négyen közülük Vicenza körzetében elszöktek csapataiktól, és csatlakoztak a posinai hegyekben harcoló partizánokhoz. Posina lakosai egyáltalán semmit sem tudtak erről, de a mavanói orosz század német parancsnoka ennek ellenére elhatározta, hogy őket vonja felelősségre. Kiáltványt intézett a posinaiakhoz, amelyben azzal fenyegette őket, hogy ha a négy orosz augusztus 17-ig nem tér vissza egységéhez, akkor a falut ágyúval fogják lőni, és felgyújtják. Vagy húsz túszt is szedett össze Posinából és a távoli fusinai körzetből. A túszok között volt a helység papja, az elöljáró és a községi önkormányzat titkára.
Az orosz katonaszökevények nem tértek vissza 17-én estig, mire a Posina központjában levő épületeket húsz percen át ágyúval lőtték, s egy hét múlva a helység több házát felgyújtották. Összesen több mint 100 ház pusztult el, 120 család hajléktalanná vált, s minden holmija elpusztult.
Néhány nappal később ugyancsak Vicenzában egy Valli di Pasubio nevű kis faluban követtek el terrorcselekményeket a németek. A falu egyik lakosa munkahelyén egy orosz nyelven írt levelet talált. Mivel a levél megtalálója nem értett oroszul, megkért egy orosz katonát, hogy olvassa el neki. Mint kiderült, a levelet egy orosz katona írta, aki a közelben állomásozó német csapatoknál szolgált, s a levélben arra buzdította több bajtársát, hogy jöjjenek vele és csatlakozzanak a partizánokhoz.
Az olaszt, aki teljesen ártatlan volt az egész ügyben, azonnal letartóztatták, házát porrá égették, és ugyanazon a napon a szomszédos Cortiana falut is felgyújtották. Tizenhárom család vált hajléktalanná, tizenöt férfit pedig elhurcoltak, senki sem látta őket többé.
1944 szeptember 1-én a paduai körzetben, Montecchia di Crossara közelében három német katona és három partizán között harc fejlődött ki. Két német elesett a harcban, és a németek ezért a falun töltötték ki bosszújukat. Valamennyi házat átkutatták, és minden valamennyire is értékes tárgyat: ruhaneműt, ágyneműt, rádiót, írógépet, kerékpárt és lábasjószágot elhurcoltak.
Ezután a német katonák felgyújtották a kifosztott házakat. Negyven házat pusztítottak el így teljesen: ezek egyikének romjai között később megtalálták egy fiatal nő és egy hároméves gyermek elszenesedett holttestét; mindkettőjüket a ház felgyújtása előtt agyonlőtték. A többi áldozat között volt egy kilencéves kislány és egy nyolcvannégy éves öregasszony is.
Egész augusztus folyamán dühöngött a terror Venezia tartományban. De valamennyi megtorlás közül talán az volt a legszörnyűbb, amelyet Torlanóban, Udine közelében hajtottak végre egy heves összecsapás után, amely a városka közelében zajlott le német csapatok és a partizánok között.
A földeken dolgozó emberek közül többen a harc kezdetekor a faluban kerestek menedéket, ahova azután a német csapatok is behatoltak. Azokat az olaszokat, akiket a pincében elrejtőzve találtak, mind megölték, a házakat kifosztották, majd pedig felgyújtották. Harminckét férfit, nőt és gyermeket gyilkoltak meg ilyen módon; az egyik házban egy tíztagú család valamennyi tagját agyonlőtték: Virginio De Bortolit, a családfőt, fiát, Silvanót, aki hadirokkant volt, másik fiát, lányát és hat unokáját — két és tizennégy év közötti gyermekeket. Rajtuk kívül még más kisgyermekeket is meggyilkoltak. A holttestek nagy részét elszenesedve találták meg, és nem is lehetett mindegyiknek a személyazonosságát megállapítani.
Ezek a rémtettek mélységesen felháborították Észak-Olaszország lakosságát, és maga a Duce is keserűen panaszkodott ezek miatt dr. Rahnnál, aki az olasz köztársasági kormány mellé akkreditált német nagykövet és teljhatalmú megbízott volt. Dr. Rahn a Duce levelének vétele után annak egy másolatát Kesselringhez továbbította, aki azt válaszolta, hogy a jövőben majd haditörvényszék elé állítják a vétkeseket.
Megtorlásokat jogszerint csak azután szabad alkalmazni, ha már nyomozást indítottak, és tényleges erőfeszítéseket tettek annak érdekében, hogy letartóztathassák a megtorlást indokolttá tevő cselekedetek elkövetőit. A megtorlásnak sohasem szabad aránytalanul súlyosnak lennie, és nem szabad meghaladnia az ellenségtől elszenvedett sérelem fokát.
A fent ismertetett megtorlásokat mind önkényesen hajtották végre, anélkül, hogy megfelelő intézkedéseket tettek volna a tettesek kinyomozására, és e megtorlások foka messze túlhaladta a megfelelő és szükséges mértéket. Valójában ezek nem is voltak megtorlások e szónak a nemzetközi jog szerinti értelmében. Mindez nem volt más, mint vaktában való brutális bosszúállás, amely egyformán sértette a hadviselés általánosan elfogadott szabályait és az emberiesség legelemibb követelményeit*. Lásd Oppenheim. International Law (Nemzetközi jog). II. köt. 253. pont. 6. kiad. 1940. Lauterpacht.*
A német hadseregek lengyel területre való behatolásuk első pillanatától kezdve sorozatosan követtek el atrocitásokat a polgári lakosság ellen. A háború kitörését követő első négy napon kétszáz lengyel polgári lakost lőttek agyon, illetve égettek meg Sosnowiecben a déli hadseregcsoport csapatai. A faluban nem voltak lengyel csapatok, és így a németek semmiféle ellenállásba sem ütköztek, amikor bevonultak. Az útjukba akadó fegyvertelen lakosokra rálőttek, sok házból pedig kivonszolták a bent tartózkodókat, és a falu főterén végezték ki őket. A zsinagógát porrá égették, és tizenkét zsidót arra kényszerítettek, hogy megássák saját sírjukat, majd agyonlőtték őket.
Másnap ugyanannak a német alakulatnak más egységei Kajetanowicében nyolcvan lengyelt lőttek agyon. A németek belőttek a házakba, és felgyújtották őket; az égő házakból menekülő lakosságra pedig tüzet nyitottak.
Két nap múlva Pinczówban további háromszáz lengyelt lőttek agyon, illetve égettek meg. Ez alkalommal kézigránátokat hajítottak a házakba, és úgy gyújtották fel őket; 500 házat pusztítottak el ilyen módon. Semmi sem indokolta ezt a barbár eljárást. A lengyel csapatok már a németek érkezése előtt visszavonultak, a lakosság pedig semmiféle ellenállást sem tanúsított.
Szeptember 10-én egy másik faluban 112 lengyelt, közöttük számos gyermeket lőttek agyon, illetve kézigránáttal gyilkoltak meg. A német csapatok szombaton vonultak be ebbe a faluba; semmi ellenállással nem találkoztak. Vasárnap reggel a falu lakosai néhány lengyel katonát láttak közeledni a falu felé. Mielőtt odaértek volna, a németek lelőtték őket.
A németek ezután összeszedtek és egy csűrbe tereltek számos polgári lakost, rájuk parancsoltak, hogy kezüket fejük fölé emelve térdeljenek le, és agyonlőtték őket. Holttesteiket egy csűrbe dobálták, amelyet azután felgyújtottak. 112 koponyát találtak meg később a hamu között.
Ugyanabban az időben Kilejoweicben 160 lengyel polgárt — férfiakat, nőket és gyermekeket — lőttek agyon vagy égettek meg. A németek megérkezésük után a lakosság egy részét egy mezőre hajtották, s lövöldözni kezdtek rájuk; vagy harminc embert gyilkoltak meg így. Később egy másik csoportot egy házba tereltek, bezárták őket, és felgyújtották a házat; azokat, akik az ablakokon keresztül menekülni próbáltak, lelőtték. Két vagy három napon át, mindaddig, amíg a német csapatok a faluban tartózkodtak, egymást érték az ehhez hasonló esetek, úgyhogy mikor végre eltávoztak, 160 meggyilkolt lengyelt hagytak maguk után, és az egész falut, egyetlen ház kivételével, porrá égették.
A német csapatok győzelmes lengyelországi előnyomulásuk alatt nap nap után követtek el ilyen szörnyűségeket. Ha valamennyit számbavennénk, a rablás, nőkön elkövetett erőszak, gyújtogatás és gyilkosság végnélküli listáját kapnánk.
Alig néhány hétig tartottak a harcok: a lengyel hadsereg megadta magát, és Hans Frank vezetésével megalakult a „Főkormányzóság”. A németek Lengyelországot a Harmadik Birodalom közönséges gyarmatává akarták változtatni; megkezdődött a terror, az éhség, a rabszolgamunka, a rablás és a lakosság kiirtása.
1939 szeptemberétől 1945 elejéig 2332 kivégzés során összesen 34 098 embert gyilkoltak meg. Ezek közül 8000-et 1939 utolsó négy hónapjában öltek meg, amikor a német rendőrség a Lengyelországban élő németek támogatásával megkezdte a lengyel lakosság kiirtását. A kivégzések 57 százalékában csak férfiakat, 20 százalékában férfiakat és nőket, 12 százalékában vegyesen férfiakat, nőket és gyermekeket gyilkoltak meg, a többi akció áldozatai ismeretlenek. A kivégzettek között voltak olyanok is, akiket valamely német haditörvényszék a nemzetközi jog követelményeinek megfelelően ítélt halálra, de 84 százalékukat anélkül ölték meg, hogy bíróság elé állították volna őket, anélkül, hogy döntést hoztak volna ügyükben, vagy ítéletet mondtak volna felettük.
Sok ilyen kivégzést azoknak a lengyelországi városok és vidéki körzetek ellen intézett terrortámadásoknak a folyamán hajtottak végre, amelyeket a megszálló hatalom „pacifikálásnak” nevezett. Valamely vidék „pacifikálásának” a lényege az volt, hogy lakosainak egy részét agyonlőtték.
Ezeket az akciókat rendszerint az SS vagy a Gestapo hajtotta végre. Az alábbi leírás a Srodában, 1939 szeptember 17-én végrehajtott kivégzésről szól.
„Gestapo-ügynökök vettek körül egy háztömböt, és megkezdték az embervadászatot. Szomszédos utcákban haladó járókelőket is fogtak el. E razzia eredményeképpen tizennyolc embert tartóztattak le; a börtönudvarba terelték őket. Később egy huszonegy emberből álló csoportot állítottak össze a börtönben, és az összes elítélteket a városon keresztül a vesztőhelyre hajtották. Megparancsolták nekik, hogy kezüket fejük mögött összekulcsolva tartsák. Mialatt átvonultak a városon, a kíséretükben levő Gestapo-legények agyba-főbe verték őket.”
A kivégzés színhelyére érve, puszta kézzel kellett megásniuk egy árkot — saját sírjukat. Amikor elkészült a sír, az SS-legények felsorakoztatták őket az árok szélére, s rájukparancsoltak, hogy kiáltsák: „Heil Hitler”. Ezután géppuskatűzzel lekaszabolták őket. Természetesen nem haltak meg mindnyájan azonnal; a kivégző osztag katonái ásókkal verték agyon azokat, akik még éltek, utána holttesteiket beledobálták az árokba, s addig tapostak rajtuk, míg vízszintes nem lett a sír felszíne.
1944-ben exhumálták egy Bilgoriz körzetében végrehajtott tömegmészárlás áldozatainak holttesteit, s az exhumálást irányító törvényszéki orvosszakértők a következőt jelentették: „Az áldozatokat a gyilkosság végrehajtása előtt felső karjukon és csuklójukon vastag dróttal megkötözték … A legkegyetlenebb, legállatibb módon verték és kínozták őket. Ezt számos esetben szétzúzott arcok, eltört alsó és felső állkapocscsontok bizonyítják; az egyik holttest koponyacsontján pedig hosszú repedést észleltünk.”
Egy másik „pacifikálást” állítólag megtorlásképpen hajtottak végre a radomskói körzetben, mivel a helybeli lakosság segítette a partizánokat. Egy szemtanú látta, amikor a németek felnőtteket és gyermekeket vonszoltak ki három tanyai épületből, egy csűrbe zárták őket, és azután nehéz géppuskából tüzeltek az épületre. A csűr kigyulladt, és az odazárt áldozatok bennégtek. A német katonák ezután egy másik tanyára mentek. Azt, amit ott műveltek, a tanya egyetlen életben maradt lakója, egy Wladyslaw Pietras nevű fiú mondta el*. Wladyslaw Pietras a németek Lengyelországban elkövetett háborús bűntetteit kivizsgáló központi bizottság előtt tette meg vallomását, s ezt közzé is tették a bizottságnak „A németek lengyelországi háborús bűntettei” (Varsó, 1946) című hivatalos jelentésének első kötetében.*
„Szüleim könyörögtek nekik, hogy ne öljenek meg bennünket, de ők rájuk sem hederítettek, hanem tüzelni kezdtek ránk. Az első lövésekre mindnyájan a földre zuhantunk, de a németek tovább folytatták a tüzelést. Az egyik golyó bal oldalamba fúródott. Mikor a németek elhagyták házunkat, elhatároztam, hogy megpróbálok elmenekülni. Szüleim és testvéreim mozdulatlanul feküdtek a földön, csak három hónapos unokahúgom, a kis Teréz sírt az ágyában. Sikerült eljutnom az erdőbe, és ott a bozót között elrejtőzve vártam; rejtekhelyemről láttam, hogy házunk lángokban áll. E merénylet során elvesztettem apámat és anyámat, nagyanyámat, két bátyámat és három nővéremet. Kis unokahúgomat, Terézt elevenen égették meg. Falunk mindössze négy tanyából állt. Mindet felgyújtották és elpusztították, lakosaik közül pedig csak én menekültem meg, a többieket vagy agyonlőtték, vagy megégették.”
Az ilyenfajta rémtettek mindennaposak voltak 1939-ben, amikor a németek hozzákezdtek Lengyelország lakosságának „megsemmisítésére” irányuló tervük végrehajtásához.
Hitler nyíltan megmondta, hogy programjának első pontja „Lengyelország elpusztítása”. „A cél — jelentette ki 1939 augusztus 22-én mondott beszédében — minden élőnek a megsemmisítése, nem pedig az, hogy egy bizonyos vonalig nyomuljunk előre … legfontosabb célkitűzésünk Lengyelország elpusztítása legyen.”
Öt hosszú éven át folyt a szörnyű mészárlás. Undorító és egyhangú volna ennek részletes leírása, megelégszünk tehát azzal, hogy valamennyi ilyen rémtett jellemzésére az alábbiakban idézzük egy szemtanúnak egy 1941 novemberében lefolyt, tipikusnak tekinthető tömeggyilkosságról tett vallomását.
„Hajnali négy órakor Gestapo-legények léptek a cellámba, és közölték, hogy elvisznek. Megbilincseltek, és két fogolytársammal együtt egy autóhoz vittek. Mindhármunkat a kocsi hátsó ülésére löktek, és egymáshoz láncolták lábainkat. Egy idő után a kocsi bekanyarodott egy erdő közepén húzódó keskeny ösvényre. Ott levették rólunk a bilincseket, kirángattak a kocsiból, és egy tisztásra vezettek, ahol megásott tömegsírok voltak. Köröskörül rengeteg zsidó ült a földön: nők, gyermekek, karonülő csecsemők. A Gestapo-legények ráparancsoltak a zsidókra — előbb a nagyobbik tömegsír közelében ülőkre —, hogy vetkőzzenek le, és ugorjanak az árkokba. Azokat, akik tétováztak, durván belelökték a sírba. A sír fenekét oltatlan mész borította. A csecsemőket tartó nők egy része gyermekével együtt ugrott be a sírba; mások előbb bedobták csecsemőiket. Nekünk, a három fogolynak, megparancsolták, hogy szedjük össze a zsidók cipőit és ruháit. A Gestapo-legények összegyűjtöttek minden értéktárgyat: órákat, gyűrűket, s egyéb ékszereket, és halomba rakták. Ekkor parancsot adtak, hogy többen már ne vetkőzzenek le. A sír szinte színültig tele volt. Közben én és két társam összegyűjtöttük a szanaszét heverő ruhákat, takarókat és egyéb holmikat. Mindezzel körülbelül délre lettünk készen, s ekkor egy teherautó érkezett, amelyen négy hatalmas tartály állt. A németek rászereltek egy kis motoros szivattyút, és a tartályok víznek látszó tartalmát beleszivattyúzták a sírba …* A tanú vallomásának folytatása olyan borzalmas, hogy nem lehet nyomtatásban közölni.*
Másnap reggel betemették a sírt.”
A németek Lengyelországban elkövetett háborús bűntetteinek szörnyűségéről csak akkor kap helyes képet az ember, ha tisztában van vele, mi volt a német kormány célja ezzel az országgal.
Hans Frank, amikor rábízták ennek a szerencsétlen országnak az igazgatását, saját kijelentése szerint azt az utasítást kapta, hogy „semmisítse meg Lengyelország gazdasági, kulturális és politikai rendszerét”. Aligha voltak kétségei afelől, hogy a kapott utasításokat szó szerint kell vennie, hiszen naplójába ezt jegyezte fel: „Ha megjelennék a Führer előtt, és azt mondanám: «Führerem, jelentem, hogy további 150 000 lengyelt semmisítettem meg», azt felelné: «Nagyszerű, jól tetted, ha szükséges volt».”
A nácik szemében a katonai szükségszerűség igazolta a hadviselés törvényeinek bármilyen módon való megszegését**. „Kriegsräson geht vor Kriegsmanier”, amit úgy lehetne lefordítani, hogy „a háborús szükségszerűség hatályon kívül helyezi a hadviselés szabályait”. Lásd Oppenheim. International Law (Nemzetközi jog). II. köt. 184. old. 6. kiad.*
A németek lengyelországi bűntettei, a hadviselés törvényeinek, szokásainak és az emberiesség legelemibb követelményeinek lábbal tiprása semmivel sem volt igazolható. Mindez természetes következménye volt a náci ideológiának és a nácik terveinek, s azok, akik felelősek érte, ezzel maguk rekesztették ki magukat az európai civilizációból.
Amikor Hitler 1941 júniusában megtámadta a Szovjetuniót, ismét a német imperializmus jólismert jelszava — a „Drang nach Osten”* A „Kelet felé való előnyomulás”.* — érvényesült. „Ha új területeket akarunk — írta Hitler egykor a „Mein Kampf”-ban — Oroszország rovására megszerezhetjük azokat. Az új birodalomnak a teuton lovagok által kitaposott ösvényen kell haladnia, s ezúttal német karddal földet kell szerezni a német eke számára.” Ukrajnában és a Kaukázusban búzát, szenet és olajat, a Kola-félszigeten nikkelt — tehát csupa olyan anyagot, amelyek életbevágóan fontosak a hadviseléshez — lehetett zsákmányolni. Németországnak pedig minderre égetően szüksége volt.
A náci agresszió csupán azért nem irányult mindjárt kezdetben a Szovjetunió ellen, amint azt Hitler tábornokai előtt egy 1939 novemberében tartott értekezleten kijelentette, mert engednie kellett „az események nyomásának”. De továbbra is rajta tartották szemüket a kiszemelt zsákmányon, és csak a támadás időpontját halasztották el.
Az oroszok ellen a háborút még kegyetlenebbül és még barbárabb módon folytatták, mint bárhol másutt, és a német ügyvédek a háborús bűnösök ellen indított perek során azt állították, hogy a Szovjetunió és Németország közötti háborúra nem vonatkoztak a hágai egyezmények. Azzal érveltek — és érveiket két ismeretlen orosz nemzetközi jogász írásával támasztották alá —, hogy a nemzetközi érvényességű természetjog fogalmát hosszú éveken át a Szovjetunió hivatalos körei a leghatározottabban elítélték, pusztán azért, mert az ilyen jog „a kapitalista terjeszkedés rosszul palástolt eszköze”. Ezzel szemben valamennyi mai orosz jogász hangsúlyozza, hogy valóban létezik nemzetközi jog, és az érvényre is juttatható.
Ezenkívül egyetlen állam sem ismerte el sohasem azt, hogy a Szovjetuniónak jogában állt volna, hogy kivonja magát bármiféle kötelezettség alól, amelyet a cári kormány vállalt; ez különösképpen áll a 4. számú hágai egyezményre, amelyet csak bizonyos meghatározott formák között lehet felmondani. Ilyen felmondást tartalmazó értesítés sohasem érkezett a holland kormányhoz, amelynél letétbe volt helyezve az egyezményhez csatlakozott országok listája, és a holland kormány még 1939-ben is valamennyi érdekeltnek, közöttük a Német Birodalomnak is megküldte az egyezményhez csatlakozott országok listáját, amely a Szovjetuniót is magában foglalta, és e lista ellen senki sem emelt kifogást.
Ez a kérdés felmerült a nürnbergi Nemzetközi Katonai Törvényszék előtt is, és a következő döntést hozták vele kapcsolatban:
„Az 1907-. évi hágai egyezmény 2. cikkelyében foglalt tételre való hivatkozással, amely az általános részvétel kérdésével foglalkozik, azzal érvelnek, hogy a hágai egyezmény nem vonatkozik erre az ügyre. A törvényszék véleménye szerint nincs szükség e kérdés eldöntésére. A szárazföldi hadviselés szabályai, amelyeket az egyezmény rögzít, kétségtelenül haladást jelentettek az elfogadásuk időpontjában érvényben volt nemzetközi joghoz képest, de az egyezmény kifejezetten leszegezte, hogy ez a hadviselés általános törvényeinek és szokásainak módosítására irányuló kísérletnek tekintendő, és ezzel elismerte, hogy már addig is fennálltak ilyen törvények és szokások. 1939-ig azonban ezeket az egyezményben lefektetett szabályokat már valamennyi civilizált nemzet elfogadta, és kialakult az a nézet, hogy ezek határozzák meg a hadviselés törvényeit és szokásait.”
Az 1941 május 13-án kibocsátott, hatásköri kérdéseket tisztázó Barbarossa-rendelet, amelyet a német parancsnokok egy hónappal az Oroszország elleni támadás megindítása előtt kaptak meg, minden kétséget kizáróan tisztázta a számukra, milyen módszerekkel kell leigázniuk a megszállt területeket. A parancs kimondotta, hogy az ellenséges ország polgári lakosai által elkövetett állítólagos támadásokat könyörtelenül számolják fel; a támadások gyanúsítottjainak sorsa felett egy tiszt dönt: tőle függ, agyonlövik-e őket vagy sem, és kollektív megtorlást kell alkalmazni az olyan helységek ellen, ahol partizán támadások zajlottak le.
Ezt a rendeletet igen „nagyvonalúan” értelmezték; egy alkalommal például ennek az alapján lőttek agyon egy tizenhat éves orosz leányt, azért, mert németellenes nótát énekelt.
Attól a pillanattól kezdve, hogy a német csapatok behatoltak a Szovjetunióba, mindaddig, amíg az utolsó nácit is ki nem kergették onnan, a szovjet-német határtól Szmolenszkig, Szmolenszktől Sztálingrádig, Sztálingrádtól a Krím félszigetig, és onnan Harkovig, ahova csak a német katonák vagy az SS-legények betették a lábukat, elképzelhetetlenül aljas bűntetteket követtek el aggastyánok, asszonyok és gyermekek ezrei ellen. A gyilkosság eszközei igen változatosak voltak, különféle módszereket alkalmaztak, de a gyilkosságokat alapjában véve mindig azonos mintára szabott módon és legfelsőbb vezetők irányításával hajtották végre.
A nürnbergi per egyik orosz ügyésze elmondta a bíróság előtt, hogy amikor feltárták mindazokat a helyeket, ahova a németek áldozataikat temették, s a holttesteket exhumálták, és törvényszéki orvosszakértők megvizsgálták, nyilvánvalóvá vált, hogy noha a tömegsírok gyakran többezer kilométer távolságra voltak egymástól, és a kivégzéseket mindenütt mások hajtották végre, a gyilkosság módszerei azonosak voltak, és a sebek a holttesteken mindig ugyanazokon a helyeken voltak.
És még ez sem minden. Azonosak voltak azok a módszerek is, amelyekkel tankelhárító árkoknak vagy lövészárkoknak igyekeztek álcázni a tömegsírokat, és azonos vonás az is, hogy amikor az áldozatok a kivégzés helyére érkeztek, mindig megparancsolták nekik, hogy vetkőzzenek le, és arccal feküdjenek bele a már előre megásott vermekbe. Amint vége volt az első, legalsó rétegekben fekvő emberi testekre irányított golyózápornak, oltatlan meszet szórtak rájuk, s azután megparancsolták az áldozatok második csoportjának, hogy vetkőzzenek le, és feküdjenek föléjük. Belorusszija mocsarai között és a kaukázusi előhegységekben az eljárás ugyanaz volt.
Ezek a tömegmészárlások nem fegyelmezetlen német egységek vagy alakulatok, s még kevésbé egyes tisztek vagy katonák túlkapásai voltak — mindez Hitler kormányának már a háború kitörése előtt kidolgozott tudatos politikája volt, amelyet a kapott parancsoknak engedelmeskedve, pontosan végrehajtottak.
Ennek a politikának keresztülviteléhez és ezeknek a terveknek valóraváltásához nemcsak az kellett, hogy felszítsák a náci katonák legalantasabb ösztöneit, s arra biztassák őket, hogy ártatlan polgári lakosokat gyilkoljanak le vagy mindenféle brutális, erőszakos módszereket alkalmazzanak velük szemben; az ilyenfajta munka elvégzésére különleges alakulatokat kellett kiképezniük, és tudatosítani kellett azt, hogy az ilyen bűntettekért nem jár büntetés.
Olyan iszonyatos, olyan felháborító volt ez a feladat, hogy csak teljesen érzéketlen, könyörtelen és lelkiismeretlen emberek vállalkozhattak végrehajtására. Már a háború előtt sokat tettek annak érdekében, hogy felszabadítsák a német népet az alól, amit Hitler „a lelkiismeret és az erkölcs agyrémétől rákényszerített lealacsonyító megszorításoknak” nevezett; de még ez sem volt elég, és ezért elfajult egyénekből álló alakulatok, úgynevezett Einsatzkommandók kísérték a Wehrmachtot mindenütt Oroszországban, s ők végezték a legpiszkosabb munkát.
Hitler egyik parancsa értelmében német katonát semmiféle, szovjet polgárok ellen elkövetett cselekményért sem lehetett hadbíróság elé állítani. Csak tisztje büntethette meg, amennyiben ezt szükségesnek tartotta.
Helyi parancsnokok sokszor széleskörű felhatalmazást kaptak arra, hogy kollektív büntetéssel sújtsák a polgári lakosságot. Falvakat és városokat égethettek fel, a szokásos rekvirálási eljárás mellőzésével foglalhattak le élelmiszert és lábasjószágot, s bármely lakost letartóztathattak, és rabszolgamunka végzésére Németországba deportálhattak.
Leszegeztük már, hogy a megtorlásnak a nemzetközi jog által jóváhagyott valamennyi formája csak az után alkalmazható, ha már minden más módszerrel hiába próbáltak elégtételt szerezni, és ugyancsak a nemzetközi jog értelmében a megtorlás alkalmazását mindig csak igen magas fórumok határozhatják el; alacsonyabb rangú parancsnok felelősségére sohasem szabad végrehajtani megtorlást. A Szovjetunió elleni háborúban azonban kezdettől fogva igen nagy hatáskört biztosítottak a helyi parancsnokoknak.
A német főparancsnokság mindig figyelembe vette azt az elvet, hogy szovjet polgárok elleni háborús bűntettek elkövetői ellen nem indítanák fegyelmi eljárást. Amikor Hitler értesült arról, hogy egyes katonákat partizánok ellen folytatott hadműveletek során elkövetett kegyetlenkedéseik miatt felelősségre vontak, utasította Keitelt, hogy újból adjon ki parancsot erre vonatkozóan.
Ez a parancs leszegezte, hogy ha keleten nem folytatják a legbrutálisabb eszközökkel a partizánok üldözését, akkor hamarosan olyan méreteket ölt majd ez a veszedelem, amivel nem tudnak már megbirkózni. „Csapatainknak ezért joguk és kötelességük, hogy ebben a küzdelemben korlátlanul alkalmazzanak bármely olyan eszközt, még nők és gyermekek ellen is, amely sikerrel kecsegtet … Sem fegyelmi, sem bírói úton nem szabad felelősségre vonni egyetlen németet sem azokért az erőszakos cselekményekért, melyeket a partizánok vagy szövetségeseik elleni hadműveletek során elkövetett.” Ez a parancs szabad kezet engedett a Szovjetunióban harcoló német katonának asszonyok, leányok meggyalázására és gyilkosságra, s ő teljes mértékben élt is a kapott engedéllyel.
Ezeket a parancsokat mind továbbították a csapatoknak, és az egyes egységek parancsnokai maguk is adtak ki utasításokat. Június 12-én von Manstein egyik hadműveleti parancsának függelékében utasítást adott arra, hogyan kell viselkedniük a Szovjetunióban harcoló csapatoknak. Követelte, hogy könyörtelenül járjanak el „a bolsevik felbujtók, a franktirőrök, a szabotálok és a zsidók ellen”.
A német hadseregben tanfolyamokat tartottak, amelyeken könyörtelenségre oktatták a katonákat. Egy tizedes, aki az „Altenberg” különleges zászlóaljban szolgált, amely részt vett a német csapatok Harkov városában és környékén elkövetett kegyetlenkedéseiben, elmondta, hogy egy ilyen tanfolyamon, amelynek ő is hallgatója volt, a GFP* Geheime Feldpolizei — Tábori titkosrendőrség.* magasrangú tisztjei tartották az előadásokat, s ezek során kijelentették, hogy az orosz nép nem éri el az emberi színvonalat, hogy többségét ki kell irtani, és azokat, akiket életben hagynak, rabszolgáikká teszik majd a németek. „Ezek a tanítások — folytatta a tizedes — összhangban voltak a német kormánynak a megszállt területek népeivel szemben folytatott politikájával; és el kell ismerni, hogy a fegyveres erők minden egyes tagja, magamat is beleértve, a gyakorlatban alkalmazta ezeket a tanításokat.”
Különleges utasításokat adtak azoknak is, akiket a megsemmisítő táborok halálgépezetének ellenőrzésére jelöltek ki. Az egyik táborban egy Manusevics nevű orosz tájékoztatása szerint, mialatt ő ott volt internálva, tíznapos speciális hullaégetési tanfolyamokat tartottak. A hallgatók főleg tisztek és altisztek voltak. A fő oktató egy Schallok nevű ezredes volt, aki az ilyen kérdésekben nagy tapasztalattal rendelkezett. A krematóriumban magyarázta el a holttestek elégetésének folyamatát, és a csontzúzó gép felállításának módját.
A Hitlerjugend lőgyakorlataihoz még élő célpontul is használtak fel orosz gyermekeket. Egy Ida Vasso nevű francia nő, aki a német megszállás idején Lvovban egy idős franciák számára létesített otthon vezetője volt, elbeszélte, hogy látott ilyen lőgyakorlatot, és állítását az alapos nyomozás teljes mértékben megerősítette. A bizottságnak nyomozási eredményéről szóló beszámolója megállapította, hogy Lvovban a németek „sem a férfiakat, sem a nőket, sem a gyermekeket nem kímélték. A felnőtteket minden további nélkül, azonnal meggyilkolták, a gyermekeket pedig lőgyakorlatok céljára a Hitlerjugend rendelkezésére bocsátották.”
A németek 1941 június 30-án nyomultak be Lvovba, és másnap megkezdték a tömegmészárlást. Miután többszáz embert kivégeztek, egy boltív alatt kiállítást rendeztek a meggyilkolt polgárok holttesteiből. A megcsonkított hullákat — nagyobbára nők holttesteit — a házak falai mentén terítették ki. A hátborzongató látványosság fő attrakciója egy nő holtteste volt, akinek csecsemőjét egy német szurony kebléhez szegezte.
Nemcsak a Hitlerjugend használt lőgyakorlatok célpontjául élő gyermekeket. A Krasznaja Poljana kerület egyik kis falujában részeg német katonák egy különítménye egy tizenkét éves kisfiút az egyik ház tornácára állított, és géppisztolyból tüzeltek rá. Szitává lőtt testtel esett össze.
Egy másik faluban a német katonák csuklójánál fogva megkötözték egy orosz katona huszonöt éves, másállapotban levő feleségét, és erőszakot követtek el rajta. Azután elvágták a nyakát, és szuronyt döftek mindkét mellébe.
Rosztovban egy tizenöt éves fiú házuk hátsó kertjében szelídített galambjaival játszott. Néhány arra haladó német katona berontott a kertbe, és elrabolta galambjait. A fiú tiltakozott, erre a tolvajok magukkal vonszolták a következő utcasarokig, ott azután agyonlőtték, és a felismerhetetlenségig széttaposták arcát.
Szmolenszk közelében, mikor a német csapatok első ízben jutottak el oda, mintegy 200 iskolás fiút és lányt gyilkoltak meg, akik a földeken az aratásban segédkeztek, előbb azonban a lányok egy részét a tisztek aljas ösztöneinek kielégítésére elhurcolták. Általában a német katonák Oroszország megrohanásának első hónapjaiban olyan brutális merényleteket követtek el a nők ellen, amelyek Attilának, „isten ostorának” korára emlékeztetnek, aki hun hordáival végigpusztította Galliát.
Ukrajna Borodajevka nevű falujában kivétel nélkül minden asszonyon erőszakot követtek el. Berjozovkából valamennyi tizenhat és harminc év közötti nőt elhurcoltak — akárcsak az ókori rómaiak a szabin nőket —, Szmolenszkben pedig a német parancsnok bordélyházat létesített a tisztek számára az egyik szállodában, ahova igen sok tisztességes asszonyt hurcoltak. Lvovban a német katonák egy konfekciógyárban előbb erőszakot követtek el harminckét nőn, azután pedig meggyilkolták őket. Más lányokat a városi parkokba vonszoltak, és ott követtek el brutális erőszakot rajtuk; egy öreg papnak, aki közbe akart lépni, leszaggatták reverendáját, megperzselték szakállát, és szuronnyal halálra döfték. Belorusszijában, Boriszov közelében a németek közeledésekor hetvenöt nő megpróbált elmenekülni; elfogták őket, és legtöbbjükön erőszakot követtek el. Néhány katona az erdőbe hurcolt egy tizenhat éves lányt, és azon is előbb erőszakot követtek el, majd pedig több orosz nő szeme láttára levágták melleit, majd felszegezték egy fára, és ott hagyták meghalni.
Ez volt a következménye annak, hogy ezeknek az embereknek előre engedélyt adtak bűntettek elkövetésére, azzal, hogy büntetéstől nem kell félniük. Uraik pontosan azt az eredményt érték el ezzel, amelyre törekedtek, amit kiterveltek.
De a nőkön elkövetett erőszak még korántsem volt minden. A németek tömeggyilkosságokat hajtottak végre sok olyan városban és faluban, ahol első villámáttörésük során áthaladtak. Az egyik faluban valamennyi aggastyánt és ifjat agyonlőtték, a házakat pedig porig égették; egy másikban mindkét nembeli öregeket és a gyermekeket állatok módjára beterelték az egyik kolhoz csűrjébe, bezárták és élve megégették őket; megint egy más helységben hatvannyolc embert zsúfoltak be egy kis kunyhóba, amelynek ajtóit és ablakait légmentesen elzárták, úgyhogy valamennyien megfulladtak; egy negyedik faluban száz békés lakost a Vörös Hadsereg több sebesült katonájával együtt a templomba zártak, és azután a levegőbe röpítették az épületet.
De ezek még viszonylag jelentéktelenebb atrocitások voltak azokhoz a nagyobb — például a Kievben és Rosztovban elkövetett — tömeggyilkosságokhoz képest, amelyeket a németek a „Grossaktionen”* Nagyszabású hadművelet.* elnevezéssel jelöltek.
Kievben, Ukrajna fővárosában, a város elfoglalását követő első napokban 52 000 férfit, nőt és gyermeket kínoztak meg és gyilkoltak le; ezek nagy része zsidó volt. Sokat közülük a zsidó temetőbe tereltek össze, ott meztelenre vetkőztették és agyba-főbe verték, majd pedig agyonlőtték őket.
Rosztovban a német csapatok tíznapos ott-tartózkodásuk alatt sokezer lakost öltek meg; negyvennyolc embert az államvasutak hivatalai előtt legéppuskáztak, agyonlőttek körülbelül hatvan békés utcai járókelőt, kétszáz lakost pedig az örmény temetőben gyilkoltak le. Amikor az orosz csapatok a rövid ideig tartó megszállás után kiűzték őket a városból, azzal fenyegetőztek, hogy véres bosszút fognak állni a lakosságon, „ha majd visszatérnek”.
A németek előnyomulásaik és visszavonulásaik fedezésére pajzsként is felhasználták a lakosságot. 1941 augusztusában, amikor ki akarták erőszakolni az Iputy-folyón való átkelést, Dobrus város lakosait a támadó német egységek előtt terelték, és pajzsként használták fel az oroszok golyózáporával szemben. Ezt az eljárást a német csapatok szovjet földön folytatott harcaik során mindvégig alkalmazták. Igen sok polgári lakost kényszerítettek aknamezők megtisztítására, noha a nemzetközi jog értelmében tilos a lakosságot veszélyes munkák végzésére felhasználni.
Az ember azt gondolná, hogy nagy nehézségeket okozott, hogy megfelelő hóhérokat találjanak. De a kínálat mindig fedezte a keresletet, noha, mint láttuk, éppen elég nagy volt a kereslet. Úgy látszik, senki sem undorodott ettől a borzalmas feladattól; szép számmal akadtak olyanok, akiknek egyenesen ínyére volt, egyesek pedig valósággal büszkék voltak hőstetteikre, és kérkedtek velük. Ez utóbbiak közé tartozott Le Court, a német hadseregnek — nem az SS-nek — a tizedese, aki francia neve ellenére Stargardban született, s a mozgósításig ott is élt. Mozitulajdonos volt, amikor pedig bevonult, a 4. számú német ejtőernyős hadosztályhoz osztották be; huszonhétéves korában került Oroszországba.
A repülőtéri szolgálat főhadiszállásának fényképészeti részlegében laboratóriumi segéderőként működött, s szabad idejében, saját szavai szerint, rendszerint „hadifoglyokat s békés polgárokat lőtt agyon, és házakat égetett porrá lakóikkal együtt”.
1942 novemberében részt vett kilencvenkét szovjet állampolgár kivégzésében, egy hónappal később pedig további ötvenöt ember legyilkolásában. „Mindkét alkalommal — mondta — jóformán egymagam lőttem agyon őket.” Számos, falvak ellen végrehajtott megtorló akcióban is részt vett, és ezek során maga gyújtott fel sok házat. Saját kijelentése szerint több mint 1000 embert lőtt agyon, és „a német hadseregben végzett jó munkája és szolgálatai elismeréséül soronkívül előléptették”.
Kétségtelenül meg is érdemelte ezt a jutalmat Führerétől, akinek utasításait olyan hűségesen követte, hiszen Hitler jelentette ki, hogy „ezt az óriási területet (Oroszországot) a lehető legrövidebb idő alatt pacifikálni kell; e cél eléréséhez az a legjobb eszköz, ha mindenkit agyonlőttök, még azokat is, akik csak barátságtalanul néznek rátok”.
Akadtak azonban olyan németek is, akiket a látottak borzalommal töltöttek el. Egy német tiszt, Roesler őrnagy, aki korábban az 528. ezred egyik zászlóaljának parancsnoka volt, jelentést küldött a kilencedik katonai körzet parancsnokának egy Zsitomir közelében elkövetett terrorakcióról, amelynek 1941 júliusában, amikor egységével azon a területen tartózkodott, maga is tanúja volt.
Roesler őrnagy törzskarával együtt éppen új szállását akarta elfoglalni, amikor a közelben puskaropogást, majd pedig revolverlövéseket hallott. Meg akarta tudni, mi történik, s ezért segédtisztjével, von Bassevitz főhadnaggyal elindult a lövések irányába.
A vasúti töltés közelébe érve megtudták, hogy ott éppen tömegkivégzés folyik. Azt, amit a meredek lejtőhöz érkezve láttak, legjobb, ha Roesler őrnagy saját szavaival adjuk vissza.
„Amikor végre átmásztunk a töltésen, szörnyűséges kép tárult elénk. Körülbelül hét-nyolc méter hosszú és talán négy méter széles vermet láttunk. A kihányt föld a verem egyik oldalán volt felhalmozva, és teljesen át volt itatva vérrel. Maga a verem színültig tele volt a legkülönbözőbb korú férfiak és nők holttestével. Olyan rengeteg hulla hevert ott, hogy semmiképpen sem tudtam megállapítani, milyen mély lehet a verem. A földhalom mögött a tábori csendőrség egyik osztaga állt egy tiszt vezénylete alatt. A környéken beszállásolt egységekhez tartozó katonák közül sokan álldogáltak ott, és bámulták a jelenetet.
Egész közel mentem a sírhoz, hogy alaposan megnézhessem, és amit ott láttam, azt sohasem fogom elfelejteni. A lábam előtt egy fehérszakállú öregember feküdt a gödörben, bal kezében botot szorongatva. Láttam, hogy még él, s ezért ráparancsoltam az egyik csendőrre, hogy végezzen vele, de ő mosolyogva felelte: «Már hét golyót eresztettem a gyomrába; most már segédlet nélkül is meghalhat.»
A holttestek nem sorjában elhelyezve feküdtek az árokban, hanem ahogy az emberek a széléről belezuhantak, amikor agyonlőtték őket … Sohasem láttam még ehhez hasonlót, sem az első világháborúban, sem a mostam háborúban. Sok kínos dolognak voltam tanúja 1919-ben, a «Freiwilligen Korps»-ban* A Freiwilligen Korpsot 1919-ben alapították a német hadseregben szolgált orgyilkosok, akik nem voltak hajlandók magukra nézve kötelezőnek tekinteni a versailles-i szerződést, aláíróját, Philipp Scheidemannt pedig árulónak tekintették. Tevékenységük Kelet-Németországra korlátozódott, főként Sziléziára és a balti tartományokra, amelyeket „Das Baltikum”-nak neveztek. E szervezet tagjai sok szabotázscselekményt és gyilkosságot követtek el azok ellen, akiket a Szövetséges Bizottsággal és Friedrich Ebert kormányával együttműködőknek tekintettek.*, de azok meg sem közelítették a Zsitomirban látottak borzalmasságát … Hozzá akarom még tenni, hogy olyan német katonák vallomása szerint, akik gyakran láttak ilyen kivégzéseket, naponta többszáz embert lőnek agyon ilyen módon.”
A kilencedik katonai körzet parancsnoka az alábbi jellegzetes kísérőlevéllel továbbította az OKW-hez ezt a jelentést.
„Tárgy: A keleti polgári lakosság ellen elkövetett atrocitások.
Az Oroszországban nagy arányokat öltött tömegkivégzéseket illetően először az volt a véleményem, hogy azok arányait indokolatlanul eltúlozzák. Mellékelten azonban elküldök egy Roesler őrnagytól származó jelentést, amely teljes mértékben megerősíti e híreszteléseket … Ha ilyen dolgokat nyíltan követnek el, ezek ismeretessé válnak majd hazánkban, és bírálatokat fognak kiváltani.
Aláírás: Schirwindt”
A barbárságnak ebben a mocsarában nem könnyű kiválasztani egy olyan bűnöst vagy egy olyan esetet, aki vagy amely különösen említésre méltó, de az őrült szadizmus kétségtelenül a janówi megsemmisítő táborban érte el csúcspontját abban az időben, amikor Gebauer Hauptsturmführer, Wilhaus Obersturmführer és Wartzok Hauptsturmführer voltak ott — ebben a sorrendben — a parancsnokok*. A janówi táborban elkövetett atrocitások egynémelyikéről egy Manusevics nevű szemtanú vallomása alapján számolunk be. Manusevics a táborban meggyilkoltak hulláinak elégetésénél foglalkoztatott foglyok különleges osztagában dolgozott. Lásd a háborús főbűnösök ellen folytatott nürnbergi per 59. napján, 1946 február 14-én, csütörtökön lefolyt tárgyalás jegyzőkönyvét.*
Gebauer rendszeresen puszta kézzel fojtott meg nőket és gyermekeket. Vizes hordókban hagyott megfagyni embereket; először kezüket-lábukat összekötözték, azután begyömöszölték őket a hordókba; és mindaddig ott tartották őket, amíg megfagytak.
A gyilkosságok olyan egyhangúnak tűntek már, hogy hivatalosan buzdították a tábor őrségét új módszerek kigondolására. Egyikük, bizonyos Wepke, fogadást ajánlott, hogy egyetlen fejszecsapással ketté tud hasítani egy fiút. A fogadást megkötötték. Wepke kiválasztott magának a táborban egy tízéves fiút, letérdepeltette, ráparancsolt, hogy arcát hajtsa tenyerébe, és egy próbasuhintás után egyetlen csapással kettéhasította a fiút.
Wartzok általában lábuknál fogva akasztatta fel a foglyokat, és addig hagyta lógni őket, amíg meg nem haltak. Vallató csoportjának Heine nevű vezetője vaskarókat szurkált a foglyok hasába, és harapófogóval tépte ki a nők körmeit.
Wilhaus hivatalának erkélyéről szokta lelőni a gyakorlótéren áthaladó foglyokat, részben sportból, részben pedig feleségének és lányainak szórakoztatására. Olykor átadta puskáját feleségének, hogy az is lőjön le egyet-egyet közülük. Kilencéves lánya mulattatására néha egészen kis gyermekeket használt fel „agyaggalamblövő” gyakorlataihoz olymódon, hogy a levegőbe dobatta, és úgy vette célba őket. Lánya tapsolt örömében, és kérlelte: „Papa, folytasd.” És papa folytatta.
Ugyanez a táborparancsnok Hitler ötvennegyedik születésnapján, üdvlövések helyett, kiválasztott ötvennégy foglyot, és sajátkezűleg lőtte le őket.
Janówban zenei kísérettel hajtották végre a kínzásokat és gyilkosságokat. Foglyokból zenekart állítottak össze, és egy „Haláltangó” című dalt komponáltak. Amikor a tábort feloszlatták, a németek a zenekar valamennyi tagját kivégezték.
Ilyen atrocitásokat követtek el a nácik a megszállt területeken; az elmondottakkal azonban még a felszínét is alig érintettük az egész anyagnak. A végeredmény tizenkét millió gyilkosság volt. A nürnbergi Nemzetközi Katonai Törvényszék záróülésén a következőket mondta ezekről a bűntettekről Sir Hartley Shawcross:
„Valamennyi országban, olyankor, ha talán a szenvedély hevében vagy más olyan okokból, amelyek miatt meglazul az önfegyelem, meggyilkolnak valakit, a gyilkosság általános feltűnést kelt, részvétet ébreszt, és nem nyugszunk addig, míg csak el nem nyeri büntetését a bűnös, és nem szereztünk érvényt a törvénynek. Hogyan tehetnénk ennél kevesebbet akkor, amikor nem egy embert, hanem a legóvatosabb becslés szerint is tizenkét millió férfit, nőt és gyermeket pusztítottak el? Nem harcban, nem a szenvedély hevében, hanem hidegvérrel, megfontoltan, azzal a szándékkal gyilkoltak, hogy egész nemzeteket és fajokat pusztítsanak ki, hogy szabad, régóta fennálló államok hagyományait, intézményeit, sőt puszta létét is megsemmisítsék. Tizenkét millió gyilkosság! Az európai zsidók kétharmadrészét — több mint hatmillió zsidót végeztek ki, maguknak a gyilkosoknak az adatai szerint. Akárcsak a sorozatgyártást valamely iparágban, úgy szervezték meg a gyilkosságokat …”
Mindez olyan időben történt, amikor a világ figyelmét lekötötték a csaták, az egyéb gyilkosságok és hirtelen bekövetkezett halálesetek. Valószínűleg ez az oka annak, hogy e mészárlás szörnyűségét a maga egész valójában soha nem ismerte fel az emberiség, és hogy oly hamar meg is feledkeztek róla.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!
A 14 000 koncentrációs táborból álló náci rendszer a Harmadik Birodalom vereségével együtt megsemmisült, amelyet a nürnbergi törvényszék emberiesség elleni bűncselekményként ítélt el.
Április 11-e a náci koncentrációs táborok foglyai felszabadításának nemzetközi napja.
A 14 000 koncentrációs táborból álló náci rendszer a Harmadik Birodalom vereségével együtt megsemmisült, amelyet a nürnbergi törvényszék emberiesség elleni bűncselekményként ítélt el.
Április 11-e a náci koncentrációs táborok foglyai felszabadításának nemzetközi napja.
A 14 000 koncentrációs táborból álló náci rendszer a Harmadik Birodalom vereségével együtt megsemmisült, amelyet a nürnbergi törvényszék emberiesség elleni bűncselekményként ítélt el.
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!
De térjünk vissza a franciaországi eseményekre. A Francia Belső Fegyveres Erők legnagyobbrészt szabályosan szervezett, különböző nagyságú egységekből álltak, amelyek saját szolgálati útjaikon kaptak parancsokat tényleges katonai parancsnokoktól. Kétségtelen azonban, hogy a Szövetségesek normandiai partraszállását követő legelső hetekben egyének és kisebb csoportok, amelyeket a németek joggal tekinthettek franktirőröknek, szabotázscselekményeket követtek el, és lesből támadtak a németekre. Az ilyen maquis-kat elfogatásuk után a németeknek joguk lett volna hadbíróság elé állítani és halálra ítélni.
De nem ez történt; az esetek többségében előbb kegyetlenül megkínozták, majd pedig bírói eljárás nélkül meggyilkolták őket.
Rodezben közvetlenül a felszabadulás előtti napon a németek harminc foglyul ejtett maquis-t előbb megkínoztak, majd agyonlőttek. Géppisztollyal végezték ki őket, majd „a biztonság okáért” nagy kövekkel bezúzták koponyájukat.
Az achéres-i erdőben sok maquis-t gyilkolt meg a Gestapo. Holttesteiket később megtalálták, és hogy mit találtak, arról a paui rendőrtanácsos jelentése számolt be. Több holttest végtagjai el voltak törve, a lábszárak alsó részén pedig mély sebek tátongtak, amelyek nyilván onnan származtak, hogy a kötelek, amelyekkel szorosan összekötözték a foglyokat, húsukba vágtak.
Két fiatalembert, akik a német csapatokkal Provence-ban folytatott csatározások során megsebesültek, a Gestapo-legények kirángatták a nimes-i kórház egyik kórterméből — ahol sebeiket ápolták —, és agyonlőtték őket. Holttestüket megcsonkították, és nyakukba akasztottak egy táblát ezzel a felirattal: „így bűnhődnek a francia terroristák.”
1944 augusztusában, amikor a németek Észak-Franciaországban már mindenütt fejvesztetten menekültek, még az eddiginél is több rémtettet követtek el. Augusztus 30-án az „Adolf Hitler hadosztály” egységei Tavaux-ba, egy Aisne megyei kis faluba érkeztek; egy őrjárat rögtön az ellenállási mozgalom helyi vezetőjének, Maujeannak házához indult.
Felesége nyitott nekik ajtót; nyomban rálőttek, megsebesítették combján, és eltörték állkapcsát. Azután a konyhába vonszolták, ahol öt gyermeke jelenlétében, akik közül a legkisebb még csecsemő volt, eltörték egyik karját és egyik lábszárát, petróleumot öntöttek rá és meggyújtották. A gyermekeket azután azzal fenyegették, hogy ha nem árulják el, hol rejtőzik az apjuk, agyonlövik őket. A gyermekek nem válaszoltak, mire a németek bezárták őket a pincébe, benzint locsoltak szét a padlóra, és felgyújtották a házat, majd eltávoztak. A falubeliek eloltották a tüzet, és megmentették a gyermekeket, akik közül a legidősebb, egy kilencéves kisfiú beszélte el a rémtettet.
Számos más esetben is hajtottak végre megtorlást olyan emberek közeli rokonain, akik a francia ellenállási mozgalomban harcoltak. Oyonnaxban egy este eltűnt egy tizennyolc éves fiú, akinek bátyja maquis volt. Három nap múlva Siége-nél megtalálták borzalmasan megcsonkított holttestét. Orrát és nyelvét levágták, egész testét ütések nyomai borították, lábszárain vágások voltak. Mellette még négy fiatal férfi teste hevert, akik a felismerhetetlenségig meg voltak csonkítva. Egyikük testén sem volt lőtt sebnek nyoma, és nyilvánvalóan mind az öt fiatalember a kegyetlenkedések következtében halt meg.
A dél-franciaországi Presles-ben 1944 nyarán egy SS-különítmény behatolt egy tanyába, mert azt gondolták, hogy két maquis rejtőzik ott. De csalódtak, és erre a zsákmányuktól elesett SS-legények a gazdát és feleségét tartóztatták le. A férfit agyonlőtték, az asszonyon erőszakot követtek el, és azután megölték, hároméves kisfiúkat pedig előbb megkínozták, majd pedig a gazdasági udvar kapuján keresztre feszítették.
Ascq-nál egy másik német egység a vasútvonal megrongálásának megtorlásául hetvenhét embert, köztük a Francia Államvasutak húsz alkalmazottját gyilkolta le. Ezeket válogatás nélkül szedték össze, úgy hogy nem is volt közvetlen közük a megtorlás okául szolgáló akcióhoz. Az egyik áldozat hetvennégy éves aggastyán, egy visszavonultan élő kereskedő volt, egy másik pedig tizenöt éves iskolásfiú. Ezt a gyalázatosságot hivatalosan jelentette a vichyi kormány von Rundstedt táborszernagynak, Észak-Franciaország akkori főparancsnokának, aki így válaszolt: „Ascq lakossága felelős azért, hogy ilyen következményekre vezetett áruló magatartása, amelyet én a legélesebben elítélek.”
Bérard tábornok, a német fegyverszüneti bizottság mellé kirendelt francia misszió elnöke Vogl tábornokhoz, a bizottság elnökéhez fordult Rundstedt ki nem elégítő válasza miatt. Levelében rámutatott arra, hogy 1943 október 10. és 1944 május 1. között az ilyen rémtetteknek több mint 1200 áldozata volt*. Ez még az Oradour-sur-Glane-i tömegmészárlás előtt volt. A Szövetségesek normandiai partraszállása után igen megnövekedett a németek által elkövetett rémtettek száma.* Azt is hangsúlyozta, hogy ezek a megtorló intézkedések főként ártatlanokat sújtanak. A megtorlásokat olyan személyeken hajtották végre, akikről azt gondolják, hogy valamiképpen kapcsolatban állnak a maquis-kkal, de semmiféle erőfeszítést nem tesznek annak megállapítására, hogy vajon volt-e alapja az ilyen feltevéseknek.
Ami magát az ascq-i gyalázatos bűntettet illeti, amely úgy látszik nem okozott gondot a német főparancsnoknak, Bérard tábornok tiltakozott az ellen, hogy nyolcvanhat ártatlan ember életével fizetett egy olyan támadás kísérletéért, amely egyetlen német katonának sem okozta halálát. Ezt a tiltakozást a németek kereken visszautasították.
A Szövetségesek normandiai partraszállását követő napon a Francia Belső Fegyveres Erők nagyobb egységei megtámadták Tulle-ben a vichyi francia erőket, amelyeket a rend fenntartására használtak fel a körzetben, s hosszú, egész napon át tartó harc után a város legnagyobb részét birtokukba vették. Néhány órával később német páncélosok érkeztek az erősen szorongatott vichyi helyőrség segítségére, és behatoltak a városba, mire az FFI visszavonult.
A német parancsnok elhatározta, hogy megtorló intézkedéseket léptet életbe. Mivel a visszavonuló FFI-egységből nem ejtettek foglyot, a megtorlást a polgári lakosság közül összeszedett százhúsz áldozaton hajtották végre. A következő részletet egy hivatalos jelentésből vettük.
„Sem nyomozást nem indítottak, sem kihallgatásokra nem került sor, találomra szedték össze az áldozatokat: munkásokat és egyetemi hallgatókat, tanárokat, iparosokat és kereskedőket. Még néhány milicista** Milícia — a vichyi kormány önkéntes rendőrsége, amely együttműködött az SD-vel és a Gestapóval.* és a Waffen-SS egy-két újonca is közéjük keveredett. Az Avenue de la Gare félkilométeres szakaszán az erkélyekre és lámpaoszlopokra felhúzott százhúsz holttest borzalmas látványt nyújtott, amely örökre bevésődött Tulle szerencsétlen lakosságának emlékezetébe.”
1944 áprilisában és májusában a németek Franciaország középső és délnyugati részében az addiginál is erőteljesebb támadást indítottak a francia ellenállási mozgalom ellen. A maquis-k a Szövetségesek normandiai inváziójának előkészítésére szakadatlanul rongálták a német közlekedési vonalakat, s ezért a német főparancsnokság rendeletei felhatalmazták a belső rend és biztonság fenntartásáért felelős hatóságokat bármiféle olyan intézkedés életbeléptetésére, amelyet a francia nép ellenállásának letörése céljából szükségesnek tartanak.
E feladat végrehajtására a limoges-i katonai körzet parancsnokává kinevezett német tábornok rendelkezésére bocsátották a „Das Reich” nevű SS páncélos hadosztályt.
Magukat a maquis-kat nemigen lehetett felgöngyölíteni. Nem voltak utánpótlási problémáik, és úgy ismerték a terepet, mint a tenyerüket: csak akkor bukkantak elő rejtekhelyükről, ha rajtaütésszerűen meg akartak támadni egy ellenséges szállítmányt, vagy egy katonai tábort, s a támadás után ismét visszatértek búvóhelyeikre. A németek ezért a könnyebb utat választották: ártatlan emberek közül szedtek túszokat, és a maquis-k sikeres hadműveletei után mindig a francia falvak lakosságán töltötték ki bosszújukat.
A „Das Reich” hadosztály egyik szökött katonája, aki azonban az említett időszakban még a hadosztálynál volt, röviden így ismertette az elkövetett rémtettek egynémelyikét:
„E hadműveletek során a tisztek nem viseltek rangjelzést, mert nem akarták, hogy felismerjék őket. Először Agen vidékén hetven kilométeres körzetet tisztogattunk meg. Számos falut átfésültünk, a lakosságot lemészároltuk, és a tisztek erőszakot követtek el a fiatal nőkön. Az ilyen akciók után a tisztek átkutatták a katonákat, és minden értékesebb holmit elszedtek tőlük. Mivel a németországi utánpótlástól el voltunk vágva, a hadosztály utánpótlási osztaga mindenütt elkobozta a szarvasmarhákat.
Agentól néhány kilométernyire, amikor áthaladtunk egy körülbelül tizenkét házból álló kis településen, egy harminc év körüli nő nézett bennünket az egyik ablakból. Századparancsnokunk észrevett az út szélén egy veszteglő teherautót, s megkérdezte az asszonyt: «Vannak itt maquis-k?» «Nincsenek» — felelte a nő, «Akkor kié ez a teherautó?» «Nem tudom» — hangzott a válasz. Erre minden további kérdezősködés nélkül levonszolták a nőt az első emeletről, levetkőztették, husángokkal agyba-főbe verték, és a sebeiből vérző asszonyt felakasztották egy közeli fára.
Arrébb különítményünk megállt egy nagy ház előtt, amelyen a francia lobogó lengett. Századparancsnokunk tüzet nyittatott az épület homlokzatára, s erre a ház tulajdonosa kilépett: a tiszt habozás nélkül mellbelőtte. Ekkor a ház valamennyi lakóját kikergettük, és közülük öt fiatal nőt az egyik kocsinkban magunkkal vittünk. Azután tovább indultunk, s énekelve és puskáinkból lövöldözve keresztülrobogtunk a falun. Mikor a faluból kiértünk, mindenkire rálőttünk, aki a földeken dolgozott, a lovakra, tehenekre és kutyákra pedig géppuskákból tüzeltünk.
Innen Limoges-ba mentünk, és másnap Haute-Vienne-ben folytattuk a tisztogatást. Mindenkit, aki az utunkba került, meggyilkoltunk; a nőket levetkőztettük, erőszakot követtünk el rajtuk, és felakasztottuk őket a fákra. Június 6-án St. Junienbe érkeztünk. Aznap este, mialatt a század élelmiszer után kutatott, megszöktem, mert nem bírtam már tovább a borzalmakat.”
Június 6-án megkezdődött a normandiai partraszállás, és ekkor a maquis-k tevékenysége is minden eddigit felülmúló méreteket öltött. Hogy megakadályozzák a német tartalékoknak délről és délnyugatról északra való átdobását, súlyos helyzetben levő csapataik támogatására, a maquis-k támadásaikkal állandóan veszélyeztették az országúti és vasúti közlekedést, s komoly zavart okoztak. Közben a „Das Reich” hadosztály tovább folytatta portyázását Közép-Franciaországban, s mindenütt halál és pusztulás járt a nyomában.
Mintegy huszonkét kilométerre Limoges-tól északnyugatra, St. Junien kerületben, ahova június 6-án érkezett a hadosztály, a kis Glane patak északi partján fekszik Oradour-sur-Glane falu, nem messze a Limoges—La Rochefoucault—Angouléme-i országúttól.
Oradour-sur-Glane nagyobb mezőgazdasági község Haute-Vienne megyében. 1936-ban a szomszédos Brandes-ot, Lapland-t, Bellevue-t, Le Repaire-t, La Fauvette-et és még több más tanyát is hozzászámítva, összesen körülbelül 1500 lakosa volt. Magában a faluban azonban ennél sokkal kevesebben laktak, a lakosság nagyobb része a közeli településeken és különálló tanyákon élt.
A háború kitörése óta némileg megszaporodott a falu lakossága, mivel egyrészt Lotaringiából menekültek telepedtek itt le, másrészt pedig Limoges-ból is költöztek ide olyanok, akik a háborús időkben könnyebben tudtak boldogulni vidéken, mint a városban.
1944 június 10-én, egy szombati napon, Oradour-sur-Glane-ban nagy volt az élénkség. A lakosságon kívül sok limoges-i is volt a faluban, akik a hétvégi szünnapokat akarták ott tölteni, és mivel éppen ekkor kezdődött meg a tíz napra kiszabott dohányfejadag árusítása, a dohányárusok az egész körzet területéről bejöttek Oradourba, hogy átvegyék a számukra kiutalt mennyiséget.
Az emberek még ebéd utáni pihenőjüket tartották, amikor negyed három órakor a limoges-i úton német katonákat szállító kocsik hosszú sora száguldott Oradourba, és a falu végén megállt. A katonák rohamsisakot és a jólismert, álcázásra szolgáló, terepszínű egyenruhát viselték, amelyet számos fegyveres SS-alakulat hordott. Néhány kocsi tovább haladt fölfelé a faluban, és ott állt meg.
Kevéssel érkezésük után a kisbíró végigment az utcákon, és felolvasta a németek parancsát: kivétel nélkül minden férfi, nő és gyermek személyazonossági lapjával felszerelve azonnal gyülekezzen a falu főterén. Közben a németek már minden egyes házba behatoltak, s a bent tartózkodókat mind kihurcolták és a főtérre terelték; a földeken dolgozó embereket is összeszedték, és eközben sokat közülük agyon is lőttek. A tanyákon és a szomszédos településeken lakókat is behajtották Oradourba.
Ezen a délutánon véletlenül valamennyi iskolás gyermeket, összesen 191-et, orvosi vizsgálatra gyűjtötték egybe a különböző iskolaépületekben. A német különítmény parancsnoka kijelentette, hogy mivel attól tart, fegyveres összeütközésre kerülhet sor a faluban, valamennyi gyermekei a templomban fogják biztonságba helyezni. Miután így megnyugtatták a gyermekeket és tanítóikat, azok minden ellenkezés nélkül hagyták, hogy a templomba kísérjék őket. Csak egyetlen gyermek nem tartott velük, egy Lotaringiából menekült fiatal fiú, akinek már voltak bizonyos tapasztalatai a német csapatokkal kapcsolatban. Odaszólt egyik barátjának: „Ismerem már a németeket, tudom, hogy bántani akarnak bennünket, megpróbálok elszökni.”
Ennek a Roger Godfrin nevű fiúcskának sikerült valamiképpen elszöknie a többiektől, és miután egy darabig az iskola kertjében rejtőzködött, eljutott a falut környező erdőkbe. Hat órával később egyedül csak ő volt már életben a gyermekek közül.
Háromnegyed háromkor már mindenki a főtéren gyülekezett; fiatalok és öregek, betegek és nyomorékok, apák és fiúk, anyák és lányok, iskolás gyermekek és tanítóik, karonülő vagy kocsiban odatolt csecsemők; a polgármester, a jegyző, a kovács, a gyógyszerész, kereskedők, iparosok és parasztok — összesen mintegy hatszáz ember.
A parancsnokló német tiszt ekkor felszólította a polgármestert, hogy jelöljön ki harminc túszt, de ő ezt kereken visszautasította.
A német katonák ekkorra már körülzárták kiszemelt áldozataikat, akiket két csoportba osztottak; az egyikbe a nőket és a gyermekeket, a másikba a férfiakat. Az előbbieket fedezettel a templomba kísérték. Az ő sorsukról később számolunk be.
Ezután a német parancsnok beszédet intézett a férfiakhoz. Közölte velük, hogy értesülése szerint a faluban a maquis-k titkos fegyverraktárat létesítettek, s ezért alaposan át fogják kutatni az egész helységet. Ezalatt a férfi lakosokat hat csűrben fogják elhelyezni, és őrizet alatt tartani. Ennek megfelelően hat csoportba osztották és hat helybeli lakos portájára kísérték őket.
Valamennyiük közül mindössze öten maradtak életben, és tőlük tudjuk, hogy mi történt a többiekkel. Adjuk át a szót egyiküknek* Az itt következő vallomást a Dossier d’Oradour-sur-Glane-ból vettük; a Crimes ennemis en France (Az ellenség Franciaországban elkövetett bűntettei) című hivatalos kiadvány is idézi.*, Yvon Robynak, aki 1944 júniusában tizennyolc éves volt, és szüleivel együtt Basse-Forét-ban, Oradour-sur-Glane körzetében élt.
„Annak a csoportnak, amelyet velem egy csűrbe zártak, tagja volt Brissaud kovács, Compain cukrász, és Morliéres fodrász is. Amint megérkeztünk, a németek odább tolattak velünk két szekeret, amelyek útban voltak; azután bekényszerítettek bennünket a csűrbe. Négy katona az ajtóba állt, és géppisztolyukat ránk szegezték, nehogy elszökjünk. Beszélgettek és nevetgéltek, s közben fegyvereiket vizsgálgatták. Hirtelen, öt perccel azután, hogy beléptünk a csűrbe, nyilvánvalóan a főtérről leadott jelre, tüzet nyitottak ránk. Azokat, akik elsőnek terültek el, rájuk zuhanó társaik megvédték a későbbi lövésektől. Elnyúlva, hason feküdtem a földön, fejemet karjaim közé szorítottam. Közben állandóan golyók pattantak vissza a mellettem levő falról. A por és a homok miatt alig jutottam lélegzethez. A sebesültek közül néhányan jajveszékeltek, mások feleségük, gyermekeik nevét kiáltozták.
Hirtelen megszűnt a lövöldözés, és a német szörnyetegek testeinken taposva, közvetlen közelről leadott lövésekkel végeztek azokkal, akik még életjelt adtak.
Iszonyodva vártam, mikor kerül rám a sor. A bal könyököm sérült meg. Körülöttem elcsendesült a jajveszékelés, és ritkultak a lövések. Végül minden elcsendesedett, s ezt a nyomasztó csendet csak időről időre törték meg elfojtott nyögések.
A katonák ekkor mindenféle kezük ügyébe akadó gyúlékony holmit dobtak ránk: szalmát, szénát, rőzsét, kerékküllőt, létrát.
De a körülöttem fekvők nem voltak mind halottak, és azok, akik nem sérültek meg, suttogni kezdtek azoknak, akik megsebesültek ugyan, de még éltek. Félrefordítottam kissé fejemet, és ekkor megpillantottam egyik barátomat; oldalán elnyúlva, vérrel borítva feküdt mellettem, és haláltusáját vívta. Vajon nekem is ez lesz a sorsom?
Lépések zaját hallottam; a németek jöttek vissza. Meggyújtották a ránk borított szalmát, és a lángok gyorsan átcsaptak az egész csűrre. Ki akartam szabadítani magam, de a rámzuhant testek súlya akadályozott a mozgásban. Azonkívül sebesülésem miatt bal karomat nem is tudtam használni. Kétségbeesett erőfeszítések után végre kiszabadítottam magam. Óvatosan felemelkedtem, számolva azzal, hogy rám lőnek, de a gyilkosok már elhagyták a csűrt.
A levegő fojtogató lett. Hirtelen észrevettem, hogy a falban, valamivel a föld felett, lyuk tátong. Valahogyan sikerült átpréselnem magam rajta, és egy szomszédos padlásra menekültem.
Addigra már négy barátom húzódott meg ott: Broussaudier, Darthout, Hebras és Borie. Egy halom szalma és szárított bab alá rejtőztem. Borié és Hebras egy farakás mögé bújt. Broussaudier egy sarokban keresett menedéket. Darthout, aki négy golyót kapott a lábszárába, megkért, hogy csináljak neki helyet magam mellett. Szorosan egymás mellett feküdtünk, és aggódva vártunk, feszülten figyelve minden zörejre.
Megpróbáltatásainknak azonban sajnos még nem volt vége. Hirtelen belépett egy német, megállt a mi szalmarakásunkkal szemben, és meggyújtotta. Lélegzetemet visszafojtva lapultam a helyemen. Pisszenés nélkül, mozdulatlanul maradtunk, de közben a lángok már lábamat nyaldosták. Felkapaszkodtam Darthout-ra, aki nem mozdult, és bármilyen kockázattal járt is, gyors pillantással körülnéztem; az SS-legények már elmentek. E pillanatban Broussaudier végigment a padláson. Észrevette, hogy van még egy mód a menekülésre. Szorosan mögötte haladtam, és a lángok között kijutottam egy nyúlketrechez, amelybe Broussaudier éppen akkor bújt be.
Követtem, s pillanatnyi késedelem nélkül lyukat ástam a földbe, összehúzódzkodva, guggolva belefeküdtem, és befedtem magam a köröskörül heverő limlommal. Három óra hosszat maradtunk ott, míg a tűz végül a nyúlketrecre is átterjedt, és a füst torkunkat fojtogatta. Fejem fölé tartottam kezeimet, hogy elhárítsam a tetőről rámhulló égő üszköket, amelyek hajamba kaptak.
De harmadszor is ki tudtunk szabadulni a lángok közül. Észrevettem egy szűk hasadékot a ketrec két fala között. Odakúsztunk, és egy kis friss levegőt szíttunk. Helyzetünk itt most már tarthatatlanná vált. Kiegyenesedtünk, és óvatosan elindultunk a főtér felé. Meg kellett bizonyosodnunk, nem hagytak-e a németek őrséget. Broussaudier felderítőként előre ment. Senkit sem látott. Odaértünk a térre. Merjünk-e keresztülmenni?
Utoljára még egy-egy pillantást vetettünk jobbra és balra, s azután, amilyen gyorsan csak tudtunk, a temető felé rohantunk. Végre menedéket találtunk a sűrű bokrok közt. Boldogságunkban, hogy visszanyertük szabadságunkat, megöleltük egymást.
Azután elváltunk. Én egy rozsföldön töltöttem az éjszakát, és másnap délelőtt, körülbelül tizenegy óra tájban végre hazaértem Basse-Forét-ba.”
Mialatt ez a mészárlás folyt, a nők és gyermekek, mintegy négyszázan, a templomhoz értek. Ott voltak mind a falubeli nők, akik közül sokan karjukon vitték, vagy kocsiban tolták csecsemőiket, és ott voltak az összes iskolás gyermekek is.
Az egész csoportból egyetlenegy maradt életben, a limoges-i származású Marguerite Rouffanche asszony, aki férjét, fiát, két lányát és héthónapos unokáját vesztette el ezen a napon.
A szerencsétlenek a templomban összezsúfolva, két óra hosszat egyre fokozódó aggodalommal vártak, találgatták, milyen sors vár rájuk. Azt, hogy mi történt velük, Rouffanche asszony a következőképpen mondta el* Lásd Crimes ennemis en France.*:
„Délután négy óra tájban néhány katona jött be a templomba — mind húsz év körüli fiúk voltak — valami ládafélével, amelyet a templom középső hajóján át előre vittek és az oltár közelében helyeztek el. A ládából zsinórok** Valójában gyújtózsinórok.* lógtak le a földre. A katonák meggyújtották ezeket a zsinórokat, és kimentek. Amikor a tűz elérte a ládát, az felrobbant, és sűrű, fekete, fojtogató füstfelhő keletkezett.
A nők és a gyermekek levegő után kapkodva és rémülten sikoltozva menekültek a templomnak azokba a részeibe, ahol még lélegzetet lehetett venni. Ekkor törte be a fejvesztett tömeg puszta súlyával a sekrestyeajtót. Én is utánuk mentem, leültem egy lépcsőre, és megadással vártam sorsomat.
Mikor a németek észrevették, hogy a templomnak ezt a részét elözönlötte a tömeg, irgalmatlanul lelőttek mindenkit, aki arrafelé tartott. Lányomat mellettem sebezte halálra egy kívülről behatoló lövés. Én lélekjelenlétemnek köszönhetem életemet: behunytam a szememet, és halottnak tettettem magam.
A templomban sortűz dördült. Azután szalmát, rőzsét és székeket dobáltak a kőpadlón szanaszét heverő holttestekre. Miután a mészárlásból megmenekültem, és még sérülést sem szenvedtem, egy füstfelhő védelme alatt a főoltár mögé rejtőztem.
A templomnak ebben a részében három ablak volt. A három közül a legnagyobbik, a középső felé tartottam, és a gyertyagyújtáshoz használt kis létra segítségével megpróbáltam elérni. Nem tudom, hogyan történt, de egészen rendkívüli erőt éreztem magamban. A törött ablakon át, több mint három méter magasságból kiugrottam.
Amikor fölnéztem, láttam, hogy egy ismerős asszony követ, és gyermekét nyújtja felém a nyitott ablakból. Ő is leugrott mellém. A németek, akiknek figyelmét ránk vonta a gyermek sírása, géppuskával lőttek ekkor ránk. Barátnőmet és gyermekét meggyilkolták, s holttesteiket meg is találták azon a helyen, ahova zuhantak.
Én azután a plébánia kertjébe kúsztam, s útközben magam is megsérültem. Ott a zöldborsóbokrok közé bújva, aggodalommal vártam, hogy valaki majd csak segítségemre jön. Ott feküdtem sebesülten másnap délután öt óráig, amikor végre megtaláltak.”
A templom romjai a maguk némaságában is kétséget kizáróan megerősítik Rouffanche asszony vallomását. A tető kiégett, a hajó tűztől megkímélt részei is legnagyobbrészt beomlottak, és a megfeketedett falak mindmáig zordonul tanúskodnak a bűntettről. A főoltárt szinte teljesen szétrombolták, az áldozóasztalt ledöntötték alapzatáról.
Később, a romok vizsgálata során kiderült, hogy a németek sok lövést bent a templomban adtak le; ahol számos üres töltényhüvelyt találtak. Az is bebizonyosodott, hogy alacsonyan lőttek, nyilván azért, hogy minél biztosabban eltalálják a gyermekeket.
Két vagy három nappal később az Egészségügyi Minisztérium körzeti felügyelője megvizsgálta a rémtett színhelyét. Első vizsgálata alkalmával a templom padlózatát hamu, emberi maradványok, undorító hús- és csonttömegek borították. Leírhatatlan összevisszaságban félig elszenesedett, felismerhetetlen holttestek tömege hevert szanaszét. Jelentésében beszámolt arról, hogy a főoltár közelében sok csontot és elszenesedett emberi csonkokat találtak, egyebek között egy hat év körüli gyermek egyik lábát. A sekrestyében, ahova Rouffanche asszony elbeszélése szerint sok asszony és gyermek rohant be a robbanás után, számos holttest elszenesedett maradványai hevertek. A templom déli oldalának egyik kápolnájában volt egy kis ajtó, amely a temetőbe vezetett. Sokan, akik nem sebesültek meg az első sortűz alkalmával, ezt az ajtót igyekeztek elérni, nyilván abban a reményben, hogy rajta keresztül elmenekülhetnek. De úgy látszik, az ajtó be volt zárva, mert a közelében nagy halom hamut és elszenesedett holttesteket találtak. A felügyelő beszámolójában megállapította, hogy a templomban talált holttestek alig fértek fel egy nagy szekérre, s az összeszedett jegygyűrűk és csecsebecsék számából ítélve a rendőrség arra következtetett, hogy az áldozatok száma többszázra rúg, és mindnyájukat élve égették el. Két kilométerrel távolabb élő emberek tanúskodtak arról, hogy a templom irányából jajveszékelést hallottak.
A lakosság legyilkolása után a német csapatok módszeresen végigfosztogatták a helységet és környékét, azután pedig tovább vonultak.
A német katonai hatóságok sohasem adtak hivatalos indokolást e borzalmakra vonatkozóan. A mészárlást követő napon mindössze azt közölték megjegyzés nélkül, hogy egy katonai akció során „porrá és hamuvá” változtatták Oradour-sur-Glane-t.
A Sicherheitsdienst egyik tisztje azonban, aki megjelent a Haute-Vienne-i prefektúrán, hogy nyilatkozattételre bírja a prefektust, aki a rémtett elkövetése után megszemlélte Oradour-t, elmondta a prefektusnak, hogy egy német tisztet és soffőrjét, akiket a maquis-k foglyul ejtettek, és Oradouron keresztül vezettek, a falubeli asszonyok megtámadták, és dróttal megkötözték csuklóikat, azután tovább hurcolták és agyon akarták lőni őket, de a tisztnek sikerült elszöknie. Rögtön visszatért Limoges-ba, és ott megtorlásul büntető expedíciót szervezett Oradour ellen, és maga is részt vett az akcióban.
Noha igen alaposan kivizsgálták az ügyet, semmi sem erősítette meg az elmondottakat, és úgyszólván biztosra vehető, hogy az indokolásul felhozott esemény meg sem történt.
De még ha minden úgy is zajlott volna le, ahogyan azt a német tiszt állította, még az sem indokolta volna ezt a szörnyű megtorlást. Ugyanis, még ha valóban megtörtént volna is az elmondott eset, minden nagyobb nehézség nélkül meg lehetett volna állapítani, kik felelősek érte, és a nemzetközi jog értelmében bíróság elé lehetett volna állítani őket. Az ártatlan emberek százainak ilyen módon való legyilkolása azonban az emberiesség meggyalázását jelentette, és amikor a részletek ismertekké váltak, borzalommal töltötték el az egész civilizált világot.
A vichyi kormány jelentést küldött e rémtettről a nyugati területek német főparancsnokának, és felkérte, hogy ismertesse a tényeket a franciaországi német főparancsnoksággal, „mivel ezek az események olyan nagy hatással lesznek a francia népre, hogy politikailag jelentőssé válnak”. A francia hatóságok nyomozása megállapította, hogy az FFI egyetlen tagja sem tartózkodott Oradourban, illetve annak hét kilométeres körzetében, és hogy az a német egység, amely a borzalmas tettet végrehajtotta, ezzel akart bosszút állni az ártatlan lakosságon egy támadásért, amelyet az egység egyik tagja ellen a falutól ötven kilométernyi távolságban követtek el.
1940 júniusában Olaszország Németország oldalán lépett a háborúba, és a németek szövetségeseként harcolt az 1943 szeptemberében kötött fegyverszünetig, amikor is Dél-Olaszországban Viktor Emánuel király által megbízott nemzeti kormány alakult.
A szövetséges haderő olaszországi partraszállása után Észak-Olaszországban Mussolini vezetésével köztársasági kormány létesült.
1943—1944 telén és 1944 tavaszán a partizánok igen élénk tevékenységet fejtettek ki a német közlekedési vonalak ellen, mire Albert Kesselring táborszernagy, a német főparancsnok, drasztikus intézkedéseket léptetett életbe az ellenállás elfojtására.
Maga Kesselring a következőképpen jellemezte, milyen álláspontot foglaltak el a németek az olaszokkal szemben a fegyverszünet megkötése után:
„Olaszország Németország akarata ellenére lépett be a háborúba, és a német hadseregnek, légierőnek és haditengerészetnek támogatnia kellett az olasz haderőt. Német hadseregeknek kellett Olaszország életbevágó érdekeiért harcolniuk. A németeknek óriási áldozatokat kellett hozniuk Afrikában, Tuniszban, Szicíliában és Dél-Olaszországban, de meghozták ezeket az áldozatokat. Ámbár az olaszok jóval többen voltak, mint a németek, ugyanakkor kevésbé elszántan harcoltak, de az olaszokkal való barátság kedvéért ezt is eltűrtük. Ez az érzés azonban gyűlöletté vált akkor, amikor Olaszország, megtagadva a Tengely politikáját, partizán-hadviselést kezdett.”
1944 március 23-án délután Rómában olyan incidens történt, amelynek megbosszulására a németek szörnyű megtorló intézkedéseket hajtottak végre, és az addigiaknál is vadabb terrorista módszereket alkalmaztak az Olaszország megszállt részében élő polgári lakossággal szemben.
Rómában, a Via Rasellán minden délután három óra tájban végigmasírozott a német rendőrezredek egyik különítménye. Az említett napon, a felvonulás idején bomba robbant a Via Rasellán, és harminckét németet megölt, számosat pedig megsebesített közülük. Kappler SD-Obersturmbannführer tüstént a robbanás színhelyére sietett, és megindította a nyomozást.
Közben az esetet a szokásos katonai szolgálati úton jelentették Hitler főhadiszállásának, ahonnan azonnal utasították Kesselring táborszernagyot, hogy huszonnégy órán belül minden meggyilkolt német rendőr halálának megtorlásául tíz olaszt lőjenek agyon. Nem érkezett utasítás arra, hogy miképpen szedjék össze a megtorlásul kivégzendő foglyokat.
A parancsot Mackensen tábornok, a tizennegyedik hadsereg parancsnoka továbbította Meltzer tábornoknak, Róma város katonai parancsnokának, és utasította, hogy állapítsa meg, van-e a kezükben a parancsnak megfelelő számú halálra ítélt fogoly.
Kappler jelentette a német városparancsnoknak, hogy a szükséges számú túsz kijelölésére listát állít össze, amelyen 280 olyan ember neve szerepel majd, aki „megérdemli a halált”*. Totwürdig.* Ez igen tág meghatározás volt, és nemcsak a hosszú börtönbüntetésre ítélt foglyokat foglalta magában, hanem sok olyan személyt is, akit állítólagos partizántevékenység és szabotázscselekmények miatt tartóztattak le, továbbá mindazokat a zsidókat, akik akkor Rómában az SD őrizetében voltak.
Kappler alaposan átvizsgálta a Via Tassón levő börtönt, de nem tudta összehozni a kívánt számot. Ezért egy másik római börtöntől kért olyan foglyokat, akiket német hadbíróságok elé kellett volna állítani.
Végül összesen 335 embert végeztek ki. Volt közöttük hetven éves aggastyán, tizennégy és fél éves fiú, egy olyan fogoly, akit már felmentett egy német haditörvényszék, továbbá ötvenöt zsidó, akik közül egyik sem volt kapcsolatban a partizánokkal, és többen még csak nem is voltak olasz állampolgárok. Az áldozatokat Róma környékén, az Ardeatine-barlangokba vitték, és ott hajtotta végre a kivégzést Kappler egyik Sicherheitsdienst egysége, mivel a Wehrmacht nem volt erre hajlandó.
1947 februárjában a velencei Tribunale de Giustiziában Kesselring táborszernagy ellen lefolytatott per* Kesselringet valamennyi ellene emelt vádban bűnösnek találták, és golyó általi halálra ítélték, de az ítéletet életfogytiglani börtönre változtatták, s 1953-ban „kegyelmi aktussal” szabadlábra helyezték. Kesselring jelenleg a Stahlhelm elnöke.* során Kappler elmondta, hogyan folyt le a szerencsétlen áldozatok kivégzése. Ötösével kerültek sorra, le kellett térdelniük, kezüket hátrakötözték, és azután tarkón lőtték őket. Hatvanhét ötös csoportba osztották őket, egész délután folyt a mészárlás. Nem volt jelen orvos, hogy megállapítsa, az egyes csoportok valamennyi tagjánál bekövetkezett-e a halál addigra, mire elővezették a következő csoportot. Miután az utolsó áldozatokat is legyilkolták, felrobbantották a barlang bejáratát, hogy a bűntett minden nyomát eltüntessék.
A németek soha még csak nem is próbálták elhitetni azt, hogy az áldozatok legtöbbjének bármi köze is lett volna a bombamerénylethez. Hiszen a meggyilkoltak egy része már régóta le volt tartóztatva, sokan közülük nem is a Via Rasella közelében laktak, néhányan még csak római lakosok sem voltak, ötvenöt áldozatot pedig kizárólag azért végeztek ki, mert szerencsétlenségükre zsidónak születtek.
A német rendőrkülönítmény ellen elkövetett bombamerénylet természetesen a megszálló hatalom ellen elkövetett támadásnak minősült, és tetteseit német hadbíróság elé lehetett volna állítani, s kétségtelenül halálos ítéletet szabtak volna ki rájuk. De az Ardeatine-barlangokban kivégzettek felett nemcsak hogy ítéletet nem mondtak előzőleg, hanem még bíróság elé sem került egyikük sem. Mindannyiukat megtorlásképpen lőtték agyon. A „megtorlás” szót sokféleképpen lehet értelmezni, de azt senki jogosan nem állíthatja, hogy ártatlan lakosok önkényes legyilkolása menthető volna pusztán azáltal, hogy megtorlásnak nyilvánítják.
Az Ardeatine-barlangokban végrehajtott mészárlás csak bevezetése volt a további eseményeknek. 1944 június 17-én a táborszernagy újabb parancsot adott ki. Maga Kesselring fogalmazta meg a parancsot, amely inter alia (egyebek közt) a tízedik és tizennegyedik hadseregnek, a főhadiszálláshoz beosztott légierőnek, s az SS és az olaszországi rendőrség legfőbb parancsnokának, Wolff tábornoknak szólt.
A parancs új rendszabályokat léptetett életbe a partizánok elleni hadműveletekkel kapcsolatban, s leszögezte, hogy a partizánok tevékenysége folytán az olasz hadszíntéren, különösen Közép-Olaszországban annyira súlyosbodott a helyzet, hogy komoly veszéllyel fenyegeti a harcoló csapatokat és közlekedési vonalaikat. „A partizánok elleni harcot minden rendelkezésünkre álló eszközzel és a legnagyobb kíméletlenséggel kell folytatni. Védelmembe fogok venni minden parancsnokot, aki a partizánok ellen alkalmazott módszerek megválasztásával és kíméletlenségével túlteszi magát a nálunk szokásos mérsékleten (sic). Ezzel kapcsolatban az a régi elv érvényes, hogy jobb, ha helytelenül választják meg a parancs végrehajtásának módszerét, mint ha elmulasztják vagy nem tudják végrehajtani.”
Ezután a parancs meghatározta, hogyan kell eljárni, valahányszor kézre kerítenek egy olyan polgári lakost, aki részt vett a partizánok hadműveleteiben. Mivel a „szokásos mérsékletet” az jelentette a németek szemében, hogy a polgári lakosság által megölt minden egyes német halálának megtorlásául tíz olaszt lőttek agyon, ez az új parancs valójában még ennél is vadabb terrorra szólította fel a parancsnokokat.
Kesselring körülbelül egyidejűleg ezzel a paranccsal az alábbi felhívást intézte az olaszokhoz:
„A német fegyveres erők főparancsnoka közli:
A német fegyveres erők eddig mindazt, amit a háború szükségszerűségei miatt tenniük kellett, korrektül, és a lakossággal szemben tanúsított legnagyobb kímélettel hajtották végre. Ez a baráti magatartás azonban a lakosság részéről fennálló feltétlen kölcsönösségtől függ. Amennyiben a partizánok ezideig elszigetelt és egyéni akciói a jövőben nagyobb méretűvé válnának, a német fegyveres erők főparancsnokának szükségképpen azonnal meg kellene változtatnia magatartását. Egy ilyen elhatározás következményeiért pedig magát a lakosságot terheli majd a felelősség.
A hátország és a közlekedési vonalak biztonságának fenntartására azonnal elrendelem:
Mindenki, akinek fegyverek és robbanóanyagok vannak tulajdonában, és ezt nem jelentette be a legközelebbi német parancsnokságnak,felkoncoltatik.
Mindenki, aki menedéket vagy támogatást nyújt partizánoknak, ruhaneművel, élelemmel vagy fegyverrel segíti őket,felkoncoltatik.
Mindenki, akiről kiderül, hogy bár ismeri a lázadók valamely csoportját vagy akár csak egyetlen lázadót is, és ezt nem jelentette a legközelebbi német parancsnokságnak,felkoncoltatik.
Mindenki, aki tájékoztatja az ellenséget vagy a partizánokat német parancsnokságok vagy katonai berendezések helyéről,felkoncoltatik.
Minden falu, amelyről bebizonyosodik, hogy partizánok tartózkodnak benne, vagy amelyben német vagy olasz katonák elleni támadásokat követtek el, vagy ahol katonai raktárak elleni szabotázscselekmény-kísérletek fordultak elő,porrá égettetik. Az ilyen falvak tizennyolc éven felüli férfilakosaifelkoncoltatnak, a nők és a gyermekek pedig munkatáborokba internáltatnak.
OLASZOK!
Hazátok boldog jövője és családjaitok sorsa a ti kezetekben van. A német fegyveres erők e parancs értelmében igazságosan, de könyörtelenül, és mindig az adott esetnek megfelelő szigorral fognak eljárni.”
E felhívásra hivatkozva egy 1944 július 1-én kelt, távíró útján továbbított újabb parancsban a következőket közölte a főparancsnok:
„Az olaszokhoz intézett felhívásomban bejelentettem, hogy szigorú intézkedéseket kell életbe léptetni a partizánokkal szemben. Ez a bejelentés nem maradhat üres fenyegetés … Valahányszor bebizonyosodik, hogy valahol jelentékeny létszámú partizáncsoport működik, az illető környék férfilakosságának egy részét le kell tartóztatni, és amennyiben bármilyen erőszakos cselekmény következik be, a letartóztatottakat agyon kell lőni … Ha valamely faluban lövéseket adnak le csapatainkra, a helységet fel kell égetni, és a főkolomposokat nyilvánosan fel kell akasztani. Kábelek vagy kerékabroncsok megrongálásáért a felelősség a közeli falvak lakosságát terheli.”
E gyilkolásra és gyújtogatásra való nyílt felhívás után a parancs kenetteljesen leszögezte, hogy tilos a fosztogatás, és hogy minden megtorló intézkedésnek keménynek, de igazságosnak kell lennie, „amint azt a német katona becsülete megköveteli”.
A német haderőt nem nagyon kellett biztatni arra, hogy tegye túl magát „a szokásos mérsékleten”. Még tíz nap sem telt el, és Covolo városkában már a következő kiáltvány volt kiragasztva mindenfelé a falakra.
„Covolo polgármestere tudatja:
A német fegyveres erők bármely — akár katonai, akár polgári — tagjának megsebesítése esetén, a tett elkövetésének helyén összeszedett ötven ember koncoltatik fel.
Bármely katona vagy polgári alkalmazott meggyilkolása esetén, ugyancsak a tett elkövetésének helyén összeszedett száz ember koncoltatik fel.
Több katona vagy polgári alkalmazott megölése vagy megsebesítése esetén A HELYSÉG VALAMENNYI FÉRFILAKOSA FELKONCOLTATIK, A HELYSÉGET FELGYÚJTJÁK, A NŐKET INTERNÁLJÁK, AZ ÁLLATÁLLOMÁNYT PEDIG AZONNAL ELKOBOZZÁK.”
A német csapatok késlekedés nélkül végrehajtották az ilyen parancsokat, és augusztus hónap folyamán egész sor megdöbbentő megtorló intézkedést hajtottak végre olaszokon.
Borgo Ticinóban egy reggel ismeretlen tettesek megsebesítettek négy német katonát. A német csapatok azonnal megtorló eszközökhöz nyúltak. Mindenekelőtt útakadályokat építettek a falu utcáin. Az egyik kocsmában teljes hévvel folyt a tekézés, amelyben több szomszéd falubeli és helyi lakos vett részt.
A németek körülvették a kocsmát, sok embert letartóztattak, és kiválasztottak közülük tizenhármat, csupa harminc éven aluli férfit, hogy agyonlőjék őket. Egy olasz tiszt megpróbált közbelépni, de csak két feketeinges szabadonbocsátását tudta kieszközölni, akik ugyancsak a kijelölt áldozatok között voltak. Ezután agyonlőtték a megtorlásul szedett foglyokat, közöttük egy fasisztát is, aki sebesülten tért vissza az orosz frontról, és csak azért látogatott el a faluba, hogy felkeresse menyasszonyát. Ezután felrobbantották és felgyújtották a falu házait.
Két nap múlva a bresciai német parancsnok a Feld-Gendarmerie* Tábori csendőrség.* egyik különítményét Bovegnóba küldte, mert azt gyanították, hogy a partizánok titkos összejövetelt tartanak ott a Hotel Brentanában. Amikor a különítmény a falu határába ért, lövéseket adtak le rá; három katona megsebesült.
A németek benyomultak a városka főterére, és megtorlásul válogatás nélkül rálőttek mindenkire, aki csak az útjukba akadt, holott a főtéren tartózkodó emberek semmiképpen sem lehettek felelősek a német csapatok ellen néhány perccel előbb lesből intézett támadásért. A lövöldözés során legalább hat ember halt meg, és többen megsebesültek. A halottak között volt a Nemzeti Köztársasági Gárdának egy tagja, továbbá Mussolini Köztársasági Pártjának egyik tagja is: mindketten németpártiak voltak.
Több házat felgyújtottak, köztük a helyi szövetkezeti bolt és a sütöde épületét is. A lakóházakban, üzletekben és szállodákban elkoboztak minden élelmiszert, és az éjszaka folyamán még nyolc olaszt lőttek agyon a német katonák, akik csak hajnaltájban távoztak a városkából. Utólag határozottan megállapítást nyert, hogy az áldozatok, kettő kivételével, egyszerű polgárok voltak, akik semmiféle kapcsolatban sem álltak a partizánmozgalommal.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!
(idézet: A Magyar Tanácsköztársaság – Liptai Ervin)
A Forradalmi Kormányzótanács határozatának értelmében, a Vörös Hadseregnek az északi fronton álló csapatainál fegyverszünetet rendeltek el. A csehszlovák hadsereg is beszüntette a harci tevékenységet.
Június 24-én, kora délután a Forradalmi Kormányzótanács ismét összeült, hogy az északi arcvonal további hadműveleteiről határozzon. Az a határozat született, hogy mivel az antant a Tiszántúl kiürítésére garanciákat nem adott, a fegyverszünet meghosszabbítását kérik. Az így rendelkezésre álló idő alatt fel akarták tölteni és újjárendezni a Vörös Hadsereg sorait, hogy a biztosítékok elmaradása esetén tovább tudja az offenzívát folytatni.
Ez a törekvés azonban kudarcot vallott.
Amikor Pogány József a Forradalmi Kormányzótanács ülése után a frontra visszatért, azt tapasztalta, hogy a csapatok harckészsége, a katonák hangulata sokkal jobb, mint amilyennek Böhm nyomasztó helyzetképe alapján gondolták. „… a frontot sokkal jobb állapotban találtam, mint ahogyan a jelentések alapján messziről elgondoltuk”206 – táviratozta Pogány Kunnak június 25-én. Megállapította, hogy a hadsereg harci szellemét elsősorban nem a fizikai fáradtság, az utánpótlás hiánya, hanem a proletárdiktatúra vezető szerveiben megmutatkozó ellentétekről szóló hírek, a frontra kiszivárgó defetizmus ássa alá.
Böhmék az ellenforradalomból sem tanultak eleget.
„Június 30-ig, a visszavonulási parancs kiadásáig, Böhm és társai agitációjukkal szisztematikusan dezorganizálták a hadsereget, és hadseregparancsokkal és rendeletekkel szándékosan a minimumra süllyesztették a harcképességet” – írja Landler a Vörös Hadsereg harcairól szóló cikkében.207
A proletárdiktatúra vezető szerveiben kiéleződött ellentétek a hatalom tekintélyét nagymértékben csökkentették a hivatásos tisztek előtt. Míg május 2-a után a proletariátus lendülete magával ragadta azokat is, akik a munkásosztály uralmát ellenérzésekkel fogadták, a mind nyíltabbá váló egyenetlenkedések hatására a tisztikar hangulata egyre ellenforradalmibbá vált.
A tisztikar proletárdiktatúra-ellenességének egyik külső megnyilvánulási formája a nacionalizmus volt. Júniusban és júliusban mind hangosabban követelték, hogy a hadseregben a vörös zászló helyett a piros-fehér-zöld nemzeti zászlót vezessék be.
Az olvasó számára talán furcsának tűnik, hogy ez a ma annyira természetesnek ható követelés a kommunisták többségének éles ellenállását váltotta ki. Ami azonban ma természetes és helyes, nem feltétlenül volt az 1919-ben. A Magyar Tanácsköztársaság a szocialista világforradalom hajtásaként jött létre. Létének, fennmaradásának legfőbb biztosítékát – a vezetők és a munkások egyaránt – a világforradalom továbbterjedésében, a környező országok proletariátusának szolidaritásában látták. A magyar proletár hadsereg vörös lobogói azt jelképezték, hogy ez a hadsereg harcait a proletár világforradalom egyik osztagaként, nem más népek leigázásáért, hanem a saját és a világ dolgozóinak felszabadulásáért vívja. Ez alatt a vörös zászló alatt érte el győzelmeit a magyar proletár osztályhadsereg az északi fronton, ez alatt küzdöttek a magyarokkal vállvetve az internacionalista ezredek katonái. A nemzeti zászló használata 1919-ben a környező országok dolgozói és katonái előtt azoknak a rágalmaknak hitelét erősítette volna, amelyek szerint a bolsevizmus Magyarországon csak a területi integritás megőrzéséért folyó harc leplezése.
E kérdés természetesen jóval bonyolultabb annál, hogy egy rövid kitérőben minden oldalát megnyugtatóan meg lehessen világítani. Kétségkívül voltak más tényezők is, amelyeket e probléma mélyreható elemzésénél figyelembe kell venni. Nem véletlen, hogy Landler, akinek a proletárdiktatúrához való hűségéhez, internacionalizmusához kétség nem férhet, maga is hajlott e téren valamilyen kompromisszumra. A döntő mindenesetre az, hogy a tisztek ilyen irányú követelése elsősorban nem a nemzeti érzelmek megnyilatkozása volt, hanem a hadsereg ellenforradalmi célú birtokbavételének egyik kezdeti lépése akart lenni. Ugyanazok követelték leghangosabban a nemzeti színek bevezetését, akik eljuttatták a Vörös Hadsereg haditerveit az ellenséghez, akik százféle módon szabotálták a hadsereg ellátását és vezetését, s mindent megtettek annak érdekében, hogy a hazáját védelmező Vörös Hadsereg vereséget szenvedjen. A június 24-én fellázadt monitorok nemzeti lobogó alatt futottak – az ellenséghez.
A nemzeti zászló bevezetésének jelszava a Vörös Hadsereg kulcspozícióiban szolgálatot teljesítő hivatásos tisztek politikai egységének megteremtését és a proletárokkal való szembeállítását szolgálta. A nemzeti zászló követelésével egyidejűleg a tisztikarban terjeszteni kezdték azt a jelszót is: nem harcolunk magyar testvéreink ellen. – Horthy Szegeden ekkor már szervezte a maga „nemzeti hadseregét”.
A viták oly élessé váltak, hogy június 23-án, a hadsereg-főparancsnokságon tartott értekezleten, a nemzeti színek használatával kapcsolatban nyíltan ellenforradalmi hangot megütő Békéssy hadosztályparancsnokot Münnich Ferenc, a 6. hadosztály politikai megbízottja – ha ebben meg nem akadályozzák – lelőtte volna.
A frontról és a hátországból a fegyverszünet elrendelését követően is számtalan távirat érkezett a Forradalmi Kormányzótanácshoz, a lapokhoz, amelyekben a dolgozók, katonák tiltakoztak az északon felszabadított területek elhagyása ellen.
Bár Kun Béla június 24-én és a következő napon is, táviratban kérte Clemenceaut, hogy a békekonferencia nyújtson garanciákat – amennyiben a magyar csapatok kiürítik az északon elfoglalt területeket, a román hadsereg is kiüríti a Tiszántúlt -, semmiféle választ nem kapott Párizsból. Pellé viszont ultimátumban követelte, hogy a Vörös Hadsereg június 30-án éjfélig vonuljon vissza az antant által meghatározott határokra. Június 28-án a pártvezetőség, 29-én pedig a Forradalmi Kormányzótanács határozatot hozott a visszavonulásra.
Június 30-án a Szövetséges Központi Intéző Bizottság ülésén Kun Béla elmondta, mi késztette a Kormányzótanácsot erre az elhatározásra. Kifejtette: a döntést nem a külpolitikai helyzet indokolja, hanem az ország belső dezorganizáltsága. „Nekem az a reményem, hogy ezzel a lépésünkkel meg fogjuk teremteni a lehetőségét annak, hogy itt belsőleg gazdasági organizációt és főleg közigazgatási organizációt teremtsünk, és megtisztítsuk az országot azoktól a szennyektől, amelyeket a termékenyítő iszap mellett a forradalomnak az árjai magukkal sodortak.”208 Kun azt a reményét fejezte ki, hogy a lélegzetvételi szünet lehetővé teszi az ellenforradalommal való leszámolást, a proletárdiktatúra intézkedéseinek következetes végigvitelét, a hadsereg sorainak újjárendezését, a súlyos gazdasági nehézségeken való felülkerekedést.
Az Intéző Bizottság ülésén felszólalt Szamuely is. Mély elkeseredéssel állapította meg: „a külpolitika támaszát, a hadsereget, sikerült belső aknamunkával meggyengíteni, megingatni, a lába alól a talajt kihúzni.”209 Rámutatott, hogy a Tanácsok Országos Gyűlésén született nagy elhatározásokból semmi sem valósult meg. A jelenlevő Rónainak, aki a tanácskongresszusig igazságügyi népbiztos volt, majd a belügyi népbiztos helyettese lett, s aki az ellenforradalmárok elleni fellépést „a tárgyi bizonyítékok hiánya” miatt akadályozta, a szemébe vágta: „… igen tisztelt Rónai elvtárs, tegnap láthatta a tárgyi bizonyítékait az ellenforradalomnak abban a 18 koporsóban. Ezek voltak a tárgyi bizonyítékai annak az ellenforradalomnak, amelynek ön majdnem minden eddigi vezérét szabadon bocsátotta! – amelynek ön minden vezérének megkegyelmezett.”
Kifejtette: a lélegzetvétel csak akkor lehet hasznos, ha a proletárdiktatúra vezetése a belső szervezettség megszilárdításában nem azt a politikát folytatja, amely a hadsereg szervezésében érvényesült. Bírálta a hadvezetőségnek a hivatásos tisztek ellenforradalmi aknamunkájával szemben tanúsított liberalizmusát. Felvetette, nem látja megnyugtatónak a parasztsággal szemben folytatott politikát. Szavait azzal fejezte be, hogy felszólította a Tanácsköztársaság vezetőit, vessenek számot önmagukkal, s aki a proletárdiktatúra megtartását kívánja, „legyen a forradalomnak elszánt, áldozatkész, mindenre kész katonája, ha pedig nem akarja, akkor ne is szóljon, nem szükséges, hogy bejelentse, menjen, a kapuk nyitva vannak, ha kelet felé nem is, de nyugat felé távozhatnak”.
Hogy Rónai mit válaszolt Szamuelynek, nem ismeretes, mert kérésére a gyorsírókat kiküldték a teremből. A tényeket azonban semmiféle magyarázkodással nem változtathatta meg.
Általános volt az a nézet, hogy az ország az antant által előírt határok között nem életképes. Varga Jenő azonban hozzászólásában annak a meggyőződésének adott kifejezést, hogy ha nehézségek lesznek is, a proletárdiktatúra a kisebb területen is meg tud élni.
Június 30-án a Vörös Hadsereg északi csapatai megkezdték visszavonulásukat.
A Forradalmi Kormányzótanács egy kiáltvánnyal fordult a katonákhoz, amelyben a visszavonulás szükségességét indokolta, és fegyelemre, kitartásra, harci elszántságuk megőrzésére hívta fel őket.
„A proletárhaza érdekei most pillanatnyilag nem azt parancsolják nektek, hogy előre menjetek, és diadalt halmozzatok. A proletárhaza most még nagyobb áldozatot követel tőletek, azt követeli, hogy hagyjátok el a diadalmas csatákban elfoglalt területek egy részét, és menjetek át egy más területre, amelyet jelenleg a román bojárok rabló csapatai tartanak megszállva.
… Az időt, ha nyugton hagynak a rablók, arra használjuk föl, hogy megszilárdítsuk a Tanácsköztársaság belsejében a dolgozók hatalmát, hogy kiépítsük a szocialista gazdasági szervezetet, megvalósítsuk célunkat, hogy csak az egyék, aki dolgozik, hogy megcsináljuk a munkásigazgatást, jó, olcsó és becsületes közigazgatást teremtsünk, és végleg megszabadítsuk a dolgozókat minden herétől, minden élősditől.”210
A Forradalmi Kormányzótanács drámai hangú felhívása nem tudta a vöröskatonák többségének mély elkeseredését eloszlatni.
„Hát ezért harcoltunk? Nem fájt volna, ha a cseh imperialista csapatok erősebbek lennének, és harccal kivernének bennünket, de vérrel szerzett földet csak úgy, vér nélkül odaadni, csak úgy lehetséges, hogy árulókkal vagyunk körülvéve. Ezt gondolta és mondta mindenki.”211
A Vörös Hadsereg visszavonulása általában rendben folyt le. Bár az ellenség – a megállapodásokat megszegve – néhány helyen megtámadta a visszavonuló csapatokat, nagyobb összecsapásokra nem került sor.
A visszavonulás után Stromfeld Aurél, akinek neve elválaszthatatlanul kapcsolódott a Vörös Hadsereg oly sok diadalához, lemondott beosztásáról.
Stromfeld sem vonhatta ki magát a hadseregben uralkodó hangulat hatása alól. A hátországból érkező kedvezőtlen hírek, az utánpótlás nehézségei, a politikai vezetésben megnyilvánult egyenetlenség elkedvetlenítették. Kétségkívül befolyást gyakorolt rá a tisztikarnak a politikai vezetéssel egyre kifejezettebbé váló szembefordulása is.
A döntő tényező Stromfeld elhatározásában azonban a visszavonulás elrendelése volt, amely után céltalannak látta a hadsereg megszilárdítása, az ország védelmének megszervezése érdekében tett erőfeszítéseit. „Az ultimátum elfogadása kapitulációt jelent … A győzelmesen előrenyomuló csapatok visszavonulása szétzüllésre vezet, amelynek folyománya az anarchia. Ha az ultimátumot nem fogadjuk el, akkor végtelenül nehéz napok elé kerülünk, ha a proletariátus átérzi történelmi hivatását, még a győzelem lehetősége is megvan, de ha le is győzik, csak időlegesen van legyűrve” – írta Stromfeld a Forradalmi Kormányzótanácsnak küldött levelében.212
Stromfeld távozása a vezérkar éléről, akkor még előre nem látható, katasztrofális következményeket vont maga után.
A visszavonulás után a Vörös Hadsereget átszervezték. Az V. hadtestet feloszlatták, Pogány és Craenenbrock ismét a II. hadtest vezetését vette át. Az I. hadtest a Duna és Tisza közének déli részén, a II. hadtest a Dunántúlon, a III. hadtest Miskolc-Tokaj-Sátoraljaújhely környékén csoportosult. A IV. hadtest csapatai továbbra is a fővárosban maradtak.
Az alakulatok nagy részében elkeseredettség, levertség uralkodott. „A katonák hangulatára az előnyomulás alatt visszafoglalt területek kiürítése, különös tekintettel arra, hogy nagy részük éppen a megszállott területekről való, nagyon deprimáló hatást gyakorolt, és katonai tulajdonságaikat is igen kedvezőtlenül befolyásolta” – jelentette július 5-én a 3. hadosztály parancsnoksága.213
A visszavonulás különösen nyomasztólag hatott a Vörös Hadsereg munkásezredeinek katonáira. Úgy érezték, erőfeszítéseik hiábavalóvá váltak.
Az északon elfoglalt területek kiürítése következtében a hadsereg vezérkarában és a csapatoknál beosztott tisztek hangulatában fordulat következett be. Többségüket jóformán az az egyetlen kapcsolat fűzte a Vörös Hadsereghez, hogy annak soraiban nacionalista célkitűzéseiket, a megszállott területek elfoglalását kívánták érvényesíteni. Ez a kapocs június 30-a után megszakadt, és ettől kezdve a tisztikar nagyobb része legfőbb célkitűzésének a proletárdiktatúra megbuktatását, az ellenforradalom uralomra juttatását tartotta.
Július elején a Forradalmi Kormányzótanács megvitatta: mi történjék a Vörös Hadseregnek az északi fronton felszabadult alakulataival. Egyesek, akik abban reménykedtek, hogy egy hosszabb békés időszak következik be, a munkásalakulatok zömének leszerelését javasolták. A Kormányzótanács tagjainak többsége azt tartotta, hogy a munkászászlóaljak leszerelése jóvátehetetlen hiba lenne, mert a hadsereget legöntudatosabb elemeitől fosztotta volna meg, olyan helyzetben, amikor az ellenforradalmárok fokozott aktivitást fejtettek ki. Végül, Landler javaslata alapján, a Forradalmi Kormányzótanács július 4-én úgy döntött, hogy a munkászászlóaljakat kiegészítésük után a Dunántúlra irányítják, és ott élelmiszer-rekvirálás céljaira használják fel.
A visszavonulás után érezhetően tovább csökkent a proletárdiktatúra tömegbázisa, mindenekelőtt a polgári és kispolgári rétegek között. Az a hatás, amelyet a májusi és júniusi sikeres harcok e tömegekre gyakoroltak, visszájára fordult. Amíg a hadsereg sikereket ért el, a hátország könnyebben vette tudomásul, hogy sok mindenről le kell mondania. Most minden áldozat hiábavalónak tűnt.
A hadsereg és a hátország hangulata még rosszabbá vált, amikor kiderült, hogy a román bojárok kormánya megtagadta a Tiszántúl kiürítését.
A svájci hírügynökség már június 29-én közölte a román sajtóiroda jelentését arról, hogy a román minisztertanács megtagadja a békekonferencia határozatának végrehajtását. „Románia nem vonhatja vissza csapatait addig, amíg nincsen garanciája arra nézve, hogy Magyarországon olyan kormányzat lesz, amely a haza bizalmát élvezi és a vállalt kötelezettségeket teljesíti.”214
Beigazolódott, amitől oly sokan tartottak: az imperialisták ígéreteik teljesítésére kezdettől fogva nem gondoltak komolyan.
A későbbiek folyamán Kun Béla is elismerte, hogy azoknak volt igaza, akik őt óvták az antant követeléseinek garanciák nélkül való teljesítésétől:
„Igaza volt … Tibornak velem szemben abban, hogy garanciákat kellett volna követelni az antanttól, és hogy helytelen volt rögtöni tárgyalások megkezdése nélkül, nemcsak a hadműveleteket megszüntetni, hanem még vissza is vonni csapatainkat.”215
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!
(idézet: A Magyar Tanácsköztársaság – Liptai Ervin)
A június 24-ét megelőző napokban Budapesten szinte már a robbanásig feszült volt a hangulat. Az ellenforradalmárok egyre bátrabban és nyíltabban léptek fel. Igen erőteljes tevékenységet fejtett ki az egyházi reakció. Mint annyiszor, a reakció most is az antiszemitizmus mételyével, a felekezeti gyűlölködés felkorbácsolásával akarta ellenforradalmi, népellenes céljai szolgálatába állítani a dolgozók öntudatlan elemeit.
Június 23-án a fővárosban több mint 50 népgyűlést rendeztek, hogy a dolgozókat a politikai helyzetről, az élelmezés és az áruellátás nehézségeinek okairól, az ellenforradalom mesterkedéseiről tájékoztassák. A gyűléseken a dolgozók egyhangúlag elfogadták azt a határozatot, amely többek között kimondotta:
„… a gyűlés elhatározza, hogy mindennemű felekezeti és ellenforradalmi agitáció ellen a legélesebb harcot kell indítani. Fölhívja a gyűlés az összes munkásokat, hogy közösítsenek ki maguk közül minden olyan egyént, aki visszavonást vagy elégedetlenséget akar szítani, avagy felekezeti gyűlölséget akar kelteni a dolgozó munkásosztály között. Fölhívja a gyűlés a Kormányzótanácsot, hogy mindennemű ellenforradalmi és felekezeti izgatás ellen a proletárdiktatúrát erős kézzel alkalmazza.”194
A Tanácskormány igyekezett felkészülni a fenyegető eseményekre.
A Forradalmi Kormányzótanács 23-án a budapesti fegyveres erők parancsnokát: Haubrichot statáriális joggal ruházta fel. Június 24-én az újságok közölték Haubrich rendeletét, amelyben minden gyülekezést és felvonulást betiltott.
24-én délután összeült a Budapesti Központi Munkás- és Katonatanács. Napirendjén egyetlen kérdés szerepelt: harc az ellenforradalom ellen.
Még be sem tudta fejezni beszédét az első érdemi hozzászóló, amikor a munkástanács jobb- és baloldala már viharosan összecsapott. A jobboldal, amelynek hangadója Göndör Ferenc volt, láthatóan botrányt akart kavarni azzal a céllal, hogy a kommunistákat a tanácsban lehetetlenné tegye. A terem levegője szinte izzóvá vált. A hangos kiabálás, veszekedés a tetőpontján állt, amikor a terem ajtajában megjelent Szamuely Tibor testvére, Szamuely György, és a hatalmas lármát túlharsogva kiáltotta: „Elvtársak! Amíg önök itt beszélnek, a dunai flottilla vörös-fehér-zöld zászlók alatt felvonult, és most már talán a Hungáriát is elfoglalta.”195
A június 24-i lázadást az ellenforradalmárok hosszú idő óta, módszeresen készítették elő. Vezetői Haubrich közvetlen környezetéből kerültek ki. Az ellenforradalom katonai vezérkarának egyik tagja: Honig Vilmos, a budapesti vasashadosztály parancsnoka volt. Az összeesküvőkhöz tartozott Lajtos százados, Haubrich vezérkari főnöke is.
Hönig a háború alatt Haubrich parancsnoka volt, így került – Haubrich jóvoltából – a fegyveres karhatalom egyik legfontosabb egységének élére. Haubrichnak nem lehettek kétségei Hönig politikai álláspontjáról. A hadosztályparancsnok nem írta alá „a vöröskatona kötelezőjét”, sőt, ezt parancsban tiltotta meg valamennyi alárendelt tisztjének. Bár a politikai biztosok többször feljelentették Haubrichnak ellenforradalmi magatartása miatt, az mindig a politikai biztosokat vonta felelősségre, és hagyta, hogy Hönig tovább folytassa áruló tevékenységét.
Május 24-e körül báró Perényi Zsigmond elnökletével összeültek az ellenforradalmárok: a keresztényszocialisták, ébredő magyarok és más ellenforradalmi szervek képviselői, hogy megtárgyalják a lázadás konkrét programját. Kiderült azonban, hogy néhány száz embernél többet nem tudnak mozgósítani a fegyveres felkelésre.
Az ellenforradalmárok abban reménykedtek, hogy a kommunisták és a szociáldemokraták közötti nyílt szakítás kedvező előfeltételeket fog teremteni akciójuk számára. Június elején közvetlenül kapcsolatba léptek a szakszervezeti jobboldal két vezetőjével: Vanczák Jánossal és Miákits Ferenccel. Ezek arról tájékoztatták az összeesküvőket, hogy véleményük szerint „a helyzet a munkásokkal még nem elég érett az ellenforradalomra”.196
Már maga az a puszta tény, hogy a munkásság hivatásos vezetői hajlandók voltak tárgyalni a proletárdiktatúra fegyveres megdöntésére kész ellenforradalmárokkal, nagy hatással volt a lázadók elhatározására.
„Az a tény, hogy Vanczákék tárgyaltak kiküldötteinkkel, nem titkolták, hogy a munkásság között a forrongás tényleg fennáll, azt az elhatározást érlelte bennem, hogy 12-étől feltétlenül a legszigorúbb készültségben résen állok, hogy kedvezőbb körülmények beállta esetén, esetleg csak az eddig rendelkezésre állott erőkkel is, kirobbantsam az akciót … Ennek alapfeltételéül a munkásság között remélt egyenetlenség kiélesedését láttam” – írta Hönig az ellenforradalmi katonai bíróság számára készített vallomásában.197
Június 10-e után olyan események történtek, amelyek Höniget tervének végrehajtásától visszarettentették. Június 11-én letartóztatták báró Perényit és több társát. A Belügyi Népbiztosság Politikai Osztálya Höniget is kihallgatta, őt azonban Haubrich erélyes közbelépése megmentette a letartóztatástól. A pártkongresszuson – az ellenforradalmárok reményei ellenére – nem történt meg a szakadás a kommunisták és a szociáldemokraták között.
Mivel Hönig megtorpant, az ellenforradalom előkészítését egy Lemberkovics nevezetű százados vette kezébe.
Lemberkovics a siker érdekében felvette a kapcsolatot a budapesti angol misszióval is. „Az itt időző angol misszió vezetője, Commander F. W. Freeman útján dr. Fényes Dezső múzeumi őr jelentette be az ellenforradalom tervét az antantnak, és neki az ellenforradalom szervezőjét és vezetőjét, néhai Lemberkovics Jenő századost bemutatta … Lemberkovics Jenő százados és dr. Fényes Dezső az érintkezést Freeman parancsnokkal állandóan fenntartották” – írja könyvében Dietz, akit a Tanácsköztársaság belügyi szervei még a júniusi budapesti ellenforradalmi lázadás kirobbanása előtt letartóztattak.198
Az ellenforradalmárok úgy tervezték, hogy kezdetben vidéken robbantanak ki lázadásokat, s miután a fővárosi karhatalmi erők odautaznak, Budapesten is megkezdik a fegyveres felkelést.
„A koncepció az volt, hogy a falvak felkelése le fogja kötni a vidéken levő vöröskatonákat, sőt esetleg a fővárosból is el fog vonni katonai erőket, a fővárosban maradó csekély erőket pedig le fogják verni az ellenforradalmárok” – írja Bizony László könyvében.199
Az ellenforradalmárok terveinek megfelelően június 19-én Kalocsán ellenforradalmi felkelés kezdődött. Két százados és két főhadnagy vezetésével a helybeli zsírosparasztok egy fegyveres osztaga megtámadta a kisszámú kalocsai vörösőrséget, és lefegyverezte azt. Letartóztatták a helyi munkástanács tagjait, a pártszervezet elnökét és jegyzőjét bestiálisán meggyilkolták. Ezután Kalocsáról kiindulva, rajtaütöttek a szomszédos községeken, a maroknyi vörösőrcsoportokat lefegyverezték, és hamarosan a járás nagy részét hatalmukba kerítették. Ellenforradalom robbant ki a Duna jobb partján, Szekszárd, Tolna, Paks, Dunaföldvár körzetében, valamint Aszód és Pécel környékén is.
Az ellenforradalmárok azon reményei, hogy a vidéki lázadások kirobbantásával tartósan le tudják kötni a fővárosi és vidéki karhatalmi alakulatokat, meghiúsultak. Szamuely Tibor vezetésével június 21-én megkezdődött a lázadó bandák felgöngyölítése. Bár az ellenforradalmárok Dunapataj előtt két ágyúval és öt gépfegyverrel szívós ellenállást fejtettek ki, a vörösőrök ötórás harcban megfutamodásra kényszerítették őket. A felkelők Kalocsára menekültek, ahonnan a demarkációs vonalon álló jugoszláv csapatok parancsnokságához fordultak, és bőrük megmentése érdekében Kalocsa megszállására kérték fel azt. Miután elutasító választ kaptak, átmenekültek a demarkációs vonalon.
Rövid idő alatt sikerült felszámolni a Tolna megyei, valamint az aszódi és péceli ellenforradalmi megmozdulásokat is.
Az események bebizonyították, hogy a lázadóknak nem sikerült maguk mellé állítani a dolgozó parasztság tömegeit. Gyors leverésüket ez tette lehetővé.
A június 24-i ellenforradalmi akció katonai bázisát a dunai hajóraj, a Ludovika Akadémia és az Engelsről elnevezett tüzérlaktanya képezte. A tervek szerint az akció kezdetét az Engels-laktanyából a városra leadott ágyúlövéseknek kellett jelezni. A dunai hajórajnak a folyón felvonulva kellett tűz alá venni a szovjetházat és támogatni a városban tevékenykedő ellenforradalmi csoportokat. A Ludovika Akadémia feladata a telefonközpont, valamint a főváros néhány más, harcászatilag fontos pontjának megszállása volt.
A dunai hajóraj tisztikara még a császári és királyi hadseregben is kiváltságos, arisztokratikus klikk volt, amely mélységesen gyűlölte a proletárdiktatúrát. Az ellenforradalmi összeesküvésben kezükre játszott Ankner József, az óbudai katonai kikötő jobboldali szociáldemokrata politikai megbízottja. Ankner, akinek szoros kapcsolatai voltak a szakszervezeti vezetők egy részével, azt a meggyőződést keltette a tisztekben, hogy ellenforradalmi fegyveres puccs esetén számíthatnak a budapesti munkásvezérek egy részének támogatására. Nem alaptalanul állította – ez Haubrich, Vanczák, Miákits és a többiek szerepének ismeretében nyilvánvaló. Ankner június 23-ára Esztergomba összehívta a monitorok politikai megbízottait, és tájékoztatta őket arról a tervről, amely a Forradalmi Kormányzótanács lemondatására és helyébe egy „nemzeti szociáldemokrata” kormány uralomra juttatására irányult. Bár az értekezlet nem foglalt állást a terv mellett, az a tény, hogy a jelenlevők közül senki sem mozgósította a Vörös Őrség és a hadsereg megfelelő erőit az összeesküvés felszámolására, bizonyítja, mennyire ingatag volt a politikai megbízottak egy része.
A Ludovika Akadémián tanuló tisztiiskolások a proletárdiktatúra által megdöntött rendszer kizsákmányoló osztályainak gyermekei voltak. A tanácskormány – bízva abban, hogy ezek a fiatal emberek átnevelhetők – lehetőséget adott nekik korábban megkezdett katonai tanulmányaik folytatására. A Ludovika Akadémia tisztjei azonban a proletárdiktatúra elleni gyűlöletet táplálták bennük, amelyet származásuk, szüleik befolyása csak erősített.
Az Engels-laktanya Hönig alárendeltségébe tartozott. Itt őrizték az ellenforradalmárok titkos fegyverkészleteit, itt csoportosította Hönig megbízható tisztjeinek egy részét.
Június 24-én reggel Lemberkovics közölte Lajtossal: délutánra előkészítették az ellenforradalom kirobbantását. Azt a feladatot adta neki, bírja rá Haubrichot, hogy az alárendelt fegyveres erőkkel álljon az akció mellé.
Délután Lajtos tájékoztatta Haubrichot: tüntetés készül a kormány ellen. Emlékezetébe idézte azt az ígéretét, hogy ha ellenforradalmi megmozdulásra kerül sor, a munkásalakulatok élén támogatja azt. Az információt Haubrich nem vette komolyan – utólag legalábbis ezt állította Lajtos százados. Sokkal valószínűbbnek látszik az a feltevés, hogy Haubrich nem akarta egy kockázatos kaland mellett elkötelezni magát mindaddig, amíg az akció sikerére komoly biztosítékokat nem látott. Az a tény, hogy a Tanácsköztársaság népbiztosa nem utasította el az ellenforradalmi akcióban való részvételre szóló felhívást, nem tartóztatta le Lajtost, és a készülő lázadás elfojtására semmilyen intézkedést nem tett, joggal keltette a vezérkari főnökben azt az érzést: Haubrich benne van a dologban. Ezért, amikor délután 4 órakor megcsendült asztalán a telefon, és elhangzott a kérdés: „Mehet-e az autó Vörösvárra?” – Lajtos igennel felelt.
Ekkor dördültek meg az Engels-laktanya ágyúi.
A laktanya tisztjei még a délelőtt folyamán előkészítették a legénységet a várható eseményekre. „Fiúk, ma valamit fogunk csinálni! Haubrich elvtárs vezetésével mi meg fogjuk mutatni, hogy mi az igazi diktatúra, mi az igazi kommunizmus.”200
Az ágyúlövésekkel egyidőben három monitor kifutott a Dunára. Újpesthez érve lőni kezdték a Clarisseumot, amelyben a Tanácsköztársaság alatt egy karhatalmi alakulat helyezkedett el. Az újpesti Mauthner Bőrgyár gyárőrsége csatlakozott az ellenforradalomhoz, a gyárra kitűzte a nemzetiszínű zászlót, és nemzetiszínű kokárdákkal feldíszítve kivonult a Váci útra. A monitorok tovább haladva lehajóztak a déli összekötő vasúti hídig, majd visszafordultak és a Lánchíd magasságánál lelassítva, lövéseket adtak le a szovjetházra. Ezután két monitor a Dunán felfelé haladt tovább, a harmadik pedig Csepel irányába fordult.
A Ludovika Akadémia egy különítménye megszállta a József telefonközpontot. Lezárták az akadémiához vezető utakat, s minden közeledő személyre tüzet nyitottak.
Röviddel az első ágyúlövések után Haubrichnál, a IV. hadtest parancsnokságán megjelent Kun Béla, Szántó Béla, valamint Jancsik Ferenc, a Vörös Őrség kommunista parancsnoka. Kezükbe vették az ellenforradalom leverésének irányítását. Ebben a helyzetben Haubrich arra kényszerült, hogy legalábbis látszólag, megfelelő intézkedéseket tegyen a lázadók ellen.
A kommunista vezetők elrendelték a budapesti munkászászlóaljak riadóztatását, készenlétbe helyezését. Szántó Bélát megbízták a monitorok elleni harc irányításával. Haubrichot a Józsefvárosi telefonközpont visszafoglalásával bízták meg.
A IV. hadtest parancsnokságáról Kun Béla Gödöllőre utazott, hogy tájékozódjék a hadsereg-főparancsnokság hangulatáról, szándékairól. Este, Budapestre visszatérve, beszámolt Szántóéknak: „Nem jó benyomást keltett bennem az ottani helyzet. Közvetlen veszély nincs ugyan, de Böhm Vilmos, a tisztek és a tábori vörösőrök magatartása nem kifogástalan. Elhatároztuk, hogy Gödöllőre vezényelünk egy vasmunkászászlóaljat, a hadsereg-főparancsnokság biztosítására” – írja visszaemlékezéseiben Szántó Béla.201 Kun észrevételei minden tekintetben helyesek voltak. Az ellenforradalom szervezői a Vörös Hadsereg vezérkarával is kiépítették kapcsolataikat, és ott több befolyásos ember támogatásáról biztosította őket. „A vezérkar egyik tagja, Domaniczky Ödön százados, kivel úgy Budapesten, mint Gödöllőn előzetes tárgyalásokat folytattam, a vezérkar megbízásából kijelentette, hogy a gödöllői vezérkar a legnagyobb készséggel hajlandó támogatni egy jól szervezett ellenforradalmat: megbízható csapatok összevonásával, Budapest ellen való küldésével, ellenkező értelmű parancsok kiadása útján zavar okozásával …” – számol be Dietz erről a kapcsolatról.202
Az ellenforradalom kirobbantói abban reménykedtek, hogy a lázadás megkezdése után a budapesti helyőrségnek legalább egy része melléjük áll, a budapesti polgárság pedig nagy számban csatlakozik hozzájuk.
Számításaik azonban mindjárt az események kezdetén téveseknek bizonyultak.
Budapest dolgozó tömegei nem csatlakoztak az ellenforradalmárokhoz, hanem szembefordultak velük. Nem csupán a munkások ítélték el a lázadókat, hanem a kispolgári, polgári rétegek is távol tartották magukat tőlük. Hönigék arra számítottak, hogy több ezer ember fog náluk fegyverért jelentkezni. Ezzel szemben június 24-én mindössze körülbelül 200 ellenforradalmár gyűlt össze, ezeknek is több mint egyharmada a k. u. k. hadsereg hivatásos tisztje volt.
A tömegek támogatása nélkül maradt ellenforradalmárokon a budapesti karhatalmi alakulatok – a IV. hadtest parancsnokságán folyó szabotázs ellenére – könnyűszerrel felülkerekedtek.
Az Engels-laktanya legénysége kezdetben azt hitte, hogy a leadott lövések vaktöltésekkel történtek. Hamarosan rájöttek azonban, hogy tisztjeik ellenforradalmi célokkal félrevezették őket. A katonák letartóztatták a tiszteket, és bekísérték őket a Vörös Őrségre.
Az újpesti katonák és munkások rövid idő alatt leszerelték a Mauthner-bőrgyári ellenforradalmi bandát is. Először egy háromtagú küldöttség – közöttük Illés Béla – ment be a gyárba, hogy a lázadókat a fegyverletételre rábírja. Ezeket azonban letartóztatták. A hamarosan felvonult munkászászlóalj géppuskával kezdte lőni a gyár kapuját. Az ellenforradalmárok erre foglyaikat a kapuhoz állították, hogy a további tüzelést megakadályozzák. A karhatalmisták abbahagyták a tüzelést. Miután a gyáriak ismét kinyitották a kaput, egy fegyvertelen vöröskatona az ellenforradalmárok vezetőivel tárgyalásba kezdett. A vezetők lekötöttségét kihasználva, az egyik újpesti kommunista bement a gyár kapuján, és a lázadó gyárőrségnek odakiáltotta, hogy megérkezett egy terrorzászlóalj, amely ágyúkkal és gépfegyverekkel azonnal megkezdi a gyár ostromot, ha magukat meg nem adják. A megrettent gyárőrség letette a fegyvert, és ezzel a budapesti lázadás egyik gócpontját fel is számolták.
Nagyobb harcot és több véráldozatot követelt a ludovikások leszerelése.
Mint említettük, Haubrich kapta azt a parancsot, hogy a Ludovika Akadémia felkelői ellen folyó harcot irányítsa. Ő azonban ennek érdekében gyakorlatilag semmit sem tett. Amikor az éjszaka folyamán Szántó Béla a József-központhoz ment, meglepetéssel tapasztalta, hogy az ott védelemre berendezkedett ludovikások felszámolásával megbízott egységnek egyetlen sebesültje sincsen. Ez azt bizonyította, hogy komoly kísérlet a telefonközpont elfoglalására nem történt.
A ludovikások, a Mauthner-gyáriakhoz hasonlóan, a telefonközpontban elfogott kommunistákat megkötözve a kapuba állították, hogy az ostromlók első lövései azokat érjék.
A Ludovika Akadémiát és környékét megszállva tartó lázadók ellen az este és az éjszaka folyamán hosszú időn keresztül szintén nem folyt komoly harc.
„A parancs értelmében tüzelnünk nem volt szabad, ezzel szemben a Ludovikában levő ellenforradalmi banda nem volt tétlen, hanem lövöldöztek bennünket. Elvtársaim nyugtalankodtak, izgultak az érthetetlen parancs miatt, és így a parancs ellenére, részünkről is elhangzott egynéhány lövés” – írta visszaemlékezésében a 41. vörös vasasezred volt politikai megbízottja.203
Az egyik osztag tisztje annyira nyilvánvalóan szabotálta a ludovikások ellen folyó támadást, hogy katonái kénytelenek voltak őt a helyszínen lelőni.
A hadtestparancsnokság, valamint a tisztek szabotázsa miatt, csak a hajnali órákban öltött határozottabb formát a ludovikások elleni támadás. Rövid harc után a ludovikások ellenállása megtört, és amikor – népbiztos társainak nyomására – Haubrich telefonon utasítást adott a ludovikások parancsnokának a fegyverletételre, az akadémia épületében és a József-központban egyaránt megadták magukat.
Bár az akadémia épületébe benyomult karhatalmistákat mélységesen felháborította az egyik orvul meggyilkolt politikai megbízott holttestének látványa, a ludovikás lázadó fiataloknak a hajuk szála sem görbült meg.
25-én reggel már csak a monitorok fedélzetének néhány tucat négyzetméterét mondhatták magukénak az ellenforradalmárok. Helyzetük teljesen reménytelen volt, hiszen sem élelmet, sem fűtőanyagot nem tudtak szerezni. Szerdán délelőtt 11 óra körül az előző nap észak felé elvonult két monitor – amelyhez a flottilla újabb egységei csatlakoztak – visszatért, és a szovjetház előtt megállt. Minden oldalról, még a budai part mentén horgonyzó hajókról is, géppuskatűz fogadta őket. Megszólaltak a vöröstüzérségnek a Gellérthegyen elhelyezett ágyúi is. A monitorok parancsnokai – látva reményeik teljes kudarcát – déli irányban elhagyták a főváros területét, hogy Jugoszláviába meneküljenek.
Ebben az időben Paksnál állomásozott a dunai hajóraj két őrnaszádja: a „Viza” és a „Compó”. A határ felé vonuló ellenforradalmárok e két őrnaszád legénységét is csatlakozásra szólították fel. Ezek azonban a felszólításnak nem tettek eleget. A két őrnaszád vörösmatrózainak magatartásától felbátorodva, az egyik hajó: a „Munka” nevű felfegyverzett gőzös legénysége, letartóztatta tisztjeit, s a monitorokra tüzet nyitva, kivált azok sorából. A „Munka” ágyújának egyik lövedéke telibe találta a vezérmonitor páncéltornyát, megölte vagy megsebesítette a lázadó parancsnokok egy részét. Egyenlőtlen küzdelem kezdődött, s a „Munká”-t, amelynek árbocán már ismét vörös lobogó lengett, a monitorok ágyúinak tüze elsüllyesztette. A „Munka” legénysége súlyos veszteségeket szenvedett, de megmentette a vörösmatrózok becsületét.
A június 24-i ellenforradalmi lázadás nyilvánvalóvá tette annak a hazug álhumanizmusnak a veszélyességét, amellyel a vezetésben levő jobboldali elemek módszeresen gyengítették a proletárdiktatúrának az ellenforradalmárok féken tartására irányuló törekvéseit. Június 25-én és az azt követő napokban a dolgozók számtalan fórumon: üzemek gyűlésein, direktóriumok ülésein, katonai összejöveteleken bélyegezték meg az ellenforradalmárokkal szemben megnyilvánuló liberalizmust, és követelték a proletárdiktatúra védelmét szolgáló határozott intézkedéseket.
Egy időre mintha még a szociáldemokrata jobboldal is rádöbbent volna arra, hogy politikája milyen súlyos veszélyeket rejtett magában.
„Ennek az ellenforradalmi kísérletnek, amelyet itt a fővárosban tapasztalhattunk, minden szennyes hulláma, amely felmerült, azt mutatja, hogy a proletariátusnak minden percben készen kell lennie arra, hogy a maga történelmi hivatását és feladatát teljesítse. Ez a tegnapi ellenforradalmi kísérlet alkalmas volt, nem arra, amire az ellenforradalmat szítók számítottak, hogy pánikot, zavart teremtsen a munkásság soraiban, de ellenkezőleg, arra, hogy még egységesebbé, még hatalmasabbá, még erősebbé kovácsolódjanak a proletárság sorai” – mondotta Garbai a Központi Intéző Bizottság június 25-i ülésén.204
Ezt a gyűlést teljes egészében az ellenforradalommal szembeni harcnak szentelték. Elsőnek Kun Béla szólalt fel, aki rámutatott, milyen súlyosan tévedtek azok, akik abban reménykedtek, hogy a burzsoázia beletörődött a proletárdiktatúrába. A továbbiakban így folytatta: „Ha igaz is, hogy az ellenforradalmi kísérlet szilárdabbá tette a proletariátust, és alkalmat adott annak ereje megmutatására, mégis, szomorúan be kell vallani, hogy a diktatúra eddigi kezelése hibás a fájdalmas esemény előidézésében. Soha egyikünk sem hirdette, hogy ok nélkül ontsunk vért, és kéjelegve gázoljunk vérben, de tudnunk kell, hogy a burzsoázia nem fog beletörődni abba, hogy ebben az országban a proletariátus legyen az úr, és a kapitalizmus romjain felépítse a maga uralmát.”205
Kun javasolta: az Intéző Bizottság hozzon határozatot, amelyben kimondja, hogy „a proletariátus diktatúráját a legteljesebb mértékben és a legkönyörtelenebb eszközzel” kell alkalmazni.
Ezen az értekezleten egyetlen felszólaló sem hangoztatott jobboldali opportunista nézeteket. Azok, akik az előbbiek során magatartásukkal oly nagy mértékben elősegítették az ellenforradalom munkáját, most vagy hallgattak, vagy meg sem jelentek az ülésen. A hozzászólók valamennyien egyetértettek Kun határozati javaslatával, amelyet az ülés egyhangúlag el is fogadott.
Bár a jobboldal és a melléjük szegődött centristák az ellenforradalmat követő napokban általában visszahúzódtak, ez nem akadályozta meg őket abban, hogy az ellenforradalomban vétkes személyek megérdemelt büntetését lehetetlenné tegyék.
A budapesti rögtönítélő bíróság a június 24-i ellenforradalom vezetői közül 11 vádlottat ítélt halálra, 66-ot pedig rövidebb-hosszabb fegyházbüntetésre. Ezek közül 16-nál az ítélet végrehajtását felfüggesztették, s csak abban az esetben zárták volna be őket, ha újabb ellenforradalmi cselekményekben vettek volna részt. A Ludovika Akadémia növendékeit nevelőmunkára ítélték. Az Igazságügyi Népbiztosság, amelyet a jobboldali szociáldemokrata Ágoston Péter vezetett, megakadályozta a halálos ítéletek végrehajtását.
Hosszú időn keresztül elhúzta az ügyet, majd július 10-én a Forradalmi Kormányzótanáccsal olyan rendeletet adatott ki, amely lehetetlenné tette az ítélet végrehajtását. E rendelet kimondotta: ha a rögtönítélő bíróság által kimondott halálos ítéletet 48 órán belül nem hajtják végre, azt életfogytiglani fegyházra kell változtatni.
Lajtos századosnak Haubrich Bécsbe adott menlevelet, Höniget pedig Haubrich kérésére Julier Gödöllőre rendelte, majd vidékre szabadságra küldte.
Haubrich maradt a helyén. Bár Korvin Ottó két feljegyzésében is jelentette, hogy súlyos tények szólnak az ellenforradalomban való bűnrészessége mellett, a Forradalmi Kormányzótanácsban uralkodó erőviszonyok között ezek nem voltak elegendőek eltávolításához.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 
Április 11-e a náci koncentrációs táborok foglyai felszabadításának nemzetközi napja.
(@MID_RF) 