A Tanácsköztársaság
(idézet: A Magyar Tanácsköztársaság – Liptai Ervin)
Azok az imperialista támadás előkészítéséről szóló értesülések, amelyek a Forradalmi Kormányzótanács tagjait – egyebek között – a tiszántúli offenzíva terveinek jóváhagyására késztették, nem voltak alaptalanok.
Már említést tettünk arról, hogy Clemenceau, a Magyar Tanácsköztársasághoz június 7-én intézett első jegyzékkel egyidejűleg, intézkedett a Tanácsköztársaság elleni koncentrált támadás előkészítéséről. Foch és Franchet D’Esperey az utasításnak megfelelően el is készítették a támadás terveit. Ezek azonban oly nagy erők felhasználását igényelték volna, hogy megvalósításuk lehetetlen volt. Amint Clemenceau a békekonferencia egyik ülésén elmondotta, a tábornokok terve „sokkal becsvágyóbb volt, mint Napóleon haditerve Moszkva elfoglalására”.226
Clemenceauék egy pillanatra sem gondoltak arra komolyan, hogy a magyar tanácskormánnyal békét kötnek. A Vörös Hadsereg visszavonulása után tovább folytatták az újabb offenzíva előkészítését Magyarország ellen. Amikor Kun Béla Clemenceautól jegyzékben követelte ígéretének teljesítését, azt válaszolták, hogy az antant nem tárgyalhat a tanácskormánnyal, mivel az megszegte a békeszerződést.
Július 11-én a győztes nagyhatalmak vezetői ismét napirendre tűzték a magyar kérdést. Az ülésen Foch marsall ismertette a Magyar Tanácsköztársaság elleni támadás sikerének előfeltételeit.
„A hadjárat sikerének első kelléke kétségkívül az egységes parancsnokság. Számításba kell venni továbbá a hadműveletek valószínű időtartamát is. Nem látszik valószínűnek, hogy a kívánt befejezést egy gyors csapással el lehet érni. Ha ez a helyzet, a … csapatoknak utánpótlásra van szükségük. Ehhez nyilvánvalóan a szomszédos államok támogatását kell keresni. Mielőtt a tervet elkészítenénk, tisztában kell lenni azzal, hogy mit tennének ezek az államok, milyen mértékben működnének közre, és készek volnának-e arra, hogy egységes parancsnokság alatt működjenek. Az óhajtott eredmény: 1. a magyar hadsereg leverése; 2. Budapest elfoglalása. Az első nehéz azokkal az erőkkel, amelyek helyben rendelkezésre állanak. A második még nehezebb, mert Budapest a magyar Alföld központi erődje.”227 A békekonferencia vezetői megbízták Foch marsallt: vegye fel az érintkezést a román és a csehszlovák kormánnyal, tudja meg, milyen erőket tudnának az egyesített támadás céljaira felajánlani.
Július 15-én Masaryk rövid táviratban közölte Foch-sal: „Haderőnk az ön rendelkezésére áll.”228
A román hadsereg vezérkari főnöke július 17-én üzente, hogy „Románia a legszélesebb lehetőségeket nyújtja”.229 Presan közölte azt is, hogy szükség esetén a Dnyeszter mentéről is elvonhatnak egy-két hadosztályt.
Július 17-én Foch a békekonferencia elé terjesztette a Tanácsköztársaság elleni intervenciós támadás tervét. Közölte: a csehszlovák, román és szerb kormány egyaránt hajlandónak mutatkozott az akcióban való részvételre. Az általuk rendelkezésre bocsátott haderő a magyarországi francia hadsereggel együtt, mintegy 220 000 embert tett ki. Ebből a harcos állomány 160 000 fő volt.
Összehasonlítva a Vörös Hadsereg és az antant rendelkezésére álló csapatok erejét, Foch azt a következtetést vonta le, hogy a siker reményében indíthatják meg a támadást a Tanácsköztársaság ellen. A támadás megindulása előtt azonban szükségesnek tartotta a haditechnika kiegészítését és egységes parancsnokság létrehozását.
A konferencia ezúttal sem foglalt véglegesen állást az offenzíva ügyében. A nagyhatalmak vezetői nem merték kihívni saját dolgozóik felháborodását egy újabb, véres háborúban való részvétellel.
Nem akartak kimaradni a Tanácsköztársaság elleni fegyveres támadásból a szegedi magyar ellenforradalmárok sem.
A szegedi „kormány”, amelynek hadügyminisztere Horthy Miklós volt, lázas igyekezettel fáradozott egy ellenforradalmi „hadsereg” létrehozásán. A Szeged környéki falvakban toborzásba kezdtek, de nem nagy eredménnyel. A parasztok a legtöbb helyen elzavarták a toborzó különítményeket. Gömbös Gyula, a szegediek hadügyi államtitkára, kénytelen volt karhatalmat kérni „a toborzás előmozdítására és a toborzó bizottságok védelmére”. Horthyék hazafias frázisai nem tudták fellelkesíteni, a Tanácsköztársaság elleni háborúra mozgósítani a parasztokat. Gróf Zichy Aladár, aki a szegedi ellenforradalmi „hadsereg” toborzó bizottságának elnöke volt, így panaszkodott: „A parasztság igen meg van romolva. Csak azt hangoztatja, »a háborúban mi véreztünk, most menjenek a többiek, menjen az úri osztály«.”230 Zadravecz páter, a szegedi ellenforradalmi kormány ideológusa „a krisztusi szeretet nevében” erőszakosabb eszközöket javasolt a toborzás sikerének biztosítására.
„Zadravecz kérte a hadügyi kormányt, hogy valami nyomásfélét is csatoljon a toborzáshoz, mert véleménye szerint, ellenkező esetben csődöt mond az egész toborzási akció.”231
Minden igyekezetük ellenére sem sikerült a szegedi ellenforradalmároknak jelentékeny számú dolgozót hadseregükbe toborozni. Amint a Tanácsköztársaság iránt érzett szimpátiával egyáltalán nem gyanúsítható Szabó László írja könyvecskéjében, a szegedi magyar garnizon „egy tekintetben igen hasonlított a kolumbiai hadsereghez: sokkal több volt benne a tiszt, mint a közlegény. A szegedi »fehérhadsereg« legnagyobb létszáma 3500 tiszt, 2500 legénységi állománybeli és 800 csendőr volt.”232 A 2500 legénységi állománybeli nagyobb része hivatásos tiszthelyettes volt.
Horthyék felvették a kapcsolatot a Vörös Hadsereg vezérkarában működő ellenforradalmár tisztekkel. Július 11-én Gömbös levelet küldött hozzájuk, és ebben a következő utasítást adta:
„1. A vörös elemek a hadseregből távolíttassanak el.
- Az ekként megtisztított hadsereg ne támadjon.
- A Szolnok-Budapest vasúti vonaltól délre elhelyezett hadosztályok feltétlen nemzeti érzelmű csapatokból álljanak, ezek ellenforradalmat csinálnak. Gödöllő állapítja meg, mely napon lesznek nevezett hadosztályok ellenforradalomra készen, a végleges dátumot Szeged határozza meg …”233
Gömbös Juliért hosszabb levélben szólította fel, hogy álljon az élére az ellenforradalomnak.
„Vedd kezedbe az ellenforradalom ügyét, tisztítsd meg a Budapest-Szolnoktól délre fekvő Duna-Tisza közét a vörös érzelmű csapatoktól, csoportosítsd a nemzeti érzelmű hadosztályokat Budapest irányában, s légy kész ezekkel egy részedről meghatározandó napon az ellenforradalom megkezdésére s Horthyhoz való csatlakozásra”234 – írta többek között levelében Gömbös.
Julier rövidesen válaszolt Szegedre:
„Mindenkor csakis a ti érdekeiteket tartom szem előtt. Indítványodról most konkrét formában nem lehet tárgyalni, mert megkezdődött. Utána a helyzet és körülmények fogják megadni, hogy mit lehet tenni.”235 Amiről Julier úgy írt, hogy „megkezdődött” – a Vörös Hadseregnek a tiszántúli offenzívára való felvonultatása volt.
Amikor Julier Gömbös levelét megkapta, a tiszántúli támadás terveit már nem lehetett átdolgozni. Mivel az ellenforradalmi hangulatot nem érezte eléggé erősnek ahhoz, hogy nyílt puccsot hajtson végre, Julier kitartott eredeti elgondolása: a Vörös Hadseregnek egy bukásra ítélt támadás útján való tönkretétele mellett.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!