(idézet: A horogkereszt rémtettei – Lord Russell)
2
Buchenwald
Egy erdős dombon, 6 mérföldnyire Weimartól, a német kultúrának és szabadságnak egyik szentélyétől, 1937 nyarán új koncentrációs tábort létesítettek. A dachaui és sachsenhauseni táborok már zsúfolásig tömve voltak, és Hitler „a demokrácia újabb vesztőhelyét” akarta létrehozni Közép-Németországban.
Ez a tábor közel nyolc éven át a nap nap után elkövetett barbárság és brutalitás színhelyévé vált. Úgy hajtottak végre itt kísérleteket az embereken, mint másutt a tengerimalacokon; ezrével lőtték agyon őket; sok fogoly, akit a mindennapi életet jelentő kínok és szörnyűségek az őrületbe kergettek, amikor a táboron kívül dolgoztak, belerohant az őrök kordonába, hogy kierőszakolja a halált, amely az egyetlen megváltást jelentette a testét, lelkét gyötrő szenvedésektől.
Buchenwaldban kövekkel zúzták szét a foglyokat, trágyalébe fojtották, halálra éheztették, kiherélték, megcsonkították őket. De volt még egyéb is. Minden olyan fogolynak, akinek bőrén tetoválás volt, jelentkeznie kellett a tábor gyógyszertárában. Először senki sem tudta, miért, de hamarosan megoldódott a rejtély. Azokat, akiknek bőrén a legkülönlegesebb tetoválások voltak, ott tartották, és azután az egyik kapo, Karl Beigs, injekciókkal megölte őket.
A tetemeket a kórbonctani osztály rendelkezésére bocsátották, amely lenyúzta és megfelelően kikészítette bőrüket. A kész produktumot a táborparancsnok felesége, Ilse Koch kapta meg, aki lámpaernyőket, könyvtartókat és kesztyűket készíttetett belőlük.
1945 áprilisában, amikor az amerikai hadsereg elfoglalta a tábort, számos preparált koponyát találtak. A táborban előbb felakasztottak, majd pedig lefejeztek két lengyelt, mert állítólag német lányokkal volt viszonyuk. A koponyacsontokat eltávolították, a fejeket összezsugorították, kitömték, és konzerválták. A fejek ökölnagyságúak voltak, s a haj és a kötél nyomai még meglátszottak rajtuk*. A szerző maga is látta ezeket az összezsugorított fejeket. Lásd a képmellékletet.*
1947 áprilisában az Egyesült Államok katonai törvényszéke elé állították Josias zu Waldeck herceg SS-Obergruppenführert, a Waffen-SS tábornokát, s a tábor személyzetének 30 tagját, köztük Ilse Kochot is. A tárgyalást a München közelében levő dachaui koncentrációs táborban tartották, amelyben a vádlottak nagy része régebben és egészen más körülmények között járt már. Inter alia (egyebek közt) azzal vádolták őket, hogy legalább 12 különböző országban összeszedett sok ezer foglyot „gyilkoltak, vertek, kínoztak, éheztettek, bántalmaztak és megaláztak”.
Ebben a táborban közel nyolc éven át szadista gyönyörrel hajtottak végre minden szörnyűséget, amit csak emberi elme ki tud eszelni. Akár egyszerűen kivégezték a foglyokat, amint az első években volt szokásban, akár „halálradolgoztatás” útján pusztították el őket, ahogy később tették, mindig ugyanazt a szabályt követték: „Törd meg a testet, törd meg a lelket, törd meg a szívet”**. A per idején kiadott hivatalos tájékoztató brosúra bevezetőjéből vett kivonat.*
És mit tudott a német nép minderről? Gyakran állították azt, hogy semmit. Ez éppen olyan kevéssé valószínű, mint az ellenkezője, az, hogy mindent tudott.
Ismert mondás, hogy „mindenkit be lehet csapni néha, némelyeket be lehet csapni mindig, de mindenkit mindig becsapni nem lehet”, és rengeteg bizonyíték szól amellett, hogy igen sok német nagyon is sokat tudott arról, ami a koncentrációs táborokban folyt. Még többen voltak olyanok, akiknek súlyos gyanúik, sőt aggodalmaik is voltak, de azért kényelmesebbnek találták, hogy lelkiismeretük megnyugtatására megmaradjanak tudatlanságukban.
Amikor Németországban egyre fokozódott a munkaerőhiány, tömegesen helyezték szabadlábra az addig koncentrációs táborokba zárt német bűnöző nőket és a társadalomba beilleszkedni nem tudó elemeket, és gyárakba küldték őket dolgozni. Aligha hihető, hogy ezek a nők senkinek sem szóltak volna arról, amit a táborokban láttak. Ezekben a gyárakban a munkavezető nők német civilek voltak, s ezek érintkeztek, beszélhettek az internáltakkal. Auschwitzi felügyelőnők, akik később Siemensék ravensbrücki alvállalatához kerültek, azelőtt a berlini Siemens-gyárban dolgoztak. Ezek találkoztak olyan nőkkel, akiket Berlinből ismertek, és elmondták nekik mindazt, aminek Auschwitzban tanúi voltak. Elképzelhető-e józan ésszel az, hogy senki sem adta volna tovább ezeket a történeteket? Azokat a németeket, akik a háború idején meggondolatlan kijelentéseket tettek, gyakran megfenyegették azzal, hogy „vigyázz magadra, különben a kéménybe szállsz”. Ugyan mi másra vonatkozhatott ez, mint a koncentrációs táborok krematóriumaira?
A koncentrációs táborok rendszere Németországban már jó néhány évvel a háború előtt működött, és sok németnek volt olyan barátja vagy rokona, akit a táborokba internáltak, s akik közül egyeseket később szabadon bocsátottak.
Buchenwaldból a foglyok naponta kimentek dolgozni Weimarba, Erfurtba és Jenába. Reggel mentek el és késő este tértek vissza. Munka közben érintkezésbe jutottak a polgári lakossággal. Elképzelhető-e, hogy sosem beszéltek velük, s hogy ha beszéltek, mindig gondosan kerülték mindazt, ami a koncentrációs táborokra vonatkozik.
Sok gyárban, ahol a koncentrációs táborok foglyaiból alakult munkáscsoportok dolgoztak, a műszakiak nem voltak a fegyveres erők tagjai, és a munkafelügyelők sem voltak SS-legények. Ezek egész nap a foglyok munkáját ellenőrizték, este pedig hazamentek családjukhoz. Vajon sosem beszéltek otthon rokonaikkal és barátaikkal arról, amit nap közben láttak és hallottak?
És ami az SS-tiszteket és őröket illeti? Igaz, ők mind aláírtak olyan nyilatkozatokat, amelyekben kötelezték magukat, hogy soha senkinek, aki nem tagja a koncentrációs tábor őrszemélyzetének, nem beszélnek semmit arról, amit a táborban láttak.
De józan ésszel el lehet-e hinni azt, hogy egyikükben sem volt annyi emberi gyengeség, hogy megszegte volna ezt a kötelezettséget? Hiszen az erőszakos emberek rendszerint egyúttal hencegők is.
1941 augusztusában a limburgi püspök a következő levelet intézte a birodalmi Belügyminisztériumhoz, az Igazságügy-minisztériumhoz és az Egyházi Ügyek Minisztériumához:
„Körülbelül nyolc kilométerre Limburgtól a kis Hadamar városkában … van egy intézmény, amelyben hónapok óta rendszeresen folytatják a gyógyíthatatlan betegek megölését. Hetenként többször is érkeznek Hadamarba autóbuszok, s mindig nagy számban hoznak ilyen áldozatokat. A helybeli iskolás gyermekek ismerik már ezt a járművet, és így beszélnek róla: «Megint itt van a halálskatulya.» A gyermekek, amikor civódnak, ilyeneket mondanak: «Te bolond vagy, el is küldenek majd a hadamari sütőkemencékbe.» Azok a lányok, akik nem akarnak férjhez menni, ezt hangoztatják: «Férjhez menjek? Eszem ágában sincs! Azért hozzak gyerekeket a világra, hogy kazánokba lökjék őket?» Az öregektől pedig ilyeneket hall az ember: «Ne küldjetek engem állami kórházba. Ha majd a gyöngeelméjűeket már eltették láb alól, miránk, öregekre kerül a sor, hiszen haszontalan kenyérpusztítóknak tartanak bennünket is …»”
Ha a helybeli lakosság ennyit tudott Hadamarról, kétségtelen, hogy Bergen, Dachau, Struthof és Birkenau lakosai is tudtak valamit arról, ami a belseni, dachaui, natzweileri és auschwitzi koncentrációs táborokban történt.
Maga Höss mondta Auschwitzról: „Az undorító, émelyítő bűz, amely az állandó hullaégetéstől származott, az egész területet elárasztotta, és a környékbeli helységek lakossága tudta, hogy a koncentrációs táborban kivégzések folynak.”
Nap nap után számos vonat haladt rakományával, a marhavagonokba zsúfolt áldozatokkal, a birodalmi vasútvonalakon a megsemmisítő központok felé. Sokszáz vasúti munkás látta őket, és tudta, honnan hozzák és hova viszik a szerencsétleneket.
Bármilyen szörnyűségek maradtak is rejtve a táborok falai mögött, az ilyenfajta dolgok fényes nappal mentek végbe, és azoknak a németeknek, akiknek nyitva volt a szemük és a fülük, aligha lehettek kétségeik afelől, milyen bűnöket követnek el országszerte az ő nevükben.
Dachau
Dachau, a régebbi koncentrációs táborok egyike, Münchentől mintegy tizenkét kilométernyire, az azonos nevű falu közelében létesült. Az országút szélén tábla jelezte a tábor felé vezető utat. Dachauban sokszáz foglyon hajtottak végre úgynevezett orvosi kísérleteket, mintha tengerimalacok lettek volna.
1941 és 1942 között mintegy ötszáz műtétet hajtottak itt végre egészséges embereken. Ilyen módon akarták képezni az SS orvosait és az SS-nél alkalmazott orvostanhallgatókat. Sok súlyos műtétet is, például epehólyageltávolítást másodéves orvostanhallgatókra bíztak, holott ilyen műtéteket normális körülmények között kizárólag négy évi sebészeti gyakorlattal rendelkező orvosoknak szabad végrehajtaniuk. Az áldozatok nagy része vagy már a műtét folyamán meghalt, vagy pedig a műtét után fellépő szövődmények következtében pusztult el.
Malária-kísérleteket is végeztek mintegy 1200 foglyon, akik közül egyik sem jelentkezett erre önként. Ezeket a kísérleteket Himmler személyes utasítására egy bizonyos dr. Schilling végezte. Az áldozatokat vagy maláriás szúnyog szúrásának tették ki, vagy pedig moszkitókból nyert malária sporozoitokat fecskendeztek be nekik. A kísérletnek az volt a célja, hogy kipróbáljanak bizonyos gyógyszereket, amelyeket a malária-láz ellen akartak felhasználni. E „betegek” közül harmincan vagy negyvenen közvetlenül malária következtében pusztultak el, többszázan pedig később, más betegségek folytán, amelyeket maláriától legyengült szervezetük nem tudott legyőzni. Egy részüket viszont a neosalvarsan és a pyramidon, a két kísérleti gyógyszer túladagolásával mérgezték meg.
Ismét másfélék voltak azok a kísérletek, amelyeket dr. Sigmund Rascher, a légierő egyik őrnagya folytatott Dachauban. Huszonöt embert helyeztek el egy különlegesen megszerkesztett zárt kocsiban, amelyen belül tetszés szerint fokozni vagy csökkenteni lehetett a légnyomást. A kísérletnek az volt a célja, hogy az áldozatokon megfigyeljék, milyen hatást vált ki az igen magas légrétegekben való tartózkodás, vagy az ejtőernyővel való gyors zuhanás.
A foglyok közül, akiken e nyilvánvalóan súlyos gyötrelmekkel járó kísérleteket végezték, sokan tüdővérzésben vagy agyvérzésben haltak meg. Azok, akik életben maradtak, vért köptek, amikor elhagyhatták a kocsit. Az elpusztult emberek belső szerveit vizsgálatok céljából Münchenbe küldték, az életbenmaradottakat pedig általában megölték.
Dr. Rascher másfajta kísérleteket is folytatott. Például meg akarta állapítani, milyen hatással jár az, ha valaki hosszú időn át jeges vízben tartózkodik. Ezeket a kísérleteket a csehszlovákiai dr. Bláha ismertette* Az alább következő részletet dr. Bláha 1946 január 9-én Nürnbergben tett, esküvel megerősített vallomásából idézzük.*: őt 1939-ben tartóztatták le a németek, és fogolyként Dachauba került. Jelen volt egy sor ilyen kísérletnél.
„Az áldozatot jéghideg vízbe tették, és mindaddig, amíg el nem vesztette eszméletét, ott tartották. Valahányszor testhőmérséklete egy fokkal csökkent, vért vettek a nyakából, és megvizsgálták … A legalacsonyabb testhőmérséklet, amit elértek, 19 Celsius-fok volt, de a legtöbb áldozat már 25—26 foknál meghalt. Miután kiemelték az áldozatot a jéghideg vízből, kísérleteztek azzal, hogy mesterséges napfénnyel, forró vízzel, elektroterápiái eljárásokkal vagy állati meleggel életre keltsék. Ez utóbbi kísérletre prostituáltakat használtak fel olymódon, hogy az öntudatlan ember testét két ilyen nő teste közé helyezték.”
Ezt igen mulatságosnak tartották, és Himmler időnként barátait is magával hozta, s egész társasággal látogatott el Dachauba, hogy végignézzenek ilyen jeleneteket. Sőt, annyira érdekelte ez a téma, hogy levélben felszólította Pohl SS-tábornokot, közölje vele, mennyire haladtak előre az ilyen kísérletek, és parancsot adott arra, hogy megfelelő nőket — de ne németeket — tartsanak készenlétben Dachauban e kísérletek áldozatainak felélesztésére. „Négy lányt, akik laza erkölcseik miatt kerültek a koncentrációs táborba — nehogy mint prostituáltak nemibetegséget terjesszenek —, már készenlétbe helyeztek erre a célra”*. Kivonat Himmler SS-Reichsführernek Pohl SS-tábornokhoz intézett 1944 november 16-i leveléből.*
Megint másfajta kísérleteket végzett egy bizonyos dr. Schütz és több más orvos is számos lengyel, cseh és holland papon. Kiválogattak közülük jónéhányat, és gennyet fecskendeztek be ereikbe. Az injekció után nem engedték, hogy bármiféle kezelésben is részesítsék őket, úgyhogy vagy gyulladások keletkeztek, vagy általános vérmérgezés lépett fel az áldozatoknál. Ekkor azután különféle gyógyszerekkel kísérleteztek, hogy megállapítsák, hogyan kell kezelni az ilyen rendkívül súlyos állapotban levő betegeket. Az egész kísérlet szörnyű kínokkal járt, és még azoknak legnagyobb része is, akik nem pusztultak el vérmérgezésben, egész életére nyomorék lett.
1944-ben számos magyar és cigány foglyon hajtottak végre úgynevezett sósvíz-kísérletet, amely abban állt, hogy az áldozat sós vízen kívül semmiféle más ételt vagy italt nem kapott, és eközben rendszeresen vizsgálták vérét, vizeletét és székletét.
Bizonyos alapvető körülmények figyelembevétele esetén az embereken végzett orvosi kísérletek nincsenek ellentétben az orvosi etikával. E követelmények értelmében elsősorban és mindenekelőtt kísérleteket kizárólag önkéntes jelentkezőkön szabad végrehajtani, olyan személyeken, akik teljesen szabadon, nem pedig kényszer következtében határozzák el erre magukat; olyanokon, akiknek a kísérletezést bármely szakaszában módjukban áll megszakítani, és akik teljesen tisztában vannak a kísérlet következményeivel és a velejáró esetleges kockázattal. Az is feltétel, hogy a kísérletnek olyan eredmények elérését kell célul kitűznie, amelyek hasznára válnak a társadalomnak, és amelyeket más módon nem lehetne elérni. Végül pedig csak nagy tudással és szakértelemmel rendelkező orvosok hajthatnak végre ilyen kísérletet, s a legfejlettebb módszereket kell alkalmazni és a legnagyobb gondossággal kell eljárni a műtét folyamán, valamint utána is.
A koncentrációs táborok orvosai nem ilyen kísérleteket végeztek. A kísérleti alanyok nem önként jelentkeztek; mindig kényszert, sőt gyakran még fizikai erőszakot is alkalmaztak velük szemben. A műtétet sokszor olyan személyek végezték, akik nem rendelkeztek kellő szakértelemmel, és sohasem biztosították a kellő higiéniai feltételeket.
Nem követtek el semmit annak érdekében, hogy megkíméljék a fájdalmaktól az áldozatokat vagy enyhítsék szenvedéseiket, és azzal sem törődtek, hogy életben maradnak-e, vagy belehalnak a kísérletbe. Rendszerint az utóbbi eset következett be; de még az is, aki életben maradt, legtöbbnyire deformálódott, megcsonkult vagy pedig egész életére nyomorék lett a kísérlet következtében. Végül pedig a kísérletek nagy részének nem volt semmiféle orvosi vagy tudományos jelentősége.
Neuengamme
A neuengammei tábort 1938-ban létesítették; 1942-re az odahurcoltak száma már annyira megnövekedett, hogy háromszor annyi fogoly volt ott, mint ahány számára hely lett volna. Pedig nem kevesebb mint 55 „alvállalatot” csatoltak a „Neuengamme Ring”-hez, s e fiók-táborok között olyan ismert nevűek is voltak, mint Banterweg, Bullenhausendamm, Hannover-Ahlem és Schandelah.
Ugyancsak 1942-ben az Oroszországban elszenvedett kudarcok és veszteségek következtében a németek megváltoztatták a koncentrációs táborokra vonatkozó addigi politikájukat. 1942-ig Himmler azt az elvet vallotta és alkalmazta, hogy ki kell irtani e táborok gyűlölt foglyait. Ekkor azonban az egyre fokozódó munkaerőhiány következtében gyökeresen megváltozott es az álláspont, és az újabb elgondolás szerint a lehető legalacsonyabb szinten ugyan, de életben akarták tartani a foglyokat, hogy amíg élnek, a lehető legkisebb költséggel a lehető legnagyobb mennyiségű munka elvégzésére kényszerítsék őket.
Neuengammeban 1942 után csak a munkaképtelen betegeket tették el erőszakos úton láb alól. A többieket addig a rövid ideig, amíg munkaképesek voltak, életben hagyták, ha ugyan életnek lehet nevezni határtalan szenvedésüket.
Összesen több mint 90 000 ember került Neuengamméba, s ezek közül mintegy 40 000 halt meg; 3000 valóban természetes okok következtében, 37 000 pedig olyan természetes okok következtében, amelyeket a természetellenes körülmények és a németek minden képzeletet felülmúló kegyetlensége váltott ki. A háború utolsó tizenkét hónapjában a Neuengamme Ring (táborrendszer) összes foglyainak kilencven százaléka a Szövetséges Hatalmakhoz tartozó nemzetek polgáraiból állt, akiket azért importáltak Németországba, hogy ott rabszolgamunkát végezzenek, tíz százalékuk pedig német volt, s ezeknek fele — közönséges bűnöző — töltötte be a táborban a kisebb tisztségeket.
A neuengammei központi tábor elosztóhelyül szolgált; itt válogatták ki a jobb erőben levő foglyokat, és a fiók-táborokba küldték őket, ahol még a központi táborénál is barbárabb fizikai és lelki megpróbáltatásokat kellett elviselniük, és ahol józan számítás szerint általában két hónapig maradtak életben.
Max Paulytól, a könyörtelen, zsarnokoskodó parancsnoktól mindnyájan féltek. Akárcsak alárendeltjei, ő is az SS tagja volt. Helyettese, Anton Thumann volt felelős az összes táborrészlegekért, és így — ha szabad ezt a szót használni — valamennyi fogoly jólétéért. Thumann egészen különlegesen brutális gazember volt, és sok gyilkosságért személy szerint őt terheli a felelősség. Willy Dreimannak, Thumann helyettesének kisebb volt ugyan a hatásköre, de nem volt kisebb gazember, mint főnöke, és gyakran töltötte be a tábor hóhérának szerepét. Ezeknek az embereknek alárendeltjei voltak a különböző táborrészleg-parancsnokok, akiknek mindegyike korlátlan teljhatalommal rendelkezett mintegy ezer fogoly életével.
Végül pedig ott volt a két orvos: Alfred Trzebinski és asszisztense, Bruno Kitt. Az előbbi 1943 őszén, az utóbbi 1945 januárjában került a táborba. Kitt minden tekintetben jelentéktelenebb volt Trzebinskinél; kevésbé volt intelligens, kevésbé élesszemű, kevésbé vette észre az elkövetett gonoszságokat, noha nem volt kisebb gonosztevő, kevésbé őszinte és kevésbé kifinomult volt. Ő is, akárcsak főnöke, annyira lealjasult, hogy ütötte betegeit.
Egyedül ez a két ember volt felelős mintegy 14 000 fogoly egészségéért. Az volt a feladatuk, hogy talpraállítsák azokat a betegeket, akikről úgy látszott, hogy még tudnak majd dolgozni, és „megfelelően intézkedniük” kellett azoknak a súlyos betegeknek az esetében, akiknél előrelátható volt, hogy nem nyerik már vissza munkaképességüket. Trzebinski és Kitt minden várakozásnak megfeleltek.
1942 őszén Bahr, a szanitéc, Trzebinski elődjének utasítására, Dreimann segédletével 197 orosz hadifoglyot terelt be egy cellába, és Cyclon B gázt szivattyúzott be a helyiségbe. A meggyilkolt orosz hadifoglyok tetemeit kivonszolták, teherautókra rakták és elszállították. A tábor valamennyi foglyának ki kellett vonulnia díszszemlére, hogy végignézze ezt a hátborzongató jelenetet, és el kellett énekelniük egy dalt, amelynek első sora így hangzott: „Üdvözlégy, drága trubadur; ha látunk, szívünk felvidul!”
1945 elején nyolcvan holland került a központi táborba. Ezek közül húszan hamarosan általános gyengeség következtében meghaltak. A többi hatvanat titokban, anélkül, hogy bíróság elé állították volna, felakasztották. A felakasztottak fele beteg volt, amikor kivégezték. A hóhérmunkát Thumann és Dreimann végezte, s munkájukért külön adag italt kaptak.
Ugyanazon év februárjában húsz francia illetve orosz zsidó gyermeket — öttől tizenkét évesek voltak —, akiket eddig a neuengammei központi táborban tartottak, a Berlinben működő hírhedt dr. Heissmeyer állítólagos orvosi kutatások céljaira kísérleti alanyként különválasztatott. Heissmeyer gyakran ellátogatott ebbe a táborba, és TB baktériumokat fecskendezett be ezeknek a szerencsétlen gyermekeknek. A kísérletek tartama alatt édességet és játékokat kaptak a gyermekek. Legtöbbjük súlyosan megbetegedett. Amikor áprilisban a Szövetségesek gyors ütemben nyomultak előre Neuengamme felé, Pohl SS-tábornok dr. Heissmeyer kérésére parancsot adott arra, hogy a gyermekeket szállítsák át a bullenhausendammi fióktáborba, és ott végezzék ki őket, hogy így a kísérletek minden bizonyítékát eltüntessék.
Dr. Trzebinski négy „ápoló” (valójában két francia és két holland orvos, akiket ugyancsak ki akartak végeztetni) és hat orosz kíséretében csakugyan át is szállította a gyermekeket Bullenhausendammba. Aznap este még huszonnégy orosz érkezett oda. A bullenhausendammi tábor vezetője, egy bizonyos Jauch fogadta a kapuban az érkezőket. Szemmelláthatóan ismerte Trzebinski jövetelének célját, s a foglyokkal együtt a pincébe kísérte. A felnőtteket különválasztották, és egy másik helyiségben felakasztották.
A pincében Johann Frahm már várta őket. A gyermekeket rögtön levetkőztették, és ekkor Trzebinskiben hirtelen megmozdult valami emberi érzés, és a gyermekeknek, akik szerencsére nem is sejtették, mi vár rájuk, morfium-injekciókat adott, hogy ne legyenek öntudatuknál, amikor felakasztják őket. Ezután Frahm kötelet kötött a nyakukra, és saját szavai szerint „a falon levő kampókra akasztotta őket, mintha csak képek lettek volna”.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!