Június 24: ellenforradalmi lázadás Budapesten

A Tanácsköztársaság

(idézet: A Magyar Tanácsköztársaság – Liptai Ervin)

 

A június 24-ét megelőző napokban Budapesten szinte már a robbanásig feszült volt a hangulat. Az ellenforradalmárok egyre bátrabban és nyíltabban léptek fel. Igen erőteljes tevékenységet fejtett ki az egyházi reakció. Mint annyiszor, a reakció most is az antiszemitizmus mételyével, a felekezeti gyűlölködés felkorbácsolásával akarta ellenforradalmi, népellenes céljai szolgálatába állítani a dolgozók öntudatlan elemeit.

Június 23-án a fővárosban több mint 50 népgyűlést rendeztek, hogy a dolgozókat a politikai helyzetről, az élelmezés és az áruellátás nehézségeinek okairól, az ellenforradalom mesterkedéseiről tájékoztassák. A gyűléseken a dolgozók egyhangúlag elfogadták azt a határozatot, amely többek között kimondotta:

„… a gyűlés elhatározza, hogy mindennemű felekezeti és ellenforradalmi agitáció ellen a legélesebb harcot kell indítani. Fölhívja a gyűlés az összes munkásokat, hogy közösítsenek ki maguk közül minden olyan egyént, aki visszavonást vagy elégedetlenséget akar szítani, avagy felekezeti gyűlölséget akar kelteni a dolgozó munkásosztály között. Fölhívja a gyűlés a Kormányzótanácsot, hogy mindennemű ellenforradalmi és felekezeti izgatás ellen a proletárdiktatúrát erős kézzel alkalmazza.”¹⁹⁴

A Tanácskormány igyekezett felkészülni a fenyegető eseményekre.

A Forradalmi Kormányzótanács 23-án a budapesti fegyveres erők parancsnokát: Haubrichot statáriális joggal ruházta fel. Június 24-én az újságok közölték Haubrich rendeletét, amelyben minden gyülekezést és felvonulást betiltott.

24-én délután összeült a Budapesti Központi Munkás- és Katonatanács. Napirendjén egyetlen kérdés szerepelt: harc az ellenforradalom ellen.

Még be sem tudta fejezni beszédét az első érdemi hozzászóló, amikor a munkástanács jobb- és baloldala már viharosan összecsapott. A jobboldal, amelynek hangadója Göndör Ferenc volt, láthatóan botrányt akart kavarni azzal a céllal, hogy a kommunistákat a tanácsban lehetetlenné tegye. A terem levegője szinte izzóvá vált. A hangos kiabálás, veszekedés a tetőpontján állt, amikor a terem ajtajában megjelent Szamuely Tibor testvére, Szamuely György, és a hatalmas lármát túlharsogva kiáltotta: „Elvtársak! Amíg önök itt beszélnek, a dunai flottilla vörös-fehér-zöld zászlók alatt felvonult, és most már talán a Hungáriát is elfoglalta.”¹⁹⁵

A június 24-i lázadást az ellenforradalmárok hosszú idő óta, módszeresen készítették elő. Vezetői Haubrich közvetlen környezetéből kerültek ki. Az ellenforradalom katonai vezérkarának egyik tagja: Honig Vilmos, a budapesti vasashadosztály parancsnoka volt. Az összeesküvőkhöz tartozott Lajtos százados, Haubrich vezérkari főnöke is.

Hönig a háború alatt Haubrich parancsnoka volt, így került – Haubrich jóvoltából – a fegyveres karhatalom egyik legfontosabb egységének élére. Haubrichnak nem lehettek kétségei Hönig politikai álláspontjáról. A hadosztályparancsnok nem írta alá „a vöröskatona kötelezőjét”, sőt, ezt parancsban tiltotta meg valamennyi alárendelt tisztjének. Bár a politikai biztosok többször feljelentették Haubrichnak ellenforradalmi magatartása miatt, az mindig a politikai biztosokat vonta felelősségre, és hagyta, hogy Hönig tovább folytassa áruló tevékenységét.

Május 24-e körül báró Perényi Zsigmond elnökletével összeültek az ellenforradalmárok: a keresztényszocialisták, ébredő magyarok és más ellenforradalmi szervek képviselői, hogy megtárgyalják a lázadás konkrét programját. Kiderült azonban, hogy néhány száz embernél többet nem tudnak mozgósítani a fegyveres felkelésre.

Az ellenforradalmárok abban reménykedtek, hogy a kommunisták és a szociáldemokraták közötti nyílt szakítás kedvező előfeltételeket fog teremteni akciójuk számára. Június elején közvetlenül kapcsolatba léptek a szakszervezeti jobboldal két vezetőjével: Vanczák Jánossal és Miákits Ferenccel. Ezek arról tájékoztatták az összeesküvőket, hogy véleményük szerint „a helyzet a munkásokkal még nem elég érett az ellenforradalomra”.¹⁹⁶

Már maga az a puszta tény, hogy a munkásság hivatásos vezetői hajlandók voltak tárgyalni a proletárdiktatúra fegyveres megdöntésére kész ellenforradalmárokkal, nagy hatással volt a lázadók elhatározására.

„Az a tény, hogy Vanczákék tárgyaltak kiküldötteinkkel, nem titkolták, hogy a munkásság között a forrongás tényleg fennáll, azt az elhatározást érlelte bennem, hogy 12-étől feltétlenül a legszigorúbb készültségben résen állok, hogy kedvezőbb körülmények beállta esetén, esetleg csak az eddig rendelkezésre állott erőkkel is, kirobbantsam az akciót … Ennek alapfeltételéül a munkásság között remélt egyenetlenség kiélesedését láttam” – írta Hönig az ellenforradalmi katonai bíróság számára készített vallomásában.¹⁹⁷

Június 10-e után olyan események történtek, amelyek Höniget tervének végrehajtásától visszarettentették. Június 11-én letartóztatták báró Perényit és több társát. A Belügyi Népbiztosság Politikai Osztálya Höniget is kihallgatta, őt azonban Haubrich erélyes közbelépése megmentette a letartóztatástól. A pártkongresszuson – az ellenforradalmárok reményei ellenére – nem történt meg a szakadás a kommunisták és a szociáldemokraták között.

Mivel Hönig megtorpant, az ellenforradalom előkészítését egy Lemberkovics nevezetű százados vette kezébe.

Lemberkovics a siker érdekében felvette a kapcsolatot a budapesti angol misszióval is. „Az itt időző angol misszió vezetője, Commander F. W. Freeman útján dr. Fényes Dezső múzeumi őr jelentette be az ellenforradalom tervét az antantnak, és neki az ellenforradalom szervezőjét és vezetőjét, néhai Lemberkovics Jenő századost bemutatta … Lemberkovics Jenő százados és dr. Fényes Dezső az érintkezést Freeman parancsnokkal állandóan fenntartották” – írja könyvében Dietz, akit a Tanácsköztársaság belügyi szervei még a júniusi budapesti ellenforradalmi lázadás kirobbanása előtt letartóztattak.¹⁹⁸

Az ellenforradalmárok úgy tervezték, hogy kezdetben vidéken robbantanak ki lázadásokat, s miután a fővárosi karhatalmi erők odautaznak, Budapesten is megkezdik a fegyveres felkelést.

„A koncepció az volt, hogy a falvak felkelése le fogja kötni a vidéken levő vöröskatonákat, sőt esetleg a fővárosból is el fog vonni katonai erőket, a fővárosban maradó csekély erőket pedig le fogják verni az ellenforradalmárok” – írja Bizony László könyvében.¹⁹⁹

Az ellenforradalmárok terveinek megfelelően június 19-én Kalocsán ellenforradalmi felkelés kezdődött. Két százados és két főhadnagy vezetésével a helybeli zsírosparasztok egy fegyveres osztaga megtámadta a kisszámú kalocsai vörösőrséget, és lefegyverezte azt. Letartóztatták a helyi munkástanács tagjait, a pártszervezet elnökét és jegyzőjét bestiálisán meggyilkolták. Ezután Kalocsáról kiindulva, rajtaütöttek a szomszédos községeken, a maroknyi vörösőrcsoportokat lefegyverezték, és hamarosan a járás nagy részét hatalmukba kerítették. Ellenforradalom robbant ki a Duna jobb partján, Szekszárd, Tolna, Paks, Dunaföldvár körzetében, valamint Aszód és Pécel környékén is.

Az ellenforradalmárok azon reményei, hogy a vidéki lázadások kirobbantásával tartósan le tudják kötni a fővárosi és vidéki karhatalmi alakulatokat, meghiúsultak. Szamuely Tibor vezetésével június 21-én megkezdődött a lázadó bandák felgöngyölítése. Bár az ellenforradalmárok Dunapataj előtt két ágyúval és öt gépfegyverrel szívós ellenállást fejtettek ki, a vörösőrök ötórás harcban megfutamodásra kényszerítették őket. A felkelők Kalocsára menekültek, ahonnan a demarkációs vonalon álló jugoszláv csapatok parancsnokságához fordultak, és bőrük megmentése érdekében Kalocsa megszállására kérték fel azt. Miután elutasító választ kaptak, átmenekültek a demarkációs vonalon.

Rövid idő alatt sikerült felszámolni a Tolna megyei, valamint az aszódi és péceli ellenforradalmi megmozdulásokat is.

Az események bebizonyították, hogy a lázadóknak nem sikerült maguk mellé állítani a dolgozó parasztság tömegeit. Gyors leverésüket ez tette lehetővé.

A június 24-i ellenforradalmi akció katonai bázisát a dunai hajóraj, a Ludovika Akadémia és az Engelsről elnevezett tüzérlaktanya képezte. A tervek szerint az akció kezdetét az Engels-laktanyából a városra leadott ágyúlövéseknek kellett jelezni. A dunai hajórajnak a folyón felvonulva kellett tűz alá venni a szovjetházat és támogatni a városban tevékenykedő ellenforradalmi csoportokat. A Ludovika Akadémia feladata a telefonközpont, valamint a főváros néhány más, harcászatilag fontos pontjának megszállása volt.

A dunai hajóraj tisztikara még a császári és királyi hadseregben is kiváltságos, arisztokratikus klikk volt, amely mélységesen gyűlölte a proletárdiktatúrát. Az ellenforradalmi összeesküvésben kezükre játszott Ankner József, az óbudai katonai kikötő jobboldali szociáldemokrata politikai megbízottja. Ankner, akinek szoros kapcsolatai voltak a szakszervezeti vezetők egy részével, azt a meggyőződést keltette a tisztekben, hogy ellenforradalmi fegyveres puccs esetén számíthatnak a budapesti munkásvezérek egy részének támogatására. Nem alaptalanul állította – ez Haubrich, Vanczák, Miákits és a többiek szerepének ismeretében nyilvánvaló. Ankner június 23-ára Esztergomba összehívta a monitorok politikai megbízottait, és tájékoztatta őket arról a tervről, amely a Forradalmi Kormányzótanács lemondatására és helyébe egy „nemzeti szociáldemokrata” kormány uralomra juttatására irányult. Bár az értekezlet nem foglalt állást a terv mellett, az a tény, hogy a jelenlevők közül senki sem mozgósította a Vörös Őrség és a hadsereg megfelelő erőit az összeesküvés felszámolására, bizonyítja, mennyire ingatag volt a politikai megbízottak egy része.

A Ludovika Akadémián tanuló tisztiiskolások a proletárdiktatúra által megdöntött rendszer kizsákmányoló osztályainak gyermekei voltak. A tanácskormány – bízva abban, hogy ezek a fiatal emberek átnevelhetők – lehetőséget adott nekik korábban megkezdett katonai tanulmányaik folytatására. A Ludovika Akadémia tisztjei azonban a proletárdiktatúra elleni gyűlöletet táplálták bennük, amelyet származásuk, szüleik befolyása csak erősített.

Az Engels-laktanya Hönig alárendeltségébe tartozott. Itt őrizték az ellenforradalmárok titkos fegyverkészleteit, itt csoportosította Hönig megbízható tisztjeinek egy részét.

Június 24-én reggel Lemberkovics közölte Lajtossal: délutánra előkészítették az ellenforradalom kirobbantását. Azt a feladatot adta neki, bírja rá Haubrichot, hogy az alárendelt fegyveres erőkkel álljon az akció mellé.

Délután Lajtos tájékoztatta Haubrichot: tüntetés készül a kormány ellen. Emlékezetébe idézte azt az ígéretét, hogy ha ellenforradalmi megmozdulásra kerül sor, a munkásalakulatok élén támogatja azt. Az információt Haubrich nem vette komolyan – utólag legalábbis ezt állította Lajtos százados. Sokkal valószínűbbnek látszik az a feltevés, hogy Haubrich nem akarta egy kockázatos kaland mellett elkötelezni magát mindaddig, amíg az akció sikerére komoly biztosítékokat nem látott. Az a tény, hogy a Tanácsköztársaság népbiztosa nem utasította el az ellenforradalmi akcióban való részvételre szóló felhívást, nem tartóztatta le Lajtost, és a készülő lázadás elfojtására semmilyen intézkedést nem tett, joggal keltette a vezérkari főnökben azt az érzést: Haubrich benne van a dologban. Ezért, amikor délután 4 órakor megcsendült asztalán a telefon, és elhangzott a kérdés: „Mehet-e az autó Vörösvárra?” – Lajtos igennel felelt.

Ekkor dördültek meg az Engels-laktanya ágyúi.

A laktanya tisztjei még a délelőtt folyamán előkészítették a legénységet a várható eseményekre. „Fiúk, ma valamit fogunk csinálni! Haubrich elvtárs vezetésével mi meg fogjuk mutatni, hogy mi az igazi diktatúra, mi az igazi kommunizmus.”²⁰⁰

Az ágyúlövésekkel egyidőben három monitor kifutott a Dunára. Újpesthez érve lőni kezdték a Clarisseumot, amelyben a Tanácsköztársaság alatt egy karhatalmi alakulat helyezkedett el. Az újpesti Mauthner Bőrgyár gyárőrsége csatlakozott az ellenforradalomhoz, a gyárra kitűzte a nemzetiszínű zászlót, és nemzetiszínű kokárdákkal feldíszítve kivonult a Váci útra. A monitorok tovább haladva lehajóztak a déli összekötő vasúti hídig, majd visszafordultak és a Lánchíd magasságánál lelassítva, lövéseket adtak le a szovjetházra. Ezután két monitor a Dunán felfelé haladt tovább, a harmadik pedig Csepel irányába fordult.

A Ludovika Akadémia egy különítménye megszállta a József telefonközpontot. Lezárták az akadémiához vezető utakat, s minden közeledő személyre tüzet nyitottak.

Röviddel az első ágyúlövések után Haubrichnál, a IV. hadtest parancsnokságán megjelent Kun Béla, Szántó Béla, valamint Jancsik Ferenc, a Vörös Őrség kommunista parancsnoka. Kezükbe vették az ellenforradalom leverésének irányítását. Ebben a helyzetben Haubrich arra kényszerült, hogy legalábbis látszólag, megfelelő intézkedéseket tegyen a lázadók ellen.

A kommunista vezetők elrendelték a budapesti munkászászlóaljak riadóztatását, készenlétbe helyezését. Szántó Bélát megbízták a monitorok elleni harc irányításával. Haubrichot a Józsefvárosi telefonközpont visszafoglalásával bízták meg.

A IV. hadtest parancsnokságáról Kun Béla Gödöllőre utazott, hogy tájékozódjék a hadsereg-főparancsnokság hangulatáról, szándékairól. Este, Budapestre visszatérve, beszámolt Szántóéknak: „Nem jó benyomást keltett bennem az ottani helyzet. Közvetlen veszély nincs ugyan, de Böhm Vilmos, a tisztek és a tábori vörösőrök magatartása nem kifogástalan. Elhatároztuk, hogy Gödöllőre vezényelünk egy vasmunkászászlóaljat, a hadsereg-főparancsnokság biztosítására” – írja visszaemlékezéseiben Szántó Béla.²⁰¹ Kun észrevételei minden tekintetben helyesek voltak. Az ellenforradalom szervezői a Vörös Hadsereg vezérkarával is kiépítették kapcsolataikat, és ott több befolyásos ember támogatásáról biztosította őket. „A vezérkar egyik tagja, Domaniczky Ödön százados, kivel úgy Budapesten, mint Gödöllőn előzetes tárgyalásokat folytattam, a vezérkar megbízásából kijelentette, hogy a gödöllői vezérkar a legnagyobb készséggel hajlandó támogatni egy jól szervezett ellenforradalmat: megbízható csapatok összevonásával, Budapest ellen való küldésével, ellenkező értelmű parancsok kiadása útján zavar okozásával …” – számol be Dietz erről a kapcsolatról.²⁰²

Az ellenforradalom kirobbantói abban reménykedtek, hogy a lázadás megkezdése után a budapesti helyőrségnek legalább egy része melléjük áll, a budapesti polgárság pedig nagy számban csatlakozik hozzájuk.

Számításaik azonban mindjárt az események kezdetén téveseknek bizonyultak.

Budapest dolgozó tömegei nem csatlakoztak az ellenforradalmárokhoz, hanem szembefordultak velük. Nem csupán a munkások ítélték el a lázadókat, hanem a kispolgári, polgári rétegek is távol tartották magukat tőlük. Hönigék arra számítottak, hogy több ezer ember fog náluk fegyverért jelentkezni. Ezzel szemben június 24-én mindössze körülbelül 200 ellenforradalmár gyűlt össze, ezeknek is több mint egyharmada a k. u. k. hadsereg hivatásos tisztje volt.

A tömegek támogatása nélkül maradt ellenforradalmárokon a budapesti karhatalmi alakulatok – a IV. hadtest parancsnokságán folyó szabotázs ellenére – könnyűszerrel felülkerekedtek.

Az Engels-laktanya legénysége kezdetben azt hitte, hogy a leadott lövések vaktöltésekkel történtek. Hamarosan rájöttek azonban, hogy tisztjeik ellenforradalmi célokkal félrevezették őket. A katonák letartóztatták a tiszteket, és bekísérték őket a Vörös Őrségre.

Az újpesti katonák és munkások rövid idő alatt leszerelték a Mauthner-bőrgyári ellenforradalmi bandát is. Először egy háromtagú küldöttség – közöttük Illés Béla – ment be a gyárba, hogy a lázadókat a fegyverletételre rábírja. Ezeket azonban letartóztatták. A hamarosan felvonult munkászászlóalj géppuskával kezdte lőni a gyár kapuját. Az ellenforradalmárok erre foglyaikat a kapuhoz állították, hogy a további tüzelést megakadályozzák. A karhatalmisták abbahagyták a tüzelést. Miután a gyáriak ismét kinyitották a kaput, egy fegyvertelen vöröskatona az ellenforradalmárok vezetőivel tárgyalásba kezdett. A vezetők lekötöttségét kihasználva, az egyik újpesti kommunista bement a gyár kapuján, és a lázadó gyárőrségnek odakiáltotta, hogy megérkezett egy terrorzászlóalj, amely ágyúkkal és gépfegyverekkel azonnal megkezdi a gyár ostromot, ha magukat meg nem adják. A megrettent gyárőrség letette a fegyvert, és ezzel a budapesti lázadás egyik gócpontját fel is számolták.

Nagyobb harcot és több véráldozatot követelt a ludovikások leszerelése.

Mint említettük, Haubrich kapta azt a parancsot, hogy a Ludovika Akadémia felkelői ellen folyó harcot irányítsa. Ő azonban ennek érdekében gyakorlatilag semmit sem tett. Amikor az éjszaka folyamán Szántó Béla a József-központhoz ment, meglepetéssel tapasztalta, hogy az ott védelemre berendezkedett ludovikások felszámolásával megbízott egységnek egyetlen sebesültje sincsen. Ez azt bizonyította, hogy komoly kísérlet a telefonközpont elfoglalására nem történt.

A ludovikások, a Mauthner-gyáriakhoz hasonlóan, a telefonközpontban elfogott kommunistákat megkötözve a kapuba állították, hogy az ostromlók első lövései azokat érjék.

A Ludovika Akadémiát és környékét megszállva tartó lázadók ellen az este és az éjszaka folyamán hosszú időn keresztül szintén nem folyt komoly harc.

„A parancs értelmében tüzelnünk nem volt szabad, ezzel szemben a Ludovikában levő ellenforradalmi banda nem volt tétlen, hanem lövöldöztek bennünket. Elvtársaim nyugtalankodtak, izgultak az érthetetlen parancs miatt, és így a parancs ellenére, részünkről is elhangzott egynéhány lövés” – írta visszaemlékezésében a 41. vörös vasasezred volt politikai megbízottja.²⁰³

Az egyik osztag tisztje annyira nyilvánvalóan szabotálta a ludovikások ellen folyó támadást, hogy katonái kénytelenek voltak őt a helyszínen lelőni.

A hadtestparancsnokság, valamint a tisztek szabotázsa miatt, csak a hajnali órákban öltött határozottabb formát a ludovikások elleni támadás. Rövid harc után a ludovikások ellenállása megtört, és amikor – népbiztos társainak nyomására – Haubrich telefonon utasítást adott a ludovikások parancsnokának a fegyverletételre, az akadémia épületében és a József-központban egyaránt megadták magukat.

Bár az akadémia épületébe benyomult karhatalmistákat mélységesen felháborította az egyik orvul meggyilkolt politikai megbízott holttestének látványa, a ludovikás lázadó fiataloknak a hajuk szála sem görbült meg.

25-én reggel már csak a monitorok fedélzetének néhány tucat négyzetméterét mondhatták magukénak az ellenforradalmárok. Helyzetük teljesen reménytelen volt, hiszen sem élelmet, sem fűtőanyagot nem tudtak szerezni. Szerdán délelőtt 11 óra körül az előző nap észak felé elvonult két monitor – amelyhez a flottilla újabb egységei csatlakoztak – visszatért, és a szovjetház előtt megállt. Minden oldalról, még a budai part mentén horgonyzó hajókról is, géppuskatűz fogadta őket. Megszólaltak a vöröstüzérségnek a Gellérthegyen elhelyezett ágyúi is. A monitorok parancsnokai – látva reményeik teljes kudarcát – déli irányban elhagyták a főváros területét, hogy Jugoszláviába meneküljenek.

Ebben az időben Paksnál állomásozott a dunai hajóraj két őrnaszádja: a „Viza” és a „Compó”. A határ felé vonuló ellenforradalmárok e két őrnaszád legénységét is csatlakozásra szólították fel. Ezek azonban a felszólításnak nem tettek eleget. A két őrnaszád vörösmatrózainak magatartásától felbátorodva, az egyik hajó: a „Munka” nevű felfegyverzett gőzös legénysége, letartóztatta tisztjeit, s a monitorokra tüzet nyitva, kivált azok sorából. A „Munka” ágyújának egyik lövedéke telibe találta a vezérmonitor páncéltornyát, megölte vagy megsebesítette a lázadó parancsnokok egy részét. Egyenlőtlen küzdelem kezdődött, s a „Munká”-t, amelynek árbocán már ismét vörös lobogó lengett, a monitorok ágyúinak tüze elsüllyesztette. A „Munka” legénysége súlyos veszteségeket szenvedett, de megmentette a vörösmatrózok becsületét.

A június 24-i ellenforradalmi lázadás nyilvánvalóvá tette annak a hazug álhumanizmusnak a veszélyességét, amellyel a vezetésben levő jobboldali elemek módszeresen gyengítették a proletárdiktatúrának az ellenforradalmárok féken tartására irányuló törekvéseit. Június 25-én és az azt követő napokban a dolgozók számtalan fórumon: üzemek gyűlésein, direktóriumok ülésein, katonai összejöveteleken bélyegezték meg az ellenforradalmárokkal szemben megnyilvánuló liberalizmust, és követelték a proletárdiktatúra védelmét szolgáló határozott intézkedéseket.

Egy időre mintha még a szociáldemokrata jobboldal is rádöbbent volna arra, hogy politikája milyen súlyos veszélyeket rejtett magában.

„Ennek az ellenforradalmi kísérletnek, amelyet itt a fővárosban tapasztalhattunk, minden szennyes hulláma, amely felmerült, azt mutatja, hogy a proletariátusnak minden percben készen kell lennie arra, hogy a maga történelmi hivatását és feladatát teljesítse. Ez a tegnapi ellenforradalmi kísérlet alkalmas volt, nem arra, amire az ellenforradalmat szítók számítottak, hogy pánikot, zavart teremtsen a munkásság soraiban, de ellenkezőleg, arra, hogy még egységesebbé, még hatalmasabbá, még erősebbé kovácsolódjanak a proletárság sorai” – mondotta Garbai a Központi Intéző Bizottság június 25-i ülésén.²⁰⁴

Ezt a gyűlést teljes egészében az ellenforradalommal szembeni harcnak szentelték. Elsőnek Kun Béla szólalt fel, aki rámutatott, milyen súlyosan tévedtek azok, akik abban reménykedtek, hogy a burzsoázia beletörődött a proletárdiktatúrába. A továbbiakban így folytatta: „Ha igaz is, hogy az ellenforradalmi kísérlet szilárdabbá tette a proletariátust, és alkalmat adott annak ereje megmutatására, mégis, szomorúan be kell vallani, hogy a diktatúra eddigi kezelése hibás a fájdalmas esemény előidézésében. Soha egyikünk sem hirdette, hogy ok nélkül ontsunk vért, és kéjelegve gázoljunk vérben, de tudnunk kell, hogy a burzsoázia nem fog beletörődni abba, hogy ebben az országban a proletariátus legyen az úr, és a kapitalizmus romjain felépítse a maga uralmát.”²⁰⁵

Kun javasolta: az Intéző Bizottság hozzon határozatot, amelyben kimondja, hogy „a proletariátus diktatúráját a legteljesebb mértékben és a legkönyörtelenebb eszközzel” kell alkalmazni.

Ezen az értekezleten egyetlen felszólaló sem hangoztatott jobboldali opportunista nézeteket. Azok, akik az előbbiek során magatartásukkal oly nagy mértékben elősegítették az ellenforradalom munkáját, most vagy hallgattak, vagy meg sem jelentek az ülésen. A hozzászólók valamennyien egyetértettek Kun határozati javaslatával, amelyet az ülés egyhangúlag el is fogadott.

Bár a jobboldal és a melléjük szegődött centristák az ellenforradalmat követő napokban általában visszahúzódtak, ez nem akadályozta meg őket abban, hogy az ellenforradalomban vétkes személyek megérdemelt büntetését lehetetlenné tegyék.

A budapesti rögtönítélő bíróság a június 24-i ellenforradalom vezetői közül 11 vádlottat ítélt halálra, 66-ot pedig rövidebb-hosszabb fegyházbüntetésre. Ezek közül 16-nál az ítélet végrehajtását felfüggesztették, s csak abban az esetben zárták volna be őket, ha újabb ellenforradalmi cselekményekben vettek volna részt. A Ludovika Akadémia növendékeit nevelőmunkára ítélték. Az Igazságügyi Népbiztosság, amelyet a jobboldali szociáldemokrata Ágoston Péter vezetett, megakadályozta a halálos ítéletek végrehajtását.

Hosszú időn keresztül elhúzta az ügyet, majd július 10-én a Forradalmi Kormányzótanáccsal olyan rendeletet adatott ki, amely lehetetlenné tette az ítélet végrehajtását. E rendelet kimondotta: ha a rögtönítélő bíróság által kimondott halálos ítéletet 48 órán belül nem hajtják végre, azt életfogytiglani fegyházra kell változtatni.

Lajtos századosnak Haubrich Bécsbe adott menlevelet, Höniget pedig Haubrich kérésére Julier Gödöllőre rendelte, majd vidékre szabadságra küldte.

Haubrich maradt a helyén. Bár Korvin Ottó két feljegyzésében is jelentette, hogy súlyos tények szólnak az ellenforradalomban való bűnrészessége mellett, a Forradalmi Kormányzótanácsban uralkodó erőviszonyok között ezek nem voltak elegendőek eltávolításához.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!