Címke: történelem

A fehér terror – Karsai Elek: II.

(idézet:A fehér terror – Karsai Elek)

6. A terror intézményesítése felé — szociáldemokrata támogatással

Megalakult végre a Huszár-kormány (nov. 24.) és Clark is nyugodtan elutazhatott, »zsebében« egy olyan kormánnyal, mely végre alkalmasnak látszott a magyarországi terrorhírek hatása alatt felizgatott külföldi közvélemény megnyugtatására, megtévesztésére. A Huszár-kormány feltétel nélkül, örömmel fogadta el Clark programját, egyúttal elismerte maga fölött az antant »gyámkodását«. Az új kormányba belépett valamennyi polgári párt és ami nem lekicsinylendő: a Huszár-kormány egész működését az »fémjelezte«, hogy népjóléti minisztere és kereskedelemügyi államtitkára szociáldemokrata volt.

A magyar és külföldi munkásság Peyeréktől nem sokat várt, de azt joggal remélhette, hogy a szociáldemokraták a kormányban való részvételt ahhoz a minimális feltételhez kötötték, hogy a kormány, ha azonnal nem tudja is megszüntetni a terrort, bizonyos enyhülést erőszakol ki Horthyéktól.

De rövid idő múlva kiderült, hogy Peyerék minden kérdésben teljesen egyetértenek minisztertársaikkal — akár a kommunisták legyilkolásáról, akár más, a kizsákmányoló rendszer megszilárdítását célzó intézkedésekről volt is szó. Természetesen emellett hízelgett a hiúságuknak, hogy miniszteri, államtitkári székben ülhettek és pozíciójuk megtartása érdekében Peyerék még a legdurvább személyi sértéseket is lenyelték. Amikor Peyer elfoglalta miniszteri hivatalát, a Népszavának erről szóló hírét a cenzúra törölte, ugyanakkor a cenzúra megengedte, hogy a Népakarat című alkalmi újság ebből az alkalomból Peyert gyalázza. És Peyerék válasza erre mindössze egy halk, finom tiltakozás volt. Dehogy is szálltak ők szembe Horthyval vagy egyik-másik minisztertársukkal. Úgy érezték, ők is urak, miniszterek, a rang pedig kötelez. Így történt, hogy mindenre buzgón bólogattak és nem volt a kormánynak egyetlen olyan intézkedése, amit ne támogattak volna. A kommunistákat gyorsított eljárással kell bitó alá küldeni — követelte Horthy — és Peyerék »tiszta szívvel« helyeseltek. A proletárdiktatúra bátor vezetői, hősei közül azokat, kik a Horthy-pribékek kezére kerültek, 1919 decemberétől ezzel a gyorsított eljárással küldték egymás után a vesztőhelyre. Egy ilyen szomorú hajnalon, december 29-én, ment bátran az akasztófa alá Korvin Ottó, a belügyi népbiztosság nyomozó-osztályának vezetője, a proletariátus hatalmának lánglelkű védelmezője, László Jenő és a 13 Lenin-fiú. Az egyik Lenin-fiú így írt búcsúlevelében:

»Tartsd drága anyai szemed előtt, hogy a te egyetlen fiadat nem azért akasztották fel, mert rablógyilkos volt, hanem mert a dolgozók felszabadítása szent eszméjének volt a harcosa.

Kelt Budapest, 1919. december 28-án.

A margitkörúti kínzófogházban: Kerekes Árpád.«

Peyerék magatartása annyira szemérmetlen és gerinctelen volt, hogy az még Garaminak és Peidlnek is sok volt. Pedig Garami és Peidl semmivel sem gyűlölte kevésbé a kommunistákat és egyikük sem maradt el Peyerék mögött a munkásmozgalom elárulásában — sem akkor, sem később, de — még ők is kénytelenek voltak elítélni a szociáldemokrata pártvezetőség magatartását.

Alig két hét telt el a Huszár-kormány megalakulása óta, amikor Beniezky belügyminiszter, a minisztertanács utasítása alapján, kiadta az internálást rendeletet. Ezzel a hírhedt internálási rendelettel Horthyék »új színnel« gazdagították a magyar fasizmust. »Az állam és társadalom érdekei« — ez volt a szent jelszó, melynek leple alatt minden hazáját szerető, tisztességes magyar embert a legutolsó szolgabíró is megfoszthatott szabadságától. Mert nézzük csak meg közelebbről, kiket kellett a rendelet szerint internálni? Mindazokat, akik »az állam és társadalom érdekeire veszélyesek, aggályosak vagy gyanúsak«. De hát a hóhérok, a különítményes tisztek, a grófok, bankárok, főpapot szemében ki nem volt »veszélyes, aggályos vagy gyanús«? A rendelet végrehajtása valóban azt mutatta, hogy ennek a fasiszta intézkedésnek egyetlen célja van: rendszeres üldözéssel, állandósított zaklatással megtörni, kiirtani mindenkit, aki az ország függetlenségéért és jólétéért harcolt vagy harcol. A különítmények a »maguk szakállára« persze továbbra is gyilkolhattak — és gyilkoltak is — de Horthynak mindez nem volt elég. A magyar uralkodó osztályok, a nagybirtokosok és nagytőkések akkor kezdték magukat biztonságban érezni, amikor a különítmények mellett az egész államapparátust beállíthatták a Tanácsköztársaság híveinek megsemmisítésére. 1919 decemberében a magyar nép emlékezetében még túl élénken élt a Tanácsköztársaság emléke, semhogy az Eszterházy hercegek, Bethlen és Teleki grófok, a csepeli Weiss bárók, Vida, Chorin és a többiek már nyugodtan álomra merték volna hajtani fejüket. Ezért kellett internálótáborba zárni azokat, akiket a Tanácsköztársaság idején kifejtett működésük miatt a bíróság elítélt és büntetésüket már letöltötték (»veszélyesek«) — és ezért tartották »gyanús«-nak azokat, akik a proletárdiktatúra letiprása óta »izgató tevékenységgel vagy egyébként tettel vagy szóval oly magatartást tanúsítottak, illetve tanúsítanak, amelyből okszerűen következtethető, hogy céljuk az úgynevezett tanácsköztársaság visszaállítására, illetve az állam vagy a társadalom törvényes rendjének erőszakos felforgatására irányuk. Magyarul: aki csak mukkanni mer, azt kíméletlenül internálótáborba kell zárni. Ha a paraszt a földosztást emlegette, ha a gyári munkás éhbér, munkanélküliség helyett kollektív szerződést, munkát követelt, útjuk egyenesen vezetett az internálótáborokig.

Megteltek a börtönök és internálótáborok, a magyar munkás és paraszt pedig ismét kezébe vette a vándorbotot. A fehér terror alatt tíz- és tízezer ember sínylődött internálótáborban, többszázezren hagyták el hazájukat.

Mi volt Peyerék helyzete a kormányban?

Mint láttuk, a lehető legodaadóbban szolgálták ki az új rendszert. Egy idő múlva mégis inogni kezdett alattuk a bársonyszék. Huszár Károly, a miniszterek egyszerűen semmibe vették őket a kormányban, sőt Peyer miniszternek és Miákits államtitkárnak saját hivatalaikban sem volt semmi hatalmuk. A tisztviselők egyszerűen nem teljesítették Peyer és Miákits rendelkezéseit, utasításait. Peyer és Miákits mégsem mozdult a minisztériumból, így is jól érezték magukat.

Ebben az időben történt, hogy Huszár Károly miniszterelnök a külföldi sajtóban megjelent cikkekkel kapcsolatban, melyek a magyarországi fehér terror eseményeit rendkívül éles megjegyzésekkel kísérték és támadták a magyar kormányt, jónak látta, hogy levelet intézzen a budapesti antantmisszióhoz. Ez a levél igen jellemzően világítja meg a Huszárkormány nézetét a fehér terrorról. Huszár Károly és miniszterei nem tagadják azt, hogy Magyarországon van terror, de mindjárt hozzáfűzik a »megfelelő« magyarázatot is. Azt írja a miniszterelnök úr: »A miniszterelnöki teendők átvétele óta elsőrendű feladatomnak tartottam Magyarországon a legbecsületesebb, legméltányosabb és legigazságosabb jogállapot visszaállítását és megszilárdítását«. Ezután nyugodtan elismeri, hogy a »nemzeti hadsereg« útvonalán, amerre az csak elhaladt, mindenütt történtek önkényeskedések. A különítmények garázdálkodásait álnok módon a parasztság hosszúállására hárítja. De rendkívül érdekes az, hogy befejezésül az egész magyarországi fehér terror mentségére a következőket írja: »Tábornok urak, kérem, gondoljanak az 1871. évi párizsi kommün megtorlására, a finnországi fehér uralom borzalmaira, a galíciai, oroszországi népítéletek arányaira és szörnyűségeire, holott ezen nemzetek és országok közel sem szenvedtek a kommunizmus uralma alatt annyira és oly hosszasan, mint éppen Magyarország«. Huszár miniszterelnök felidézvén az európai burzsoázia különböző gaztetteit, arra az eredményre jut, hogy a Párizsi Kommün után aránylag sokkal több kommünárdot, Finnországban, Galíciában és Oroszországban 1917—1919 között sokkal több munkást, parasztot gyilkolt le a francia, a finn, a lengyel vagy az orosz ellenforradalom, mint a magyar »nemzeti hadsereg«, tehát a magyar kormány tulajdonképpen nagyon »enyhén« bánt el a kommunistákkal. Huszár miniszterelnök úrnak és minisztertársainak, köztük Peyer Károlynak is igazuk volt: a magyar uralkodó osztályok jogosan vallhatták kegyetlenségben, vad-állatiasságban tanítómesterül a francia, a finn, a lengyel és orosz burzsoáziát. Az is egészen természetes, hogy a tanítvány emlékezteti mestereit és úgy véli, hogy ő sem csinált mást, mint hogy követte a »dicső« példákat.

Ezt a levelet az a kormány küldte el az antant-misszióknak, amelynek népjóléti minisztere és kereskedelemügyi államtitkára szociáldemokrata volt.

1919 karácsonyán a szociáldemokrata párt Budapesten — a hatóság engedélyével gyűléseket tartott. A központból kiküldött szónokok igyekeztek magyarázni a pártvezetőség politikáját. Természetesen azzal kezdik, hogy minden bajnak ott van a gyökere, hogy Tanácsköztársaság volt, hogy a magyar nép magához merte ragadni a hatalmat. Szidták, gyalázták a magyar proletariátus diktatúráját és dicsérték az új rendszert. Különösen Horthy fővezér felé hangoztattak elismerő szavakat, így pl. az egyik szónok kifejtette, hogy nem lenne ebben az országban semmiféle terror, ha a különítményes tisztek hallgatnának Horthyra és nem garázdálkodnának, mert »Horthy nagyon jóindulatú ember és megértéssel van a munkásság bajai iránt«.

Egy másik szónok a keresztényszocialisták babérjait irigyelte meg és azt állította, hogy a szociáldemokraták jobban megérdemlik a »keresztény« jelzőt, mint a keresztény szocialisták, hiszen 1914-ben a pápa mellett csak a szociáldemokraták emelték fel szavukat a háború ellen …

Természetesen nem szabad azt hinni, hogy akár a pápa, akár a szociáldemokraták 1914-ben komolyan gondolták a háború elleni tiltakozást; bizonyítja ezt az állításunkat, hogy a német, francia és a többi európai szociáldemokrata párt egymás után sietve megszavazta a háborús törvényeket.

A gyűléseken részt vevő munkásság az ilyen beszédeket nem hallgatta végig szó nélkül, a legtöbb gyűlésről elzavarták a burzsoázia eme ügynökeit …

Peyerék egészen január közepéig kitartottak a kormányban. 1920 január elejétől kezdve azonban a tömegek felháborodása olyan nagy volt a szociáldemokrata párt kormánytámogató becstelen politikája miatt, hogy végre nagynehezen elszánta magát a pártvezetőség, hogy »megfenyegeti« Huszár miniszterelnököt.

A szociáldemokrata pártvezetőség beadványában elmondja, hogy a karhatalmi alakulatokat nem oszlatták fel, hogy nincs biztosítva a sajtószabadság, hogy állandóan folynak az internálások. De azt is leszögezi, hogy a párt mindennek ellenére nem akart kilépni a kormányból és részt akart venni a nemzetgyűlési választásokon. Most azonban már az a helyzet, hogy a hatóságok a szociáldemokrata jelölteket letartóztatják, bántalmazzák. A kormány eddig semmit nem tett az atrocitások megszüntetésére, viszont a szociáldemokrata párt a tömegek előtt egyre jobban elveszti hitelét, ha saját párthíveit sem tudja megvédelmezni a kormányban ülő képviselői által. Ezért úgy döntött a pártvezetőség, hogy »a párt megbízottait a koncentrációs kormányból való kilépésre felszólítja és a nemzetgyűlési választásokban nem vesz részt«.

De Huszár Károlyékat most már nem lehetett megijeszteni. Huszár Károlyék helyzete 1920 januárjában lényegesen erősebb volt, mint 1919 novemberében. Akkor szükségük volt a szociáldemokratákra, hogy a nyugati közvélemény előtt demokratikus színezetet adjanak a kormánynak, szükségük volt a szociáldemokraták nemzetközi összeköttetéseire, az angol és francia szocialista pártok támogatására, hogy a nyugati hatalmak elismerjék a Horthy-rendszert, hogy Magyarországot meghívják a béketárgyalásokra. Peyerék megalkuvó, áruló politikája annyival súlyosabb, minthogy 1919 novemberében megvolt a lehetőség a magyar dolgozó népre oly elviselhetetlen súllyal nehezedő fasiszta terror enyhítésére. De Peyerék »két kézzel kaptak a békekötés után« és újra eladták az uraknak a magyar dolgozó népet.

Miután a nyugati hatalmak segítségével a magyar szociáldemokrácia »szalonképessé« tette a Horthy-fasizmust. Huszár Károlyék úgy vélték, hogy eléggé megfizették Peyeréket azzal, hogy beengedték őket a kormányba, most már nincs szükség rájuk, mehetnek. De hiába sértegették vérig nem egyszer a szociáldemokrata pártot, hiába bojkottálták a tisztviselők a minisztériumban Peyert és Miákitsot, őket nem lehetett megsérteni, nem lehetett kiemelni a bársonyszékből. Mikor végül is eltávoztak, azt sem saját jószántukból, hanem a tömegek nyomására tették. Elsompolyogtak, mint kivert kutyák, minden oldalról undor és megvetés kísérte a kormányból való dicstelen kivonulásukat.

A terror pedig tovább dühöngött. Budapesten és vidéken, különösen a bányatelepeken és az ipari központokban a karhatalmi alakulatok még veszettebbül garázdálkodtak. Garázdálkodásukban senki nem zavarta őket. Ha egyik-másik gaztettük túlságosan nagy felháborodást keltett az országban, sietve lefolytattak valamiféle látszateljárást, aminek a vége rendszerint az lett, hogy a gyilkosokat az ügyészség ártatlannak találta.

A gyilkosok elsőszámú védője maga Horthy volt. A fonyódi »népítélet« tetteseit letartóztatták, az ügyet a rendőrség átadta a vizsgálóbírónak. A vizsgálóbíró megállapította, hogy szó sincs a feldühödött nép haragjáról, minden kétséget kizáróan gyilkosság történt, az áldozatokat bosszúból ölték meg, sőt az is kiderült, hogy az áldozatoknak semmi közük sem volt a proletárdiktatúrához, Horthy mégis addig erősködött, amíg a gyilkosoknak semmi bántódásuk nem történt.

7. Egy jellegzetes politikai terrorakció — Somogyi és Bacsó meggyilkolása

De nem minden esetben sikerült Horthynak a gyilkosokat ilyen egyszerűen megmenteni. Különösen a Somogyi— Bacsó gyilkosság okozott nagy gondot a fővezérnek és sok időbe tellett, míg ezt az ügyet el lehetett simítani.

Az ügy rövid története a következő:

1920 február 17-én este 8—9 óra tájban a Népszava szerkesztőségéből távozó Somogyi Béla szerkesztőt és munkatársát, Bacsó Bélát igazolás ürügye alatt betuszkolták egy autóba, az autót pedig Újpest határába vezették, ott, a Vízművek közelében Somogyit és Bacsót késszúrásokkal és revolverlövésekkel megölték, majd a két holttestet a Dunába süllyesztették.

A rendőri nyomozás már másnap megindult, a belügyminiszter azonnal érintkezésbe lépett a Gellért-szállóban székelő fővezérséggel, ahol megígérték, hogy az ügy felderítésében és a tettesek kézrekerítésében a lehető legteljesebb mértékben közre fognak működni.

A Magyar Távirati Iroda félhivatalos jelentésben közölte illetékesek véleményét, mely szerint »kommunista agent-provocateurök gyilkoltak«.

Huszár Károly miniszterelnök február 20-án a képviselő-házban megígérte, hogy a hatóságok mindent elkövetnek a bűntény kiderítésére, majd hozzáfűzte: »Fel vagyok hatalmazva annak kijelentésére is, hogy a fővezér erősen el van határozva, hogy az egész katonasággal segítségére siet a nyomozás minél eredményesebb és sikeresebb lefolytatására«.

Ezekre a megnyugtató ígéretekre különösen a külföld felé volt nagy szükség. Ugyanis Apponyi Albert éppen ebben az időben próbált külföldön összeköttetéseket szerezni, hogy a magyar békefeltételeket enyhítsék. A két újságíró meggyilkolása külföldön a lehető legrosszabb hatást keltette.

A rendőri nyomozás rövidesen helyes nyomra bukkant és kiderítette a gyilkosságnál használt kocsi rendszámát. A rendőrség azonnal a fővezérségnél érdeklődött, vájjon hiányzik-e egy katonai gépkocsi, mire az autóosztály határozott igennel felelt. Félóra múlva pedig a fővezérség az előbbi nyilatkozatot telefonon megcáfolta: egy autó sem hiányzik. Nagy Károly detektívfőnök, a nyomozás egyik vezetője erre kénytelen volt jelenteni a belügyminiszternek, hogy a fővezérség a nyomozást szánt-szándékkal hamis irányba igyekszik terelni.

A fővezérségen nagy megdöbbenést keltett a gyilkosságnál használt autó rendszámának kinyomozása, és az, hogy a rendőrség a sofőrtisztek neveit is ismerte már. Horthy ekkor utasítást adott szárnysegédjének, Magasházynak, hogy feltétlenül el kell simítani az ügyet.

Mialatt a rendőrségi nyomozás folyt, Beniezky Ödön belügyminisztert egy belvárosi zárda rendfőnöki szobájába Ostenburg százados bizalmas megbeszélésre hívta. A megbeszélésen jelen volt még Gratz Gusztáv bécsi követ is. (Gratz is Károly király hűséges híve volt.) Hosszú ideig a királlyal kapcsolatos kérdésekről beszélgettek, azután Ostenburg a Somogyi—Bacsó gyilkosságra terelve a szót, a következőket mondotta: »Kénytelen vagyok megvallani, az én különítményem szolgáltatta a gépkocsit«. Ezután figyelmeztette Beniczkyt, hogy saját érdekében ne feküdjék oly nagy erővel a nyomozásba, mert itt működik egy titkos katonai társaság, mely nem habozna szükség esetén magát a belügyminisztert is eltenni láb alól.

A rendőrség a gyilkosságnál használt autó két tisztjét, Kovarcz Emil főhadnagyot és Megay László hadnagyot letartóztatta. Mivel katonákról volt szó, a fővezérség kérésére az egész ügyet áttették a katonai ügyészséghez.

A gyilkosság híre az egész országban hatalmas felzúdulást keltett. Ismét bebizonyosodott, hogy a kormány a legkevésbé sem ura a helyzetnek és a különítmények Horthy parancsainak engedelmeskednek, nem pedig a belügyminiszternek. Somogyi és Bacsó meggyilkolása annál nagyobb hullámokat kavart fel, minthogy mindenki tudta, hogy a két újságíró egyáltalán nem volt kommunista, sőt Somogyi Béla nyíltan szembefordult a Tanácsköztársasággal. Igaz, Somogyi Béla szerkesztette 1919 szeptemberében a Szociáldemokrata Röpiratokat, amelyekben a Horthy-banditák dunántúli gaztetteit leplezte le. Február elején a Népszava közölni akart egy cikket a »nemzeti hadseregről«, a cikk kefelevonatát a cenzúra átküldte a fővezérségnek. A Gellért-szállóban este felolvasták a cikket egy népesebb társaság előtt, ahol Horthy is jelen volt. Többen megjegyezték, hogy »ezt a gaz Somogyit el kellene tenni láb alól, Dunába kellene dobni«. A vacsora végén Horthy fővezér a következő szavakkal bontott asztalt: »nem beszélni kell itt, hanem cselekedni! «

Beniezky belügyminiszter, aki ezt a Gellért-szállóbeli epizódot a katonai ügyészség előtt, 1925-ben tett vallomásában elmondta, még azt is hozzáfűzi, hogy ettől a vacsorától kezdve indult meg a »nemes« vetélkedés a tiszti különítmények között. Az Ostenburg-különítmény becsvágyát fokozta az is, hogy röviddel előbb kapott a zászlóalj a fővezértől egy vadonatúj autót. A pálmát, mint azt a rendőrségi nyomozás megállapította, az Ostenburg-tisztek vitték el …

A gyilkosság mélységesen felháborította a munkásosztályt. Megértette, hogy itt nem kizárólag Somogyi és Bacsó személyéről van szó. Nyilvánvaló lett, hogy a gyilkosság újabb kísérlet akart lenni a munkásosztály megfélemlítésére, ellenállásának megtörésére. De a gyilkosok rosszul számítottak. Somogyi temetésén több mint százezer munkás vonult fel és a temetés napján az egész »nemzeti hadseregben« riadókészültséget rendeltek el. A temetésen a rend fenntartására Horthy fővezér az Ostenburg-zászlóaljat vezényelte ki …

A magyar dolgozók ellenségei a gyilkosság hírére örömujjongtak. Kecskeméten Héjjas Iván összegyűjtötte kulákcimboráit és a fővezérséghez, valamint a miniszterelnökséghez egy táviratot küldtek, amelyben megelégedésüket fejezték ki a gyilkosság felett. Nyíltan megírták, hogy a »tetteseket nemzeti hősöknek ismerik el«, és megfenyegetik a kormányt, hogy ne merészelje az ügyet tovább nyomoztatni.

Horthy újra nyugati barátaihoz fordult segítségért, hogy kínos helyzetéből mentsék ki. Így történt, hogy néhány nappal ezután megjelent Horthy fővezérnél az egyik legnagyobb amerikai újság, a Chicago Tribune munkatársa és Horthy nyilatkozott … Bevezetőül kijelentette, hogy Magyarországon nincs fehér terror és nincs gyilkolás. Úgy látszik, nagyon elragadhatta a hév a fővezér urat, mert a következőket találta mondani: »Én demokrata vagyok, olyan demokrata, mint, bárki Magyarországon … Megbocsátom a munkásságnak azt a szerepét, amelyet a kommunizmusban játszott «

Amikor a Somogyi—Bacsó gyilkosság került szóba, Horthy szemrebbenés nélkül kijelentette: »Ha a gyilkosok hadseregemnek tagjai, akkor úgy fogunk eljárni velük szemben, amint ez szokásos …«

A gyilkos tisztekről a katonai ügyészség először is kiderítette, hogy nem gyilkosok. Azt nem lehetett tagadni, hogy az Ostenburg-zászlóalj kocsiját használták a gyilkosságnál, mert a Vízműveknél, a gyilkosság színhelyén talált olaj, megegyezett az autóban lévő olajjal. Azt kellett tehát mondani, hogy a tisztek az autót kölcsönadták »hazafias« célokra két MOVE-igazolvánnyal rendelkező egyénnek, akiket sem azelőtt, sem azután soha nem láttak. Alibit pedig az Ostenburg-zászlóalj többi tisztjei bizonyítottak: a gyanúsított tisztek a gyilkosság időpontjában velük voltak. Az egyik gyilkos igazolja a másikat …

A katonai ügyészség elfogadta ezt a védekezést és csak a jogtalan, szabályellenes autókölcsönzés miatt vonták a tiszteket felelősségre és szigorú büntetést kaptak: 30—30 napi szobafogságot. Az Ostenburg-zászlóalj kérte a büntetés elengedését, de a felsőbb katonai hatóságok »hajlíthatatlannak mutatkoztak a példaadó büntetés terén.«

Az ügy további részletei nem túlságosan érdekesek. 1920 április 30-án a gyanúsítottak — névszerinti Kovarcz Emil, Megay László, Bibó Dénes, Héjjas Iván, Prónay Pál, Sefcsik György és Baghy László ellen körletparancsnoki határozattal az eljárást megszüntették …

1925-ben, mikor a nemzetgyűlésben piszkálni kezdték az ügyet, újra megindították a vizsgálatot. A nyomozás megdöntötte a gyilkos tisztek alibijét és a gyilkosság minden részletét feltárta. A különböző bírói fórumokon keresztül 1930-ban a tábla elé került az ügy, ahol a gyilkosokat végleg felmentették azzal az indoklással, hogy »a terheltek, ha tettüket el is követték, azt csakis közelkeseredés s menthető felháborodás hatása alatt vagy abban a téves meggyőződésben, hogy cselekményükkel a magyar faj és nemzeti eszme érdekeit szolgálják, követték el és önző nyereségvágy tettük elkövetésénél nem vezette őket«.

Horthy Miklós fővezér tehát „megtartotta” szavát …

8. Megszilárdul a kapitalizmus — növekszik a dolgozó nép nyomora

A tiszt urak gyilkoltak, garázdálkodtak — végezték a »piszkos munkát« —, az arisztokraták, gyárosok, bankárok pedig hozzáláttak a megmaradt »vadászterület« alapos kizsákmányolásához. A magyar nagybirtokosok és nagytőkések emellett mindent elkövettek, hogy minél nagyobb arányokban jöjjön be az országba külföldi tőke, mert úgy vélték, hogy biztosabb lesz alattuk a talaj, ha a külföld még inkább érdekelve van a magyarországi üzletekben. Nagyvállalataink, bankjaink részvényeinek nem csekély részét a Horthy-fasizmus első éveiben szerezték meg a külföldi érdekcsoportok. Kecsegtette a külföldi tőkét az is, hogy a Horthy-fasizmus a szakszervezetek segítségével hihetetlen alacsonyan tartotta a munkabéreket. A munkásság, a dolgozó parasztság, az értelmiség, tudósok, tanárok, tisztviselők elképesztő nyomorban éltek. Az élelmiszerárak egyre emelkedtek, így nem lehet csodálkozni azon, ha Budapest polgármestere arról panaszkodik, hogy a húsfogyasztás 1913-hoz viszonyítva 73 százalékkal csökkent, hogy a legfontosabb élelmiszereket, mint pl. a tejet, vajat, tojást a lakosság széles rétegei nem tudják megvásárolni.

A lakosság éhezett és nyomorgott, a spekulánsok büntetlenül garázdálkodtak. A spekulánsok között »előkelő« helyet foglalt el a Hangya-szövetkezet. A Hangya évről-évre hatalmas állami támogatást élvezett, igazgatósági tagjai között megtaláljuk a »keresztény« Magyarország minden valamirevaló politikusát, vezetőjét. 1920. január 11-én a budapesti városparancsnokság szigorúan bizalmas napi jelentésében arról számol be, hogy zsír a fővárosban hetek óta nincs. Csak hivatalosan nincs zsír, meri egyébként bőven található a Hangya, a Magyar Élelmiszerüzem, a főváros élelmiszerüzemeinek raktáraiban. A zsírt azért nem adják el, mert ezek a nagy élelmiszerárusító vállalatok magas összeköttetéseik révén megtudták, hogy 8—10 napon belül jelentősen felemelik a zsír árát …

Még súlyosabbak voltak a kenyérellátás körüli bajok. A fővárosban — írja egy másik jelentés — a szomorú tömegek már este 7—8 órakor sorakoznak a pékboltok és a községi üzletek előtt, hogy reggel 7 óra körül kenyérhez jussanak. Az embertömeg a hideg téli éjszakában egyre növekszik és gyakran átnyúlik a harmadik-negyedik utcába is a hosszan kanyargó sor. Amikor már elég nagy és erős a tömeg, a rendőri biztosítás ellenére egyre élesebb és élesebb megjegyzések hangzanak el: »Meddig fogunk még tűrni ?« — »Jobb volt a Tanácsköztársaság alatt!« — »Menjünk a fővezérhez! « — »Bezzeg jól élnek a fehér tisztek!« Ezek a jelenetek — mint a városparancsnokság jelentése írja — napról-napra megismétlődnek és egyre elkeseredettebbek lesznek.

De nem jobb a helyzet vidéken sem. A sok megrázó helyzetjelentés közül kiemelkedik a szobi főszolgabíró 1920 február 20-iki jelentése. A főszolgabíró a szobi járás területen uralkodó szörnyűséges éhínségről számol be. A gyerekek csapatostul róják az utcákat, koldulnak, hogy egy falat ennivalóhoz jussanak, a felnőttek pedig otthon ágyban fekszenek, mert a sok éhezés miatt arra is gyöngék, hogy felkeljenek …

Hivatalos statisztikai adatok szerint, míg a leg szükségesebb élelmiszerek árai negyvennyolcszorosra emelkedtek — 1913-hoz viszonyítva — addig a vasiparban, pl. a bádogos szakmában csak ötszörös volt a béreik emelkedése. 1920 novemberében egy háromtagú családnak élelmezésre és egyéb nélkülözhetetlen kiadások fedezésére egy héten 937 koronára volt szüksége, ugyanakkor a legmagasabb órabérben dolgozó munkás is csak 10.80 koronát keresett, ami 48 órára számítva, csak 518.40 koronát tesz ki. Hogy a hiányzó 400 koronát a munkás — heti 48 órai munka után — nem képes előteremteni, az egész nyilvánvaló. Így éhezett és nyomorgott az ipari munkásság.

A nagybirtokosok és nagytőkések pedig egyre »kellemesebb kapcsolatokat« építettek ki a rend legfőbb őrével, Horthy »nemzeti hadseregével«. A nagybirtokosok azzal kedveskedtek a tiszteknek, hogy jutányosan, nem egy esetben ingyen adtak nekik földet megművelésre. A csendőrség felügyelője egyik szemleútjáról visszatérve azt jelenti, hogy sok helyen a nagybirtokosok a csendőrségnek bérbeadott földért nem kérnek bérleti díjat, sőt egyik-másik földesúr attól is mentesíti a csendőröket, hogy bajlódjanak a föld megmunkálásával. »szívességből« elvégzik a szükséges munkálatokat is. Ez nagyon kellemetlen, — jegyzi meg a csendőrség felügyelője —, mert így a csendőrség abban a színben tűnik az egyszerű nép előtt, hogy minden tekintetben a földesurak érdekeit védik.

A Gyáriparosok Országos Egyesülete (a hírhedt GYOSZ) 1919 karácsonyán nagyobb pénzösszeget és különféle ajándékokat juttat a »nemzeti hadseregnek«. Ezzel »a csekély juttatással« a GYOSZ háláját óhajtotta leróni a kommunizmus leverése terén kifejtett kiváló munkáért Horthynak. A gyári munkások éheztek, nyomorogtak, béremelési követeléseiket a vállalatok mindig visszautasították és ha mégis szervezkedéssel, sztrájkkal akartak a munkások nagyobb darab kenyérhez jutni, a karhatalmi alakulatok, a rendőrség, katonaság vérbe fojtotta ezeket a próbálkozásokat.

A gyárosok és bányatulajdonosok állandóan panaszkodtak a magas termelési költségek, a nyersanyaghiány miatt. A kormánytól kértek segítséget és kaptak, de amikor a bányavállalatok 1920 elején mérlegeiket közzétették, ezek a nyereségkimutatások még a szakembereket is meglepték. Kiderült, hogy a Magyar Általános Kőszénbánya évi nyeresége eléri a 20 millió koronát, a Salgótarjáni Kőszénbánya rt. 12 millió, a borsodi szénbányák 2 millió, az Esztergom—Szászvári szénbányák pedig 3 millió korona tiszta nyereséget mutatnak ki.

A petróleumipari vállalatok sem panaszkodhattak. Az országban óriási volt a petróleumhiány, ezzel szemben az évi mérlegek azt mutatták, hogy a petróleumipari vállalatok óriási készletek felett rendelkeznek és hihetetlen forgalmat bonyolítanak le. Az óriási nyereségeket még a különböző mérleg-machinációk sem tudták teljesen eltűntetni. A nyereség-mérlegek azt mutatták, hogy egyetlen vállalat sem ért el 62—75 százaléknál kisebb nyereséget.

A külföldi tőke pedig egyre komolyabb érdeklődést kezdett tanúsítani a magyarországi tőkebefektetések iránt. Először az amerikai tőke mozdult meg és főleg a földgáz- és olajtermelésre akarta rátenni a kezét. Az angolok a vas- és fémipar, valamint a szénbányák részvényeire vetették rá magukat. Az angol szakértők úgy találták, hogy a magyar bányák termelőképessége távolról sincs kihasználva és hogy kellő befektetéssel a termelés könnyen fokozható. Ezekben az üzletekben a nagybankok, a Hitelbank és a Kereskedelmi Bank voltak a legtevékenyebbek, ezek fejtették ki a legnagyobb »erőfeszítést« a magyar vállalatok részvényeinek idegen kézre való juttatása érdekében. Szakadatlanul folyt a szerencsétlen ország megmaradt értékeinek kiárusítása.

9. A fehér terroristák klerikális szövetségesei

A nagybirtokosok és nagytőkések háborítatlan garázdálkodásához a »karhatalmat« Horthy, az egészhez pedig az egyházi áldást a magas klérus szolgáltatta.

A magas klérus egyetlen pillanatig sem rejtette véka alá ellenséges magatartását a magyar nép uralmával, a Tanácsköztársasággal szemben, — és minden erejét, összeköttetését latba vetette, hogy bármi áron is, de diadalra segítse az ellenforradalmi erőket. Bécsben Bethlen gróf és csoportja összeköttetésben állott a Vatikán bécsi követével. — Budapesten Romanelli olasz ezredes — a Vatikán bizalmi embere — szervezte az ellenforradalmat páter Bonaventura szerzetesen keresztül, Szegeden Zadravecz ferencrendi házfőnök lázított.

Zadravecz részt vállalt a hírhedt Prónay-zászlóalj megszervezésében. Ő lett a zászlóalj »lelki atyja«. Zadravecz páter kitűnően össze tudta egyeztetni az evangéliumi tanítást — a gyilkosságra való uszítással. Így pl. a Prónay-zászlóalj zászlószentelésekor a következő »buzdító« szavakkal hirdette Isten igéjét: »Vigyétek ezt a zászlót diadalra! S ne a türelem jelszavával hordozzátok, hanem a magyar lázongás minden pezsdítő és zúzó erejével, mert ezzel lehet csak új hazát teremteni.« Hát ez az igehirdetés bizony kissé messze van a felebaráti szeretetre, a jámbor életre való buzdítástól …

Amikor Zadravecz pátert sürgősebb és fontosabb teendői megakadályozzák abban, hogy állandóan együtt lehessen kedves »vitézeivel«, megkapóan szép sorokban búcsúzik a Prónay-zászlóaljtól: »… Kérem százados urat, de az összes Prónay-fiúkat, tartsanak meg emlékezetükben. Mert én valamennyiük iránt jó emlékkel vagyok, hívő lelkemmel nap-nap után kérem Istenemet és Magyarok Nagyasszonyát, hogy az egész századot, melynek hite és lelkesedése nem volt szalmaláng, hanem törhetetlen meggyőződés, tartsa meg épségben …«

Elérzékenyültek a »hős« Prónay-fiúk és írtak egy hasonlóan szép, megható levelet és ebben visszaemlékeztek azokra »a szép és magasztos gondolatokra és igékre, amelyeket a Főtisztelendő Úr tartott nekik«. Szép és magasztos igék — Zadravecz páternél és Prónay bárónál értelmük teljesen egyező: buzdítás a harcra azok ellen, akik az elnyomottak zászlaját magasra emelik!

1920 január 14-én Zadravecz István ismét levélben fordul a Prónay-zászlóaljhoz. Ebbe a levélbe belefoglalta Zadravecz páter a magas klérus minden rajongását, lelkesedését a »nemzeti hadsereg« iránt. Érzelmei áttörnek minden gátat és minden sora a Prónay-zászlóalj dicséretét hirdeti …

Íme a levél:

»… Te reád, Prónay-zászlóalj, voltunk a legbüszkébbek Szegeden. Te reád nézünk, mint legendás hősökre széles e Hazában; — Te, Prónay-zászlóalj, légy az én örömöm és büszkeségem, ha majd — tán rövid idő múlva —, mint a hadsereg erkölcseinek őre, a katonaság élére állok.

— És Te légy legbátrabb, ha majd apostoli keresztemmel megmutatom, megjelölöm a Magyar határt!

Szeged, 1920. I. 14.

A viszontlátásra
Zadravecz István s. k.«

Érdemes egy kicsit elgondolkozni ezen a levélen, mert nem ez volt az első és utolsó demagóg, soviniszta uszító hang a magas klérus tevékenysége során a Horthy-fasizmus 25 esztendős uralma alatt. Nem érdektelen, hogy a klerikális reakció egyik hírhedt alakja, kikre tekint, mint »legendás hősök«-re — nem másokra, mint a legállatiasabb, legelvetemültebb gyilkos különítmény tagjaira, — és azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy ezt a hírhedt, ország-világ előtt kegyetlenségéről ismert Prónay-zászlóaljat 1920-ban »örömének és büszkeségének« nevezi.

A Prónay-zászlóalj példáján felbuzdulva a többi tiszti különítmények is igyekeztek gondoskodni megfelelő lelki atyáról, aki a tisztek »árva, bűnös lelkeit« feloldozza a bűn alól … Így nyújtott lelki vigaszt a gyilkos tiszteknek az Ostenburg-különítménynél Dávid Ferenc, Mura Béla és Szigethy Gyula, — a Héjjas-különítménynél Hertelendy László es a hírhedt Bónis Arkangyal. Ezek az elvetemült papok elkísérték a különítményeket »rendfenntartó« útjaikra. Köztük egyesek, mint például Bónis Arkangyal a november 16-iki kecskeméti vérengzés kitervezésében is részt vett … Sem Zadravecz páter, sem a többi paptársai egyetlen szóval nem ítélték el, amikor Simon papot Marcaliban a Prónay-tisztek elevenen megnyúzták, azt a Simon papot, akinek az volt bűne, hogy a Tanácsköztársaság idején kiállt a nép uralma mellett …

A katolikus főpapok egymással versengtek, ki fogadja szebben, méltóbban a »nemzeti hadsereg« fővezérét, Horthy Miklóst. Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök, a szociális demagógia utolérhetetlen mestere, lelkendezve írja: »Nagy ünnep Székesfehérváron, bevonult a nemzeti hadsereg. Nálam szállt Horthy Miklós fővezér. Itt szállt hajdanában Jellasics is … A vásártéren volt a zászlószentelés, mise, melyet Bilkey plébános celebrált. Azután félkettőkor bankett a vármegyeház nagytermében. Széchenyi Viktor gróf mondotta a tósztot Horthyra és a tisztikarra … Este lampionos menet, cigányzene, ének!« Jellasics és Horthy a székesfehérvári püspöki palotában! Arra büszke Prohászka, hogy Jellasics, akit a bécsi udvar bérelt fel az 1848-as magyar szabadságharc hátbadöfésére, és Horthy, aki az imperialisták szuronyainak segítségével ült a magyar nép nyakára, egyformán a püspöki palota vendégszerető falai között pihente ki fáradalmait! Azután bankett, cigányzene, lámpionos felvonulás, tószt Horthyra, a tisztikarra. Erre is büszke Prohászka. Hát hogyne bátorodott volna fel még jobban a protestáns Horthy, amikor a katolikus főurak, főpapok ekkora udvarlást vittek véghez körülötte …

1919. december elején estélyt ad a miniszterelnök, amelyen a következő díszes társaság jelenik meg: Horthy, Friedrich, Chorin, Ullmann báró, — két hírhedt bank- és iparmágnás —, Peyer Károly, Miákits Ferenc, Eckhardt Tibor és a püspökök közül Nemes Antal, Raffay Sándor, Petri Elek. Hull a magyar nép legjobbjainak vére, kiváló szakmunkások, dolgos parasztok, tudósok, orvosok, mérnökök százai és ezrei vesznek vándorbotot a kezükbe, hogy elhagyják a hazát, mely a rablógyilkosok tanyájává lett, a magas klérus pedig ünnepet ül a nagytőkésekkel, a gyilkosok vezérével, a munkásárulókkal. Így festett az, amikor »Magyarország újra felvette az élet fonalát a művelt nyugattal« — ahogyan a klérus vezető lapja, a Nemzeti Újság lelkendezve írta.

Ezek után egyáltalán nem csodálható, hogy az Ébredő Magyarok Egyesületének vezetői között mindenütt ott találunk papokat, szerzeteseket, akik a fékeveszett demagógiából alaposan kivették a részüket. Hecceltek, uszítottak, pogromra bujtogattak. Remetei Kőváry nevű katolikus pap 1919. november 30-án egy népgyűlésen azt mondotta: »A biblia azt tanítja, hogy bocsássunk meg ellenségeinknek. Én azt mondom, hogy személyes ellenségeinknek mint keresztények megbocsáthatunk, de nem mint magyarok … Ők azt mondják, hogy a pogrom szégyen, de mi úgy tartjuk, hogy szégyen volt a kommunizmus a XX. században.« Más szavakkal: gyilkolhatunk, meg kelt bosszulni a kommunizmust, akár pogrom árán is!

Dr. Laky Vilmos szentbenedekrendi tanár, 1919. dec. 14-én, a ÉME győri csoportjának gyűlésén a fajvédelem üdvözítő voltáról beszélt; — nem uszított pogromra. Arra kérte a hallgatóságot, hogy a békekonferenciára való tekintettel, tartózkodjanak az egyéni bosszúállástól, de ha nem is lennének tekintettel a párizsi béketárgyalásokra, akkor se öldössék a zsidókat — fejtegette dr. Laky szentbenedekrendi tanár — »mi keresztények vagyunk, akiknek nem céljuk megfertőzött zsidóvért inni …« Azután ebben a hangnemben uszított tovább, majd felolvasta az ÉME programját. A végén kijelentette: »aki a keresztény nemzeti eszmének útjában áll, azt legázoljuk …«

Íme, egy kis csokorba kötve a klerikális reakció ideológiájának legfontosabb elemei: fajgyűlölet, sovinizmus, demagógia …

Hogy 1919—20-ban és később a Horthy-fasizmus 25 esztendeje alatt mit jelentett a »keresztény nemzeti eszme«, azt népünk saját keserves tapasztalatából ismerte meg a második világháborúban: hatszázezer emberünk pusztult el, felrobbantották hídjainkat, kirabolták országunkat — mindezt a »keresztény nemzeti eszme« jelszava alatt.

Horthy tehát nyugodtan megbízhatott a klérusban és amikor létrehozta az úgynevezett »nemzetvédelmi szervezetet«, amelynek az volt a célja, hogy az ország lakosságának hangulatát ellenőrizze, hogy a legcsekélyebb rendszerellenes tevékenységet is azonnal jelezze, ennek a szervezetnek a kiépítésénél bizalmasan utasítja a járási tiszteket, hogy munkájukban elsősorban csendőraltisztekre, papokra támaszkodjanak, tőlük szerezzék értesüléseiket, híreiket.

10. Horthy Miklós »Magyarország kormányzója«
11. január utolsó napjaiban lezajlottak a nemzetgyűlési választások, — a magyar nép teljes részvétlensége, közönye mellett. Még a mesterségesen szított választási harc sem tudta a dolgozó nép érdeklődését felkelteni, igen sokan nem szavaztak, sokan üres fehér lappal tüntettek a rendszer ellen. A nép látta, hogy nincs sok különbség a pártok között és a küzdelem lényegében annak eldöntéséért folyik, hogy az uralkodóosztály melyik csoportja ágáljon, szavaljon a nemzetgyűlésben a nép nevében — a nép nyomorbadöntésére. Az uralomért küzdő valamennyi párt a nyomor politikáját képviselte — és természetes, hogy a megkínzott munkásság, parasztság nem volt hajlandó kizsákmányolóira, a nyomor politikusaira szavazni.

Alighogy lezajlottak a nemzetgyűlési választások, Friedrich István újra a porondra lépett és azzal a kívánsággal állt elő, hogy Huszár Károly mondjon le, adja át neki a kormányt. Arra hivatkozott, hogy az antanttól ígéretet kapott, hogy a Huszár-kormány csak a választások befejezéséig marad hivatalban, utána újra ő, Friedrich kapja meg a miniszterelnökséget. Nagy zavar keletkezett, Friedrich fenyegetődzött, Huszár nem akarta átadni helyét, marakodtak az urak. Ekkor újra kitűnt, hogy a tényleges hatalom a nagybirtok és nagytőke bizalmi emberének, Horthynak a kezében van. Január 30-án erélyes hangú napiparancsot adott ki, melyben határozottan leszögezi, hogy a hadsereggel minden puccskísérletet gyökerében el fog fojtani, jöjjön az bármely oldalról is, minthogy az antant megbízottjának írásban ígérte meg a »jogrend fenntartását«. Horthy azt is közli, hogy véleménye szerint a további teendő az új nemzetgyűlés számára egy ideiglenes államfő választása. A kormány majd a megválasztott kormányzónak adja be lemondását és az új miniszterelnök a kormányzótól kap megbízatást kormányalakításra.

Horthy határozott hangú napiparancsa nagy hatást keltett. Az egymással civakodó, a hatalomért marakodó pártok vezetői kénytelenek voltak meglátni azt, hogy ebben az országban továbbra is a »nemzeti hadsereg« és annak fővezére, Horthy Miklós az úr, aki mögött viszont ott áll az arisztokrácia, a klérus és a nagytőke, és egyetlen kérdést sem lehet eldönteni Horthy beleegyezése, jóváhagyása nélkül.

De másrészt Horthynak ezzel a napiparanccsal távolabbi céljai is voltak és már február első napjaiban leghűségesebb emberei, a különítményes tisztek vidéken megindították az agitációt Horthy kormányzóvá választása érdekében. Vas megye közgyűlése február első napjaiban határozottan követeli Horthy fővezér kormányzóvá választását, Somogy megye nem sokkal később hasonló határozatot hoz. Ezekkel a vidéki közgyűlési határozatokkal kétségtelenül azt akarták elhitetni, hogy az ország lakossága egyöntetűen Horthy Miklós fővezér mellett áll. (Hogy ebben az időben kik ültek a törvényhatósági bizottságokban, nagyon jól tudjuk: kulákok, papok, nagybirtokosok, virilisták — legtöbb adót fizetők.)

A polgárság egyes rétegeinek »meggyőzésére« fellángoltak január végén és február elején Budapesten és vidéken a terrorakciók. Részben a terrorakciók hatására, a polgári politikusok, kiknek ilyen vagy amolyan okból Horthy nem nagyon volt kedvükre, egymás után adták be derekukat és siettek kinyilvánítani hűségüket Horthy Miklós iránt. Haller István, a keresztény nemzeti egyesülés pártjának egyik vezetője, február 3-án nyilatkozatában azt mondta, hogy véleménye szerint »a különféle szempontok egybevetése leginkább azt ajánlja, hogy Horthy Miklóst tegyük meg az ideiglenes államfőnek … azért, mert nagy szükség van a polgári és katonai hatóságok tökéletes együttműködésére, ami nélkül a konszolidációt elképzelni nem lehet.«

Az arisztokráciának, a főpapságnak eddig sem volt sok baja Horthyval. A kommunizmus kiirtására őt tartották a legalkalmasabbnak — mint azt Teleki gróf De Lobit francia tábornoknak kifejtette. Amikor pedig Horthy elvégezte a véres munkát, legyilkolt néhány ezer munkást és parasztot, akkor sem akartak a nagybirtokosok és a magas klérus Horthy helyére másvalakit állítani — királyt nem választhattak a Magyarországot körülvevő kis államok Habsburg-ellenes álláspontja miatt, — meghagyták Horthyt a »nemzeti hadsereg« élén. A kommunizmustól való félelmük miatt egyáltalán nem csorbították, hanem kiszélesítették Horthy hatalmát, hisz jól tudták, hogy mindenkor kézben tudják tartani, érdekeiket Horthy jól megvédi. Ha ehhez hozzávesszük még azt, hogy Horthynak a nyugati imperialista hatalmak milyen komoly szerepet szántak a szovjetellenes intervencióban — itt elsősorban a lengyel intervenciós seregek megsegítéséről lett volna szó — akkor megérthetjük, hogy a katolikus arisztokrácia és főpapság miért fogadta be az antant által támogatott protestáns Horthyt nagy örömmel maga közé.

A nagytőkének — még a zsidó nagytőkének sem volt sok kifogása Horthy ellen, és csak azt kérték Horthytól, hogy a különítmények indokolatlan kilengéseit, azaz a gazdag zsidók kirablását, meggyilkolását akadályozza meg, teremtsen nyugodt állapotokat az országban, hogy a termelés fennakadást ne szenvedjen. Horthy teljesítette is a zsidó nagytőkések kívánságát és amint a következő 25 esztendő megmutatta, Horthy nemcsak az arisztokráciával és a klérussal, hanem — fajvédelmet félretéve — a zsidó nagytőkével is a legszorosabb barátságot mélyítette ki és a királyi várban majdnem olyan szívesen látott vendég volt Chorin Ferenc és budai Goldberger Leó, akár Bethlen István gróf vagy Teleki Pál gróf.

A kormányzóválasztás napját március elsejére tűzték ki. Az Ostenburg-tisztekre nagyon »megharagudott« Horthy, mert kellemetlen időben, éppen két héttel a nagy nap előtt tették el láb alól Somogyit és Bacsót. Horthynak ez a gyilkosság nagyon alkalmatlan időben történt, ország-világ előtt éppen azt kellett volna bebizonyítani, hogy Magyarországon már teljesen helyreállt a közbiztonság és a rend. De a Somogyi—Bacsó gyilkosság csak egy kellemetlen, múló incidens volt. Horthy mellett kiálltak külföldi és belföldi barátai, elsimult a gyilkosság ügye és semmi sem állott többé útjába Horthy megválasztásának.

A nemzetgyűlés 141 tagja közül 131-en Horthy Miklósra adták szavazatukat, 7 szavazat esett Apponyi Albert grófra, egy képviselő üres lappal szavazott és két szavazat megoszlott. Rakovszky István indítványozta, hogy a kormányzót esküjének letételére egy, a nemzetgyűlés tagjaiból alakult bizottság hívja meg, a bizottság elnökéül pedig Prohászka Ottokár székesfehérvári püspököt ajánlotta. A bizottság Prohászka, Ottokár püspök vezetésével felkereste Horthyt a Gellért-szállóban, meghívta a nemzetgyűlésre és »szívet emelő, lelkes hangulatban« Horthy Miklós, Magyarország kormányzója letette a kormányzói esküt.

A kormányzóválasztási komédiának azonban voltak »kellemetlen mellékzöngéi« is. Március 2-án a nemzetgyűlés ülésén Rakovszky elnök bejelentette, hogy a kormányzóválasztás előtt és alatt a parlament épülete tudta, beleegyezései, engedelme nélkül katonai kordonnal volt elzárva, úgyhogy a képviselők szabad mozgása meg volt gátolva. Voltak olyan képviselők, akik nem tudtak a parlamentbe bejutni. Megtörtént az, hogy a pénzügyminisztert, báró Korányi Frigyest, felfegyverzett katonák a miniszteri bejáraton nem engedték be és amikor az osztagot vezető katonatiszt előtt igazolta, hogy ő Korányi Frigyes báró, tagja a magyar kormánynak, a tiszt azt válaszolta, hogy a katonaság parancsot kapott, hogy senkit se engedjen be, legyen az Magyarország miniszterelnöke is!

A képviselőház háznagya ehhez még hozzáfűzte, hogy a fővezérség 15 katonatiszt részére kért karzati belépőjegyet, ezzel szemben több mint 150 tiszt fegyverekkel, kézigránátokkal felszerelve megszállta a folyosókat, sőt még az ülésterembe is behatoltak. Vass József miniszter szintén bejelentette, hogy őt is feltartóztatták a katonák és csak kerülő úton tudott a nemzetgyűlés épületébe bejutni.

Gratz Gusztáv azt írja és teljesen igaza van, hogy a választás eredménye nem volt kétséges. Nem lett volna szükség a választás eredménye biztosítása érdekében ezekre a rendkívüli katonai intézkedésekre, amelyek »sajnálatos szépséghibái voltak a választásnak.« A legvadabb terror alapján megválasztott képviselők a rendszer megbízható emberei voltak, le szavaztak volna erőszak nélkül is Horthy mellett, de nagyon jellemző, hogy Horthy és tiszti bandája még ennél a választásnál sem tudta megtagadni önmagát, és minden egyes lépésüknél, most is csak akkor érezték magukat biztonságban, csak úgy mertek sikerre, eredményre számítani, ha a legvadabb terror eszközeit használják. Mindenesetre a 150 állig felfegyverzett katonatiszt a parlament üléstermében és folyosóin méltó hátteret adott a »szabad« kormányzóválasztáshoz …

Befejezésül talán nézzük meg, hogy üdvözölte Horthy Miklós kormányzót a szociáldemokrácia és a klérus.

Alig telt el két hét Somogyi és Bacsó meggyilkolása után, március 2-án Vanczák János vezércikket ír a Népszavában. Vanczák és társai nagyon jól tudták, hogy ezt a gyilkosságot a fővezérségen tervelték ki, mégse röstellték felajánlani szolgálataikat a gyilkosok vezérének. Vanczák János és társai olyan gerinctelenül és megvetésre méltó módon viselkedtek ez alkalommal, ami még a magyar szociáldemokrata párt árulásainak történeteiben is párját ritkítja. Vanczákot annyira elragadta a lelkesedés és öröm Horthy kormányzóvá-választása fölött, hogy Hunyadi Jánoshoz és Kossuth. Lajoshoz hasonlítja Horthyt. Nem csodálható ezek után, ha a továbbiakban a vezércikkíró úgy érzi, hogy a meginduló újjáépítés munkájából nekünk (szociáldemokratáknak) is teljes mértékben kell részünket kivenni, hogy ezzel Kormányzó Urnák is megkönnyítsük a dolgát«. Majd ezután, következik az a hírhedt mondat, amit azóta is oly sokszor idéztek és idéznek az áruló szociáldemokrata vezérek jellemzésére: »A nemzeti újjászületés és feltámadás munkájához mi minden gerincességünk megtartása mellett készségesen nyújtjuk oda kérges kezünket békülésre, Főméltóságod bölcsességére bízzuk e kéz értékének vagy értéktelenségének elbírálását.« A szociáldemokrata vezetők kezet nyújtanak a Népszava munkatársai gyilkosának …

A Szív c. jezsuita lap mámortól ittasultan üdvözölte Horthy megválasztását: »Éljen, áldott, ki az Ur keresztjével és az ősök zászlajával jössz kormányozni … Oh, Te vagy most »a Vágyódások férfia« a magyarnak, mint volt Dániel Izraelnek! … Bizalommal lelkesít nemesi származásod … Egész jövőnk, egész valónk szimbolizálódik személyedben. Szeretünk egészen lángolón s követünk …«

A Horthy-fasizmus első felvonása végétért, a magyar nagybirtok és nagytőke, az antibolsevista erők egységes frontot alkottak, maguk fölé emelték Horthyt, kormányzóvá választották a tiszti különítmények, bandák véreskezű vezérét.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

A fehér terror – Karsai Elek: II.

(idézet:A fehér terror – Karsai Elek)

4. Az antant-missziók és a fehér terror

A világ minden részébe eljutott a híre a fehérgárdisták rémtetteinek. A nemzetközi proletariátus megmozdult magyar testvéreiért. Mikor a tömegek nyomása lehetetlenné tette az imperialista kormányoknak, hogy továbbra is hallgatással térjenek napirendre a magyarországi események felett, megbízták Horovitz Náthán amerikai ezredest, hogy utazzék le a siófoki főhadiszállásra és részletesen vizsgálja meg a »nemzeti hadsereg« működését. Az amerikai ezredes megérkezett Siófokra, minden panaszt »alaposan« megvizsgált. A vizsgálat végén a következő nyilatkozatot adta ki:

»Folyó hó 24-én és 25-én meglátogattam Siófokot, hogy a Magyar Nemzeti Hadsereg szervezését mint a szövetségközi albizottság tagja megvizsgáljam. Ottani tartózkodásom ideje alatt megvizsgáltam a zsidók bántalmazására, gyilkolására és a pogromokra vonatkozó jelentéseket. Alaposan betekintettem az ügyekbe, érintkezésbe léptem úgy a szomszédságban lévő zsidókkal, mint a Magyar Nemzeti Hadsereg tisztjeivel és azt találtam, hogy ámbár tényleg előfordult több bebizonyított eset, melyben zsidókat bántalmaztak, sőt meg is gyilkoltak, azok az esetek legtávolabbról sem vezethetők vissza a magyar hadsereg hatóságaira, ellenkezőleg, ezek a hatóságok mindent elkövetnek, hogy az alájuk rendelt területen minden igazságtalanságot és rendzavarást megakadályozzanak. Egyéni kihágásokat rendkívül szigorúan büntetnek, ha ily kihágásokról jelentés érkezik, azt alaposan kivizsgálják.

Ámbár kétségkívül sok helyen folyik zsidó-ellenes agitáció, meg vagyok győződve, hogy az úgynevezett fehér »terrorra« vonatkozó hírek alaptalanok. Személyesen beszéltem a Nemzeti Hadsereg számos tisztjével és azt tapasztaltam, hogy mindnyájan a hazafiasság és legmesszebbmenő kötelességtudás és igazságosság érzelmeitől vannak áthatva.

Jó viselkedésű zsidónak vagy kereszténynek nincs oka tőlük tartani.

Horovitz Náthán s. k.
az Egyesült Államok ezredese.«

Két hónap múlt el a Tanácsköztársaság bukása után és igen óvatos becslések szerint is a fehér terror áldozatainak száma ez idő alatt meghaladta a 4000-et. Mindenhol az országban és az ország határain kívül ismeretesek voltak a különítmények rémtettei, Héjjas, Prónay, Salm és a többiek vadállati kegyetlenkedései, de Horovitz amerikai ezredes ezekről nem kívánt hiteles adatokat szerezni, megelégedett az előre elkészített tanúvallomásokkal, a »nemzeti hadsereg« tisztjeinek a felvilágosításaival. Megbízatásának megfelelően csak azzal törődött, hogy megcáfolja a magyarországi fehér terrorról szóló híreket.

Jellemző, hogy ugyanakkor maguk a »nemzeti hadsereg« tisztjei nem csináltak titkot az élve eltemetésekből, a herélésekből, az agyonverésekből. A »vitéz« tisztek széltében-hosszában dicsekedtek gyilkosságaikkal. Horthy 1919. október 24-én kiadott bizalmas fővezérségi parancsában a lehető legerélyesebben kénytelen figyelmeztetni tisztjeit: tartózkodjanak a rémhírek terjesztésétől, mert az ilyen tiszteket haditörvényszék elé állíttatja. Egyúttal Horovitz nyilatkozatával igyekszik meggyőzni őket, hogy azok a gyilkosságok, amelyeknek ők, a tisztek a tettesei, felbujtói, azokat tulajdonképpen soha senki nem követte el, az áldozatok mindegyike véletlen szerencsétlenségnek esett áldozatul — esetleg öngyilkosok lettek …

Horovitz amerikai ezredes tehát egyrészt tagadta a fehér terrort, másrészt arra is vállalkozott, hogy erkölcsi bizonyítványt állítson ki a »nemzeti hadsereg« tisztjeiről. Prónay báró, akinek különítménye augusztus 11—12-én Simontornyán, Ozorán, Kaposvárott garázdálkodott, vagy Héjjas Iván, Francia Kiss Mihály, a kecskeméti kulák-különítmények vezetői, akiknek lelkét száz meg száz gyilkosság terheli, vagy gróf Salm, aki számtalan esetben maga hajtotta végre az akasztást — mindezekről a tisztekről Horovitz USA-ezredes megállapítja, hogy »mindnyájan a hazafiság és legmesszebbmenő kötelességtudás és igazságosság érzelmeitől vannak áthatva!« Horthy viszont egyik tisztiparancsában »a kötelességtudás és igazságosság érzelmeitől áthatott« tisztekről többek között ezt írja: »Egyes osztagok rendcsinálási működésénél minden túlkapás kerülendő. Ha oly polgári egyénekre is önkényesen rásújtunk, akik a kommunista bűntettekben részt nem vettek, ha önkényesen pénzt, értéktárgyat stb. elszedünk, jegyzőkönyv melletti deponálás nélkül, kitesszük magunkat annak, hogy eljárásunk egyenesen fosztogatásnak minősíthető, vagy rosszakaratú megítélők által ilyen színben tüntethető fel.« A hadügyminisztérium pedig a beérkezett jelentések és felterjesztések alapján szintén »megdöbbentő« jelenségeket észlel a tisztikarban. A miniszteri leirat szó szerint ezt mondja: »Fegyelmezetlenség, léha és könnyelmű, a tiszti álláshoz nem illő magatartás tapasztalható. Tisztek üzletekkel, lánckereskedelemmel, csempészettel foglalkoznak.« Hát ez persze nem nagyon hízelgő vélemény — és nem is nagyon egyezik azzal, amit Horovitz ezredes úr állapított meg. A »hazafiság« és »kötelességtudás« fogalma az amerikai imperialisták szótárában, úgy látszik, megegyezik a »csempészet« és »lánckereskedelem« fogalmával …

A tisztek magatartásával Horthynak állandóan sok baja volt. Minduntalan azt kellett látnia, hogy a tisztek ugyanazt az életmódot folytatják, mint ő … Egy ízben — 1919. szeptember 15-én — erélyesen megrója tisztjeit a sűrű mulatozások miatt és figyelmezteti őket, hogy »… a járőr tisztjei ne tekintsék útjukat csak kellemes szórakozásnak. A kastélyok vendégszeretetét igénybe vehetik, de főkötelességük minél többet foglalkozni a néppel … A járőrnek tilos mulatozásokat rendezni, vétkes könnyelműség volna és megvetésre méltó erkölcsi színvonalra vallana, ha a nemzeti hadsereg tisztjei ezen nehéz időkben dáridókat csapnának.«

Egy másik fővezérségi parancsban Horthy azt veti szemükre, hogy »tisztek különböző helyeken üres óráikat pincérnők, friseurnők, manicür (!) és egyéb gyanús nők társaságában töltik el, sőt mi több, kiszolgálólányokkal, valamint kétes erkölcsű nőszemélyekkel nyilvánosan együtt vannak. Étteremben asztalukhoz ültetik, majd ezekkel elborozgatva szolgálati — járőr — és egyéb szolgálati tevékenységüket a bor által hatványozott fantáziával beszélik el«. Ez a tiszti parancs semmiképpen sem támasztja alá a nyugati imperialistáknak ugyanezen tisztekről alkotott kiemelkedően jó véleményét! Persze Horthy sem a tivornyázások miatt, hanem inkább azon háborodik fel, hogy a tisztek dunántúli »hőstetteikkel« dicsekednek. Ez az, amit már Horthy sem tűrhet és ezért — »a tisztikarban uralkodó becsületérzet«-re hivatkozik. Erről a »becsületérzetről« viszont a magyar dolgozó népnek, amelynek módjában volt a Horthy-hadsereget alaposan megismerni — lényegesen rosszabb véleménye volt, mint az amerikai ezredesnek!

És végül, ennek a tisztikarnak belső fegyelmét is érdemes kissé közelebbről megvizsgálni. Horthy 1919. október 2-án közli tisztjeivel: »Több oldalról vett értesülés szerint utóbbi időben oly kinövések kaptak lábra, hogy egyesek szolgálati beosztásukat önkényesen megváltoztatva, összeköttetéseik révén formálisan oda szegődnek, ahol kényelmesebben és kellemesebben vélnek szolgálni. Mások ismét áthelyezésüket, vezényeltetésüket semmibe véve az arra vonatkozó parancsot kijátsszák, sőt megszegik …«

Nem többről és nem kevesebbről van szó, mint arról, hogy Horthy csak addig tudta biztosítani tisztjei közt a fegyelmet, míg a kommunisták legyilkolásáról, zsidók kirablásáról, fosztogatásról volt szó. De ez nem is lehetett másként. A munkások és parasztok legjobbjainak kiirtására a nagytőke és a nagybirtok a társadalom söpredék elemeit vette igénybe — mert mást nem vehetett. Olyan válogatott rablógyilkosokat, mint Prónay báró, Salm gróf, Héjjas Iván — Horthy sem tudott megzabolázni. Nagyon jellemző, hogy sem 1919-ben, sem később, amikor pedig Prónay, Héjjas és társai némely kérdésben szembekerültek Horthyval, Horthy nem mert hozzájuk nyúlni — egyszerűen azért, mert túl sokat tudtak róla Prónayék.

Ilyen volt a »nemzeti hadsereg« tisztikara. Gyilkolták a magyar proletariátus felszabadításáért küzdő munkásokat és parasztokat — a Wall Streetnek ez tökéletesen megfelelő volt.

Horthy kellően értékelte az amerikai imperializmus támogatását. Október 9-én megelégedett hangú közlést juttat el a sajtóhoz. Ebben megállapítja, hogy Horovitz ezredes nyilatkozata »a lakosság körében a megelégedésnek és lelkesült örömnek számos megnyilvánulását idézte elő.« (Horthy fogalomzavarban szenved: a különítményeket azonosítja a lakossággal.) Ezek után lerögzíti: »elégtételül szolgál ez a hivatalos vélemény, mint beható tanulmányok eredménye … a hónapok óta a legkülönbözőbb rágalmakkal szüntelenül illetett magyar nemzeti hadseregnek …«

Így »értékelte« Horthy az amerikai ezredes missziójának eredményét a nyilvánosság előtt, de Horovitzhoz intézett személyes levelében egy lépéssel már tovább ment. Ebben a levélben nemcsak azért mond köszönetet, hogy Horovitz nyilatkozata »a magyar nemzeti hadsereg hatóságait és azok tisztikarát abban az önzetlen, igazságos, nemes hazafiasság és kötelességtudás szellemében mutatja be, mely minden egyes tagját tényleg át is hatja« — Horthy ezzel az elismeréssel már nem elégszik meg. Imperialista megbízóival közli, hogy Horovitz látogatása őt nagy reményekre jogosítja, főleg abban a tekintetben, hogy a »rendcsinálást« — értsd a kommunisták tűzzel-vassál való irtását — nagyobb erővel folytathatja tovább. Horthy Horovitznak nyíltan megírja, hogy nyilatkozatával nemcsak »a nemzeti hadsereg« ellen áskálódókat fegyverezte le, hanem a tiszti különítmények további ténykedését is megkönnyítette, a hadsereg fejlődését pedig előremozdította.

Horthy már Szegeden láthatta, tapasztalhatta, hogy az antant-hatalmaktól minden támogatást — pénzt, fegyvert — megkaphat a kommunisták ellen. Horthy ennek tudatában indította meg dunántúli »hadműveleteit« — a munkások és parasztok ellen! A különítményes bandák hallatlan kegyetlenségeket követtek el. A gaztettek miatt megnyilvánult felháborodás Horthyt egy ideig »mérsékletre« késztette volna és talán mutatott volna is valami csekély hajlandóságot a különítmények ideiglenes megfékezésére. Azonban minden gátló ok egyszeriben megszűnt Horovitz »vizsgálata« után. Horovitz mint az antant katonai misszió megbízottja nemcsak a fehér terrort tagadta, de kézzel fogható segítséget is nyújtott a »nemzeti hadsereg« kiépítésére, fejlesztésére.

De Horthy irataiból az is kiderül, hogy Horovitz közvetlenül segítségére volt a »nemzeti hadseregnek« a Dunántúl megszállásában. »Horovitz ezredesnek nagyjelentőségű és minden befolyástól távol álló funkciója arra is kiterjed — írja Horthy — hogy azon helységekben, melyeket a románok elhagytak, személyes közbenjárásával biztosítsa s megkönnyítse az oda bevonuló nemzeti csapatok számára a súrlódások nélkül való rend folytonosságát.« Ezek után már világos, hogy az antant-misszió hivatalos megbízottja miért nem tapasztalt sehol terrort. A magyarázat végtelenül egyszerű. A fehér terror az antant-missziók tudtával, beleegyezésével, sőt támogatásával ment végbe! Horovitz »személyesen közbenjárt«, hogy a románok által kiürített dunántúli falvakba és városokba bevonuló »nemzeti csapatok számára biztosítsa és megkönnyítse a súrlódások nélkül való rend folytonosságát«. A rend biztosítása: ismerős fogalom, hiszen 1848 óta a reakció minden forradalmi mozgalmat ezzel a jelszóval igyekezett vérbe fojtani!

De nem szabad azt hinnünk, hogy az antant-missziók tagjai közül egyedül Horovitz ezredes vállain nyugodott a fehérterror támogatásának »súlyos terhe«. Hírhedt alakja volt az amerikai katonai missziónak Yates ezredes, kinek először a polgári karhatalmi alakulatokat kellett megszervezni. Ezeknek a karhatalmi alakulatoknak az volt a nyílt, hivatalosan bevallott rendeltetése, hogy a »kommunizmus mérgéből még ki nem gyógyult munkásságot« fegyveres erővel fékentartsa és biztosítsa a »rendet«. Néhány nappal később, 1919. október 24-én a magyar rendőrség és csendőrség felügyelőjévé és ellenőrévé nevezik ki. Yates néhány héttel később felhívással fordul a csendőrséghez.

A felhívás így hangzik:

»A magyar csendőrségnek mindenkor az a hírneve volt, hogy egész Európa legjobb fegyveres ereje. A jövőben-alkalma lesz ezt megint beigazolni azáltal, hogy a törvényes rend fenntartásában részét derekasan kiveszi. Tartsák szem előtt, hogy önöknek semmi közük a politikai és vallási kérdésekhez, önök csak a rend őrei, akik mindenkivel szemben egyformán igazságosan bánnak. Hazájuknak a békére sürgősen szüksége van! Mi bizalommal számítunk önökre, hogy ismert odaadó kötelességtudásukkal az ország békéjét biztosítani fogják.

Yates,
az amerikai hadsereg ezredese,
a magyar csendőrség szövetségközi
ellenőre és felügyelője.«

Ez a felhívás megjelent az összes lapokban és a csendőrség régi tagjai nagyon meg lehettek elégedve Yatesszel. »Egész Európa legjobb fegyveres ereje« — ilyen dicséretet is már régen hallottak. Yates felhívása megelevenítette a régi szép időket, megerősítette bennük a hitet, hogy »munkájukat« eddig jól végezték. »Jó munka« volt — legalább Yates szerint — amikor sortüzet adtak a csendőrök a hódmezővásárhelyi, orosházi, élesdi, dunaföldvári parasztokra, amikor az 1890-es évek parasztmozgalmait olyan brutális kegyetlenséggel letörték. Az sem volt utolsó dolog, amikor 1912. május 23-án a budapesti munkásság nagy forradalmi megmozdulásának vérbefojtására felhozták a csendőrséget Budapestre, mert a rendőrségnél, sőt a katonaságnál is megbízhatóbbnak tartották őket. Valóban az ezerholdasok, a gyárosok vagyonának, kiváltságainak már az első világháború előtt a csendőrség volt a legbiztosabb védelmezője. Yates ezredes úr éppen ezért becsülte olyan nagyra a magyar csendőrséget. Yates nem volt nagyon szemérmes, ámbár ő is »a törvényes rend fenntartását« tűzi ki célul, éppúgy, mint Horovitz, a »nemzeti hadsereg«-nél, de azzal a lényeges különbséggel, hogy míg Horovitz csak segítette Horthyékat a »rendcsinálásban«, addig Yates maga vette kezébe és irányította a magyar csendőrség szervezését és működését. Hogy Yates milyen »eredményes« munkát végzett, azt a Horthy-fasizmus két és fél évtizedes uralma megmutatta.

Ma, 1951-ben — amikor az amerikai agresszorok vadállati kegyetlenséggel gyilkolják a koreai asszonyokat, gyerekeket, barbár bombázásokat hajtanak végre a koreai falvak és városok ellen, érthetőbbé és világosabbá válik számunkra az antant, ezen belül főleg az amerikai katonai misszió 1919—20-as magyarországi működése. De Horovitz és Yates működése még egy dolgot bizonyít: azt, hogy az amerikai imperialistáknak nem volt szükségük arra, hogy fasiszta módszereket Horthytól vagy bárki mástól tanuljanak. Ellenkezőleg: adataink arról tanúskodnak, hogy nem egy dologban — így kommunistaellenességben, szociális demagógiában, egyenesen ők mutattak utat, jártak »jó példával« Horthy előtt.

5. Az antant-diplomácia működésben

Horovitz és Yates buzdításai, szervező munkája nyomán a fehér terror még kegyetlenebbül dühöngött. A párizsi béketanács azonban nem volt teljesen megelégedve az ügyek menetével. Természetesen nem a terror ellen volt kifogásuk, de azért szerettek volna egy kissé nyugodtabb helyzetet Magyarországon, főleg azért, hogy Horthy hadseregét is minél előbb felhasználhassák a Szovjet ellen indítandó intervenciós hadjáratra. Az első feltétele a nyugalmasabb állapotnak — legalább is az antant-politikusak szemében — az volt, hogy az országnak legyen végre olyan kormánya, amelyet mindenki elismer és amelynek tekintélye is van és másodszor, hogy Horthy hadserege vegye birtokba a fővárost, majd a Duna- Tisza közét. E két kérdés megoldására a párizsi legfelsőbb béketanács Budapestre küldi 1919. október 23-án teljhatalmú megbízottját, Sir Georg Clark angol diplomatát. Clark más úton haladt, mint Yates vagy Horovitz, ő először nem a »keresztény« Magyarország képviselőivel, hanem az imperialistáknak régi, kipróbált, a széles néptömegek becsapásában nagyobb jártasságra szert tett szövetségeseivel, a szociáldemokrata vezetőkkel kezdett tárgyalni. Az első tárgyaláson —1919. október 25-én — Clark a két hírhedt árulóval, Garami Ernővel és Peidl Gyulával »beszélte meg« — a helyzetet és csak két nappal ezután fogadta a többi polgári politikust. Clark igen elégedettnek látszott a szociáldemokratákkal folytatott megbeszéléssel. Garamiék mindenben egyetértettek vele, hajlandóknak mutatkoztak az új rendszer támogatására, ha egy-két kívánságukat Horthy teljesíti. Garami és Peidl kifejtette, hogy ők nem ellenzik azoknak a szigorú megbüntetését, akik a Tanácsköztársaságban komoly szerepet játszottak — értsd: nem ellenzik a kommunisták legyilkolását — de kénytelenek rámutatni arra, hogy sok »becsületes« szociáldemokrata, akik pedig élesen szembenállottak a proletárdiktatúrával és mindent megtettek annak megbuktatására, szintén üldözésben részesülnek. Clark megígérte: beszélni fog Horthyval, hogy a »becsületes« szociáldemokratákat ne üldözzék. Garami nyugtalanul kérdezte: »És mi a biztosíték, hogy Horthy megtartja majd ígéretét?« Clark nyugodtan, meggyőződéssel hangjában válaszolt: »He is a gentleman«. (Ő — t. i. Horthy, úriember.)

Clark Garamiék megnyugtatására még azt is megígérte, hogy meghívja Horthyt, hogy személyes megbeszélésen tisztázhassák a még meglévő ellentéteket.

Clark ezek után a polgári politikusokat fogadta, majd október 28-án nyilatkozatot tett közzé a Pester Lloyd-ban. Nem kertelt, nyíltan megmondotta, miért küldték Magyarországra. »Feladatom, hogy lehetővé tegyem a hamaros békekötést Magyarországnak …« — a következő kijelentése már brutálisabb volt —: »szükséges, hogy olyan kormány alakuljon itt, amely a mi szemünkben az egész országot képviseli osztály és felekezeti különbség, vagy bármely érdekcsoportra való tekintet nélkül.« (Ennyibe vette Clark a magyar függetlenséget!) Majd végül megadta a megalakuló kormány politikai irányvonalát: »Sem túlzóan radikális, sem reakcionárius alkotmánya vagy intézményei nem lehetnek és ne is legyenek tehát egy országnak se …«

Amit Horovitz és Yates katonai vonalon, azt végezte el Clark a politikában. Ritkán sértették önérzetében ennyire a magyar népet, mint a hírhedt Clark-tárgyalásoknál. Garamiék és a keresztény polgári politikusok annyira gerinctelenül viselkedtek, olyan nyíltan szolgáltatták ki az országot a nyugati hatalmaknak, hogy Clark maga sem tartotta szükségesnek a szép, kenetteljes frázisokat. Garami és társai még attól is megkímélték Clarket, hogy elkendőzze a valóságot. Clark érdemükhöz képest tárgyalt velük, helyesebben diktált nekik. A pártok között a megegyezés elég soká húzódott, mert a keresztény pártok nem akarták a szociáldemokratákat bevonni a kormányba. Clark azonban igen határozottan leszögezte: »az antant feltétlenül ragaszkodik ahhoz, hogy a szociáldemokrata párt a kormányban képviselve legyen …«

Hosszas marakodások, a miniszteri bársonyszékért folytatott rendkívül ízléstelen, aljas, de egyesek részére »sikeres« közelharcok után végre létrejött a megegyezés, először a »nemzeti hadsereg« budapesti bevonulásáról, majd utána a kormányról. Horthy a tárgyalások eredményeképpen a következő nyilatkozatot tette (november 5.). »A hadsereg Budapestre való bevonulása a katonai diktatúrát nem vonja maga után. A hadsereg alárendeli magát annak a kormánynak, amely az antant legfőbb megbízottjának közreműködésével létrejön. A hadsereg polgári jogegyenlőség alapján áll s amilyen kérlelhetetlenül tesz mindent a bolsevizmus letörésére, éppen olyan szigorúan fogja tagjainak a polgári jogegyenlőség ellen irányuló minden akcióját megakadályozni.« Horthy mellett ezt aláírta Lovászy Márton, Vázsonyi Vilmos, a demokrata párt vezére, nagyatádi Szabó, a kisgazdák vezére és végül, de nem utolsósorban Garami Ernő.

Nyitva állott tehát az út a »nemzeti hadsereg« előtt az ország szíve, Budapesti felé, Horthy mégis félt. Október utolsó napjaiban a siófoki főhadiszálláson egy árulókból álló munkásküldöttség előtt hosszasan bizonygatta, hogy »a budapesti munkásságnak nincs oka a félelemre. Én mindig a gyengébbek oldalán állok és a munkásság érdekeit sem engedem megkárosítani«. Majd megnyugtatásul hozzáfűzte: »A nemzeti hadsereg semmiféle fehér terrort nem fejt ki … Ha a hadsereg tagjai esetleg elkövettek kegyetlenségeket, felelősségre is vontuk őket.« Képmutatás, demagógia, szemérmetlen hazudozás — mindent megpróbált Horthy, hogy a munkásságot maga mellé állítsa.

De a munkásságot sem vezetőinek nyílt áruló politikája, sem Horthy mézes-mázos ígéretei nem tudták megingatni. Az elkeseredés az új rendszerrel szemben nőttön-nőtt. A munkásság helyzetét súlyosbították a hatalmas arányú elbocsátások. Munkaalkalom sehol nem volt. A pénz értékét 80 százalékkal leszállították, így a még munkában levők keresete is a semmivel vált egyenlővé, a munkanélküli segélyt beszüntették. A szociáldemokrata irányítás alatt álló szakszervezetek semmit nem tettek a munkásságért, de szüntelenül agitáltak az új rendszer, az elnyomók uralma érdekében.

Mialatt a munkásság éhezett, nyomorgott — a korrupció és panama újra virágzásnak indult. November első napjaiban kiderült, hogy a főváros pénzügyi viszonyai az utolsó két hónapban jelentékenyen, rosszabbodtak. A beruházásokra felvett kölcsönt utolsó fillérig elköltötték más célokra. A főváros élelmiszerüzemeinél — hivatalos beismerés szerint — a lehető legzüllöttebb állapotok uralkodtak. Minden élelmiszer a feketepiacra került. A főváros adóssága meghaladta a 700 millió koronát. A tervek szerint 450 millió koronát kellett volna beruházásokra fordítani, de ahogyan a vizsgálat is megállapította: »… mire a kölcsönök részletei tulajdonképpeni rendelkezésükhöz elérnek, rendszerint már lecsökkent tételek lettek.« Így történt, hogy a nagy bank-kölcsönből mindössze nyolc barakk-iskolát (!) és a János-kórházban két pavillont építettek. A budapesti városparancsnokság november 7-iki helyzetjelentése is kénytelen beismerni: »…a néhány hét alatt ismét virágzóvá lett és újból uralomra jutott klikk-rendszer teljes anyagi pusztulásba dönti a fővárost.« Korrupció és panama az egyik oldalon — éhező, nyomorgó, végsőkig kizsákmányolt munkásság a másikon, ez volt Budapest képe a »nemzeti hadsereg« bevonulása előtt.

A »dicsőséges« budapesti bevonulás! A »nemzeti hadsereg« fővezérsége már szeptember 19-ére megkezdte az előkészületeket. Ekkor készenlétbe helyeztek egy Prónay és egy Ostenburg (Moravek) rohamszázadot, páncélvonatot, egy lovasezredet Lepsény környékén és egy lovasszázadot Szombathelyen. A lovasszázadok mindegyikét két-két, gépfegyverekkel megrakott teherautóval erősítették meg. Sárbogárdon és Celldömölkön egy-egy csendőrkülönítményt, összesen 6 tisztet és 40 csendőrt helyeztek el. Ezenkívül a budapesti bevonulás biztosítására a fővezérség még 8 zászlóalj és 4 harci repülőgép felett is rendelkezett. A budapesti karhatalmi alakulatok, melyeket Yates szervezett, azt a feladatot kapták, hogy a románok kivonulása után azonnal szálljak meg az összes középületeket, foglalják le a közlekedési eszközöket és ami a legfontosabb: gondoskodjanak »a város elzárásáról a külső városrészektől«!

Nem ítélte meg Budapest hangulatát kedvezőbben Mattyasovszky főkapitány sem. Október elején megkezdi az előmunkálatokat Horthy budapesti »diadalmenetének« biztosítására. »Szigorúan bizalmas« előterjesztésében ismerteti a fővezérséggel azokat a rendszabályokat, melyek alkalmazását a főváros »lelkes és örömteljes« várakozása miatt feltétlenül szükségesnek tartja. Mattyasovszky javasolja: Horthy »vitéz« katonáinak Budapest határához való megérkezését riadójel tudassa a lakossággal. A riadójel elhangzása után — folytatja a főkapitány — az utcán tartózkodók »kötelesek a legközelebbi házba betérni és további intézkedésig ott tartózkodni«. Továbbá: akinek kezében fegyvert, éspedig pisztolyt, kardot, boxert vagy gumibotot találnak, azt irgalom nélkül felkoncolják. Még jobban rávilágít Horthyék félelmére a következő intézkedés: »A riadójel megadása után mindennemű nyilvános helyiség, beleértve a boltokat is, azonnal bezárandók, utcára nyíló üzlethelyiségek redőnyei leeresztendők … A riadó elhangzása után a házak ablakai zárva tartandók és azon kívül senki nem tartózkodhatik.« Ebből a rendelettervezetből egy dolog mindenképpen kétségen felül áll: »a nemzeti hadsereg« egyszerűen félt a tömegek »ujjongó lelkesedésétől«, mintha ellenséges fővárosba és nem Budapestre készült volna bevonulni. Riadójel, az utcák kiürítése — fontos katonai intézkedések ellenséges területen operáló hadseregnél. Horthyék ezzel a tervezettel leleplezték magukat, nyilvánosan beismerték: rettegnek, hogy a magyar nép mint ellenséget fogadja a bevonuló »nemzeti hadsereget«. Ezek után a főkapitány így fejezi be a hirdetménytervezet szövegét: »Nyomatékosan kérem a közönséget, hogy nyugodt, rendtisztelő viselkedésével segédkezzék a rend fenntartásában, melynek egyedüli szent célja, hogy a magyar nemzeti állam újjászületését biztosíthassuk.«

Ilyen előkészületek után vonult be Budapestre november 16-án »örömujjongás és lelkesedés között« Horthy Miklós fehér lován — melyről azt rebesgették, hogy eredetileg Böhm Vilmosnak, a Vörös Hadsereg áruló főparancsnokának tulajdonában volt és a különítményes tisztek Bicskén lopták.

Clark azt állította Horthyról, hogy »kifogástalan úriember« — Horthy azonban nem nagyon igyekezett Clarknak róla adott jó véleményét igazolni. November közepétől kezdve még magasabbra csapott a terror hulláma. Megkezdődött a kommunisták letartóztatása Budapesten és fokozottabb akcióba léptek Héjjasék Kecskeméten.

Héjjasék még a románok kivonulása előtt összeállítottak egy feketelistát azokról, akiket el akartak tenni láb alól. Ezeken a titkos megbeszéléseken Héjjas Iván és Francia Kiss Mihály is megjelent. A románok segítségével (!) a listán szereplőket összefogdosták és a törvényszék börtönébe zárták. November 15-én, a románok kivonulása után Héjjas Iván lett Kecskemét városparancsnoka, mikor is kiadott egy rendeletet, mely szerint november 15-ről 16-ra virradó éjtszakán senkinek sem szabad lakását elhagyni és akit ÉME (Ébredő Magyarok Egyesülete — hírhedt fasiszta szervezet) jelvény nélkül meglátnak Kecskemét utcáin, azt az ő járőrei bátran lelőhetik. Héjjas délelőtt leitatta embereit, kik legnagyobb részt környékbeli kulákok soraiból kerültek ki, hogy minél »tökéletesebb« legyen a »Szent Bertalan-éjtszakára« való előkészület. Este 10 órakor összegyűltek a Városház-téren, onnan részint kocsin, részint gyalog a törvényszék palotája elé vonultak, megszállták a börtönt és azután a zárkákból kivezették a feketelistán szereplő foglyokat. A feketelista: Neumann Imre magánhivatalnok, dr. Stern Zsigmond ügyvédjelölt, Villám József napszámos, Czigány János molnár, Lajos László napszámos, Vincze Lajos ács, Simon István hírlapíró, Szakovits György magánhivatalnok, Hajma József munkásbiztosítási tisztviselő, Vértse Gábor gazdász, Bende József matróz, Egyeki Mózes matróz, P. Kovács István napszámos, dr. Buday Dezső jogakadémiai tanár, Kubányi Mihály napszámos, Türei László cipőgyári szolga, Lugosi István szabó (munkástanács elnöke), Polinyi Gyula vasúti irodai alkalmazott (vádbiztos), Kaufer Arthur nyomdász, Pataki István pénzügyőr (detektív), Lazarovits Károly detektív, Farkas Sándor vasmunkás (városparancsnok), Szegedi Lajos munkásbiztosítási pénzbeszedő, Takáts György párttitkár, dr. Halmos Lajos ügyvéd, Hrobál János mozdonyvezető, Bakonyi Antal kereskedősegéd, Faragó Pál tiszthelyettes, Villám István villanyszerelő, Szücs Lajosné, Berényi Pál gazdálkodó, Berkes Ferenc újságíró (városparancsnok), Reiszmann Sándor géplakatos. Vasmunkásoktól, napszámosoktól, tanároktól féltek Héjjasék, ezeket kellett eltenni láb alól, hogy nyugodtan garázdálkodhassanak. Ezt nevezték ők »a rend helyreállításának«! A kivezetett foglyokat kocsira rakták, szájukat betömték, szalmakötegekkel átkötözték, hogy a tömés ki ne essék, azután kivitték őket a város szélére, ahol egy részüket megfojtották, egy részüket felakasztották, egyeseket pedig különféle szerszámokkal addig vertek agyba-főbe, amíg el nem pusztultak. Ezen az éjtszakán több mint ötven embert gyilkoltak le ilyen barbár módon Héjjasék.

November 20-án a lajosmizsei vonaton »razziáztak« Francia Kiss Mihály emberei. Héjjas Ivántól azt a parancsot kapták, hogy a Kecskemétről Lajosmizse felé induló vonatot vizsgálják át, a kommunistákat tartóztassák le, esetleg (!) végezzék ki. Négy »gyanúsítottat« magukkal vittek és Francia Kiss Mihály ajánlatára egy Kecskemét környéki tanyára, M. Kiss József kulák Belsőnyír 138. sz. tanyájára hurcolták őket. Francia Kiss Mihály kiadta a parancsot: mind a négy gyanúsítottat ki kell végezni, majd mint aki jól végezte dolgát, eltávozott. A csendőrségi ügyészség, amely pontosan felderítette az esetet — vádiratában így írja le a kivégzést: ».. .a délután folyamán a gyanúsítottakkal a tanyán levő marhaakolban gödröt ásattak és a kivégzés módjában megállapodtak.

Este 10 óra tájban, amikor M. Kiss József családja már lefeküdt, M. Kiss József bement a marhaistállóba, ahol a sértetteket őrizték s beszólt oda: »Egy ember kijöhet, itt van a főhadnagy úr, majd ki fogja hallgatni«.

Ezen hívásra az istállóból kijött az egyik sértett. M. Kiss és Sutus a kamrába vitték, székre ültették, kezét, lábát összekötötték, száját ronggyal teletömték, a gödör szájához cipelték, földre dobták, s ily helyzetben a gyanúsítottak közül M. Kiss József vagy egy másik pótcsendőr a földön fekvő sértett fejére fejszével ütéseket mért, melyek az illetőnek halálát okozták.

Ugyancsak ilyképpen végezték ki a többi három sértettet is.

Sértetteket ott az akolban nyomban el is földelték. A kivégzéseknél mindegyik pótcsendőr-gyanúsított jelen volt.«

Mi történt ezek után a gyilkosokkal? A gyilkosokat a hatóságok az eset napvilágra jutása után kénytelenek voltak letartóztatni. A négy rablógyilkost a Margit-körúti fogházba szállították. Ugyanebben a fogházban sínylődtek a proletárdiktatúra hős harcosai, akiknek egyetlen bűnük volt: harcoltak a kizsákmányolás ellen. Ezeket a munkásokat és parasztokat gyorsított eljárással ítélték halálra, súlyos fogságra. Mellettük raboskodott a négy rablógyilkos. Tizenegy hétig semmi nem történt ügyükben. A »jámbor« Héjjas-különítményesek türelmetlenkedni kezdtek és elhatározták, hogy sanyarú helyzetüket feltárják a »fővezér« előtt. Meg is írták szépen panaszukat Horthynak:

»… hogy mit tettünk, úgy is méltóztatik tudni, mert a hír nagyméltóságodhoz is eljutott. Ezen ügyből kifolyólag az antant szigorú nyomozást vezetett, s ez alkalommal négyönket letartóztattak … mi esküvel igazoljuk, hogy ártatlanok vagyunk és mégis 11 hete hogy itt helyben, a Margit-körúti fogház vastag falai között a kommunistákkal kell borzalmas napjainkat eltölteni, odahaza teljesen tönkre mennek gazdaságaink, mert gazda nélkül nincs semmi és ezáltal több mint ezer hold birtokunk nem terem, mert nem tudjuk műveltetni.

Kérve kérjük nagyméltóságodat, méltóztatna bennünket nehéz helyzetünkből szabadlábra helyezni, hogy még a meglévő kis gazdaságainkat újból termelőképessé tehessük és újból felvirágoztathassuk.

Kérésünket ismételve vagyunk nagy méltóságod legalázatosabb szolgái

Jenei József,
M. Kiss Mihály,
Sulus Mihály és
Bán Sándor,
a kecskeméti Héjjas-különítmény tagjai.«

Eddig a levél. Horthy azonnal intézkedett kedves »vitézei« érdekében. Közbelépésének meg is lett az eredménye: a csendőrségi ügyészség, mint látszik, a gyilkosság minden részletét ismerte, tudta azt is, hogy kik a gyilkosok, elkészítette a vádiratot, majd szabadlábra helyezte a gyilkosokat. Sokáig húzódott az ügy, végre 1923-ban megszüntették a négy gyilkos kulák ellen az eljárást, felmentették őket. Az indokolás szó szerint így hangzik:

»Szegeden a magyar ellenforradalmi kormány hadügyminisztériumának hatodik osztályában 1919. évi július havában Héjjas Iván volt tart. főhadnagy azt a parancsot kapta, hogy Kecskeméten szervezzen egy karhatalmat a vörös hadsereg által rejtegetett fegyverek és lőszerek összegyűjtésére és a közbiztonsági szolgálat ellátására.

Héjjas Iván ezen parancshoz képest megszervezte a karhatalmat, amelynek tagjai a magyarság szempontjából megbízható tartalékos tisztekből, altisztekből és legénységből, valamint a kecskeméti és környéki gazdákból állottak. Így tagjai voltak a karhatalomnak pótcsendőri minőségben a rendelkező részben felsorolt gyanúsítottak is.

Gyanúsítottak tehát a rendelkező részben körülírt cselekményeket pótcsendőri minőségben, a közbiztonsági szolgálat ellátására, közben a kommunizmus bukásával kapcsolatban felborult rend helyreállítása, normális viszonyok teremtése céljából követték el.«

Miután az ügyészség megállapította a vadállati kegyetlenséggel végrehajtott gyilkosságokról, hogy M. Kiss József gazdálkodó és három társa ezeket »a kommunizmus bukásával kapcsolatban felborult rend helyreállítása, normális viszonyok teremtése céljából követték el« — az indokolást a következőképpen fejezi be:

»… kétségtelen, hogy a rendelkező részben körülírt cselekmények elkövetési indokául nem az önző nyereségvágy szolgált, hanem azokat az 1918. évi október 31. napja óta bűnösen felidézett haza- és társadalomellenes forradalmak idején a magyar faj és nemzeti eszme ellen elkövetett cselekmények által felkeltett közelkeseredésben és menthető felháborodás hatása alatt abban a téves meggyőződésben követték el, hogy cselekményükkel a magyar faj és nemzeti eszme érdekét szolgálják — ezek a cselekmények az 1921. évi november hó 3-án kelt magas kegyelmi elhatározás alá esnek, amiért a gyanúsítottakat kegyelemben részesíteni s a bűnvádi eljárást abbahagyni kellett.

Budapest, 1923. évi november hó 27-én.

Dr. Schmitz s. k.
vezető ügyész.«

Íme, itt áll előttünk pőrén a Horthy-fasizmus igazságszolgáltatása. Holló a hollónak nem vájja ki a szemét, gyilkos a gyilkost nem ítéli el …

(Érdemes feljegyzésre, hogy nemcsak a Héjjas-banda gyilkos tagjait, hanem a fehér terror alatt elkövetett összes gyilkosságok tetteseit, felbujtóit szó szerint ugyanezen indokolással mentették fel.)

»A normális viszonyok helyreállítása« — a Héjjas-bandák értelmezésében azt jelentette, hogy fővezéri oltalom alatt gyilkolhatnak, rabolhatnak. Nem csodálható, hogy a különítmények »rendfenntartó« működését az ország lakossága egyre nagyobb rettegéssel és gyűlölettel kísérte. A terror szörnyű hatásáról hű képet ad a kecskeméti főkapitány, aki az igazságügyminisztérium utasítása alapján Héjjasék ellen a nyomozást vezeti. A főkapitány megállapítja, hogy »a nyomozást felette megnehezíti, hogy a helybeli lakosság annyira meg van félemlítve, hogy a nyomozó hatóság részére adatokat szolgáltatni nem mer, másrészről pedig az amúgy is elég gyenge nyomozó közegeink a fentebbi esetekből is kitűnőleg, erősen szervezett fehér terrortól való félelmökben erélyes és lelkiismeretes nyomozást aligha mernek eszközölni«. Nem nehéz elképzelni a Héjjas-banditák gaztetteinek hatását, ha már a városi rendőrség is rettegett tőlük. A rendőrség a kormány szerve volt, a különítmények Horthy fővezéré. A rendőrség »törvényes keretek között« hajszolta a kommunistákat, a különítmények nem ismertek el semmiféle kormányt vagy törvényt. Innen eredt köztük a nézeteltérés. Héjjasék rémuralmat teremtettek és ennek a rémuralomnak a magyar dolgozó nép teljesen ki volt szolgáltatva …

Horovitz, Yates és Clark pedig tovább nyilatkoztak a sajtónak és tagadták a fehér terrort …

És most nézzük meg, hogyan zajlott ezalatt a politikai élet, hogy teljesítette Clark feladatát Garamiék támogatásával?

Rákosi Mátyás 1935-ben mondotta a bíróság előtt a magyarországi szociáldemokrata pártról: »Ez a párt az egyetlen legális munkáspárt Magyarországon. Mióta e párt a proletárdiktatúrát elárulta, hol nyíltan, hol titokban odaállt az ellenforradalmi uralkodó osztályok mellé és a szó legszorosabb értelmében küzdött a proletariátus ellen. Az ellenforradalom első idejében minisztereivel akasztott. Az internálást nem kifogásolta, a gyorsított eljárást ámennel szentesítette … Lehetetlen felsorolni annyi bűnt, amennyit napról napra elkövet. Annyi bizonyos, hogy a munkásság elkeseredése és utálata e párttal szemben nőttön-nő és minden denunciálása, minden terrorja és népbolondító látszatharca ellenére a per úgy fog végződni, hogy a szociáldemokrata párt a porondon marad.«

A »nemzeti hadsereg« bevonulása után folytatódtak a kormány megalakulására a tárgyalások a pártok vezetői között, Clark legfőbb felügyelete alatt. Folyt a vita, marakodás — nem a programra felett, hanem a miniszteri tárcákért, elsősorban a miniszterelnökségért. A szociáldemokrata pártot Garami Ernő képviselte ezeken a tárgyalásokon. Friedrich nem akarta elhagyni a miniszterelnöki széket, mikor aztán közölték vele, hogy egyetlen párt sem egyezik bele az ő miniszterelnökségébe, akkor kijelentette, hogy ő csak Huszár Károlynak hajlandó átadni helyét. (Huszár Károly teljesen jelentéktelen figura volt. A mágnások — Bethlen, Teleki és a többi gróf, őrgróf és herceg még nem látták elérkezettnek az időt a kormány átvételére. A közhangulat nyomása alatt az antant egy arisztokratavezetés alatt álló kormányt nem nagyon szívesen fogadott volna. Ezért tolták az arisztokraták maguk elé Huszár Károly »néptanítót« és Friedrichhez hasonlóan ők is meg voltak győződve, hogy Huszárt akkor meneszthetik, amikor nekik tetszik. Úgy is lett.) A pártok végül megegyeztek abban, hogy Huszár lesz a miniszterelnök. Hátra volt még a tárcák kiosztása és a szociáldemokrata párt néhány »jámbor« követelése. Garamiék »követelték« a különítmények feloszlatását, a sajtócenzúra megszüntetését, a gyülekezési-, sajtó- és szólásszabadság visszaállítását, a népegészségügyi, valamint a propaganda-minisztériumok megszüntetését, a népjóléti minisztérium hatáskörének kibővítését. Mikor Huszár még ezeket a követeléseket sem akarta egészen teljesíteni, Garami azt tanácsolta a szociáldemokrata párt vezetőségének, hogy ne lépjenek be a kormányba. Garami kisebbségben maradt. Ahogyan emlékirataiban leplezetlenül megírja — »… elvtársaim két kézzel ragadták meg a kínálkozó alkalmat a békekötésre …«

»Békekötés« — a gyilkosokkal, ezt jelentette a szociáldemokrata pártnak a Huszár-kormányba való belépése és így lett népjóléti miniszter Peyer Károly, kereskedelemügyi államtitkár pedig Miákits Ferenc.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

A fehér terror – Karsai Elek: II.

(idézet:A fehér terror – Karsai Elek)

1. A Peidl-kormány visszaállítja a kapitalizmust

Bosszút a Tanácsköztársaságért! Ez a vágy fűtötte Peidlt éppúgy, mint Teleki grófot, Garamit úgy, mint Horthyt. Az persze már más lapra tartozik, hogy a grófoknak, tábornokoknak igen kevéssé volt kedvükre a szociáldemokratákkal »együttdolgozni«. Most, hogy az antant túlnyomó fegyveres ereje legyűrte a Tanácsköztársaságot, Horthyék kezdték egykori »fegyvertársaikat« tehernek érezni és csak a megfelelő alkalomra vártak … Egyelőre azonban még folyt a versenyfutás az antant kegyeiért, hogy ki alakíthassa meg az új kormányt. Böhm és Peidl az első menetben Teleki grófék elé kerültek. A két szociáldemokrata vezető túllicitálta minden vetélytársát, ők ígérték a legtöbbet a hatalomért cserébe az antantnak. Cunningham, az antant bécsi missziójának egyik vezetője, július 31-én nagy örömmel jelentette a párizsi békekonferencia négyes tanácsának, hogy a magyar szociáldemokratákkal a tárgyalások jó mederben folynak. Böhm és Peidl csak egyetlen komolyabb dologban kér könnyítést: a hadikárpótlás megállapításánál az antant vegye figyelembe a háborús károkat. Kormányrajutásuk esetére ezzel szemben megígérték: először, hogy kiszolgáltatják a Magyarországon élő valamennyi orosz alattvalót, aki az antant-listán szerepel; másodszor, hogy átadják a magyar-szovjet-orosz levelezést és diplomáciai okmányokat, és végül Peidl és Böhm még arra is vállalkozott, hogy a világ első szocialista állama, a Szovjetunió ellen indított fegyveres intervenciót katonailag és politikailag támogatja, hogy háborúba viszi a magyar népet a Szovjetunió ellen.

Peidl miniszterelnök lett. Garami Ernő elmondja emlékirataiban, hogy a Peidl-kormány összeállítását elhibázottnak tartotta, mert abban három népbiztos is szerepelt. »Elvtársai« közölték vele: minden az antant-követekkel való megbeszélés alapján történt (!), Haubrich, Ágoston Péter és Garbai Sándor Cunningham angol ezredes kívánságára kerültek be a kormányba …

Garami az antant utasításait szó nélkül tudomásul vette. Ami Haubrichéknak a kormányban való részvételét illeti, Garaminak csak addig nem tetszett, míg Böhm fel nem világosította arról a céltudatos tevékenységéről, amelyet Haubrich és Ágoston az ellenforradalom érdekében a Tanácsköztársaság bomlasztása céljából fejtettek ki.

»Magyarország népét csak a rend, csak a fegyelem mentheti meg a pusztulástól« — ezekkel a szavakkal fejeződik be a Peidl-kormány proklamációja, mely 1919. aug. 1-én jelent meg.

Hogyan értelmezték Peidl és társai »a rendet«, hogyan akarták »Magyarországot megmenteni a pusztulástól?«

A kormány 3. számú rendeletének 1. §-a így szól: »A bűnvádi eljárás, amely f. évi márc. hó 21. és aug. hó 2-ik napja között eltelt idő alatt elkövetett politikai természetű cselekmény miatt indult meg, megszüntetendő.

Az ilyen cselekmények miatt letartóztatásban lévőket szabadlábra kell helyezni.«

Magyarul: az összes ellenforradalmárok, a proletariátus valamennyi ellensége, akik lázítottak, bujtogattak, fegyveres felkeléseket szerveztek a Tanácsköztársaság ellen, a Peidl-kormány rendelete alapján aug. 2-án egy csapásra szabadok lettek!

Ha ehhez a rendelethez még hozzátesszük azt, hogy ezt megelőzőleg már aug. 1-én a kormány belügyminisztere kiadta a parancsot, hogy a menekülő kommunistákat le kell tartóztatni, akkor a Peidl-kormány első rendeletéről kialakult kép még megdöbbentőbbé válik. Mert Peyer Károly belügyminiszter és társai abbeli igyekezetükben, hogy az imperialistákkal kötött becstelen megállapodásuknak eleget tegyenek, nemcsak hogy keblükre ölelték a Tanácsköztársaság minden rendű és rangú ellenségét, hanem ugyanakkor hajtóvadászatot is indítottak a proletárdiktatúra hatalmának védelmezői, hívei ellen, a munkások és parasztok legjobbjai ellen, a kommunisták ellen és ennek a hajtóvadászatnak eredményeképpen az osztrák-magyar határon halálba üldözték a Tanácsköztársaság legendás hősét, a magyar nép nagy fiát, Szamuelly Tibort.

Így mutatkozott be a Peidl-féle ú. n. »szakszervezeti kormány« — de ez még csak a kezdet volt.

Peidl miniszterelnök kívánságára az augusztus 2-iki minisztertanácson megbízták Ágoston Péter külügyminisztert a sajtószabadságról szóló rendelet elkészítésével. Augusztus 4-én pedig a Hivatalos Közlönyben megjelent a rendelet: »A sajtót korlátozó 1919. évi márc. 21. óta tett minden intézkedés hatályát veszti …« Tehát Peidl és társai szerint a Tanácsköztársaság alatt kiadott sajtót korlátozó rendeletek helytelenek voltak — nyilvánvalóan azért, mert ezek a rendeletek lehetetlenné tették, hogy a sajtóban uszítsanak, lázítsanak a proletariátus hatalma ellen. A jobboldali szociáldemokraták itt sem tagadták meg magukat: a kapitalista gazdasági és társadalmi rendszer hatalmának visszaállítása érdekében átadták a sajtót a nép ellenségeinek.

De lapozzuk csak tovább a Hivatalos Közlönyt. Itt van a Peidl-kormány 7. számú rendelete, mely a lakásrekvirálási eljárások felfüggesztéséről szól. Ezzel a rendelettel a 4—6—8 szobás lakások tulajdonosai jogot kaptak arra, hogy a lakásaikba beutalt proletár családokat az utcára tegyék, a bankárok, főurak, gyárosok visszaköltözhettek palotáikba.

Ugyanezen a napon még egy rendelet látott napvilágot: a köztulajdonba vett házakat visszaadták tulajdonosaiknak, a házbéreket újra a háziuraknak kellett fizetni, és hogy a háztulajdonosoknak az öröme teljes legyen, a rendelet 4. §-a így szólt: »A Forradalmi Kormányzótanács XVII. számú rendeletének a házbérek leszállítására vonatkozó rendelkezése szintén hatályát veszíti.«

Ha az első napon valakinek még kétsége lehetett a Peidl kormány valódi céljai felől, ezek után már mindenki világosan láthatta, hogy ezek az árulók, akik magukat a munkásság érdekei képviselőinek hirdették, a kizsákmányolok korlátlan uralmát állítják vissza.

Augusztus 6-án Peyer belügyminiszter visszaállította a hírhedt csendőrséget — még ugyanezen a napon a köztulajdonba vett gyárakat és kereskedelmi vállalatokat visszaadták a tőkéseknek.

A minisztertanács megbízásából Peyer belügyminiszter kiírta az új választásokat. Az, hogy a kormány új választásokat tartott szükségesnek, csak azzal magyarázható, hogy a jobboldali szociáldemokraták úgy vélték, hogy az 1919. ápr. 7-iki választás, amikor titkos szavazás útján négy és félmillió magyar dolgozó szavazott a saját jelöltjeire, az a választás érvénytelen, hiszen a jelöltek között bankárok, földesurak, a nép nyúzói, ki- zsákmányolói nem szerepeltek! Ezért kellett kiírni most az új választásokat.

Hat napig volt hatalmon a Peidl-kormány és ezalatt megtette a kapitalizmus visszaállítására a döntő lépéseket. Megsemmisítette a Tanácsköztársaság valamennyi szocializálási rendeletét, megszüntette az üzemi tanácsokat, lefegyverezte a proletariátust. A magyar dolgozó nép a Tanácsköztársaság idején birtokba vette a kastélyokat, a főúri palotákat, a nyaralókat és azokban gyermekotthonokat rendeztek be. A Peidl-kormány kiűzte a proletárgyermekeket a kastélyokból és a grófokat, bankárokat, főpapokat visszahelyezte »jogos« tulajdonukba. A gyárosok, nagykereskedők és földesurak fellélegeztek aug. 1. után és teljes mértékben elégedettek voltak a Peidl- kormány működésével. A jobboldali szociáldemokrácia aktív tevékenysége ismét lehetővé tette számukra a magyar nép igábahajtását, nyomorbadöntését.

Peidl Gyula és kormánya megtette az első, és tegyük hozzá rögtön, igen jelentős lépéseket a régi, a kizsákmányoló rend feltámasztására. Hogy csak az első lépéseket tehették meg és nem jutottak tovább, annak egyetlen oka van: az ellenforradalmároknak egy mozgékonyabb, ügyesebb csoportja aug. 7-én puccsal eltávolította őket.

A Peidl-kormány megbuktatására nem érdemes sok szót vesztegetni. A munkásság utálattal figyelte tevékenységüket, így az ellenforradalmárok szemében teljesen értéktelenné vált. Összegyűjtöttek néhány fegyveres embert és az egyik minisztertanácsra Csilléry András nevű fogorvos, a későbbi hírhedt szélsőjobboldali városatya vezetésével benyomultak és lemondatták Peidlékat. Peidl és társai nem ellenkeztek — csak egyet kértek: ne bántsák őket … Ezzel a felemelő jelenettel ért véget a Peidl-kormány, más néven »szakszervezeti kormány« rövid, de annál dicstelenebb története.

2. Mindent a hatalomért

A puccsot Friedrich István hajtotta végre, akinek személyében augusztus első napjaiban hirtelen új figura bukkant fel a »hős« ellenforradalmárok között. A neve elég ismert volt, 1918 októberének viharos napjaiban egyike a lánchídi véres csata vezetőinek — a forradalom után önhatalmúlag, anélkül, hogy valaki is kinevezte volna, beül a hadügyi államtitkári székbe és onnan csak erőszakkal lehet eltávolítani. — Akkor eszébe jut, hogy ő tulajdonképpen ellenforradalmár. Mikor a Peidl-kormány eltávolítása szóba került — Friedrich működik leggyorsabban. Legmegbízhatóbb tisztbarátait leküldi Alcsútra József főherceghez azzal, hogy hozzák magukkal »Ő Fenségét«. Mert Friedrich szerint, József főherceg testesíti meg a »jogfolytonosságot« — tehát neki kell kinevezni Magyarország új miniszterelnökét.

Augusztus 7-én érkezik meg Budapestre József főherceg. Friedrich nagy tisztelettel fogadja és ismerteti előtte a helyzetet és közli, hogy a Peidl-kormányt lemondatták, nyitva áll az út a hatalom felé, és hogy ő — Friedrich — már a proklamációt is előkészítette. Ezután átnyújtotta a főhercegnek a proklamáció szövegét, mely szó szerint így hangzik:

»A magyar néphez! Abból a soha el nem múló szeretetből, amellyel a magyar néphez ragaszkodom — visszapillantva a legutóbbi öt év közös szenvedésére, valamint engedve a minden oldalról hozzám jutott kívánságoknak, kézbe vettem a mai lehetetlen helyzet megoldását. Nem nézhetem, hogy szegény összeroskadó hazánk sorsa fölött politikusok és különböző érdek- és pártcsoportok marakodjanak. Mindenütt teljes az anarchia, a Dunántúlon lázadások, egy hivatalban lévő minisztérium, amelyet nem ismer el senki és az élelmezés teljes fennakadása már katasztrófával fenyeget, ha a magyar intelligencia a józan munkássággal és a földműves népünkkel karöltve erős kézzel rendet nem teremt.

Az antant ittlévő hatóságaival történt tárgyalásaim után megbízom a magyar miniszterelnökség ideiglenes vezetésével …« József főherceg miután idáig jutott, egyszerre mindent megértett és az üresen hagyott helyre gondolkodás nélkül Friedrich István nevét írja. — Ahogyan később egy röpiratban valaki találóan megírta: »Friedrich István az első, aki önnemzés útján lett Magyarország miniszterelnöke«.

Az első Friedrich-kormányt gyorsan követte a második, majd a harmadik, de egyiket sem ismerte el senki. Friedrich és kormánya népszerűtlen volt a széles tömegek előtt, a nagytőke és nagybirtok viszont nem állott mögé teljes súlyával. Ilyen körülmények között Friedrich hiába udvarolt a Budapesten időző antant-misszióknál, az antant számára sem volt megfelelő. A »miniszterek« egymás közt civakodtak. Megtörtént, hogy Lovászy Márton, a 2. számú Friedrich-kormány külügyminisztere nem akarta átadni a miniszteri bársonyszéket a 3. számú Friedrich-kormány külügyminiszterének, Csáky Imre grófnak. Így a szerencsétlen országnak egyszerre két külügyminisztere is volt … Sőt, ha egészen pontosak akarunk lenni, akkor azt kell mondanunk: két kormánya is volt az országnak. Szegeden ugyanis P. Ábrahám Dezső még júliusban »kormányt« alakított és a Tanácsköztársaság bukása után ő is igényt tartott a hatalomra. Mikor azonban látta, hogy Friedrichék kezében nagyobb hatalom van, P. Ábrahám Dezső és kormányának tagjai csak egy dologért harcoltak kitartóan: a miniszteri nyugdíjért, és amint ezt megkapták, azonnal eltávoztak.

3. A »nemzeti hadsereg«

A »nemzeti hadsereg« egyetlen ütközetben, csatában részt nem vett. Ellenségre egyetlen puskát nem sütött el. De azért »harcolt« — a dolgozó magyar nép ellen! Erre a »harcra« viszont csak teljesen megbízható embereket tudott Horthy használni. De kiket tartott Horthy megbízhatónak?

A sorozási utasításokhoz kiadott bizalmas tájékoztatóban Horthy félreérthetetlenül leszögezi, hogy »a szervezett munkásság a katonai szolgálatra való behívástól kizárandó« — egy másik utasításban pedig elrendeli: »Besorozandók: egyelőre csakis a földmíves és gazdaemberek (inkább maguk a gazdák, mint nagybirtokon dolgozó zsellérek és napszámosok), tehát csakis azon elemek, kik erkölcsi és politikai tekintetben kifogás alá nem esnek. Magyarul: a kulákokra kell építeni a »nemzeti hadsereget!«

A kulákok mellett Horthy hadseregének legmegbízhatóbb részét az ú. n. »tiszti századok« alkották. Báró Prónay, Móravek (Ostenburg), gróf Salm, Madary állottak ezeknek a vadászszázadoknak az élén. A Kecskemét környéki kulákokból Héjjas Iván, Francia Kiss Mihály szervezett ilyen gyilkos különítményt.

A tiszti századok, a különítmények Horthy parancsára megindultak, a románokkal egyetértésben, az általuk meg nem szállt dunántúli területre — »rendet« csinálni. Alig telt el két hét, Horthy bandái olyan »hadműveleti« sikerekkel dicsekedhettek — Horthy a rablást, gyilkolást egyszerűen »hadművelet«-nek nevezte el — hogy 1919. augusztus 16-án Belitska hadügyminiszter a következő szövegű táviratot küldi Horthynak: »A fehérterror-csapatok garázdálkodásai (akasztás, népítélet) stb. erélyesen beszüntetendők. Ezen osztagok felhívandók, hogy tettvágyuknak inkább az ország telepítésénél és újraszervezésénél adhatnak közreműködésük által kifejezést.«

Hogy ezzel a rendelettel senki sem törődött, az egészen világos. A »nemzeti hadseregnek« Horthy, és nem pedig a hadügyminiszter parancsolt.

A kommunisták üldözése, gyilkolása példátlan kegyetlenséggel folyt tovább, Friedrich miniszterelnök hét nappal később levelet ír a garázdálkodásokról a belügyminiszternek és a hadügyminiszternek. Friedrich semmivel sem volt különb Horthyéknál és nem is a legyilkolt munkásokat vagy parasztokat sajnálta, mindössze arra szerette volna rávenni a különítményeket, hogy a kommunisták kiirtását bízzák »az állam megfelelő törvényes szerveire«. Éppen ebből a meggondolásból kiindulva előbb említett levelében komoly rosszallását fejezi ki a tisztek »önkényeskedései« miatt: »Több oldalról veszem azon jelentést, hogy úgynevezett fehérgárdisták Tolna-Fejér és Veszprém megyék egyes részeiben a megyei hatóságok és a közönség legnagyobb felháborodását kiváltó önkényeskedéseket követnek el, sőt népítéleteket provokálva számos embert kivégeztettek … Ezen hatalmi visszaélések még arra is alkalmasak, hogy a hadsereg valódi feladatát a nagyközönség által helytelen világításba helyezve, az új, nemzeti hadsereggel szemben kívánatos bizalmat megrendítsék …«

Friedrich levelével Horthy nem sokat törődött. A terror egy pillanatra sem szünetelt. Így pl. néhány nappal később, augusztus 28-án, a marcali járásbíróság udvarán kegyetlen kínzások után többek között kivégezték Cséplő József szabósegédet, Ősz Ferenc kertészsegédet, Dénes Izidor magánhivatalnokot, Decsi Imre asztalossegédet, Nyári László cserepessegédet, Gold Ferenc bádogosmestert, Simon József római kat. káplánt, akit előzőleg elevenen megnyúztak, Knausz Ferenc szabót.

Egy szemtanú megrendítő levélben számol be a fehér terror első hónapjairól: »Tudatom az elvtársakkal az alábbi közleményt, ha még esetleg nem volna felőle tudomásuk, hogy Somogyban egyes helyeken mi történt. 1919 augusztus havában, Balatonföldváron Bunczi csendőrparancsnok a három pribékjével, Erdélyi, Nagy és valami Csaknya féle nevű csendőrökkel Fehér Imre ottani lakos elvtársunkat feleségével és 24 éves fiával együtt felakasztották. Azután Kőröshegyen Libics Imre elvtársunkat akasztották fel minden bűncselekmény nélkül, pedig sem egyiknek, sem másiknak bűne nem volt semmi … A fentieken kívül még Bunczi úr a körletében vagy 80 embert botozott meg, köztük sok nőt is, azért, hogy miért mentek szervezkedni. Úgy hogy a lakosság 19-ben egész december végéig a pribékektől annyira félt, ha tudták, hogy Bunczi úr a faluban van, akkor ők kiszöktek a szőlőbe és ott aludtak félelmükben.«

Vér, könny és pusztulás jelezte a Prónay—Ostenburg-bandák útját. Mindenkit, akinek valami legkisebb köze is volt a Tanácsköztársasághoz, kegyetlenül megkínozták, kivégezték. A nádasi vérengzésnél a zsellérek, szegényparasztok legjobb, legderekabb harcosait pusztította el az ellenforradalmi banditák őrjöngése. Ezeknek a mártíroknak megrázó költeményben állított emléket Hamburger Jenő, a Tanácsköztársaság földművelésügyi népbiztosa.

Latinka-ballada

A nádasi erdőszélen
Tizenkét sír sorban szépen.
Vörösöket temetnek.
A tiszt urak mulatoznak, nevetnek.

»Állj elő hát Szalma János,
Te is Farkas komisszáros«
— Szól a báró Prónay —
»Mehetlek már Marcaliba Simon paphó meggyónni.«

Véres hajnal, hűvös szellő …
Meghal mind a tizenkettő,
Egy jajszót sem hallani.
Csak a kányák károgását,
A tiszt urak káromlását hallani.

A Latinka az utolsó,
Tust húz rá a muzsikaszó,
Nincs irgalom, kegyelem:,
Várja már a magaásta sírverem.

»A szád széle jaj be véres …
Népbiztos úr, ne légy kényes.
Meghagyom az életed,
Gyere hozzánk, jó leszel te
Mi közöttünk fehérnek!«

»A szám széle bizony véres,
Lássa is meg minden béres,
Öreg bojtár, számadó:
Igaz ember meghal inkább,
Semhogy lesz áruló.

Egy életem, egy halálom:
A kaposi megyeházon
Lesz még vörös lobogó!
Jól célozz hát a szívembe.
Te Prónay-naplopó!«

S állt egyenest, mint a nyárfa,
Gyászbaborult sok száz árva
Jó Latinka Sándorért,
Vezérünkért, az igazért, bátorért.

Holdvilággal hóttak járnak:
Somogyország még feltámad,
Lesz dáridó, ne mulass!
Addig pedig Horthy-kutya,
Fehér kutya, csak ugass! …

A Horthy-terrorlegények vérengzései nagy visszhangot keltettek külföldön. Mindenütt élesen elítélték a magyar fehér terrort és így az a veszély fenyegette a nagybirtokosokat és a nagytőkéseket, hogy a saját talpraállásukhoz szükséges külföldi kölcsönt a nemzetközi nagytőke mindem jóakarata mellett — sem igen tudják megkapni. Ezért szeptember első napjaiban Beniezky belügyminiszter megkérte Andrássy Gyula grófot, hogy legyen segítségére és kísérje el őt Siófokra, mert a tiszti századok dunántúli vérengzései miatt szeretne Horthy fővezérrel tárgyalni. Andrássy Gyula gróf az osztrák-magyar monarchia tekintélyes politikusa volt és szava sokat nyomott a latban az ellenforradalmároknál is. Andrássy gróf engedett Beniezky kérésének és elindultak Siófokra. Csatlakozott hozzájuk Székesfehérvárott Bethlen István gróf, Polgárdiban pedig Károlyi József gróf székesfehérvári kormánybiztos és Andrássy sógora, Batthyány Lajos gróf. Mikor megérkeztek Siófokra, ott találták a fővezérnél Pallavicini György őrgrófot, a Dunántúl kormánybiztosát. (Ilyen nagy és előkelő kíséretre, helyesebben támasztékra, hátvédre volt szüksége Beniezky belügyminiszternek, ha Horthyval akart tárgyalni.)

A megbeszélésen Andrássy Gyula gróf vázolta a kül- és belpolitikai helyzetet. Felkérte a fővezért, hogy a tisztikar, különösen a tiszti századok önkényes garázdálkodásait szüntesse meg, nehogy nekik (t. i. a nagytőkéseknek és nagybirtokosoknak) ebből káruk származzék. Horthy egyre növekvő izgatottsággal hallgatta Andrássy szavait és amikor Bethlen István gróf csak azt kérte, hogy a tisztek ne tartsanak népgyűléseket, mert az sérti a hadsereg tekintélyét, akkor Horthy felkiáltott: — »Hát még te is ellenem fordulsz?« Ezután válaszolva Andrássy súlyos megállapításaira, kijelentette, hogy az ő tisztjei semmi törvénybe ütköző dolgot nem tesznek. Ők csak a kommunistákat »fenyítik meg«. — Beniezky belügyminiszter akkor megkérdezte: — »Ha a „nemzeti hadsereg” bevonul a fővárosba, lesz-e pogrom, igen vagy nem?«

Horthy erre így felelt: »Pogrom nem lesz, de néhányan fürödni fognak!« Végül is hosszas unszolásra megígérte Beniczkynek, hogy semmit sem fog cselekedni az ő híre, tudta ós beleegyezése nélkül.

Ezzel végződött a siófoki tanácskozás, amelyből kiderült, hogy Horthy és a neki engedelmeskedő különítmények tartják kezükben a tényleges hatalmat. A grófok pedig meglepetéssel tapasztalták, hogy a szellemet, amelyet ők maguk idéztek fel, egyelőre nem tudják úgy irányítani, ahogy szeretnék.

Mégis ennek a látogatásnak a hatása alatt Horthy bizalmas tiszti parancsában elrendeli, hogy »propaganda-járőrök ne foglalkozzanak rendőri, csendőri és bírói hatáskörbe vágó ügyekkel. Ilyen járőr megjelenése örömnapja legyen a falunak, ne jelentsen bosszú és ítélkezési napot. Csak egészen kivételes és sürgős esetekben lépjen fel a járőr mint karhatalom. « Tehát »csak egészen kivételes és sürgős esetekben« szabad ezután gyilkolni! — ez Horthy fővezér parancsa. Hogy azután ilyen »esetek« sűrűn adódtak, bizonyítja, hogy Horthy ezen utasítása után öt nappal — szept. 20—25. között — Schmidt Rezső hadnagy és Schmidt Nándor tiszthelyettes vezetésével egy csendőrjárőr indul Orgovány községbe, hogy a kommunisták által elrejtett fegyver és lőszer után kutassanak. Fegyver és lőszer után kutattak — és a helybeli kulákok feljelentései alapján összefogdosták a kommunistákat. Így került kezükbe Üvegi Lajos, A. Szabó János, Hajnal András, Csákó Mihály és Hadi Jani. Ahogyan a csendőrségi ügyészség irataiban olvashatjuk. »… nevezettek még elfogatásuk alkalmával is hangoztatták, hogy meggyőződéses kommunisták« — amikor pedig Schmidt hadnagy azt kérdezte: »és mit tennétek, ha lehetőségtek lenne?« — az egyik kommunista nyugodtan válaszolta: » Visszaállítanánk a kommunizmust!« A hadnagy erre kiadta a parancsot, és a csendőrök a község határában mind az öt kommunistát agyonlőtték.

Ilyen eset 1919 augusztusában és szeptemberében százával akadt, hullt a munkások, parasztok vére. Az antant-missziók időnként felhívták Horthy figyelmét a magyarországi terror nyomán kialakult rendkívül kedvezőtlen külföldi sajtóvisszhangra. A kommunisták üldözését természetesen nem helytelenítették, mindössze azt kérték, hogy ott, ahol a különítményes tisztek és a hozzájuk beosztott legénység kommunista-üldözés ürügye alatt rabol, fosztogat — a külföld megnyugtatására indítson eljárást a »hatalmaskodók« ellen. Horthy megfogadta a tanácsot és elrettentő példaként Bordás Lászlót, a Moravek-rohamszázad egyik alhadnagyát »keményen« megbüntette. Bordás alhadnagy 1919. szept. 3-án kiadta a legénységnek a parancsot: Pincehely község zsidó lakosságát szólítsák fel, hogy 24 óra alatt takarodjon ki a községből, ezzel »ittas legénységének alkalmat szolgáltatott, hogy erőszakosságokat kövessen el«. A »súlyos büntetés«: 20 napi állomásfogság.

Egy más alkalommal, néhány héttel később történt, hogy Hayden István, a siófoki fogda törzsfoglára megszökött Siófokról és Budapesten, a Népszava szerkesztőségében beszámolt a főhadiszállás szörnyűségeiről. Hayden élményeiről meg is jelent két cikk a Népszavában. A tisztek elhatározták, hogy kézre- kerítik Haydent. Az Ostenburg-század két tisztjének sikerült is elfogni őt feleségével együtt és a foglyokat az Ostenburg-század akkori állomáshelyére, Dunaföldvárra vitték. Midőn Haydenékkal a tisztek megérkeztek Dunaföldvárra, a »fővezér« éppen szemlét tartott az Ostenburg-alakulatok felett. A tisztek azzal jelentkeztek nála, hogy mindjárt el is intézik a letartóztatottakat. Erre Horthy azt mondta: »Ti már eleget kéjelegtetek odakint, hagyjatok nekünk, siófokiaknak is valamit. A foglyokat be kell szállítani Siófokra.« Így is történt. Egy őrnagy elszállította Haydent és feleségét Siófokra.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

(idézet: Moszkvai jelentés – Davies)

A mű eredeti címe:
„MISSION TO MOSCOW”

A címlap HÁMORI GYÖRGY munkája

Copyright 1945 by Anonymus, Budapest.

Josephe E. Davies
Moszkvai jelentés

Fordította
Juhász Vilmos

Anonymus
1945

Anonymus Irodalmi és Művészeti Intézet kiadása,
Budapest, VII., Somogyi Béla-út r5. Felelős kiadó: Pap Miklós

――――――――――

Általános Nyomda és Grafikai Intézet Budapest, VII., Nagymező-u. 3.
(A nyomdáért felel: Rácz István.)

Két asszonynak ajánlom:
anyámnak és feleségemnek

A Szovjetunió vezetői annyira értékelték Davies munkásságának és elsősorban művének jelentőségét a szovjetnép és az angolszász népek közötti megértés, megbecsülés és baráti kapcsolat kiépítése terén, hogy Daviest most, amikor kezdenek igazán megérni ennek a szövetségnek a gyümölcsei, tüntették ki a legnagyobb szovjetrenddel,

a Lenin-renddel

Davies nagykövet könyve, amely az angolszász közvéleményt egy amerikai szemléletével, de egy bölcs és tapasztalt, ember higgadtságával és tárgyilagosságával és egy kitűnő elbeszélő megelevenítő erejével megismertette ezzel az új világgal, a Szovjetunió világával, talán jobban hozzásegítette a szövetségeseket a győzelemhez, mint egy megnyert ütközet. Ezért küldte Truman elnök éppen Daviest Londonba, hogy bölcsessége és tárgyilagossága a szövetségeseket nagy mértékben hozzásegítse a béke megnyeréséhez. Olyan férfiút kellett Londonba küldenie, aki tökéletesen ismeri a szovjet viszonyokat, s így tájékozottságával hozzájárulhat ahhoz, hogy a függő kérdések tisztázódjanak. Davies „Moszkvai jelentés”-ének egyik legérdekesebb részlete az, ahol a vezető angol államférfiakkal folytatott beszélgetéseiről közli jelentéseit — ezeket az államférfiakat szinte ő világosította fel a Szovjetunió igazi erejéről és valóságos viszonyairól. Ezért van nagy történelmi és emberi jelentősége ennek a könyvnek és ezért küldte Truman elnök Daviest, a „Moszkvai jelentés” szerzőjét Londonba.

Ennek a világhírű könyvnek, az USA moszkvai nagykövete hiteles diplomáciai jelentéseinek kiadását sok egyéb mellett az a körülmény is időszerűvé teszi, hogy Truman, az Egyesült Államok elnöke, Daviest különleges megbízatással éppen akkor küldte Churchillhez Londonba, amikor a nagyhatalmak és szövetségeseik a háború győzelmes befejezése után a békét is meg akarják nyerni. Miért választotta Truman erre a döntő jelentőségű küldetésre a sok rendelkezésre álló kiváló politikus és diplomata közül Roosevelt Moszkvai nagykövetét? Az egykori moszkvai nagykövet 1937-től 1939-ig a legnehezebb viszonyok között a legnagyobb sikerrel, szinte világtörténelmi eredményességgel oldotta meg feladatát. Ennek a moszkvai küldetésnek, amely valósággal új utat tört a leghatalmasabb nemzetek kölcsönös megértésének, irodalmi leszűrődése a Moszkvai jelentés. Davies könyve azért támasztott valósággal forradalmat nemcsak az angolszász világban, hanem mindenütt, ahol a viszonyok lehetővé tették az utóbbi években a könyv megjelenését, mert a szó szoros értelmében felfedezte a Szovjetuniót az európai közvélemény számára. Joseph Davies mint öntudatos amerikai kapitalista és individualista, mint az amerikai vagyonos réteg reprezentánsa, jött Moszkvába — és ennek ellenére tárgyilagos, hű, amellett dramatikusan közvetlen képet adott erről az új világról, Davies könyvének éppen az adja meg különös varázsát, hogy szerzője az igazán tehetséges és bátor amerikaiak frissességével, közvetlenségével szemléli és becsületes, olykor szinte a saját előítéleteivel is vívódó őszinteséggel tárja fel ezt a számára is idegen világot.

A kiadó — az olvasóhoz

Amikor Davies könyve megjelent, a németek a Volga mentén Sztálingrádot ostromolták, a moszkvai ünnepélyes bevonulásra készülődtek, s Hitler és Ribbentrop nem győzték bizonygatni, hogy a szovjetállam és a Vörös Hadsereg már voltaképpen megsemmisült. Nagyon sokan kételkedtek akkor abban, hogy a Szovjetunió elég erős lesz-e helytállani a fasizmus elleni sorsdöntő küzdelemben. E kétkedés forrása elsősorban a tájékozatlanság volt: a szovjetállam és társadalom s általában az orosz állapotok nemismerése.

Ebben az időpontban jelent meg a kapitalista körökben is köztiszteletben álló, „beérkezett” és „hivatalos” amerikai személyiség, J. E. Davies, volt moszkvai nagykövet, befolyásos politikus és pénzembernek a világ közvéleményéhez intézett „jelentése” moszkvai élményeiről és oroszországi kutatásairól. Davies, az öntudatos kapitalista és individualista a gyanakvó amerikai és európai közvélemény számára a szó szoros értelmében felfedezte a Szovjetuniót. Amikor a nemzetiszocializmus szennyes retorikája már elparentálta a Szovjetúniót és vele együtt a kommunista társadalmi és gazdasági rendet, akkor az öntudatos amerikai kapitalista tárgyilagosan bebizonyította, hogy ez a rendszer szilárd, erőteljes és életképes; a nagyvonalú amerikai üzletember józanságával és tárgyilagosságával feltárta hasonlóan kapitalista és individualista olvasói előtt azt az egészen más, számára is merőben új és meglepő világot, amelyet orosz földön megismert.

A „Mission to Moscow” hatása éppen azért volt szinte példa nélkül álló, valóban történelmi jelentőségű, mert kapitalista és individualista számolt be kapitalistáknak és individualistáknak egy egészen más alapokra felépített, forradalmi állami, társadalmi és gazdasági rendszerről.

Az amerikai és európai közvéleményt mélységesen meglepték Davies jelentései. A nagy szovjetpöröket világszerte a rendszer belső gyengesége jelének értelmezték. Davies bebizonyította, hogy ezek a pörök rendkívül megerősítették a rendszert és megjósolta, hogy a Szovjetunióban az „ötödik hadoszlop” minden bomlasztó kísérlete csődöt fog mondani, a fasizmussal megküzdő Oroszországnak nem lesznek Quislingjei. A jóslat beteljesedett és helytállónak bizonyult Daviesnek sok egyéb, a látottak és átéltek józan mérlegelése alapján levont következtetése is. Az események igazolták, hogy az orosz világ nem olyan, amilyennek az európai és amerikai társadalom bizonyos része szerette volna látni, hanem olyan, amilyennek Davies látta és leírta. Talán egyetlen szellemi alkotást sem igazoltak olyan világosan és félreérthetetlenül az események, mint a „Mission to Moscow”-t.

A jelentések, naplók, levelek varázsának egyik fő oka, hogy mindig megérződik rajtuk az élmény közvetlensége, a pillanatok benyomásainak szinte érzéki frissessége. A jelentések nagy része a „szigorúan bizalmas” megkülönböztetéssel volt ellátva. Ezt az állandóan ismétlődő jelzést, valamint a levél- és jelentésforma egyéb, szakadatlanul visszatérő kellékeit többnyire elhagytuk, mert zavarták az előadás folyamatosságát.

Az olvasó így is kiérzi minden egyes sorból, hogy közvetlen dokumentumokat kap kézhez, egy új világrend „felfedezésének” hiteles anyagát. A dokumentumok közvetlenségéből viszont olykor az következik, hogy egy-egy színfolt túlságosan rikító, s egy-egy állítás vagy még inkább feltevés, ma már időszerűtlen. Ezeket igyekeztünk kihagyni, s ezzel közelebb kerülni a szerző szempontjaihoz és a könyv céljához.

Davies műve ma, amikor szemléletének helyessége teljesen beigazolódott, talán még érdekesebb és meggyőzőbb, mint megjelenése időpontjában. Elmondhatjuk, hogy ezt a könyvet csak most, lehet igazán megérteni és értékelni, amikor a nagy küzdelem a demokrácia és a fasizmus között már végleg eldőlt. Amikor a washingtoni külügyminisztérium megengedte, hogy Davies „szigorúan bizalmas” jelentései és a beavatottak szűk és zárt körének szóló beszámolói az amerikai és az európai közvélemény széles rétegei elé kerüljenek, valóban a népek és kultúrák kölcsönös megértésének ügyét mozdította elő. Ennek a törekvésnek a jegyében adjuk Davies bizalmas jelentéseit a tudás élményére vagy a megismerés kötelességének teljesítésére vágyó magyar olvasók kezébe.

A szerző — az olvasóhoz

Könyvem az alábbi anyagot öleli fel: A külügyminisztériumhoz intézett hivatalos jelentéseim, melyeket vagy a moszkvai, vagy a bruxellesi követségről küldtem, vagy azokról a helyekről, ahol különleges küldetésben tartózkodtam; hivataltársaimhoz, vagy barátaim hoz intézett személyes leveleim; egy naptárkönyvecske szabad lapjaira írott bejegyzéseim: pontosan vezetett hivatalos naplóm kivonatai; végül különleges emlékiratok, amelyek azzal a céllal készültek, hogy a szövegben előforduló tényeket magyarázzák vagy kiegészítsék.

A hivatalos jelentések nem igényelnek különösebb magyarázatot, nagy többségükben a külső események tárgyilagos megfogalmazásai. Itt mondok köszönetet a külügyminisztériumnak, hogy közérdekből megengedte felhasználásukat. Ezek a hivatalos jelentések megszerkesztésük idején kialakult véleményeim és ítéleteim tükrözései. Olykor egy-egy ismétlést kihagytam. Naplójegyzeteimet eredetileg a legnagyobb rövidséggel fogalmaztam meg és titkos írással vetettem papírra; az a szándék vezetett, hogy az eseményekre és személyiségekre, való visszaemlékezéshez szükséges támpontot nyújtsák, de ugyanakkor avatatlanok számára a lehető legkevesebb felvilágosítást adják. Néhány ilyen naplójegyzetet, amint az a szövegből is látható, az előadás világossága kedvéért kibővítettem, a legtöbbet azonban meghagytam eredeti tömörségében. Ott, ahol fedeznem kellett értesülésem egy-egy forrását vagy más személyiséget, a személynév megjelölése helyett, gondolatjelet alkalmaztam. A kiegészítő jegyzetek és emlékiratok világosan elárulják az olvasónak keletkezésük időpontját. Ezektől az alkalmi jegyzetektől eltekintve a könyv nem tartalmaz utólagos megállapításokat.

A jelentések anyaga, mint első kézből való forrás, hasznára lehet a kutatónak, s általában az alaposabban érdeklődő olvasónak, de élményeim és benyomásaim közlésének szabad folyását akadályozná; ezért ezeket a jelentéseket a függelékben találja az olvasó. A rendelkezésemre álló nagy anyag kiválogatásáért Yay Franklin Caster barátomnak rendkívül hálás vagyok. Diplomáciai tapasztalatai, valamint biztos szerkesztői ítélete nagy segítségemre volt. Hasonlóképpen köszönettel tartozom Spencer Williamsnak; széleskörű ismereteinek, főként pedig a Szovjetunióban szerzett személyes tapasztalatainak nagyon sokat köszönhetek. .Különös elismeréssel tartozom barátomnak és volt titkáromnak, Stanley Richardsonnak, akinek ragyogó képességei és hűséges szorgalma nagy segítségemre volt naplójegyzeteim összeállításában és kiegészítésében. Végezetül meg kell emlékeznem arról, hogy mennyit köszönhetek munkám megírásában feleségeim ösztönzésének, lelkesedésének és finom ítéletének.

Hogyan kerültem Moszkvába?

Emlékszem a dátumra, mert anyánk születésnapja volt: 1936 augusztus 25-e. Adirondaksban pihentem, ott hívott fel telefonon régi barátom „Stewe” Early, a Fehér Ház titkára, hogy az elnök beszélni kíván velem. Azonnal Washingtonba siettem. Az elnök hivatalszobájában fogadott. A felszolgált lunch közben közölte velem, hogy külföldi diplomáciai megbízatásom ügyében akar velem beszélni.

Régi ismerősök vagyunk. Baráti kapcsolatunk Wilson elnökségének korszakára nyúlik vissza. Akkor még mind a ketten fiatalok voltunk és már a Wilson elnökségét megelőző években, majd pedig Wilson korában a demokratapárton belül kibontakozó haladó mozgalomnak szenteltük munkásságunkat. Munka után rendszerint együtt golfoztunk és azonos politikai álláspontunk társadalmilag is közel hozott bennünket egymáshoz. Már akkor felismertem benne a kivételes egyéniséget. Wilson elnökségének első éveiben ugyanannak a klubnak voltunk a tagjai, a „Községtanács klubjának”. A klub összejövetelein havonta kétszer találkoztunk. Ez a klub nagyjában hasonló színezetű volt, mint később a világszerte elhíresedett „Kis kabinet”. Ebben a jólmegtermett magas fiatalemberben már akkor mindannyian a jövő nagy, haladó szellemű, szabadelvű politikusát láttuk és mindnyájan elnökjelöltsége mellett törtünk lándzsát. Később ezzel a csoporttal, főleg pedig Louis Hower és több más vezető politikussal együtt minden politikai kampányban az ő megválasztása érdekében buzgólkodtam. Barátságunk az elmúlt évek folyamán mindjobban megszilárdult.

Barátságunk szálait méginkább egymáshozfűzte anyáink egymásiránti szeretete és becsülése. Madame Roosevelt szemmelláthatóan jobban kedvelt, mint fia többi barátját. Ez a nagyszerű, csodálatos asszony azóta is minden alkalmat megragadott, hogy valami kisebb-nagyobb ajándékkal Kedveskedjen gyermekeimnek. Mikor a Wassar Collegen tanultak, boldoggá tette őket a hyde-park teáira szóló meghívásaival. Az én anyám pedig éppen úgy Roosevelt rajongó hívei közé szegődött, mint én magam és baráti köröm. A fiatal tengerészeti alállamtitkár barátaim közül már akkor kedvence volt és nem kételkedett benne, hogy választottja egykor az Egyesült Államok elnöke lesz. Roosevelt elnöksége első éveiben nem egyszer rábeszélt, hogy lépjek be legszűkebb munkatársai és tanácsadói táborába. De én akkor már nagyon összeforrottam hivatásommal és pályámat nem tudtam feladni.

Lunch közben a közös múltról és a jelen égető kérdéseiről beszélgettünk. Az elnök ekkor közölte velem, hogy az államtitkár beleegyezésével (ő csak Cordell-nek nevezte) alkalmazni kíván a diplomáciai testület keretében. Meg akarta tudni tőlem, hogy szívesen fogadnám-e megbízatásomat. Ezt feleltem: „Igen, Oroszországban vagy Németországban.” Ezt a két országot tartottam a lázbeteg Európa hőmérőjének. Jellemző a felelete: ő is „borzasztóan” szeretné Oroszországot megismerni, még pedig éppen a mai körülmények között. Akkor halt meg Jesse Strauss párisi nagykövetünk. Nyíltan megmondtam, hogy sem én, sem feleségem számos okból semmiesetre sem mennénk Párisba. Roosevelt azt felelte, hogy a berlini nagykövetség most nem szabad, de rövidesen felszabadul, mert Dodd nagykövet boldogtalan Berlinben, kétségbeesett üzeneteket küld haza és rövidesen hivatalosan is felmentését fogja kérni. Ő és Cordell elhatározták, hogy Oroszországba fogok menni, de készüljek fel rá, hogy egy éven belül Berlinbe helyeznek át, mert végeredményben arra jelölt ki, hogy ezen a legkritikusabb ponton képviseljem Amerika érdekeit. Örömmel hallja, hogy németül beszélek. Oroszország magatartása — folytatta — dönti el majd elsősorban Európa számára a háború és béke kérdését és az oroszországi helyzettel és annak világpolitikailag kényes pontjaival személyes tapasztalataim alapján akar megismerkedni. Moszkvai benyomásaim későbbi berlini őrhelyem betöltésénél is nagy hasznomra lesznek. A német helyzettől függ majd, — vélte Roosevelt — hogy világbéke lesz-e vagy világháború. Ha a béke fenntartásának lehetőségét nem is látja valami túlságosan rózsásnak, mégis mindent meg kell tenni az új, nagy európai háború kitörésének megakadályozására, ha ez még egyáltalán lehetséges. Az Egyesült Államok számára is életbevágóan fontos, hogy ne törjön ki új világháború. Az elnök kifejtette azt a véleményét, hogy a válságnak ezen a pontján minden Németországtól függ, helyesebben, egyetlen embertől, Hitlertől. Minden attól függ, hogy Hitler békét akar-e, mint ahogy annyiszor hangoztatja, vagy pedig hódításra törekszik? Az utóbbi esetben semmit sem lehet tenni az új világháború megakadályozására. Ha azonban Hitler békeakarása őszinte, akkor Németország számíthat minden békeszerető nemzet közreműködésére a könnyen háborúra vezető gazdasági vagy egyéb nehézségek elsimításában. A nyersanyagok tervszerű felosztása, politikai biztonság, leszerelés — mindez nélkülözhetetlen, hogy a világot ne nyelje el az új háború özönvize s hogy ne legyenek kénytelenek az embermilliók elszenvedni azt a mérhetetlenül sok rosszat, amely az új háború kitörése esetén az összes népeket az eljövendő távoli nemzedékekig sújtani fogja. Az elnök, kijelentése szerint, szilárdan hisz benne, hogy képzettségem és tapasztalataim feljogosítanak a béke megőrzésében, illetve megalapozásában való közreműködésre, tudniillik amennyire már a béke fenntartható és megalapozható. Az egymással farkasszemet néző két tábor egyformán önmagát nyilvánítja ki a világbéke hívének és jó szellemének és azzal gyanúsítja ellenfelét, hogy az hatalmi terjeszkedés révén újabb előnyöket, vagy éppen világuralmat akar biztosítani magának a többiek rovására. Mindkettő az őszinteség hiányát veti a másik szemére, de a bonyolult hátsógondolatok és a sok rosszhiszeműség és gyanakvás ellenére is van szándékaiknak egy egyszerű próbaköve, — akár a békét, akár pedig a háborút akarják — mégpedig a lefegyverzés kérdésében követett magatartásuk. Az elnök szerint ennek a kérdésnek nyugodt és tárgyilagos felismerését nagyon megnehezítette és megnehezíti még ma is a technikai részletkérdések állandó kihangsúlyozása és az a nemrég hozott javaslat, amelynek értelmében bizonyos háborús fegyverek gyártását és használatát nemzetközileg fokozatosait korlátozni kell. Az elnök azután kifejtette saját világbéketervét: a világbékét csak az összes nemzetek olyan megegyezése tudná elhárítani, amely megtiltja a katona vállán nem hordozható, nehezebb fegyverek előállítását. Talán egy ilyen leszerelési egyezmény, amelyben egyúttal gondoskodás történne arról, hogy minden állam részese legyen a világ nyersanyagkészletének, — fenn tudná tartani a békét. Terve megvalósulása esetén az egyes nemzeti hadseregek állományát a rendőrségek jelenlegi létszámának színvonalára lehetne csökkenteni és egyetlen nemzetet sem fenyegethetnének szomszédai katonai hatalommal és fegyveres erőszakkal. Az elnök azt kívánta, hogy gondolatait közöljem új állomáshelyem felelős tényezőivel és az európai helyzetet elsősorban a világbéke megvalósításának szempontjából tanulmányozzam. Mindenesetre ilymódon talán próbát lehetne tenni, hogy Hitler magatartása valóban őszinte-e és hogy a békét tényleg meg akarja-e óvni?

Az elnök azután ismét rátért arra, hogy európai küldetésem előkészítésével kapcsolatban semmiképpen sem feledkezzem meg véglegesen berlini állomáshelyemről, amelyet egy éven belül be fogok tölteni. Nagyon fontosnak ítéli azonban, hogy a közbeeső időt Moszkvában töltsem. Ezután Roosevelt Wilson koráról kezdett beszélni, fiatalkori fegyverbarátságunk éveiről, a „régi jó időkről”. Közölte velem, hogy Cordell szívből egyetért moszkvai követségemmel és nagyon örül, hogy ilymódon munkatársa leszek. Végül pedig részletesen átbeszéltük az egész európai helyzetet, természetesen Németországot és Oroszországot is beleértve.

Így kerültem Moszkvába.

Ennyit küldetésemről. Úgy érzem azonban, hogy az olvasó joggal felteheti ezt a kérdést, hogy egyáltalán miért jelent meg ez a könyv? Eredetileg valóban nem szándékoztam könyvet írni moszkvai küldetésemről. Azonban az idők megváltoztak. Oroszország ma gigászi harcot vív félelmetes ellenfelével, a hitleri Németországgal és ennek a küzdelemnek a kimenetele dönti el, hogy a Föld népei békés világközösséget alkothatnák-e, vagy minden olyan értéknek elpusztítása után, amiért élnünk érdemes, az anarchiának leszünk-e kiszolgáltatva?

A Szovjetunió még nemrég Hitlerrel kötött szövetséget. Ma azonban az orosz férfiak és nők milliói, akiknek lakóhelyét a barátnak álcázott ellenség megtámadta, a legnagyobb vitézséggel küzdenek és halnak meg egy olyan ügyért, amely nemcsak az ő ügyük, hanem Európa és az egész emberiség ügye. Ezek a hősiesen küzdő milliók most a mi szövetségeseink.

Az amerikai közvélemény szenvedélyek és indulatok fűtötte élőítéletek rabja volt a Szovjetunióról kialakult véleménye megformálásában. Ezek az előítéletek, amelyek túlnyomórészt hamis értesülésekből keletkeztek, még ma is többnyire uralkodnak közvéleményünk felett. Könyvem megírásával elsősorban azt a célt tűztem magam elé, hogy eloszlassam ezeket az előítéleteket. Remélem, hogy a könyvemben összegyűjtött anyag pontosabb és hívebb képet fog adni a Szovjetúnió kormányáról, annak vezetőiről és az orosz népről, mint azoknak az értesüléseknek egyrésze, amelyek alapján közvéleményünk előítéleteit megalkotta.

Szükségesnek látom még, hogy az olvasóval néhány adatot közöljek társadalmi helyzetemről, környezetemről, elveimről és politikai álláspontomról. Csak ezeknek az adatoknak a birtokában tudja az olvasó szándékaimat és ítéleteimet, a tényekről és azok jelentőségéről kialakult nézeteimet helyesen elbírálni és ellenőrizni.

Sztálin úrnak, Kalinin elnöknek és több más orosz vezető államférfinak nyíltan megmondtam, hogy nem vagyok kommunista, még szabatosabban megfogalmazva: kifejezetten és határozottan nem-kommunista vagyok. Kapitalistának neveznek. Büszke vagyok erre a meghatározásra, de azt hiszem, hogy helyesebb az „individualista” mint a „kapitalista” elnevezés. A kapitalizmus nem kiinduláspontja, hanem eredménye az individualista társadalmi rendnek és nem jelent egyebet, mint azt, hogy tulajdonjogainkhoz ragaszkodunk egy olyan társadalmi rendszerben, amely mindnyájunknak megengedi, hogy egyéni képességeit a szabad verseny szabályainak megtartásával tulajdonszerzésre használja fel. Az individualizmusnak a próbaköve azonban nem a tulajdon. Sokkal inkább a gondolatszabadság és az érvényesülés és tulajdonszerzés egyforma lehetősége mindenki számára. A kapitalizmus csupán külső héja az individualizmusnak. Valóban egy ilyen individualista rendszer lelki szülötte vagyok, még pedig egy olyan kormányzat alatt és egy olyan állami és társadalmi rend keretein belül, amely az eddig fennálló rendszerek közül talán a legjobb az egyszerű emberre nézve.

Gyermekéveimet a Középnyugaton töltöttem, Wisconsin egyetemén tanultam. Politikailag mindig a haladás híve voltam, meggyőződéses követője Woodrow Wilsonnak és Franklin D. Roosevelt New-Dealjének.

Anyám mélyen lelkembe plántálta a keresztény hitet. Élő keresztény hitem alapján minden fenntartás nélkül helyeselhetem a kommunizmusnak olyanfajta értelmezését, hogy elméletileg mind kommunisták vagyunk, akik Krisztusban és Krisztus tanításában hiszünk és ezért mindig helyt kell állanunk a szabadság és testvériség ügyéért. Másrészt éppoly szilárd meggyőződésem, hogy ameddig az emberi természet nem változik meg gyökeresen, addig a kommunizmus nehezen fog érvényesülni a földön. A kommunizmus még legalább egy vagy két emberöltőn keresztül nem fog megvalósulni és teljes diadalt csak akkor arathat, amikor az emberek elég fejlettek lesznek ahhoz, hogy egy önzetlen társadalom szabad tagjaiként mindnyájan csupán a munka öröme kedvéért dolgozzanak. A fejlődés, az evolúció meggyőződéses híve vagyok és általában nem helyeslem, a revoluciót, a forradalmat, jóllehet elismerem, hogy az utóbbi néha szükségszerű és elkerülhetetlen. Azt hiszem, hogy a mi rendszerünk, amely a fejlődésen alapul, az egyszerű embernek a lehető legtöbbet adja, eredményeit esetleg lassabban éri el, de talán annál biztosabban.

Ezzel a meggyőződéssel mentem Moszkvába és élményeim meggyőződésemen nem változtattak.

Mégis orosz földön sok olyat láttam és tanultam, amit eddig még nem tudtam; olyan erők hatását és megnyilvánulását tanulmányozhattam, amelyek a jövőben kétségtelenül messzemenően át fogják alakítani a társadalmi és politikai állapotokat. Tapasztalataim alapján csak megerősödött az a hitem, hogy a kereszténység elpusztíthatatlan és hogy a mi amerikai kormányformánk és világszemléletünk a legáldásosabb *

―

* Kivonat Davies nagykövetnek 1938 június 9-én a moszkvai követség törzskarához intézett búcsúbeszédéből:

Minden alkalommal, mikor Európából hazámba visszatérek, köszönetet mondok Istennek, akinek hitét és szeretetét anyám plántálta belém, hogy őseim másfél évszázaddal ezelőtt bátran és önbizalommal telten dacolni merészeltek a vadonnal, kivándoroltak az Egyesült Államokba s ezzel az áldozattal lehetővé tették gyermekeimnek és unokáimnak, hogy demokratikus államban, emberekhez méltó körülmények között éljenek. Mindenkor, amikor visszatérek Európából, mélyen átérzem, hogy milyen áldott és boldog az amerikai nép. Nem egy olyan jognak a részesei vagyunk, amelyeket sok európai állam polgárai nélkülöznek.

A személyes szabadság jogának
A szabad véleménynyilvánítás jogának.
A szabad és független országgyűlés jogának.
A gondolatszabadság jogának.
A vallásszabadság jogának.
Törvényeink személyes szabadságunkat, életünket, tulajdonunkat még saját kormányunkkal szemben is védik.
Minden amerikai polgár király a maga várában.
Szabadságainkat és életünket törvények oltalmazzák és ezek a törvények megszabják, hogy az állam csak azokat a tetteseket ítélheti el, akiknek bűnösségét minden kétséget kizáróan meg lehetett állapítani.
Mit adna ma Európa sokmillió férfia és asszonya, ha ennek a törvényadta alapvető jogunknak részese lehetne.
Férfi és nő emberi méltósága, az élet és szabadság szentsége, az emberi szellem becsülete — ezek a kultúra legnemesebb és legmagasabbrendű vívmányai. S ezekben a vívmányokban nagyobb mértékben részesülnek az Egyesült Államok polgárai, mint a föld bármely más államának alattvalói. Nagyon keveset számít az, hogy a fasiszta államok minő anyagi vagy társadalmi jótéteményeket nyújtanak néhányezer gyermeknek vagy aggnak, ha ezeket a jótéteményeket az egész közösség személyi vagy politikai szabadsága árán kell megvásárolni, — mert ennek akkor megfizethetetlenül nagy ára van.

Mikor Oroszországba indultam, megfogadtam, hogy nem viszek magammal utipodgyászként előítéleteket s hogy érzékeim éberségére mindig ügyelni fogok. A külügyminisztériumnak küldött jelentéseim, hazaírt leveleim, naplójegyzeteim benyomásaimnak becsületes leszűrődései. Leveleim és feljegyzéseim azokat a pillanatnyi élményeket tükrözik, amelyeket helyzetek, személyiségekkel való találkozások és események keltettek bennem. Mindig igyekeztem hű maradni ahhoz az elhalálozásomhoz, hogy igazságosan kell mérlegelnem és tárgyilagosan ítélnem. Elégtétellel állapíthatom meg, hogy Kalinin elnök elutazásomkor nagyjában ezekkel a szavakkal búcsúzott el tőlem: „Sajnáljuk, hogy eltávozik tőlünk. Ha nem is ért Ön egyet hitünkkel és politikai eszményeinkkel, mégis meg kellett győződnünk róla, hogy őszintén meg akarja ismerni és el is ismeri eredményeinket. Jóindulatának és jóhiszeműségének legszebb tanújelét adta azzal, hogy a rosszat, amit tapasztalt, nekünk mondta meg, a jót pedig ellenségeinknek.”

Egy régi francia filozófus mondta: „Ha igazán megismertél egy embert, úgy többé már nem gyűlölheted.” Nekem abban a szerencsében volt részem, hogy megismerhettem a Szovjetúnió vezetőit: kétségtelenül mindannyi tehetséges, erősakaratú és erőskezű férfiú. Nézeteim egy és más pontban kétségtelenül eltérnek az övékétől, de én is feltételezem azt róluk, amit megkívánok, hogy feltételezzenek rólam az emberek: becsületes meggyőződést és tiszta szándékot. Ezek az emberek őszintén hiszik, hogy helyesen cselekszenek. Tapasztalataim alapján nem kételkedem benne, hogy saját biztonságuk érdekében is mind eszményi, mind pedig gyakorlati okokból a béke hívei. Mélységes tisztelet és vonzalom fejlődött ki bennem az orosz nép iránt. Megszerettem és becsülöm nagyszerű képzelőtehetségét és tiszta hitét; mindkettő visszatükröződik irodalmában, zenéjében, és művészetében. Ezek a szellemi erők megnyilvánulnak az egyszerű népnek arra irányuló törekvésében, hogy kedvezőbb életfeltételeket szerezzen magának és közösségének és ez a nép az áldozatkészség és az ügyért való odaadás legsúlyosabb próbáit is kiállotta az elmúlt években.

Moszkvából való elutazásomkor jelentést szerkesztettem ezzel a címmel: „A Szovjetúnió rövid ismertetése.”

Jelentésemben megkíséreltem a tények tárgyilagos és szenvedélymentes összeállítását, amelyek a jelenlegi kivételes helyzethez vezettek; felsorakoztattam benne mind a kedvező, mind pedig a kedvezőtlen tényeket és kizárólag csak a tárgyilagosság szempontja vezetett. A tényekből nem vontam le erőszakos következtetéseket. Célom az volt ezzel a könyvvel, hogy ennek a rövid jelentésnek kiegészítése és kiszélesítése legyen Amerika polgárai és a világ polgárai számára.

Az olvasó csak úgy tudja felmérni és megítélni könyvem adatainak és ítéleteinek helyességét, ha szem előtt tartja azt, amit életkörülményeimről szükségesnek véltem közölni.

Washington D. C., 1941 október 1.

JOSEPH E. DAVIES

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

(idézet: Moszkvai jelentés – Davies)

A mű eredeti címe:
„MISSION TO MOSCOW”

A címlap HÁMORI GYÖRGY munkája

Copyright 1945 by Anonymus, Budapest.

Josephe E. Davies
Moszkvai jelentés

Fordította
Juhász Vilmos

Anonymus
1945

Anonymus Irodalmi és Művészeti Intézet kiadása,
Budapest, VII., Somogyi Béla-út r5. Felelős kiadó: Pap Miklós

――――――――――

Általános Nyomda és Grafikai Intézet Budapest, VII., Nagymező-u. 3.
(A nyomdáért felel: Rácz István.)

Két asszonynak ajánlom:
anyámnak és feleségemnek

A Szovjetunió vezetői annyira értékelték Davies munkásságának és elsősorban művének jelentőségét a szovjetnép és az angolszász népek közötti megértés, megbecsülés és baráti kapcsolat kiépítése terén, hogy Daviest most, amikor kezdenek igazán megérni ennek a szövetségnek a gyümölcsei, tüntették ki a legnagyobb szovjetrenddel,

a Lenin-renddel

Davies nagykövet könyve, amely az angolszász közvéleményt egy amerikai szemléletével, de egy bölcs és tapasztalt, ember higgadtságával és tárgyilagosságával és egy kitűnő elbeszélő megelevenítő erejével megismertette ezzel az új világgal, a Szovjetunió világával, talán jobban hozzásegítette a szövetségeseket a győzelemhez, mint egy megnyert ütközet. Ezért küldte Truman elnök éppen Daviest Londonba, hogy bölcsessége és tárgyilagossága a szövetségeseket nagy mértékben hozzásegítse a béke megnyeréséhez. Olyan férfiút kellett Londonba küldenie, aki tökéletesen ismeri a szovjet viszonyokat, s így tájékozottságával hozzájárulhat ahhoz, hogy a függő kérdések tisztázódjanak. Davies „Moszkvai jelentés”-ének egyik legérdekesebb részlete az, ahol a vezető angol államférfiakkal folytatott beszélgetéseiről közli jelentéseit — ezeket az államférfiakat szinte ő világosította fel a Szovjetunió igazi erejéről és valóságos viszonyairól. Ezért van nagy történelmi és emberi jelentősége ennek a könyvnek és ezért küldte Truman elnök Daviest, a „Moszkvai jelentés” szerzőjét Londonba.

Ennek a világhírű könyvnek, az USA moszkvai nagykövete hiteles diplomáciai jelentéseinek kiadását sok egyéb mellett az a körülmény is időszerűvé teszi, hogy Truman, az Egyesült Államok elnöke, Daviest különleges megbízatással éppen akkor küldte Churchillhez Londonba, amikor a nagyhatalmak és szövetségeseik a háború győzelmes befejezése után a békét is meg akarják nyerni. Miért választotta Truman erre a döntő jelentőségű küldetésre a sok rendelkezésre álló kiváló politikus és diplomata közül Roosevelt Moszkvai nagykövetét? Az egykori moszkvai nagykövet 1937-től 1939-ig a legnehezebb viszonyok között a legnagyobb sikerrel, szinte világtörténelmi eredményességgel oldotta meg feladatát. Ennek a moszkvai küldetésnek, amely valósággal új utat tört a leghatalmasabb nemzetek kölcsönös megértésének, irodalmi leszűrődése a Moszkvai jelentés. Davies könyve azért támasztott valósággal forradalmat nemcsak az angolszász világban, hanem mindenütt, ahol a viszonyok lehetővé tették az utóbbi években a könyv megjelenését, mert a szó szoros értelmében felfedezte a Szovjetuniót az európai közvélemény számára. Joseph Davies mint öntudatos amerikai kapitalista és individualista, mint az amerikai vagyonos réteg reprezentánsa, jött Moszkvába — és ennek ellenére tárgyilagos, hű, amellett dramatikusan közvetlen képet adott erről az új világról, Davies könyvének éppen az adja meg különös varázsát, hogy szerzője az igazán tehetséges és bátor amerikaiak frissességével, közvetlenségével szemléli és becsületes, olykor szinte a saját előítéleteivel is vívódó őszinteséggel tárja fel ezt a számára is idegen világot.

A kiadó — az olvasóhoz

Amikor Davies könyve megjelent, a németek a Volga mentén Sztálingrádot ostromolták, a moszkvai ünnepélyes bevonulásra készülődtek, s Hitler és Ribbentrop nem győzték bizonygatni, hogy a szovjetállam és a Vörös Hadsereg már voltaképpen megsemmisült. Nagyon sokan kételkedtek akkor abban, hogy a Szovjetunió elég erős lesz-e helytállani a fasizmus elleni sorsdöntő küzdelemben. E kétkedés forrása elsősorban a tájékozatlanság volt: a szovjetállam és társadalom s általában az orosz állapotok nemismerése.

Ebben az időpontban jelent meg a kapitalista körökben is köztiszteletben álló, „beérkezett” és „hivatalos” amerikai személyiség, J. E. Davies, volt moszkvai nagykövet, befolyásos politikus és pénzembernek a világ közvéleményéhez intézett „jelentése” moszkvai élményeiről és oroszországi kutatásairól. Davies, az öntudatos kapitalista és individualista a gyanakvó amerikai és európai közvélemény számára a szó szoros értelmében felfedezte a Szovjetuniót. Amikor a nemzetiszocializmus szennyes retorikája már elparentálta a Szovjetúniót és vele együtt a kommunista társadalmi és gazdasági rendet, akkor az öntudatos amerikai kapitalista tárgyilagosan bebizonyította, hogy ez a rendszer szilárd, erőteljes és életképes; a nagyvonalú amerikai üzletember józanságával és tárgyilagosságával feltárta hasonlóan kapitalista és individualista olvasói előtt azt az egészen más, számára is merőben új és meglepő világot, amelyet orosz földön megismert.

A „Mission to Moscow” hatása éppen azért volt szinte példa nélkül álló, valóban történelmi jelentőségű, mert kapitalista és individualista számolt be kapitalistáknak és individualistáknak egy egészen más alapokra felépített, forradalmi állami, társadalmi és gazdasági rendszerről.

Az amerikai és európai közvéleményt mélységesen meglepték Davies jelentései. A nagy szovjetpöröket világszerte a rendszer belső gyengesége jelének értelmezték. Davies bebizonyította, hogy ezek a pörök rendkívül megerősítették a rendszert és megjósolta, hogy a Szovjetunióban az „ötödik hadoszlop” minden bomlasztó kísérlete csődöt fog mondani, a fasizmussal megküzdő Oroszországnak nem lesznek Quislingjei. A jóslat beteljesedett és helytállónak bizonyult Daviesnek sok egyéb, a látottak és átéltek józan mérlegelése alapján levont következtetése is. Az események igazolták, hogy az orosz világ nem olyan, amilyennek az európai és amerikai társadalom bizonyos része szerette volna látni, hanem olyan, amilyennek Davies látta és leírta. Talán egyetlen szellemi alkotást sem igazoltak olyan világosan és félreérthetetlenül az események, mint a „Mission to Moscow”-t.

A jelentések, naplók, levelek varázsának egyik fő oka, hogy mindig megérződik rajtuk az élmény közvetlensége, a pillanatok benyomásainak szinte érzéki frissessége. A jelentések nagy része a „szigorúan bizalmas” megkülönböztetéssel volt ellátva. Ezt az állandóan ismétlődő jelzést, valamint a levél- és jelentésforma egyéb, szakadatlanul visszatérő kellékeit többnyire elhagytuk, mert zavarták az előadás folyamatosságát.

Az olvasó így is kiérzi minden egyes sorból, hogy közvetlen dokumentumokat kap kézhez, egy új világrend „felfedezésének” hiteles anyagát. A dokumentumok közvetlenségéből viszont olykor az következik, hogy egy-egy színfolt túlságosan rikító, s egy-egy állítás vagy még inkább feltevés, ma már időszerűtlen. Ezeket igyekeztünk kihagyni, s ezzel közelebb kerülni a szerző szempontjaihoz és a könyv céljához.

Davies műve ma, amikor szemléletének helyessége teljesen beigazolódott, talán még érdekesebb és meggyőzőbb, mint megjelenése időpontjában. Elmondhatjuk, hogy ezt a könyvet csak most, lehet igazán megérteni és értékelni, amikor a nagy küzdelem a demokrácia és a fasizmus között már végleg eldőlt. Amikor a washingtoni külügyminisztérium megengedte, hogy Davies „szigorúan bizalmas” jelentései és a beavatottak szűk és zárt körének szóló beszámolói az amerikai és az európai közvélemény széles rétegei elé kerüljenek, valóban a népek és kultúrák kölcsönös megértésének ügyét mozdította elő. Ennek a törekvésnek a jegyében adjuk Davies bizalmas jelentéseit a tudás élményére vagy a megismerés kötelességének teljesítésére vágyó magyar olvasók kezébe.

A szerző — az olvasóhoz

Könyvem az alábbi anyagot öleli fel: A külügyminisztériumhoz intézett hivatalos jelentéseim, melyeket vagy a moszkvai, vagy a bruxellesi követségről küldtem, vagy azokról a helyekről, ahol különleges küldetésben tartózkodtam; hivataltársaimhoz, vagy barátaim hoz intézett személyes leveleim; egy naptárkönyvecske szabad lapjaira írott bejegyzéseim: pontosan vezetett hivatalos naplóm kivonatai; végül különleges emlékiratok, amelyek azzal a céllal készültek, hogy a szövegben előforduló tényeket magyarázzák vagy kiegészítsék.

A hivatalos jelentések nem igényelnek különösebb magyarázatot, nagy többségükben a külső események tárgyilagos megfogalmazásai. Itt mondok köszönetet a külügyminisztériumnak, hogy közérdekből megengedte felhasználásukat. Ezek a hivatalos jelentések megszerkesztésük idején kialakult véleményeim és ítéleteim tükrözései. Olykor egy-egy ismétlést kihagytam. Naplójegyzeteimet eredetileg a legnagyobb rövidséggel fogalmaztam meg és titkos írással vetettem papírra; az a szándék vezetett, hogy az eseményekre és személyiségekre, való visszaemlékezéshez szükséges támpontot nyújtsák, de ugyanakkor avatatlanok számára a lehető legkevesebb felvilágosítást adják. Néhány ilyen naplójegyzetet, amint az a szövegből is látható, az előadás világossága kedvéért kibővítettem, a legtöbbet azonban meghagytam eredeti tömörségében. Ott, ahol fedeznem kellett értesülésem egy-egy forrását vagy más személyiséget, a személynév megjelölése helyett, gondolatjelet alkalmaztam. A kiegészítő jegyzetek és emlékiratok világosan elárulják az olvasónak keletkezésük időpontját. Ezektől az alkalmi jegyzetektől eltekintve a könyv nem tartalmaz utólagos megállapításokat.

A jelentések anyaga, mint első kézből való forrás, hasznára lehet a kutatónak, s általában az alaposabban érdeklődő olvasónak, de élményeim és benyomásaim közlésének szabad folyását akadályozná; ezért ezeket a jelentéseket a függelékben találja az olvasó. A rendelkezésemre álló nagy anyag kiválogatásáért Yay Franklin Caster barátomnak rendkívül hálás vagyok. Diplomáciai tapasztalatai, valamint biztos szerkesztői ítélete nagy segítségemre volt. Hasonlóképpen köszönettel tartozom Spencer Williamsnak; széleskörű ismereteinek, főként pedig a Szovjetunióban szerzett személyes tapasztalatainak nagyon sokat köszönhetek. .Különös elismeréssel tartozom barátomnak és volt titkáromnak, Stanley Richardsonnak, akinek ragyogó képességei és hűséges szorgalma nagy segítségemre volt naplójegyzeteim összeállításában és kiegészítésében. Végezetül meg kell emlékeznem arról, hogy mennyit köszönhetek munkám megírásában feleségeim ösztönzésének, lelkesedésének és finom ítéletének.

Hogyan kerültem Moszkvába?

Emlékszem a dátumra, mert anyánk születésnapja volt: 1936 augusztus 25-e. Adirondaksban pihentem, ott hívott fel telefonon régi barátom „Stewe” Early, a Fehér Ház titkára, hogy az elnök beszélni kíván velem. Azonnal Washingtonba siettem. Az elnök hivatalszobájában fogadott. A felszolgált lunch közben közölte velem, hogy külföldi diplomáciai megbízatásom ügyében akar velem beszélni.

Régi ismerősök vagyunk. Baráti kapcsolatunk Wilson elnökségének korszakára nyúlik vissza. Akkor még mind a ketten fiatalok voltunk és már a Wilson elnökségét megelőző években, majd pedig Wilson korában a demokratapárton belül kibontakozó haladó mozgalomnak szenteltük munkásságunkat. Munka után rendszerint együtt golfoztunk és azonos politikai álláspontunk társadalmilag is közel hozott bennünket egymáshoz. Már akkor felismertem benne a kivételes egyéniséget. Wilson elnökségének első éveiben ugyanannak a klubnak voltunk a tagjai, a „Községtanács klubjának”. A klub összejövetelein havonta kétszer találkoztunk. Ez a klub nagyjában hasonló színezetű volt, mint később a világszerte elhíresedett „Kis kabinet”. Ebben a jólmegtermett magas fiatalemberben már akkor mindannyian a jövő nagy, haladó szellemű, szabadelvű politikusát láttuk és mindnyájan elnökjelöltsége mellett törtünk lándzsát. Később ezzel a csoporttal, főleg pedig Louis Hower és több más vezető politikussal együtt minden politikai kampányban az ő megválasztása érdekében buzgólkodtam. Barátságunk az elmúlt évek folyamán mindjobban megszilárdult.

Barátságunk szálait méginkább egymáshozfűzte anyáink egymásiránti szeretete és becsülése. Madame Roosevelt szemmelláthatóan jobban kedvelt, mint fia többi barátját. Ez a nagyszerű, csodálatos asszony azóta is minden alkalmat megragadott, hogy valami kisebb-nagyobb ajándékkal Kedveskedjen gyermekeimnek. Mikor a Wassar Collegen tanultak, boldoggá tette őket a hyde-park teáira szóló meghívásaival. Az én anyám pedig éppen úgy Roosevelt rajongó hívei közé szegődött, mint én magam és baráti köröm. A fiatal tengerészeti alállamtitkár barátaim közül már akkor kedvence volt és nem kételkedett benne, hogy választottja egykor az Egyesült Államok elnöke lesz. Roosevelt elnöksége első éveiben nem egyszer rábeszélt, hogy lépjek be legszűkebb munkatársai és tanácsadói táborába. De én akkor már nagyon összeforrottam hivatásommal és pályámat nem tudtam feladni.

Lunch közben a közös múltról és a jelen égető kérdéseiről beszélgettünk. Az elnök ekkor közölte velem, hogy az államtitkár beleegyezésével (ő csak Cordell-nek nevezte) alkalmazni kíván a diplomáciai testület keretében. Meg akarta tudni tőlem, hogy szívesen fogadnám-e megbízatásomat. Ezt feleltem: „Igen, Oroszországban vagy Németországban.” Ezt a két országot tartottam a lázbeteg Európa hőmérőjének. Jellemző a felelete: ő is „borzasztóan” szeretné Oroszországot megismerni, még pedig éppen a mai körülmények között. Akkor halt meg Jesse Strauss párisi nagykövetünk. Nyíltan megmondtam, hogy sem én, sem feleségem számos okból semmiesetre sem mennénk Párisba. Roosevelt azt felelte, hogy a berlini nagykövetség most nem szabad, de rövidesen felszabadul, mert Dodd nagykövet boldogtalan Berlinben, kétségbeesett üzeneteket küld haza és rövidesen hivatalosan is felmentését fogja kérni. Ő és Cordell elhatározták, hogy Oroszországba fogok menni, de készüljek fel rá, hogy egy éven belül Berlinbe helyeznek át, mert végeredményben arra jelölt ki, hogy ezen a legkritikusabb ponton képviseljem Amerika érdekeit. Örömmel hallja, hogy németül beszélek. Oroszország magatartása — folytatta — dönti el majd elsősorban Európa számára a háború és béke kérdését és az oroszországi helyzettel és annak világpolitikailag kényes pontjaival személyes tapasztalataim alapján akar megismerkedni. Moszkvai benyomásaim későbbi berlini őrhelyem betöltésénél is nagy hasznomra lesznek. A német helyzettől függ majd, — vélte Roosevelt — hogy világbéke lesz-e vagy világháború. Ha a béke fenntartásának lehetőségét nem is látja valami túlságosan rózsásnak, mégis mindent meg kell tenni az új, nagy európai háború kitörésének megakadályozására, ha ez még egyáltalán lehetséges. Az Egyesült Államok számára is életbevágóan fontos, hogy ne törjön ki új világháború. Az elnök kifejtette azt a véleményét, hogy a válságnak ezen a pontján minden Németországtól függ, helyesebben, egyetlen embertől, Hitlertől. Minden attól függ, hogy Hitler békét akar-e, mint ahogy annyiszor hangoztatja, vagy pedig hódításra törekszik? Az utóbbi esetben semmit sem lehet tenni az új világháború megakadályozására. Ha azonban Hitler békeakarása őszinte, akkor Németország számíthat minden békeszerető nemzet közreműködésére a könnyen háborúra vezető gazdasági vagy egyéb nehézségek elsimításában. A nyersanyagok tervszerű felosztása, politikai biztonság, leszerelés — mindez nélkülözhetetlen, hogy a világot ne nyelje el az új háború özönvize s hogy ne legyenek kénytelenek az embermilliók elszenvedni azt a mérhetetlenül sok rosszat, amely az új háború kitörése esetén az összes népeket az eljövendő távoli nemzedékekig sújtani fogja. Az elnök, kijelentése szerint, szilárdan hisz benne, hogy képzettségem és tapasztalataim feljogosítanak a béke megőrzésében, illetve megalapozásában való közreműködésre, tudniillik amennyire már a béke fenntartható és megalapozható. Az egymással farkasszemet néző két tábor egyformán önmagát nyilvánítja ki a világbéke hívének és jó szellemének és azzal gyanúsítja ellenfelét, hogy az hatalmi terjeszkedés révén újabb előnyöket, vagy éppen világuralmat akar biztosítani magának a többiek rovására. Mindkettő az őszinteség hiányát veti a másik szemére, de a bonyolult hátsógondolatok és a sok rosszhiszeműség és gyanakvás ellenére is van szándékaiknak egy egyszerű próbaköve, — akár a békét, akár pedig a háborút akarják — mégpedig a lefegyverzés kérdésében követett magatartásuk. Az elnök szerint ennek a kérdésnek nyugodt és tárgyilagos felismerését nagyon megnehezítette és megnehezíti még ma is a technikai részletkérdések állandó kihangsúlyozása és az a nemrég hozott javaslat, amelynek értelmében bizonyos háborús fegyverek gyártását és használatát nemzetközileg fokozatosait korlátozni kell. Az elnök azután kifejtette saját világbéketervét: a világbékét csak az összes nemzetek olyan megegyezése tudná elhárítani, amely megtiltja a katona vállán nem hordozható, nehezebb fegyverek előállítását. Talán egy ilyen leszerelési egyezmény, amelyben egyúttal gondoskodás történne arról, hogy minden állam részese legyen a világ nyersanyagkészletének, — fenn tudná tartani a békét. Terve megvalósulása esetén az egyes nemzeti hadseregek állományát a rendőrségek jelenlegi létszámának színvonalára lehetne csökkenteni és egyetlen nemzetet sem fenyegethetnének szomszédai katonai hatalommal és fegyveres erőszakkal. Az elnök azt kívánta, hogy gondolatait közöljem új állomáshelyem felelős tényezőivel és az európai helyzetet elsősorban a világbéke megvalósításának szempontjából tanulmányozzam. Mindenesetre ilymódon talán próbát lehetne tenni, hogy Hitler magatartása valóban őszinte-e és hogy a békét tényleg meg akarja-e óvni?

Az elnök azután ismét rátért arra, hogy európai küldetésem előkészítésével kapcsolatban semmiképpen sem feledkezzem meg véglegesen berlini állomáshelyemről, amelyet egy éven belül be fogok tölteni. Nagyon fontosnak ítéli azonban, hogy a közbeeső időt Moszkvában töltsem. Ezután Roosevelt Wilson koráról kezdett beszélni, fiatalkori fegyverbarátságunk éveiről, a „régi jó időkről”. Közölte velem, hogy Cordell szívből egyetért moszkvai követségemmel és nagyon örül, hogy ilymódon munkatársa leszek. Végül pedig részletesen átbeszéltük az egész európai helyzetet, természetesen Németországot és Oroszországot is beleértve.

Így kerültem Moszkvába.

Ennyit küldetésemről. Úgy érzem azonban, hogy az olvasó joggal felteheti ezt a kérdést, hogy egyáltalán miért jelent meg ez a könyv? Eredetileg valóban nem szándékoztam könyvet írni moszkvai küldetésemről. Azonban az idők megváltoztak. Oroszország ma gigászi harcot vív félelmetes ellenfelével, a hitleri Németországgal és ennek a küzdelemnek a kimenetele dönti el, hogy a Föld népei békés világközösséget alkothatnák-e, vagy minden olyan értéknek elpusztítása után, amiért élnünk érdemes, az anarchiának leszünk-e kiszolgáltatva?

A Szovjetunió még nemrég Hitlerrel kötött szövetséget. Ma azonban az orosz férfiak és nők milliói, akiknek lakóhelyét a barátnak álcázott ellenség megtámadta, a legnagyobb vitézséggel küzdenek és halnak meg egy olyan ügyért, amely nemcsak az ő ügyük, hanem Európa és az egész emberiség ügye. Ezek a hősiesen küzdő milliók most a mi szövetségeseink.

Az amerikai közvélemény szenvedélyek és indulatok fűtötte élőítéletek rabja volt a Szovjetunióról kialakult véleménye megformálásában. Ezek az előítéletek, amelyek túlnyomórészt hamis értesülésekből keletkeztek, még ma is többnyire uralkodnak közvéleményünk felett. Könyvem megírásával elsősorban azt a célt tűztem magam elé, hogy eloszlassam ezeket az előítéleteket. Remélem, hogy a könyvemben összegyűjtött anyag pontosabb és hívebb képet fog adni a Szovjetúnió kormányáról, annak vezetőiről és az orosz népről, mint azoknak az értesüléseknek egyrésze, amelyek alapján közvéleményünk előítéleteit megalkotta.

Szükségesnek látom még, hogy az olvasóval néhány adatot közöljek társadalmi helyzetemről, környezetemről, elveimről és politikai álláspontomról. Csak ezeknek az adatoknak a birtokában tudja az olvasó szándékaimat és ítéleteimet, a tényekről és azok jelentőségéről kialakult nézeteimet helyesen elbírálni és ellenőrizni.

Sztálin úrnak, Kalinin elnöknek és több más orosz vezető államférfinak nyíltan megmondtam, hogy nem vagyok kommunista, még szabatosabban megfogalmazva: kifejezetten és határozottan nem-kommunista vagyok. Kapitalistának neveznek. Büszke vagyok erre a meghatározásra, de azt hiszem, hogy helyesebb az „individualista” mint a „kapitalista” elnevezés. A kapitalizmus nem kiinduláspontja, hanem eredménye az individualista társadalmi rendnek és nem jelent egyebet, mint azt, hogy tulajdonjogainkhoz ragaszkodunk egy olyan társadalmi rendszerben, amely mindnyájunknak megengedi, hogy egyéni képességeit a szabad verseny szabályainak megtartásával tulajdonszerzésre használja fel. Az individualizmusnak a próbaköve azonban nem a tulajdon. Sokkal inkább a gondolatszabadság és az érvényesülés és tulajdonszerzés egyforma lehetősége mindenki számára. A kapitalizmus csupán külső héja az individualizmusnak. Valóban egy ilyen individualista rendszer lelki szülötte vagyok, még pedig egy olyan kormányzat alatt és egy olyan állami és társadalmi rend keretein belül, amely az eddig fennálló rendszerek közül talán a legjobb az egyszerű emberre nézve.

Gyermekéveimet a Középnyugaton töltöttem, Wisconsin egyetemén tanultam. Politikailag mindig a haladás híve voltam, meggyőződéses követője Woodrow Wilsonnak és Franklin D. Roosevelt New-Dealjének.

Anyám mélyen lelkembe plántálta a keresztény hitet. Élő keresztény hitem alapján minden fenntartás nélkül helyeselhetem a kommunizmusnak olyanfajta értelmezését, hogy elméletileg mind kommunisták vagyunk, akik Krisztusban és Krisztus tanításában hiszünk és ezért mindig helyt kell állanunk a szabadság és testvériség ügyéért. Másrészt éppoly szilárd meggyőződésem, hogy ameddig az emberi természet nem változik meg gyökeresen, addig a kommunizmus nehezen fog érvényesülni a földön. A kommunizmus még legalább egy vagy két emberöltőn keresztül nem fog megvalósulni és teljes diadalt csak akkor arathat, amikor az emberek elég fejlettek lesznek ahhoz, hogy egy önzetlen társadalom szabad tagjaiként mindnyájan csupán a munka öröme kedvéért dolgozzanak. A fejlődés, az evolúció meggyőződéses híve vagyok és általában nem helyeslem, a revoluciót, a forradalmat, jóllehet elismerem, hogy az utóbbi néha szükségszerű és elkerülhetetlen. Azt hiszem, hogy a mi rendszerünk, amely a fejlődésen alapul, az egyszerű embernek a lehető legtöbbet adja, eredményeit esetleg lassabban éri el, de talán annál biztosabban.

Ezzel a meggyőződéssel mentem Moszkvába és élményeim meggyőződésemen nem változtattak.

Mégis orosz földön sok olyat láttam és tanultam, amit eddig még nem tudtam; olyan erők hatását és megnyilvánulását tanulmányozhattam, amelyek a jövőben kétségtelenül messzemenően át fogják alakítani a társadalmi és politikai állapotokat. Tapasztalataim alapján csak megerősödött az a hitem, hogy a kereszténység elpusztíthatatlan és hogy a mi amerikai kormányformánk és világszemléletünk a legáldásosabb *

―

* Kivonat Davies nagykövetnek 1938 június 9-én a moszkvai követség törzskarához intézett búcsúbeszédéből:

Minden alkalommal, mikor Európából hazámba visszatérek, köszönetet mondok Istennek, akinek hitét és szeretetét anyám plántálta belém, hogy őseim másfél évszázaddal ezelőtt bátran és önbizalommal telten dacolni merészeltek a vadonnal, kivándoroltak az Egyesült Államokba s ezzel az áldozattal lehetővé tették gyermekeimnek és unokáimnak, hogy demokratikus államban, emberekhez méltó körülmények között éljenek. Mindenkor, amikor visszatérek Európából, mélyen átérzem, hogy milyen áldott és boldog az amerikai nép. Nem egy olyan jognak a részesei vagyunk, amelyeket sok európai állam polgárai nélkülöznek.

A személyes szabadság jogának
A szabad véleménynyilvánítás jogának.
A szabad és független országgyűlés jogának.
A gondolatszabadság jogának.
A vallásszabadság jogának.
Törvényeink személyes szabadságunkat, életünket, tulajdonunkat még saját kormányunkkal szemben is védik.
Minden amerikai polgár király a maga várában.
Szabadságainkat és életünket törvények oltalmazzák és ezek a törvények megszabják, hogy az állam csak azokat a tetteseket ítélheti el, akiknek bűnösségét minden kétséget kizáróan meg lehetett állapítani.
Mit adna ma Európa sokmillió férfia és asszonya, ha ennek a törvényadta alapvető jogunknak részese lehetne.
Férfi és nő emberi méltósága, az élet és szabadság szentsége, az emberi szellem becsülete — ezek a kultúra legnemesebb és legmagasabbrendű vívmányai. S ezekben a vívmányokban nagyobb mértékben részesülnek az Egyesült Államok polgárai, mint a föld bármely más államának alattvalói. Nagyon keveset számít az, hogy a fasiszta államok minő anyagi vagy társadalmi jótéteményeket nyújtanak néhányezer gyermeknek vagy aggnak, ha ezeket a jótéteményeket az egész közösség személyi vagy politikai szabadsága árán kell megvásárolni, — mert ennek akkor megfizethetetlenül nagy ára van.

Mikor Oroszországba indultam, megfogadtam, hogy nem viszek magammal utipodgyászként előítéleteket s hogy érzékeim éberségére mindig ügyelni fogok. A külügyminisztériumnak küldött jelentéseim, hazaírt leveleim, naplójegyzeteim benyomásaimnak becsületes leszűrődései. Leveleim és feljegyzéseim azokat a pillanatnyi élményeket tükrözik, amelyeket helyzetek, személyiségekkel való találkozások és események keltettek bennem. Mindig igyekeztem hű maradni ahhoz az elhalálozásomhoz, hogy igazságosan kell mérlegelnem és tárgyilagosan ítélnem. Elégtétellel állapíthatom meg, hogy Kalinin elnök elutazásomkor nagyjában ezekkel a szavakkal búcsúzott el tőlem: „Sajnáljuk, hogy eltávozik tőlünk. Ha nem is ért Ön egyet hitünkkel és politikai eszményeinkkel, mégis meg kellett győződnünk róla, hogy őszintén meg akarja ismerni és el is ismeri eredményeinket. Jóindulatának és jóhiszeműségének legszebb tanújelét adta azzal, hogy a rosszat, amit tapasztalt, nekünk mondta meg, a jót pedig ellenségeinknek.”

Egy régi francia filozófus mondta: „Ha igazán megismertél egy embert, úgy többé már nem gyűlölheted.” Nekem abban a szerencsében volt részem, hogy megismerhettem a Szovjetúnió vezetőit: kétségtelenül mindannyi tehetséges, erősakaratú és erőskezű férfiú. Nézeteim egy és más pontban kétségtelenül eltérnek az övékétől, de én is feltételezem azt róluk, amit megkívánok, hogy feltételezzenek rólam az emberek: becsületes meggyőződést és tiszta szándékot. Ezek az emberek őszintén hiszik, hogy helyesen cselekszenek. Tapasztalataim alapján nem kételkedem benne, hogy saját biztonságuk érdekében is mind eszményi, mind pedig gyakorlati okokból a béke hívei. Mélységes tisztelet és vonzalom fejlődött ki bennem az orosz nép iránt. Megszerettem és becsülöm nagyszerű képzelőtehetségét és tiszta hitét; mindkettő visszatükröződik irodalmában, zenéjében, és művészetében. Ezek a szellemi erők megnyilvánulnak az egyszerű népnek arra irányuló törekvésében, hogy kedvezőbb életfeltételeket szerezzen magának és közösségének és ez a nép az áldozatkészség és az ügyért való odaadás legsúlyosabb próbáit is kiállotta az elmúlt években.

Moszkvából való elutazásomkor jelentést szerkesztettem ezzel a címmel: „A Szovjetúnió rövid ismertetése.”

Jelentésemben megkíséreltem a tények tárgyilagos és szenvedélymentes összeállítását, amelyek a jelenlegi kivételes helyzethez vezettek; felsorakoztattam benne mind a kedvező, mind pedig a kedvezőtlen tényeket és kizárólag csak a tárgyilagosság szempontja vezetett. A tényekből nem vontam le erőszakos következtetéseket. Célom az volt ezzel a könyvvel, hogy ennek a rövid jelentésnek kiegészítése és kiszélesítése legyen Amerika polgárai és a világ polgárai számára.

Az olvasó csak úgy tudja felmérni és megítélni könyvem adatainak és ítéleteinek helyességét, ha szem előtt tartja azt, amit életkörülményeimről szükségesnek véltem közölni.

Washington D. C., 1941 október 1.

JOSEPH E. DAVIES

SaLa

A fehér terror – Karsai Elek: I.

(idézet:A fehér terror – Karsai Elek)

1919. március utolsó napjaiban a békekonferencia tanácskozásait Párizsban váratlan hír zavarta meg: a magyar proletariátus követte az orosz példát, Magyarországon kikiáltották a Tanácsköztársaságot. A nyugati imperialista hatalmak éppen fegyveres intervenciót terveztek a Szovjetunió ellen és ezért az intervenciós hadseregek hátában igen veszedelmes fenyegetést jelentett a magyar Tanácsköztársaság. Az imperialisták számára egyszeriben igen nagyfontosságúvá vált Magyarország. A békekonferencia részvevői valamennyien egyetértettek abban, hogy nem lehet tűrni Európa kellős közepén egy tanácsköztársaságot. Az imperialisták saját országaikban sem érezték biztosnak lábuk alatt a talajt, mert az első világháború mérhetetlen szenvedései és áldozatai után saját néptömegeik is forradalmi hangulatban voltak. Az európai burzsoáziának minden erejét meg kellett feszíteni, hogy az egyre erőteljesebbé váló mozgalmakon úrrá tudjon lenni. Nyugat-Európa elnyomott népei számára a magyar Tanácsköztársaság kikiáltása azt jelentette, hogy a szovjet rendszert meg lehet valósítani Európa más országaiban is, hiszen úgy mint az orosz nép, a magyar nép is le tudta rázni az elnyomók, a kizsákmányolók igáját. Érthető, hogy az imperialisták a magyar tanácshatalom megszületésének első percétől kezdve mindent elkövettek annak megdöntésére, minden eszközt felhasználtak arra, hogy a földesurakat, a nagytőkéseket újra visszaültessék, akár szuronyok erejével is, a magyar nép nyakára.

A párizsi békekonferencia Négyek Tanácsa, melyben az amerikai, angol, francia és olasz imperialisták foglaltak helyet, kezdettől fogva a nemzetközi ellenforradalom és a szovjetellenes intervenció vezérkarának szerepét töltötte be. Wilson, az USA elnöke, személyesen irányította a tanácskozásokat, melyeknek legfontosabb feladatát abban látta, hogy az Októberi Forradalom példájára fellángoló forradalmi mozgalmak előretörését minden erővel megakadályozza, hogy elszigetelje a diadalmas orosz proletariátust. 1919. március 21-től az amerikai, az angol, a francia és az olasz diplomaták és hadvezérek egész légiója fáradozott azon, hogy Magyarországon »újra a régi legyen az úr«. Elsősorban a cseh és román burzsoáziát állították csatasorba. Az idegen fegyverek mellett az imperialisták készséges és megbízható szövetségesekre találtak az országból elmenekült arisztokratákban, bankárokban — és az országban maradt, a nép hatalmával szembenálló ellenséges elemekben. Egyetlen pillanatig sem csináltak titkot abból, hogy a magyar Tanácsköztársaság megdöntésében komoly szerepet kívánnak juttatni a jobboldali szociáldemokratáknak. Ezért érthető, hogy Garami Ernőt, a magyar szociáldemokraták egyik legsötétebb múlttal rendelkező vezetőjét, aki március 21-e után elhagyta az országot, Svájcban és egyebütt, ahol csak megfordult, a nyugati hatalmak képviselői nagy megértéssel fogadták, terveit támogatták.

A páratlanul rövid idő alatt megszervezett magyar Vörös Hadsereg május 20-a után támadásba lendült és lendületes rohammal megszakította a cseh és román burzsoázia haderejének összeköttetését és egymás után foglalta el Miskolcot, Kassát, Eperjest. Amint az antant katonai missziójának egyik tagja megállapította, a magyar Vörös Hadsereg támadása úgy hatolt be a cseh hadsereg vonalaiba, »mint kés a vajba«.

A rohamra induló csapatokat Lenin üzenete lelkesítette: »Ti háborút viseltek, egyedül jogos, igazságos, igazán forradalmi háborút, az elnyomottak háborúját az elnyomók ellen, a dolgozók háborúját a kizsákmányolok ellen, háborút a szocializmus győzelméért. Mindaz, ami a munkásosztályban becsületes, az egész világon a ti pártotokon áll.«

És valóban: hiába próbálta a nemzetközi reakció a Magyarországgal szomszédos országok munkásságát soviniszta demagógiával a magyar proletariátus ellen uszítani, a Tanácsok első országos gyűlésén. 1919. június 13-án megjelentek a román, a szlovák, a cseh proletariátus küldöttei és felszólalásaikban nyíltan elítélték »az internacionális kapitalizmusnak ezt az aljas manőverét«. (A cseh delegátus beszédéből.) A szlovák küldött hangsúlyozta: »a szlovák proletariátus sohasem volt ellensége a magyar munkásságnak, hanem mindig együtt akart vele dolgoznia A román munkásság küldöttje pedig arról beszélt, hogy a román katonák nem akarnak harcolni magyar proletártestvéreik ellen és elmondotta azt is, hogy a román munkásság tüntetésekkel, sztrájkkal tiltakozik az imperialista háború ellen, mert tudják, hogy ez a háború nem az ő háborújuk, ez a háború a bojár földesurak, gyárosok érdekeiért folyik.

Az, hogy a román, cseh és szlovák proletariátus együttérzése a magyar Tanácsköztársaság hősi harcával nem eredményezett nagyobb sikereket, sőt a cseh és a román burzsoázia mozgósíthatta hadseregét a magyar dolgozók ellen, abban leli magyarázatát, hogy 1919-ben ezekben az országokban még nem volt a dolgozóknak Pártjuk, még nem alakult meg Romániában és Csehszlovákiában a Kommunista Párt. Mégis a román, cseh és szlovák proletárok szolidaritása megerősítette a magyar proletariátus harci lendületét és még nagyobb hősiességre és áldozatvállalásra ösztönözte.

Az imperialisták kénytelenek voltak egyre nagyobb erőket harcba vetni a magyar Tanácsköztársaság ellen. Főtörekvésük arra irányult, hogy megszervezzék, nagyszabású támadó hadjáratra előkészítsék a szétzilált cseh és román hadseregeket. Természetesen ezzel egyidőben gondoskodtak arról is, hogy magyar ellenforradalmárok az országon belül és kívül minden segítséget megkapjanak. Belgrádban nagy szívélyességgel és előzékenységgel fogadták Teleki Pál grófot, Horthy Miklós tengernagyot és a többieket, akik készségesen vállalkoztak arra, hogy háborúba induljanak a magyar nép ellen. Bécsben gróf Bethlen István, őrgróf Pallavicini, báró Ullmann tárgyalt az antant-missziókkal. A párizsi béketanácsot egyrészt Bethlen gróf, másrészt Garami Ernő sürgette, hogy Európa »békéje« érdekében az antant-hatalmak minél előbb semmisítsék meg a magyar Tanácsköztársaságot. Aradon és Szegeden a franciák védelme alatt szintén szervezkedtek a grófok, papok és nagytőkések.

A Tanácsköztársaságon belül sem voltak tétlenek az ellenforradalmi erők. A harc legválságosabb szakaszában, amikor a proletariátusnak minden erejét össze kellett szednie az ellenség visszaverésére, az ország megvédésére, Kunfi Zsigmond, a szociáldemokraták egyik legnagyobb tekintélyű vezetője azt követelte, hogy a tanácskormány mondjon le. Úton-útfélen mindenütt igyekeztek aláásni a tanácskormány tekintélyét, minden törekvésük oda irányult, hogy megbontsák a magyar munkásság egységét. Nem nyíltan támadtak, hanem igyekeztek megszerezni a proletárdiktatúra legfontosabb pozícióit: részt vettek a tanácskormányban, a Vörös Hadsereg vezetésében. Böhm Vilmos, aki a Vörös Hadsereg főparancsnoka lett, már április elején azon »fáradozott«, hogy fegyveres erővel semmisítse meg a kommunistákat és egy tiszta szociáldemokrata kormány vegye át a hatalmat. Budapest katonai parancsnoka egy másik szociáldemokrata: Haubrich József hadügyi népbiztos lett és azzal kezdte működését, hogy a 9. vasas hadosztály parancsnokává Hönig Vilmost, egy régi vezérkari tisztet nevezett ki. Haubrich Hönig alárendeltje volt az első világháborúban. Volt parancsnokát nagy tisztelettel fogadta, elgondolásait mindenben magáévá tette.

Mikor pl. április első napjaiban Hönig előterjesztette Haubrichnak egy különleges hadosztály felállításának tervét, mely hadosztályt az ellenforradalomra hajlamos tisztekből és izgága, elégedetlenkedő, söpredék elemekből akart összeállítani, Haubrich fedezte hadosztályparancsnokát tervének megvalósításában. Amikor pedig a parancsnokság politikai tisztjének bejelentésére kérdőre kellett vonnia Höniget ellenforradalmi magatartása miatt és Hönig kijelentette, hogy nem kommunista és nem is lesz az soha, Haubrich nem távolította el, hanem a politikai tiszt ellen indított eljárást! Haubrich azt is megmondta Hönignek, hogy az ő szemében nem vétség az, hogy valaki nem kommunista, hiszen ő sem az … Ezek után semmi csodálkozni való sincs azon, ha az ellenforradalmárok katonai szervezkedése Hönigre és rajta keresztül Haubrichra épített. Perényi Zsigmond báró és a többi ellenforradalmárok nyugodtan mertek Haubrichra támaszkodni, hiszen Haubrich számtalan ténykedésével bebizonyította, hogy jóindulattal nézi, tűri, sőt segíti a Tanácsköztársaság elleni szervezkedést.

A tanácsok első országos gyűlésén az ellenforradalmár jobboldali szocialisták Kunfi vezetésével támadásra indultak. Azt igyekeztek bizonyítani, hogy a magyar proletariátus egyedül, külső segítség nélkül nem állhatja a harcot, le kell tenni a fegyvert. Szamuelly Tibor, a magyar Tanácsköztársaság egyik legkiemelkedőbb alakja, június 19-én, ugyanazon az ülésen, ahol Kunfi defetista, megalkuvó nézeteit fejtegette, élesen szembeszállt az árulókkal és azt mondotta: »Nem akarom bővebben fejtegetni, hogy mit és miért köszönhetünk mi az oroszországi tanácsköztársaságnak, nem akarom bővebben fejtegetni, hogy mily kötelességeink vannak az oroszországi proletariátussal szemben. De az az egy kétségtelen, hogy nékünk a harcot feladni, a harcot beszüntetni addig nem lehet, amíg az oroszországi proletariátus veszélyben van«.

Amikor Kunfi nyíltan azt követelte, hogy a proletariátus diktatúrája »öltsön enyhébb formát«, azaz tűrje el az ellenforradalmárok szervezkedését, engedje meg a Tanácsköztársaság ellen uszító újságok, könyvek megjelenését, akkor Rákosi Mátyás, Salgótarján bátor védője, a Tanácsköztársaság hős népbiztosa, leplezte le Kunfi áruló magatartását.

A tanácskozás szünetében Kunfi Haubrichhal tárgyalt, Haubrich közölte vele, hogy »rendben mennek a dolgok«. Ekkor már kialakult a Tanácsköztársaság ellen az ellenforradalmárok egységfrontja a grófoktól, tőkésektől, katonatisztektől, a magas klérustól — a jobboldali szociáldemokratákig és ez az egységfront a magyar vörös csapatok harctéri sikereinek hatása alatt egyre erősebbé kovácsolódott össze. Az ellenforradalom katonai vonalát vezető katonatisztek jól tudták azt, hogy a Tanácsköztársaság megdöntésére, belső ellenforradalom szervezésére egyedül gyengék. Ezért szövetségest kerestek, hogy annak segítségével megtéveszthessék és maguk mellé állíthassák a munkásságot. Az ellenforradalmárok ezt a szövetségest a jobboldali szociáldemokratákban találták meg. Ugyanakkor azonban Kunfiék is tisztában voltak azzal, hogy aljas terveik megvalósítására szövetségeseket csak a proletariátussal szemben álló ellenséges elemek közt találhatnak, de semmiképpen sem számíthatnak a proletáriátusra.

Június elején két katonatiszt felkereste Vanczák Jánost és Miákits Ferencet, a jobboldali szociáldemokraták két vezetőjét, hogy tárgyaljanak velük a tanácskormány elleni közös akció lehetőségéről. Vanczák és Miákits ismerték a munkásság hangulatát, látták, hogy mily hősiesen és lelkesedéssel harcolnak a magyar proletárok a Tanácsköztársaság védelmében, és ezért azt tanácsolták a puccsra készülő katonatiszti klikknek, hogy várjanak még, ne hamarkodják el a dolgot. Vanczák és Miákits a tiszteknek kijelentette: »Mi úgy látjuk, hogy a helyzet még nem elég érett, a munkások nem hajlanak az ellenforradalomra.«

A katonatiszti klikk június 24-ón megkísérelte, hogy Budapesten fegyverrel magához ragadja a hatalmat. Az ellenforradalmárok jó előre összeállították kormánylistájukat. Ez a kormánylista így festett: Bethlen István gróf, Garami Ernő, Teleki Pál gróf, Peidl Gyula, Peyer Károly és a szegedi kormány néhány tagja. Katonai diktátornak Haubrich Józsefet jelölték.

Mikor a június 24-i ellenforradalmi puccsot a budapesti proletariátus szinte órák alatt elsöpörte, felszámolta, Haubrich mindent megtett az elfogott ellenforradalmárok megmentésére. Egy Lajtos nevű ellenforradalmár tiszt később meghálálta Haubrich jóindulatát és a bíróság előtt tett vallomásában következőket mondotta: »Haubrich becsületes keresztény embernek mutatkozott, mert dacára annak, hogy bizton tudta, hogy nekem szerepem volt az ellenforradalomban, mégsem jelentett fel. Haubrichnak nemcsak ezért, hanem kiszabadításomért, szökésem elősegítéséért, továbbá a polgárság és tiszttársaim érdekében tett lépéseiért mindenikor hálás fogok lenni. Őt nem szabad a többi népbiztosokkal egy sorba helyezni.«

A szociáldemokrata párt vezetősége 1920 decemberében, amikor a tanácskormány népbiztosait a bíróság halálra ítélte, hosszú és terjedelmes beadványban igyekezett menteni a szociáldemokrata népbiztosokat, közben szégyenkezés nélkül felsorolta érdemeiket. Ebben a beadványban szó szerint a következőket írják: »A bolsevizmus elleni harcot komolyan, becsületesen és őszintén küzdötte végig pártunk és szakszervezeteink vezetősége. A halálra ítélt népbiztosok közül Haubrichnak oroszlánrésze volt ebben a harcban …«

Jellemző a magyar szociáldemokrata párt vezetőségére, hogy a Tanácsköztársaság elleni aknamunkát, a magyar dolgozó nép leigázására való szövetkezést »komoly, becsületes« küzdelemnek merte mondani!

Míg Kunfi és társai szövetkezvén Perényi Zsigmond báróval és más ellenforradalmárokkal, belülről igyekeztek bomlasztani harcoló népünk egységét, addig május 5-én Károlyi Gyula gróf Aradon »megalakította« kormányát — ahogyan kiáltványában is elismerte — »idegen megszálló csapatok védelme alatt …« Mind Károlyi Gyula kormánya, mind az utána következő Ábrahám-kormány — melyet különben »operett«-kormánynak neveztek, hasztalanul próbálkozott a munkásság és parasztság megnyerésével.

Ezalatt Horthy Miklós tengernagy, a kormány hadügyminisztere hozzákezdett a »nemzeti hadsereg« szervezéséhez. De már az elején is sok baj volt ezzel a hadsereggel. Ebben a hadseregben több volt a tiszt, mint a közlegény — ez természetes, hiszen a munkások és a parasztok nem voltak hajlandók proletártestvéreik ellen, az ezer és tízezerholdasokért, a bankárokért, a gyárosokért harcolni. Hiába árasztották el felhívásaikkal, »szózataikkal« a várost, a falut — a magyar dolgozó nép utálattal fordult el tőlük. Így pl. az »Antibolsevista komité« szegedi végrehajtó bizottsága május 17-én felhívással fordult a magyar néphez. »Célunk az, hogy biztosítsuk a közrendet és köznyugalmat, a haza minden lakójának, polgárának és munkásának a békességét, … hogy megindítsuk a termelő munkát, a műhelyekben ismét halljuk a termelő munka hymnuszát, a szántóvető szorgos munkájában a pacsirtával együtt dicsérje az Egek Urát …« — és így tovább, kifogyhatatlanok az ígéretekben, cserébe pedig csak egyet kérnek: megszüntetni »a mesterségesen szított gyűlöletet a munkások és munkaadó, a polgári osztály és a munkás osztály között«. (Kunfi ugyanabban az időben állandóan azért agitált, hogy fel kell függeszteni az osztály harcot! …) És ha akadtak egyesek, akik a szép szavaktól talán megszédültek — elég volt egy pillantást vetni a felhívást aláírók névsorára, rögtön előtűnt a valódi szándék.

Íme a végrehajtó bizottság névsora: »Dr. Kelemen Béla ny. főispán, Back Bernát gőzmalomtulajdonos, Bárdos Béla tb. városi főjegyző, Bernátsky Kornél tábornok, dr. Biedl Samu fakereskedő, Gyárgyán Imre borkereskedő, Gombos Imre gazdálkodó, Harsányi Elemér főállamügyészhelyettes, dr. Koszó István ügyvéd, Nyáry György vendéglős, Pálfy Dániel vasgyáros, Zadravecz István ferencrendi házfőnök …« Főispán, vasgyáros, nagykereskedő, kulák, rendfőnök békés egyetértésben összefogtak vagyonuk, kiváltságaik megvédésére.

Az országból elmenekült arisztokraták, bankárok Bécsben szervezkedtek. Gróf Andrássy Gyula, gróf Bethlen István, Gratz Gusztáv, Héderváry Lehel, őrgróf Pallavicini György, gróf Zichy János, gróf Sigray Antal, Szmrecsányi György, gróf Teleki Pál, gróf Zichy Aladár és a többiek 1919-ben ugyanazt tették, mint 1849-ben arisztokrata elődeik: idegen hatalmak segítségét igyekeztek megszerezni, hogy vérbe fojthassák a magyar nép szabadságát. Mennyire féltek a néptömegek hangulatától, jellemző, hogy az első időkben elhagyták nemesi rangjuk megjelölését, senki közülük nem merte használni grófi, őrgrófi, bárói címét — igyekeztek »demokratikus« álarcot magukra ölteni.

Hogy a nép megtévesztésére való törekvés mennyire tudatos politikai program volt az ellenforradalmárok között, arra bizonyíték Horthy egyik titkos feljegyzése, amelyben a szegedi ellenforradalmi kormányról azt írja, hogy a kormány összeállításának és politikai megnyilatkozásainak olyanoknak kell lenniök, hogy a dolgozó nép azt higgye, hogy a kormány a nép széles rétegeire támaszkodik, tehát nem csupán a polgárságra és parasztokra, hanem a munkásságra is. Horthy szerint károsak és feleslegesek tehát most az összes politikai viták a kormány programja felett. Zsidóellenes vagy zsidóbarát, királyság vagy köztársaság, tiszta polgári vagy tiszta szocialista legyen-e a kormány — arról most nem szabad vitatkozni, »… a kormányon belőli teljes összhang által azt a benyomást kell kelteni, hogy a mostani kormány tényleg a rend képviselője … és egyelőre más célt nem ismer.«

Míg kiáltványaikban, felhívásaikban Magyarország függetlenségéről beszéltek, bizalmas irataikban nyugodtan rögzítették a valóságos helyzetet. Horthy az előbb említett feljegyzésben minden szégyenkezés nélkül ír azokról az alkudozásokról, amelyekben az alku tárgya Magyarország függetlensége volt. Szó szerint ez olvasható az előbb idézett írásában: »A franciákat nem szabadna kétségben hagyni afelől, hogy az, ki nekünk most segédkezik a rendet Magyarországon helyreállítani és bennünket tevékenyen támogat, az a jövőben az ország rokonszenvére és hálájára számíthat.« Ez legalább világos beszéd: ha a franciák segítenek vérbe fojtani a magyar Tanácsköztársaságot, ha Horthyékat hatalomra juttatják, cserébe megkapnak mindent, amit kérnek. Erről persze csak egymás között beszéltek, a népet ámítani igyekeztek és szívesen vették volna, ha sikerül a megtévesztett munkásokból és parasztokból olyan hadsereget toborozni, amelyik hajlandó értük harcolni. Egyesek ugyanis úgy vélekedtek, hogy ha a magyar ellenforradalmi csapatokkal sikerül megdönteni a Tanácsköztársaságot, az ország kirablásánál a zsákmányból kevesebbet kell az imperialistáknak adni — és több marad nekik …

Miközben a Tanácsköztársaság hős katonái a cseh és román burzsoázia rablóhadai ellen védték a hazát, a grófok, tisztek Szegeden élték világukat. Kelemen Béla, az ellenforradalmi szervezkedések egyik krónikása, könyvében élénk színekkel festi meg a szegedi »szép« napokat: »Szeged korzója sohasem volt olyan élénk. Egyrészt a megszálló színes csapatok tisztjei, a színes legénység, másrészt a mi derék, napbarnított, szittyaképű vitézeink, tarka forgataggá varázsolták a Tisza partját. Délután bridzsezés volt mindenütt. Soha annyit nem fognak Szegeden bridzsezni, mint akkortájt. Ha gyanútlan vendég, mit sem sejtve, belépett a „Kas”-szálló kávéházába, tényleg megijedhetett a rengeteg bridzs-asztaltól. A kávéházban, a hallban, a „regatta” teraszán, egyes hotelszobák hűs mélyén, mindenütt csak a bridzs járta …«

Ehhez a költséges semmittevéshez persze pénz kellett. Honnan lehet pénzt szerezni? A legegyszerűbben rablás útján. Bécsi csoportjuk május elsején betört a bécsi magyar követségre és elrabolta a követség pénzét. Hogy pontosan mennyit vittek el, azt nem lehet megállapítani, mert a pénz megolvasásakor felvett jegyzőkönyv elveszett … Nem hiteles adatok szerint, pusztán a rablásban részt vettek vallomásai alapján a parlamenti bizottság 135 millió magyar korona, 98.000 svájci és 333.000 francia frank összegről tett jelentést később, 1920-ban a nemzetgyűlésnek. Ebből az összegből a bécsi rendőrségnek Bethlen grófék visszaküldték 70 milliót, a hátramaradó 65 millióról pedig sohasem tudtak elszámolni. Maga Gratz Gusztáv, aki később a Horthy-fasizmus bécsi követe, majd külügyminisztere lett és aki jól ismerte a bécsi ellenforradalmi csoportok tevékenységét, meglepő nyíltsággal ír a Szmrecsányi-csoport néhány tagjának költekező életmódjáról, amelyet a pénzrablás után folytattak. Gratz szerint ez az életmód »kedvezőtlen hatást tett és mindenféle kellemetlen megjegyzésre adott okot … Állandóan autón jártak, nemcsak Bécsben, de egész Ausztriában a legelőkelőbb éttermekben és mulatóhelyeken voltak találhatók.«

A »bankgassei milliók« ügyét különböző bizottságok vizsgálták. Az első bizottság még 1919 novemberében kezdett munkához, de 1926 februárjában az ügyet még mindig nem zárták le. A magyar királyi legfőbb állami számvevőszék elnöke ekkor — 1926. február 11-én — azt írja Bethlen István grófnak, a miniszterelnöknek, hogy már négy év óta hiába sürgeti az elszámolást, Bethlen még mindig nem küldötte el neki. Ha a miniszterelnök 1926. február 20-ig (!) nem közli vele a hiányzó tételekről való elszámolást, akkor kénytelen lenne jelentésben megjegyezni, hogy ezekről a tételekről a miniszterelnök válaszának hiánya miatt nem tud elszámolni. Milyen súlyos lehetett az ügy, ha az állami számvevőszék elnöke ilyen levelet írt a miniszterelnöknek …

A parlamenti bizottságok mindent elkövettek, hogy az elszámolásokat rendben lévőnek találják. Ezért pontosan meghatározták a bizottságok hatáskörét és rögtön az elején megegyeztek abban, hogy csak azt fogják vizsgálni, hogy az elszámolásokban szereplő összegeket kifizették-e, de azt már nem fogják kutatni, hogy a pénzt arra fordították, amire kérték. De hát még így is megakadt a bizottság tudománya nem egy ízben. Rendkívül kínos volt egy 13.5 milliós tétel, amelyről Szmrecsányi azt vallotta, hogy ezt egy B. nevű angol újságíró foglalta le magának »közvetítési díj« címén. Ezt az újságírót a bécsi ellenforradalmároknak Clark angol diplomata ajánlotta, mint feltétlenül megbízható embert. Bethlenéknek pénzre volt szükségük és a kölcsön megszerzésére vállalkozott ez a B. nevű angol újságíró 10 százalék provízió fejében. A rablás után az újságíró lakására vitték a zsákmányt és minthogy az angol birtokon belül volt, egyszerűen levont az összegből 13.5 milliót … (Ugyanez a Clark, aki ezt a honfitársát olyan megbízhatónak tartotta, később a magyar ellenforradalmi rendszer konszolidálása terén végzett »komoly« munkát …)

A bizottság kénytelen volt szemet hunyni olyan apróságok felett, hogy egyes nyugtákat kisebb összegről nagyobbra javítottak ki és ott, ahol nem voltak nyugták, megelégedtek egyszerűen azzal, ha a pénzkezelők egymást igazolták. Az egész vizsgálatra legjobban az a módszer vet fényt, ahogyan az egyik homályos tételt, melynek összege 8,400.000 korona volt, elszámolták. Ezt az összeget »árfolyamveszteség« címén állították be, azzal az indokolással, hogy amikor a magyar koronát átváltották osztrák koronára, akkor nem kapták meg a teljes névértéket. Később kiderült, hogy az átváltási veszteség nem tett ki többet három és fél milliónál. Amikor arról érdeklődtek, hogy hová tűnt a hiányzó öt millió, azt válaszolták, hogy ez az összeg az egyik sikertelen puccsnál veszett el. Így többek között Nopcsa bárónál kallódott el 1 millió, de ezt nem lehet hiányként elkönyvelni, »mert ez azt a téves benyomást keltette volna, mintha erről az összegről a pénzkezelők nem tudnának elszámolni«, állapítja meg a jegyzőkönyv …

Így vizsgálták a »bankgassei milliók« ügyét, de akárhogyan is mesterkedtek a különböző bizottságok, mégsem tudták egészen tisztára mosni a pénzrabló ellenforradalmárokat …

Így festett az ellenforradalmi egységfront Garamitól Horthyig, a dicsőséges »nemzeti hadsereg«-ig.

Amíg az ellenforradalmárok így tevékenykedtek, addig a magyar proletariátus tovább vívta hősi harcát. Külpolitikailag a magyar Tanácsköztársaság helyzete nem volt reménytelen. Szovjetoroszország erkölcsi támogatása, az imperialista hatalmak belső ellentétei, a magyar Vörös Hadsereg győzelmei — Miskolc, Kassa és Eperjes visszafoglalása — arra kényszerít ette a párizsi békekonferenciát, hogy tárgyalásokat kezdjen a fiatal magyar Tanácsköztársasággal. Igaz, hogy az amerikai, angol, francia imperialisták tárgyalási készsége mögött álnok, csalárd terv rejtőzött. Clemenceau francia miniszterelnök, a »Tigris«, a szovjetellenes intervenció egyik főszószólója, június 25-én Hallier tábornoknak, a bécsi francia katonai misszió vezetőjének táviratában nyíltan megírta: »A magyar Tanácsköztársasággal folytatandó konferenciák célja csak időnyerés …«, majd a továbbiakban rámutat arra a nagy veszélyre, amit a magyar Tanácsköztársaság számukra jelent: »Ha Magyarország még hosszabb ideig bolseviki marad, akkor Német-Ausztria 1—2 héten belül szintén bolseviki lesz.«

Clemenceau-nak ez a megállapítása világosan mutatja, mennyire megrettentek az imperialisták a magyar proletariátus sikereitől. Ez a magyarázata annak, hogy a párizsi békekonferencián az amerikai imperialisták egyre erőteljesebben sürgették a magyar Tanácsköztársaság ellen indítandó katonai akció tervének kidolgozását. Hoover, az amerikai »segélyakció« vezetője, aki később az USA elnöke lett, július 1-én követelte: gondoskodjék a békekonferencia a Duna mentén haladó kereskedelmi útvonalak biztosításáról, szükség esetén »rendőri eszközökkel«. Hoover ezzel kettős célt akart elérni: egyrészt biztosítani akarta a Szovjet ellen felvonuló intervenciós csapatok utánpótlását, másrészt azt, hogy Magyarország szabad vadászterülete legyen az idegen, elsősorban az amerikai tőkének. A tanácskozáson részvevő imperialista delegátusok Hoover javaslatát helyénvalónak tartották és »elismerték a kérdés sürgősségét«.

Wilson, a Wall Street ügynöke, aki állandóan a békéről, a népek szabadságának és függetlenségének biztosításáról beszélt szép szavakkal, kenetteljes frázisokkal, nyíltan nem állhatott az intervenció élére, de a háttérből továbbra is kezében tartotta az irányítást. A magyar Tanácsköztársaság letiprását az amerikai imperializmus rábízta a francia imperialistákra.

Clemenceau ezért — a tárgyalások egyidejű megkezdése mellett — erélyesen utasította a francia missziót: minden támogatást megadni a magyar ellenforradalmároknak! Legszívesebben persze francia csapatokkal fojtotta volna vérbe a magyar Tanácsköztársaságot. De erre nem volt módja. Dufresne tábornok, a francia hadügyminisztérium egyik vezető tisztviselője, a bécsi misszióhoz július 11-én azt táviratozta, hogy csak a román és cseh haderőre számíthatnak a Tanácsköztársaság elleni támadásnál, mert nincs módjukban francia erőket harcba vetni. A francia hadsereg leszerelését a munkásszervezetek egyre élesebben követelik és azt is követelték a kormánytól, hogy »hozzák vissza Magyarországról a francia csapatokat, mert nem akarnak magyar testvéreik ellen harcolni«.

A hervadásnak indult grófi, püspöki, tiszti remények újra kivirultak, kaptak pénzt és fegyvert, mert a franciák megkezdték a magyar proletariátus ellen indítandó támadás előkészítését és szükségük volt megbízható zsoldosokra. A zsoldos szerep nagyon megfelelt a tiszt uraknak és versengtek a franciák kegyeiért.

Ki képviselje a katonai tanácskozásokon a magyar fehéreket! — vetette fel De Lobit francia tábornok a kérdést. — Horthy tengernagy — felelte gróf Teleki. A francia tábornok megkérdezte: »Ez a Horthy volt Ferenc József szárnysegédje és igaz, hogy magyarul csak törve beszél?« — »Igen« — hangzott a válasz. — »Akkor hát legalább arról beszéljenek, mikor és hol tett már valamit ez a Horthy tengernagy magyar ügyért?« — kérdezte a francia tábornok.

Teleki gróf: »Ilyen esetről én nem tudok, de nekünk ez nem fontos. Horthy kemény katona és kegyetlenül gyűlöli a kommunizmust. Bízhatnak Önök is benne: rendet fog csinálni«. De Lobit ezt már megértette és beleegyezően bólintott. »Akkor hát július 14-én jöjjön el Horthy Nagykikindára.«

A nagykikindai tanácskozáson Pétain tábornagy elnökölt. Mellette volt Franchet d’Espérey, a balkáni francia csapatok parancsnoka, De Lobit, a magyarországi haderők parancsnoka. A román hadsereget Mardarescu tábornok képviselte — és végül, de nem utolsósorban ott feszített a tárgyalóasztalnál — ahol a dolgozó magyar nép uralmának vérbefojtásáról tárgyaltak — Horthy tengernagy.

Horthy a tanácskozás előtt beszámolt az egyik francia vezérkari tisztnek a nép hangulatáról és elmondta, hogy néhány nappal ennek előtte Algyőn a parasztok nem nagyon barátságosan fogadták a szegedi kormány kiküldött embereit. A szónokokat nem, akarták végighallgatni és állandóan a föld oszlást emlegették. Egyetlen algyői paraszt sem jelentkezett a »nemzeti hadseregbe«. A francia vezérkari tiszt »a nemzeti hadsereg« szervezési kudarcát újra szemére vetette, mert sehogyan sem javult a szervezés folyamán a tisztek és a legénység arányszáma. Horthy adatai szerint július közepéig a »nemzeti hadseregbe« jelentkezett 6500 tiszt és — csak feleannyi közlegényt sikerült összeszedni, nem egyszer erőszak útján. A francia tiszt a beszélgetés végén megjegyezte: »Nemrégiben a szegedi kormánytól kaptunk egy levelet, melyben tiltakozik az erdélyi magyar nagybirtokosok földjének felosztása miatt. Én azt tanácsolnám: egyelőre foglalkozzanak kevesebbet az erdélyi főurak birtokaival és többet a hadsereg szervezésével«.

A tanácskozáson nem volt sok vita. Pétain közölte, hogy Foch tábornagytól megkapták a támadási terv jóváhagyását. Azután így folytatta: »Nekünk most a következő csapatok állanak rendelkezésre: a román kir. haderő 89.000, a jugoszláv hadsereg 32.000, és tartalékban — ha esetleg baj lenne, a francia hadsereg 56.000 embere, ez összesen 177.000 ember. A magyar ellenforradalmár csapatokat — létszámuk 9000 fő — rohamcsapatként fogjuk felhasználni. A rohamcsapatok legnagyobb részben a volt osztrák-magyar hadsereg tisztjeiből állanak. E tisztek teljesen megbízhatók, csak nem egészen engedelmesek.« Majd Horthyhoz fordult: »Mi van Julier alezredessel, a Vörös Hadsereg vezérkari főnökével? Válaszolt Gömbös levelére?« »Igen« — hangzott Horthy felelete, és az előtte lévő papírlapról olvasni kezdte Julier válaszát. »Mindenkor csakis a ti érdekeiteket tartom szem előtt … a helyzet és a körülmények fogják megadni, hogy mit lehet tenni.« A katonai tanács tagjai megelégedetten néztek össze. Franchet d’Espérey közbeszólt: »A Vörös Hadsereg hadrendjére feltétlenül szükségünk lenne. Híreink szerint a parancsnokváltozás — Böhm eltávolítása a hadsereg éléről — a Tanácskormány katonáinak harci szellemét jelentősen megjavította. Teljes pontossággal ismernünk kell a kommunisták hadműveleti tervét, hogy biztosra mehessünk.« — Horthy sietve válaszolt: »Még az offenzíva megindítása előtt érintkezésbe fogunk lépni Craenebrock Edgar alezredessel — aki Böhm vezérkari főnöke volt és ma is magas posztja van a Vörös Hadseregben. Előzetes értesülésünk szerint ő és tisztjei vállalkoznának arra, hogy a front egyik szakaszát megnyitják a román csapatok előtt és ezáltal az elit kommunista csapatok hátába kerülhetünk. Juliertől pedig meg fogjuk kapni a magyar Vörös Hadsereg támadásának megindulása előtt a Vörös Hadsereg felvonulási rendjét.« A haditanács véget ért …

Az árulók — kívül és belül — Kunfitól Telekiig, Böhmtől Horthyig, Haubrichtól Julierig »becsülettel« elvégezték a rájuk bízott feladatokat. Franchet d’Espérey július 23-án a magyar Vörös Hadsereg támadásának megindulása előtt sugárzó örömmel jelenthette Foch marsallnak: »Meg vagyunk győződve, hogy a magyar offenzíva már kezdetében össze fog omolni. Már tegnap jelentettem, hogy az összes elképzelhető ellenintézkedéseket megtettem. Különben a Vörös Hadsereg hadrendjének másolatát Komlós ügynök elhozta nekünk. Ezzel teljesen tájékozva vagyunk a Magyarországon történő eseményekről.«

Ezért indultak hiába 1919 júliusának végén rohamra a magyar vörös katonák. Az árulásra nem voltak felkészülve. Meg kellett kezdeni a visszavonulást. Július 31-én a Tanácsköztársaság kormánya lemondott.

A román csapatok átkeltek a Tiszán és Budapest határánál megálltak. Nem mertek a fővárosba bevonulni, tartottak a budapesti proletariátustól. Ekkor Budaörsön, a román parancsnokságon megjelent két gyászmagyar — az egyik Schnetzer Ferenc volt, aki később a Friedrich-kormány hadügyminisztere lett — ezek megkérték (!) a román csapatok parancsnokát, hogy mégis vonuljanak be Budapestre, mert nem múlt még el a kommunizmus …

A román tábornokok örömmel kaptak az ajánlaton és csapataikkal augusztus 3-án bevonultak Budapestre. Később az ellenforradalmárok sokat panaszkodtak a románok telhetetlen, kielégíthetetlen étvágyára, de csodálatos módon teljességgel megfeledkeztek arról, hogy a román burzsoázia rabló hadseregét ők kérték meg az ország meghódítására …

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

A Tanácsköztársaság

(idézet: A Magyar Tanácsköztársaság – Liptai Ervin)

Az elárult, tönkretett Vörös Hadsereg veresége halálos csapást mért a proletárdiktatúrára. Kétségbeesés, elkeseredettség kerítette hatalmába a tömegeket.

A fronton elszenvedett vereséghez egy újabb csapás járult: a július 21-re várt világsztrájk a legjelentősebb kapitalista országokban nem járt a remélt sikerrel.

Július 21-én néhány országban: így például Ausztriában és Romániában, az ipari munkásság általános sztrájkkal, bátor tüntetésekkel fejezte ki szolidaritását az oroszországi és a magyar proletariátussal. A siker szempontjából legdöntőbb jelentőségű országokban azonban a kormánynak a jobboldali munkásvezérek segítségével sikerült a sztrájkot megakadályoznia.

A magyar forradalmárok túlzott reményeket tápláltak a világsztrájkkal szemben, és amikor e remények nem teljesültek, csüggedés lett úrrá rajtuk. Július 21-e után a tömegekben elmélyült az ország magára maradottságának érzése.

A világsztrájkkal kapcsolatban táplált remények összeomlása betetőzése volt azoknak a csalódásoknak, amelyeket a nemzetközi helyzet kedvezőtlen alakulása okozott azokban, akik a proletárdiktatúra egész sorsát a világforradalom közeli győzelmétől tették függővé. A szovjet-oroszországi Vörös Hadsereg nyugati irányú előnyomulásának megtorpanása, a Bajor Tanácsköztársaság megdöntése, a bécsi proletariátus júniusi akciójának leverése, a német békeszerződés aláírása már eddig is súlyosan aláásta a vezetők és a tömegek egy részében a magyarországi proletárdiktatúra fenntartásának lehetőségébe vetett hitet.

A Vörös Hadseregnek a fronton elszenvedett vereségét, a július 21-i világsztrájk eredménytelenségét Böhmék a saját álláspontjuk igazolásának tekintették. Még fokozottabb aktivitással dolgoztak az antant támogatását élvező, a proletárdiktatúra felszámolását és a burzsoá rendszer fokozatos visszaállítását elvégezni hivatott szociáldemokrata kormány létrehozásán. Ez állott Böhm bécsi tevékenységének középpontjában is.

Az osztrák szociáldemokrata párt vezetőinek közvetítésével Böhm felvette a kapcsolatot az antant misszióival. Július 23-án a bécsi antantmegbízottak megvitatták azokat a feltételeket, amelyeket a magyar szociáldemokratákkal való tárgyalás alapjának tekintettek. Ezek a feltételek lényegében a magyar szociáldemokrata jobboldal és az antant képviselőinek korábbi megállapodásait tükrözték.

Július 24-én Bécsbe érkezett Weltner és Peyer is. Ettől kezdve már hárman folytatták a proletárdiktatúra felszámolásának előkészítését.

Július 25-én Párizsban a békekonferencia foglalkozott azokkal a tárgyalásokkal, amelyeket a bécsi antantmissziók Böhmmel folytattak. Az értekezletet Hoower, az amerikai „Segélyszervezet” vezetője, az Egyesült Államok későbbi elnöke, tájékoztatta a Böhmmel való megbeszélések eredményeiről:

„Böhm tábornok kijelentette, hogy ha a szövetségesek őt megfelelően támogatnák, és bizonyos ígéreteket tennének főleg a blokád megszüntetése és élelmiszerbehozatal tárgyában, a dunai forgalom megnyitásával együtt, ő, a maga részéről hajlandó szociáldemokrata kormányt alakítani, amelynek ideiglenes diktátora ő lenne, Kun Bélát megfosztanák a hatalomtól; minden terrorista akció megszűnne és helyreállna a rend.”²⁴⁴

Balfour, az angol külügyminiszter, bizalmatlan volt Böhmmel szemben. Úgy vélte, hogy az antant számára a legmegfelelőbb volna, ha Böhm a Vörös Hadsereg segítségével megdöntené a proletárdiktatúrát, katonai diktatúrát teremtene azzal a céllal, hogy egy alkotmányozó nemzetgyűlést hívjanak össze. Balfour kijelentette: „Az ilyen megoldásnak nagy előnye van. A mi országainkban mindenütt vannak olyan nézetű szekciók, amelyek anélkül, hogy valóban bolsevikok lennének, bizonyos fokig szimpatizálnak a bolsevik programmal. A közönség e részei a leghatározottabban szembeszállnának a bolsevikok elleni katonai akcióval. Ezeket a kellemetlenségeket el lehetne kerülni, ha Böhm tábornok útján kezdenének valamit.”²⁴⁵

Coolidge megnyugtatta Balfourt: Böhmben meg lehet bízni, mert politikai nézetei nem baloldaliak, sőt inkább a jobboldal felé hajlanak – mondotta.

Az értekezlet azzal zárta le a kérdést, hogy meg kell kérdezni Foch tábornokot, s az ő véleményének ismeretében kell dönteni.

A következő napon, július 26-án, a békekonferencia visszatért az ügyre. Ismét felvetődött a Tanácsköztársaság ellen egyesített erőkkel történő támadás gondolata. Bár Balfour erősen kardoskodott a fegyveres erőszak alkalmazása mellett, Clemenceau és Tittoni, az olasz külügyminiszter, belpolitikai okokra hivatkozva, elutasította a javaslatot. Végül abban állapodtak meg, hogy egy nyilatkozatot tesznek közzé, amelyben leszögezik: az antant szívesen kötne békét Magyarországgal, kiüríttetné a Tiszántúlt, és a blokádot megszüntetve élelmiszert is szállítana, a proletárdiktatúra kormányával azonban nem hajlandó tárgyalni.

Az antant Európában nem rendelkezett olyan élelmiszerkészletekkel, amelyekből Magyarországnak jelentősebb mennyiséget juttathatott volna. A győztes Franciaország, Anglia és Olaszország is súlyos élelmiszergondokkal küzdött. Az imperialista politikusok természetesen nem gondolták komolyan, hogy a magyarországi élelmiszerhiányt felszámolják. Mindez ugyanolyan manőver volt részükről, mint Clemenceau júniusi jegyzékei, amelyekben az ígéretek szintén csak a tanácskormány, a magyar nép félrevezetését szolgálták.

Az antant nyilatkozata azt állította a tanácskormányról, hogy „nem képviseli a népakaratot”. A Tanácsköztársaságig a magyar történelemben egyetlen kormány sem volt, amely olyan széles, demokratikus választójog alapján került volna az ország élére, mint a Forradalmi Kormányzótanács. A következő hónapokban az antant bebizonyította, milyen kormányokat tart a „népakarat” képviselőjének: elnézte, sőt támogatta a friedrichek, huszárok, simonyi-semadamok és a többiek féktelen fehérterroron alapuló kormányzatát.

Az antant nyilatkozatát a „Népszava” július 30-án teljes terjedelmében közölte. A bomlasztó hatás, amelyet a nyilatkozat kifejtett, még mélyebbé tette a proletárdiktatúra válságát.

Böhmék Bécsben már az új szociáldemokrata kormány tagjainak névsorán vitatkoztak, a tiszántúli román hadsereg a folyón való átkeléshez és a Budapest elleni támadáshoz készülődött – a proletárdiktatúra államgépezete pedig úgy működött tovább, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, és nemcsak napok választanák el a magyar népet az ellenforradalmi reakció, a fehérterror felülkerekedésétől.

A munkásosztály, a magyar dolgozó nép legjobbjai nem akarták és nem tudták elhinni, hogy a fiatal Magyar Tanácsköztársaságot megdönthetik. Lázas lendülettel dolgoztak: szervezték a gyermekek üdültetését, fáradoztak a munkafegyelem megszilárdításán, megnyitották a proletárparancsnokok tanfolyamát, dolgoztak az iskolai reformon, harcoltak a főváros élelmiszer-ellátásának megjavításáért, elvi cikkekben fejtegették a tudományos irodalom fejlesztésével kapcsolatos kérdéseket … Közülük senki sem készült fel arra, ami bekövetkezett.

A magyar hadvezetés nem számított arra, hogy a román csapatok ez alkalommal a Tiszán átkelve folytatják támadásukat. Amikor a III. hadtest vezérkari főnöke július 30-án a hadsereg-parancsnokságnál az ellenség szándékai iránt érdeklődött, egy vezérkari tiszt – a magyar hivatásos tisztek dzsentris korlátoltságára, öntelt nacionalizmusára jellemző módon így válaszolt: „… a románok nem olyan snájdigek, hogy sokat merjenek.”²⁴⁶

A vezérkari tiszt úr súlyosan tévedett.

A tiszántúli román csapatok, amelyeket Észak-Moldvából és a Bánátból átvetett csapatokkal jelentősen megerősítettek (a hadsereg ereje 119 gyalogzászlóaljra, 60 lovasszázadra, 98 és fél ütegre emelkedett), a július 29-ről 30-ra virradó éjjel megkezdte a Tiszán való átkelést.

Az első román zászlóaljak Tiszaladánynál és Taktakenéznél keltek át. Ezeket követték a Tiszabőnél átkelő erős egységek. Julier egyetlen komoly kísérletet sem tett az előnyomulás megállítására. Mint ahogyan a Tisza-vonal védelmét sem szervezte meg, úgy szabotálta a Tisza jobb partján létrehozott ellenséges hídfők felszámolását is. Hogy lehetetlenné tegye Budapest védelmét, a főváros megerősítésének hosszabb idő óta folyó munkálatait megszüntette, és feloszlatta az erősítést végző hídfőhadosztályt.

Kun Béla, aki július folyamán több alkalommal kérte a szovjetállam vezetőit, hogy az ukrán Vörös Hadseregnek Besszarábia ellen irányuló támadásával tehermentesítsék a Tanácsköztársaság keleti frontját, július 30-án újabb táviratot küldött Leninnek:

„Lenin, Moszkva,

Nagyon kérem Önt, hasson oda, hogy a románok elleni támadásokat minden erővel szorgalmazzák. Hadseregünk újjászervezése gyors lépésben halad.

Igen jó lenne, ha a románoknak, akik a mi erőtlenségünkben bíznak, jelentékeny erőket kellene Besszarábiába elvonni. Kérem a kérés sürgős figyelembevételét.”²⁴⁷

A szovjetállam katonai helyzete azonban nem tette lehetővé, hogy a Dnyeszter mentén olyan erőket összpontosítson, amelyek a román hadvezetést magyarországi frontjának gyengítésére, az erők keletre való átvetésére kényszerítették volna. Mint tudjuk, ennek ellenkezője történt.

Július folyamán Szovjet-Oroszország és Ukrajna katonai helyzete nagyon súlyos volt. Június végén Gyenyikin már Cáricinig jutott el, és július 3-án kiadta parancsát a Moszkva elleni támadásra.

„Bekövetkezett a szocialista forradalom egyik igen válságos, sőt minden valószínűség szerint a legválságosabb pillanata” – írta Lenin július 9-én, a pártszervezetekhez intézett levelében.²⁴⁸

Mivel a Gyenyikin elleni arcvonalat nem gyengíthették meg, a szovjet Vörös Hadsereg vezetői a magyar tanácskormánnyal egyetértésben, a más frontokon harcoló magyar internacionalistákat kívántak összegyűjteni, a román bojárok hadserege ellen bevetni.

„Mi megteszünk minden lehetőt magyar barátaink segítségére, de kevés az erőnk. Győzelmünk az Urálban felszabadította a magyar hadifoglyokat, és sietve küldjük őket az ukrajnai román frontra” – üzente Lenin a Tanácsköztársaság moszkvai követén keresztül július 31-én Kun Bélának.

„Ismerjük Magyarország nehéz és veszélyes helyzetét, és mindent megteszünk, amit tudunk. A gyors segítség azonban olykor fizikailag lehetetlen. Igyekezzenek a lehetőség szerint minél tovább tartani magukat. Minden hét drága. Gondoskodjanak tartalékokról Budapesten, erősítsék meg a várost” – hangoztatta Lenin egy másik táviratában, és felhívta Kun Béla figyelmét azokra a rendszabályokra, amelyeket még áprilisban a Bajor Tanácsköztársaság vezetőinek ajánlott. E rendszabályok az ipari és mezőgazdasági munkásság, a kisparasztság helyzetének lényeges megjavítására, a burzsoázia szigorú kézbentartására, a honvédelem és a felvilágosító, nevelő munka erőteljes folytatására vonatkoztak.²⁴⁹

Július 30-án Kun Béla az osztrák határra, Királyhidára utazott, ahol Böhmmel, Peyerrel és Weltnerrel találkozott. Böhmék igyekeztek rávenni őt arra, hogy a Forradalmi Kormányzótanács mondjon le, és adja át a hatalmat a jobboldali szociáldemokraták kormányának. Kun ehhez nem volt hajlandó hozzájárulni. Mivel még nem tudott a nagyobb román erők átkeléséről, s úgy vélte, hogy azok nem is fogják támadásukat folytatni, a hadihelyzetet derűlátóan ítélte meg. Azt jól tudta (a párizsi békekonferencián történtekről általában kitűnő információkkal rendelkezett), hogy a nagyhatalmak katonai intervenciója rövid időn belül nem várható.

A következő napon már Kun is sokkal veszélyesebbnek látta a helyzetet.

Mint rendesen, e nap estéjén is, összegyűlt a szovjetházban, Kun Béla szobájában a népbiztosoknak és a szovjetfunkcionáriusoknak egy része, hogy megbeszéljék az ország helyzetét. Mindenki tudta: súlyos veszélyben van a proletárdiktatúra. A Vörös Hadsereg megrendült, egyes részei felbomlóban, az ellenség pedig egyre nagyobb erőket vet át a Tiszán.

Még sokan reménykedtek: ha minden népbiztos kimegy a frontra, felrázhatják a katonákat, megszilárdíthatják a hadsereget, megállíthatják és visszavethetik az ellenséget. Azt remélték, megismételhetik a májusi napokat.

Késő este Kun Béla, többedmagával, Ceglédre utazott. Itt az I. hadtest parancsnokának, Vágó Bélának különvonatában vitatták meg: mit tegyen a tanácskormány.

Julier, aki a délután folyamán már igyekezett Landlert a további ellenállás céltalanságáról meggyőzni, teljesen reménytelennek mondotta a helyzetet.

Rajta kívül a jelenlevők közül egyedül Bokányi látta kilátástalannak a további erőfeszítéseket. A többiek: Kun, Landler, Pogány, Hamburger, úgy vélték, nem szabad lemondani a harc folytatásáról.

A népbiztosok döntése alapján a hadsereg-parancsnokság ellentámadást rendelt el.

Kun még az éjszaka folyamán hazatért Budapestre. Sokan ébren várták. Rögtönzött tanácskozás kezdődött Kun, Szamuely, Bajáki, Hamburger, Weltner, Haubrich és mások részvételével. A kommunisták követelték a 23 zászlóalj és a több mint 20 000 puskát kitevő budapesti IV. hadtest bevetését a román intervenciós csapatok ellen. A hadtest sok alakulatánál maguk a katonák tiltakoztak amiatt, hogy tétlenségre kényszerítették őket.

Haubrich és Weltner a tanácskormány lemondását, a proletárdiktatúra megszüntetését javasolta.

A vita véget ért anélkül, hogy végleges döntés született volna.

Forró éjszaka volt. A város aludt.

A proletárdiktatúra forradalmár vezetői álmatlanul virrasztónak.

A Tanácsköztársaság utolsó éjszakája volt ez.

Elérkezett augusztus elseje.

133 nap telt el azóta, hogy a budapesti munkásosztály tömegei viharos lelkesedéssel üdvözölték a proletárdiktatúra kikiáltását.

Ezen a tikkasztó, pénteki napon nem volt ok a lelkesedésre.

A bezárt budapesti üzletek ablakain, a falakon, a hirdetőoszlopokon még a proletárdiktatúrát éltető feliratok, plakátok.

Az élet reggel úgy indult, mint az előző napokban. A város levegőjében azonban fojtott feszültség uralkodott. A frontról nyomasztó hírek érkeztek. Az ellenforradalmárok gondoskodtak arról, hogy a városban elterjedjen a hír: a románok Budapest felé igyekeznek.

A kommunista funkcionáriusok többsége azonban nem tudta, hogy a proletárdiktatúra végóráit éli. Úgy vélték: a hadsereg bomlásáról, a tanácskormány válságáról szóló híreket az ellenforradalmi propaganda terjeszti. Tisztában voltak a helyzet súlyosságával, de remélték: a proletárdiktatúra ezúttal is, mint máskor, felülkerekedik a nehézségeken. Az ellenforradalom győzelmére, a szervezett visszavonulásra senki sem készült fel.

Kora reggel két tiszt jelentkezett Gödöllőn Juliernél. Közölték a vezérkari főnökkel: Haubrich megbízásából jönnek, aki üzeni, hogy a IV. hadtesttel a délelőtt folyamán puccsszerűen magához akarja ragadni a hatalmat. Terve végrehajtásához a vezérkar támogatását kérte.

Julier a támogatás: megígérte, de azt üzente Haubrichnak, hogy a puccsra már nincsen szükség, mert információi szerint a Forradalmi Kormányzótanács a délelőtt folyamán minden erőszakos beavatkozás nélkül, önként lemond.

Más, Julier számára sokkal kényelmetlenebb látogató is érkezett ezen a napon Gödöllőre. Stromfeld volt az, aki kétségbeesetten, súlyos lelkiismeret-furdalástól gyötörten rohant fel Siófokról Budapestre, majd tovább a főhadiszállásra. Nem tudta felfogni, hogyan történhetett meg a katasztrófa. Julier zavart tájékoztatójából megértette, hogy a helyzet menthetetlen. Feldúlt lélekkel tért vissza Siófokra.

Julier információi helytállónak bizonyultak. Délelőtt a pártvezetőség és a Kormányzótanács együttes ülésén a jobboldal elérte célját: a tanácskormány elhatározta lemondását. Kun Béla és a kommunisták nagyobb része az ülés kezdetén a harc folytatása mellett léptek fel. Ők még mindig abban reménykedtek, hogy ha a Budapesti Központi Munkás- és Katonatanácshoz fordulnak, az – megismételve a májusi nagyszerű napokat – ismét mozgósítani tudja a magyar proletariátust a haza védelmére. A vitát végül is Haubrich közlése döntötte el. A főhadiszállásról kapott jelentés szerint a front teljesen felbomlott, s további ellenállásra nem volt lehetőség. Ezek után határozták el, hogy a Forradalmi Kormányzótanács lemond, és átadja a hatalmat a szakszervezeti vezetőkből alakult kormánynak.

Délután 3 órakor, az új városháza üléstermében utoljára ült össze a Budapesti Központi Munkás- és Katonatanács.

Ugyanazok voltak együtt, akik március 21-én örömteli lelkesedéssel hagyták jóvá a proletárdiktatúra kikiáltásáról szóló határozatot, akik május 2-án a Tanácsköztársaság védelme melletti bátor kiállásukkal új fordulatot adtak az eseményeknek.

Most nem hangzottak el lelkesítő szavak. A Budapesti Központi Munkás- és Katonatanács gyászolt: a proletárdiktatúra temetésére ült össze.

Az ülést Biermann István nyitotta meg, majd átadta a szót Rónai Zoltánnak, aki egyórás beszédben indokolta meg a Forradalmi Kormányzótanács döntését.

Végül Kun Béla beszélt a munkástanács tagjaihoz. Ő eredetileg nem kívánt szólni, azonban határozatban kötelezték rá. Mindenki tisztában volt azzal, hogy ha Kun Béla távolmarad a munkástanács üléséről, vagy hallgat, a munkások képviselői jobboldali puccsra gyanakodnak. Kun elkeseredésében, kétségbeesésében – mint Rónai – szintén a tömegeket vádolta a proletárdiktatúra cserbenhagyásáért, majd így folytatta:

„Szerettem volna más véget. Szerettem volna, ha a proletárdiktatúra a barikádokon harcolt volna, ha kijelentette volna: inkább meghal, de nem hagyja ott az uralmát …

Ami engem arra vezetett, hogy mégis belemenjek a változásba, amelyet csak ideiglenes, átmeneti állapotnak tartok, ami arra vezetett, hogy ne álljak ellen fegyverrel, ennek oka az volt, hogy termelési lehetőségek biztosítását látom, hogy a lehetőségét látom annak, hogy talán így nem hurcolják el a termelés eszközeit.”²⁵⁰

„Keserves munka vár azokra az elvtársakra, akik arra vállalkoztak, hogy ezt az ideiglenes állapotot végigcsinálják. Azt hiszem, hogy a burzsoázia diktatúrája nem fog velük szemben kíméletesebb lenni, mint velünk szemben, de ők egy történelmi szükségszerűségnek az eszközei ebben a percben, amelyet nem lehet jól csinálni, csak becsületesen csinálni. Nem lehet jól csinálni, mert ez – nem ők fognak róla tehetni – nem vezet jóra a proletariátus szempontjából, de csinálhatják becsületesen. Mi ez alatt az átmeneti idő alatt félreállunk, hogyha lehet, az osztályegységet fenntartjuk, ha nem lehet, akkor más módon küzdünk, hogy majd újult erővel, tapasztalatokkal gazdagabban és reálisabb körülmények között, érettebb proletariátussal, új harcba kezdjünk a proletariátus diktatúrájáért, új fázisát kezdjük meg a nemzetközi proletárforradalomnak.”

Beszédét befejezve, Kun lesietett az emelvényről. A terem közönsége felállott, és percekig tartó tapssal búcsúzott el attól az embertől, akit – bár formálisan csak a népbiztosok egyike volt – barát és ellenség egyaránt a proletárdiktatúra vezérének tekintett.

A munkástanács ülésén ez alkalommal nem volt vita. Biermann rövid zárszava után az ülés véget ért.

Az emberek nyomott hangulatban, bizonytalanságban, kétségek közepette széledtek széjjel: Mit hoz a holnap?

A szociáldemokrata és szakszervezeti vezetők egy része nem jelent meg a munkástanács ülésén. Az új kormány megalakításán tevékenykedtek.

Az új kormány nem tartott igényt a munkásosztály képviselőinek jóváhagyására. Tagjai elegendőnek érezték az antant vezetőinek egyetértését.

Kun Béla azt mondta, hogy az új kormány feladatát „nem lehet jól csinálni, csak becsületesen csinálni”. Peidl kormánya ezt a feladatot becstelenül oldotta meg. Hatnapos uralma előkészítette a talajt az ellenforradalmi reakció terrorista diktatúrájának.

A magyarországi eseményekről a Kommunista Internacionálé Végrehajtó Bizottsága megrázó kiáltványban adott hírt a világ proletariátusának:

„Elvtársak!

Rettenetes árulás történt. Magyarországon a szovjethatalom összeomlott az imperialista rablók és a szociálárulók szörnyű árulásának súlya alatt …

A Kommunista Internacionálé állhatatosságra, férfiasságra és kitartásra szólítja fel a magyar proletariátust. Munkára fel, elvtársak! Szervezzétek meg késlekedés nélkül az illegális kommunista pártot! A magyarországi véres lecke megtanította a világ proletárjait arra, hogy a szociál-megalkuvókkal semmiféle koalíció, semmiféle kompromisszum nem lehetséges. El kell söpörni a megalkuvó, áruló vezéreket. Új embereknek kell a mozgalom élére állni. Ezeket a munkásosztály adja. Hiszen övé s nem ellenségeié a győzelem.

Szovjet-Magyarország elveszett – éljen Szovjet-Magyarország!

Éljen a Magyar Kommunista Párt!

Éljen a világ munkásainak forradalma!

Éljen a kommunizmus!”²⁵¹

*

133 napos hősi küzdelem után lehanyatlott a proletárforradalom lobogója Magyarországon.

A köztudatban évtizedeken át a „bukás” fogalma kapcsolódott a Magyar Tanácsköztársaság emlékéhez. „A proletárdiktatúra megbukott!” – ujjongtak az ellenforradalmárok, akik a munkásosztállyal és önmagukkal is szerették volna elhitetni, hogy Magyarországon eleve életképtelen minden olyan kísérlet, amely a földbirtok és a nagytőke hatalma helyett a munkások és parasztok szocialista államát akarja megteremteni. „A proletárdiktatúra megbukott!” – hangoztatták azok a jobboldali szociáldemokrata vezetők is, akik sohasem hittek igazán abban, hogy a magyarországi viszonyok megértek a proletariátus diktatúrájának megteremtésére, s akik csak a kényszerítő körülmények hatására vállaltak szerepet a szerintük is kezdettől fogva bukásra ítélt Tanácsköztársaságban.

A „bukás” fogalma polgárjogot nyert még a kommunisták szóhasználatában is. A levert forradalom után – érthető módon – hosszú időn át az elkövetett hibák, a belső bajok, az árulások elemzése állott előtérben, és ezek sokszor eltakarták azt az alapvető tényt, hogy az első magyar proletárdiktatúrának nem belső szervi bajai, éretlensége, vagy életképtelensége, nem is az árulók aknamunkája következtében kellett „elbuknia”, hanem a sokszoros túlerőben levő ellenforradalmi intervenciósok fegyverei gyűrték le.

A világtörténelem kevés ilyen példát ismer, amikor egy kicsiny állam, az őt minden oldalról körülvevő túlerő elleni fegyveres harcban nemcsak hősiesen helytáll hosszú időn át, hanem arra is van ereje, hogy a politika, a gazdasági élet, a kultúra minden területén egy gyökeresen új társadalmi rend alapjait rakja le.

A Tanácsköztársaság úgyszólván minden alkotása, vívmánya háborúban született, s közben a hadihelyzet úgy alakult, hogy az intervenciós csapatok valahol legalább 100 kilométerre mindig megközelítették az ország fővárosát. A magyar proletariátus a maga forradalmi, honvédő háborúját a világháborúban kifosztott, tönkretett gazdaságra támaszkodva, a megszállás és a blokád következtében alapvető nyersanyagforrásaitól elvágva vívta, míg ellenfelei nem csupán sokszoros katonai fölényükre, hanem a háborúban győztes nagyhatalmak katonai és gazdasági segítségére is támaszkodhattak.

Ilyen körülmények között az a tény, hogy a Forradalmi Kormányzótanács önként lemondott, mielőtt az ellenséges csapatok az ország fővárosát elfoglalták, és a Vörös Hadsereg valamennyi egységét megsemmisítették volna – bár kétségtelenül motiválja az események képét -, a lényegen: azon, hogy a proletárdiktatúrát fegyveres harc közben, katonai túlerő győzte le, nem változtat.

A két párt egyesülése alkalmával, valamint a földkérdés és egyéb feladatok megoldása során elkövetett hibák kétségkívül gyengítették a proletárdiktatúra ellenálló erejét, a vereség okait azonban nem hordták ab ovo önmagukban. Számos példa mutatja, hogy a magyar proletárdiktatúrának a bonyolult körülmények ellenére volt ereje a hibák gyors felismerésére és kijavítására. Nem kétséges, hogy ha a Tanácsköztársaságnak a békés építőmunkára lehetősége van, a hibákat és azok következményeit rövidesen felszámolták volna.

A Tanácsköztársaság leverése után huszonöt esztendő telt el sötét elnyomatásban, tengernyi szenvedés között.

A magyar népnek, a munkásosztálynak mérhetetlenül sok könnyet és vért kellett áldoznia, míg egy negyedszázad elmúltával a szabadságot ismét üdvözölhette a hazában. Ezt a szabadságot annak a hadseregnek a fegyverei hozták Magyarországnak, amelyet a magyar proletariátus 1919-ben annyira várt.

Kun Béla nem tévedett: A munkásosztály, a dolgozó nép legjobbjai a nemzetközi proletárforradalomnak egy „új fázisában”, „újult erővel, tapasztalatokkal gazdagabban, reálisabb körülmények között, érettebb proletariátussal” kezdtek új harcba a proletariátus diktatúrájáért.

Az első magyar proletárdiktatúra, a Magyar Tanácsköztársaság tapasztalatai, a dolgozók szívét átforrósító emlékei nem kis mértékben járultak hozzá e harc győzelmes befejezéséhez.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

A Tanácsköztársaság

(idézet: A Magyar Tanácsköztársaság – Liptai Ervin)

A vezérkarban működő árulók a Vörös Hadsereget tudatosan sodorták a katasztrófa felé.

Tevékenységüket elősegítette az a tény, hogy július folyamán a hadsereg legfelsőbb politikai ellenőrzése, irányítása fellazult. Míg korábban a proletárdiktatúrához hű népbiztosok szoros kapcsolatot tartottak fenn a hadsereg-főparancsnoksággal, júliusban már kevesebb figyelmet szenteltek a hadsereg irányítására. Energiájuk nagyobb részét az ellenforradalom és a jobboldali szociáldemokraták elleni harc kötötte le. Valamennyien a végtelenségig túl voltak terhelve. A jobboldali munkásvezérek nagy része júliusban fokozatosan visszavonult, és azok feladatait is a proletárdiktatúra híveinek kellett ellátni. Kun Béla, aki emberfeletti munkabírással dolgozott, a proletárállam irányításának jóformán minden terhét a vállain hordta. Landler, amellett, hogy a III. hadtest parancsnoka volt, vezette a Belügyi Népbiztosságot és irányította a vasútügyeket. Hasonlóan túl voltak terhelve a többiek is.

Böhm csak július 14-ig állt a Vörös Hadsereg élén. Egyik utolsó intézkedésében még további engedményekkel könnyítette meg a hadseregben működő ellenforradalmi tisztek tevékenységét: olyan rendeletet adott ki, amely szerint a parancsnokoknak joguk volt letartóztatni az illető egység hadműveleti irányításába beleszóló politikai megbízottat. Böhmnek nem lehetett kétsége afelől, hogy ezt az intézkedést a hivatásos tisztek ellenforradalmi céljaik érdekében fel fogják használni. Csupán a kommunista és a baloldali szociáldemokrata katonai vezetők éles tiltakozására vonták vissza ezt az utasítást.

Böhm július 21-én átvette a Magyar Tanácsköztársaság bécsi nagykövetségének irányítását. Landler csak közvetlenül az offenzíva megindulása előtt lépett a Vörös Hadsereg főparancsnokának tisztébe. Julier úgyszólván az utolsó pillanatig csaknem teljes önállósággal irányította az offenzíva előkészületeit. A vezérkar árulói a Vörös Hadsereg tiszai offenzívájának bukását többszörösen igyekeztek bebiztosítani.

Az offenzíva végrehajtására lényegesen kisebb erőket vonultattak fel, mint amivel a Tiszántúlt megszállva tartó román hadsereg rendelkezett. A Vörös Hadsereg támadó csoportjaiban 78 zászlóaljat, 3 lovasosztályt és 91 üteget vontak össze. A román intervenciós csapatok a Tiszántúlon 92 gyalogzászlóaljjal, 58 lovasszázaddal, azonkívül 30 és fél üteggel rendelkeztek. A vörös tüzérség ütegeinek viszonylag nagy számbeli fölénye csak látszólagos volt. Az ütegeknek körülbelül a fele10 cm-es tábori tarackokból állt, s ezekhez csupán 1-2 napi lőszer javadalmazás állt rendelkezésre. A harcok kezdete után tehát a Vörös Hadsereg tüzérségének mintegy 50%-a használhatatlanná vált. Az árulás még nyilvánvalóbbá válik akkor, ha figyelembe vesszük, hogy a Vörös Hadsereg hadrendjében július 20-án 161 zászlóalj szerepelt. Ha ezek számottevő részét más feladatok kötötték is le, és ha voltak közöttük olyanok is, amelyek harckészsége nem volt megfelelő, mégis szembeötlő, hogy egy pihent, nagy létszámú hadsereg ellen, amely egy széles folyó mögött rendezkedett be védelemre, a rendelkezésre álló zászlóaljak nem egészen 50%-ával vonultak fel.

A támadásban részt vevő egységek elé a vezérkar olyan feladatokat állított, amelyek végrehajtására azok képtelenek voltak. A támadó csoportok számára kijelölt előnyomulási irány meghatározásánál a vezérkar egyik szempontja az volt, hogy a Vörös Hadsereg egységeinek szárnyait fedezetlenül hagyva, kedvező alkalmat teremtsen az ellenségnek a bekerítő hadmozdulatokra. A III. hadtest vezérkari főnöke szóvá is tette Juliernél, hogy a haditerv a támadó főcsoportok szárnyainak biztosítását feltűnő módon elhanyagolja. Julier nem adott magyarázatot. E. A. Bartlett „Közép-Európa tragédiája” című könyvében Julier haditervéről megállapítja: „Bizonyos, hogy a fővezér terve saját csapatainak oldalba támadására, egyedül áll a történelemben.”²³⁶

Hogy a szándékosan gyenge és rossz haditervvel az ellenségnek kiszolgáltatott támadócsoportok megsemmisítését még könnyebbé tegye, a vezérkar gondoskodott az offenzíva haditerveinek s a Vörös Hadsereg támadó egységei hadrendjének a román parancsnokság birtokába juttatásáról. Az adatok szerint a haditervek nem is egy, hanem több példányban kerültek a Tanácsköztársaság ellenségeihez. A vezérkarból a titkos hadiokmányokat az egyik vonalon Bécsbe juttatták ki, az Antibolsevista Comitéhoz, amely az ottani angol katonai missziónak adta tovább azokat. Az angolok lesokszorosították, és megküldték a szövetséges vezérkaroknak. Cunninghame Pallavicini őrgróf számára angol futárlevelet adott, és vele küldte az adatokat Szegedre. A szegedi ellenforradalmárok Troubridge admirálisnak adták át a terveket. Troubridge nyilván továbbított mindent a román vezérkarhoz. Valószínű azonban, hogy a román parancsnokság ekkorra már a franciáktól is mindenről informálódott. Mardarescu tábornok könyvében, amelyet a magyar haderő ellen 1918-1919-ben vívott harcokról írt, megemlíti, hogy a Vörös Hadsereg főparancsnokságának haditerveivel egy tiszt szökött át hozzájuk.²³⁷

Mindennek betetőzéseképpen, a támadó csapatok számára sok helyen élestöltények helyett vaktöltényeket, az ütegeknek nem megfelelő kaliberű lövedéket szállítottak. Az átkelési eszközök késve vagy hiányosan érkeztek a csapatokhoz.

Az árulók a Tanácsköztársaság megdöntése után megkapták a jutalmukat. Ugyanaz az ellenforradalmi rendszer, amely Stromfeldet börtönre ítélte, az árulókat a legmagasabb pozíciókba emelte. Juliért ugyan nyugdíjazták, egyebek között azért, mert árulása az egész világon ismertté vált, és túlságosan kompromittálta volna a „nemzeti hadsereget”. A többiek azonban a legmagasabb állásokba jutottak. Lakatoson kívül más miniszterelnök is került ki a Vörös Hadseregben vezető funkciót betöltött ellenforradalmárok közül. Hitler egyik szálláscsinálója: Sztójay Döme, aki 1919-ben Stojakovics néven a Hadügyi Népbiztosság felderítő osztályának volt vezetője. Werth Henrik, a Vörös Hadseregben hadosztályparancsnok, a vezérkar főnöke lett. Béldy Alajos, aki a Vörös Hadseregben magas parancsnoki tisztséget töltött be, az altábornagyi rangig emelkedett, és reá bízták a leventemozgalom irányítását. Sokáig lehetne még sorolni a neveket …

Az offenzíva terve szerint a fő csapást az ellenségre Szolnok-Nagyvárad-Nagyléta irányában kellett mérni. Erre a feladatra az I. hadtestet jelölték ki. A hadtestparancsnokságnak négy hadosztályt (2., 5., 6., 7.) rendeltek alá. Az 5., 6., 7. hadosztálynak Szolnoknál, a 2. hadosztálynak pedig Csongrádnál kellett átkelnie a Tiszán.

A III. hadtest, amely az 1. hadosztályból, a 2. és 3. dandárból állott, azt a feladatot kapta, hogy fő erőivel Tokajnál, mellékerőivel pedig Nagyfalunál, Tiszadobnál és Balsánál keljen át. A hadtest fő támadási iránya Nyíregyháza volt. A III. hadtest parancsnokságát Landler után Bokányi vette át.

Az I. és III. hadtest között, Poroszlóról kiindulva, Tiszafüred-Debrecen irányában a 80. dandárnak kellett előnyomulnia.

Július 20-án hajnalban nagyarányú tüzérségi előkészítéssel megindult az offenzíva.

A Tiszán való átkelés akármelyik hadsereget nehéz feladat elé állította volna. A hidak többségét a román csapatok még jóval korábban felrobbantották. Csupán a szolnoki közúti híd volt a Vörös Hadsereg birtokában, de az árterületen vezető részét ennek is felrobbantotta az ellenség. Átkelő eszköz kevés volt, és mint már említettük, a szabotázs miatt a meglevők sem mind voltak használható állapotban.

A Szolnoknál összpontosított 210 ágyú tüze súlyos csapást mért az ellenségre, és megtörte az első vonalban védekező csapatok ellenállását. Reggel 9 órára a 6. és a 7. hadosztály nagy része átkelt a folyó bal partjára. Estig az egész támadó főcsoport a Tisza keleti oldalán kialakult hídfőben helyezkedett el.

A 2. hadosztály is átkelt, és megkezdte előnyomulását Szentes irányában. Sikerrel járt a III. hadtest támadása is. Csapatai több helyen átkeltek, megvetették lábukat a bal parton.

Az offenzíva második napján érezhetően növekedett az ellenség ellenállása. A fő erők folytatták előnyomulásukat. Bizonyos tért nyert a 2. hadosztály is, amelynek sikerült Szentest és Szegvárt elfoglalni. A III. hadtest ellen azonban az ellenség már erős ellenlökéseket hajtott végre, s az egyik ezredet szétszórta.

A 80. dandár, amelynek átkelő eszközei nem érkeztek meg, július 21-én kísérletet tett arra, hogy szükségeszközökkel átjusson a Tisza túlpartjára. Az átkelő eszközök hiánya mellett a dandár harcképességét nagyon befolyásolta tüzérségének gyengesége. A dandár a nemzetközi zászlóaljakból állott. Internacionalista katonáival szemben a hivatásos tisztek különösen erős ellenszenvvel viseltettek. A hadsereg-parancsnokság az offenzíva céljára összpontosított 91 üteg közül mindössze egyet adott a 80. dandárnak. Ennek az egyetlen ütegnek a lövegei is egymás után váltak használhatatlanná. Az internacionalistákat nem látták el elegendő lőszerrel, s a késve megérkezett lőszerutánpótlás tekintélyes része vaktöltényekből állott.

A hadsereg-főparancsnokság nagyon jól ismerte azokat az okokat, amelyek a dandár támadásának sikerét akadályozták. Ennek ellenére erőltette az átkelést. 21-én a legnagyobb erőfeszítés ellenére, csak kisebb internacionalista csoportok tudtak átkelni a Tiszán. Csupán a következő napon, július 22-én sikerült a négy zászlóalj közül háromnak átjutni a folyó bal partjára.

Július 22-én és 23-án az I. hadtest tovább folytatta előnyomulását. A hadsereg-parancsnokság gyors előretörésre utasította a hadtestparancsnokságot, s bár az I. hadtest parancsnoksága aggodalmait fejezte ki, úgy rendelkezett, hogy mind a három hadosztályt a támadás első vonalába vigyék előre. Ez az utasítás gyakorlatilag azt jelentette, hogy a hadtest tartalék nélkül maradt, s az ellenség átkaroló vagy bekerítési szándékú hadmozdulataival szemben még kiszolgáltatottabbá vált.

Ennek az intézkedésnek ellenséges célzata már annál is nyilvánvalóbb, mert a 2. hadosztály és a 80. dandár, amelynek a vezérkar terve szerint formálisan biztosítani kellett volna a fő erők oldalait, csak jelentéktelen területen nyomult előre. 23-án a 2. hadosztály már viszonylag kisebb erők nyomására visszavonult, s feladta Szegvárt, Mindszentet és Szentest.

Július 23-ig a Vörös Hadsereg támadó egységei még nem találkoztak az ellenség fő erőivel. A román vezérkar hadosztályainak zömét jóval az arcvonal mögött tartalékolta. A Vörös Hadsereg terveinek ismeretében, saját erőfölényének tudatában arra várt, hogy létrejöjjenek azok a kedvező feltételek, amelyek biztosítják a támadó főcsoport oldalába irányuló ellentámadás sikerét.

Mardarescu tábornok, a tiszántúli román csapatok parancsnoka, az offenzíva első három napjának eseményeiből levonhatta azt a következtetést, hogy a hozzá eljuttatott hadi tervek hitelesek voltak. 24-én elérkezettnek látta az időt a tartalékban levő fő erőinek bevetésére.

24-én délután a szolnoki csoport balszárnyán harcoló 6. hadosztály ellen két gyalogos- és egy lovashadosztály kezdte meg támadását. A nagy túlerő nyomása a keményen harcoló vöröshadosztályt visszavonulásra kényszerítette.

Erőteljes ellentámadás indult a 80. dandár ellen is. Egy lovas-, egy gyalogezred és két zászlóalj ütött rajta a védelmi biztosítást könnyelműen elhanyagoló dandáron.

A nagy erejű, meglepetésszerű támadás következtében az internacionalista zászlóaljak harcolva vonultak vissza a Tisza felé. A dandár egyetlen ütegének ágyúi mind nagyobb kihagyásokkal tüzeltek, majd egymás után hallgattak el.

Elfogyott a lőszer. Nemcsak az ágyúk, a katonák is egymás után hagyták abba a tüzelést. A dandár lőszerutánpótlása csak későn érkezett meg a poroszlói állomásra. A vagonokból kirakott lőszeresládákat lélekszakadva vitték a katonák a Tisza bal partján egyre kétségbeesettebb helyzetben küzdő társaikhoz.

„… hason csúszva vonszoltuk magunkkal a nehéz ládákat és saját fegyverünket, csakhogy mielőbb a tűzvonalba érjünk. Bajtársaink is kúsztak felénk. Piszkosak, éhesek, elgyötörtek voltak, haragosan káromkodtak. Átadtuk a lőszert, és sietve visszatértünk újabb lőszeresládákért. A frontvonalban kipakolták a ládákat. A telefonos a tábori telefonhoz hívott. A kagylóból rettenetes káromkodás hallatszott: »Árulás!« – ordították kétségbeesetten. Kicsomagoltuk az első, a második, a tízedik ládát, és élestöltények helyett vaktöltényeket találtunk bennük. A frontvonalon teljes volt a zűrzavar” – írja visszaemlékezéseiben az egyik lengyel internacionalista.²³⁸

„A románok a vörösöket a Tiszához szorították. Itt vesztek sokan, majd nekünk is vissza kellett vonulnunk Füzesabonyba, és akkor láttuk, hogy a csónakok meg a pontonok Füzesabony állomásának mellékvágányán hevertek már régen. Így vált aztán teljesen nyilvánvalóvá, hogy soraink között sok az áruló”- írja az események egy másik résztvevője.²³⁹

A 80. dandárnak a tiszafüredi harcokban részt vett 1626 harcosából 893 életét vesztette vagy fogságba jutott ezen a napon.

„E dandár megsemmisülése fájdalmat igazán nem okozott nekem” – írta Julier 1927-ben, a „Magyarság” július 16-i számában.

A tiszai arcvonal északi szárnyán, a III. hadtest ellen is erős ellentámadás indult meg ezen a napon. Néhány helyen kézitusára került sor. A hadtest azonban állta az ostromot, és veszteségei ellenére készen állott a további előnyomulásra.

Julier, aki a támadás első napjaiban megfelelő biztosítás nélkül hajszolta előre a csapatokat, most az ellenség fő erőinek harcbavetésekor indokolatlanul gyors visszavonulást rendelt el. Július 25-én már a támadó csoportok nagy részét a Tisza vonala mögé rendelték vissza. A III. hadtest ellen az ellenség július 25-én nem lépett fel jelentős erőkkel, a vezérkari főnök mégis olyan utasítást adott, amely szerint „a III. hadtest az éj folyamán csapatait a Tisza nyugati partjára vegye vissza, a híd lebontandó, tartalékok Szerencs, Tiszalúc környékén”.²⁴⁰

A katonák és a proletárdiktatúrához hű parancsnokok teljesen érthetetlennek tartották a vezérkar rendelkezéseit. Mindinkább bizonyossá vált bennük az a meggyőződés, hogy árulás történt. A hangulat egyre jobban kiéleződött a vezérkar és a volt hivatásos tisztek ellen. „Mindenünnen lehetett hallani, hogy a csapatokban a tényleges tisztek mint a balsiker szándékos előidézői ellen erős áramlat indult meg, mely szerencsére kitörésre nem került” – írja Julier a „Magyarság” már idézett cikkében.

Az értelmetlen, áruló rendelkezések a csapatok harci szellemét teljesen aláásták. Hogy mennyire nem az ellenség csapásai, hanem a vezérkar árulása demoralizálta a csapatokat, arra bizonyságul szolgálhat a III. hadtest példája. A visszavonulás elrendezése után a III. hadtest parancsnoksága július 26-i jelentésében a következőket írta a hadsereg-főparancsnokságnak:

„A hadtestparancsnokság kéri: 1. hivatalosan és nyilvánosan leszögezni azon tényt, hogy a mindig győzelmes III. hadtest csapatai ezen mozdulatot kizárólag az általános helyzetre való tekintettel kénytelenítettek végrehajtani. A csapatok zömében a támadási kedv az utolsó pillanatig fennállt.”²⁴¹

A Tiszán át való visszavonulás befejezése után már egészen más hangulatról számolt be a hadtestparancsnokság.

„A Tisza nyugati partjaira való visszavonása a hadseregnek a csapatok erkölcsi értékét, harcképességét a legnagyobb mértékben tönkretette. Ezen kudarc a csapatokban a hiábavaló küzdelem érzetét keltette, a további harcra minden eredményes kilátás nélkül.”²⁴²

A visszavonulás hasonló hatást gyakorolt a Vörös Hadsereg többi harcoló egységére is. „… a csapatok nagy részénél az erkölcsi erő veszendőben. Egyes alakulatoknál a kötelékek felbomlóban” – jelentette az I. hadtest július 26-án.²⁴³

Július 27-én a Vörös Hadsereg utolsó egységei is visszavonultak a Tisza vonala mögé.

– Mi a magyarázata annak, hogy az árulók ennyire szabadon folytathatták tevékenységüket? Hogyan tűrhették a hadsereg vezetésében levő kommunisták és baloldali szociáldemokraták a hadsereg tönkretételére irányuló parancsok kiadását?

Landler, a hadsereg-főparancsnok, katonai tapasztalatokkal nem rendelkezett. Magas műveltsége, intelligenciája, a munkásmozgalomban szerzett tapasztalata, tekintélye és népszerűsége minden tekintetben alkalmassá tették arra, hogy egy becsületes, jól felkészült vezérkari főnökre támaszkodva ellássa azokat a parancsnoki pozíciókat, amelyekre 1919-ben a proletárdiktatúra érdekei állították. A harcászat és a hadművelet szakkérdéseiben azonban természetesen nem rendelkezett komoly tájékozottsággal. Ez az oka annak, hogy nem ismerte fel Julier rendelkezéseinek áruló jellegét.

Nem szabad elfeledkeznünk, hogy az északi hadjárat során Landler vezérkari főnöke szintén Julier volt, aki akkor még általában nem törekedett az alárendelt csapatok vereségére. Landler az északi hadjárat tapasztalatai alapján bizalommal viseltetett vezérkari főnökével szemben, aki ezért a bizalomért galád árulással fizetett.

Az árulást kétségkívül megkönnyítették a csapatoknál folyó politikai nevelőmunka gyengéi is. A katonai politikai biztosok többségét a párttitkárság jelölte ki. Sok volt közöttük az olyan személy, aki politikailag Peyerrel és Böhmmel azonos platformon állott. A kommunisták vagy az olyan baloldali szociáldemokrata politikai biztosok, mint amilyen Vági István, a Magyarországi Szocialista Munkáspárt későbbi vezetője volt, szembeszálltak az ellenforradalmárokkal, de általában kevés eredménnyel. Akiket ők letartóztattak vagy feljelentettek, azokat a jobboldal védelmébe vette, és futni hagyta. A kommunista párt hiánya ezen a területen is éreztette katasztrofális következményeit.

Az események olyan gyorsan peregtek, az árulás következményei oly rohamosan váltak jóvátehetetlenné, hogy a Forradalmi Kormányzótanács baloldala, amelyet más események is erősen lekötöttek, már akkor is nehezen tudott volna változtatni a helyzeten, ha az árulás ezekben a napokban számára is nyilvánvalóvá válik.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!