A Tanácsköztársaságot letiporta az imperialista túlerő, de a dolgozó nép többé nem felejtette el, mindig emlékezetében élt, hogy ha rövid időre is, de egyszer már képes volt lerázni magáról a kizsákmányolók igáját. A munkásokban, a parasztokban, a tanítókban és tanárokban, a művészekben élt a felszabadulás után való vágy. A hamu alatt izzott a parázs …
Az újra hatalomra jutott nagybirtokosok és nagytőkések egyetlen pillanatig nem csináltak titkot abból, hogy a szervezett munkássággal nem akarnak együtthaladni, de ugyanígy megbízhatatlannak tartották a szegényparasztokat, a zselléreket, a cselédeket. Igen jellemző, hogy a szegedi kormány első intézkedései között szerepelt a statárium kihirdetése, mellyel már eleve el akartak fojtani minden haladó megmozdulást. De hiába rakták meg katonasággal Budapestet, a vidéki ipari központokat, a bányákat, — a munkásságot nem lehetett megfélemlíteni. A hadügyminisztérium megbízottja 1919 augusztus 22-én kétségbeesetten jelenti, hogy Tatabányán semmi eredményt nem tudtak elérni, mert »a tatabányai munkásság egyáltalában nincs meggyőződve a rendszerváltozás előnyeiről és a proletárdiktatúra visszaállításáról szőnek terveket.« A kommunista agitáció rendkívül erős — állapítja meg ugyanez a jelentés — és hiába minden katonai terror, a termelés nem emelkedik. A bányászok tömegesen jelentenek beteget, hogy így vonják ki magukat a munka alól.
Dormándy ezredes ezzel egyidőben a fővárosi kommunista »izgatásról« terjeszt elő aggódó jelentést. A munkások titokban és nyíltan gyűléseznek és egyáltalán nem hajlandók az új rendszerrel megbarátkozni. Éppen ezért Dormándy azt javasolja, hogy a munkásházakat a lehető legerősebb megfigyelés alá kell venni és egészen egyszerűen azokat a munkásokat, akik éjjel nincsenek otthon, feltétlenül le kell tartóztatni, mert biztosan kommunista gyűlésekre járnak …
A parasztság körében szintén igen erős volt az ellenszenv a »nemzeti hadsereg«-gel szemben. Az ország legkülönbözőbb részein levő katonai körletparancsnokságok állandóan arról panaszkodnak, hogy »a lakosság renitens magatartást tanúsít. « így például a siófoki körletparancsnokság azt jelenti, hogy Kálóz és Sárkeresztúr község lakossága nem volt hajlandó megjelenni a sorozóbizottság előtt és ezért erős karhatalmat kellett a két községbe vezényelni.
1919 szeptember 6-án a tatabányai és felsőgallai bányamunkások fegyvert ragadtak és megtámadták a csendőrséget A véres összeütközésnek öt halottja és rengeteg sebesültje volt, a bányászok általános sztrájkba léptek.
A honvédelmi minisztérium a belügyminisztériumhoz fordult nagy ijedtségében, hogy küldjön sürgős segítséget. Jellemző, hogy a belügyminisztérium még a »nemzeti hadseregben« sem bízott eléggé, nem tartotta elég erélyesnek és a román főparancsnoksághoz (!) fordult, hogy legalább néhány század román katonaságot irányítsanak a forrongó bányatelepre …
A kommunisták legjobbjai illegalitásba kényszerültek, vagy külföldre menekültek a terror elől, üldözésüknek azonban — Horthyék várakozásával ellentétben — az lett az eredménye, hogy a munkások és parasztok még jobban meggyűlölték, még kevésbé hajlottak az új rendszerrel való megbékülésre. Szeptember 8-án a főváros utcáin kis falragaszok jelentek meg, amelyben a Lenin-fiúk, a Tanácsköztársaság hős harcosai, üzenik, hogy még nem haltak meg, élnek és vissza fognak jönni, résen vannak, megbosszulják majd magukat.
A városparancsnokság helyzetjelentése azt állapítja meg, hogy a munkások körében erős a reménykedés, hogy visszatér még a proletárdiktatúra. Oláh Dániel, akiből Friedrichék azért csináltak minisztert, hogy a rendszernek »demokratikusabb« színezetet adjanak, és akit teljesen kézben tartottak, ez a munkásáruló miniszter tervbe vette, hogy meglátogatja az Istvántelki főműhelyt. Amikor a munkások ezt megtudták, olyan izzó hangulat kerekedett, hogy Oláh jobbnak látta »látogatását bizonytalan időre elhalasztani.«
Szeptember 10-én a nagymányoki bányászok léptek sztrájkba és annyira »elfajult« a helyzet, hogy a kaposvári körletparancsnokság kénytelen volt a bányászok kényszer-sorozását elrendelni, mert csak így, a szuronyok fenyegetéseivel merték remélni, hogy a bányászok újra felveszik a munkát.
Az egész ország dolgozó népe egységes volt a Horthy-rendszer elleni harcban. A fővezérséghez napról-napra érkeztek a riasztó jelentések a lakosság ellenséges hangulatáról, a hadsereggel szemben való fenyegető magatartásáról. Erre a valóban népi ellenállásra jellemző az, hogy Szolnokon a sorozáson 2000 behívott közül 1919 november 25-én csak 400 jelent meg és a 400 jelentkező közül is csak 100 mutatkozott »megbízhatónak.« Egyes községekben, így például a 10.000 lakosú Szabadszálláson a sorozáshoz csupán 12 ember jelentkezett, ebből alkalmasnak 6-ot találtak. A lakosság azt mondja, hogy nekik nem parancsol senki. De nemcsak Szabadszálláson, hanem Kunszentmiklóson, Izsákon, Albertirsán és még sok más helyen is hasonló a helyzet — jelenti december 15-én a »nemzeti hadsereg« fővezérsége.
A munkásság és parasztság utálattal és undorral fordult el a Peidl—Peyer—Miákits és a hasonszőrű árulóktól és nem szűnt meg harcolni a Horthy-fasizmus ellen. 1920 január 30-án a hadügyminisztérium helyzetjelentése a következőket írja: »A Magyar Általános Kőszénbánya tatabányai telepén a munkásság most csendes, de ez a csend csak látszólagos, mert a parázs a hamu alatt folyton izzik.«
Február elején Horthy Miklós fővezér Kecskemétet óhajtotta meglátogatni. Annyira »bíztak« a lakosság részéről megnyilvánuló kedvező fogadtatásban, szívből jövő lelkesedésben, hogy a látogatás előtt egy-két nappal a kecskeméti rendőrség összefogdosta »az összes munkáskülsejű embereket.« Így készítették elő Horthy kecskeméti látogatását …
A Kommunisták Magyarországi Pártja, amelyről Horthyék azt hitték, hogy sikerült teljesen megsemmisíteni, 1920 elején röpcédulák tízezreivel árasztotta el az országot. A földműves szegényekhez, a napszámból tengődőkhöz, a zsellérekhez fordult a Párt, hogy harcra buzdítson a herék, az ingyenélők ellen, hogy visszaszerezhesse a parasztság az elrabolt földeket, a szegények hatalmát.
Egy másik röpcédula a bányászokat hívja fel ellenállásra. »… Bányászok, testvérek! Készüljetek egy új forradalomra! … Elszántság, kitartás meg fogja hozni a proletariátus szent vértanúi szenvedéseinek gyümölcseit, az új, győzelmes és legyőzhetetlen forradalmat, a proletárdiktatúrát, a kommunizmust! … Ezt üzeni néktek testvéri üdvözlettel a Kommunisták Magyarországi Pártja.« És a bányászok hallgattak a Párt szavára. A Horthy-fasizmus negyedszázados terrorja, Peyerék minden árulása sem tudta megtörni a bányászokat, harcoltak lankadatlanul, úgy, ahogy csak erejükből tellett, szabotázzsal, sztrájkkal, és nem egyszer fegyverrel.
A forradalmi szellem napról-napra jobban erősödött. Horthy kormányzó 1921 január 26-án sürgős jelentést kér Ferdinándy belügyminisztertől a bolsevista mozgalmakkal kapcsolatban, mert arról értesült, hogy a »Proletár« című kommunista lap olyan rendszeresen és pontosan jelenik meg, mintha Budapesten lenne a nyomda, azonkívül a munkások egyre nyíltabban éneklik az Internacionálét …
Érthető, ha az uralkodó osztályok mindent megtettek a csendőrség, rendőrség és katonaság erősítésére. Különösen a csendőrség létszámát emelték igen nagy mértékben és 1921 február 1-én — hivatalos adatok szerint — 600 csapattiszt és 11.400 főnyi legénység teljesített külső őrszolgálatot, ami annyit jelent, hogy az adminisztratív és belső munkán foglalkoztatottakkal együtt a csendőrség létszáma ennél jóval magasabb volt. Hogy világosabb legyen előttünk, milyen hallatlanul nagy volt ez a szám, ahhoz csak azt említsük meg, hogy az első világháború előtt, 1913 november 1-én Magyarország egész területén 265 csapattiszt és 11.668 csendőr teljesített szolgálatot! Pedig Tisza István Magyarországában is volt már elég csendőr.
A hadügyminisztérium katonapolitikai osztálya rendszeres helyzetjelentéseiben arról számol be, hogy a munkásság és parasztság hangulata aggodalomra ad okot. Ezek a helyzetjelentések megállapítják, hogy igen nagy veszély rejlik abban, hogy a falusi szegények nagy tömegei egyre erősebben igyekeznek belekapcsolódni a politikába.
1921-ben a Bécsben tartózkodó magyar kommunisták irányításával Andics Erzsébet és társai megszervezik az első illegális kommunista csoportot Budapesten. Röpcédulák terjesztésével, a munkásság közti agitációval készítik elő az illegális Kommunista Párt megalakítását.
1922 elején egyre szaporodnak a sztrájkok. Horthyékat rendkívül nagy mértékben nyugtalanította az, hogy a sztrájkok igen nagy része nem gazdasági, hanem politikai okokból robbant ki és az, hogy ellentétben az első világháború előtti sztrájkmozgalmakkal, amikoris az egy szakmában kitört sztrájkot rendszerint el lehetett szigetelni a többi szakmától, most 1922-ben a sztrájkok elharapódzása »jóformán meggátolhatatlan.«
Hiába próbálták Horthyék jobboldali szociáldemokrata ügynökei megakadályozni a sztrájkok kitörését: a jogaikért harcoló munkásokat segítette, irányította az 1922 elején megalakult kommunista szervezet. A csoport élén az emigrációból hazatért Gerő Ernő elvtárs állt. Illegális lapjuk a »Kommün« rendszeresen megjelent. Ennek a kommunista szervezkedésnek már komoly kapcsolatai voltak a különböző üzemek dolgozóival. Az illegális harcnak egyik felemelő mozzanatát örökítette meg Madarász Emil az »Ezen az estén« c. költeményében:
„ … Ezen az estén Csepelen
Boldog tavaszt ígért a szél.
S az érc-antennák, melyeken
Egykor Lenin elvtárs beszélt,
Ma égígérő tűz-bokréták,
Ma izzó ércmájusfa mind:
Csepel feltámadt, Csepel él,
Csepel velünk megint!
Tengernyi vér és harc után
A gyárt pince mélyiben
Ezen az estén állt fel újra
A KMP-sejt Csepelen”.
Egy bizalmas kimutatás szerint, amely az 1922-ik év első felében Magyarországon lezajlott sztrájkokról ad hozzávetőleges képet, kitűnik, hogy rövid hat hónap alatt 47.283 munkás állott hosszabb-rövidebb sztrájkban. Sztrájkoltak a vasmunkások, a vegyipari munkások, a Ludovika-akadémia segédszemélyzete (!), a budapesti tudományegyetem segédszemélyzete, a pécsi, kőszegi, budapesti építőmunkások, a miskolci molnárok, a budapesti pénzintézeti alkalmazottak, a pécsi bányászok, a szabómunkások — forrongott az ország. De nemcsak a munkásság, hanem még a hihetetlen csendőrterror alatt nyögő parasztság is kivette a részét a sztrájkokból. 1924 június 12-én Derekegyházán a Tompai-majorban 150 szerződéses aratómunkás, 23-án Nagymágocson 21 szerződéses kertészleány szüntette be a munkát, úgyhogy a csendőrség közbelépését kellett az uradalmaknak igénybe venni. Ezeken a helyeken a sztrájk oka bérkövetelés volt, de akadtak szép számmal politikai jellegű földmunkássztrájkok is. A szegedi csendőrkerületi parancsnokság nagy aggodalommal jelenti, hogy a békésmegyei Szentetornya és Gádoros községből a nagymágocsi uradalomnál leszerződtetett 250 répaszedő munkás 1924 május 28-án azért lépett sztrájkba, hogy a bandagazdát azonnal bocsássák el.
Somogy megyében, Dióspusztán az aratómunkások a repce kévékbe mannlicher töltényeket kötöznek és a repce szálakba husángokat csempésznek, hogy csépléskor tüzet idézzenek elő, jelenti 1923 június 23-án a pécsi honvéd vegyesdandár parancsnokság. A miskolci csendőr kerületi parancsnokság 1924 augusztusában arról számol be, hogy nem egy helyen az alsópapság a szegényparasztok mellé áll és így például a krasznokvajdai plébános prédikációjában azt mondta: »ne dolgozzatok 2 kg búzáért, mikor az urak csak dőzsölnek, ha kérges is a tenyeretek, úgy járhattok felemelt fővel, mint a királyok, mert a munka tietek …«
Valóságos forradalmi nép mozgalom volt keletkezőben. És a nép, amely már egyszer megízlelte saját hatalmát, várta, bizalommal tekintett a Kommunisták Magyarországi Pártja felé. A Párt pedig ebben a hallatlanul nehéz, súlyos helyzetben, amikor mindenfajta kommunista tevékenységért statáriális bíróság várt a hős harcosokra, elküldte legjobb fiát, Lenin és Sztálin legderekabb, leghűbb magyar tanítványát Magyarországra, hogy élére álljon a dolgozó nép harcának. 1924 decemberében illegális úton visszaérkezett Magyarországra a Tanácsköztársaság hős népbiztosa, Rákosi Mátyás …
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!
A bethleni »konszolidáció« és dolgozó népünk elnyomorodása
Amikor 1920 március elsején Horthy Miklós a különítmények segítségével beült Magyarország kormányzói székébe, kevesek előtt lehetett kétséges, hogy ez a »trónfoglalás« a magyar nagybirtokosság és nagytőke megbízásából történt, abból a célból, hogy ezeknek az osztályoknak a Tanácsköztársaság által megdöntött, majd visszaállított uralmát megszilárdítsa. Horthy és az egymást követő kormányok, a Huszár Károly, Simonyi Semadam Sándor, gróf Teleki Pál, majd 1921 elejétől gróf Bethlen István elnöklete alatt működő minisztériumok ezt a feladatot végre is hajtották.
Bethlen kormányának támogatóit tehát a magyar nagybirtokosság köreiben találhatjuk meg, akiknek érdekeit elsősorban szem előtt tartotta, akiknek érdekeiért ritka eréllyel tudott síkraszállni. A gazdasági politika irányítása pedig — néha csak a háttérből ugyan —, a nagytőke képviselői által történt. Bethlen István gazdáival szemben egyáltalán nem volt hálátlan. Ez kitűnik egyrészt a földbirtokreform végrehajtásának módjából, másrészt azokból a számokból, amelyek a bankok és vállalatok által fizetett osztalékoknak és a bankok és vállalatok tőkeállományának növekedéséről számolnak be ebben a korszakban.
Természetszerű, hogy rajtuk kívül támogatták a kormányt elsősorban azok, akik a nagybirtoktól és nagytőkétől közvetlenül függő viszonyban éltek. Népelnyomó munkájában támogatta szintén az a rendkívül széles, nagykiterjedésű köztisztviselői kar, amelyet az ellenforradalom kormányai éppen a maguk támogatására növeltek olyan nagyra. A váltakozó kormányoknak ezek a mindenre kész kiszolgálói — főispánok, képviselők, főszolgabírók, katonatisztek, stb. — jelentős részükben a magyar vidéki birtokosság köréből, az u. n. gentry-ből kerültek ki. Vagy földjük elherdálása, vagy a megszállt területről való emigráció következtében — más hasznothajtó tevékenységhez nem értve, más képzettség hiányában — tódultak ezek állami vagy megyei szolgálatba.
Az előző lapokon rámutattunk az uralkodó osztálynak néhány olyan fasiszta intézkedésére, melyek elsősorban a munkásosztály ellen irányultak. A dolgozó nép ezen legjobbjainak elnyomásán kívül nem kevésbé erős terrort alkalmazott Horthy rendszere a dolgozó nép többi osztályai ellen is. Ezt a célt szolgálta elsősorban a csendőri és rendőri karhatalom tervszerű, nagyarányú kifejlesztése, amely sokatmondóan tanúskodik arról a rendkívül ideges félelemről, amellyel az uralkodó osztályok a nép mozgalmaira tekintettek. Hatalmas költségvetési összegeket használnak fel ilyen célokra, szétágazó szervezeteket létesítenek, nehogy még egyszer bekövetkezzenek 1918—19, — számukra oly gyászos emlékezetű — hónapjai.
Az 1922-ben kelt karhatalmi szolgálati szabályzat például részletesen intézkedik, milyen módon kell a karhatalmat »fenyegető tömegmozgalmak esetén« felhasználni. Közli a szabályzat az ilyen alkalommal kifüggesztendő hirdetmény szövegét. Ez megtiltja az utcákon való tartózkodást, elrendeli a kapuk és ablakok bezárását, korlátozza a távbeszélő használatot, beszünteti a forgalmat és végül ismerteti a rögtönítélő bíráskodás rendelkezéseit is. Az utasítás nem hanyagol el olyan kérdéseket sem, hogy a »lázadó helység esetleges rajtaütésszerű lövetésére a tüzérségi és aknavető alakulatok felállítása« hol szükséges. Mintha egy ellenséges város megszállásáról volna szó …
Vigyázott persze a kormányzat arra, hogy ennek a karhatalomnak ne lehessen mindenki tagja. A politikailag »megbízhatatlanok« számára katonai munkásalakulatokat állítottak fel, ezeket laktanyai munkára használták »hogy ezáltal ezen munkálatok alól a fegyveres szolgálatot teljesítők mentesíttessenek.« Ezeket a csapatokat a több alakulattól elkülönítve helyezték el, de vigyáztak arra, hogy ez az elhelyezés ne történjen ipari gócpontokban vagy nagyobb ipari telepek közelében.
Ugyanerre a fokozott félelemre mutat az u. n. »T« (tájékoztató) osztályok megszervezése, előbb a katonaság, majd a belügyminisztérium keretében. Célja az volt, hogy »képes legyen a katonai parancsnokságoknak a belföldi közállapotokról tiszta képet nyújtani és ezáltal elkerülni azt, hogy az 1918-iki forradalomhoz hasonló események a katonaságot előkészületlenül találják.« A nagylétszámú szervezet feladatai közé tartozott tehát a belső helyzet nemzeti, honvédelmi és bolsevista szempontból való éber figyelése, propaganda annak érdekében, »hogy minden magyar necsak honpolgárnak, hanem honvédnek is érezze magát.« Tájékoztató munkájához többek között papokat is fogadott fel, hogy azok a nép hangulatát kipuhatolják számára. Emellett módjában volt a »T« szolgálat tisztjeinek mindazokat az intézkedéseket megtenni, amelyeket a csendőrség részére megengedték.
Az ilyen nagyobb szervezetek mellett számtalan kisebb, különleges célokat szolgáló csoport működött. Ilyen volt pl. a miniszterelnökség mellé rendelt ú. n. Grimm-csoport, melynek feladata volt »minden újabb kommunista törekvés, munkásmozgalomnak idejében való megakadályozása … vagyis tudomást szerezni minden munkásmozgalomról és annak kitörését, szervezőinek ártalmatlanná tételével lehetetlenné tenni.«
A csoport tagjai a munkások hangulatát úgy figyelték, hogy műhelyekben dolgoztak, vagy munkásnak öltözve látogatták a kocsmákat. Állandó érintkezésben álltak a gyárakban lévő megbízottaikkal, külön nyilvántartották a megbízhatatlan munkásokat, viszont különböző gyárakba ők helyezték el besúgóikat. A szervezet tagjai többnyire tartalékos tisztek voltak: az ő tevékenységük következtében számos szervezkedés bukott el, számos sztrájkot törtek le, a munkásmozgalom számos kiváló harcosát vesztette el.
Kettős politikát folytatott a kormány a telefon, távíró és levélcenzúra ügyében: egyrészt a külföld felé hangoztatta, hogy a cenzúra korlátozásait megszüntette, másrészt azonban — jellegének megfelelően — nem akart lemondani a cenzúra gyakorlásáról. Így jöttek létre azután olyan minisztertanácsi határozatok, melyek »a telefonállomások beszélgetéseit mindenkinek szabadon engedélyezik«, egyidejűleg azonban gondoskodnak »olyan ellenőrző szerv felállításáról, amely a megbízhatatlan állomások beszélgetéseit lehallgatja, azokról gyorsírói feljegyzéseket készít, amelyeket az illetékes hatóságokhoz továbbít.« Ugyanez volt a helyzet nagyjából az egyesülési jog területén is.
Különösen szigorúak voltak azok a megkötések, amelyek szellemi vonatkozásban fennálltak ebben az időben. Semmiféle haladó lapot, könyvet nem engedtek be Magyarországra: Marx összes műveit éppúgy kitiltották az országból, mint a munkásmozgalom elméletével és gyakorlatával foglalkozó egyéb írásokat, nem is szólva a szovjet kultúra, irodalom, művészet termékeiről. Ez a haladásellenesség nemcsak a külföldi irodalommal szemben mutatkozott meg, hanem a kultúra hazai munkásaival szemben is. Számtalan panasz, félbemaradt mű, kettétört élet tanúsítja ezt. Még a magyar irodalom klasszikusaival szemben sem volt elnézőbb a cenzúra. 1922-ben pl. a rendőrség rendszeresen betiltott olyan ünnepségeket, ahol Petőfi verseit szavalták. Az »Apostol« előadása már bűnnek számított és Budapesten, Vácott, Debrecenben egyformán betiltották a Petőfi születésének százados évfordulójára tervezett ünnepségeket.
Mindezek a rendszabályok, amelyek immár nemcsak a munkásság és parasztság, hanem az egész dolgozó nép ellen irányultak, eredményezték azt, hogy — mint a honvédelmi minisztérium egy jelentése mondja — az összes állami fogdák túlterheltsége folytán, valamint a jelenlegi viszonyokra való tekintettel, a rabok elhelyezése magánépületekben égető szükséggé vált. Ennek következtében kellett a honvédelmi miniszternek az igazságügyminiszter segítségére sietni és tekintettel a polgári letarlóztatási intézetek zsúfoltságára, az intézetek belső rendjének és külső biztonságának fenntartása végett, megfelelő karhatalmi erőt rendelkezésre bocsátani …«
Volt azonban két terület, ahol — természetesen szintén csak a külföldi közvélemény számára — bizonyos demokratizmus látszatát fenn fellett tartani. A parlament és a sajtószabadság — ez volt az a két terület, amellyel a Bethlen-korszak annyit kérkedett. Nem lesz érdektelen szemügyre venni, hogy is állt e dolog.
A választójogot tárgyaló minisztertanács jegyzőkönyvéből kiderül, hogy mennyire reakciós volt a magyar kormány ebben a vonatkozásban. A kormány tagjai úgy gondolkoztak, hogy a széles választójog »káros következményekkel« járhat a nemzet fejlődésére. A miniszterek a községekben a nyílt szavazás bevezetését követelték. Egyáltalában nem voltak hívei a nők választójogának, mert a »női népesség nagy tömegei még nem bírnak politikai érettséggel«. A belügyminiszter nyíltan megmondja, hogy »számításai« szerint ez a választójog »a földműves nép és az értelmiség választó joga«.
Még a demokratikus szelleműnek egyáltalában nem nevezhető 1920-as nemzetgyűlés sem fogadta el ezt a hírhedt választójogi javaslatot, amelyet végül is rendeleti úton léptettek életbe.
Hogyan folyt le maga a választás?
A választás előzményeihez tartozik, hogy a vidéki hatóságok egyszerűen megakadályoztak az ellenzéki képviselők programbeszédeinek elmondását, többször kitiltották a képviselőjelöltet a választás területéről, sok esetben egyszerűen le is tartóztatták.
A választásra a rendőr- és csendőralakulatokon kívül kb. 13.000 főnyi karhatalmat kellett még a katonaságtól kérni. A képviselőjelöltek már a választás előtt bejelentik igényeiket a karhatalomra: gróf Teleki Tibor azt írja Bethlennek, hogy megválasztásához »legalább két század kell; arra kérlek, kedves István, légy kegyes módját ejteni, hogy ezt a kívánt mennyiséget megkapjuk, akkor biztos a siker.« A választások napján maga Bethlen is közbelép — »a miniszterelnök úr őnagyméltósága kéri a meggyaszói kerületbe 40 csendőr azonnali leküldését« — mondja az egyik távirat.
A választás után beadott panaszokból kibontakozik a választás igazi képe: csendőrterror, sortűz, itatás, földesurak és papok fenyegetése, folyamatos megvesztegetések; ezek az általános eszközök a választók befolyásolására, megfélemlítésére.
Az ilyen választás után összeülő nemzetgyűlés jellemzéséhez hozzátartozik, hogy a képviselők mentelmi jogát semmibe veszik, a nemzetgyűlés bizottságai munkaképtelenek, mert a képviselők nem jelennek meg a bizottság ülésein. A miniszterek — nem vesznek tudomást a távollétükben elhangzott interpellációkról. Személyi harcok töltik ki a nemzetgyűlés munkaidejének nagy részét s hogy ez hová fejlődik, arra jellemző Kórodi Katona János indítványa, aki »a keresztény irányzatot dezavuáló párbajok kikerülése végett nemzetgyűlési becsületügyi választmány alakítását« javasolja!
Ugyanez volt a helyzet a látszólag »liberális« sajtópolitika terén is. A látszat mögött azonban ugyanolyan kényszerítő rendszabályok, megvesztegetések bújnak meg, mint a képviselőválasztásoknál. A kormánytól függött a lapok megjelenésének engedélyezése éppúgy, mint a papírkiutalás. Az újságok »fegyelmezése céljából« leggyakrabban egyszerűen betiltotta a lapot. Végezetül pedig, még az ügyészségi sajtócenzúra — a kormány engedelmes eszköze — is megindíthatta bármikor a bűnvádi eljárást minden szerkesztő, minden újságíró ellen, aki a sajtó »illemszabályaihoz« nem tartotta magát, azaz, bármilyen óvatosan is, de bírálni merte a kormány politikáját. A jó szolgálatokat tevő, vagy éppen általa létesített lapokat állandó szubvencióban részesítette a miniszterelnökség, nyomdáik számára pedig különböző nyomtatvány megrendeléseket eszközölt ki a többi minisztériumtól. Külföldi magyarnyelvű, lapokat csak akkor engedett be, ha azok eleve biztosították a kormányt, hogy az itthoni politikát »megfelelő szellemben« fogják tárgyalni.
Eckhardt Tibor, egy időben a sajtóosztály vezetője, nyíltan megírja a fehérmegyei főispánnak, hogy a székesfehérvári »Friss Újság« támogatása csak abban az esetben áll módjában, ha írásbelileg kötelezi magát arra, hogy a kormánypárti jelöltet támogatja a választásokon. Egy másik alkalommal — megszámlálhatatlan nyugta tanúskodik hasonló esetekről — az egyik főispán közli, hogy a nagyösszegű készpénzsegélyeket kifizette a lapszerkesztőknek. E segély megvonásának lehetőségével tartották teljes terror alatt a lapokat. Mikor az Orosházi Újság pl. néhány neheztelő szót ejtett a népjóléti miniszter működéséről, a sajtóosztály figyelmezteti, hogy ezzel »teljes mértékben rászolgált arra, hogy hasonló eljárás megismétlődésének esetén az élvezett támogatás megvonását helyezzük kilátásba«.
Arra vonatkozólag, hogy ez a támogatás egyes vidéki lapoknál hova vezetett, igen tanulságos egy kis részletet idéznünk egy vidéki lap vezércikkéből. A cikk abból az alkalomból készült, hogy a kormányzó megérkezett a városba.
»Üdv Neked, Nagyurunk! Fakadó tavaszban, a nagy Golgota útján, de mégis hívó és reménykedő lélekkel áll e város minden polgára előtted: Nagyurunk! Hódolatunk és ragaszkodásunk őszintesége, szeretetünk olthatatlansága, bizalmunk nagysága és törhetetlensége ma városunkban ünnepet ül, mert köszöntheti szerencsétlen hazája fekete földjének örök büszkeségét, minden magyar biztos Reményét, vészes nemzetvesztő viharoknak egyetlen Iránytűjét: az ország Kormányzóját.«
Ilyen hazug, ömlengős hízelkedésig alacsonyodott le a sajtó, idáig süllyesztette a kormány sajtópolitikája a magyar újságírást.
Így festett a sajtószabadság Horthy Magyarországában. Bethlen István, kormányának, ahhoz, hogy rendszerét megszilárdítsa, szükséges volt még, hogy az uralkodó osztályon belül mutatkozó ellentéteket felszámolja. Ezeket az ellentéteket természetesen nem szabad túlértékelnünk, habár külső megnyilvánulásaik sokszor rendkívül látványos összeütközések formájában mutatkoztak meg. A parlament »viharos« napjai azonban többnyire személyi okokból keletkeztek, vagy pedig a polgári ellenzék kellemetlenkedett a kormánynak, hogy így kísérelje meg saját szerepét jelentékennyé tenni. Horthy rendszerének ezek a támadások, ha nem voltak túl élesek, már pedig nem voltak azok — nem is voltak kellemetlenek. A külföld felé a tiszta parlamenti demokrácia látszatát nyújtották. A feudális és nagytőkés uralkodó osztályt ezek a csípések egyáltalán nem zavarták.
Figyelemre méltóbbak voltak azok az ellentétek, melyek az uralkodó osztály egyes csoportjai, a legitimisták és a horthysták között mutatkoztak. A legitimisták, kiknek soraiban az arisztokraták nagy részén kívül ott találjuk az egész főpapságot és az egyházi szervezet sok tagját, azt tűzték ki célul maguk elé, hogy a feudális jellegű királyság visszahozatalával együtt saját, főként papi és arisztokratikus uralmukat is a régi feudális formában állítják helyre és ezzel Horthyt és szegedi környezetét megfosztják a hatalomtól.
Horthyék azonban, ha nem is könnyen, de leszerelték a legitimistákat. Először is mindkét alkalommal, az antant kívánságára hivatkozva, eltávolították az országból az ismételten visszatérő IV. Károlyt. Másrészt pedig — igaz, hogy rövid időre — de lecsukatták a legitimista összeesküvés főmozgatóit.
Ugyanekkor megnyugtatásukra Bethlen hamaros amnesztiát ígért, másrészt pedig formailag megőrizte a királyságot, de a király-kérdés megoldását a messze távolba tolta ki. A főpapokat és főurakat pedig kiengesztelte a felsőház közeli visszaállításának ígéretével. Mindkét ígéretét tényleg be is tartotta: Andrássy, Gratz, Rakovszky, néhány hét múlva kiszabadult börtönéből, a felsőházi törvényjavaslat pedig nemsokára a parlament elé került.
Eléggé egyszerűen szerelte le Bethlen a másik ellenzéki csoportot, a Gömbös legfelsőbb irányítása alatt álló szélsőjobboldali, fajvédő, az ÉME, MOVE kispolgári köreire támaszkodó mozgalmat. Ezek még Bethlen kormányzását is túlságosan »liberálisnak« tartották, még a parlament működését is meg akarták szüntetni és legszívesebben katonai diktatúrát láttak volna uralmon. Mindezt úgy akarták végrehajtani, hogy kezükbe kaparintva az egységes párt vezetését, az arisztokrata vezetők helyébe Héjjas Ivánokat, Eckhardt Tiborokat, egyszóval saját garnitúrájukat ültetik, akik majd nem az Ulmannok és Kornfeldek, hanem saját kéteshírű pénzembereik útján fölözik le az állami vezető állásokból lefölözhető hasznot. A Gömbös-frakció ennek a tervének a végrehajtásában számított Horthy támogatására, hiszen mindnyájan Horthy szegedi, siófoki bandájából kerültek ki. Ezen a ponton azonban csalódtak. Horthy minden szentimentalizmus nélkül tekintette a dolgokat és nagyon jól tudta, hogy uralmának megszilárdítását kinek köszönheti. Élesen állást foglalt tehát Gömbösék ellen és az egyik puccskísérlet után Kozma Miklóssal megüzente Gömbösnek, — egész egyéniségére, kormányzati »módszerére« jellemző módon — hogy »a rendetlenkedőkbe belelövetek és ha a rendetlenség a jobboldalról történik, számomra a különbség csak annyi, hogy ezekbe fájó szívvel fogok belelövetni, míg egy esetleg baloldalról jövő rendetlenkedésbe passzióval«. Gömbösék azonnal megértették e »mélyértelmű« üzenetet.
Közben Bethlen lassan más oldalról is kihúzta Gömbös lába alól a talajt. Az ÉME és MOVE tagjai, meg a különítményesek ugyanis a kormányzóválasztás után egyáltalában nem pihentek meg — nem érezték, hogy nincs rájuk szükség. A naponta felderített puccstervek, a súlyos bombamerényletek, az emberek megkínzásáról és megöléséről érkezett hírek, a Duna—Tisza közén Héjjas Iván bandája által elkövetett rémtettek — mindezek elegendő alapot adtak, hogy lassan, lépésről-lépésre haladva, ha nem is véglegesen, de egyidőre felszámolják ezeket az alakulatokat. A kormány és Horthy magyar gazdáinak álláspontját ebben a kérdésben a legvilágosabban a hadügyminiszter fejtette ki a parlamentben, elmondván, »megtaláljuk az útját és módját annak, hogy azok a fiatalemberek, akik az ellenforradalom első idejében nagyon jó szolgálatot tettek, most minden tekintetben visszatérjenek a fegyelem keretébe«. A »fiatal emberek« egy időre tényleg úgy tettek, mintha a legfelsőbb üzenet hatott volna rájuk: 1933-tól kezdve azonban ismét feltűnnek és Gömbös, Eckhardt, Endre László, Kovarcz Emil személyében a nemzet sírásói között látjuk őket viszont.
Ezeknek az ellentéteknek a kiküszöbölése közben Horthyék egy pillanatra sem feledkeztek meg arról, hogy uralmuk milyen gyenge alapokon nyugszik. Erre különben is állandóan figyelmeztette őket a munkásság és parasztság fokozódó ellenállása. Megkísérelték tehát elterelni a figyelmet az alapvető kérdésekről, a mérhetetlen kizsákmányolásról, a dolgozó nép teljes elnyomásáról azzal, hogy hatalmas méretű antibolsevista és irredenta propagandát indítottak.
Az antibolsevizmus kezdettől fogva beletartozott a magyar fasizmus fegyvertárába. Mindent ezzel indokoltak; a karhatalom növelését éppúgy ennek a gondolatnak jegyében hajtották végre, mint a »titkos« katonai kiadások emelését, (mely kiadásoknak nagyrésze az ő zsebükbe vándorolt). Az iskola padjaitól kezdve a bolsevizmus rémével fenyegettek meg mindenkit. Nem volt egyetlen »hazafias« szónoklat, egyetlen ünnepség, egyetlen intézkedés sem, amelyben ne hivatkoztak volna a »vörös rémre«. A katonai vezetés külön »vörösvédelmi szervezetet« hívott életre, amely összeköttetésben állva a nemzetközi bolsevistaellenes szervezetekkel, figyelte az ország minden lakóját és propagandája útján naponta új, meg új rémhírekkel gyalázta a bolsevizmust.
Ugyanekkor mindenfajta ellenforradalmi orosz mozgalmat a magyar kormány nagy összegekkel támogatott. Nemcsak, hogy készen állt állandóan egy Szovjetunió elleni támadásra, hanem a Szovjetunióból kivert Wrangel-tisztek éppúgy otthonra találtak náluk, mint ahogy minden orosz szélhámos »herceg« Horthy támogatását élvezte. Ilyen orosz »hercegeket« hosszú ideig láttak vendégül magyar arisztokraták és főpapok is. Elég volt, hogy egy hírhedt fehér tábornok Bulgáriában feltűnjön; Horthy azonnal követet küldött hozzá, Gömbös meg Eckhardt pedig leutaztak tárgyalni vele.
Ugyanilyen céltudatosan alkalmazták Bethlenék az irredenta propagandát is. Ennek terjesztésére és ébrentartására hatalmas, 40—50 különböző egyesületet, ligát összefogó szervezetet alkottak, a Magyar Nemzeti Szövetséget. Hasonló célból alakult a Szervezetek Központja. Ennek a rendkívüli nagy összegekkel támogatott Központnak a munkáját egyidőben Bethlen, majd Teleki Pál gróf irányította a háttérből.
Bethlen külpolitikáját is a revizionizmus határozta meg: az ú. n. utódállamok felrobbantására törekedett kezdettől fogva és ő is, meg Teleki is ezeknek az államoknak barátságos közeledései elől következetesen kitértek. A revizionizmus azonban — mint Andics Erzsébet kitűnően összefoglalja — a magyar ellenforradalmi rendszer számára nemcsak a külpolitika iránya, hanem ennél sokkal több. »A területi integritás hangoztatása, a felülről nagyra nevelt honfibú, az országzászlós nemzeti gyászünnepek, a magyar reakciónak jó szolgálatot tettek: az idegen segítséggel hatalomra került rendszer így igyekezett egyáltalán nem hazafias eredetét felejtetni és a tömegek felé bizonyos nemzeti dekorációt építeni, nem kevésbé hazaáruló további ténykedései leplezésére. A revizionizmusból élt, ez akart lenni erkölcsi tőkéje annak a néppusztító rendszernek, amely a magyar nép elől szinte elzárta a levegőt, a fejlődésnek, felemelkedésnek minden lehetőségét«.
Jól beszélték természetesen Horthy kormányai a fasiszták nemzetközi nyelvét, az antiszemitizmust is. Első dolguk volt a hírhedt, ú. n. numerus claususról szóló törvényjavaslatot meghozni, az első zsidótörvényt, amelynek értelmében a zsidó egyetemi hallgatók legnagyobb részét kizárták az egyetem falai közül.
Sok mindennel próbálkoztak az egymást követő kormányok annak érdekében, hogy eltereljék a figyelmet az alapvető kérdésekről, hogy valamiképpen kiszélesítsék az ellenforradalom osztálybázisát, növeljék híveinek számát. Ilyen irányú tevékenységük eredménye volt a vitézi rend létrehozása is. E középkori jellegű szervezet célja — mint a vitézi rend »kiskátéja« mondja: »ápolni a hazafiúi erényeket és egyúttal állandó értékű nemzetvédelmi szervezetet létesíteni úgy a kívülről jövő, mint a belső romboló erők újbóli forradalmi kísérleteivel szemben«. Ez a »magasztos« cél pedig úgy érhető el, ha »a vitézi rend tagjainak biztos megélhetés és vitéz voltukhoz ülő tekintély biztosíttatik«.
Részben ugyanezt a célt szolgálta a felsőház visszaállítása, mellyel Bethlen tulajdonképpen ismét visszaiktatta jogaiba a »történelmi« arisztokráciát és főpapságot. Ő maga nyíltan kifejtette, hogy a felsőház célja: »kellő érvényt szerezni a törvényhozásban a nemzeti, konzervatív szempontoknak«, és ilyen módon a képviselőház működését ellenőrizni, korlátozni. Nem is csalódott, mert a felsőház, melynek tagjai egyrészt a mágnás-családok által választottakból, másrészt a főpapokból kerültek ki, készségesen teljesítette is sok alkalommal ezt a »megtisztelő« feladatot.
Külön fejezetet igényelne annak az általános korrupciónak a története, amelyről a Bethlen-kormány szerte a világon nevezetes volt. Nem volt az államigazgatásnak egyetlen ága, egyetlen olyan fóruma sem, ahol a hozzáértők megvesztegetéssel, protekcióval ne tudtak volna eredményt elérni. A miniszterektől az altisztekig mindent el lehetett érni, csak tudni kellett a módját. Hosszú éveken át hangos volt az ország a panamavádaktól: ebben a korszakban, utoljára az 1925 végén kipattant frankhamisítási ügy vetett világot a magyar arisztokrácia és államigazgatás teljesen korrupttá, rothadttá vált közéleti erkölcseire.
Egyáltalában nem csodálatos, ha mindezek, súlyosbítva a rettenetes adóterhekkel, a dolgozó nép teljes elnyomorodásához vezettek. Még a kormányhoz közelálló szervezetek, közigazgatási hatóságok jelentései is panaszokkal zsúfoltak: nincs a dolgozó népnek egyetlen olyan rétege sem, amely ismételten ne hallatná szavát ebben a kérdésben.
Budapesten pl. 1922-ben a halálozások száma lényegesen meghaladta a születésekét. A 19.000 halottból majdnem 5.000 esik az ötéven aluli gyermekek csoportjába. Az anyák rossz táplálkozása, az egészségtelen lakásviszonyok által csak növekvő gyermekhalandóságot fokozta még az is, hogy a csaknem 1 millió lakosú városban mindössze 530 kórházi hely jutott tuberkulotikus gyermekek részére. Még a hivatalos jelentés is elszörnyülködve mutat rá arra, »hogy nemcsak a külvárosi részekben, ahol a munkástömeglakások vannak, de a városok közepében is meg lehet találni a tömeglakást és a legkétségbeesettebb nyomort«. Ezekben a lakásokban »bűzös szobákban, 8—10 gyermekes családok fetrengenek, a gyermekek úgyszólván meztelenül«.
Nem sokkal különb a helyzet vidéken sem. A bányászok fizetése kevés ahhoz, hogy a szükséges ruházati cikkeket és lábbelit beszerezzék. Egy Hajdúszoboszlóról érkezett távirat pedig arról a 4.000, arató- és cséplőrész nélkül maradt földmunkásról beszél, akik »szívfacsaró nyomorban sínylődnek és ha gyors segítséget nem kapnak, éhtífusznak esnek áldozatul«. Gyulán olyan családok vannak, ahol hetenként csak egy-két napon át tudnak kenyeret enni, Szegváron 200 családnak már nincsen betevő falatja — mondja az egykorú jelentés — és hogy az éhhaláltól megmeneküljenek, »zöld hitelt« vesznek igénybe; aratási kölcsönbe vesznek búzát, amely után 40—50 kg. búza kamatot fizetnek. Aratás után így kenyérre valójuk sem marad.
1924 karácsonyát — a szombathelyi főkapitány szerint — a tisztviselők hideg szobában, üres gyomorral és üres zsebbel ünneplik: ugyanígy panaszkodnak felterjesztéseikben az egyetemi tanárok és az egyetemi hallgatók is.
A falvakban éppen ezen mérhetetlen nyomor következtében, gombamódra szaporodnak a szekták, melyeknek tagjai elsősorban a falusi plébánosok kizsákmányolásától akarnak megmenekülni.
A háború után ismét nagyobb méretekben indul meg a kivándorlás, melyet a kormány szívesen támogat. Nemcsak azért, mert ezzel a nyugati hajóstársaságok érdekét képviselő diplomáciai megbízottaknak tesz szívességet, hanem azért is, mert a kormány hasznot húz minden egyes kivándorlóból. A népjóléti miniszter nyíltan kijelenti: »aki nem tud megélni Magyarországon, az vándoroljon ki«.
A kormány gondoskodik arról, hogy még a jótékonysági akciókból is lefölözze a maga hasznát: az Országos Ínségenyhítő Mozgalom céljaira befolyt összegből nemcsak a vitézi telkeket látják el mezőgazdasági felszereléssel, hanem a különböző jótékonysági egyesületekben elpanamázott pénzeken kívül a Magyar Nemzeti Szövetségnek és a MOVE-nek is juttatnak hatalmas összegeket.
A fehérterror által létrehozott, néppusztító Horthy-rendszer ilyen sorsra juttatta a dolgozó magyar nép legnagyobb részét. Ez ellen a rendszer ellen vették fel a harcot kezdettől fogva a magyar kommunisták, a munkásosztály legjobb fiainak támogatásával.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!
»Az 1918-as, 19-es forradalmak után még az uralkodó rétegekben is soknak az volt a meggyőződése, hogy a nincstelen parasztok jogos elkeseredésének levezetése és egyben a legerősebb magyar népréteg, a földműves szegénység elviselhetetlen helyzetének javítására, széleskörű földreformra van szükség. Minél jobban eltávolodott a forradalom veszélye, annál kevesebb hajlandóságot éreztek a magyar nagybirtokosok a földreformra, annál inkább csökkentették a földhözjuttatás mértékét és a végén az egész földreform elsikkadt. Ennek az évekig tartó folyamatnak, amelyben a magyar parasztot elütötték a földhöz való jogától, Horthy Miklós volt a lelke.«
Ezekkel a szavakkal foglalta össze Rákosi Mátyás a 40-es években a földreform történetét. Az általa adott kép lényegében ragadja meg magát a folyamatot és a megszámlálhatatlan adat világánál csak bővül, de alapszíneiben mit sem változik.
Földreform szükségessége és sürgős volta nem az első világháború után merült fel először Magyarországon. Az 1848-as polgári forradalom — jól tudjuk — csak a feudális viszony egyik részét, a földesúrtól való személyi függést számolta fel, anélkül, hogy gondoskodott volna a földesurától hosszú, százados harcok után megszabadult parasztság megélhetésének lehetőségeiről. Az akkori uralkodó osztály is természetesen minden eszközzel azon volt, hogy, ha már jobbágyait el is vették tőle, legalább a földje megmaradjon. Ez a törekvése sikerrel is járt, mert 1919-ben az egész ország szántóterületéből a nagyobbik rész, 2,300.000 hold volt 1200 nagybirtokos kezén, míg a kisebbik részen 950.000 kisbirtokos és törpebirtokos élt. Ezeknek nagy része, az 1—5 holdas szegény parasztság, földjének megműveléséből emberhez méltó életet biztosítani egyáltalában nem tudott magának. Ugyanez vonatkozik arra a 3 millió nincstelenre is, aki mint mezőgazdasági cseléd vagy zsellér nyomorgott a nagybirtokon vagy dolgozott éhbérért a kulákoknak. A föld elosztásának ezt az alapvető igazságtalanságát és aránytalanságát fokozta még a nagy- és középbirtokos osztálynak az a hihetetlen makacssága, amellyel birtokaihoz ragaszkodott. Ennek következtében sem a kisbirtokos parasztság nem tudta birtokát növelni, sem pedig a zsellérsorban élőknek, a mezőgazdasági cselédségnek és a többi nincsteleneknek nem volt módjuk arra, hogy a felemelkedés útjára lépjenek.
A Tanácsköztársaság uralma után, bármennyire is igyekezett az ország régi vezető osztálya, a feudális nagybirtokosság és a vele szövetkezett nagytőke, uralmát a régi módon megszervezni, egy dolog előtte is világos volt: a Tanácsköztársaság hatása következtében a földbirtok megszerzésére keletkezett falusi tömegmozgalmat nem lehet más módon levezetni, csak valamiféle földhöz juttatás útján. A feudális vezetőréteg »politikai érzéke« azonban ebben a kérdésben is éppen olyan jól megtalálta a számára megfelelő megoldást, a földreform kijátszásának lehetőségét, mint bármikor ezelőtt, történelmünk folyamán, amikor a megmozdult parasztság leszereléséről volt szó. A földbirtokreform létrejötte úgy történt, hogy az uralkodó osztály — pillanatnyi szorultságában — magáévá tette, kisajátította a parasztság programját, nyilvánvalóan azzal a hátsó gondolattal, hogy így sikerülni fog a reformot a saját szájíze szerint, a saját érdekeinek megfelelően végrehajtani. Bízott abban, hogy a reformot saját államapparátusa hajtja majd végre, bízott abban, hogy idő múltával újra annyira hatalmába keríti a dolgozó osztályokat, köztük a parasztságot is, hogy a reform végrehajtására egyáltalában nem is lesz szükség.
Ez a gondolatmenet világlik ki Rubinek Gyula, földművelésügyi miniszter egyik, 1919-ből származó felhívásából is. Rubinek Gyula, aki a magyar birtokosság központi egyesületének, az Országos Magyar Gazdasági Egyesületnek volt azelőtt titkára, ebben a felhívásában figyelmezteti a kormánybiztosokat: a kormányzatnak fontos érdeke fűződik ahhoz, hogy a földbirtokosok erőszakkal ne vegyék vissza a Tanácsköztársaság ideje alatt kisemberek kezére jutott földeket. A felizgatott tömeget le kell csendesíteni és el kell érni, hogy a lakosság bízzon a kormányzat szándékaiban. Ezúton lehet csak biztosítani a létesítendő földbirtokreform nyugodt előkészítését. A hosszú rendelkezés lényege az, hogy ne mérgesítsük el a helyzetet most, amikor majd később módunk lesz nem egyéni erőszakoskodással, hanem állami utón, csendőrrel és jegyzővel, visszaszerezni ugyanezeket a földeket és megtartani a többit.
1920 elején azonban elkészült a földbirtokreform tervezete, amit — nehogy valaki is tényleges földbirtokreformra gondoljon — »a földbirtok helyes megoszlását szabályozó rendelkezésekről szóló törvényjavaslat«-nak neveztek el.
május 12-ére Rubinek Gyula értekezletet hívott össze az országházba, hogy ennek a törvényjavaslatnak előzetes szövegét megtárgyalják. A meghívottak között régi minisztereket, grófokat és földbirtokosokat, a MOVE kiküldöttjét, a hercegprímást megtaláljuk, de nem találunk senkit a szegényparasztság, a mezőgazdasági cselédség sorai közül.
Bevezetőül Rubinek kifejtette, hogy nálunk azért egészségtelenek a birtokviszonyok, mert a föld elaprózódása együtt jár a kultúra haladásával, tehát kisebb és kisebb terület is elég egy-egy család eltartására. Ami annyit jelent, hogy a magyar parasztság nyomorúságos állapota végeredményben természetes állapot és a kultúra haladásával együtt jött létre.
A meginduló vitában a földbirtokosság képviselői világosan beszéltek.
Darányi Ignác, volt földművelésügyi miniszter szerint helytelen az, ha nincstelenekből birtokos osztályt akarunk csinálni. Prónay György báró szerint »kötelességünk felvilágosítani a közvéleményt, hogy ez a birtokreform nem juttat földet mindenkinek.« Gróf Somsich László szerint »első szempont az ország mezőgazdasági biztonsága«.
A különböző felszólalások mind a földbirtokreform egy-egy új nehézségét, a végrehajtás lehetetlenségét, a nagybirtok súlyos kárait, a termelés nagyarányú csökkenését hangsúlyozták.
A magyar földbirtokosság tehát még a törvény meghozatala előtt egyetértett abban, hogy a földreform ügyét zátonyra kell juttatni.
Az értekezlettel egyidőben a vármegyei gazdasági egyesületek, a vidéki birtokosság szervezetei is megmozdultak: egymás után küldték be a miniszterhez tiltakozó felirataikat.
November közepén fogadta el a nemzetgyűlés a földreform végleges szövegét. A törvény lényege az — valódi értelmét tekintjük, nem pedig a frázisok és elködösítő jogi formulák tömegét —, hogy az eladásra felkínált földbirtokokat az állam fogja közvetíteni a jogosult igénylők részére. A kisajátítás eszközéhez csak végső esetben szabad nyúlni és akkor is elsősorban az 50 éven belül vásárolt birtokok jöhetnek számításba. A reform lebonyolítására a törvény életrehívja a Földbirtokrendezési Bíróságot. Az eladásra felkínált földeket legtöbbször teljes áron, ritkább esetekben törlesztéses fizetésre kapják meg az igénylők.
Alig hogy a nemzetgyűlés a törvényt elfogadta, újra megindult a reform elleni támadások özöne. Az OMGE szerint hiányzanak az ellenőrzés szervei, amelyek a földművelésügyi minisztert birtokpolitikai tevékenységében figyelemmel kísérik. A vasmegyei gazdasági egyesület tiltakozik a radikális eszközökkel való megoldás ellen és ötéves átmenetet kíván. A fehérmegyei főispán attól fél, hogy »a föld egészségtelen és átmenetnélküli hirtelen feldarabolása« társadalmi megrázkódtatást okoz.
Még ennek a látszatreformnak a végrehajtását is ilyen hangok kísérik végig. Ezek azonban csak az egyesületek, megyék felszólalásai. Az igazi harc magán a földön dől el, ahol a földet igénylő parasztság szembe találja magát a földbirtokosokkal, kiknek álláspontját egy katonapolitikai jelentés rajzolja a legtalálóbban: »a földreform életbeléptetését mindenáron igyekeznek megakadályozni, mert magukra nézve sérelmesnek, az ország érdekében pedig egyenesen károsnak tartják«.
Íme néhány példa arra, hogyan jártak el a nagybirtokosok.
1920-ban a kapuvári nincstelenek panaszkodnak a földművelésügyi miniszternél herceg Eszterházy Miklósra, hogy csak részes művelésre akar földet adni nekik, pedig ők haszonbérbe kérték. Ezt is olyan távol jelölte ki, hogy megművelni nem tudják. A miniszter udvarias kérdésére a herceg jószágigazgatója megírja, hogy a parasztság földéhségét úgy se tudják kielégíteni, azonkívül saját birtokaikat tennék tönkre, ha új földeket adnának ki; földönfutókká válnék a majorok cselédsége, »kik jelenleg jólét és megelégedésben élnek«. A parasztok úgyis kommunisták voltak, akiket csak a könnyű meggazdagodás vezet — írja a jószágkormányzó.
Benyovszky Mór gróf siklósi földbirtokának összes munkásait elbocsátotta, akik a földbirtokreform kapcsán az ő földjének egy részére igényt jelentettek be.
Murarátka község lakói könyörgő levelet intéznek a miniszterihez, amelyből kiderül, hogy viskókban laknak és 50 napot szolgálnak évenként lakásért báró Inkeynének, a szomszédos nagybirtok tulajdonosának. Inkeyné a saját földjét sem műveli meg, mint a levél mondja »szarvasok, őzek szökkellenek benne«, a község felett pedig a gazdatiszt uralkodik. Egy kicsiny legelőért, amit bérbe kaptak, 20—24 napot is kell külön szolgálniok. Kérik, hogy a miniszter hallgassa meg »a mélységből hozzá kiáltok könyörgő szavát« és adasson nekik földet, mert ha nem, akkor vándorbotot kell kezükbe venni.
1921-ben 166 bősárkányi lakos intéz levelet a minisztériumhoz. Elmondják, hogy határukban van az Eszterházy-birtok, amelyet Gláser Béla bérel. 835 holdból nem hajlandó többet, mint 45 holdat átadni kishaszonbérletbe és így még 500 négyszögöl se jut egy-egy lakosra. Elmondják — és ez igen jellemző adat a magyar birtokviszonyokra —, hogy a falunak összesen 2151 holdja van, amiből, ha leszámítják a pap, tanító és jegyző birtokát, akkor 2.082 lélekre marad 1190 hold; egy lélekre jut 915 négyszögöl, »de ezen terület sem a mi kezelésünkben van, hanem a község gazdáinak, vagyis a község lakossága kisebb részének tulajdona«.
Egy 1923-as helyzetjelentés félreérthetetlenül állapítja meg, hogy a földbirtokos osztály »míg egyrészről a földéhes munkásság földhöz való juttatását minden módon igyekszik elodázni, másrészről az uradalmaiban foglalkoztatott munkásság részére néhol annyira tarthatatlan munkafeltételeket diktál, hogy az már a munkáskizsákmányolás tényével egyértelmű«. Maga Szabó István földművelésügyi miniszter írja, hogy a földesurak milyen sok helyen bocsájtották el cselédeiket. Egy parlamenti interpellációból pedig az derül ki, hogy a földbirtokosok még ott se adták át a földeket, ahol a Földbirtokrendező Bíróság már azokat régen megítélte.
Amikor a magyar nagybirtokosság, mint minden pusztulásra ítélt uralkodó osztály, hihetetlen makacssággal, életre-halálra védte földjét a parasztsággal szemben, akkor ebben a küzdelemben egyetlen lépéssel sem maradt el mögötte az egyházi nagybirtok. A különbség köztük csupán annyi volt, hogy míg a birtokos osztály egységes módon, de nem szervezetten folytatta ezt a küzdelmet, addig az egyházi birtokosok kezdettől fogva ugyanazon alapelvek szerint, teljesen megszervezve harcoltak a szegényparasztság kisemmizéséért.
Az egyházi birtokok képviselői ugyanis — a hercegprímás meghívására — összeültek annak megbeszélésére, hogy egységes eljárást dolgozzanak ki ebben a kérdésben. Az értekezleten képviseltette magát — hogy csak a nagyobb birtokokat említsük — a 87.000 holdas katolikus vallásalap, a 67.000 holdas egri főkáptalan, a 60.000 holdas bencés rend, az 59.000 holdas kalocsai érsekség, a 49.000 holdas zirci apátság és még sok más, összesen kb. 700.000 holdat kitevő egyházi nagybirtok.
Kimondották, hogy szívesen adnak földet »ahol módjukban van«. Minden egyházi birtokos »önként felajánlja a javadalmas szabad választása szerint (!) azokat a birtokrészeket, amelyeknek elvesztése megmaradó birtokának üzemét nem veszélyeztetik«. Elhatározták, hogy kisbérlőknek nem adnak földet és hogy az »erdőbirtokok és az erdei üzemek céljaira szolgáló és nélkülözhetetlen szántók, rétek és legelők egyszersmindenkorra megvédelmezendők a legcsekélyebb megbolygatástól is, sőt még ennek szándéka is lehetetlenné tétessék, nehogy az ilyen veszedelmes kívánságok megtagadása indokolatlan és elkerülhető keserűséget okozzon.«
E határozatok jellemző példái annak, hogyan lehet a legteljesebb jóindulat üres hangoztatásával még egy ilyen látszat-reform rendelkezéseit is elszabotálni.
Ezeket a határozatokat azután az egyházi birtokok tulajdonosai kíméletlenül végre is hajtották.
A veszprémi püspöki uradalom deáki pusztájának lakói 1920-ban azt panaszolják, hogy bár mint telepesek laknak ezen a pusztán és a házak az ő tulajdonuk, a püspök mégis felmondott nekik, ki akarja őket lakoltatni, legelőbérletüket is elvette, sőt megfosztotta őket a házhelyekhez tartozó kis veteményes kertüktől is. Rott Nándor veszprémi püspök szerint — mint ezt megírja a miniszternek — »ezeket a kedvezményeket a parasztok nem érdemlik meg: 1848 előtt azért kaptak házhelyeket, hogy a telkek ellenében bizonyos minimális napszámot szolgáljanak«, most pedig »ezen zsellérek is megtagadták az engedelmességet, követelőleg léptek fel, munkába még a mai, elég magas napszámért se állottak.« 1920-ban tehát egy magyar püspök falujának lakóit robotra akarja kényszeríteni s mikor azok erre nem hajlandók, ki akarja őket dobatni saját házaikból.
1920-ban Farkasgyepű lakói azt kérik a minisztertől, hogy szántóföldet, házhelyeket, közös legelőt eszközöljön ki számukra a veszprémi püspöktől. Elmondják, hogy a községben 80 család van, amelynek összesen 194 hold birtoka van, a lakosok egyharmad része pedig teljesen földtelen. »Több ízben könyörögtünk már a veszprémi püspökségnél, hogy segítsen fentemlített nyomorult helyzetünkön, de kérésünk mindig süket fülekre talált, és az uradalom ridegen visszautasította jogos és méltányos kérelmünket.« A miniszter tiszteletteljes érdeklődésére Rott Nándor szűkszavúan hozza tudomására, »miszerint a község lakói annakidején famunkásoknak telepíttettek Farkasgyepüre« s befejezésül valódi jezsuita képmutatással ezt írja: »örömmel látom a község terjeszkedni akarását, azonban szomorúan kell megállapítanom, hogy a község lakosai azon célt, melyért odatelepíttettek, megvalósítani egyáltalán nem hajlandók, erdei munkára nem vállalkoznak, mindegyik a saját gazdaságával foglalkozik … nagyon is meggondolandó, hogy a község mezőgazdasági terjeszkedése az egész vonalon már ab ovo megakadályoztassék.«
A kalocsai káptalan pedig — 16.000 hold tulajdonosa — arra figyelmezteti a minisztert, hogy ne veszélyeztesse a földbirtokreformmal a káptalani birtokok javadalmát élvező 9 kanonok háztartását.
A kistarcsaiak azt kérik, hogy a váci püspök a másnak bérbeadott birtokot, nekik »mint volt jobbágyainak örök áron való vétel útján juttassa. « A püspök azonban nem hajlandó addig a kérelmet teljesíteni, amíg a pénz értéke nincs biztosítva, mert nem akarja magát megkárosítani.
Rendkívül érdekes és a magyar földbirtokviszonyokra igen jellemző, Dancsháza község 100 lakosának kérelme. Ebből kiderül, hogy a nagyváradi püspökség birtokának egy részét a Magyar-Német Mezőgazdasági Részvénytársaságnak adta bérbe, amelytől eddig 400 holdat szegényparasztok kaptak albérletbe. A részvénytársaság azonban a nincstelenektől visszavette a földet és helyette felesbe adta ki néhány jobbmódú gazdának, míg ezen gazdák a felesbe kapott földet teljesen földnélküli munkásokkal műveltették a termés egytizedéért.
A százszámra egymás mellett fekvő kérvényekből a főpapság szervezett ellenállása világosan bontakozik ki.
Kiskomárom községben az esztergomi káptalan még bérleteket sem akar adni, Sümeg kérésével kapcsolatban Rott Nándor inkább a nagyobb kiterjedésű Zichy-birtokot ajánlja a miniszter figyelmébe. Balatonbozsok lakóival a veszprémi káptalan már megállapodott, mikor váratlanul visszalép a felajánlástól azzal az indokolással, hogy azt a birtokrészt később vitézi teleknek akarja juttatni. Előszállás polgárságát a zirci apátság nyomorgatja. Ennek 4200 holdas birtoka zárja körül a falut, »melyből mégcsak bérletföldet is, 1 holdat, csak az egész évre aratással és robotolással lekötött munkás kaphat.« Azt kérdezik a minisztériumtól, miért nem kaphatnak földet? Úgy látják, hogy »csak épp itt nem lehet, mert itt a föld a papoké, kik a másvilági boldogságot hirdetik, itt pedig a népet sanyargatják, rabszolgaságban tartják.« Somogykiliti község lakói pedig kérésük végén megállapítják, hogy az egyházi birtokosok »basáskodnak, a törvényt mellőzik, a szegény embert gőgösen kikacagva kérelmével elutasítják, úgy, mintha örökös urai lennének a földnek, amelyért vért nem ők, hanem mi hullattunk és fogunk ezután is hullatni.«
Ez a folyamat, az egyházi birtokosoknak ez a törekvése, a parasztságnak a földtől való elütése az egész korszakon át változatlanul folytatódik és megmutatja, hogy a magyar főpapság már akikor is a régi rendért küzdő reakciós uralkodó osztály legszélsőbb jobb szárnyán helyezkedett el, az ellenforradalmi rendnek valóban »harcos« katonája volt és mint ilyen, közreműködött ennek a megszilárdításában és fenntartásában. A lelkek gondozása helyett inkább birtokait gondozta, a túlvilági üdvösség helyett inkább e világi jólétével és vagyonosodásával törődött, a nép barátja helyett annak ellensége volt.
A nagybirtokosok ellenállásán kívül még sok más tényező is megakadályozta, hogy a parasztság hozzájusson földjéhez. Sok helyen az igénylőket politikailag megbízhatatlanoknak nyilvánították, másutt a nagybirtokosok terrorral magát a mezőgazdasági cselédséget mozgósították a reform ellen. Napirenden volt az eljáró tisztviselők megvesztegetése. Ahol nem ez történt, ott is csigalassúsággal intézték az ügyeket. Több panasz mutat rá arra, hogy a bírák, noha egy-másfél éve megkapták az ügyeket, tárgyalást még mindig nem tűzitek ki. Másutt a földbirtokosok ál-igénylőket alkalmaztak, akik azután visszajuttatták számukra a birtokot.
Közben egyre növekedett természetszerűen az olyan földigénylők száma is, akik egyáltalán nem voltak jogosultak. A földreform következményeképpen az összes földtulajdonosok száma 47 százalékkal emelkedett. A paraszti földtulajdonosok száma pedig csak 19 és fél százalékkal. Ez annyit jelent, hogy a reformföldek jelentékeny részét csendőrök, vitézek, jegyzők, az ellenforradalmi rendszer hívei kapták. A földművelést nem űző, mezőgazdasággal nem foglalkozó földtulajdonosok száma 80 százalékkal emelkedett a földreform után. Amíg a szegényparasztok egy, sőt fél holdat is alig kaptak, az ellenforradalom támaszait 25, 30 sőt 50 holddal is jutalmazta a Bethlen-kormány. Tudjuk, hogy a földbirtokreformról szóló törvényjavaslatot módosító ú. n. földbirtokreform novellát 1924-ben Horthy azzal küldte vissza az országgyűlésnek, hogy hagyja ki belőle azt a részt, amely megtiltja aktív tisztek és közszolgálati alkalmazottak földdel való jutalmazását.
Külön feladat volna az adatok alapján részletesen kielemezni az egyes falvakban a kulákság és a szegényparasztság között folyó küzdelmet a földért; résziben ennek az eredményeképpen csökkent olyan alacsonyra még a földhöz jutottak számán belül is a szegényparasztok száma és a részükre juttatott föld mennyisége.
Tiszasas község szegényparasztsága pl. — hogy csak egy esetről beszéljünk — azt kérdezi a minisztériumtól, lehetséges-e, hogy az ő rovásukra előnyben részesülhessenek olyanok, »akiknek anyagi körülményeik megengedik, hogy magasabb árat adjanak ezen földért?« Ezek ugyanis a szegényparasztok mellőzésével holdanként 7000 K-t ajánlottak fel a földbirtokosnak. 41 tiszasasi lakos tehát azt kéri, »legyen szíves a nagygazdák földvételét, kiknek megélhetésük úgy is megvan, megsemmisíteni.«
Lemérve most már a földbirtokreform eredményeit — Andics Erzsébet nyomán — megállapíthatjuk, hogy Magyarországon a földreform végrehajtása után változatlanul megmaradt a nagybirtokok rendszere. Ugyanakkor, amikor Romániában a föld 15 százaléka, Csehszlovákiában 13—14 százaléka és még Lengyelországban is közel 8 százaléka került felosztásra, Magyarországon a földbirtokos uralom gondoskodott arról, hogy a megművelt földterületnek mindössze 4.7 százaléka cseréljen gazdát és hogy ezzel a cserével is elsősorban a kulákság erősödjék.
A magyar földbirtokreform tehát Európa legreakciósabb földbirtokreformja volt, mellyel egyrészt lényegében érintetlenül őrizték meg a nagybirtok rendszerét és a »történelmi osztálynak« ezen alapuló gazdasági és politikai hatalmát, másrészt kemény leckében részesítették a nincstelen parasztságot azért, mert igényt merészelt támasztani urasági földekre. Annak a névtelen megfigyelőnek volt igaza, aki már 1921-ben megállapította, hogy a földbirtokreformtörvény »csak ennek a nagy gondolatnak parodizálására alkalmas.«
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!
Mikor az 1920 március 1-i parlamenti választási komédia végén a függöny legördül és a következő felvonás elején a szereplők ismét előtérbe lépnek, a nézőnek nem mindennapi meglepetésben van része. Egyesek, kik ott gyilkoltak, itt hosszan a rendről beszélnek, az ottani pénzrablók itt az új keresztény erkölcsről prédikálnak. Nem kell azonban túl élesen látónak lennünk ahhoz, hogy hamarosan felismerjük: csak a szavak és a jelmezek változtak meg, csak fehér kesztyűt húztak a véres kezekre, maga a lényeg ugyanaz maradt. A magyar uralkodó osztály régi hatalmának restaurációja.
De ekkor az ország dolgozó népe már tudott valamit, amit többé sohasem felejtett el. Látta a magyar Tanácsköztársaságot és megtanulta, milyen is saját urának lenni ebben az országban. Tehát az elnyomás régi eszközei többé már nem voltak elegendőek, újakat is kellett alkalmazni, olyanokat, melyeknek birtokában senki sem akadályozhatja meg a szabad kizsákmányolást, senki se háboríthatja bitorló uralmukat. Az elnyomás régi és új eszközeinek alkalmazásával fejleszti ki a magyar uralkodó osztály az első európai fasizmust, elsőnek mutatva meg, előfutárként, milyen is lesz majd az a fasizmus, amelyik két évtized múlva dühöngve pusztít végig Európán és háborúba kergeti a népek millióit.
Alig van Hitler és Mussolini diktatúrájának olyan jellemző vonása, amelyet a magyar fasizmusban első pillantásra fel ne ismerhetnénk. Azonos a bolsevizmustól való félelem, azonos a munkásosztály kíméletlen elnyomása, azonos a féktelen faji uszítás. Mindkettő a nagytőkének és nagybirtoknak ugyanazt a korlátlan uralmát, ugyanazokat a haladás- és kultúraellenes vonásokat, a dolgozó embernek ugyanazt a lebecsülését, ugyanazt a szociális demagógiát mutatja.
1919-ben és 1920-ban tehát Magyarországon nemcsak a fasizmus csírái mutatkoztak meg, hanem maga a fasizmus. A húszas és negyvenes évek magyar fasizmusában nemcsak az alapgondolat, hanem sokszor még maguk a személyek is azonosak. 1919-ben Orgoványnál és 1942-ben az újvidéki vérengzésnél ugyanaz a Horthy áll a kormány keréknél; a 30-as évek közepén ugyanaz a Gömbös Gyula alakítja a magyar fasizmust a már szépen kifejlődött náci-mozgalomhoz, aki 1920-ban a szélsőjobboldali MOVE vezére volt. Az az Endre László, aki 1920-ban mint főszolgabíró dühöng a gödöllői járásban, 1944-ben mint belügyi államtitkár ártatlan emberek százezreit dobja oda a német fasiszta gonosztevőknek. Ugyanazok az emberek, ugyanazok a gonosztettek; — 1920-tól 1944-ig egyenes vonalban vezet a nyilas hordák rémuralmáig történelmünk útja.
Az 1920 március 1. utáni események és az ezt megelőző idők története között azonban mégis van valami különbség. Igaz, hogy nem döntő, de mégis csak különbség. Ez pedig a forma kérdése. Mint mondottuk, mások a jelmezek és a szavak. A lényeg azonban azonos maradt. Csak amit 1919-ben a tiszti különítmények hajtottak végre, azt 1923-ban a felemelt létszámú csendőrség és rendőrség intézi el. 1920 után a magyar uralkodó osztálynak nyugalomra és rendre volt szüksége — »halálos« nyugalomra és ellenforradalmi rendre. Ki kellett tehát a saját államgépezetét teljesen építeni, hogy ez — a különítményeket fölöslegessé téve — ellássa azokat a feladatokat, melyeket a fehér terror különítményesei — ha ideiglenesen is —, de olyan »kitűnően« végeztek el számára. Ez az átalakulás természetesen nem máról-holnapra történt: ez a bethleni konszolidáció első éveinek igazi tartalma. Azt a fasiszta rendszert, amelyet a fehér terror jelentett, átültetni az államapparátusba, ennek vezető elvévé tenni, úgy azonban, hogy az a külföldi közvélemény számára elfogadható legyen. A forma változhatott, ám a tartalomnak ugyanannak kellett maradni.
Ezt a formai átalakítást természetesen gazdasági okok tették szükségessé. Uralkodó osztályunk jól tudta, hogy bármilyen nagy is legyen a kizsákmányolás, nem képes egyszerre a nagytőke és nagybirtok reorganizációját és az elnyomás céljaira felduzzasztott államapparátus költségeit anyagilag fedezni. A külföld felé fordult tehát. Itt azonban egy ideig hűvös fogadtatásban volt része. Nem azért, mintha az antantnak bármilyen kifogása lett volna Horthy kormányzásának fasiszta módszerei, bolsevistaellenes irányzata ellen. Éppen ellenkezőleg: a bolsevizmus elleni hadjáratra bármikor felhasználható hadsereg igen kívánatos volt az antant szemében. De Európa dolgozó népe, a nyugateurópai munkásság már ekkor felfigyelt a magyar állapotokra. A magyar munkásság sorsa részvétet és tiltakozást váltott ki és ez lehetetlenné tette még az imperialista kormányok számára is az ellenforradalmi Magyarország nyílt, anyagi támogatását. Az idegen tőke persze ettől függetlenül behatolt az országba; de más a magánüzlet és más az állami kölcsön. A kölcsön kérőjének és a kölcsönzőnek egyformán érdekük volt tehát az, hogy a nyílt fehér terrort — más formában állandósítsák, hogy Magyarország mint »rendezett politikai viszonyok« között élő állam jelenjen meg a nemzetközi pénzpiacon. Azt, hogy a »rendezett politikai viszonyok« tulajdonképpen mit takarnak, épp oly jól tudták, mint azok az amerikai tőkések, akik Hitler Németországát támogatták. Mikor Horthy, Bethlen és társai ezt az átalakítást itthon végrehajtják, akkor a magyar tőke képviselőinek karjain megjelenhetnek Londonban és Párizsban a nemzetközi tőke színe előtt és hazahozhatják az első nagy külföldi állami kölcsönt. Ebből azután itthon — évszázados gyakorlatuknak megfelelően — először sajátmagukat konszolidálják s a maradékot tovább adva, bő alkalmat adnak további korrupciókra.
Ez a folyamat alkotja az 1920 és 1924 közti idő történetének egyik oldalát. Ez volt uralkodó osztályunk politikája. Vele szemben azonban ott állt az egész elnyomott magyar nép; a magyar munkásság a fasiszta rendszabályok béklyóiban, dolgozó parasztságunk a nagybirtok halálos szorításában, értelmiségünk a legkisebb szellemi szabadság nélkül. A magyar nép igazi történetét az ő történetük alkotja. Ez a kép végtelenül szomorú lenne, ha — biztató reményül — nem mutatkozna benne meg egyre erősebben a munkásosztály fokozódó ellenállása, nem mutatna példát erre az ellenállásra a magyar kommunisták bátorsága, néphez való hűsége és végtelen önfeláldozása.
Amikor fel akarjuk sorolni azokat az intézkedéseket, amelyekkel a magyar uralkodó osztály kormánya gúzsba kötötte dolgozó népünket, csak elő kell vennünk azt a feljegyzést, melyet gróf Ráday, Bethlen belügyminisztere készített egy alkalommal a miniszterelnök számára a közszabadságot korlátozó intézkedésekről.
Első pontként szerepel ebben az internálás a »veszélyes, aggályos és gyanús elemekkel szemben«, akik »a társadalmi rend és béke szempontjából veszélyesek« azaz »az Európa-szerte fenyegető bolsevista veszedelemnek táplálói és terjesztői.« — Nehogy véletlenül egy percre is a garázdálkodó különítményekre gondoljunk! A továbbiakban felsorolja, hogy polgári egyéneket katonai büntetőbíráskodás alá helyeznek, polgári egyének ügyében katonai nyomozókat alkalmaznak. Életben van — rendkívül széles területen — a statárium és a gyorsított bíráskodásról szóló rendelet; a gyülekezési jog korlátozása, az egyesülési jog korlátozása, a sajtószabadság korlátozása — ezek azok a tények, amelyeket a belügyminiszter is elismer.
Gróf Ráday Gedeonnak azonban nem volt egészen hibátlan az emlékező tehetsége. Mert beszélhetett volna még a levél, távirat, telefoncenzúráról is, az Oroszországból hazatérő foglyokat megfigyelő táborokról, beszélhetett volna arról, hogy a szénbányákban a bányamunkásokat megfosztották szabad költözési joguktól, kimondva, hogy az »alkalmazásban álló munkások kötelesek további intézkedésig szolgálatot teljesíteni.« Elmondhatta volna, hogy azokat a bányászokat, akik az újkori bérrabszolgaság e példátlan formájának nem hajlandók magukat alávetni, egyszerűen behívják katonának és a szánbányákba vezénylik.
A kormány általában drákói intézkedéseket léptetett életbe a szénbányászok ellen. Egyszerűen katonai felügyelet alá helyezte őket. A katonai felügyelő pedig élet és halál ura volt a bányában. Drasztikus eszközökkel fosztották meg a munkásságot egyesülési jogától és ellenállásának egyik legfontosabb formájától, a sztrájk alkalmazásától. Arra vonatkozólag, hogy mi volt a katonai felügyelő álláspontja a sztrájkokkal kapcsolatban, kimerítő felvilágosítást kaphatunk egy hirdetményből. Ez felhívja a munkásságot, hogy záros határidőn belül »minden kikötés kizárása mellett« vegye fel a munkát. Ha ez nem következik be, akkor az összes sztrájkoló munkások »katonai szolgálatra behivatnak és karhatalommal bevonultatnak«, a nem hadköteles munkásokat pedig letartóztatják és internálják. A családtagok semmiféle támogatásban nem részesíthetők, sőt ki kell őket a telepről lakoltatni. A sztrájkolok részére minden természetbeni kiszolgáltatást meg kell szüntetni; a munkásság »a katonai szabályok értelmében memorandumot nem intézhet senkihez, mert az ez ellen vétők a katonai szabályok szerint lesznek büntetve«. Számos adat bizonyítja, hogy ezeket a rendszabályokat kíméletlenül végre is hajtották.
A bányamunkások sorsa természetesen nem volt egyedülálló. Kisebb-nagyobb eltérésekkel ugyanez volt a helyzet a többi szakmában is. Vasutasokat, vasgyári munkásokat, az elektromos művek dolgozóit éppúgy csendőrök vagy rendőrök fogdosták össze és kényszerítették munkára, mint a bányászokat.
Ugyanez volt a helyzet a mezőgazdasági munkások jogaival kapcsolatban is. Ezen a területen a magyar törvényhozás rendkívül szégyenteljes múltra tekinthet vissza. Az ú. n. cselédtörvényekre gondolunk, amelyek szinte középkori módon szolgáltatták ki az állandó cselédeket éppúgy, mint az alkalmi munkásokat a földbirtokosok és ispánok kényének-kedvének. Egyesülési jogról itt sem lehetett szó, a helybeli hatóságok pedig készségesen zárták be a munkát beszüntető cselédeket, hogy azután ismét — a földesúr kívánságára — visszabocsássák munkájukhoz őket, ha hajlandók dolgozni. A kapitalista Magyarország urai tehát még a polgári demokráciák látszategyenlőségét is megcsúfolják a nagybirtokosok érdekeinek védelmében: ilyen erősek voltak még a feudalizmus maradványai ebben az időszakban is.
Illusztrációul legyen elég a sokszáz adatból csupán néhány eset.
A csornai főszolgabíró távirata így számol be például egy mezőgazdasági sztrájkról: »Jelentem, hogy a csatári majorban, Csorna mellett, Glaser és fiai nagybérlőnél július 26-án 32 férfi aratómunkás, szerződésük téves értelmezése folytán emelt követelésük megtagadása következtében az aratási munkát megtagadták. Rögtön kiszállottam a gazdasági felügyelővel, a csendőrparancsnokkal, 3 egyént 15—15 napra rögtön elzárattam, a többi munkások azonnal önként a munkát megkezdték …« A csendőrök és az egész közigazgatás persze nemcsak a nagybérlőnek, hanem a szatmári püspökségnek is készséggel áll rendelkezésére. 1924 augusztusában a tiszafüredi főszolgabíró a püspökség egyik tanyájáról 45 cséplőmunkást kísértet be az egri ügyészség fogházába. »Pár nap múlva — írja jelentésében — az elzárás-büntetés végrehajtását felfüggesztettem s a munkásokat szabadlábra helyeztem, mert az ügyészségi fogházban (!) írásbeli nyilatkozatot adtak, hogy a munkát hajlandók teljesíteni.« Ha ehhez még azt is hozzágondoljuk, hogy az »intéző erélyes fellépése« vagy a »csendőrség hatékony közreműködése« alatt mit kell érteni, akkor bontakozik ki előttünk teljes egészében a mezőgazdasági cselédek rabszolgasorsa Horthy Magyarországában.
Amint a 20-as évek munkásüldözése közvetlen előzménye a 30-as vagy 40-es évek fasiszta munkásüldözésének, úgy előzményei a 20-as évek zalaegerszegi, hajmáskéri, piliscsabai internáló táborai Dachau vagy Bergenbelsen borzalmainak.
Ahhoz, hogy valaki ezekbe a táborokba kerüljön, nem kellett semmi komolyabb bűnt elkövetnie. Elég volt, ha résztvett valamilyen sztrájkban, ha egyetlen gesztusával, egyetlen vörös szekfűvel a gomblyukában elárulta, hogy a magyar Tanácsköztársaságot többrebecsüli Horthy népelnyomó uralmánál. Elég volt, hogyha valaki, miután évekig szenvedte az imperialista háború borzalmait, Oroszországból hazatért, mint hadifogoly; mindnyájukra egyformán az internálótábor borzalmai vártak. De sokszor még ennyi sem kellett; elég volt egy-egy névtelen feljelentés, elég volt az is, hogy valaki kitöltse büntetését — melyet a Tanácsköztársaság mozgalmaiban való részvétel miatt róttak ki reá — mint »megbízhatatlan, gyanús« egyén azonnal az internálótáborba került.
Számtalan leírás tanúskodik arról, hogy milyen is volt az internálótáborok élete. Ezek a leírások beszámolnak arról, hogy a táborokban serdülő lányok és elemi iskolás gyerekek is vannak. Hogy a halál gyakori látogató, mert a betegeket nem kezelik. A halottak egyrészéről kiderült, hogy agyonlőtték őket. Súlyos szívbajos embereket a kórházból visznek el kikötni; az embereket ütik-verik, az egyik internáltat nyilvánosan, 9 éves kisfia előtt kötötték ki. Terhes asszonyokat nem engednek kórházba, sőt terhességük idején fogdába zárják őket. Maguk a hivatalos jelentések is megállapítják, hogy az internáltak félig meztelenül járnak, sokan közülük tuberkulózisban halnak meg. Elzárást és kikötést is alkalmaznak. Az internáltak »rongyokban, foszlányos cipőkben tolják a nehéz szénnel megrakott csilléket, a bokán felül érő hóban.« Egészségi akadályok sem a munka elvégzésénél nem jönnek számításba, sem a büntetésnél. Beteg embereket télen is kikötnek, másokat fagyott lábronccsal visznek nehéz téli munkára.
A nyomorúság és emberi megaláztatás minden gyötrelmét végig kellett szenvedni azoknak, akiket ide deportáltak.
Nem az internálás volt azonban a kormány kezében az egyetlen eszköz a sztrájkmozgalmak letörésére. Gondoskodni akart arról is, hogy szervezett sztrájktörő csapatokkal törje meg a munkásság ellenállását. Ezek a csapatok rendkívül erős fegyvert jelentettek az uralkodó osztály kezében, mert lehetővé tették a sztrájkok letörését azzal, hogy ilyen szervezetek birtokában növelhették a sztrájk időtartamát, a nélkülöző munkások nyomorát egyre jobban kihasználhatták, egyre megalázóbb feltételeket szabhattak.
Ilyen intézmény volt pl. a Nemzeti Munkavédelem. Ez sztrájk esetén fontos üzemek zavartalan működését látta el. Tagjait eskü kötelezte a parancsok készséges végrehajtására; előzőleg őket már bizonyos alapkiképzésben részesítették, hogy feladataikat minél jobban tudják ellátni. Működésük közben az NMV tagjait hatósági közegeknek kellett tekinteni. A szervezet közvetlenül a belügyminiszter fennhatósága alatt állt és rendszeresen alkalmazott, szervezési feladatokkal megbízott tisztviselőkara csaknem 400 főt számlált.
Az ilyen és hasonló szervezetek mellett a honvédelmi minisztérium foglalkozott még a sztrájkok letörésének kérdésével. Egymás után láttak napvilágot a szénbányászok, vasutasok, pékek, nyomdászok sztrájkjainak esetén szükséges intézkedésekről szóló utasítások, amelyek a legapróbb részletekig kidolgozták a letartóztatások, megfélemlítések egész rendszerét, meghatározták pl. hogy egy gyár területén hány géppuskát kell elhelyezni, vagy milyen területeket kell a sztrájkolókkal szemben biztosítani.
A sztrájktörés kérdését ugyanígy oldották meg a mezőgazdaságban is. Katonai munkásszázadokat állítottak fel, amelyeket azonnal útba indítottak arra a nagybirtokra, ahol az aratómunkások sztrájkba léptek. Az állami apparátus igazán tudta, mivel tartozik gazdájának és nemcsak a sztrájkolókat zárta le, hanem — sokszor ezek fiaiból — ingyen munkaerőt is bocsátott rendelkezésére.
A jogfosztó, a szabadságot lábbal tipró rendelkezések közül különösen felháborítóak voltak azok, amelyek mindenképpen megakadályozták a munkásság nemzetközi nagy ünnepének, május elsejének megtartását. A rendeletek egész sora világít rá arra az ideges félelemre, mellyel a kormány körei május elsejét várták.
május 1. A belügyminiszter betiltja »folyó évi május 1-én az eddig szokásban volt gyűléseket, felvonulásokat, és május elsejének megünneplését célzó mindennemű összejöveteleket.«
május 1. A katonai parancsnokság intézkedései: Állandó készültség, harcszerű felszerelés, állandó razziák, szakszervezetek, munkásotthonok, bizalmiférfiak megfigyelése, »legkisebb gyanús viselkedés esetében azonnal letartóztatás, ellenszegülés esetében felszólítás nélkül fegyver használható«.
május 1. A csendőrzászlóalj részletes utasításából: járőrök, razziák. Zavargás esetén a budai részleg feladata: »A Lánchíd budai oldalát megszállni, a hidat birtokban tartani, Pestről Buda felé nyomuló tömegeket visszaverni … géppuska a híd közepére állítandó. Kézigránátok viendők …«
május 1. A belügyminiszter körrendelete: «Bármilyen gyűlés, összejövetel, ünnepség, amely az Internacionálé megünneplését célozza, nem engedélyezhető … Állambiztonsági okokból gyanús egyének ellen ismételten razziák tartandók.«
Mindezek az intézkedések világosan mutatják a magyar uralkodó osztályok mindenre elszánt akaratát a szervezett marxista munkásság leigázására. A munkásosztály elleni tudatos gyűlöletről tanúskodik — többek között — Eckhardt Tibornak, — az ellenforradalmi idők egyik szélsőjobboldali lovagjának — egyik memoranduma, melyben Eckhardt, példátlan cinizmussal ad hangot a magyar uralkodóosztály legbensőbb gondolatainak ezzel a kérdéssel kapcsolatban. »Ha létfeltételeinek javítása útján a társadalmi forradalmat előkészítő munkásságot állati életéből kiemeljük, csak növeljük a destrukció esélyeit, mert használhatóbb és értelmesebb katonát állítunk a forradalom szolgálatába … Minden szociális intézkedés, amely a nemzetközi munkásságra is kiterjed, a forradalom esélyeit emeli s a liberalizmus ezen a téren teljesen egyértelmű a nemzetgyilkossággal.«
Ehhez a vallomáshoz nem szükséges magyarázat.
Így igyekezett a magyar uralkodó osztály fegyverrel és internálótáborral, sztrájktörő csapatokkal és szolgabírói terrorral, megtörni a munkásosztály öntudatát, saját jóléte, uralmának biztosítása céljából. Ebben a munkában — magán a munkásosztályon belül — elsősorban a jobboldali szociáldemokraták nyújtottak számára igen jelentős segítséget.
A jobboldali szociáldemokraták már a kormányzóválasztás másnapján jelentkeztek Horthy Miklósnál és felajánlották szolgálataikat. Ugyanezt tették néhány nappal később a kormány különböző tagjainál is. Felajánlották, hogy nemzeti alapra fognak helyezkedni, részt vesznek az ország konszolidációjában, biztosítják a munkafegyelmet és a választásokon a kormány képviselőit támogatják. Élesen állást foglaltak a kommunizmus ellen és megígérték, hogy a »bolsevista törekvéseket« minden erejükkel segítenek elfojtani. Kilátásba helyezték, hogy »nemzetközi kapcsolataikat« gyümölcsöztetni fogják a Horthy-rendszer érdekében. A kormány köreiben azonban még ekkor nem volt egységes az álláspont arra vonatkozólag, hogy a szociáldemokraták felajánlkozását igénybe vegyék-e: néhányan jobbnak látták ekkor még a munkásmozgalom megbontása céljából a keresztényszocialistákkal kísérletezni.
Bethlen István vette fel a szociáldemokraták vezetőivel ismét a tárgyalásokat. Mielőtt azonban végleg megegyeztek volna, a szociáldemokratáknak többször be kellett bizonyítani »hűségüket, ragaszkodásukat« Horthy rendszeréhez. Ezt meg is tették a királypuccs alkalmával, mikor ahelyett, hogy az uralkodó osztály két része között támadt ellentétet kihasználták volna a munkásmozgalom erősítésére, féken tartották a munkásságot és ezzel megerősítették a kormány helyzetét.
december 8-án a kormány és a szociáldemokrata vezérek között megindultak a tárgyalások, melyeknek eredménye a hírhedt Bethlen—Peyer-paktum lett. Ebben a paktumban a szociáldemokraták sok minden egyéb között lemondtak a közalkalmazottak és a földmunkások megszervezésének lehetőségéről, fogadalmat tettek, hogy beilleszkednek az ellenforradalom rendjébe, tartózkodnak a politikai sztrájkoktól és az ellenforradalmi rendszer érdekeit a munkásság érdekeivel azonosaknak tekintik. Külpolitikai téren pedig azt ígérték, hogy minden eszközzel dolgozni fognak az ellenforradalmi Magyarország jó hírnevének megalapozásán.
Mi volt a paktum lényege? Lényege az volt, hogy a szociáldemokrácia a már évek óta folytatott árulást írásba foglalva, nyíltan kötelezettséget vállalt, hogy készségesen beleilleszkedik az ellenforradalmi rendszerbe és ezzel a kapitalista kizsákmányolás megszüntetéséért folytatott harcot ténylegesen megtagadja. A tőke és munka közötti mindennapi harcban elárulta a munkásosztály érdekeit és a tőkések oldalára állott. Közreműködött a forradalmi munkásmozgalom, a Kommunista Párt üldözésében és elnyomásában.
Számtalan adat bizonyítja, hogy a jobboldali szociáldemokrácia a paktumot szigorúan betartotta a következő években és ezzel sok kárt okozott a magyar munkásmozgalomnak, mert megerősítette és uralmon tartotta az ellenforradalom rendszerét, opportunizmusával gyengítette a munkásosztály harcát ez ellen a rendszer ellen.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!
A küldetés kezdete
1936 november 16—1937 március 30
(idézet: Moszkvai jelentés – Davies)
NAPLÓ
Moszkva, 1937 március 14.
Marjorie lunchon van Molotovné asszonynál. Igen érdekes társaság volt jelen, — népbiztosok feleségei — akik mint technikusok, orvosnők, gyárvezetők és hasonlók tevékenykednek.
Madame Molotov, a tanács elnökének neje, a kabinet egyik tagja; azelőtt halászati népbiztos volt, most a kozmetikai ipar biztosa. Nem mindennapi asszony. Az a mód és hozzáértés, amellyel ezeket az elegáns illatszerüzleteket és szépségszalonokat előteremtette, nagy szervezői képességről tanúskodik. Ő s a többi, mind komoly állású asszony, — mérnökök, orvosnők stb. — nagyon érdeklődtek Marjorie iránt, főleg azért, mert oly komolyan foglalkozik tárgyi kérdésekkel s maga is „dolgozó” nő. Az ilyenfajta női összejövetel, mint megtudtam, egészein új dolog a Szovjetúnióban. Ezért megkértem Marjorie-t, hogy diktálja le nekem friss emlékezetből tapasztalatait:
Aznap, amikor meglátogattuk az illatszer- és krémgyárat (egyikét a négynek, melyeket Molotovné vezet), Madame Molotov meghívott minket lunchre. Meghívását örömmel fogadtuk. A megbeszélt napon elutaztunk s egy órai út után a Rublova-erdőségek felé, nagy villák mellett, megpillantottuk a zöld sövényt, az őrtálló katonákat. A kaput kinyitották s mikor bent voltunk a házban, még több őrt láttunk.
A ház nagy, modern, de semmiképpen sem palota, sem kívülről, sem belülről, hanem teljesen egyszerű. Jóízléssel, de korántsem tökéletes kényelemmel van berendezve, ámbár mindenképpen arányos. Bejárati hall, széles lépcsők, öltöző szobák, stb. Tágas lakószobák. Sem fényképek, sem apró terítők. Nagy ebédlő, kitámasztható ablakszárnyakkal. Az asztalt alpesi ibolya díszíti, személyenként legalább három szál.
Mme Molotov jobbján ültem, utánam következett Mrs. Kennan, a követségi titkár felesége, Miss Wells, Mme Kubar, Mme Kresztinszki, Mme Sztomonjakov. Az asztalon bőségesen előételek. A lunch igen kitűnő volt, sok tojás, háromféle hús, hatféle hal, köztük egy különlegesség, egy nyolc hüvelyk hosszúságú kis volgai hal. A követségi orvos figyelmeztetése ellenére is ennem kellett s ezt kiadósan meg is tettem. Az egész légkör igen szívélyes volt, s érezni lehetett az őszinte vágyat, hogy kedveskedjenek nekünk. Ez sikerült is, —, de bárcsak beszélhetnék a nyelvükön! Tolmács útján csak nehezen lehet társalogni, az ember a legkevesebbet mondhatja.
Hazatérve, érdekes élményben volt részeim a lunchöt illetően. A könyvtárban ott volt Joe egy újságíróval, aki igen meglepődött, mikor megtudta, hol voltam s egy sereg kérdést intézett hozzám. Még az este a belga követség diner-jén a brit nagykövet, Lord Chilston mellett ültem, aki majdnem izgalomba jött, amikor a lunch-ről tudomást szerzett. Háromszor is megkérdezte: „Hol volt ön?” S mikor hallotta, hogy Mme Molotovnál, a dácsájában, felkiáltott: „Önök, amerikaiak, érdekes emberek! Hét éve vagyok itt, de még mindig nem sikerült a lábujjam hegyét sem betenni a házukba — s Önök megérkeznek s néhány heti ittartózkodás után lunhcre hívják meg. Ezt nem értem”
NAPLÓ
Moszkva, 1937 március 14.
Marjorie igen érdekes dolgokat mesélt Mme Kresztinszkivel legutóbb folytatott beszélgetéséről. Ez utóbbi orvosnő és a másodállamtitkár felesége. A moszkvai asszonyok és gyermekek elhelyezésével foglalkozik. Jó viszonyok között élő középkorú asszony. Feje és arca igen szép. Őszinteségéhez és finomságához kétség sem férhet. Marjorie kérdésére ezt mondta: „Kormányunknak semmi kifogása a vallás, mint olyan ellen. Embereinknek egyszerűen meg kellett találniok a rendszabályokat, hogy megóvják népünket a vallással űzött visszaélésektől.” A továbbiakban vázolta, hogy a cári rendszer alatt a görög-orthodox egyház mennyire beleolvadt a kormányzatba, a cárral, mint az egyház fejével s hogyan lett a legfőbb úr az államban. Az összes lelkészeket az állam fizette. A lelkiismeretlen kormányzat terheit áthárították a népre. Mint előadta, a vallással félelmes visszaélést űztek. Végül az ortodoxia annyira lehanyatlott, hogy a Sándor cár alatt teremtett törvényhozó „Duma” csaknem egyharmadrésze papokból és szerzetesekből állott. Ezek lejáratták a vallást, mindenféle kicsapongást űztek s elnyomták a szegényeket. „A vallást, mondotta, ópiumnak használták, hogy az önálló gondolkodásra képtelen embereket annyira eltompítsák, hogy ezek készek legyenek elviselni a leírhatatlan állapotokat.” Ezért a vallást el kellett választani az államtól s ezt végre is hajtották. Az új szovjet alkotmány elismeri a vallásszabadságot, azzal a föltétellel, hogy a vallás nem lehet részese az állami kormányzatnak s hogy a valláselleni propaganda ugyanolyan szabad, mint a vallás melletti. Ebben rejlik, mondotta, az igazi szabadság s ő tudja, hogy a kormányzat vezetői nem a vallás, mint olyan ellen foglalnak állást, ellenben eltökélt szándékuk, hogy az egykori állapotokat többé nem engedik visszatérni. — Figyelemreméltó, hogy Sztálin felesége szentelt földben van eltemetve, ami, mint mondják, utolsó kívánsága volt a halálos ágyon.
IFJ. HENRY MORGENTHAU-NAK
Moszkva, 1937 március 15.
Kedves Henry,
Ideérkezésem óta mindent elkövettem, hogy valamit megtudjak az itteni aranytermelésről. Csaknem lehetetlen valami határozottat megtudni. Többé-kevésbé katonai titokként kezelik s természetesen propagandaeszköznek használják fel, hogy ezzel is kihangsúlyozzák a szovjet hatalmát Németországgal és Japánnal szemben.
A legjobb értesülések szerint, amiket megszerezhettem, az arany termelés körülbelül a következőképpen áll:
A Délafrikai Únió aranytermésének értéke 325—350,000.000 dollárra rúg; a Szovjetúnióé mintegy 175 millióra, az USA-é és Kanadáé kereken 100—100,000.000-ra. Ezek az adatok a rigai követség vizsgálataiból származnak. Általában itt annyit mondanak, hogy a Szovjetúnió termelése 1936-ban messze fölülmúlta a fenti eredményt s 200—250,000.000 dollár körül mozoghat. Az állami bank aranytartaléka 350,000.000 dollárra rúghat.
Nemrégiben kivételesen engedélyt kaptam, hogy az állami bank kincsestárát és ékszergyűjteményét megtekintsem. Leginkább az aranyrudak nagysága lepett meg. Láttam két rúd színaranyat, mindkettő 40—50 font súlyú. A külszínről ítélve tiszta arany volt. Kétségtelen, hogy az ország hegyvidékei nagy gazdagságot rejtenek. Mme Litvinov, aki azon a vidéken egy főiskolán tanít, mondotta feleségemnek és nekem, hogy a gyermekek a szünidei utazásokat, sőt a lakosok is a kirándulásokat legtöbbnyire arra szánják s meglepő eredménnyel, hogy arany-előfordulásokat keresnek a hegyvidéken. Litvinov mesélte tegnap, hogy legutóbb, a hegyekben való tartózkodása alatt sétaközben fölemelt egy követ, melynek igen magas volt az aranytartalma.
JELENTÉS AZ ÁLLAMTITKÁR ÚRNAK
AZ ISTENTELENEK MOZGALMÁRÓL
Moszkva, 1937 március 17.
Sir,
Van szerencsém a következőket jelenteni az istentelenek mozgalmáról a Szovjetúnióban.
Az új alkotmánynak a vallást érintő pontjaival kapcsolatban a szovjet hatóságok utóbbi időben nagy figyelmet szentelnek az istentelenek mozgalmának, melyről sok szó esik.
A diplomáciai kar egy jólértesült tagjától hallottam, hogy az alkotmánynak a vallásra vonatkozó pontjai megvitatásánál az azokban foglaltak heves támadásban részesültek, mivel veszélyeseknek tartották. Csak Sztálin beavatkozása mentette meg azokat. Sztálin azt az alaptételt állította fel, hogy ha valami veszélyt jelent a Kommunista Párt számára, úgy ez fölhívás a Párthoz, hogy ezt leküzdje.
Az elmúlt hetekben tehát nyilván nagy izgalom uralkodott pártkörökben az egyháznak az utóbbi évben tett állítólagos nagy térhódítása miatt. A központi szovjet vezetőségének közlése szerint a „küzdő istentelenek” társaságának taglétszáma az utóbbi négy év alatt négymillióról kétmillióra esett vissza.
Kivonat a Szovjetúnió vallásellenes mozgalma
tárgyában készített memorandumból
Az a tény. hogy az új alkotmány (a 135. cikkelyben) választójogot ad a lelkészeknek a szovjet választásoknál, az istentelenek propagandájának híveiben bizonyos aggodalmat kelt. „Milyen veszélyt rejt magában a lelkészek egyéni választójoga, ha ezek száma a Szovjetúnióban mintegy százezret tesz ki?” — kérdezte Jaroszlavszkij, a „harcos istentelenek” társaságának elnöke, egyik cikkében, mely az „Antireligisznyik” 1936. évi július—augusztusi számában jelent meg. Miután rámutat arra, hogy csekély lehetősége van annak, hogy a tömegek papokat válasszanak meg, a következő megjegyzést teszi:
„Ha egy pap fejébe venné, hogy egy helyi vagy felsőbb szovjet jelöltjeként fellépjen, úgy nekünk megvan a jogunk, hogy harcot indítsunk ilyen jelölt ellen, azzal, hogy mint a vallási babona és kártevés példaképére mutatunk rá.”
1933 november 16-án Roosevelt elnök s az országunkban tartózkodó Maxim Litvinov külügyi népbiztos levélváltása helyreállította a normális diplomáciai kapcsolatokat a Szovjetúnió s az USA kormánya között. A biztosítékok, melyeket a Szovjetúnió nyújtott az USA-nak, a levelezésből is kitűnnek.
Egyéb határozatokon kívül az amerikai állampolgárok a következő jogokat élvezik Oroszországban:
A lelkiismereti és az istentiszteleti szabadság akadálytalan gyakorlása s mentesség a vallási meggyőződés és istentisztelet miatti hátrányos intézkedések és üldözések alól.
Bármely keresztény istentisztelet és egyházi ünnepség zaklatás- és zavarásmentes megtartásának joga, beleértve a keresztelést, konfirmációt, áldozást, esküvőt és temetést.
A vallási oktatás korlátlan joga.
Az USA polgárai a szabad vallásgyakorlás jogait nem élvezik kisebb mértékben, mint azon nemzetek állampolgárai, melyek e tekintetben a legkedvezőbb elbánásban részesülnek, — ami az USA állampolgárainak megadja a biztonságot, hogy istentiszteletet tarthatnak a hagyományhoz híven templomokban, házakban, vagy egyéb épületekben, amelyeket törvényesen kibéreltek. Megilleti őket a jog, hogy halottaikat vallási szokásaikhoz híven temessék el a temetkező helyeken, melyeket a helyi hatóságok beleegyezésével állítatlak föl, mindaddig, amíg betartják a másokra is kötelező, az épületekre és az egészségügyre vonatkozó rendőri előírásokat.
A szocialista Szovjet-Köztársaságok
alkotmányának 124. cikkelye
A polgárok lelkiismereti szabadságának megóvása végett a Szovjetunióban az egyház el van választva az államtól s az iskolák az egyháztól. Az istentisztelet szabadsága s a vallásellenes propaganda szabadsága minden állampolgár számára el van ismerve
A 136. cikkely
A képviselők választása általános: a Szovjetúnió minden polgára és polgárnője, ki betöltötte tizennyolcadik évét, fajra vagy nemzetiségre, vallásra, képzettségre vagy lakhelyre, társadalmi eredetre, vagyoni állapotra, vagy korábbi tevékenységre való tekintet nélkül választó és választható — kivéve az elmebetegeket s azokat a személyeket, kiket törvényesen elítéltek s kiknek büntetése tartalmazza a választójog megvonását.*
―――
* A szovjetalkotmány revízióját a szovjetkormány a diplomáciai kapcsolatok fölvétele s a Szovjetuniónak az USA által való elismerése után hamarosan megkezdte. Moszkvában azt mondták, — s minden okom megvan rá, hogy ezt a forrást hitelesnek tartsam — hogy ama sugalmazások között, melyek a vallásszabadság elismerését s a választójog kiterjesztését szorgalmazták, a legnyomatékosabban Roosevelt elnök követelései érvényesültek a Litvinovval folytatott tárgyalások alkalmával az „elismerés” tárgyában.*
JELENTÉS AZ ÁLLAMTITKÁR ÚRNAK
AZ ÁLTALÁNOS VÁLASZTÓJOGRÓL
Moszkva, 1937 március 18.
Sir!
Van szerencsém az alábbiakban jelentést tenni a nemrég lezajlott plenáris gyűlésről, ahol megvitatták és leszegezték a Kommunista Párt meghatározott politikai irányvonalait; az itt győzedelmeskedő irányzat a párt megtisztítására és újjászervezésére törekszik.
Ezen a gyűlésen, úgylátszik, a legfontosabb vitaanyag az alkotmánynak az a cikkelye volt, mely az általános választójogra és a titkos szavazásra vonatkozik. Azóta élénk párttevékenység mutatkozik, amit a diplomáciai testület tagjai egymással folyvást megvitatnak. Az orosz újságok tele vannak erre vonatkozó propagandával. Világos, hogy nagy erőfeszítést fordítanak arra, hogy a pártszervezetet gyökerestől megújítsák. A legfőbb és az alsó vezetők sajtó útján szakadatlanul hangoztatják, hogy a Pártnak meg kell önmagát tisztítania a restségtől és a tétlenségtől meg kell szabadulnia s vezető szerepét ismét el kell foglalnia, hogy az alkotmány alapelveit, melyeknek a népakaratot kell kifejezniök, a közelgő választásokra való tekintettel megvalósítsa.
A spanyol követ közölte velem, hogy a párt plenáris ülésén kimerítő vita zajlott le, hogy az új alkotmánynak az általános és titkos választójogra vonatkozó cikkelyeit most kell-e életbe léptetni vagy sem; életbevágó fontosságú kérdés, hogy ez az eljárás, tekintve a szavazásra jogosultak elmaradottságát, nem rejt-e magában komoly veszélyeket. Azt mondják hogy maga Sztálin döntött, amidőn az általános és titkos választójog mellett beszélt, amelyet az új alkotmány előír.
A pártvezérek azt határozták, hogy kitartanak a titkos választás és az általános választójog mellett, azonban nagy politikai toborzóhadjáratot indítanak, hogy az eljövendő választásokon vezethessék a választótömeget.
JELENTÉS AZ ÁLLAMTITKÁR ÚRNAK
AZ OROSZ FORRADALOM ALAPELVEITŐL
VALÓ ELTÉRÉS, ILLETVE MÓDOSÍTÁS
BIZONYOS JELEIRŐL
Moszkva, 1937 március 17.
Sir!
Van szerencsém jelenteni, hogy nagykövetségi törzskarom tagjaival szóbelileg megtárgyaltuk az itteni helyzetet és megkíséreltük annak megvilágítását. Összeállítottuk azokat a tényeket és irányzatokat, amelyek látszat szerint módosítását jelzik azoknak az alapelveknek, melyekre a forradalmat alapozták.
Ezekből a tényekből kiviláglik, hogy a kormányhatalom szükségszerűen az önfenntartás ösztönétől vezérelve, kénytelen volt a rendszer egynémely alapelvét legalább is átmenetileg feladni. Az osztálynélküli társadalom, eszméje a gyakorlatban módosult. Maga a kormányzat is bizonyos fokig egy osztály megkülönböztető jellegzetességeivel bír, amilyenek például külön jogok, kivételezettségek, magasabb életstandard stb.
A kormányférfiak mellett a szellem munkásai, írók, művészek, karmesterek, stb. húznak magas járandóságokat és birtokosai olyan osztályelőjogoknak, amelyek pénz, luxuscikkek és egyéb javak birtokát jelentik.
A párthoz való tartozás is ilyen kifejezetten osztálykialakító tényező. Az iparban osztálykülönbségeket építettek ki, amelyek mind élesebbek, amennyiben több munkáért magasabb fizetés jár. Ez aztán megint növelte bizonyos munkáskörök magasabb életstandardját és ez az új osztályöntudat a lakás- és egyéb életviszonyok, valamint a női és gyermekruházkodás stílusának különbözőségében nyilvánul meg. Bizonyos fokig ezt be is ismerik azok, akik a rendszer élén állanak. Azonban a marxi elmélet alapján ezeket a gyakorlatban fennálló különbségeket azzal igyekeznek igazolni, hogy a valódi osztályellentét a munkások és a kapitalisták, vagyis a dolgozó és a másikat kizsákmányoló osztály között áll fenn; minthogy pedig a szovjetrendszer szocialista szervezet, amelynek haszonélvezője maga az állam, ennélfogva nincsen kapitalista kizsákmányoló osztálya, az említett különbségek tehát még nem „osztályok”. Ez a következtetés, véleményem szerint, téves. Végeredményben az osztály nem jelent egyebet, mint egymástól különvált s ennek folytán egymással ellentétes érdekű csoportokat. Világos, hogy ezek a különbségek az életszínvonal különbségét s egyes embercsoportok kivételes jogait jelzik. Ennélfogva nem kétséges, hogy ez az új társadalom „osztálytársadalom”, amely megérleli az önérdek vetését.
Az én szememben az a lényeges, hogy az új rendszer képviselői és vezetői felelősségük tudatában és a hatalom birtokában kénytelenek meghátrálni az emberi természet ősi sajátosságai előtt, vagyis kénytelenek bizonyos fokig számolni az önérdekkel és a nyereségvággyal. Csak így tarthatják fenn és szilárdíthatják meg a rendszert. Rá kellett eszmélni, hogy egy „önzetlen” termelési rendszer fejlődésképtelen lenne. Miután eredményt akarnak elérni, kénytelenek a profit és a személyes érdek hajtóerejéhez folyamodni. A vezetők arra hivatkoznak, hogy ez csak átmeneti fázisa a kommunizmus teljes megvalósítása felé vezető útnak. Lehetséges, hogy igazuk van, de a jelek azt mutatják, hogy még soká fog tartani, míg ez a kapitalista-szocialista állam, amelynek vezető rétegei bizonyos fokig a luxus és a hatalom előnyeit élvezik, kommunista állammá és altruista társadalommá alakul át. A hadseregben kétségtelenül továbbra is ápolják a tisztek és a legénység közötti bajtársiasság, közvetlen érintkezés s általában az egyszerűség eszméjét, azonban a címek és rangok a hozzájuk tartozó aranysávokkal, vállrojtokkal, érdemrendekkel és elegáns egyenruhákkal ismét jogaikhoz jutottak és kétségtelenül ezek a külsőségek azok, amelyek az egyik osztályt a másiktól megkülönböztetik.
A kommunista eszmétől való bizonyos fokú eltérés másik jele a kormány magatartása a család, a válás, a szülők és gyermekek közti viszony, a haza és a nemzeti öntudat kérdéseiben. A világproletariátus és világforradalom eszményei háttérbe szorultak a nemzeti Oroszország érdekei mellett. Nagy propagandahadjárat egyengeti útját a nemzeti gondolatnak.*
―――
* Meg kell állapítanom, hogy a szovjetrendszer képviselői nem ismerik el következtetéseim helytálló voltát, amint az ki is derült azokból az okmányokból, amelyeket jelentésemhez annakidején mellékeltem.*
JELENTÉS AZ ÁLLAMTITKÁR ÚRNAK
MAJSZKI NAGYKÖVET BESZÉDÉRŐL
Moszkva, 1937 március 18.
Sir!
Talán van jelentősége, talán nincs annak, hogy a spanyol nagykövet Londoniba való utazását követőleg Majszki londoni szovjet nagykövet meglehetősen kihívó beszédet tartott, amelyben a világ közvéleményének értésére adta, hogy Oroszország kellően felfegyverkezett ahhoz, hogy egy japán vagy német támadással, vagy egyszerűen mindkettővel is elkészüljön. (Lásd 1937 március 13-ról kelt napi jegyzetemet.) A rádió hírt ad arról is, hogy a spanyol kormány Londonban mind a francia, mind az angol illetékes köröknél tapogatózott, hogy esetleg koncessziót bocsátanak rendelkezésükre Spanyol-Marokkóban.
A moszkvai hivatalos sajtóban kiváló közíróktól, tudósoktól és egyetemi tanároktól aláírt hosszú, éleshangú tiltakozás jelent meg Olaszország ellen, amely keserű vádakat hangoztat. Sokan úgy látják, hogy ez a spanyol kérdés mai állása mellett a szovjet kormány aktív beavatkozásának előjele.
Egyidejűleg mind gyakrabban kapnak szárnyra azok a hírek, hogy a kormány fontolóra veszi, vajon ne küldjön-e orosz hajókon a haditengerészet védelme alatt élelmiszerszállítmányokat az éhséget szenvedő Spanyolországba.
A külügyi népbiztosság egy hivatalnoka nemrég a belga követség estélyén megemlítette nekem, hogy a helyzetet ő nagyon komolynak látja és valóban történnie kell valaminek.
Az a benyomásom, hogy az európai helyzet olyan érzékeny, mint a minden változásra nagy eltolódásokkal reagáló higanyoszlop. Egész Európában egymást érik a heves változások, aminek egyik főoka a nemzeti érdek és öntudat túlhajtásában keresendő. Sehol sincs szilárd alap, amelyre biztonságosan fel lehetne építeni a jövőt. Minden nép csak a saját játszmájával törődik és a nacionalista érdekek kitombolják magukat.
A spanyolországi eseményektől és ezek következményeitől eltekintve is, itt az az álláspont uralkodik, hogy Anglia egyelőre mindenképpen csendben marad, hogy időt nyerjen a fegyverkezéshez. Az angolok nem akarják mégegyszer megkockáztatni, hogy az abesszíniai kudarchoz hasonlóan megégessék az ujjukat. Általában úgy vélik, hogy Anglia felkészülése még 1½—2 évet vesz igénybe. Általános felfogás szerint a fenyegető veszély abban rejlik, hogy Németország akár kétségbeesésből, akár üldöztetési téveszméből, még az angol fegyverkezés befejezése előtt elveti a kockát.
Szemmellátható, hogy Európa kis államai nagy aggodalommal figyelik a helyzet alakulását. Ezeket a benyomásokat a kis államok itteni diplomáciai képviselőivel folytatott beszélgetésekből merítettem.
NAPI JEGYZET
Moszkva, 1937 március 13.
Az újságok beszámolnak arról, hogy a szovjet nagykövet hosszú beszédet tartott Londonban. Majszki azt mondotta, hogy az általános háborús veszély, különösen pedig Oroszország háborús fenyegetettsége, az utolsó 15 hónap folyamán lényegesen növekedett. A japán-német „közeledés” alapjában felér egy Oroszország elleni katonai szövetséggel és voltaképpen ez is a célja — ámde Oroszországnak megvan az az elégtétele, hogy fegyveres felkészültsége és ellenállóereje ugyancsak megnövekedett.
„Mindkét határunkat nagy erődítéseik, óriási, minden korszerű felszereléssel ellátott hadseregek és hatalmas légiflotta teszik áthatolhatatlanná. Gazdasági készenlétünk sem kérdéses.”
Majszki kijelentette, hogy a szovjet politika nem törekszik gazdasági önellátásra. Függetlenségért küzdöttek, nem pedig gazdasági kizárólagosságért és máris elérték a gazdasági önellátás olyan fokát, amelyen a Szovjetúnió háború esetén bármeddig kitarthat, anélkül, hogy külföldi segítségre szorulna.
„Ma teljes felelősséggel mondhatom, — folytatta Majszki — jól mérlegelve minden szavamat, hogy elég erősek vagyunk minden területünk ellen irányuló támadás visszaverésére, akár egyetlen idegen hatalom, akár a hatalmak szövetsége kísérelje meg a támadást — és nincs szükségünk külső segítségre.” Hangsúlyozta Majszki, hogy a Szovjetúnió legfőbb törekvése a háború kitörésének megakadályozása, de ezt egyedül nem tudják megvalósítani. Feltétlenül szükséges ehhez a Népszövetség megszilárdítása és a kollektív biztonság elvének megerősítése.
Majszki beszédének gondolatmenetét végül abban foglalta össze: Európa most fordulóponthoz érkezett és végleg választania kell, vagy megvalósítani a kollektív biztonságot, vagy pedig a háború úgynevezett „lokalizálására” kell törekednie, amennyiben állandóan visszavonul a támadó elől „abban a nevetséges reményben, hogy az éhes farkas a végén még sem nyeli el a kis Piroskát”.
NAPLÓ
Moszkva, 1937 március 18.
Durantyt, Spencer Williamst, az amerikai orosz kereskedelmi kamara főtitkárát és John Hazardt láttuk vendégül lunchön. Duranty a szovjet évi aranytermelését mintegy 450 millió dollárra becsüli.
William érdekes közlése szerint az amerikai cégek hajlamosak arra, hogy érdektelenséget tanúsítsanak az oroszországi üzletek iránt, minthogy oly nagy az amerikai belföldi kereslet. Egy amerikai cég a megkötött üzlet törlésére az Amtorg, a neyworki szovjetképviselet legnagyobb meglepetésére, tonnánként 3000 dollár kárpótlást kínált.
John Hazard talán a legérdekesebb fiatalember a moszkvai egyetemen Charles R. Crame ösztöndíjával tanuló amerikai diákok közül. Nagyon tehetséges, beszél oroszul, kitűnő tanuló. A mai lunchnél nagyon élvezetesen ecsetelte az egyetem jogi tanárainak tantárgyuk előadásával kapcsolatos nehézségeit. Emlékiratot kértem tőle, amelyet beküldök az államtitkárságnak. A tisztogatási perek alatt úgylátszik a jogi karon nagy zavar uralkodott. Az előadások és szemináriumok egyrészét elhalasztották. Hazard szerint a jogi kar vezetőjének nehézségei támadtak a hatóságokkal és az elmozdítás veszélye fenyegeti. Azt a hibát követte el, hogy azt hirdette, hogy az állami szervezet egyre jobban háttérbe fog szorulni és végre egészen el fog tűnni, mert nem lesz rá szükség. Még azt az időtartamot is megnevezte, amely alatt ez a fejlődés végbe megy, tehát az állam eltűnik. Ezt az álláspontját évek előtt megjelent munkáiban fejtegette. Az állam megszűnésének időpontját 1937-re tette s most olyan tanár kínos helyzetében leledzik, aki olyan elvet hirdetett, melyet a tények szemmelláthatóan megcáfolnak.
NAPI JEGYZET
Moszkva, 1937 március 18.
A rövidhullámú adó jelentése szerint a képviselőház függeléket fogadott el a Pittman-féle semlegességi törvény záradékához a bérlet- és kölcsönegyezménnyel kapcsolatban. A záradék a bérlet- és kölcsönegyezmény érvényét két évre korlátozza, az elnököt viszont felhatalmazza arra, hogy esetről-esetre döntse el, mely árukra és nyersanyagokra kell időleges zárlatot alkalmazni.
Litvinovnak nyilvánvalóan igaza van, mikor azt mondja: észre fogjuk még venni, hogy éppen azokat a nemzeteket éheztetjük ki, amelyek a demokrácia és személyes szabadság végső védelmének erődítményei, a totális állam és a polgárok minden életmegnyilvánulására kiterjedő megrendszabályozás eszméje ellen.
NAPLÓ
Moszkva, 1937 március 20.
Érdékesen elbeszélgettem Braun páterrel,* akit lunchre hívtam meg.
―――
* Páter Braun Bulit nagykövet missziójával egyidőben jött Moszkvába, azonnal a Szovjetuniónak az Egyesült Államok részéről történt elismerése után. Az elismerésről folytatott tárgyalások alatt az elnök különösen nagyraértékelte a Szovjetunióban élő amerikai állampolgárok szabad vallásgyakorlási jogát, amelyhez tartozik vallásuk lelkészeinek az a joga is, hogy az istentiszteleti és egyéb papi cselekményeket szabadon végezhetik. Ezeknek azonban csak úgy engedték meg papi működésük gyakorlatát, ha nem törekednek arra, hogy új híveket szerezzenek a Szovjetúnió polgárai közül. Legalábbis én így értettem ezeket a rendelkezéseket. Braun páter szinte egyetlen lelkésze volt a Szovjetúnióban a nyugati keresztény felekezeteknek, de egyforma szolgálatkészséggel és alázattal állt rendelkezésére az összes felekezetek híveinek. A törvény szigorú betűi szerint csak amerikai állampolgárok vallásos szükségleteit lett volna szabad kielégítenie.*
A páter az Úr bátor katonája, aki Bill Bullittal jött Moszkvába. Mint Isten igaz szolgája, minden kereszténynek hűségesen és alázatosan rendelkezésére áll. Nagyon tisztelem, sőt vonzódom hozzá. Egyszerű, szerény és nagyon jó ember. Itt nagyon nehéz feladatot kell betöltenie. A vallásellenes hadjárat minden pillanatban újra fellángol s mindig új emberek állnak az élén, ami nagyon megnehezíti Braun páter életét. A francia nagykövetségen lakik. A francia nagykövet és én időről-időre közösen fáradozunk tartózkodási engedélyének meghosszabbítása érdekében, hogy Moszkvában maradhasson. Sok örömünk telik benne és úgy gondolom neki is örömet okoz, hogy egyszer-másszor bekukkant hozzám és amikor kedve tartja, zongoránkat használja.
NAPLÓ
Moszkva, 1937 március 21.
Az Istentelenek mozgalma időről-időre akciót szervez az ikonok, papi ruhák és egyéb kegytárgyak megsemmisítésére, kivéve a nagy művészi értékűeket. Véleményem szerint ez nagyon sajnálatos, ezért azt az ajánlatot tettem, hogy a felhalmozott, pusztulásra ítélt kegytárgyak egyrészét megvásárlom; valószínűleg engedélyt kapok erre. Ha megengedik, úgy legalább a régi Oroszország vallási életének ezek a szép kellékei részben megmaradnak.
LEVÉL LEÁNYOMNAK,
MRS. TYLLARD TYDDINGSNEK
Kedves Eleanor!
Sok idő telt el elutazásunk előkészületeivel. Marjoriet a népbiztosok feleségei nagyon megkedvelték. Ezek mind dolgoznak. Mindegyiknek megvan a hivatala. Az egyik orvosnő, a másik parfőmgyár vezetője, a harmadik mérnöknő és így tovább. Felelősségteljes állásokat töltenek be s Marjorieben felismerik a velük rokon egyéniséget, a közös érdeklődést és tehetséget.
Mindig nagy élmény az Opera és a drámai színházak látogatása. Tegnap este Tolsztoj drámáját „Feodor cár”-t láttuk, a moszkvai művészszínház előadásában. Az ötven év előtt épült színház központja az orosz színművészetnek. Az előadás természetesen orosz volt, de jól ismertük a darab tartalmát és nagy örömünk telt benne. A színészek teljesítménye és az összjáték csodálatos. Az együttes minden tagja, a legjelentéktelenebb statisztáig, igazi művész. A legtisztább drámai eszközökkel értek el hatást. Egyetlen hamis hang sem zavarta meg az együttes játékát. Minden szereplő a legaprólékosabb finomságokig dolgozta ki alakítását és mindenekfelett arra törekedett, hogy az összhatást erősítse. Ez annál nagyobb művészi feladat volt, minthogy olykor negyven-ötven ember mozgott a színpadon. A főszereplők kivételesen nagy színészek. A díszletek ragyogóak, ami nem csoda, hiszen a régi kastélyoknak állami birtokba került kincsei és ruhatárai korlátlanul álltak rendelkezésre. De a díszletek összhatása, a világítás, és általában a rendezés ugyanazt a legapróbb részletekig terjedő gondosságot és művészi intuíciót mutatja, mint a színészek játéka. Ilyen tökéletes előadást keveset láttam életemben.
Nagyon érdekesek a bizományos boltok. Emlékeztetnek a mi régiségüzleteinkre, de állami tulajdonok. Mindenféle olyan tárgyat árusítanak, amelyet tulajdonosuk bizományba ad, képektől hálószobaberendezésig és ékszertől porcelánig. Néha sikerül kihalászni valami rendkívül jó zsákmányt, de az anyag nagyrésze természetesen tucatholmi. Másfélév előtt szüntették meg az úgynevezett Torgszin boltokat, amelyekben a tárgyakat dollárért adták el. Ma minden ilyen holmit a bizományi boltba hoznak. Dollárt nem szabad elfogadni, mindent rubelben kell fizetni. A bizományos boltokban való tallózás egyike legmulatságosabb szórakozásainknak.
Nemrég egy este dinnert adtunk a külkereskedelmi népbiztos tiszteletére. Ő irányítja a kivitel és behozatal hatalmas, monopolisztikus gépezetét. Csak orosz főhivatalnokok és a nagykövetségi törzskar volt jelen. A meghívott orosz előkelőségek között volt Jegorov marsall, vezérkari főnök is* Később hazaáruló lett, külellenségekkel való összeesküvés részese. Halálra ítélték és kivégezték.* szép nejével, az egykori mozisztárral, a nevelésügyi népbiztos szoborszerű termetű, magas ősnemesi származású feleségével és mások, akiket nem akarok fölsorolni. Ez a fogadás valóban a diplomáciai testület szenzációja volt. A főhivatalnokok nagyon a szívükön viselték, hogy kedvesek legyenek irányunkban. Amennyire meg tudom ítélni, sohasem önző érdekek vezetik őket, el kell ismerni, hogy a legjobb akarattal és a legnagyobb önzetlenséggel igyekeznek feladatukat teljesíteni, akkor is, ha talán olykor kételkedünk abban, hogy terveiket végre tudják hajtani.
NAPLÓ
Moszkva, 1937 március 23.
Nagyon érdekes dinnert rendeztünk a nagykövetségen a Vörös Hadsereg tiszteletére. A Vörös Hadsereg vezetői sok figyelmességet tanúsítottak irántunk, úgy, hogy Faimonville ezredesnek, a nagykövetség katonai attaséjának azt javasoltam, hogy adjunk dinnert a hadsereg legfőbb vezetőinek tiszteletére. Ez a moszkvai diplomáciai testület szemében forradalmi újítás volt. Némileg kételkedtek, hogy a Vörös Hadsereg elfogadja a meghívást. Az etiketthez híven, előbb kifürkésztük a helyzetet és kiderült, hogy a meghívást „örömmel” fogadták.
Vagy hatvanan ültünk a nagykövetségi ebédnél, jelen voltak a hadsereg és a hadiflotta főparancsnoka és más előkelőségek, köztük a „hősi ugrók”, a Szovjetúnió híres ejtőernyősei, repülőmérnökök, stb. Meglepett pompás megjelenésük — erős, egészséges, szép arcok. Hibátlan egyenruhájuk csak úgy csillogott a rangjelzésektől és kitüntetésektől, amilyen például a Lenin-rend. Először Faimonville ezredes, aki mindnyájukat jól ismeri, üdvözölte vendégeinket, azután bemutatta őket Mrs. Daviesnek és nekem. A meghívottak egy része magával hozta nejét mások sajnálattal tolmácsolták feleségük lemondását. Az étkezés jó hangulatban zajlott le, vendégeink legtöbbje még sohasem kóstolt amerikai „régimódi” koktélt. Láthatóan sikert arattunk vele. Kívülük csak a nagykövetség törzskara volt hivatalos. A dinner a legjobb volt, amit csak a nagykövetség nyújtani tudott s teljes kapitalista dísszel ment végbe.
Vorosilov marsall Mrs. Davies jobbján ült, tőle jobbra a nagykövetség egy oroszul tudó hölgye, aki egyúttal a tolmács szerepét töltötte be. Tuchacsevszkij marsallhelyettes a vendéglátó hölgy balján foglalt helyet, tőle balra lányom ült, aki jól beszél oroszul, a Vassar-egyetemen szerzett diplomát, a moszkvai egyetem előadásait látogatja. Jól megértették egymást orosz nyelven és Tuchacsevszkij elővigyázatosan Karl Marxról és tanairól kezdte kérdezgetni. A marsallhelyettes kérdésére, hogy tanulmányozta-e valaha a marxizmust, leányom azt felelte: igen, odahaza, az egyetemen. Úgy-e, csodálatos rendszer? — kérdezte azután Tuchacsevszkij. Leányom tagadta ezt: nem tett rá nagy benyomást. Mire megkérdezte: „nem szeretne-e oly szabad lenni, mint az orosz nők?” Ezt leányom már megsokallta, „megeresztette a zsilipet” és nagyon szabatos párhuzamot vont az amerikai és az orosz nők szabadsága között. Marjorie később azt mondta: „Valószínűleg nem hitte el azt, amit Ekay mondott az amerikai nők szabadságáról, de könnyen lehetséges, hogy nagyonis elhitte, csak nem mutatta.”
Az ily ünnepi alkalmak etikettje előírja a pohárköszöntőket. Mint házigazda a Vörös Hadsereg üdvére ürítettem a poharamat, egy polgári, munkás és paraszthadseregre, „néphadseregre, mely mindennél jobban megbecsüli a békét”. Vorosilov marsall felelt oroszul, egyszerűen rögtönzött, mély benyomást keltett. Minden egyes mondatát a tolmács egyenként lefordította. Azt mondta, hogy ő maga bizonyítja annak valóságát, hogy a Vörös Hadsereg elsősorban békehadsereg. Az egész Vörös Hadseregben a tábornokoktól a közemberekig, egyetlen katona sincs, jelentette ki, aki nem tenné le szívesen egyenruháját és fegyvereit, ha tehetné és meg is tenné, ha nem kellene otthonát védelmeznie és megóvni országa számára a békét egy beteg világban, amelyben a nemzetek szabadságát mindenkor dühös támadók betörése fenyegeti.
Étkezés után filmeket mutattunk be.*
―――
* A dinert követő 9 héten belül a hadsereg és flotta 9 vezető tisztjét állították hadbíróság elé és lőtték agyon, köztük Tuchacsevszki marsallt és négy különleges megbízatású parancsnokló tábornokot, akik mind jelen voltak a mi dinerűnken. Tuchacsevszkit azzal vádolták, hogy feje egy kormányellenes összeesküvésnek. A kósza hírek szerint botorságában terveit részben leleplezte szíve hölgye előtt, aki jelentést tett a G. P. U.-nak és hír szerint ez adta meg Tuchacsevszkinek a kegyelemdöfést. Egy orosz főhivatalnok is úgy adta elő nekem Tuchacsevszki tragédiáját, hogy a marsallhelyettest egy szép nő csalta meg, aki német kémnő volt. Viszont a rákövetkező Bucharin-perben, amelynek tárgyalása folyamán Tuchacsevszki palotaforradalmának és államcsínyjének részletedre fény derült, semmi sem mutatott arra, hogy ezeknek a pletykáiknak valami alapjuk lett volna.*
NAPI JEGYZET
Moszkva, 1937 március 26.
Hazautazásom előtt a kínai nagykövettel Ciang-Ting-Fu úrral folytattam érdekes beszélgetést. A Cornell-egyetemen szerzett diplomát és nagy barátja az Egyesült Államoknak. Mielőtt jelenlegi állomáshelyét elfoglalta volna, Liu Shen kínai elnöknek volt a titkára. Az a benyomásom, hogy a Kína és Szovjetunió közti viszony napok alatt végtelen sokat javult. Úgy látszik végleges megállapodásra jutottak azon az alapon, hogy a szovjet kormány tartózkodni fog a jelenlegi kínai kormány elleni kommunista propagandától és a Szovjetúnió nem fogja támogatni a kormányellenes független kínai csapatokat. Ez a kínai kormányzat számára nyilván nagyon sokat jelent, mert így az állam megerősödhet. Az egyezmény, hír szerint, kötelezi a kormányt, hogy a független kommunista seregek katonáinak és hozzátartozóinak életfenntartásáról gondoskodjon.
NAPLÓ
Páris, 1937 március 29.
Útban hazafelé egy szép húsvét hétfőjén ideérkeztem. Este az Operában „Marouf, a kairói varga”. Nem sokáig maradtunk. Néhány énekes és egy táncos kivételével az előadás minden kritikán aluli volt és semmiképp sem hasonlítható egy moszkvai vagy leningrádi orosz operaelőadás együtteséhez és rendezéséhez.
NAPLÓ
Nyílt tengeren, 1937 március 30.
A „Queen Mary”-n Cherbourgból hazaindultam.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!
A küldetés kezdete
1936 november 16—1937 március 30
(idézet: Moszkvai jelentés – Davies)
DAVIES NAGYKÖVET LEVELE
HONORABLE STEPHEN EARLYNEK
1937 február 10.
Kedves Steve!
Az ügyek szokatlanul gyors ütemben haladnak itt előre. Két hete vagyok Moszkvában és az események oly rohamosan torlódnak, hogy a két hét két hónapnak tűnik.
A külkereskedelmi népbiztos lunche egyike volt legkülönösebb és legérdekesebb oroszországi élményeimnek. Tiszta, hideg napon a Sztalin-úton a fehér tájon át. A Sztalin-út közel 50 méter széles aszfaltozott országút s az Oroszországot átszelő monumentális hadiút egyrésze.
Kétoldalt mérföldekre erdő szegélyezte az utat, egyfelől fehértörzsű nyírfák, másfelől pedig zöld fenyők, a bokrokat az út mentén mindenütt kiirtották. Szétszórtan az erdő fái között törpebirtokok, jól karbantartott kis majorságok, barátságos, zöldrefestett kerítéssel. A nyárilakhoz jól gondozott, kedves, kanyargó út vezetett. A nagy, kényelmes ház ablakaiból csodálatos kilátás tárult minden irányban a hófedte tájra; a tetszetős, gondosan kidolgozott bútorok némileg szigorú és rideg stílusa a modern német iparművészeti ízlésre emlékeztetett.
Visszamenet Sztálin nyaralója előtt jöttünk el. Ezt is magas, zöldre festett kerítés vette körül s néhány katona állt őrt körülötte. Sztálin nehezen megközelíthető, de remélem, hogy elutazásom előtt láthatom.
A népbiztosok aránylag jól, de amerikai fogalmak szerint mégis szerényen és igénytelenül élnek. Vagy a Kremlben laknak, amely hatalmas fallal körülvett valóságos város a városban, a cári udvar egykor szép, régi palotáival és templomokkal, vagy Moszkva körüli nyárilakukba járnak ki autón, vagy pedig a nyárilak, úgynevezett dácsa és a Kreml között váltogatják tartózkodási helyüket.
Vorosilov kivételesen mély benyomást tett rám; általában meg kell állapítanom, hogy a népbiztosok mindegyike rendkívül érdekes egyéniség. Vorosilov 54 éves, de 36-nak látszik. Középtermetű, de igazi katona típus, akiből szokatlan méltóság és erő árad. Meggyőződtem róla, hogy nagyeszű férfi, aki egy helyzet lényegét azonnal a legélesebben felismeri és nem akad fenn jelentéktelen mellékkörülményeken.
A főállamügyész mintegy 60 éves, nagyon emlékeztetett engem Homer Cunningra; ahhoz a nyugodt, szenvedélytelen intellektuális típushoz tartozik, amelyet tehetsége és bölcsessége képessé tett arra, hogy mintegy felülről szemlélje a gyarló emberi dolgokat. A hazaárulási pert olymódon vezette, hogy bennem, mint jogászban, csak nagyrabecsülést és csodálatot keltett.
Mikojan élelmezési népbiztos kifejezett délorosz, georgiai típus, Sztálin szűkebb honfitársa, alacsony emberke, élesen kiugró orral, erős pofacsontokkal, erőteljes állal, fürge, mint egy vívótőr.
Rosengolts 54 év körüli férfi. Külseje egyáltalán nem zsidós, atlétai termet, feltűnően szép, kifejező szeme van. Szenvedélyes asztali teniszjátékos, valószínűleg azért is, hogy karcsú maradjon. Ő az egész külkereskedelem irányítója és szinte szuverénül uralkodik ezen a hatalmas, monopolisztikus gépezeten. A legtöbbet dolgozó emberek egyike a Szovjetúnióban, jóindulatú és szolgálatkész embernek látom.
Mindezek a vezető férfiak nagy csodálói Roosevelt elnöknek, bámulatos, hogy milyen pontosan ismerik az elnök teljesítményeit és munkásságát. Mind kérdésekkel halmoztak el, minden rendkívül érdekelte őket, ami csak személyére munkájára és módszerére vonatkozik és nem egyszer adtak hangot véleményüknek, hogy a világ összes kormányférfiai közül a legnagyobb egyéniség.
Mindenfelől azt hallom, hogy Sztálin nagyon egyszerű, puritán ember, legjellemzőbb vonása, egyetlen célra összpontosított akaratereje és páratlan munkabírása. A hatalmas birodalom szervezetét keményen tartja a kezében. Egyéni tisztességét ellenfelei sem vonják kétségbe, tiszta életet él s egész élete egybeforrott a szocialista állam kiépítésének és kommunista társadalmi rend végleges megvalósításának roppant feladatával. Nagy személyes varázsa van, az a született politikai vezéregyéniség, aki mindig a legnagyobb hatást tudja gyakorolni mind környezetére és munkatársaira, mind pedig a nagy tömegekre.
NAPLÓ
Moszkva, 1937 február 5.
A délelőtt sietős munkával telt el. Jelentések és levelek megfogalmazásával a diplomáciai postazsák számára.
Délben a litván követet látogattam meg: finom, előkelő modorú öreg úr. Vele is a perről beszéltünk. Kijelentette: kétségtelen, hogy a vádlottak vezetői voltak egy kiterjedt összeesküvésnek. Sztálin azonban feltétlen ura a helyzetnek és a kormány szorosan kezében tartja a gyeplőt. Vorosilov Moszkva ellen vonulásának ostoba meséjéről is beszéltünk, amely az oroszellenes külföldi sajtóban bukkant fel és a hasonló alaptalan és együgyű mende-mondákról, többek között Lenin özvegyének állítólagos elfogatásáról. Azután általában az oroszországi állapotokról folytattunk eszmecserét; úgy vélte, hogy a Szovjetúnió belső politikai és gazdasági helyzete nagyon erősen megszilárdult és az elkövetkező években még további rohamos fejlődés várható.
Egy órakor a finn követet látogattam meg.
Londonnal folytattam távbeszélgetést. A külföldi sajtóban felbukkant kósza hírek kapcsán London is azt kérdezte, hogy helytálló-e Vorosilov Moszkva ellen vonulásának híre. Egyébként a litván követhez kérdést intéztem az atropin-történetről is. Az öreg úr nem hisz benne. Részletesen kitért a vádlottak feltűnő beismerésének különböző magyarázataira. Egyáltalán nem hisz közvetlen testi kínzások alkalmazásában. Általában nagyrabecsüli a rendszert.
LEVÉL MILLARD TYDINGS SZENÁTORNAK
Moszkva, 1937 február 6.
A diplomáciai etikett megköveteli, hogy a testület tagjai sok időt fordítsanak egymás meglátogatására és viszontlátogatásokra. Ez nagyon terhes elfoglaltság is lehet, de én úgy találtam, hogy nagyon érdekes és hogy ilymódon igen értékes tapasztalatokra és benyomásokra tettem szert. Ezeknek az eszmecseréknek sok fontos értesülést köszönhetek. A követek legnagyobb része érdekes egyéniség és feltűnt nekem, hogy mennyi köztük a komoly tehetség. Nem egy közülök gazdag tapasztalatokkal rendelkezik s a dolgokat többnyire helyesen ítélik meg. Természetesen nem kell Önnek mondanom, hogy általános szólamokat kivéve, többet hallgattam, mint amennyit beszéltem.
Estéimet többnyire követségi törzskarom tagjaival töltöm, akik szakértők különböző területeken: úgy érzem, hogy máris meglehetősen át tudom tekinteni a helyzetet és olyan távlatra tettem szert, amely segítségemre van abban, hogy az egyes tényeket helyesen ítéljem meg s ne legyek a rabja sem pillanatnyi hangulatoknak, sem külső befolyásoknak.
NAPI JEGYZET
Moszkva, 1937 február 9.
Nagyon érdekes beszélgetést folytattam Afganisztán, nagykövetével. Ő a diplomáciai testület dékánja, minthogy ő van itt a legrégebben. (Lady Chilston, a brit nagykövet felsége, bájos, ragyogó, nagyszerű megjelenésű, kulturált nő, mondta pajkos szemhunyorítással, hogy „a moszkvai hivatalos szezon Afganisztán nagykövetének diner-jével kezdődik”.) Múltkoriban tiszteletünkre adott remekül elkészített dinert. A nagykövet, aki Oxfordban akadémiai fokozatot szerzett és a királyi ház tagja, tehetséges és rendkívül szeretetreméltó férfi. Szoros baráti kapcsolatot tart fenn a Szovjetunió zenészeivel és művészeivel; a tiszteletünkre adott estélyen több kiváló művész volt jelen; az estély egyik fénypontja az értékes műsorú hangverseny volt.
A per felett keletkezett vitában a nagykövet megjegyezte, hogy az orosz büntetőtörvénykönyv, amely a Code Napoleonon alapszik, nem nyújtja a vádlottnak azt a védelmet, amelyet az orosz magánjog is általában megad. Azután elmagyarázta nekem, hogy országa ősi mohamedán törvényei milyen módon gondoskodnak a vádlottak védelméről. Véleménye szerint semmi sem oly fontos forrása az emberi méltóságnak és a személyes szabadságnak, mint az a védelem, amelyet az ország törvényei nyújtanak az egyénnek a hatalmasok üldözései ellen. Szerinte a civilizáció fokát leginkább azzal a mértékkel lehet mérni, hogy a bűnnel vádolt egyént az állam milyen védelemben részesíti, még akkor is, ha a bűncselekményt az állam ellenében követte el. Részletes fejtegetésbe bocsátkozott a vádlott ama jogáról, hogy megtagadhatja a sajátmagát terhelő vallomást és mindenkor igénye van arra, hogy a bíróság feltételezze, illetve lehetségesnek tartsa ártatlanságát. Ezek olyan elvek, — mondta — melyeket országa törvényrendszere már évszázadok óta biztosít.
Egyáltalán nem tagadta, hogy a szovjetrendszer nagy eredményeket ért el és a tömegek helyzetét lényegesen megjavította. Hozzátette azonban, hogy az emberiség sok évezredes múltjából azt a tanulságot kell leszűrni, hogy személyes becsvágy nélkül nem sokat érhetünk el. Az emberi természet még nem ért el arra a magaslatra — és valószínűleg soha sem fog eljutni oda, hogy egyszerűen a munka kedvéért dolgozzon és ne serkentse a munka több vagy kevesebb ellenértéke. A munka és a haladás hajtóereje, a személyes érdek és így lesz ez még nagyon sokáig. Ennek a bölcs és finomérzésű embernek tisztult, leszűrődött őszintesége és bölcsessége mély hatást tett rám. Lehetséges, — mondotta még — hogy a kísérlet nagyon jól fog, végződni, de azt hiszem, csak akkor, ha engedményeket tesznek majd az emberi természet alapvető hajlamainak s ezeket nem fogják erőszakosan elnyomni. A szovjetrendszer előreláthatóan nagy előrehaladást jelent a fejlődés lépcsőjén, a végleges ítéletet majd csak az idő fogja kialakítani.
NAPLÓ
Moszkva, 1937 február 10.
Déli tizenkét órakor konferencia …….. követtel. Hat éve van Moszkvában. Nagyon olvasott ember. Ő sem kételkedik az összeesküvés létezésében és a vádlottak bűnösségében. Nem szabad arról elfelejtkezni, — mondotta — hogy a vádlottak ifjúságuk óta, egyetemi éveiktől Oroszországba való végleges visszatérésükig a földalatti összeesküvések szellemi légkörében éltek.
JELENTÉS AZ ÁLLAMTITKÁR ÚRNAK
A FINN KÜLÜGYMINISZTER
MOSZKVAI LÁTOGATÁSÁRÓL
Moszkva, 1937 február 10.
Sir,
van szerencsém dr. R. Holsti finn külügyminiszter most lezajlott moszkvai látogatásáról a következőket jelenteni:
A látogatás jelentőségét és célját nagyon különbözőképp ítélik itt meg, mindenesetre sok találgatásra adott itt alkalmat. Az orosz és a finn kormányok régebben megnemtámadási szerződést kötöttek, amely még érvényben van. A látogatással kapcsolatban azt találgatják, hogy vajon az egyezményt nem szándékoznak-e kölcsönös megsegítési katonai paktummá kiszélesíteni? Az itteni diplomaták nagyrészének az a véleménye, hogy csupán kereskedelmi kérdésekkel foglalkozó barátságos eszmecseréről van szó, valószínűnek látszik azonban, hogy a tárgyalások hátterében finn részről az a gondolat húzódik meg, hogy megértesse az aggodalmaskodó skandináv államokkal: a Németországgal kötött megállapodásról szóló hírek, miszerint német támadás esetén az út a Baltikumon át vezetne, alaptalanok.
A látogatás főoka Finnországnak az az elhatározása, hogy mind Németország, mind Oroszország irányában semleges magatartást tanúsítson és csatlakozzon a skandináv blokkhoz, amely Norvégiából, Svédországból és Dániáiból áll. Az utolsó hat hét folyamán számos nemhivatalos megbeszélés folyt Finnország és a skandináv államok képviselői között azzal a céllal, hogy kipuhatolják, nem lehetne-e Finnországot teljesjogú tag gyanánt felvenni ebbe a skandináv blokkba. A skandináv államok értésére adták Finnországnak, hogy mielőtt velük szorosabb szövetségre lépne, a Szovjetúniót kell meggyőznie semlegességéről. Dr. Holsti látogatását ebben az irányban megtett pozitív lépésnek tekintik.
Dr. Holsti, akit meghívtam a nagykövetségre, kijelentette, hogy kormányának irányzata szigorúan demokratikus, a béke megőrzésének mély vágya vezeti és ragaszkodik a Népszövetséghez. Dr. Holsti rendkívül finom, csiszolt jelenség, őszinte híve a demokratikus eszményeknek. Résztvett az amerikai-finn adósságrendezési egyezmény megkötésének befejezésénél és a finn résziről eszközlendő fizetések végrehajtásának előkészítésénél. Egyidőben a Leland-egyetemen adott elő; hivatására újságíró.
NAPLÓ
Moszkva, 1937 február 11.
A belga követ, de Tellier, már régóta állomásozik Moszkvában. Ma nagyon élvezetesen elbeszélgettem vele. Tapasztalt, tehetséges, tanult, éleseszű ember, jó ismerője Európának. Nézete szerint a per vádlottal bűnösek. A Szovjetunió vezetőségének külpolitikai téren a Komintern a gyengéje. A Radek-per tárgyalása szerinte szorosan összefügg a Szovjetunió nagy nemzetközi propagandaszervének, a Kominternnek nemzetközi pozíciójával.
„Howardnak” mondotta de Tellier „igen jó gondolata támadt a Sztálinnal folytatott beszélgetés alkalmával.” — Howard? Kire gondol?” — „Természetesen az Önök nagy szerkesztőjére és közírójára, Roy Howardra.” — „Ismeri Roy Howardt?” — „Nem is voltam Moszkváiban, amikor Sztálinnál járt, de mindent számon tartok, ami ezekkel a dolgokkal összefügg és Roy Howard Sztálinnal való beszélgetése alkalmával, úgy ahogy azt a sajtóban előadta, kétségtelenül fején találta a szöget.”
Roy Howard megemlíti, hogy Hitler esetleg szívesen szövetkezne Sztálinnal, ha ez megígérné, hogy lemond a németországi propagandáról. Sztálin Roy Howard szerint gyakorlatias realista és nacionalista, nem pedig internacionalista, mint Trockij. Fel lehet tételezni, hogy Sztálin a Kominternt esetleg átmenetileg eltörli, ha ezzel egyideig fenntarthatja a békét. A Komintern csak annyiban bír számára jelentőséggel, amennyiben esetleg szerves része a katonai védelemnek. Sztálinnak az a politikája, hogy a Szovjetúnió fejlődésének biztosítására jelenleg a békét megőrizze.
NAPLÓ
Moszkva, 1937 február 12.
Délután félötkor filmbemutatóval egybekötött teadélutánra hívtam meg az angol, olasz, török és kínai nagykövetet, követségük személyzetével együtt. A film — San-Francisco — nagy hatást tett a meghívottakra.*
―――
* Mikor Bullitt nagykövet a Spazzo-házat nagykövetségnek rendezte be, a nagytermek egyikét filmbemutatások céljaira szerelte fel. Ez hatásos módja volt annak, hogy mind a diplomáciai testülettel, mind a kormányhivatalnokokkal összeköttetést tartson fent. Will Hays továbbra is készségesen résztvett ebben a munkában és új filmeket bocsátott a rendelkezésünkre. A filmeket futár hozza magával Svédországból. Ahányszor filmbemutatót tartunk, „nyílt házunk” van, mind az egész amerikai kolónia, mind a diplomáciai testület számára. A kolónia nagyrabecsüli ezeket a bemutatókat, valóságos honi intézménnyé váltak. Sok Szovjetoroszországban élő amerikainak nagy örömet szerzett és a missziót lényegesen hozzásegítette összeköttetések kiépítéséhez.*
Ebéd után Marjorievel sétát tettünk a hóviharban, a mellénk rendelt ifjú G. P. U. emberektől kísérve. Az „Arbat”-on, vagyis a főutcán öt ajakrúzzsal és parfümmel megrakott drogériát láttunk és három virágüzletet, mindezt öt háztömbön belül, a nagykövetség közelében.**
―――
** Mrs. Daviessel gyakran beszélgettem ezekről a virág- és parfőmüzletekről. Ékesszóló bizonyítékai annak, hogy a mai kormánytól mennyire távol állanak a merev gazdasági dogmák. Olyan virágüzleteket láttunk, amelyeknek az állam a tulajdonosa és a virágkosarakat aranyértékben 2—15 dollárért adják el. 15 dollár egy nem minőségi munkás kétheti munkadíja. Egy olyan árucikk, amely az emberi természet ősi ösztönét fejezi ki, most itt is kapitalista profitot eredményez. A biológiai ösztön a Szovjetunióban is arra készteti a fiatalembereket, hogy szívük hölgyének minél értékesebb ajándékokkal, elsősorban virággal kedveskedjenek. A virág azt fejezi ki, hogy ajándékozója az érdemesebb és kiválóbb, mert a virág drága és csak akikor veheti meg, ha szépem keres. Ezért minél többet kell lehetőleg keresnie. Így kapcsolódik be a profit-motívum a nemek közti játékba, éppen az a profit-motívum, amelyet a kommunizmus száműzni akart. A kommunizmus tulajdonképpeni lényege az osztálynélküli állam. Ezek az árucikkek azonban profit hajszolására aknáznak ki egy nagyon primitív emberi ösztönt, ilyen módon valószínűleg hozzájárulnak új osztályok keletkezéséhez. Ennek a profitvágynak pedig az állami kereskedelem válik a haszonélvezőjévé, amelynek árucikke ez esetben az ösztön serkentője.*
LEVÉL KEY PITTMANN SZENÁTORNAK
Moszkva, 1937 február 17.
Moszkva nagyjából nem különbözik a többi európai nagyvárostól, vörös és zöld közlekedési fényjelekkel, nagy trolleybuszokkal, automobilokkal, teherkocsikkal és a nagyvárosi utcai élet egyéb kellékeivel. Az utcákon rengeteg járókelő, a vidékiek munkára áradtak be a nagy gyártelepekbe, elsősorban az automobilgyárakba, — Moszkva az orosz automobilgyártás centruma — úgyhogy a város lakossága rövid idő alatt egymilliónyolcszázezerről négymillióm növekedett. Nagy azonban a lakáshiány, s ennek folytán a túlzsúfoltság, de az utcákon nem látni a szegénység jeleit, olyan mértékben sem, mint a nyugati nagyvárosokban. Az emberek egészségi állapota nyilvánvalóan nagyon kielégítő.
NAPI JEGYZET
Moszkva, 1937 február 18.
A német sajtó hírei alapján ítélve, az Egyház és a nácik közti szakítás komoly természetű.
Faulhaber bíboros müncheni hitszónoklataiban számos példát hozott fel arra, hogy a Hitler egyenes kezdeményezésére Rómával kötött konkordátumot a nemzetiszocialista uralom mennyire megsértette. Ennek ellenére — mondta — a katolikusok lelkiismeretesen tartsák magukat az egyezményhez, miután azt a becsületes együttműködés zálogaként aláírták.
Hitler nyilvánvalóan azon igyekszik, hogy kiirtsa a vallást, amely akadálya totális hatalma megvalósításának. Ez nem valami jó fényt vet jövőbeli szándékaira. Félek, hogy Hitlert elsodorják azok a szilaj erők, melyeket ő engedett szabadjára. A keresztényellenes nemzetiszocialista filozófia, valamint a vallásüldözés politikája kevés reményt hagy arra nézve, hogy az európai békeállapot fenntartható.*
―――
* Egész moszkvai tartózkodásom alatt a legnagyobb érdeklődéssel kísértem figyelemmel az európai fejlődést, különös tekintettel Németország belső helyzetére és az európai béke megőrzésének lehetőségére, amely utóbbi természetesen szorosan összefügg az elsősorban ebben érdekelt európai hatalmak megegyezésének lehetőségével. Minden attól függ, hogy mi Hitler és a NSDAP szándéka, akár tudatosan törnek céljuk felé, akár pedig az elszabadított erő sodrába vetik magukat. Hitler magatartása a vallási kérdésben valóságos szélkakasa a rendszernek, mert akaratlanul is bizonyos mértékig elárulja azt, hogy a Führer nagyobb távlatokban mit forgat az agyában. Nem lehet valódi békére számítani, ha a luteránus és katolikus németek tízezreit üldözik vallásos meggyőződésük miatt. Azonfelül a vallásüldözés lázmérője annak, hogy milyen messze akar elmenni a NSDAP a faji fölény eszméjének elterjesztésében, amelyhez egy új német vallás is tartozik, Wagner Richárd germán mítoszaira és Hitler világnézetére alapítva, az erőszaknak, a háborúnak és általában a nyers erőnek istenítésével, nemkülönben az altruista erények, az emberbaráti szeretet, a béke, az emberiesség és a jóság lenézésével, sőt megvetésével. Ezért kísértem fokozott figyelemmel a németországi különböző üldözések híreit.*
LEVÉL BARÁTOMNAK,
HONORABLE PAT HARRISONNAK
Moszkva, 1937 február 18.
Kedves Pat!
Az itteni helyzet nagyon meglepett. Az idejövetelem előkészítésére elolvasott könyveknek ― és elolvastam úgyszólván mindent, amihez csak hozzáférhettem — az a hibájuk, hogy túl szélsőségesek egyik vagy másik irányban. Az igaziság, mint mindig, középütt van.
Kétségtelen, hogy az emberi természet itt is ugyanolyannak mutatkozik, mint mindenütt és mindenkor a világon. Legalábbis minden jel erre mutat. A közhivatalnokok általában elég jól élnek. Családtagjaiknak megvan a nyárilakuk vagy családi házuk. Sok munkás az átlagosnál többet keres, hála az akkordmunka bevezetésének, ami az ipari termelés meggyorsítását szolgálja. Az utcán a luxusboltok hosszú sorát lehet látni, pompás virágüzleteket s fényűző drogériákat, amelyek kizárólag parfőmöt, körömlakkot és hasonló kozmetikai cikkeket árusítanak. Az örök biológiai ösztön sarkalja mind a férfit, mind a nőt, hogy minél több pénzt keressenek és luxuscikkekkel láthassák el magukat. A kormányzat bizonyos mértékben a nacionalizmushoz kanyarodik át, dicsőíti a hazát; éppen olyan lelkesedéssel éneklik a nemzeti himnuszt, mint bármely nacionalista és kapitalista államban. A világforradalom eszméje a nemzeti öntudat kibontakozása emellett másodrendű érdekkel bír. Ugyanazok a régismert jelenségek, melyek a francia forradalmat jellemezték, itt is megnyilvánulnak, azzal a lényeges különbséggel, hogy az ütem lassú és a vonalvezetés szilárdabb és egyenletesebb. De arról a nagy különbségről se feledkezzünk meg, hogy a francia forradalomban a bürokrácia és a hadsereg a burzsoával egyesülve ragadta magához a hatalmat a munkásság ellenében. Itt a bürokráciát vaskötelékek fűzik az ipari munkássághoz. A hadsereg erős és sziklaszilárdan hiszi, hogy Németország vagy Japán, vagy mindkettő ellen is megvédheti a birodalom polgárait. Nagymennyiségű aranyat bányásznak és ezt felhalmozzák. A két utolsó évben a fizetési és külkereskedelmi mérleg nagyon kedvezően alakult. Aranyat nem visznek ki többé. Úgy értesülök, hogy a hadseregben ugyanannyi időt fordítanak politikai, kommunisztikus oktatásra, mint katonai és technikai kiképzésre. Nyíltan elismerik, hogy az emberi természet egy nemzedék alatt végrehajtandó átalakítását tűzték ki célul. Nagyra törő munka!
NAPLÓ
Moszkva, 1937 február 19.
Konferencia-megbeszélést tartottam Coulondre francia nagykövettel. Hosszan megtárgyaltuk a Komintern szerepét. Coulondre hangsúlyozta, hogy a Szovjetúnió számára katonai szükségesség, hogy ezen a téren engedményeket tegyen. Az a véleménye, hogy a per megkönnyítheti Oroszországnak, hogy bizonyos mértékben elhatárolja magát a Kominterntől, mert Trockij magához fogja vonzani külföldön a szélső radikálisokat. Ezek Sztálin ellen fognak majd frontot alakítani.
A legutóbbi franciaországi választások megmutatták, hogy a kommunista párt híveinek 40%-a jobbfelé tolódott el és a szociáldemokratákhoz közeledett. Érzése szerint a Szovjetúnió becsületes játszmát játszott Franciaországgal szemben amióta a két állam közötti egyezményt aláírták, ami szerinte tanúbizonysága a vezető államférfiak megbízhatóságának.
JELENTÉS AZ ÁLLAMTITKÁR ÚRNAK
AZ AMERIKAI-OROSZ KAPCSOLATOKRÓL
Moszkva. 1937 február 19.
Szigorúan bizalmas!
Sir!
Van szerencsém önnek Litvinov úr, külügyi népbiztossal február 15-én folytatott beszélgetésről jelentést tenni. A beszélgetésre alkalmat az a lunch szolgáltatott, amelyre Litvinov urat egész törzskarával együtt meghívtam, — ama hivatalos lunch viszonzásául, amelyet tiszteletünkre a külügyi népbiztosság megérkezésünkkor rendezett.
Beszélgetésünk folyamán Litvinov érintette Runcimannek az elnöknél tett látogatását és nyíltan megkérdezte, hogy a megbeszélés tárgya a Németországnak nyújtandó gazdasági segítség volt-e? Azt feleltem, hogy én sem tudok arról többet, mint ami a sajtóban megjelent.
Nem leplezte felindultságát és keserűen panaszolta, hogy Franciaország és Anglia egyáltalán tárgyalásokba bocsátkozott Németországgal. Azt feleltem, hogy a tényállás közelebbi ismerete nélkül is az a meggyőződésem, hogy mind az elnök, mind az államtitkár belemennek egy olyan tervezetbe, amelynek célja normális kereskedelmi kapcsolatok biztosítása vagy helyreállítása lennie, valamint az európai helyzet megszilárdítása a béke megőrzése jegyében. De ép oly kevéssé kételkedem benne, hogy elfogadható biztosítékokat kívánnának a tartós megoldásra, még pedig olyanokat, amelyek nemcsak gazdasági és kereskedelmi kapcsolatokra szorítkoznának, hanem kiterjeszkednének az egyidejű kölcsönös leszerelésre is. Feltettem még azt a személyes kérdést is, hogy Litvinov nem lát-e halvány béketapogatódzást Hitler ama fogalmazásában, amely különbséget tesz az orosz nép és az orosz kormány között. Ez a halk jeladás talán alkalmat szolgáltathatna egy orosz kormányférfiú olyértelmű nyilatkozatára, hogy Oroszország kötelezné magát a németországi propaganda feladására, ha Németország lemond arról, hogy propagálja politikai hitvallását orosz földön. Nyíltan kimondtam azt a nézetemet, hogy ez a kijelentés Hitlert megfosztaná Oroszország ellen alkalmazott főérvétől, amelyet állandóan belekalapál népe fejébe. Litvinov határozottan nemet mondott: Németország csak hódításra gondol és súlyos hiba lenne Hitler jelentőségét még jobbam felduzzasztani azzal, hogy orosz részről is olyan tárgyalásokba bocsátkoznának vele, mint amilyeneket a jelek szerint Franciaország és Anglia terveznek. Ebben az összefüggésben azt is szeretném megemlíteni, hogy néhány, hosszú idő óta itt időző diplomata véleményét igyekeztem nagyon óvatosan kitudni arra nézve, hogy véleményük szerint elképzelhető-e egyáltalán megegyezés Németország és Oroszország között. Az az általános vélemény alakult ki, hogy mindkét fél elhárítaná az útból a nehézségeket, ha ebből előny származna.
Litvinov egy másik alapvetőm fontos ügyet is szóvá tett: az amerikai semlegességi törvény kérdését. Kiemelte, hogy a semlegességi törvények valóban hatásos védekezések a háborúban való részvétel ellen, de a jelenlegi világpolitikai helyzetben alkalmazásuk nem a békét mozdítaná elő, hanem fokozná a háborús veszélyt. Ezt nyilvánvalóan mutatja az aktuális spanyol válság is. Azt feleltem, hogy amennyire én meg tudom ítélni, az amerikai nép túlnyomó többsége valamely formában ragaszkodik a semlegességi törvényhez, még pedig két, egymással összefüggő okból. Először is az amerikai közvélemény meggyőződéses pacifista, vagyis minden lehetséges eszközzel meg kívánja őrizni a békét, másodszor az a vágy tölti be, hogy az Egyesült Államok semmiképpen sem sodortassék be a háborúba. Nem tanulmányoztam a kongresszus két házának a semlegességi törvényről folytatott vitáját, nem ismerem a felmerült javaslatokat, de az elnök és az államtitkár kétségtelenül nagy figyelmet szentel ennek a kérdésnek és bizonyos, hogy a kormány rendelkezik annyi szabadsággal, amennyi a törvény gyakorlati végrehajtásával összeegyeztethető.
A nagykövetség törzskarának jelentése
Február 17-én a nagykövet a szovjet kormány egy képviselőjét, „báró” Steigert látta vendégül, akinek az a híre, hogy a Kreml bizalmasa. Jelen volt: Mr. Henderson és mr. Kennan is.*
―――
* Visszapillantva mélységesen meglep Steiger közléseinek feltűnő pontossága. Személyiségét Moszkvában titokzatosság övezte. Az a látszata, hogy hivatalos állása — a Kultúrhivatal főnöke — csak valóságos feladatainak leplezésére szolgál. Lényegében nyilván az összekötő szerepét töltötte be a Kreml és a Diplomáciai Testület között és feladata főként abban állott, hogy a Kreml és a Diplomáciai Testület között lehetővé tegye a kapcsolatok kiépítését a külügyi népbiztosság hivatalos útjának megkerülésével. „Báró” Steigernek nevezték.
Lunch után félrevontam és bizalmasan megkérdeztem, miképpen maradhatott a helyén, tekintve a tisztogatási műveletet. Kifejezésteljesen vonta a vállát.
Steigert nem csalta meg előérzete. Valamivel később, egy este a kormány az új Opera megnyitó előadására hívott meg bennünket a császári páholyba. Steiger is a meghívottak között volt. Előadás után Steiger Ekay lányomat, miss Wells Stanleyt és Joan Richardsont tánccal egybekötött frissítőre hívta a Hotel Metropole helyiségébe. Ők beszélték el, hogy kevéssel éjfél előtt, mikor mindnyájan az asztal körül ültek, két civilruhás ember állt Steiger háta mögé és az egyik megkopogtatta a vállát. Velük ment, miután kimentette magát; azt mondotta, hamar visszatér. Sohasem jött vissza és azóta sem látták.*
Mikor dr. Holsti finn külügyminiszter minapi látogatása került szóba, a nagykövet vendége kijelentette, hogy a látogatás jelentőségét sem alábecsülni, sem túlbecsülni nem szabad. Finn részről az adott alkalmat a látogatásra, hogy a közelgő választásokra való tekintettel gyengíteni kellett azokat a bíráló hangokat, amelyek a kormányt németbarát politikával vádolták. A svéd kormány támogatta a látogatás gondolatát. Arra a kérdésre, hogy a finn nép hogyan reagál a kormány állítólagos németbarátságára, a vendég azt felelte, hogy ebben inkább békevágy, mint orosz barátság játszott közre, mert az Oroszország iránti ellenszenv — legyen akár a cári vagy Szovjetoroszország — még mindig meglehetősen erős Finnországban, helyesebben a finn középosztályban.
Ezután Lengyelországra terelődött a beszélgetés és a vendég kijelentette, hogy a lengyel vezető réteg külpolitikai orientációja csak abban egyértelmű, hogy egyöntetűen oroszellenes. A lengyel kormány külpolitikailag annyira sarokba szorítva érzi magát, hogy nem tud sem a franciabarát, sem pedig a németbarát magatartás mellett dönteni. Hozzátette, hogy ez a habozás az orosz-lengyel kapcsolatokat is kedvezőtlenül befolyásolta és hogy a bukaresti csehszlovák követ könyvet hozott nyilvánosságra Csehszlovákia külügyminiszterének előszavával. A könyv egyes kitételei Lengyelországban nagyon megerősítették egy szovjet-csehszlovák paktum gyanúját.
Ezután megint Németországra került a szó és a nagykövet vendége úgy vélte, hogy Németország minden agresszív cselekedete jelenleg, vagy a jövőben, csak a német népre fog végzetes következményekkel járni. Ez különösen áll minden esetleges kelet felé irányuló terjeszkedési kísérletre. Németország csak két úton támadhatja meg Oroszországot. Az egyik Litvánia és a balti államokon, a másik Csehszlovákián és Románián át vezet. Mindkét esetben az arcvonal túl messze fog eltávolodni a kiindulási pontoktól és túl szűk lesz a betörési kapu. Amellett a német hadsereg gépezete még nem épült ki eléggé nagy akciókra. A repülőgépek túl lassúak és a tankok még túl könnyűek. Egyelőre Németország terjeszkedési hajlamai több kilátással kecsegtetnek Ausztria, Magyarország és Jugoszlávia felé. Főleg Jugoszlávia fog sajátságos gazdasági függésbe kerülni Németországtól. Németország Jugoszláviának előzetes bevásárlások ellenértékeként oly nagy összeggel tartozik, hogy ezt csak árukkal tudja törleszteni és ennek révén Németország hosszú ideig magának biztosította a jugoszláv behozatalt. Ami Németország gazdasági helyzetét illeti, a vendég úgy vélekedett, hogy Hitler minden nehézség nélkül kitarthat még 1—2 évig, akkor is, ha a külföld gazdaságilag teljesen elszigeteli. Az angolok belemennének abba, hogy Németországnak visszaadjanak gyarmatokat — csak éppen az övéket nem.
Az amerikai-orosz viszonyról a nagykövetség vendége úgy nyilatkozott, hogy nyugodt és türelmes magatartás esetén minden „all right” fog menni.
NAPLÓ
Moszkva, 1937 február 18.
…… követ látogatott meg. Természetesen a perről beszélgettünk. Ő sem kételkedik egy messze szétágazó összeesküvés létezésében és a vádlottak bűnösségében. — Az európai békéről az a véleménye, hogy egy nagyon kritikus esztendő kezdetén vagyunk.
Nem a spanyol válság a fenyegető, hanem Németország és Hitler, akit az emberiség elleni kétségbeesett merényletbe kergetnek és aki, ha már háborút kell viselnie, addig kell ezt tennie, még mielőtt Anglia felkészült volna.
A Szovjetúnió, Steiger véleménye szerint, mindennél jobban vágyik a békére és ezért talán még egy Hitlerrel kötendő egyezmény nagy árát is megfizetné. Figyelemreméltó szempont ez, ha meggondoljuk, milyen éles jelenleg az ellentét a Szovjetunió és Németország között.
Déli 12 órakor konferencián vettem részt a Kremlben Molotovval és Litvinovval. Az alkalmat felhasználtam arra, hogy nemhivatalosan szóvá tegyem a washingtoni újságírók igazolását Romne washingtoni tartózkodása idején a Szovjetúnió kormánya iránt tanúsított lojalitásáról.
Este 8,30-kor diner a német nagykövetségen. Schulenburg gróf katonai attaséja, von Köstrich tábornok, Oroszországiban született, a híres balti német nemesség sarja, apja nagybirtokos. Érdekes megállapításokat tett a Vörös Hadsereg erejéről. Azt hiszi, hogy idővel az orosz kormány meg fogja oldani termelési problémáit.
Érdekes adatokat hallottam „báró” Steiger múltjáról. Atyja ukrajnai német bevándorló volt, családjának megengedték, hogy Svájcba távozzon, de a fiút mintegy túszként visszatartották.
Feketénél kertelés nélkül megkérdeztem Köstrich tábornokot, hogy mi a véleménye az orosz hadsereg katonai értékéről. Nem diplomatához illőnyílt kérdésemre ezt felelte: az orosz hadsereg emberanyaga általában kitűnő; erős, bátor, fegyelmezett katonák. A gépesített erők jól működnek, de Köstrich véleménye szerint, nem olyan jól, mint a németek. A szállító- és felderítőgépek jók, de bombázóik nehezek. A német attasé természetesen úgy véli, hogy mindent egybevetve, az orosz hadsereg nem mérkőzhetik a némettel — számbeli fölényétől eltekintve. Ám az orosz repülők csodálatosak — jobb pilótákat el sem lehet képzelni. Az orosz ejtőernyősök elsőrangúak, az utolsó orosz hadgyakorlatokon a szemlélők tanúi lehettek annak a látványosságnak, hogy egész ezredeket tettek le teljes felszereléssel légi úton több mérfölddel a képzeletbeli ellenséges arcvonal mögött.
JELENTÉS FRANKLIN D. ROOSEVELTNEK
A HÁBORÚS ADÓSSÁGOK KÉRDÉSÉRŐL
Moszkva, 1937 február 25.
Kedves Elnök úr!
Legutóbbi levelem óta kétszer találkoztam Litvinovval. Etikettszerűen hivatalos látogatásra bejelentettem magam Molotovnál, a kormány elnökénél. Meglepetésemre ott találtam Litvinovot. A konvencionális udvariaskodások után Molotov kijelentette, hogy kormánya reméli, miszerint a kölcsönös megértés szellemében tovább fejleszthetők a kormányaink közti kapcsolatok. Azt hiszi, hogy a függőben lévő kérdések elintézhetők lesznek, ha megkíséreljük gyakorlati megoldásukat. Erre nyíltan és világosan kijelentettem, hogy ezt magam is remélem s újból emlékeztettem őt arra a tényre, hogy az USA elnöke nagy vonalakban már rámutatott egy tervezetre, melyet eddig még nem valósítottak meg. Az USA elnöke igen sokban hozzájárult a kapcsolatok megjavításához azzal, hogy a Szovjetúniót elismerte s ilymódon egy nagy, liberális-demokrata szellemű népcsoportot befolyásolt. Mindenesetre mindkét ország előtt egy nagy közös cél lebeg: a világbéke megóvása. Személyszerint úgy érzem, hogy igen káros lenne, különösen orosz szempontból, ha olyan helyzet állna elő, amely rossz fényt vetne az USA elnökének és kormányának az orosz kormányzat élén álló férfiak jóakaratába vetett bizalmára. Molotov mégegyszer kifejezte ama meggyőződését, hogy az ügy gyakorlati úton tisztázható. Az a nézete, mondotta, hogy feladatomnak egyik része éppen ennek a kérdésnek a megoldása, Kijelentettem, hogy erre különleges utasításokat nem kaptam, — ez a folyó ügyekhez tartozik; készen vagyok azonban Litvinovval megbeszélést folytatni, ha megvan az óhaj annak az elvi alapnak a kidolgozására, mely mindkét félre nézve kielégítő lenne s tökéletesen helyreállítaná a bizalmat s a kölcsönös tiszteletet, mely ennek az ügynek s a két kormány között való megtárgyalásánál nélkülözhetetlen.
Litvinov egyáltalán nem elegyedett bele a beszélgetésbe, kivéve egyszer, midőn megkérdezte, mikor szándékszom visszatérni az iparvidékre tervezett látogatásomról. Hozzáfűzte, hogy igen örülne, ha kijönnék hozzá lunchre a nyaralójába; gyanítom, hogy tüzetesebb megbeszélést tervez. Az Ön felfogásának megfelelően előadtam nekik, hogy a dolog nagyobb jelentőségű számukra, mint a miénkre s hogy a legközelebbi lépést nekik kell megtenniük.
JELENTÉS AZ ÁLLAMTITKÁR ÚRNAK
MOLOTOV NÉPBIZTOSNÁL TETT
HIVATALOS LÁTOGATÁSRÓL
Moszkva, 1937 február 26.
Sir!
Van szerencsém jelenteni, hogy az itteni etikettnek megfelelően tiszteletemet tettem Molotov népbiztosnál, a Népbiztosok Tanácsa elnökénél, a Kremlben lévő hivatalában. Meglepetésemre jelen volt Litvinov külügyi népbiztos, valamint Neymann úr, a külügyek amerikai osztályának elnöke, aki tolmácsként vett részt.
Kijelentettem az uraknak, hogy elhoztam az USA elnökének és államtitkárának üdvözletét. Molotov azt mondta, hogy reméli, a két kormány közti kapcsolatok a kölcsönös megértés szellemében fejlődnek tovább. Egyes kérdésekre nézve már megegyezés történt, de még egy és más függőben maradt. Azt hiszi, hogy ezek az ügyek mindkét fél megelégedésére megoldhatók lesznek. Úgy véli, hogy kormányom is e kérdés megoldása végett küldött ide. Sajnálná, ha ezeket a nézeteltéréseket nem lehetne áthidalni és kifejezte azt a meggyőződését, hogy a kérdés gyakorlati megvizsgálása révén minden elintézhető. Világosan kijelentettem, hogy őszintén remélem ugyanezt; mindig sajnálatosnak találtam, ha egy nagy vonásokban kidolgozott egyezmény megkötése után zavar támad s ez mindkét fél elégedetlenkedésére vezet. A civilizációra s a világbékére nézve nagy jelentőséggel bírna, ha az amerikai és az orosz nép s kormányaik között kölcsönös bizalom uralkodnék. Molotov igazat adott nekem s kifejezte bizakodását, hogy az ügyet gyakorlati úton tisztázni lehet. Feltételezte, hogy küldetésemnek ez egyik feladata. Megjegyeztem, hogy erre semmi különleges utasítást nem kaptam s hogy ez a kérdés az én napi munkámnak egyik része. Az ügynek ránk nézve nincs komoly jelentősége, mégis igen előnyös lenne, ha létrejönne egy mindkét felet kielégítő megoldás s a kölcsönös bizalom ilymódon tökéletesen helyreállana. Kijelentettem még, hogy rendelkezésre állok a kérdésnek Litvinovval való megbeszélésére, mihelyt ez neki megfelel.
Molotov megelégedését fejezte ki, hogy olyan ember képviseli az USA-t, aki üzleti és jogi tapasztalatok birtokában megszokta, hogy alapos mérlegelés után ítéljen. Kifejezte még érdeklődését és elismerését afölött, hogy meg akarom tekinteni az ország ipari vállalatait.
DAVIES NAGYKÖVET LEVELE
MR. MARVIN MC. INTYRE-NEK
1937 február 19.
Kedves Mac!
Mintha távol lennénk a nagyvilágtól. Minden hír, amit az angol sajtó révén tudunk, legalább háromnapos. A napihíreket illetően hírforrásunk a londoni rövidhullámú rádió. Ez — ami Amerikát illeti — igen szűkszavú. Amerikai újságok tíznaponként érkeznek futárcsomagban. Minden egyéb tekintetben rá vagyok utalva az orosz sajtóra s az angolul megjelenő moszkvai DailyNews-re, amely propagandaanyaggal van tele s csak kevés külföldi hírt tartalmaz.
Legutóbb Marjoriet és engem az egész személyzettel együtt elvezettek a Kremlbe. Ez egy 15. századbeli falakkal körülvett külön város; a városban a falak 15—20 méterre emelkednek az utca fölé. Moszkva közepén fekszik egy négyzetmérföldön. A falakon belül pompás cári épületeket találunk, tágas udvarokat és előkelő sugárutakat. A három főbejárat sűrűn meg van rakva katonákkal. A Kreml főleg népbiztosságok, más közhivatalok és ülések céljaira szolgál. Ide tartozik három nagy templom, olyanok, mint a székesegyházak, de aranyozott kupoláikkal mecsetekre emlékeztetnek. A külügyi népbiztosság előzékenységének jóvoltából mindenhová elvezettek minket. Egy impozáns épületet múzeummá alakítottak át. Igen figyelemreméltó. Címerpajzsokat és páncélokat tartalmaz a keresztes hadjáratok korából. Cári ruhák és udvari öltönyök, koronaékszerek, papi ruhák, ikonok és illusztrált templomi bibliák, ezüst asztali edény és udvari porcelán, udvari hintó, nyeregszerszám, fegyverzetek — mindez és még több öt évszázadra visszamenően. A koronaékszerek meglepőek. A cári család és a papság öltönyei, az ikonok, a miseruhák, a könyvtáblák, a kardok markolatai, sőt a nyergek is gazdagon fel vannak ékesítve gyönggyel és számtalant smaragddal, rubinnal, zafírral, gyémánttal. Igazi látványosság. Az első teremben zászlók vannak kifeszítve különböző felírásokkal: „A kapitalizmus foglyainak”, „A fasizmus áldozatainak”, „Oroszország munkásai üdvözletüket küldik a világ dolgozóinak”. Mindhárom csoportba tartozónak éreztem magam s olybá vettem, hogy az üdvözlet nekem is szól.
NAPLÓ
Moszkva, 1937 február 20.
Déli 12 órákor látogatás …… a követnél. Rendkívül érdekes ember.
Nagy dicsérettel beszélt Frank Simonds könyvéről: „A béke ára”. A legcsekélyebb bizalma sincs semmi olyan megbeszéléshez, amely Németország részéről indulna ki az európai békét illetően. Hitler szovjetellenes támadásai ellenére is lehetőnek látja egy szövetség megkötését Németország és Oroszország között, ha ez Hitler szándékainak hasznos volna és Oroszország érdekei úgy követelnék.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!
A küldetés kezdete
1936 november 16—1937 március 30
(idézet: Moszkvai jelentés – Davies)
NAPLO
Moszkva, 1937 január 29.
Délelőtt 11 órakor ……. követ keresett fel. A pompás öregúr a Radek-per kihatásairól beszélt. Nem kételkedik a vádlottak bűnösségében.
12 órakor …… nagykövet látogatott meg. Az oroszgazdasági fejlődésről és általában az aranyfedezet kérdéséről folytattunk eszmecserét. Ő a Radek-perrel kapcsolatban elhangzott hivatalos nyilatkozat állításait bizonyos kritikával fogadja, de úgy véli, hogy egészbevéve, mégis igazat mondanak.
A Radek-per tárgyalásának utolsó napja. A tárgyalást egy órakor nyitották meg. Radek, Szokolnyikov, Szikinszkij, Szerebrijákov és a többi vádlott utolsó védőbeszédét hallgattam. A tárgyalást három órakor elnapolták.
4 órakor Madame Litvinov teán látott vendégül Marjorievel és E. K.val.
¼6-kor látogatást tettem a török követségen.
½6-kor a perzsa követségen.
9 órakor este holtfáradtan dőltem az ágyba.
Megérkezésünk idején madame Litvinov nem volt Moszkvában. Kósza hírek keringtek, hogy „likvidálták” — eltűnt, stb., stb. Éppen akkor, amikor ezek a hírek a legvadabbul burjánzottak, kaptuk kézhez madame Litvinov meghívóját teára a Spiridonovka házba. Régi kis palota, ahol a kormány ad hivatalos fogadtatásokat. Madame Litvinov az angol nők egy bájos típusának szeretetreméltó kiegyensúlyozottságával üdvözölt bennünket. Éppen az Uraiból tért vissza, ahol a Basic English-t, a leegyszerűsített angol nyelvet tanította, amelynek nagy híve és terjesztője. Bája és szelleme senkire sem téveszti el hatását, jóllehet nem sokat ad külsejére. Keze vörös és repedezett. Testvérhúga régi barátomnak, Sir Sidney Lowenak, akivel a világháború alatt érintkeztem Washingtonban, Litvinovval Londonban ismerkedett meg és nőül ment hozzá.
DAVIES NAGYKÖVET JELENTÉSE
AZ ÁLLAMTITKÁR ÚRNAK
A RADEK HAZAÁRULÁSI PERRŐL
Moszkva. 1937 február
Szigorúan bizalmas
Sir
A nemrég lezajlott Trockij—Radek hazaárulási perről és a közvéleményre gyakorolt hatásáról van szerencsém az alábbiakat közölni:
A közvetlen politikai háttér:
A pör Kirov 1934-ben történt meggyilkolásából keletkezett. Kirov a Sztálin-kormány kimagasló vezető egyénisége volt, a leningrádi kerületi szovjet főtitkára, meggyilkolása akkor nagy szenzációt keltett. A külügyminisztériumhoz azidőben érkezett jelentésekből ki lehetett olvasni, hogy ez az esemény a moszkvai kormány vezető személyiségeinek nagy nyugtalanságot és aggodalmat okozott; maga Sztálin, Vorosilov hadügyi népbiztos és több más kormányférfi azonnal a bűntett helyére sietett, nyilván a Sztálin-kormány ellen irányuló kiterjedt összeesküvéstől tartottak. Összefüggésben állt a Kirov elleni merénylettel az 1936 augusztus 19-től 24-ig Moszkvában lefolytatott Kamenyev—Zinovjev-per, amelynek tizenhat vádlottját találták bűnösnek és agyonlőtték őket. Végeredményben erre a forrásra megy vissza a jelenlegi per is, az akkor elhangzott leleplezéseikre és a hírek szerint azóta talált terhelő bizonyítékokra.
A mostani pernek tizenhét vádlottja volt, köztük öt, vagy hat politikai vezéregyéniség. A többiek különböző típusú és hivatású férfiak, mérnökök vagy kalandorok, mindenesetre politikailag súlytalan egyének, a vádirat szerint egyszerű eszközök akiket kémkedésre, szabotázsra, terrorcselekményekre használtak fel. A vádirat a büntető törvénykönyv különböző paragrafusaira támaszkodott s a vád hazaárulásról, kémkedésről, szabotázsról és általános terrorista tevékenységről szólt.
A büntető törvénykönyv
A vád a törvények szabatos meghatározásain, a tilalmakon és a vétkesek ellen kiróható büntetéseken alapszik. A törvények és rendeletek 1927 január l-e óta vannak érvényben. A tettestárs éppen annyira bűnös és ép olyan mértékben felelősségre vonható, mint a főbűnös. Még a szervezett politikai tevékenységben való részvétel is, melynek célja ily cseléltedet elkövetése, ugyanazzal a büntetéssel jár, mint amelyet a törvény a tulajdonképpeni bűntettre szab ki. A büntető törvényalkotás legfőbb célkitűzése az állam védelme és sérthetetlensége. Az államellenes bűntettek büntetései sokkal szigorúbbak, mint azoké, amelyeket a tulajdon, vagy polgári személyek élete ellen követtek el. A becsvágyból, zsugoriságból, gyűlölködéséből, irigységből, vagy hasonló okokból elkövetett gyilkosság legmagasabb büntetése tízévi börtön, míg az állam tulajdona elleni bűncselekmény legmagasabb büntetése halál. A büntető törvénykönyv másik sajátossága, mely kihat a mostani perre is, a büntetések visszaható ereje. Például Radek vallomásából a következő derül ki: 1935-ben beismerte, hogy miután az év folyamán egyre jobban belekeveredett olyan magatartásba, amely végül is a kormány megdöntésére szőtt összeesküvéssé fajult, az időközben megváltozott viszonyok az ő nézeteit is megváltoztatták s ennek folytán elhatározta, hogy „minden gonosz indulatot száműz szívéből”, de már addig oly messze ment el, hogy a legsúlyosabb büntetést érdemelte ki.
Egyéb értesülések a körülmények ismeretéhez
Azt sem szabad szem elől téveszteni, hogy Sztálin volt az, aki 1929-ben Trockij száműzetése után kidolgozta az ötéves tervet, amely ugyanúgy vonatkozik az iparosításra, mint a mezőgazdaság kollektív átalakításának tervére. 1931-ben és 1932-ben a terv nagy áldozatokat követelt a lakosságtól. Az állapotok azóta kétségtelenül lényegesen javultak. A terv gyümölcsei csak 1934 óta kezdenek érlelődni. El kell ismernünk, és minden elfogulatlan orosz és külföldi el is ismeri, hogy Sztálin kormányzata 1935-ben lényegesen erősebb volt, mint 1931-ben. A helyzet félreérthetetlen javulását gyakran hangsúlyozzák a fővádlottak is, hogy ezzel igazolják pálfordulásukat és magyarázatát adják annak a megbánásnak, amely őket a beismeréshez vezette.
Nem szabad ugyanis figyelmen kívül hagyni az érdekes per megítélésénél azt sem, hogy ezeknek a férfiaknak, tehát az összes vádlottaknak is vallásos hite a kommunizmus és bármilyen ellentét is válassza el őket azoktól, akik most uralmon vannak, fanatikusan ragaszkodnak a kommunizmus eszméjéhez és rendszeréhez.
Buzgó hallgatója voltam a hat napig tartó törvényszéki tárgyalásnak. Megrendítő emberi tragédiák tárultak fel előttem. Az ülést a moszkvai nemesi klub feltűnően hosszú, magas dísztermében tartották, a terem középső részének széksorait zsúfolásig megtöltötték a munkáshallgatók. A közönség minden tárgyaláson kicserélődött, a közép néhány széksorát kivéve, amelyeket belföldi és külföldi tudósítóknak, valamint a diplomáciai testület tagjainak tartottak fenn. Azt mondják, hogy a tárgyalást hallgató, egymást felváltó különböző munkáscsoportoknak határozott megbízásuk van, hogy szervezeteiknek minél részletesebben beszámoljanak a hallottakról.
Az elnökhöz 1937 február 4-én intézett levél kivonata
A délután 4 és 6 óra közötti szünetben szándékosan felkerestem üzleteket és egyéb nyilvános helyiségeket. Mindenütt sok ember gyülekezett össze, akiknek egy-egy alkalmi szónok a per lefolyását és a vádlottak bűntetteit ecsetelte. Úgy hallottam, hogy az egész országban ez történik. A rádió meghosszabbította leadásait, hogy a perrel kivételes részletességgel foglalkozhasson. Ez a nagyszerű propaganda elhatol Szibéria vagy akár a Kalmükföld legtávolabbi községébe is. A páratlan propaganda-organizációnak legalsó egysége, az úgynevezett sejt, három párttagból áll. Ezek irányítják a maguk szűk körzetében a tömegek meggyőződését. Jim Farley, ha idejönne, sokat tanulhatna.
A tárgyalást három egyenruhás bíró vezeti, annak a katonai testületnek a tagjai, amelynek a hatáskörébe az államellenes perek tartoznak. Ez a testület a legfelsőbb bíróság keretébe tartozik. Üléseik azon az ötlábnyi magas dobogón vannak, amelyen a vádlottak egész tragédiája lejátszódik. A dobogón egy pavilonféle építmény is áll. Itt állították fel a tanuk padsorait és a védők asztalait. A bírák emelvényétől jobbra ültek a vádlottak egyszerű farácsok mögött. A vádlottak helye az amerikai bírósági tárgyaló termekben az esküdtek padjára emlékeztet. A vádlottak négyen ültek egy sorban, arccal az elnök felé fordulva, 30 percenként egy-egy tiszt vezetésével 4—4 katona vonult be, leváltották az eddigi őrséget és körülállták a vádlottak padját és annak csak a pavillon felé eső oldalát hagyták szabadon. A pavilonnal szemben ült a dobogón az államügyész és két-két alügyész, egyikük egyenruhában. A tárgyalás naponta 12 órakor kezdődött, félórás ebédszünettel 4 óráig tartott. Sokszor 4 óra után is folytatták a tárgyalást és csak este 10-kor napolták el.
A tárgyalás a vádirat ismertetésével kezdődött, melyet az elnök olvasott fel. A vádirat hosszasan felsorolta azokat a bűntetteket, melyeket a vádlottak elkövettek, kiterjeszkedett a részletekre és alaposan teli volt tűzdelve bizonyítékokkal. A vádiratnak az az állandóan hangsúlyozott megállapítása, hogy a vád minden pontját okmányszerű írásbeli bizonyítékok erősítik meg, az újságírók és diplomáciai megfigyelők körében bizonyos szenzációt keltett. Nagyon nehéz lett volna megállapítani, hogy a per folyamán előhozott okmányok megegyeztek-e a vádirattal vagy sem, mert az okmányok nagyrészét nem olvasták fel, a vádirat szerint többnyire azért, mert a vádlottak megsemmisítették azokat; más esetekben csak a tanúkihallgatások alkalmával emlékeztek meg ezekről az okmányokról, de arra hivatkozva nem olvasták fel őket, hogy érdemleges vizsgálatuk a katonai bíróság különleges feladata.
Az elnök felszólítására a vádlottak sorban felemelkedtek helyükről és bűnösnek jelentették ki magukat. A vádlottak padja előtt ügyesen elhelyezett mikrofonok sorakoztak. Az ügyész előtt jegyzetek álltak, — úgylátszik írásbeli beismerő vallomások —, az ügyész aránylag kevés kérdést tett fel. Minden vádlott sorjában előadta bűnlajstromát. Az ügyész a pert rendkívül nyugodtan, szinte csodálatraméltó mérséklettel vezette.
A vádlottak megjelenése semmiképpen sem volt feltűnő. Mindannyian jóltápláltaknak látszottak és fizikailag semmiféle fogyatékosságuk nem volt. Az első napokban úgy tűnt, mintha némi kíváncsiságot tanúsítottak volna a tömeg iránt s bár mindig megőrizték komolyságukat, nem tettek aggodalmas és megfélemlített benyomást. Azonban minél tovább fejlődött a per, annál nyilvánvalóbbá vált önmaguk előtt is kétségbeejtő helyzetük. Most már arcukat gyakran kezükbe temették vagy szinte veszendő arckifejezéssel a rácsra támasztották. Általában feszülten figyelték vádlott társaik vallomását, szemmelláthatóan a vallomások sok részlete meglepte őket.
A fővádlottak vallomásához
A per fővádlottai: Jatakov, Radek, Szokolnyikov, Szerebriakov és Muralov. Először Jatakov vallomására került sor; ahogy a mikrofon előtt állt és a pavilonon keresztül az ügyészre nézett, egyetemi tanár benyomását keltette, aki éppen diákhallgatósága előtt szakelőadását tartja, a nehézipar helyettes népbiztosi tisztjét töltötte be és az ötéves terv sikerével jelentős szerepet tulajdonított közreműködésének. Hír szerint régi polgári családból származik, amelynek a gyáriparban jó neve volt. Nyugodtan és szenvedélymentesein ecsetelte saját bűnös tevékenységének történetét. Előadását, akár csak a többiekét is, az ügyész többször félbeszakította, hogy az egyik vagy másik vádlottat felszólítsa a vallomás éppen most elhangzott állításához való állásfoglalásra. Ezek a rövid kiegészítő vallomások olykor kérdésessé tették, máshol megerősítették az önkéntes bűnvallomás hitelét. Mindez a vádlottak részéről a legnagyobb, szinte félelmetes természetességgel történt. Például megfigyeltem, hogy amikor Szerebrijakovot, egy öreg vasutast, az elnök felszólított arra, hogy egy különösen borzasztó bűntettet önkéntesen megerősítsen, ezt lakonikus tömörséggel megtette. Utána gondtalanul leült és egyet ásított.
Radek, akire másodiknak került a sor, egészen más embertípus. Alacsony emberke, de áthatóan csillogó, agresszív személyiség, aki vallomása folyamán az egész tárgyalóteremre rányomta bélyegét. Paraszti egyszerűséggel öltözködött és külseje elhanyagoltságát burjánzó szakálla még jobban kihangsúlyozta. Magatartása körülbelül azt fejezte ki, hogy egészen természetesen és szükségszerűen ő a politikai összeesküvés felbujtója és ha személyesen nem is vett részt mindazoknak, a gonosztetteknek az elkövetésében, amelyek az összeesküvéssel kapcsolatosak, de mindenről tudott és kertelés nélkül kész ezért vállalni a felelősséget. Állandóan hangsúlyozta viszont, hogy ezek a bűnözések „emberi gyarlóságok” és elkövetésüket azzal igyekezett igazolni, hogy politikai színezetűek és ő és cinkostársai olyan ügyért cselekedtek így, amelyben fanatikusan hisznek. Többször élesen összetűzött az elnökkel és ezekből a párviadalokból rendszerint ő került ki győztesen. Vallomásának minden részlete ragyogóan eleven és éles szellemét tükrözte. A bíráihoz intézett zárószavaiban főként arra emlékeztette őket, hogy ő fedte fel a Trodkij-féle összeesküvést és ezzel arra célzott, hogy nélküle sohasem kerültek volna napfényre azok a bűnök, amelyeket a kormányzat most felderíteni igyekszik.
Szerebrijakov rablásainak és gyilkosságainak végeláthatatlan sorát fedte fel és angyalian szelíd arckifejezéssel tárta fel egyik szörnytettét a másik után. Fellépése arra vallott, hogy sorsával leszámolt.
Szokolnyikov, a Szovjetúnió egykori londoni nagykövete és külügyi népbiztosa ismét egészen más fából volt faragva: kerek arc, magas homlok, feltűnően sötét bőrszín. Ő is szenvtelenül, szinte a szemlélő tárgyilagosságával, logikusain, világosan vázolta azokat az okokat, amelyek őt és társait arra késztették, hogy titkon összeszűrjék a levet Németországgal és Japánnal. Saját vallomása szerint ezt azért tették, mert csak így láttak reményt arra, hogy az orosz nép helyzetét megjavítsák, mert a Sztálin-kormány olyan erős volt, hogy semmiféle tömegmozgalom sem tudta volna belülről megbuktatni. Történelmi párhuzamok alapján azt remélték, hogy a rendszer megbuktatása csak külső hatalmak közreműködésével lehetséges, amely után a győztesek, elsősorban a németek közreműködésével a jelenlegi kormányzatot és rendszert talán meg lehetett volna semmisíteni.
Muralov megjelenése katonásan hatott. Kecskeszakálla, bozontos ősz haja és éles, de mégis finom vonásai, kétméteres, hatalmas alakja vezérkari tiszt külsejére emlékeztetett. Nyakig gombolt, fekete, orosz inget hordott. Sohasem vesztette el férfias méltóságát és öntudatát. A hadseregben egy időben Moszkvában vezető tisztséget töltött be.
Megnyerő természetességgel adta elő azokat az okokat, amelyek Trockij támogatására késztették, aki legrégibb és legjobb barátja volt. Kijelentette, hogy Trockij nagy ember volt akkor, amikor „mások törpéknek mutatkoztak”. Megrendítő hatást keltett, amikor megmagyarázta, miért tagadta meg először a vallomást, hogy azután tagadását mégis visszavonja, — mindez nagyon valószerűen és egyáltalán nem megrendezetten hatott. Tagadta, hogy bármi nyomást gyakoroltak volna reá; azt vallotta, hogy saját lelki gyengesége folytán riadt vissza nyolc hónapon át a beismeréstől, mert elfogatása, amely kezdetben mélyen felháborította, teljesen csökönyössé és önfejűvé tette. Először azt határozta, hogy inkább hős módjára hal meg és ily módon szolgálja közös ügyüket. De ahogy végezetül az egész összeesküvést áttekintve, arra a következtetésre jutott, hogy a Sztálin-kormány oly sokat tett az orosz népért s olyan nagyot alkotott, hogy be kellett látnia eddigi szándéka és magatartása merő tévedését és most kötelességének érzi, hogy beismerő vallomással is könnyítsen lelkiismeretén — a többi vádlott is mind részletes beismerő vallomást tett bűnéről s az önvádban mindannyian megegyeztek, jóllehet egyéniségük és alkatuk nagyon különbözött.
Az összes vádlott egymást túlszárnyaló buzgalommal vallotta be bűneit, egyiket a másik után — szinte halmozták magukra a bűncselekményeket és vallomásuk minden szakasza refrain-szerű „mea maxima culpá”-val végződött. Az ügyésznek alig kellett szembesítést indítványoznia. Egy esetben meg éppen figyelmeztetnie kellett a vádlottat, hogy maradjon a tárgynál és vallomását ne ékesítse járulékos bűntettek ecsetelésével. Egyáltalán meg lehetett állapítani, hogy az ügyész tartózkodott minden megfélemlítési kísérlettől, amire egyébként nyilván semmi szükség sem volt.
A vallomások lezáródása után az ügyész hosszú beszédet intézett a törvényszékhez; a bizonyítékokból indult ugyan ki, de messze túllépte a per kereteit, hosszadalmas történelmi fejtegetésekbe bocsátkozott. Tudós, bölcs, de a tulajdonképpeni tárgytól olykor eltérő előadást tartott voltaképpeni vádbeszéd helyett.
A vádlottak zárószavai
Jatakov vádlott végszavaiban nem kért kegyelmet, hasonlóképen Sesztov sem, aki a per folyamán elhangzott vallomások, legfőképp pedig saját vallomása szerint, főmozgatója volt néhány egészen szörnyű bűntett elkövetésének. Ellenkezőleg, maga Sesztov jelentette ki, hogy megérdemli és kívánja a halált. Radek szintén nem kért kegyelmet, csak közvetve utalt ennek a lehetőségére, úgyszintén Muralov is. Szokolnyikov kegyelmet kért, de nagyon méltóságteljes módon, tartózkodva minden megalázkodástól. A kisebb vádlottak mind nyomatékosan kegyelmet kértek.
A védőbeszédek befejezése után a törvényszék visszavonult és öt óra múlva kihirdette az ítéletet.
A törvényszéki ítélet
Az ítélet az összes vádlottakat bűnösöknek minősítette és büntetésüket a bűntett mérve szerint szabta meg. Jatakov és Szerebrijakov, mint a Trockij-féle szovjetellenes szervezet tagjai, akik ennek központjával hazaárulást, kémkedést, destruktív és terrorista cselekményeket követtek el, a legmagasabb büntetésre ítéltettek, vagyis agyonlövetésre. Ugyanezen büntetés sújtott le még 11 másik vádlottra, köztük Muralovra, akik egészen súlyos államellenes bűntetteket szerveztek s ezeket nagyobbára maguk hajtották végre. A két fővádlott, Radek és Szokolnyikov, mint a szovjetellenes Trockij-szervezet központi intézőbizottságának tagjai, ennek a klikknek a bűncselekményeiért közösen felelősek, de személyesen nem részesek a gaztettek elkövetésében s végrehajtásában s ezért büntetésük 10 évi börtön. Ugyancsak 10—10 évi börtönt kapott két másik vádlott, Arnold és Sztroilov. Az ítélet elrendelte az elítéltek minden tulajdonának elkobzását és a börtönre ítéltek politikai jogainak öt évre való felfüggesztését. Radek és Szokolnyikov aránylag enyhe büntetése általános meglepetést keltett.
Általános megjegyzések
Nyugati szemszögből nézve, a legcsodálatosabb az volt az egész perben, hogy azt megtartották. Az összes vádlottak a legnyíltabb és leghatározottabb vallomást tették saját bűnösségükről, a törvényszék egyetlen tennivalója tehát abból állott, hogy meghallgassa és átvegye az esetleges kegyelmi kérvényeket, összegezze a per folyamán elhangzott önvádak anyagát és elítélje a vádlottakat. Ehelyett azonban egy hatnapos pert folytattak le, miközben az államügyész minden lehető bizonyító anyagot összehordott — a mi álláspontunk szerint meglehetősen felesleges eljárás. A hatóságok előtt nyilván két célkitűzés lebegett.
Az egyik célkitűzés félreérthetetlenül kitűnt a per anyagából és tárgyalásmódjából: tudniillik a per drámai elemeinek propagandacélokra való érthető felhasználása. Ilymódon el akarták rémíteni a Szovjetunión belül esetleg még lappangó összeesküvőket, árulókat és felbujtókat, másodszor lehetetlenné akarták tenni Trockijt a külföldi baloldaliak szemében, harmadszor pedig, mintegy a veszély felidézésével a nemzeti közhangulatot akarták, az eddiginél is erősebben összekovácsolni. A per anyaga mintegy rámutatott arra, hogy a kormányt támogatni kell, mert a külső ellenség, a belső árulókon, cselszövőkön, defétistákon keresztül mindig résen áll, hogy a forradalom eredményeit és Oroszországot megsemmisítse. Ez a külső ellenség Németország és Japán. Említettük már, hogy a per magvát, a vallomásokban napvilágra kerülő szörnyűségeket minden módon bevitték a köztudatba, az újságok hasábjait nemcsak a vallomásokról szóló jelentések töltötték be, hanem a vádlottak egyéniségének, személyiségének, működésének és céljainak rendkívüli éles és kíméletlen jellemzése. A rádió ugyancsak a szokott leadási időt meghaladó propaganda előadásokkal állott ugyanezeknek a célkitűzéseknek a szolgálatában.
Azonban félreérthetetlen volt a peres eljárásnak az a célkitűzése is, hogy a vádlottak beismerésének önkéntességéről a nagyközönség a nyílt törvényszéki tárgyaláson teljes meggyőződést szerezzen. Ha a pert titkos tárgyaláson folytatják le, vagy egyszerűen közlik a vádlottak írásos, saját aláírásukkal hitelesített vallomásait, akkor azok bizonyítóerejét a nagyközönség esetleg kétségbevonta volna. Így azonban, tekintettel a százaktól és ezrektől nyílt törvényszéki tárgyaláson végighallgatott önvallomásokra, nem lehetett vitázni a vádlottak beismerésének érvénye és önkéntessége felett.
Nem egy olyan ismerősömmel beszéltem, aki végighallgatta az előző politikai pereket és a Radek-pert is és ezek úgyszólván egybehangzóan azt állapították meg, hogy a jelenlegi per az előzőktől abban különbözött, hogy ezúttal a bűnösök jóval nagyobb egyöntetűséggel tettek önvallomást, a régebbi tárgyalásokon elhangzott vallomásoknál jóval nagyobb mértékben erősítették meg és támasztották alá egymás vallomásait. Az érdektelen hallgatók, a külföldiek is, nem kételkedtek benne, hogy a pör valóban egy szovjetkormány elleni összeesküvést derített fel.
Tolmácsom segítségével figyelemmel kísértem a vallomásokat. Be kell ismernem, hogy kételkedtem a vádlottak szavahihetőségében. A beismerések egyöntetűsége, a vizsgálati fogság hosszúsága, feltételezhető keménysége, kényszereszközök alkalmazásának lehetősége — nemcsak a foglyokkal, hanem családtagjaikkal szemben is —, mindez kétséget támasztott bennem, hogy vallomásaikat válóban megbízhatóaknak és valóban önkénteseknek fogadhatom-e el. Azonban a pör anyagának tárgyilagos vizsgálata és az előző perekkel való összehasonlítása szinte akaratom ellenére a vizsgálati módszerek iránti gyanakvásom fenntartásával mégis arra a következtetésre vezetett, hogy az állam szerveinek sikerült bebizonyítaniuk a vádat, legalább is vitán felül áll, hogy kiterjedt összeesküvést és titkos cselszövényeket szőttek a szovjet kormány, annak politikai vezérei és a fennálló törvények ellen. Véleményem szerint a vádlottak tényleg elkövették azokat a bűntetteket, amelyekkel a vádirat vádolta őket s amelyekkel önmagukat vádolták, s ezek a bűntettek megérdemlik a megtorlást. Mégis nem hallgathatom el azt a megállapításomat, amely a per tanúságai alapján elhatalmasodott bennem, hogy a perben szereplő emberek lelki alkata és a per folyamán alkalmazott módszereik a mienkétől annyira különbözők, hogy a per lefolyására és a vádlottak szerepének tisztázására a mi mértékünket alig lehet alkalmazni. Ámde, mintán tudatában vagyok annak, hogy az emberi természet lényegében mindenütt ugyanaz, le kell szögeznem azt a benyomásomat, hogy a vallomások általában szavahihetők voltak s hogy a per folyamán nem mutatkozott semmi különösebb jele a részrehajlásnak és torzításnak, Ha a pör egész anyagát és lefolyását kitalálták és megrendezték volna, úgy ehhez egy Shakespeare teremtő zsenialitására és egy Belasco rendezői művészetére lett volna szükség. A történelmi háttér és a miliő is kétségtelenül alátámasztotta a vallomások hitelét. Szokolnyikov és Radek előadásának logikája, cselekedeteik önigazolása teljesen meggyőzően hatott. A részletek, melyek egyes eseményekre vonatkoztak s itt-ott, amint az a vádlottak keltette hatásból is kiderült, egyszer-másszor az ügyészt és a vádlottakat is meglepték, annyira megerősítették akaratlanul a vád lényegét. Mély benyomást tett rám a vádlottak önvallomásának előadásmódja is, valamint a bíróság előtt tanúsított magatartásuk. Nagy hatást tett rám éles logikájuk, és szinte kétségbeesett nyíltságuk. Muralov, az öreg generális, teljesen megrendített. Szavait áthatotta katonás lényének belső méltósága és egyenessége. Zárószavaiban ezt mondta:
„Visszautasítom a jogsegélyt s ugyanúgy visszautasítom azt a jogot is, hogy saját magam védekezzem, mert tudom, hogy csak jó fegyverekkel lehet támadni és védekezni. Nem védhetem magam jó fegyverekkel. Senkit sem okolok érte; csak magamat vádolhatom. Ez az én szerencsétlenségem, ez az én romlásom…”
A másodrendű vádlottak, akik nyilván csak a fő tettesek eszközei voltak, túlságosan belementek a részletekbe és nem egyszer azt a benyomást keltették, hogy elsőízben adják elő az elmondottakat. Ez az indokolatlan részletesség s egyéb olyan jelenségek, amelyeket megfigyeltem, megerősítették azt a hitemet, hogy a vallomásokat maguk a vádlottak, a célon messze túlmenő szolgalelkűséggel túlontúl felcicomázták. De a per bonyolult mintázatán kétségtelenül végigfutott az igazság vörös fonala, az uralmon levő kormányzat megbuktatásának, véleményem szerint elvitathatatlan célkitűzése.
Mindazt egybevetve, ami a vádlottak ellen és mellett szól, nem tudok elképzelni olyan törvényszéket, bármely állami berendezkedés mellett, amely nem arra az eredményre jutott volna, hogy a vádlottak megszegték a törvényt. A vádirat kétségtelenül a törvény paragrafusain alapult.
A pert az itteni diplomáciai testület úgyszólván minden tagjával megvitattam s talán egyetlenegynek a kivételével mind azon a véleményen voltak, hogy a tárgyalás kétségtelenül a kormányzat megbuktatására irányuló összeesküvésről rántotta le a leplet.
Annál kevésbé alakult ki egységes vélemény a diplomáciai testület körében a vádiratban lefektetett ama megállapításáról, hogy Trockij a jelenlegi orosz kormányzat megbuktatására megegyezett Németországgal és Japánnal. Szokolnyikov és Radek kétségtelenül oly higgadtan és nyugodtan adták elő ezt a tervet, hogy vallomásuk a diplomáciai testület nem egy tagjára nem tévesztette el hatását. Ezek arra utaltak, hogy ez az elgondolás némileg egyezik Lenin 1917-ben követett magatartásával, mikor részben a katonai vezetők segítségével ragadta magához a hatalmat, vagy a német szociáldemokrácia felemelkedésével a háború romjain. Mások a vallomások eme részében erősen kételkednek, de megegyeznek abban, hogy az államhatalomnak sikerült bebizonyítania a kormány elleni összeesküvés vádját.
Érzelmileg csak azt mondhatom, hogy a per ép oly borzalmas hatást gyakorolt reám, mint amilyen megragadó élményt jelentett számomra az alkotmányos gyűlés nagyvonalú ünnepélyessége.
A Radek-per óta nem szünetelnek a hírek az intellektuelek és közéleti emberek tömeges elfogatásáról Oroszország minden részében. Azt vetik a szemükre, hogy részesei Trockij összeesküvésének. Vad és alaptalan rémhírek keringenek arról is, hogy elfogták Lenin özvegyét, továbbá a forradalom egyik marsallját, a helyettes honvédelmi népbiztost és más, vezető állású embereket. Meg kell állapítanom, hogy a még ezeknél is szilajabb rémhírek többnyire külföldi forrásokból erednek, így többek között az a kacsa, hogy Vorosilov, a hadügyi népbiztos Moszkva ellen vonul, hogy Litvinovot börtönbe vetették és hasonlók. Ezek az állítások egytől-egyig alaptalanok. Azt az érdekes állítást hallottam, hogy az orosz forradalom kezdetén Lenin és a többi intellektuális forradalmi vezér megegyezett egymás közt, hogy okulni fognak a francia forradalom példáján és gondoskodnak arról, hogy egymás közti, ellentéteik ne váljanak az ellenforradalom melegágyává. Az eredeti vezetők közül azonban még csak Sztálin, Kalinin és Vorosilov van hatalmon. A többi száműzött vagy halott.
Mind az itteni diplomáciai testület, mind az amerikai újságírók csoportja szilárdan hiszi, hogy Sztálin erősen és biztosan tartja kezében a birodalom kormányzásának gyeplőjét, és azt nehéz, sőt úgyszólván lehetetlen lesz tőle elragadni. A perről szerzett benyomásaimat összefoglalva, meg szeretném még állapítani, hogy felfedte előttem a Szovjetúnió politikai rendszerének és szervezetének nagyvonalúságát, de egyúttal félelmetességét is.
DAVIES NAGYKÖVET JELENTÉSE
AZ ÁLLAMTITKÁR ÚRNAK
VLADIMÍR ROMNE ÜGYÉBEN
Moszkva. 1937 február.
Szigorúan bizalmas
Sir!
Engedje meg, hogy beszámoljak a Radek-féle hazaárulási per egyik epizódjáról, a jelentést kérem az aktákhoz csatolni, hogy alkalomadtán visszatérhessünk rá.
A tárgyalás idején Mr. Walter Duranty, a New York Times levelezője tengerentúli távirattal jött hozzám, melyet az Egyesült Államok egy újságírócsoportja küldött. A távirat a következőképen hangzott:
„A washingtoni újságíróegyesület minden tagja nagy aggodalommal olvassa kollégájuk, az Izvesztijánál dolgozó Vladimir Eomne elfogatásának hírét. Romne-al való érintkezésünk folyamán, őt mint a Szovjetúnió őszinte, lelkes hívét és védelmezőjét ismertük meg. Egyetlen egyszer sem tapasztaltuk nála a jelenlegi orosz kormány iránti hűség legcsekélyebb hiányát. Többet tett Sztálin kormányzatának népszerűsítéséért hazánkban, mint a Szovjetúnió bármely más követe. Reméljük, hogy e tanúságtételt a bírák megerősítik, és önt, Davies követ felkérjük egyúttal a közbenjárás átadására.”
Romne vallomásának meghallgatására a legnagyobb figyelmet szenteltem. A per befejeztével megvilágosodott előttem, hogy ildomtalan lett volna, ha én legalábbis abban az időben, hivatalos minőségemben erről tudomást vennék. Az itteni amerikai újságírók egyhangúlag helyeselték és korrektnek minősítették eljárásomat.
Mellékeltem egy személyes és bizalmas levél másolatát, amelyet Mr. Arthur Crocknak, a New York Times szerkesztőjének küldtem a helyzet megvilágítására.
DAVIES NAGYKÖVET LEVELE
MR. ARTHUR CROCKHOZ
VLADIMÍR ROMNE ÜGYÉBEN
Melléklet
Kedves Arthur!
Walter Duranty megmutatta nekem azt a táviratot, melyet a kongresszusnál dolgozó újságírók egyesületétől kapott Romne kínos helyzetének ügyében, számos aláírással, melyek között a tied természetesen megörvendeztetett.
Romne sorsa nagyon megrendített és ügyének alakulását a legnagyobb érdeklődéssel és aggodalommal kísértem. Éppen aznap, mikor táviratotok megérkezett, Romne megtette vallomását, amely a per folyamán elhangzott megrendítő önvallomások és önvádak sorában is egészen kivételes helyet foglalt el. Anélkül, hogy az államügyész unszolta volna és hogy keresztkérdésekkel kelepcébe csalták volna, világosan, egyszerűen, szinte természetesen előadta az összeesküvésben való részvételének történetét. Radek bizalmas barátjának leplezte le önmagát. Előadta, hogy Radeknek köszönhette állását és aprólékos részletességgel beszélte el, milyen módon vállalta a közvetítő szerepét Radek, Trockij és Trockij fia, Szenov között, amennyiben leveleket vitt és hozott — német könyvek kötésébe varrtan. Azt állította, hogy kezdettől fogva Trockij híve volt, és Szenovval folytatott beszélgetése után, 1931-ben vagy 1932-ben belépett Trockij szervezetébe. Éppen ezeken a leveleken, melyekre Romne és más vádlottak hivatkoztak, épült fel a vád. A vád szerint ez a levelezés bizonyította be kétségbevonhatatlanul, hogy Trockij a vádlottak közreműködésével, szabotázs, terror és orvgyilkosság útján a jelenlegi kormány megbuktatását tervezte. Hasonlóképen a levelezésen alapult az a vád is, hogy defetista mozgalmat szerveztek a nép között, és hogy Japán és Németország aktív támogatásával, német és japán kémek közreműködésével igyekeztek Oroszország ellen hamarosan felidézni a háborút. Főként Németországra számítottak, hogy a Szovjetunió szétzúzása és Ukrajnának Németország javára történő átengedése, valamint távolkeleti területekről és Szachalin olajmezőiről Japán javára való lemondás árán, az összeesküvők az új, kisebb szovjetállamban hatalomra jutnak.
A vádirat a Szovjetunió törvényeinek sorozatos megsértését állapítja meg és a Radek-perben leleplezett mozgalomról azt állítja, hogy ez tipikus terrorisztikus ellenforradalomnak készült. A szerencsétlen Romne azt is kijelentette, hogy az összeesküvés érdekében kormányszerveket is felhasznált, így például a Trockijjal való összeköttetés fenntartására a Tass távirati irodát.
A szegény ördög teljesen leszedte önmagáról a keresztvizet. Csak azzal védekezett, hogy 1934 óta, amikor az Egyesült Államokba ment, minden további közösséget megszüntetett az összeesküvőkkel. Ilyen körülmények között nem is gondolhattam arra, hogy a pörben segítségére siessek. Szívesen megtettem volna mindent, ami erőmből telik, hogy a szegény fiún segítsek, különösképpen azért is, mert nektek odahaza sorsa annyira a szíveteken fekszik. Végeredményben azonban a Szovjetunió polgára, ismerte a Szovjet törvényeit s nyílt szemmel ment bele abba, amit ő maga is vállalt aztán a tanuk és a vádlottak padján. Ez természetesen kizárólag orosz ügy és minden beavatkozás részemről, főként, ha kérésemet visszautasítják, kormányomnak kellemetlenséget, sőt esetleg komoly nehézségeket okozhatna. Valóban a fennforgó körülmények közt az ilyen beavatkozási kísérlet, legalábbis ildomtalan lenne. Mindjárt a tárgyalások befejezése után fogadtam sajtótudósítóinkat, köztük Durantyt, Deuelt, Nuttert és Besst követségi lakosztályomon egy kis frissítőre. Az egész helyzetet alaposan átbeszéltük. Egyhangúan helyeselték fent vázolt álláspontomat.
Az itteni külföldi sajtótudósítók körében az a vélemény uralkodik, hogy a vádlottak általában, — mindegy, hogy mi indította őket erre a rendkívüli beismerésözönre — legalábbis részben a valót vallották; a per lefolyása az újságírók szerint is kétségtelenül bebizonyította, hogy Trockij egy kiterjedt összeesküvés feje volt, amely a kormány megbuktatását tervezte. Megismétlése ez a francia forradalom egyes mozzanatainak.
Egyénileg nagyon érdekes tapasztalatokra és élményekre tettem szert a per végighallgatása folyamán; ott voltam az összes tárgyalásokon. Mindenesetre meg kellett állapítanom, hogy a mi angolszász szemléletünk egészen más előfeltételeken alapszik, mint az a gondolkodás és az a világfelfogás, amely a per folyamán megnyilatkozott. Mindezt személyesen és bizalmasan írom Neked, nem hivatalos minőségben.*
―――
* Arthur Knock barátomhoz intézett levelemben mitsem szóltam arról, hogy nem hivatalosan mégis közbe szándékozom lépni a szovjetkormánynál, mert még nem tisztáztam, hogy az ilyen közbenjárás megengedhető-e. Henderson most is, mint általában minden esetben, hű segítőnek mutatkozott. Megtárgyaltam vele a kérdést és ő arra a véleményre hajlott, hogy nem vétek a diplomácia törvényei ellen, ha egy ilyen személyes ügyben az illetékes hivatalnokokkal óvatosan tárgyalásba kezdek. Mindaddig nem lehet kellemetlen következménye közbenjárásomnak, amíg egészem nyilvánvaló, hogy nem hivatalos minőségben teszem. Ezért a látogatások előzetes bejelentése után felkerestem Kalinin elnököt, Molotov miniszterelnököt és Litvinov külügyminisztert. „Nem kétséges — jelentettem ki a Szovjetunió vezető személyességeinek — a diplomáciai képviseleteknek az Egyesült Államokban és Moszkvában az a feladatuk, hogy elősegítsék mindkét részéről a jobb megértést és a bensőségesebb baráti viszony kialakulását”. Ez okból — folytattam — merészkedem személyesen és teljesen nem-hivatalos minőségben megmagyarázni, mily kívánatos lenne a két állam baráti közeledése és megértése szempontjából a Romne-affér komoly megvizsgálása. Azután hosszabb előadásba kezdtem az amerikai újságírók képességeiről, jelleméről, tekintélyéről és a közvéleményre gyakorolt kivételes hatásáról. Az amerikai közvéleményre egészen kétségtelenül mély és nagyon áldásos hatást tenne, ha a szovjetkormány a Romne-ügyben legalább azt tekintetbe venné, hogy washingtoni tartózkodása alatt kormánya iránt hűséges és kifogástalan magatartást tanúsított. Molotov közbenjárásomat meglepő szívélyesen fogadta, kijelentette, hogy értékelni tudja érveimet s hagy Valóban Romne bűnösségének megállapításánál figyelembe kell venni az ilynemű bizonyítékokat. Megköszönte jóakaratomat és közölte, hogy lényegében egyetért javaslataimmal. Másrészt azonban sajnos „a sajtó urai” Washingtonban sok mindenről nincsenek és nem is lehetnek oly jól értesülve, mint ahogy ezek a tények itt Moszkvában ismeretesek. Ezért, reméli, hogy az ítélet végrehajtását elhalasztják addig, amíg minden tény napvilágra nem kerül. Kormánya csak akkor fog dönteni, ha majd az egész helyzetet gondosan áttekintheti. Ha még akkor is kételyei lesznek, az amerikai újságírók felvilágosítására nagy súlyt fog vetni. Midőn elbúcsúztam Molotovtól, az volt az érzésem, hogy Romne érdekében minden megtörténik majd, ami csak megtörténhet. Természetesen a szerencsétlen elvesztette a saját lába alól a talajt, amikor nyílt tárgyaláson ennyire leplezetlen és részletes beismerést tett.
Mindenesetre perét nem tárgyalták nyilvánosan. Azóta értesültem róla, hogy az ország belsejébe küldték kényszermunkára. Umanszkij nagykövet, akivel később ügyéről beszéltem, azt mondta, hogy az orosz újságírót amerikai kollégáinak közbenjárása mentette meg és hozzátette: „Romne aktái nagyon rossz színben tüntették fel tevékenységét”.
NAPLO
Moszkva, 1937 január 30.
Délután 1 órakor ….. nagykövet látogatott meg. Nagyon elkeseredett a szovjetrendszer ellen. A Radek-perről, amely ezen a héten a diplomáciai testület szenzációja, úgy vélekedett, hogy megrendezett színjáték és a régi bolsevisták egymás elleni belső harca. Azt állítja, hogy a beismeréseket mind fenyegetéseikkel és rendőri fogásokkal kényszerítették ki. Ezt a véleményét egy nagyon különös történet elbeszélésével igyekezett alátámasztani. Ukrajnában, kémkedés miatt elfogtak egy lengyel állampolgárt. Miután a lengyel kormánynak nem sikerült elérni szabadonbocsátását, állítólag két magasrangú szovjet képviselőt tartóztatott le. A vége, természetesen, fogolykicserélés a határon. A lengyel kihallgatása után súlyosan megbetegedett és megfigyelés végett felvették a varsói klinikára. Az orvosi szakértők állítólag arra a következtetésre jutottak, hogy atropint vagy más hasonló narkotikumot kevertek az ételébe, hogy akaraterejét gyengítsék. A követ szerint a per folyamán elhangzott vallomásoknak ez az egyik magyarázata. A magam részéről a legnagyobb mértékben kételkedem a követ elbeszélésének és következtetéseinek valóságában és helyességében — a történet, amit elmondott, reám teljesen valószínűtlen benyomást tett.*
―――
* Nem sokkal később egy szomszédállam másik diplomatája egy vitában az atropin-történetről azt a megjegyzést tette, hogy az teljesen valószínűtlen és kizárólag előítélettől és ellenségeskedéstől fűtött koholmány. Bruce Lockhardtnak, a kitűnő tollú brit ügyvivőnek elbeszélését hozta fel, aki Lenin-ellenes merényletbe keveredett, a G. P. U. elfogatta és az ellene alkalmazott bánásmódot tisztességesnek és emberségesnek írta le; ez a diplomata arra is utalt, hogy a jelenlegi per vádlottjai határozottan tagadták, hogy vallomásuk kicsikarására kényszerrendszabályokat alkalmaztak volna ellenük.
A szovjetkormány mindkét nagy tisztogatási perének tárgyalási szövegét kiadta angol fordításban. A külügyi népbiztosság engedélyével mindkét kiadványból vásároltam 50—60 példányt és ezeket megküldtem különböző barátaimnak az Egyesült Államokba. Az olvasót érdekelheti, hogy később két kiváló barátom — az egyik Charles Warren, aki az Egyesült Államok legfelsőbb bíróságáról írt újabban feltűnést keltett könyvet, a másik Seth W. Richardson államügyész Hoover elnöksége idején, mondta nekem, hogy szorgalmasan áttanulmányozták a jelentéseket és mindegyikük arra a következtetésre jutott, hogy a bizonyítékok alapján a bíróságnak szükségszerűen meg kellett állapítania a vádlottak bűnösségét.*
Ez a Szovjetunió iránt határozottan ellenséges érzelmeket tanúsító követ azt is állította, hogy Romne beismerésének másik oka, hogy feleségét rábeszélte arra: térjen vissza gyermekével Oroszországba és az afeletti aggodalom, hogy övéit bánthatják, vette rá Romnet arra, hogy belemenjen a tragikus játékba. Ő maga is hozzátette azonban, hogy ez puszta feltételezés.
A Vörös-téren, a Radek-per ítéletének kihirdetése alkalmából továbbra is gyakoriak a tömegmegmozdulások. Ma este szokatlan színjáték játszódott le: sokezer lelkes férfi és nő felvonulása, akik tüzesen adtak kifejezést megelégedésüknek afelett, hogy az árulókat felfedezték és megbüntették.
DAVIES NAGYKÖVET LEVELE
JAMES BIRNES SZENÁTORHOZ
Moszkva, 1937 február 18.
Kedves Jim!
A Radek-féle hazaárulási per alapvető jellemvonása, hogy az egyén jogait teljesen alávetették az államérdeknek. Ez a jogi eljárás azon az elméleten alapszik, hogy a vádlottnak az állam iránti kötelessége, hogy vallomást tegyen, miután sikerült ellene felhozni a kétségtelen bizonyítékokat. A vádlottak a hosszú vizsgálati fogság után teljesen szenvtelenül, szinte hideg tárgyilagossággal számoltak be bűnösségükről és úgyszólván kiszínezték bűnlajstromuk egymásután felsorakoztatott adatait, valósággal halmozva önmagukra a vádakat. Azonban itt a diplomaták és sajtó képviselőinek túlnyomó többsége arra a meggyőződésre jutott, hogy tárgyilagos mérlegelés esetén a kormány vádjának jogosságát el kell ismerni és félreérthetetlenül bebizonyosult, hogy a jelenlegi kormány ellen kiterjedt összeesküvést terveztek.*
―――
* Egy év múlva a Bucharin-perben a törvényszéki tárgyalás legmegrázóbb jelenete a vádlott zárszava volt — valóban Bucharin „utolsó szava”. A vallomások értékéről beszélt. A börtön könyvtárában megtalálta és elolvasta Feuchtwangernek a Radek-perről írott könyvét. Sorban végigment a különböző magyarázatokon és elméleteken, amelyeket Feuchtwanger az önvallomások indítékainak megértésére felhoz és mindezeket hamisaknak minősítette. Közéjük tartozott a kábítószereikről szóló állítás is.*
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!
A küldetés kezdete
1936 november 16—1937 március 30
(idézet: Moszkvai jelentés – Davies)
LEVÉL RÁHEL O’FOON-NAK
1937 február 25.
Kedves Ráhel!
Leningrád csodálatos élmény volt. Igaz, hogy az elképzelhető legkedvezőbb körülmények között láttuk.
Az egész várost fehér hótakaró födte s azon a napon nagy hópelyhek hullottak. Maga a város csodaszép látványt nyújt lovasszobraival, melyek a különböző tereket, parkokat és hidakat díszítik. Leningrád úgyszólván szigetváros. Főutcája igen hosszú s mintegy 30—45 méter széles. Meglepetésünkre a kirakatok szépek és ragyogók s telisteli mindenféle áruval, amelyek, mint mondták, az utóbbi év folyamán érkeztek ide.
Az Eremitage
Több órát töltöttünk az Eremitage-ban és a Téli Palotában. Mindkét épület nyílt körtéren fekszik, melyet átmérőként metszenek; köröskörül épületek, középütt egy miniatűr diadalív. A palota másik oldalán folyik a Néva. A Téli Palota hatalmas, igen mutatós építmény, vörös téglából épült s gazdagon díszítve. Pompás épület az Eremitage is, melyet Nagy Katalin emeltetett műkincseinek megőrzésére. Híd köti össze a Téli Palotával; túlsó oldalán ugyancsak híd vezet különböző, később emelt épületekhez. Az Eremitage kezdettől fogva a művészeti tárgyak kincses kamrája volt. Most valószínűleg még inkább az, miután az egész Téli Palota is képzőművészeti múzeummá alakult át.
A művészeti kincsek
Számtalan terem van itt, tele értékes műemlékeikkel, az antik, görög és római kerámika egész kollekciói, szobrok, festmények, kámeák s így tovább. Sok teremben a fal és a mennyezet különböző árnyalatú márványból készült, melyek hatalmas márványoszlopokon nyugszanak. Itt találjuk Rembrandt, Andrea del Sarto, Reynolds, Van Dyck képeinek nagy gyűjteményeit s mindezt a legősibb időktől a huszadik század művészetéig országok és művészi korszakok szerint csoportosítva.
Leonardo da Vinci Madonna Litta-ja — kicsiny, mintegy 15 négyzethüvelyknyi festmény, a legnagyobb szépségek közé tartozik, amiket valaha láttam. Michelangelo Guggoló fiú c. festménye sokáig emlékezetemben marad. A legnagyobb élmény azonban az a három kincseskamra, melyet lakattal és retesszel zárnak el a közönség elől. Az igazgató vezetett ide s a legérdekesebb tárgyakat mutatta meg. Ezek közé tartozik az antik ékszereket tartalmazó híres szkíta gyűjtemény, órák, kámeák, Nagy Péter, Katalin és más orosz uralkodók korából való díszes fegyverek és nyergek. A Krím-félszigeten kiásott antik tárgyak fogalmat nyújtanak a görög kereskedők életéről, vannak itt dísztárgyak, melyeket az ókor uralkodóinak sírjaiban találtak. Láttunk rendkívül szép arany fülbevalókat. Hosszúságuk mintegy 2½ hüvelyk s filigrán figurákkal vannak díszítve. Mikroszkóp alatt felfedezhetők rajtuk lovak és kocsivezetők kimetszett alakjai, — mindez igen szép és finom kidolgozásban. Azt mondták, hogy a modern kézművesség nem ismer semmi olyan eszközt, amely ilyen finom munka elvégzésére alkalmas lenne.
A képgyűjteményben s a múzeumban sok időt töltöttünk. Ott láttuk Rjepinnek, az utolsó cár idejében élő igen híres festőnek egy pompás gyűjteményét. Tolsztojról, Lisztről és Rubinsteinről készült portréi kimagasló művészi tehetségről tanúskodnak.
A Szent Izsák székesegyház
Gépkocsin jártuk a várost s megálltunk a Szent Izsák székesegyház csodálatos épülete előtt, melynek építését mintegy száz évvel ezelőtt fejezték be. A szentek és apostolok képei, az oltár, a falak és a mennyezet bolthajtásai igen szépek. Közelebbi megtekintés után meglepődve láttuk, hogy csodálatos finomságú mozaikmunkával állunk szemben. A székesegyház hasonló benyomást kelt, mint a Szent Péter templom. Igen impozánsak az egy tömbből készült vörös gránitoszlopok s általában az egész külső és belső kép. A lapis lazuli és malachit díszítések szembetűnően gazdagok és szépek.
Nagy benyomást kelt Nagy Péter masszív bronz lovasszobra, mely a Néva felé tekint a nagy térről a székesegyház és a folyó között. Egy parkban áll, ahol a régi szenátus és az egykori admiralitás palotái vannak, mind fehérre és sárgára festve. A folyó túlsó oldalán állanak az egykori Szentpétervár régi szép egyetemi épületei.
Az ipartelepek
Meg sem kísérlem, hogy bemutassam Neked a leningrádi ipari kerületeket, melyeket meglátogattam, vagy leírjam a gyártelepeket. Sok új épület igen imponált nekem munkáslakásaival. A régi híres porcelángyárban az igazgató szeretetreméltósága révén három teakészletet fognak készíteni nekünk, — mindegyik gyermeketek számára egyet — régi híres készletek másolatait, melyek remélhetően örömet okoznak Nektek. Minden egyes darab kézzel festett s a mintát beleégetik a szép porcelánba. Minden darab hátán felirat, melyet nekem, mint amerikai követnek készítenek. Három hónap múlva kész lesz. Igen örültem az alkalomnak, mert ez csodálatosan szép ajándék lesz gyermekeiteknek.
Művészek és műtermek
Igen érdekes élményért vagyunk hálásak az „Iparművészet” igazgatójának. Minden modern művész az államnak dolgozik s többnyire azzal foglalkozik, hogy forradalmi jeleneteket fest, vagy képeket az orosz nép életéből. E festmények kifejező erejűek és színűek. A műtermek egy nagy házban találhatók, ahol a művészek dolgoznak és laknak. Igen érdekes. Megnéztük, hogyan festenek föl a hatalmas vászonfelületekre történelmi eseményeket.
A leningrádi balett
Vasárnap este operát hallgattunk a régi szép operaházban, kedden pedig megnéztük a balettet. A közönség egészen olyan, mint amilyet Keithnél találnánk. Nincs estélyi ruha, de mindenki ünneplőben van, melyen látni a jó megjelenésre szánt igyekezetet, főleg a nők hajdíszén.
Heteken keresztül ünnepelték az egész országban Puskin halálának százéves fordulóját. Az orosz népnek Puskin annyit jelent, mint az angolszász világnak Byron és Shakespeare együtt. Liberális világszemléletű volt s egy nemesi nőt vett feleségül, aki, mint állítják, a cár szeretője lett. Állítólagos párbajban halt meg, mely valójában titkos merénylet lett volna. Mind az opera, mind a balett Puskin műveiből vette a tárgyát, a zene a nagy Csajkovszki szerzeménye. Az opera címe Anyégin Eugén — két előkelő fiatalember romantikus története, kiknek barátsága egy félreértés folytán megszakad, s egy szerelmi konfliktusé, mely halálos párbajra vezet. — Az egész mintegy megérzése Puskin tulajdon halálának, melyet ilymódon, sajátságosan, maga írt meg. A színpadi hatás, a rendezés és a színészi játék rendkívül szép volt, az ének jó, de nem feltűnő.
Elleniben a Karácsonyéj című balett minden tekintetben a legnagyobb és legszebb volt, amit e nemben valaha láttam.
Tartalma egy kis leány álma a karácsonyfa előtt melyen a bábuk életrekelnek és táncolnak, a katonák ütközetet vívnak a patkányokkal s a mesebeli herceg megmenti a kis leányt és így tovább. Vlanov, a jelenkor leghíresebb balerinája és Szergejev rendkívül jók voltak s elérték egy Pavlovna vagy egy Fokin színvonalát.
Egyes jelenetek szépsége egymagában is érvényesült. A második jelenetnél 30—40 gyermek, kik az előző jelenetben táncoltak, jött le a zenekarhoz s tiszta szopránhangon énekelték Csajkovszki Tündértánc című melódiáját, mialatt a színpadon 40 vagy 50 fehérbe öltözött táncosnő lejtett táncot a hulldogáló hóban, mely szép fehér hátteret adott a jelenetnek. Hatásos volt és megindító.
NAPLÓ
Moszkva, 1937 február 26.
Előkészületek a Don-medencébe való utazáshoz; úti cél Charkov, Dnyepropetrovszk és a nagy vízierőmű. Délután 5 óra 20 perckor Marjorieval autón kimentem a pályaudvarra.
Étkező- és hálókocsit is kaptunk az utazó társaság részére, melyhez a Moszkvában lévő amerikai tudósítók is tartoznak.
BIZALMAS JELENTÉS
FRANKLIN D. ROOSEVELTNEK
Moszkva, 1937 március 5.
Elnök úr!
Legutóbbi jelentésem óta tíz napi körutat tettem az országban, hogy meglátogassam az ipari vidékeket — Leningrádot, Charkovot, a nagy erőművek területét és a Don medence erőművét, — amelyek a moszkvai iparvidékkel együtt a szovjet-nehézipar 70—80%-át alkotják. Meg akartam ismerni fölszerelésüket, személyzetüket, ezek életföltételeit és a mozgatóerőket, hogy az itteni rendkívüli állapotokat vázolhassam és kellőképpen megismertethessem Önnel.
A legközelebbi futárcsomaggal terjedelmes jelentést küldök a külügyminisztériumnak. Azt hiszem, hogy ennek lesz valamelyes értéke.
Megfigyeléseim élénken, idézik föl előttem az Ön beszélgetését Litvinovval, amikor arról volt szó, hová halad Oroszország s egyben megerősítik az akkor mondottakat. Amit itt hét év leforgása alatt a nehézipar terén alkottak, páratlan. Mintha „tíz mérföld hosszú vászonra üstökös csóvájából készült ecsettel festettek volna”. Mind a tervezés, mind a kivitelezés rendkívüli. Hat esztendő alatt kopár síkságok alakultak át ipari vidékekké. A gyártelepek és a gépfölszerelések, amiket láttam, elsőrendűek — a legjava képességű kapitalista mérnökök eredményeit mutatják be. A gyárak vezetői többnyire 35 év körüliek. Komoly, tudni vágyó emberek, — az a benyomásom, hogy jól képzettek és alaposak. A munkások átlag 25%-a nő. E vállalatok személyzetének mintegy 25%-a a már üzemben lévő gyárak munkásaiból toborzódik, a többi parasztszármazású. Ez utóbbiakat a gyárak építkezésénél foglalkoztatják, s este a szükséges munkafogásokat tanulják, hogy a gyár üzembehelyezése után a gépeknél dolgozhassanak. Minden ilyen üzemben vannak laboratóriumok, technikai könyvtárak és esti tanfolyamok. Az üzemvezetés költségeit grafikonok ábrázolják, amelyekből percnyi pontossággal le lehet olvasni a gépek menetét és kezelését. Minden gyárnak van gyermekkertje, bölcsődével a gyöngélkedő anyák részére, munkásklubok, éttermek s egyéb szociális intézmények a munkásság számára. Az átlagbér havonta 250 rubel.
De a kommunista elvet a valóságban és a gyakorlatban lényegesen módosították. „Mindenki képességei szerint és mindenkinek szükségletei szerint” — erről nincs többé szó. Mindenki azt kapja, amiért megdolgozott. A profit és az egyéni érdek a legfőbb indíték. Fölülről lefelé jutalmakkal és pótdíjakkal serkentik az embereket átlagon fölüli teljesítményekre a termelés fokozása végett. Ez egyformán vonatkozik az üzemvezetőkre, a mérnökökre és a munkásokra. A gyártól elvárják, hogy átlagban 5—30%-os nyereséget hajtson s ezt a központi kormányzatnak adják át. Úgy találják, hogy a rendszer nélkülözhetetlen a siker elérésére. Szocialista vállalkozás a profit és a magánérdek kapitalista elvének alapján s erre az útra rá kellett lépni, hogy az egész működhessék.
Természetesen sok a kifogásolni való. Azt mondják, hogy a lustább és kevésbé rátermett munkások között nagy az elégedetlenség amiatt, hogy az ügyesebb munkások több bért kapnak.
A nagy láthatatlan tényező, mely viszonylag minden nehézséget áthidal, — az ország mérhetetlen gazdasága s a feltétlen hatalom, amelyet a vezetők gyakorolnak. Kétségtelenül nagy a pazarlás és nagy hibákat csinálnak, de az ország erőforrásaihoz viszonyítva apró részletek, amelyek az összkép hatalmas méretében elvesznek.
Általánosságban az én egyéni nézetemet az itteni diplomáciai kar nézete is megerősíti: ha számítani lehet még 5—6 békeévre, ez az ipari terv rendkívüli eredményeket fog létrehozni.
JELENTÉS AZ ÁLLAMTITKÁR ÚRNAK
AZ IPARI TERÜLETEKEN
TETT LEGUTÓBBI LÁTOGATÁSRÓL
Moszkva, 1937 március 12.
Sir!
Tisztelettel benyújtom Önnek jelentésemet azokkal a megfigyelésekkel kapcsolatban, melyeket legutóbbi látogatásom kapcsán tettem a Szovjetúnió egyes ipari vidékein.
Ha a Szovjetunióban működő erőket meg akarjuk érteni és helyesen mérlegelni, szükséges, hogy ne bízzuk magunkat egészen a hivatalos hírforrásokra. Ezek ugyan igen bőségesek, de a dolog természeténél fogva erősen propaganda színezetűek s igen sok tényt elhallgatnak, melyek nélkülözhetetlenek a helyzet alapos megértéséhez.
Ezt tartottam szem előtt, mihelyt áttekintést nyertem a Szovjetúnió különböző területeiről s örültem, hogy a hatóságoktól térképet szerezhettem, melyen az egyes kerületek fel voltak tüntetve, az ott található természeti kincsekkel s ezekből előállított árucikkek gyártási módjával.
Az volt a tervem, hogy személyesen meglátogatom Leningrád vidékét, ahol nagy textil- és porcelángyárak vannak s természetesen egyéb iparágak is, melyek inkább valamelyik északi kikötőben nyerhettek volna elhelyezést, a szovjet azonban a háborús veszély miatt nem akarta ezeket áthelyezni. Útitervembe fölvettem még az ukrajnai Don-medencét, és Dnyepropetrovszk területét, mivel ott 400 km körzetben szén és vas lelőhelyek vannak s ezek központjában fekszik a dnyeprogeszi erőmű, mely, mint mondják, a Boulder-erőmű mellett a világ legnagyobb enemű alkotása. Ezen a területen a Szovjetúnió szenének kb. 78%-át termelik, amiből 50% koksz kerül ki s a nyersvasnak mintegy 60%-át. Itt van az ország kohóinak mintegy 55%-a.
A dnyeprogeszi vízierőmű, melyet Cooper ezredes épített, fiókállomásaival együtt 1935-ben 587.000 kilowatt áramot szolgáltatott. Egy éven belül valószínűleg kétszeresére emelkedik ez a teljesítmény. Az öt főturbinát még néggyel egészítik ki, melyeket a Szovjetúnióban állítottak elő. Ezen a vidéken még három nagy vízierőművet állítanak fel, melyeknek terveit most dolgozzák ki; ezek a rendelkezésre álló villamos erőt még inkább megsokszorozzák.
Az ötéves terv egyik legmeglepőbb eredménye volt a nagy gyárvállalatok tervezése és felállítása ezen a vidéken, melyből területe csupán a Donyec-medence szénvidékének területe 81.475 km2. Itt vannak a legnagyobb vaskohóművek, gyárak, ahol nehéz gépeket és turbinákat állítanak elő, alumínium-feldolgozó üzemek, traktorgyárak és kémiai művek, mezőgazdasági gépgyárak s egyéb ipartelepek. A gyártelepek felállítása, a munkások kiképzése és a termelés megindítása 6—7 év alatt zajlott le; egyes ilyen üzemek 40.000 férfit és nőt is foglalkoztatnak. Azonkívül ezen a vidéken található egész Oroszország legjobban megművelhető területének egy része.
Mikor itt ismeretessé vált utazási szándékom, az amerikai újságírók megkértek, hogy elkísérhessenek, azzal az indokolással, hogy ez a legkedvezőbb alkalom ezeknek az üzemeknek a megismerésére. Kijelentettem, hogy szívesen veszem kíséretüket, ha a szovjet hatóságok nem emelnek kifogást.
Leányom, egy titkár és négy újságíró — Charles Nutter, az Associated Press, Norman Deuel, a United Press, Demaree Bess, a Christian Science Monitor, Joseph Phillips, a New York Herald Tribune munkatársa — s a követségről Mr. Gordon és Mr. Schiffer kíséretében 1937 február 26-án, pénteken Charkovba indultunk hatnapos körútra.
Meglátogattuk a kerület öt városát és legnagyobb gyártelepeit, köztük egy hernyótalpas-járműveket előállító telepet (12.000 alkalmazott és munkás), egy elektromos turbina-telepet (38.000 főnyi személyzet); továbbá a dnyeprogeszi erőművet, egy alumíniumgyárat (3000 munkás), mely a legnagyobb e nemben az egész világon, a zaporozsjei vasérc- és acél-műveket (35.000 ember), egy vashengerművet (13.000 munkás), egy kórházat (18 orvos. 120 betegápoló nővér), bölcsődéket és gyermekkerteket; a Szovjetúnió legnagyobb mezőgazdasági gépgyárát (16.000 főnyi személyzet), ahol vetőgépet, boronát, ekét és kombinált arató- ós cséplőgépet állítanak elő. Végül az „Ifjú Pionírok” első házát, egy 280 szobás intézetet, ahol az iskolásgyermekeket (27.000) a rendes tanórákon kívül kézműves tevékenységre szoktatják, hogy megvessék az alapját a tudományos és művészeti munkának, a repülési és közlekedési kiképzésnek (320 főnyi tanerő). Az ilyenfajta intézmények a Szovjetúnió legérdekesebb vívmányai közé tartoznak s minden nagyobb központiban megtalálhatók, híven Sztálin amaz ideájához, mely szerint a legértékesebb állami tőke az ifjúság agyveleje. A gyermekek és ifjak természetes hajlamait ezen az úton bátorítják s minden lehető módon elősegítik, hogy a rejtett képességeket napvilágra hozzák.
Az utazás igen mély benyomást keltő volt.
Az összterv
Az alapul szolgáló terv mélyen megragadott: mind a tervezés merészsége, mind pedig az energikus kivitelezés. A zaporozsjei kerület, ahol most több óriásüzem s egy 150.000 lakosú város terül el, öt évvel ezelőtt még füves síkság volt. A külföld és a Szovjetúnió legjobb mérnökeinek együttes tanácskozása után az építést, mint hallottam, nagyrészt tanulatlan munkások végezték el. Az építkezések alatt a munkások kötelesek voltak esti technikai kurzusokat látogatni, ahol a gépek kezelését tanulták. Egy-egy gyár szakmunkásainak száma, kiket az ország más hasonló üzemeiből hozattak, az egész munkásság 25%-ára rúgott.
Az épület és a fölszerelés rendszerint a legmodernebb. Az építkezési vállalatokat, melyek főleg amerikai, de német, francia és angol cégekből is kerültek ki, minden egyes esetben olyan jól választották meg, hogy az építkezés legjobb és legújabb technikai és tudományos módszerei érvényesülhettek.
Szembetűnő, hogy mindenütt, ahol a gyártási folyamat ezt lehetővé tette, akár az egyes osztályokon, akár az egész üzemben, a legjobb gyártási módszernek a futószalag-rendszer alkalmazása bizonyult. Ezekből az üzemekből két benyomás minden mást felülmúl: mily nagyméretű a nők foglalkoztatása a gépeknél (átlagban 25%), — s a munkások átlagos fiatal kora. Átlagban 60—80%-a 30 év alatti s csak egy kis percent haladja meg a 40 évet.
Az üzemvezető személyzet
Jó benyomást keltett — s ennek az összes újságírók is kifejezést adtak — a jól kiválogatott üzemvezetői típus. Ezek nagyrészt 35 év körüli férfiak. Közülük egy volt 40 s egy másik 45 éves. Mindnyájan okleveles mérnökök és technikusok; kiképzésüket Oroszországban kapták, azonban külföldön tett utazásokkal és technikai tanulmányokkal tökéletesítették. Mindnyájan komoly, tanulni vágyó, tudományt kedvelő embereknek látszottak, föllépésük nyugodt, de fojtott energiákról tanúskodó. Minden gyárban s minden könyvtárban, olvasóteremben és esti tanfolyamon van egy-egy nagy képzett technikusi gárda. A könyvtárakban technikai folyóiratokat találunk sok országból s volt egy-egy általános érdekű könyvtár és több szerződtetett hivatásos fordító.
Bérek, teljesítmény, haszon
Az átlagbér általánosságban 200—250 rubel havonta. Az étkezdében jó, kiadós ebéd kapható két rubelért. A gyári lakások bére a családok s a lakások nagysága szerint váltakozik, de nem lehet nagyobb, mint a havi fizetés 15%-a. Az ú. n. „roham”-előmunkások magasabb bért kapnak, mint a munkásság többi része. A sztachanovisták (egymással versenyző akkord-munkások) 800—2000 rubelt keresnek havonta. A munkásból akkor lesz sztachanovista, ha teljesítményével eléri azt a maximumot, amit a gépéből kihozhat. Ugyanez vonatkozik a mérnökökre és a technikai vezetőkre; igazgatók és vezető alkalmazottak 1500—2000 rubelt keresnek havonta.
Mindenütt megállapítják a teljesítmény átlagát s a béreket jutalmakkal növelik, — a termelőképesség méreteinek megfelelően. Ez vonatkozik a gyári vezetésre is. A termelési költségeket, az általános kiadásokat, a teljesítmények lehetőségeit s egyéb hasonló tényezőket igen érdekes, közérthető grafikonok ábrázolják. A vezetőség számos könyvet vezet az évenként beálló változásokról s a statisztika általában minden évre vonatkozóan tényleges javulásról tanúskodik.
Általában minden gyár önellátó egység. Az igazgató megállapodik a nehézipari népbiztossal egy esztendő várható termelési nagysága felől. A gyártmányok viszonteladási árát rendszerint a nehézipari népbiztos állapítja meg, olykor közvetlenül határozzák meg. Az ár megállapítása úgy történik, hogy a termelési költséghez hozzáadnak 5—10%-os nyereséget (egy esetben 30%-osat). A többlet egy részét, melynek nagyságát előre megállapítják, az életföltételek javítására fordítják, gyermekkertekre, bölcsődékre, könyvtárakra, stb., mindezt az igazgató mérlegelése szerint, aki a „vezetőségi alapot” jutalmak, pótlékok stb. formájában a mérnökök és egyéb alkalmazottak között, vagy más módon, legjobb belátása szerint elosztja.
Ezen az általános képen bizonyára számos módosítást kell tenni, mivel ezeket a felvilágosításokat az általam meglátogatott néhány elszórt gyártól kaptam s a kép nyilván nem érvényes az ország egész iparára. Mégis az a benyomásom, hogy az alapelv általánosságban mindenütt érvényesül. A gyártelepek kibővítését az állam pénzeli. Az elhasználódás általában az üzemi költségek közt szerepel.
A kommunista-szocialista elv
Kétségtelen, hogy a jelenlegi kormányzati vezetők belátták, hogy a szükségletek szerinti elosztás elvét föl kell adni s helyébe a munkateljesítményhez mért juttatás gyakorlatát kell bevezetni. Az egyéni nyereségre való ösztönzés rányomta bélyegét az egész rendszerre. Előbb a „roham”-munkásosztagokat állítottak fel, most pedig az állam minden lehető propagandaeszközt fölhasznál a sztachanovista mozgalom kiszélesítésére. Az egész vonalon díjakkal jutalmazzák a munkásokat a külön munkáért. A haszon indítékát mindenütt tekintetbe veszik.
Föltételezve, hogy nem fenyeget az európai háború közvetlen veszélye (sok gyár hír szerint áttért a hadianyagtermelésre, példa erre a hernyótalpas járművek gyártása), igazat kell adnom a moszkvai diplomáciai testület körében uralkodó általános meggyőződésnek, hogy a legközelebbi 5—6 éven belül mérhetetlen haladás várható gazdasági téren, — föltéve természetesen azt is, hogy nem következik be ellenforradalmi megmozdulásból eredő polgárháború.
A legfőbb tényező, mely ezt a fejlődést biztosítani látszik, az ország mérhetetlen gazdagságában és föl nem tárt természeti kincseiben rejlik. Legalább egy nemzedéken át tág terület nyílik a feltörekvő ifjúság számára. Az ország önmagát is el tudja látni. Hatalmas mennyiségben termel minden évben mezőgazdasági és ásványi termékeket s még hosszú évekig nem szorul behozatalra és kivitelre. Nagymennyiségű aranyat termel. Nyilván sok pazarlás történik a bürokrácia, a renyheség, a munkásság tanulatlansága és a gépek elavultsága következtében; mindazonáltal a tiszta nyereség elég nagy ahhoz, hogy az államot s ezen át a lakosságot gazdagítsa. A hiányok eltűnnek a pozitív eredmények tömegében. Dnyepropetrovszk városában a múlt évben 16 nagy iskola épült, mindegyik 25—30 teremmel, a helyi ipar nyereségéből, melynek fölöslegét átadták a városi hatóságnak.
Felmerülhet az a kérdés, hogy ha Oroszország belebonyolódnék egy európai háborús konfliktusba, a hátország ipara kibírna-e egy hosszú háborút. Én magam azok után, amit ezen a vidéken láttam, azt hiszem, hogy nagyobb mértékben bírná el, mint hiszik.
Néhány esetben a munkások részéről szabotázs formájában jelentkezik a reakció az akkordmunka s a sztachanovisták tempófokozása ellen.
Ha a most uralkodó irányzat, mely az elvégzett munka mennyisége és minősége szerint állapítja meg a javadalmazást, továbbra is érvényesül s az életszínvonal állandóan emelkedik, úgy a Szovjetúnióban hamarosan nem lesz többé „osztálynélküli” társadalom. Ha a fizetésekben további különbségek mutatkoznak s ha a jelenlegi ütemben emelkedik egyes csoportok számára a javadalmazás, úgy a jövedelmi különbségek következtében kifejezett osztályellentétek fognak kialakulni. Az emberi természet most is olyan, mint régen.*
―――
* E sürgöny mellé leírásokat mellékeltem, melyek jelentéseket tartalmaztak az általam maglátogatott gyárakról, s gyorsírói följegyzéseket a különböző üzemvezetőkkel folytatott beszélgetéseimről. Ezek terjedelmesek és szakszerűek voltak. Hogy e tudósítások tartalmáról részletes és mégis tömör képet adjak, memorandumot dolgoztam ki s a gyorsírói följegyzéseket is röviden összefoglaltam s megmagyaráztam. (L. Függelék.)*
NAPLÓ
Dnyepropetrovszk, 1937 február 28.
Figyelemreméltó élményben volt részem. A legnagyobb műkereskedésben megláttam egy csodálatosan szép olajfestményt. Elhatároztam, hogy megszerzem wisconsini gyűjteményem számára. Az üzletvezető azt állította, hogy a kép egy híres olasz művész munkája. Az ára igen magas volt, de megvettem s a képet hálókocsinkba hozattam. Este észrevettük, hogy egy izgatott csoport áll kocsink körül s fölfedeztük, hogy ezek a G. P. U., a titkos államrendőrség — jóbarátunk — emberei voltak, akik magukkal hozták az üzletvezetőt. Kényszerítették, hogy velük jöjjön s visszaadja a kép árát, beismerve, hogy csalt s a kép nem eredeti. Szívélyesen köszönetet mondtam nekik s csak a legnagyobb fáradsággal tudtam őket lebeszélni arról, hogy nehéz büntetéssel sújtsák a szegény ördögöt.
Ámbár köztem és köztük semmiféle érintkezés és kapcsolat nincs, mégis az a tény, hogy naponként látjuk egymást s „jóreggelt” vagy „jóestét” köszönünk egymásnak, egyfajta barátságot eredményezett. Kétségtelen, hogy komolyan és állandóan gondoskodnak védelmünkről. Meggyőződésem, hogy a titkosrendőrség óvóintézkedéseinek fő oka valóban a mi védelmünk. Nem is olyan régen történt, hogy összeesküvők, akik tettükkel diplomáciai konfliktust és a szovjet kormánynak nehézségeket akartak okozni, bombát dobtak a német követre s egy másik diplomáciai hivatalnoknak a karjába lőttek.
ÚJSÁGHÍR
Dnyepropetrovszk, 1937 február 28.
A legújabb hírek szerint dr. Niemöller tudatta híveivel Dahlemben, hogy társa, Weissler február 19-én meghalt a koncentrációs táborban; a titkosrendőrség állítása szerint felakasztotta magát. A világ ezt sohasem fogja elhinni. Az európai béke kilátásai, mely Hitler és a nácik Németországának közreműködésével jönne létre, igen rosszak.
A kollektív biztonság
A küldetés kezdete
1936 november 16—1937 március 30
NAPLÓ
Moszkva, 1937 március 4.
Diner az olasz követségen. Feketekávénál vita a Pártban állítólag uralkodó nézeteltérésekről az alkotmány egyes paragrafusai miatt. Sztálin, mint mondják, az alkotmány liberálisabb kezelése mellett foglalt állást, jóllehet ez esetleg veszélyeztethetné hatalmát és a Párt uralmát.
Amikor a háborús veszélyre került szó, a belga követ úgy vélekedett, hogy az európai béke egyensúlyát Anglia tartja fenn s Németország körülhízelgi Angliát. Ha Németország a háborúban keres kiutat, úgy első támadása Csehszlovákián keresztül történnék. Akkor Franciaországnak döntenie kellene, hogy Csehszlovákia segítségére siet-e, ahogy ezt szerződésbeli kötelezettségei előírják, vagy nem s ez Anglia magatartásától függ. Angliának csak akkor lenne kötelessége Franciaország megsegítése, ha ez utóbbit támadás érné s nem akkor, ha Franciaország volna a támadó. Így beszélt a követ. Hozzáfűzte még, hogy Németország valószínűleg megegyezést keresne Oroszországgal.
Igen határozottak a nézetei. Talán igaza van.
JELENTÉS AZ ÁLLAMTITKÁR ÚRNAK
A SPANYOLORSZÁGI HELYZETRŐL
Moszkva, 1937 március 26
Sir!
Megbeszélésünkhöz híven az USA-ba való elutazásom előtt tisztelgő látogatást tettem Litvinov külügyi népbiztosnál. Elmondtam neki, hogy rövid tartózkodásra haza utazom és júniusban visszatérek.
Megkérdeztem, hogyan fejlődik a helyzet Spanyolországban. A köztársasági erők szempontjából nagyon jól, felelte; az európai béke szempontjából majdnem olyan jól. Attól tart, hogy az olasz csapatok visszaverése újabb csapatok küldésére készteti Mussolinit, hogy helyreállítsa presztízsét. Ezzel kapcsolatban megemlítette, hogy a Londonban székelő Nemzetközi Bizottságnak nagy nehézségei vannak. A helyzet igen rossz. Egy német indítvány következtében az önkénteseknek Spanyolországból való kiürítését mérlegelik. Erre Grandi föltételül szabta, hogy a kérdés megvitatása előtt vizsgálják meg a spanyol kormány aranyszállítmányának kérdését s miután a többi kormány megadta hozzájárulását, Grandi bejelentette, hogy az olasz kormány többé nem vitatkozik a spanyolországi önkéntesek kiürítésének kérdéséről.
A spanyol ügyek kétségbeejtő kilátásairól tett megjegyzésére kijelentettem, hogy igen természetes, hogy Mussolini helyre akarja állítani tekintélyét, mielőtt további tárgyalásokba belemenne; mégis a helyzet igen gyorsan megváltozhat Spanyolországban, mivel két héttel ezelőtt a spanyol követ közölte velem, hogy kormánya komolyan mérlegeli az Olaszországnak szóló hadüzenet lehetőségét. Ez akkor igen leverően hatott rám, a köztársasági csapatok visszaverése miatt. Most a helyzet két hét leforgása alatt eléggé megváltozott s lehetséges, hogy a konfliktussal fenyegető feszültség hamarosan lényegesen enyhül. Litvinov elismerte ezt a lehetőséget, de megismételte ama szilárd meggyőződését, hogy ha az olaszok utánpótlást küldenek Spanyolországba, az európai béke válsága komollyá válik. Nagyon nyomatékosan kijelentette, hogy abban az esetben, ha a demokratikus hatalmak világosan értésére adnák Olaszországnak, hogy ilyen eljárást nem tűrnek, akkor Mussolini meghátrálna, mert Olaszország nem akar európai háborút. Belső viszonyai nem jók, sem gazdasági, sem politikai tekintetben s Olaszország nem elég erős egy európai háborúhoz. Ellenvetésemre, hogy a demokratikus hatalmak, köztük Anglia is, nem foglalhatnak el szilárd álláspontot, amíg nincsenek készen a fegyverkezéssel, Litvinov kijelentette, hogy sem Németország, sem Olaszország nem fejezték be háborús előkészületeiket. Mikor kifejezést adtam meglepetésemnek, hogy Németország még nincs katonailag fölkészülve, viszonzásul azt mondta, hogy biztos értesüléseik szerint Németország még katonailag nem ütőképes, nem is beszélve gazdasági helyzetéről. Ezekután megjegyeztem, hogy hallottam, miszerint a Szovjetúniót aggasztja, hogy Anglia és Franciaország esetleg békét kötnek Németországgal és Olaszországgal Nyugat-Európában s Oroszországot magára hagyják Németország ellenében. Nagyon határozottan kijelentette, hogy véleménye szerint ez nem következik be.
Ezekután azt mondtam, hogy Európa helyzete alapjában véve egyszerű s nehezen tudom megérteni, az európai államférfiak miért nem tudják kieszközölni, hogy Anglia, Franciaország, Németország, Olaszország és Oroszország egyességre lépjenek Európa területi sérthetetlenségének megóvására és kereskedelmi egyezménnyel biztosítsák Németországnak nyersanyag ellátását, mely fedezné életszükségletét. Ez megszabadítaná Európa és az egész világ népeit a nyomasztó fegyverkezési terhektől s egy katasztrofális háború félelmétől. Litvinov habozás nélkül válaszolt: „Hiszi ön, hogy Hitler belemenne ilyesmibe?” — Nem tudom, feleltem; de nézetem szerint még vannak Németországban jelentékeny és befolyásos körök a felelős férfiak között, melyek szívesen foglalkoznának ezzel a gondolattal. Litvinov elismerte, hogy ez lehetséges; Schacht ilyen típus. De nem tudja elképzelni, hogy ezek a körök fölléphetnének Hitler s a Németországban uralkodó politikai és katonai erők ellen. Kijelentette, hogy az európai béke fenntartásának egyetlen reménye az európai demokráciák azonnali, határozott bejelentése, hogy a béke ügyéért tömörültek; Franciaországot, Oroszországot és Csehszlovákiát nevezte meg. Hozzátette, hogy ha az USA csatlakoznék egy ilyen nyilatkozathoz, úgy ez nemcsak az európai, hanem a világbéke érdekében is jelentős cselekedet lenne s megoldaná a japán kérdést is. Azt feleltem, hogy nincsenek komoly aggodalmaink Japán miatt s népünk általában ellene van, hogy az európai viszálykodásba beavatkozzék s belebonyolódjék. Másrészt személyileg teljesen biztos vagyok benne, hogy mind az USA elnöke, mind az államtitkár minden tőlük telhetőt hajlandók megtenni a béke ügyéért s készek lesznek hozzájárulni ahhoz, amily mértékben ez összeegyeztethető hagyományos politikánkkal, mihelyt az idő megérett rá. De hangoztattam, hogy ezzel csupán személyes nézetemet fejeztem ki.
Litvinov vette most át a szót s kijelentette, hogy szívesen ragadja meg az alkalmat, hogy információkat közöljön velem, melyek talán némi értékkel fognak bírni az USA-ban s a következőket mondta:
A legutóbbi flottaleszerelési egyezmény megkötése után a Szovjetúnió megkezdte tárgyalásait Nagy-Britanniával meghatározott kaliberű ágyúkkal fölszerelt cirkálók s egyéb haditengerészeti egységek építése tárgyában. Oroszország azt indítványozta, hogy vegyenek fel az egyezménybe egy határozatot, melynek értelmében a Szovjetunió cirkálókból stb. minimális mennyiséget építhet föl, mint a résztvevő államok egyike. Anglia Németországgal s más államokkal tárgyalást folytatott s megegyeztek abban, hogy a Szovjetúnió hét cirkálót építhet, míg Németország jogát három cirkáló építésére korlátozták. A Szovjetúniótól nem követelték, hogy flottaprogramját közölje Japánnal. Erre Németország fölvetette a kérdést, nem volna-e lehetséges a kvótáját 5-re emelni, míg a Szovjetúnió részesedését 10-ben állapítanák meg. A Szovjetúnió lényegében hozzájárult ehhez a javaslathoz. Az ügy még függőben van, de megvan a kilátás, hogy kedvezően intézik el.
Litvinov kifejezte ama meggyőződését, hogy ittlétem három hónapja alatt több ismeretet és tudást gyűjtöttem Oroszországról, mint bármely más követ két év leforgása alatt. Viszonzásul azt feleltem, hogy csupán a tényekre szoktam bízni magam, mielőtt ítéletet alkotnék, melyet fölötteseimmel közlök. Benyomásaim érdekelték. Röviden megmondtam neki, hogy a Szovjetunió tevékenysége, vezetőségének ereje s a nehézségek leküzdése igen imponáló. Az az érzésem, hogy a Szovjetunió jelenleg őszintén óhajtja a békét, hogy csak a jövő mutatja meg a kísérletek eredményeit s hogy véleményem szerint a tömegek életszínvonalának emelkedésére a mi rendszerünk a legalkalmasabb s a demokratikus fejlődés útja jobb, mint az orosz forradalmi kísérlet.
A beszélgetés azzal végződött, hogy üdvözletét küldte az USA elnökének s az államtitkárnak s jókívánságait tolmácsolta elutazásom alkalmából.
NAPLÓ
Moszkva, 1937 március 9.
Harison, a varsói követség egyik másodtitkára, néhány nap óta itt van. Igen képzett ember. Nézetei érdekesek. Lengyelország, mondotta, háború eseten félelmetes csávába kerül. Mégis azt hiszi, hogy a kormány inkább németbarát s így szovjetellenes. A nagybirtokosok a városi burzsoáziával közösen gyakorolják a hatalmat. A balti blokk, — Észtország, Lettország, Litvánia — kétségbeejtő helyzetben van. Mesterségesen teremtett államok, melyeket a régi Oroszország népeinek együtteséből szakítottak ki s egy európai háború esetén minden valószínűség szerint megsemmisülnek, legalábbis egy időre. Litvánia, mondta, oroszbarát. Észtországnak jelentős német lakossága van még a Hanza-városok idejéből. Észtország és Lettország két veszélyes, hatalmas ellenfél: a Szovjetúnió és Németország között keresik a járható utat. Elismerte, hogy a kisantant összeomlás előtt áll. A magyar kisebbségek jelenléte Romániában, Csehszlovákiában és Jugoszláviában s e kicsiny államok nagyon is önző problémái arra bírták Hitlert, hogy szorgosan dolgozzék szétforgácsolásukon, mialatt soviniszta érdekeiket egymás ellen játssza ki.
Vélekedése szerint Finnország a legvilágosabb probléma az orosz külügyi népbiztosságon, miután függetlenségét épp oly elszántsággal védi Németországgal, mint Oroszországgal szemben.
NAPLÓ
Moszkva, 1937 március 11.
Az új észt követ, Koznik ezredes, érdekes típus. Jól megértjük egymást németül. Orosz, Leningrádban nőtt fel s a bukott cár egyik ezredében volt tiszt. A régi cári tisztek ama csoportjához tartozott, mely Észtországban fegyverrel küzdött a bolsevisták ellen és részt vett az észt állam felállításában. Még fiatal ember, igen vonzó, társaságbeli egyéniség s különösen jó értesülései vannak Oroszországról.
Az a benyomása, hogy ez az év igen kritikus lesz Oroszországra nézve. A politikai elégedetlenség kétségtelenül igen erősen jelentkezik, legtöbbnyire a régi bolsevisták versengése révén. A kormányban helyet foglaló férfiak inkább a bolsevizmus kezdeti korszakának makacs és szívós forradalmár-típusai, mint intellektuelek, akiknek vezére Trockij. Sztálin szerinte erős, tehetséges és gyakorlatias egyéniség, egészséges emberismerettel, sőt bölcsességgel. Molotov nem mindennapi ember, nagy szellemi képességekkel és sok okossággal. Sztálin hatalmát kétségtelenül megszilárdította a hadsereg fölötti uralma Vorosilovon keresztül, akinek lojalitása vitán felüli s a titkosrendőrség kézbentartása. Úgylátszik ott fenni tudatában vannak a kormányzatot fenyegető veszélynek s szilárdan készem állnak, hogy a rendszer védelmére erőteljes rendszabályokat hozzanak.
Mindent egybevéve az a nyilvánvaló benyomásom, hogy a peremállamok valamennyien gondosan óvakodnak attól, hogy a két „erős fickó” valamelyikét is megsértsék jobbról vagy balról.
Egy másik diplomata, a ….. követ, tegnap igen tanulságos megjegyzést tett előttem. A pörről beszélgettünk s ő kijelentette, hogy a vádlottak kétségtelenül bűnösök; mindnyájan, akik a tárgyalásokon jelen voltunk, ebben megegyezünk!. Ellenben a sajtótudósítások szerint a külföld, úgylátszik, azt hiszi, hogy a pör csupán színjáték; ő azonban jól tudja, hogy korántsem az s jó volna, ha ezt a külföld is tudomásul venné.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!
A küldetés kezdete
1936 november 16—1937 március 30
(idézet: Moszkvai jelentés – Davies)
NAPLÓ
Moszkva, 1937 január 25.
A protokoll előírásainak betartásával a követség egész törzskara elkísér a Kremlbe, megbízólevelem átadására. Az elnöknek bemutattam egész kíséretemet mielőtt még megbeszélésünkre dolgozószobájába visszavonultunk volna. A ceremónia befejezése után törzskarommal nagyon jó lunch-re tértünk haza, melyet Marjorie rendezett; pillanatfelvételeket készítettem a nagy ebédlőben a csoportról. Kaviár, mindenütt kaviár! Más egyebet nem tudtunk felhajszolni. Így mondták legalább is, mikor az asztalnál felhozták — a beszéd tárgyát értem, nem a kaviárt.
HONORABLE
FRANKLIN D. ROOSEVELTNEK
Moszkva, 1937 január 25.
Kedves Elnök Uram!
Szerencsére itt eltörölték azt a szokást, hogy a megbízólevelek átadása alkalmával beszédet kell tartani. Húszperces közvetlen beszélgetést folytattam Kalininnal. Szívélyesen üdvözölt. Mikor megemlítettem, hogy Ön személyesen beszélt róla, kért, hogy viszonzásul tolmácsoljam Önnek üdvözletét. „Nagyon nagy ember”, mondta Kalinin.
Kalinin kijelentette, hogy hite szerint a két állam között minden vitás kérdést rendezni lehetne. Kertelés nélkül válaszoltam, hogy ezt őszintén reméltem és nézetem szerint ennek a legcsekélyebb akadálya sem lenne, ha a problémát orosz részről is azzal a nagyvonalúsággal rendeznék, mint amellyel az Egyesült Államok elnöke az egyezmény megkötését javasolja. Közöltem, hogy ha kívánja, készségesen visszatérek erre a tárgyra Litvinov hazaérkezése után. Ezzel az volt a szándékom, — és úgy gondolom, sikerült ki is fejeznem — hogy az oroszoknak megmagyaráztam: a következő lépes az övék, számunkra az egész kérdésnek nincs nagy jelentősége. Kalinin megelégedését fejezte ki afelett, hogy hivatali képzettségem ítéletemnek tárgyilagosságot és függetlenséget biztosit, tekintet nélkül azokra az ellenséges indulatú megnyilatkozásokra, amiket esetleg moszkvai diplomáciai körökben hallhatnék.
Most megvárom Litvinov visszatérését, hogy lássam, felveti-e az adósság kérdését. Nem engedem magamat eltéríteni attól a vonaltól, amelyet Ön, Elnököm kijelölt nekem.
DAVIES NAGYKÖVET JELENTÉSE
AZ ÁLLAMTITKÁR ÚRNAK
Moszkva, 1937 január 25.
Sir
Van szerencsém Önnek megbízólevelem Kalinin elnöknek való átadásáról a következőket jelenteni.
Kiderült, hogy eltörölték azt a szokást, hogy ez alkalommal hivatalos beszédeket váltsanak.
Az elnök, Kalinin úr, íróasztala mögött ült és, Kresztinszki úrral szemben jelölte ki székemet, míg a tolmács, Neymann úr közöttünk foglalt helyet. Kívülük még jelen volt Umschlicht úr, a Szovjetúnió központi végrehajtó bizottságának titkára, Kazkevics úr, a Nemzetiségek Tanácsa végrehajtó bizottságának titkára.
Kalinin elnök cigarettával kínált meg és én az orosz „szpasziba” szóval köszöntem meg, ami derültséget keltett. Előadtam, hogy szükségét érzem hálám kifejezésének azért az udvariasságért és előzékenységért, amelyet irántam, családom és törzskarom iránt a határon és mindenütt útközben tanúsítottak, és amely Moszkvába való megérkezésünket kellemessé és örvendetessé tette. Majd pedig átnyújtottam megbízólevelemet, valamint elődöm visszahívó levelét.
Ezután rátértem arra, hogy kormányom Mr. Hull államtitkár útján üdvözletét és szívélyes jókívánságait küldi Kalinin úrnak; elutazásom előtt beszéltem Roosevelt elnökkel, aki személyesen nagy megbecsüléssel nyilatkozott Kalinin úrról.
Kalinin úr örömének adott kifejezést, hogy nagy elnökünk említette őt és úgy vélte, hogy az államaink között fennforgó vitás kérdések mindkét fél megelégedésére elintézhetők. Mire én félreérthetetlenül azt válaszoltam, hogy magam is ezt remélem, sőt egészen bizonyosra veszem s a megegyezésnek a legcsekélyebb akadálya sem lenne, ha orosz részről ugyanazon emelkedett felfogás érvényesülne a vitás kérdésiben, mint amelyben Roosevelt elnök a Litvinovval kötött egyezményre vonatkozó javaslatait megtette.
Megjegyeztem még, hogy nem vagyok hivatásos diplomata s talán éppen ezért mindig a közvetlen és nyílt magatartásnak és tárgyalásmódnak vagyok a híve. Kalinin úr erre azt válaszolta, hogy kormánya a közvéleményre és a teljes nyilvánosságra támaszkodik s a Szovjetunió minden vezető embere ellensége az elködösítés és titkolózás módszereinek. Kormányom abban a szerencsés helyzetben van — mondottam —, hogy kedvező elzárkózottságában és hála a nagy távolságoknak, amelyek megvédik minden, más állam részéről érhető fenyegetésektől, természetszerűleg a közvetlenség és a szókimondás híve lehet, míg az Európában szokásos diplomáciai módszereket nyilván a nemzeti sérelmek és nemzeti becsvágyak kényszerűségei befolyásolják. Kalinin azt felelte, hogy Oroszország nem fél külső támadástól, mert biztos benne, hogy hadserege és népe elég erős ahhoz, hogy megvédje magát.
Majd azt á reményét fejezte ki, hogy a látottak és tapasztaltak kedvező benyomást fognak gyakorolni rám. Kijelentettem, hogy Moszkva szépsége máris megkapott, de különösen mély hatást tett rám a mindenütt látható alkotó tevékenység, a haladás ritmusa, amely főleg az új építkezésekből csendül ki. Nagyon megörvendeztetett az utca népének igen kedvező általános képe, jó és meleg ruháik, valamint nyilvánvaló fanatikus munkakedvük és Szorgalmuk.
Kalinin elnök hangsúlyozta, hogy valóban igen jelentős előrehaladást tesznek. Az ipari termelés egyre nő és a nép szükségleteit olyan gyorsan elégítik ki, amint csak lehetséges. A kereslet azonban oly nagy, hogy mindent felemésztő lánghoz hasonlatos, amely a termékéket azonnal elemészti, amikor azokat a szükséget szenvedő nép részére előállítják.
Azután megjegyezte: elégtétellel állapítjuk meg, hogy olyan amerikai nagykövet jött Moszkvába, aki hála képzettségének, az állapotokat elfogulatlanul szemléli és nem formál elhamarkodott ítéleteket, hanem vár mindaddig, amíg minden tényt tárgyilagosan mérlegelhet és méltányolhat.
Kalinin ezután arra célzott, hogy kormánya körében bizonyos előítélet alakult ki azon diplomaták iránt, akik első lelkesedésükben szertelenül áradoznak és rokonszenvüket és barátságukat nem győzik eléggé hangoztatni, viszont nem egyszer kellemesen, csalódtak olyanokban, akik az első közeledés alkalmával tartózkodásról, sőt olykor hűvösségről tettek tanúságot. Felületes, pillanatnyi benyomások hatása alatt alkotott vélemények mindig igazságtalanok. Ezt egy példával világította meg. Az idegen látogató bizonyára észrevenne néhány részeget Moszkva utcáin; milyen egyoldalú és elhamarkodott lenne az ítélete, ha ebből azt következtetné, hogy az oroszok általában iszákosak. Kifejezte azt a reményét, hogy az Egyesült Államok új moszkvai követe törekedni fog arra, hogy minél többet lásson és megfigyeljen abból, ami Oroszországban most történik, főkép pedig abból, amit a nép javára tesznek és mindent, amit látott és tapasztalt, tárgyilagosan fogja mérlegelni.
Azt feleltem erre, hogy jómagam egy individuális és kapitalista társadalmi rendszer szülötte vagyok. Szerény kezdetekből dolgoztam fel magam egészen addig, hogy most az Egyesült Államokat Moszkvában képviselhetem. Egész életemben szorgalmasnak, tevékenynek kellett lennem, mindig az egyszerű néppel rokonszenveztem, és tudom azt, hogy kormányom is így érez és így gondolkodik és biztosíthatom, hogy szándékaim is nyíltszemű megfigyelésre és gondosan mérlegelt következtetésre késztetnek, nem pedig elködösítésre és félremagyarázásokra. Ennélfogva kormányomnak megfigyeléseimről hívem fogok beszámolni. Ezt teljes határozottsággal merem állítani, mert ez nemcsak feltett szándékom, hanem egyaránt következik sokévi tapasztalataimból és abból a komoly és nehéz munkából, amellyel képzettségemet megszereztem.
NAPLÓ
Moszkva, 1937 január 25.
Kalinin elnök a Kremlben lakik. Mind a várószoba mind pedig dolgozószobája, ahova vezettek, rendesen, de egyszerűen van berendezve. Az elnök nyíltszívű férfi benyomását kelti. Tekintete komoly, modora egyszerű, jóságos és nyilván nagyon népszerű a szovjetlakosság körében. Érthető, hiszen pályáját egy vasöntöde munkásaként kezdte. Mindent egybevetve, barátságos indulatú, jó ember és kétségtelenül tehetséges a maga egyszerű módján.
NAPI JEGYZET
Moszkva, 1937 január 26.
Reynaud miniszterelnök a külföldi sajtó képviselői előtt tett bejelentései érdekesen tükrözik az Európa hadierejére vonatkozó adatok francia megvilágítását. A gyorsasági tényező, mondta Reynaud, minden eddigi számítást áthúzott és lényegesen megváltoztatja az erőviszonyokat. Németországnak 2000 repülőgépe van. Olaszországnak 1900, Franciaországinak csak 1300. Egy francia bombázó repülőgépre 2 német gép esik és párszáz francia tankkal szemben Németországnak és Oroszországnak sokezer harckocsija van. Úgy látom, hogy Európában mindenki elkerülhetetlennek hiszi az új világháborút, de csak Németország és Oroszország veszi komolyan.
Fő hírforrásom egy rövidhullámú rádió volt, melyet naponta hallgattam és a leadásokról jegyzeteket készítettem, hogy az európai politika alakulását állandóam áttekinthessem. Mintán naptáram üres oldalai nem nyújtottak elég helyet, szokásommá vált, hogy a fontos és érdekes események részletes előadására külön naplójegyzetet vezessek.
NAPLÓ
Moszkva, 1937 január 27.
Délelőtt 11 órakor meglátogattam Sigemicu japáni nagykövetet. Sigemicu béna, de nagytehetségű, szellemileg rendkívül mozgékony férfi. Meglendítette a „sanghai-i incidens”-t, ahol egyik lábát elveszítette és a segítséget, melyben Nelson Johnson amerikai nagykövet részesítette.
Délután 4-től 5-ig Marjorievel a Kreml körül sétáltunk. Megtekintettük egy múzeum Rembrandt kiállítását. A csodálatos mesternek több mint 50 képét láttuk, köztük a Tékozló fiút és Krisztus születését. A tárlat kivételes esztétikai élménnyel ajándékozott meg bennünket. A Tretjakov képcsarnokot is megnéztük. Geraszin páratlanul megragadó óriási vásznaiban soká gyönyörködtünk, különösen nagyhatású a „Lenin parancsa”. Szurikov csataképei is lenyűgöztek (Katonák az Alpokban). Grabov, Juan és Siskin havas tájképeiből az orosz vidék lelke szólt hozzánk. Egy művészeti szalonban, amely bizományba átvett képeket állít ki, modem szovjetművészek rendkívüli érdekes, forradalmian új festményeit láttam.
Ezen a napon szinte zsúfolódtak az új benyomások.
NAPLÓ
Moszkva, 1937 január 28.
Megkezdtem bemutatkozó körutamat. Kína, Németország, Perzsia, Nagybritannia követeit látogattam meg. A török követ lunch-öt adott a tiszteletünkre. Ezután Marjorieval újra a városba mentünk egy műkereskedésbe, modern orosz festők egy másik tárlatára. Érdekes két órát töltöttünk ott. Néhány lenyűgözően eredeti és tárgyuknál fogva is érdekes olajfestményt vettünk (havas tájképek, forradalmi képek, stb.). Ezeket a képeket besoroztam abba a gyűjteménybe, amelyet a wisconsini egyetemnek szándékozom ajándékozni.
―――
Kivonat Davies nagykövet leveléből, amelyet 1937 március 9-én La Folette kormányzóhoz intézett abból az alkalomból, hogy a róla elnevezett gyűjteményt az egyetemnek ajándékozta.
Kedves Phil
Amióta Oroszországban vagyok, egy gondolat fészkelte be magát az agyamba és erre nézve szeretném tanácsodat kikérni.
Az orosz festészet a művészet történetében egészen kivételes helyet foglal el képzeletének erejével, bensőségével és színpompájával. Nagy általánosságban talán meg lehet állapítani, hogy más művészeti iskolák bizonyos finomságait nem éri utol, ennek ellenére az oroszok a festészet terén is igen nagyot alkottak. Jómagamat mindig jobban érdekelt a kép témája, az ábrázolt tárgy és ennek a szemlélő érzékeire gyakorolt hatása, mint a technika.
Ennélfogva megvásároltam néhány orosz festményt, többnyire eredetit és egynémely kimagasló alkotás másolatát. Ismeretes, hogy Oroszországban a művészek az államnak dolgoznak, de a hatóságok megengedték, hogy némely esetben maguk a művészek készítsenek másodpéldányt számomra. Olyan gyűjteményt szándékoztam összeállítani, amely bizonyos teljességgel bemutatja az ország népességének tevékenységét és életmódját, a föld népét, a gyári munkásokat, a katonákat, a forradalmi nép tüntetéseit, a nagy „gabonagyárak” létesítését, Oroszország távoli területeinek életét stb. Az a gondolat vezetett, hogy a wisconsini egyetem számára nem lenne érdektelen, ha ilyen gyűjtemény kerülne birtokába, ajándékozás útján. A képgyűjtemény valószínűleg magában foglal néhány kivételesen jó munkát, de jórésze, szigorúan művészeti szempontból, valószínűleg nem tartozik a kimagasló alkotásokhoz. Azonban ez utóbbiak is híven és tanulságosan tükrözik az orosz életet.
A gyűjteményben szereplő összes ikonok viszont mestermunkák a maguk nemében, kivételes műbecsük van és semmi más művészeti stílussal nem vethetők egybe. Kiválogatásukról a legkiválóbb ikon-szakértő gondoskodott, aki a szovjetkormány alkalmazottja és a Tretjakov-múzeumhoz van beosztva. Az ikonfestészet különböző korszakainak jellemző típusait gyűjtöttük egybe.
Kivonat La Folette kormányzó 1937 május 20-án kelt átiratából a gyűjtemény-alapítás elfogadása ügyében:
Davies nagykövet adománya nemes és nagyszívű cselekedet, amely egyetemünknek nagy gyarapodására szolgált. Egyetemünk Davies nagykövet adományával nagyértékű művészeti gyűjteményre tett szert. Az adomány értékét még növeli az adományozó személyéhez fűződő bensőséges kapcsolatunk.
A német támadás veszedelme
JELENTÉS AZ ÁLLAMTITKÁR ÚRNAK
A KÜLÜGYI NÉPBIZTOSSÁG OSZTÁLYFŐNÖKÉVEL
FOLYTATOTT BESZÉLGETÉSRŐL
Moszkva, 1937 február 2.
Február 1-ének délutánján Mr. Henderson főtitkár kíséretében bizalmas látogatást tettem a külügyi népbiztosságon Neymann úrnál, a harmadik nyugati politikai osztály főnökénél. Beszélgetésünk folyamán lényegében a következőket mondtam neki:
Mély benyomást tett rám mindaz, amit a Szovjetúnióban láttam és tapasztaltam. Rendkívüli élmény, hogy mint kísérli meg a Szovjetúnió 5—6 év alatt annak az elérését, aminek szintén gyors iramú végrehajtásához az Egyesült Államokban is több nemzedék munkájára volt szükség.
Főképen ipari kérdések iránt érdeklődtem és remélem, hogy a közeljövőben körútat tehetek majd az iparvidékeken és szemlélője lehetek a jelenleg folyó munkának. Saját szememmel szeretném látni az elért eredményeket, a folyamatban levő munkákat és a jövő előkészületek fokozatosan kibontakozó körvonalait. Különösen szívesen ismerkednék meg az orosz nehézipar helyzetével és továbbfejlesztési munkálataival. Pár év előtt Amerika nehéziparát tanulmányoztam és az eredményeket kétkötetes munkában foglaltam össze, amely ma is mértékadó ezen a téren. Természetesein érdekemben áll az Egyesült Államok és Szovjetúnió kereskedelmi kapcsolatának a kimélyítése; nagyon rokonszenvezek kormányának ama törekvésével, hogy iparosítsa a Birodalmat és emelje a lakosság életszínvonalát. Hozzáteszem, hogy most sem érzem magam vérbeli diplomatának. Jogász vagyok, közgazda és üzletember és inkább ebben a minőségemben beszélek, mint a diplomata álláspontjáról. Hiszen az Egyesült Államok földrajzilag oly kedvezően fekszik, hogy meglehetősen csekély szüksége van nemzetközi diplomáciára, úgy ahogyan azt Európában közönségesen értik. Mindössze az a vágyunk, hogy békében éljünk más államokkal és előmozdítsuk a világbékét.
Szívesen látogatnám meg a közel jövőben Leningrádot, valamint a nagy ukrajnai ipartelepeket. Már érdeklődtem utazási lehetőség iránit és a közlekedési népbiztosság nagyon előzékeny magatartást tanúsított.
Neymann úr ezt válaszolta: a szovjetkormány megnyugvással veszi tudomásul, hogy személyes tapasztalataim alapján kívánok képet alkotni az ország fejlődéséről és biztosított arról, hogy az orosz hatóságok minden lehetőt meg fognak tenni ennek megkönnyítésére. Beszélni fog óhajomról az illetékes népbiztosokkal és talán meg is tudja majd nevezni azokat a nagy gyártelepeket, amelyek engem különösen érdekelhetnek. Azután megemlítette, hogy tudomása szerint figyelmesen végighallgattam a pert és hálásan fogadná, ha benyomásaimat közölném vele. Azt feleltem erre, hogy ez a per egyike volt életem legérdekesebb élményeinek; magam is egy időben ügyvédi gyakorlatot folytattam az Egyesült Államokban s a tárgyalások alkalmat adták arra, hogy a Szovjetúnió peres eljárását összehasonlítsam az Egyesült Államokéval. Ügyvédi tapasztalataim alapján ítélve és tárgyilagosan szemlélve mindazt, ami előttem lejátszódott, az az érzésem, hogy az érvényben levő törvények és a fennálló jogi rendszer keretén belül a kormánynak sikerült igazolnia vádját. Azonban az eljárás felmutatott olyan lélektani és egyéb természetű mozzanatokat is, amelyeket, megvallom, nem tudok kellő tárgyilagossággal mérlegelni, mert eddigi tapasztalataimtól és élményeimtől idegenek.
Neymann úr azt válaszolta, hogy számára a per legérdekesebb sajátossága az volt, hogy Németország taktikáját oly kérlelhetetlenül leleplezte. Megbízható forrásokból nemrég megtudta, hogy Németország azokat a háborúkat, amelyekbe belesodródhat, helyesebben belekényszerítheti a világot, két csoportba osztja: külső és félig belső háborúkra. A megkülönböztetés azon alapszik, hogy a nácivezérek és a katonai szakértők véleménye szerint Németország 1938 lelőtt, nincs kellően felkészülve arra, hogy tisztára külső háborút folytasson, amikor egy német részről intézett támadás a megtámadott államban nem vált ki belső felkelést. De nem sok veszéllyel kockáztathat meg egy félig külső háborút, tehát olyat, melynél a német támadás az államon belül polgárháborút eredményezhet. Spanyolország és Csehszlovákia azoknak az államoknak a sorába .tartozik, amelyekbe egy ily félig külső háború lehetséges lenne és a per leleplezte Németországnak azt a reményét, hogy Trockij közreműködésével sikerül majd szétrobbantani a szovjetorosz egységet és ily módon a Szovjetuniót is az aránylag könnyen megtámadható országokhoz lehet majd számítani.
Neymann úr a további eszmecserék során megjegyezte, hogy a szovjet kormány ipari és gazdasági testületeinek egyes tagjaitól értesült azokról a jelentésekről, amelyeket annakidején, mint a kereskedelmi társaságok biztosa és a szövetségi kereskedelmi bizottság elnöke, megfogalmaztam. Kijelentette, hogy ezeket a jelentéseket az orosz illetékes körök igen kedvezően ítélik meg. Azt feleltem, hogy örömömre szolgál, ha egy sor jelentésemet rendelkezésükre bocsáthatom, amennyiben esetleg némi fontosságuk lenne az iparfejlesztés feladatainak és kérdéseinek szempontjából.*
―――
* Néhány hét múlva az orosz ipari és kereskedelmi testületek rendelkezésére bocsájthattam ezeknek a jelentéseknek teljes sorozatát. Ezek a jelentések az acél, épületfa, szén, mezőgazdasági gépek stb. termelésére vonatkoznak.*
NAPLÓ
Moszkva, 1937 február 2.
Déli 12 óraikor …… nagykövet látogatott meg.
Többször járt az USA-ban és Washingtonban. Véleménye a perről: a vádlottak bűnösök. Hosszabb eszmecserét folytatott a kominternről. Délután 4 órakor Jenkins amerikai mérnök keresett fel. Vasbádoggyárat épít a Don-medencében. Érdekesen ismerteti a Donyec vidék iparát és a Cooper-erőművet, amely második legnagyobb a világon az amerikai Boulder-erőmű után. Leírja a nemrég épített alumíniumgyárat, vasbádoggyárat és több más ottani gyártelepet. Nagyra értékeli az orosz mérnökök intelligenciáját.
Délután ¼6-kor meglátogatjuk a külügyi népbiztosságot. Megérkezésünkről és Kalinin elnöknél való fogadtatásunkról készített rövid filmet, továbbá egy forradalmi tartalmú drámai filmjátékot mutattak be.
NAPI JEGYZET
Moszkva, 1937 február 3.
A francia kamara 14 milliárd francia frankot szavazott meg az elkövetkező 3 évre a nemzeti védelem további fejlesztésére.
Kirívó az ellentét Franciaország és Oroszország fegyverkezésének irama között. Két számról köteteket lehetne beszélni. Franciaország a nemzeti védelem céljaira mintegy 200 millió dollárt szavaz meg 1938-ra, 1939-re és 1940-re. Oroszország fegyverkezési költségvetése aranyvalutában 1938-ra mintegy tízszer annyi.
NAPLÓ
1937 február 5.
Déli 12 órakor …… nagykövet látogatása. Beszélgetés közben bizalmasan közli, hogy véleménye szerint a vádlottak bűnösök.
Délután 5.30. Sehulenburg gróf német nagykövet látogatása. Életvidám, kellemes úriember, finom, lehiggadt, mégis jellegzetesen német modorú arisztokrata. A perről beszél és a fogságba vetett németek kínos helyzetéről. A német nagykövetség személyzete a legcsekélyebb érintkezést sem tarthatja fenn a foglyokkal. Ezt a legszigorúbban tiltják és ellenőrzik. Vagy 40—50 német szenved fogságot. Tegnap is 3 németet tartóztattak le. A németek ellen foganatosított intézkedések sok gondot adnak neki. A Németország magatartásával kapcsolatos állítólagos intrikák megemlítésénél gúnyosan nevetett.
JELENTÉS AZ ÁLLAMTITKÁR ÚRNAK
LITVTNOV KÜLÜGYI NÉPBIZTOS ÚRRAL
FOLYTATOTT BESZÉLGETÉSRŐL
Moszkva, 1937 február 6.
Sir,
van szerencsém jelenteni, hogy ez év február 4-én felkerestem Maxim Litvinov külügyi népbiztost. A beszélgetést azzal kezdtem, hogy Litvinov úrnak, mint a külügyi népbiztosság vezetőjének tolmácsoltam az Egyesült Államok elnöke és Mr. Hull üdvözletét. Litvinov azt felelte, hogy Roosevelt elnök személyisége kitörülhetetlenül vésődött be emlékezetébe; hite szerint „nagyon, nagy ember” és két irányban is azonosak az ideáljai a szovjet kormány célkitűzésiéivel. Roosevelt is a szovjet kormányhoz hasonlóan emberséges intézkedésekkel a széles néprétegek helyzetét igyekszik emelni és a világbékét iparkodik minden eszközzel elősegíteni. Litvinov Mr. Hull államtitkár iránt is nagy csodálatot tanúsított, különösen hangsúlyozta délamerikai fáradozásainak jelentőségét. Azt feleltem, hogy nézetem szerint a külügyi népbiztos mindkét irányban helyesen értelmezte az elnök magatartását, amely teljesen megfelel az amerikai nép álláspontjának is. Hozzátettem, hogy csak a módszerekben van, úgylátszik, különbség a mi álláspontunk és a szovjetrendszeré között, amennyiben a mi népünk és kormányzatunk többre becsüli az evolúciót, mint a revoluciót és attól tartunk, hogy a haladás túlságos meggyorsítását célzó intézkedések is inkább gátolják, mintsem előmozdítják a széles néprétegek sorsának javulását. Hozzátettem még, hogy nálunk sokan az elnök egyes intézkedéseit is így magyarázzák. Felhasználtam ezt az alkalmat annak a kijelentésére, hogy Litvinov úr feltétlen számíthat rokonszenvemre, amelyet kormánya nagyszerű gazdasági célkitűzései és szabadságtörekvései iránt érzek. Tudom, hogy a szovjet kormány milyen csodálatos erőfeszítéssel igyekszik a népnek jobb életfeltételeket és nagyobb szabadságot teremteni. A külügyi népbiztos és kormánya biztosak lehetnek, hogy amennyire személyes magatartásomon múlik, a tények, állapotok, törekvések és erők vizsgálatában és ecsetelésében a legteljesebb tárgyilagosságra törekszem. Hála földrajzi helyzetünknek, európai értelemben nincsenek diplomáciai kérdéseink és semmi különös ok sem forog fenn, amiért kettős játékot űzzünk.
Ezen a ponton Litvinov úr a beszélgetést az USA külkereskedelmi érdekeire terelte. Megjegyeztem, hogy kormányom szolgálatában hat éven át tanulmányoztam szakértőként az amerikai külkereskedelmet és arra a felismerésre jutottam, hogy az Egyesült Államok külpiaca a legnagyobb a világon és a külkereskedelem számunkra azért különösen fontos, mert hozzásegít bennünket belső gazdasági tevékenységünk kiegyensúlyozásához. De hála nagy gazdagságunknak és roppant belföldi piacunknak, teljesen függetleníteni tudjuk magunkat a külkereskedelmi érdekektől és ennélfogva az soha nem válhatik nemzeti politikánk döntő tényezőjévé, másrészt külkereskedelmünket természetesen támogatni kívánjuk és minden megengedhető módon elősegítenénk működését, csak éppen nem játssza nálunk azt az életfontosságú szerepet, mint amelyet a kedvezőtlenebb gazdasági helyzetben levő európai nemzeteknél betölt. Litvinov úr véleménye szerint az USA végeredményben mégsem olyan elszigetelt világgazdasági téren s a kölcsönhatások és összefüggések a világkereskedelemben annyira kiépülnek, hogy egyre kevesebb a lehetősége a teljes elszigetelődésnek. Célzott rá, hogy ellentétbe keveredhetünk Japánnal és a csendesóceáni helyzet alakulása mellett nem bízhatunk szilárdan abban, hogy távoltarthatjuk magunkat a világpolitikától. Azt feleltem, hogy szerencsére Japán, többi szomszédiméihoz hasonlóan jól tudja, hogy mi semmit som akarunk abból, ami az övé, a Csendes óceán, a Rocky Mountains és saját fegyveres erőnk tökéletesen elég védelem ahhoz, hogy nyugodtan higyjünk a viszonyok további békés alakulásában. Ami Dél-Amerikát illeti, a demokratikus gondolat szilárdan megvetette a lábat a latinamerikai világban és az elnök, valamint az államtitkár és a nyugati félteke főbb államainak kormányai között teljes az egyetértés abban a törekvésben, hogy közös érdekeinket békés úton védjék meg. Hull államtitkár egyik legnagyobb teljesítménye éppen az, hogy a két Amerika nemzetei között jelenleg talán nagyobb a kölcsönös bizalom és a gyakorlati összműködés, mint bármikor azelőtt.
Megkérdeztem Litvinov urat, mi a véleménye a jelenlegi európai helyzetről. Megnyugtatónak találja-e? „Sajnos, egyáltalán nem” — felelte — s a továbbiakban meglehetősen élesen kijelentette, érthetetlen, hogy miért „szemezik” Anglia és Franciaország egyre Hitlerrel; miért bocsátanak útra egyre-másra jegyzeteket és kérdéseket, ami csak felkavarja a német kérdést, kiemeli Hitler jelentőségét és addig táplálja hiúságát, mígnem. Európa mindenható uralkodójának hiszi majd magát. Hitler politikája nem változott azóta, hogy a Mein Kampf-ban nyíltan feltárta hódításvágyát s világuralmi követeléseit. Nem érti, Nagy-Britannia miért nem látja be azt, hogy ha egyszer Hitler uralkodik Európa, felett, a brit szigeteket is el fogja nyelni. Nyilvánvalóan nagyon nyugtalanította, hogy mint fog végződni a világválság, ha nem kerül sor a Franciaország, Anglia és Németország közötti ellentétek elintézésére. Én részemről nem nyilatkoztam az európai béke fenntartásnak kérdéseiről és a német problémák; megoldásának lehetőségéről, mert Litvinov kitörését saját megjegyzéseimtől teljes érintetlenül és befolyásmentesen akartam hallani.
Beszélgetésünk befejeztével köszönetet mondtam Litvinov úrnak azért a kitüntető szívélyességért, amelyet a külügyi népbiztosság irántunk, megérkezésünk percétől egészen a jelen pillanatig tanúsított. Azt felelte, boldog, hogy némiképpen kimutathatta figyelmességét és nagyon sajnálja, hogy genfi távolléte folytán, személyesen nem fogadhatott bennünket. Elutazása előtt elrendelte, hogy mindenben a legteljesebb mértékben rendelkezésünkre álljanak, mert ilymódon is ki akarja fejezni, menynyire örül ő és kormánytársai annak, hogy nem szűk-körű diplomatát neveztek ki a moszkvai nagyköveti tisztre, hiszen ismeretes előttük eddigi pályafutásom, mely biztosítéka annak, hogy jelentéseimben nagymérvű tárgyilagosság és a megfontolatlan, könnyelmű ítéletektől való tartózkodás fog megnyilvánulni és híven fogok beszámolni arról, amit meg akarnak alkotni, vagy már sikerült is végrehajtaniuk. Nem mulasztottam el azt sem, hogy megköszönjem a követségem hivatalnokai iránt tanúsított előzékenységet.
NAPLÓ
1937 február 5.
A délelőtt jelentések megfogalmazásával telt el.
Déli tizenkét órakor ….. követ keresett fel. Kifejtette, hogy a per mögött háromféle szándék rejtőzik. Először belföldi propaganda, másodszor külföldi propaganda, harmadszor a háborútól való félelem felszítása azzal a célzattal, hogy a felkorbácsolt közhangulat a Szovjetúnió kormányát erősítse.
JELENTÉS AZ ÁLLAMTITKÁR ÚRNAK
AZ OROSZ ADÓSSÁGOK ÉS HITELEK
KÉRDÉSÉRŐL
Moszkva, 1937 február 18.
Sir,
Rosengolts külkereskedelmi népbiztos február 5-én lunehre hívott meg bennünket falusi lakába. Meglepetésünkre ott találtuk Vorosilov marsall hadügyi népbiztost, továbbá Mikojánt, az élelmiszerellátás népbiztosát, Visinszkij főügyészt, aki a Radek-pert vezette és Roszoffot, a newyorki Amtorg új főnökét. Lunch után feketénél és cigarettánál Rosengolts volt az, aki szinte leplezetlen szándékossággal a Szovjetúnió kereskedelméről folyó tárgyalást az adósság kérdésére terelte. Úgy nyilatkozott, hogy a fennálló nézeteltérések elsimulnak, ha a kérdést gyakorlati alapon igyekszünk eldönteni. Kormánya semmiféle erkölcsi kötelezettséget nem hajlandó elismerni Kerenszkij adósságának megfizetésére, de ennek ellenére nagyon reméli, hogy ez az ominózus ügy végre nyugvópontra juthat Kormánya számára rendkívül kínos minden külső adósság, de mégis Nagybritanniával és Franciaországgal szemben sikerült modus vivendit találni azon az alapon, hogy élesen különválasztják az adósság kérdését a hitel problémájától. Úgy vélte, hogy mindazok az ellentétek, amelyeknek forrása országaink egymástól eltérő politikai és társadalmi szemlélete, könnyen kiküszöbölhetők lehetnének, ha mindkét részről őszinte a megegyezés vágya és azt kérdezte, van-e tervem az ügy végleges megoldására. Azt válaszoltam, hogy semmiféle utasításom sincs kormányomtól az adósságkérdés rendezésére, sőt arra sem, hogy ezirányban javaslatot tegyek. Azt javasolta, hogy a tárgyalást Roszoff, az Amtorg főnöke közvetítésével indítsuk el, aki magánemberként volt jelen, lehetőleg a külügyi hivatalok kikapcsolásával. Azt feleltem, hogy kormányom, nevében nem nyilatkozhatom, de szívesen folytatok erről az államtitkárral eszmecserét. Azonban szeretnék valamivel többet tudni az urak elgondolásáról; hogyan képzelik, hogy az egész ügy nemhivatalos tárgyalások útján is rendezhető? Azt felelte erre, hogy véleménye szerint Roszoffra kellene bízni a helyzet megvizsgálását; júliusban várható visszatérésekor azután beszámolhatna arról, hogy menynyire jutott az adósságok kérdésének tanulmányozásával. Nékem személyesen — feleltem — semmi meggondolásom sincs Roszoff ilyen irányú működése ellen, ha felettesei így kívánnák. Rosengolts kiemelte Anglia előzékeny magatartását, melyet a Szovjetúnió fizetési készségének elismerésével és az adósságok ügyének a kölcsönügylettől való elválasztásával tanúsított. Azt szegeztem ellene, hogy nem vagyok hivatásos diplomata és ezért nem tudom tisztán, hogy elsőrangú kötelességem-e ebben az ügyben Litvinov úrral és a külügyi népbiztossággal megbeszéléseket folytatni, de amennyiben az urak mint a Szovjetúnió felelős tényezői kapcsolódnának be a tárgyalásokba, úgy nyíltam beszélnék velük, már csak azért is, mert a tárgyat ők vetették fel. El kell ismernem, hogy mindkét ország államférfiainak bizonyos nehézségekkel kell megküzdeniök, ezeket a nehézségeket nem a kölcsönös jóakarat hiánya hozta létre, hanem olyan erők, amelyek függetlenek a józan emberi értelemtől. Egyfelől például a Johnson-féle törvény az Egyesült Államokban. Részletesen elmagyaráztam nekik a törvény rendelkezéseit s rámutattam arra, hogy mennyire zavarba jutna Oroszország, ha kötelezve lenne, hogy minden hitelezőjét ugyanúgy kezelje, mint az USÁ-t. Másfelől viszont nem tagadhatom, hogy személyes meggyőződésem szerint a velünk szemben fennálló adóssági kötelezettség különösen fontos. Ezen a vonalon ugyanis nagy a különbség Oroszországnak Angliához és Franciaországhoz, avagy mihozzánk fűződő viszonya között. A hitelező nemzetek egyenlő elbánásának kötelezettsége éppen annyira fennállott a Litvinov-egyezmény megkötése előtt, mint ahogy fennáll most is és semmiképpen sem lehet eltagadni, hogy az Egyesült Államok elnöke nagylelkűségtől és önzetlen jóindulattól vezérelt tervet dolgozott ki, amely abban az időben lényegesen könnyített a szovjet kormány helyzetén. Ennek az alapján kötötték meg a két ország államférfiai egy „Gentlemen Agreement”-t, az ő részükről a tények teljes ismeretében és az egyezmény jelentőségének tudatában. Én magam figyelmesen átolvastam az Agreement-t, amelyben szó van arról, hogy az orosz kormány vagy az orosz állampolgárok részéről milyen feltételek mellett vehető fel kölcsön. A tartozás anyagi része, amely mintegy 200 millió dollárra rúg, nemzeti jövedelmünk mellett körülbelül akkora, mint egy nagy falon a légyköpés. Nekünk a tartozás elvi része jelent sokat; mi csak azt mérlegeljük nagyon komolyan, hogy kormányunk bizalmát biztosítani akarják-e a vállalt kötelezettségek megtartásával. Nekünk nincsenek támadókedvű szomszédaink, akik békénket katonai intézkedésekkel fenyegetnék. Ezzel szemben közvéleményünket teljesen áthatják a humanista és demokratikus eszmények s egy demokratikus nép rokonszenve valamikor Oroszország számára is felbecsülhetetlen értéket fog jelenteni. Nagy barátja vagyok — folytattam — az orosz nép tevékeny humanizmusának és szabadságtörekvéseinek. De éppen ezért nem hallgathatom el, hogy nagyon károsan befolyásolná kölcsönös megértésünket és közeledésünket, ha felhő árnyékolná be azt a bizalmat, amelyet kormányom Oroszország vezető államférfiainak megbízhatóságába és jóindulatába vetett. Szerény véleményem szerint ma nincs a földkerekségen még egy államvezetés, amely az orosz nép nagyszerű szabadságtörekvéseivel annyira rokonszenvezne, mint Roosevelt elnök és Hull államtitkár. A pénzkölcsönök és üzleti megfontolások teljesen lényegtelenek, a kérdés elvi jelentőségéhez viszonyítva.
Itt Vorosilov marsall szólt közbe: A kérdéses pénzösszeg valóban csekély; nagyvonalú megoldást kell találni. Egészen biztos, hogy van egy járható út. Nagyra értékeli az Egyesült Államok vezetőinek nagyvonalúságát és okfejtésemben sok meggyőző érvet talált. Azután megemlítette, hogy jóbarátja Bullitt nagykövetnek, de azt hiszi, hogy Bullitt közvetítése csak akadályokat állított a megegyezés útjába. Rögtön félreérthetetlen határozottsággal megállapítottam, hogy nagy tisztelője vagyok Bullitt nagykövetnek, akit erős jellemű, egyenes embernek ismerek, az őszinte, közvetlen módszerek hívének és aki abból a meggyőződésből indul ki, hogy a becsületbeli kötelezettségeket abban a szellemben kell teljesíteni, amellyel egykor vállalták őket s e kötelezettségek megtartása független a változó politikai helyzetektől. Rosengolts megjegyezte, hogy értesülése szerint a washingtoni külügyminisztériumban meglehetősen komoly ellenzék igyekszik megakadályozni egy Oroszországgal kötendő egyezmény kidolgozását. Ez esetben tudni szeretné, hogy ez az értesülése megfelel-e a valóságnak. Azt a felvilágosítást adtam, hogy erről semmi tudomásom nincsen és nem is tartom valószínűnek. Mégis lehetséges, hogy a külügyminisztérium „alsóbb régióiban” vannak ilyen elemek, mint ahogy az sem lehetetlen, hogy a moszkvai külügyi népbiztosság „alsóbb régióiban” akadnak olyan emberek, akik az amerikai kormánynak, mint a gyűlölt társadalmi rend megtestesítőjének, esküdt ellenségei. Határozottan állíthatom azonban, hogy ez sem az elnökre, sem pedig Hull államtitkárra, vagy bármely más amerikai vezető államférfira nem vonatkozhatik. Minden ilyen szándék a legteljesebb mértékben távol áll mind Moore bírótól, az én ügyosztályom főnökétől, mind pedig tőlem. Végül mégegyszer határozottan leszögeztem, hogy az adósság kérdésének szőnyegrehozására nincs is megbízásom, ellenkezőleg, kormányomnak az a véleménye, hogy az elvállalt kötelezettségek értelmében a szovjet kormány dolga, hogy újra felvegye a fonalat. Rajtuk áll; én a magam részéről lelkes híve vagyok minden megegyezésnek, s rendelkezésükre állok, ha közeledő lépéseket akarnak tenni s én ezen az úton hasznukra lehetek. Nagyon szívesen a külügyminisztérium elé terjesztem Rosszoff úr javaslatait és várom további előterjesztéseit ebben az ügyben.
A beszélgetés eredményét a következőkben foglalom össze: A kormány vezető személyiségei, akikkel beszélgettem, a tényeket első kézből ismerik; tisztában vannak álláspontunkkal, amelynek az a lényege, hogy mindkét fél, a tények teljes ismeretében, becsületes egyezményt kötött, de ezt az ő részükről nem teljesítették. Belátják, hogy számunkra az ügy anyagi része viszonylag alárendelt jelentőségű, de országuknak elsőrendű érdeke, hogy elhárítsák ezt az amerikai közvéleményt nagymértékben befolyásoló akadályt a kölcsönös megértés útjából. Úgy látom, felismerték, hogy a kezdeményező lépéseket nekik kell megtenniük.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 
