A fehér terror – Karsai Elek: III.
(idézet:A fehér terror – Karsai Elek)
- A bethleni »konszolidáció« és dolgozó népünk elnyomorodása
Amikor 1920 március elsején Horthy Miklós a különítmények segítségével beült Magyarország kormányzói székébe, kevesek előtt lehetett kétséges, hogy ez a »trónfoglalás« a magyar nagybirtokosság és nagytőke megbízásából történt, abból a célból, hogy ezeknek az osztályoknak a Tanácsköztársaság által megdöntött, majd visszaállított uralmát megszilárdítsa. Horthy és az egymást követő kormányok, a Huszár Károly, Simonyi Semadam Sándor, gróf Teleki Pál, majd 1921 elejétől gróf Bethlen István elnöklete alatt működő minisztériumok ezt a feladatot végre is hajtották.
Bethlen kormányának támogatóit tehát a magyar nagybirtokosság köreiben találhatjuk meg, akiknek érdekeit elsősorban szem előtt tartotta, akiknek érdekeiért ritka eréllyel tudott síkraszállni. A gazdasági politika irányítása pedig — néha csak a háttérből ugyan —, a nagytőke képviselői által történt. Bethlen István gazdáival szemben egyáltalán nem volt hálátlan. Ez kitűnik egyrészt a földbirtokreform végrehajtásának módjából, másrészt azokból a számokból, amelyek a bankok és vállalatok által fizetett osztalékoknak és a bankok és vállalatok tőkeállományának növekedéséről számolnak be ebben a korszakban.
Természetszerű, hogy rajtuk kívül támogatták a kormányt elsősorban azok, akik a nagybirtoktól és nagytőkétől közvetlenül függő viszonyban éltek. Népelnyomó munkájában támogatta szintén az a rendkívül széles, nagykiterjedésű köztisztviselői kar, amelyet az ellenforradalom kormányai éppen a maguk támogatására növeltek olyan nagyra. A váltakozó kormányoknak ezek a mindenre kész kiszolgálói — főispánok, képviselők, főszolgabírók, katonatisztek, stb. — jelentős részükben a magyar vidéki birtokosság köréből, az u. n. gentry-ből kerültek ki. Vagy földjük elherdálása, vagy a megszállt területről való emigráció következtében — más hasznothajtó tevékenységhez nem értve, más képzettség hiányában — tódultak ezek állami vagy megyei szolgálatba.
Az előző lapokon rámutattunk az uralkodó osztálynak néhány olyan fasiszta intézkedésére, melyek elsősorban a munkásosztály ellen irányultak. A dolgozó nép ezen legjobbjainak elnyomásán kívül nem kevésbé erős terrort alkalmazott Horthy rendszere a dolgozó nép többi osztályai ellen is. Ezt a célt szolgálta elsősorban a csendőri és rendőri karhatalom tervszerű, nagyarányú kifejlesztése, amely sokatmondóan tanúskodik arról a rendkívül ideges félelemről, amellyel az uralkodó osztályok a nép mozgalmaira tekintettek. Hatalmas költségvetési összegeket használnak fel ilyen célokra, szétágazó szervezeteket létesítenek, nehogy még egyszer bekövetkezzenek 1918—19, — számukra oly gyászos emlékezetű — hónapjai.
Az 1922-ben kelt karhatalmi szolgálati szabályzat például részletesen intézkedik, milyen módon kell a karhatalmat »fenyegető tömegmozgalmak esetén« felhasználni. Közli a szabályzat az ilyen alkalommal kifüggesztendő hirdetmény szövegét. Ez megtiltja az utcákon való tartózkodást, elrendeli a kapuk és ablakok bezárását, korlátozza a távbeszélő használatot, beszünteti a forgalmat és végül ismerteti a rögtönítélő bíráskodás rendelkezéseit is. Az utasítás nem hanyagol el olyan kérdéseket sem, hogy a »lázadó helység esetleges rajtaütésszerű lövetésére a tüzérségi és aknavető alakulatok felállítása« hol szükséges. Mintha egy ellenséges város megszállásáról volna szó …
Vigyázott persze a kormányzat arra, hogy ennek a karhatalomnak ne lehessen mindenki tagja. A politikailag »megbízhatatlanok« számára katonai munkásalakulatokat állítottak fel, ezeket laktanyai munkára használták »hogy ezáltal ezen munkálatok alól a fegyveres szolgálatot teljesítők mentesíttessenek.« Ezeket a csapatokat a több alakulattól elkülönítve helyezték el, de vigyáztak arra, hogy ez az elhelyezés ne történjen ipari gócpontokban vagy nagyobb ipari telepek közelében.
Ugyanerre a fokozott félelemre mutat az u. n. »T« (tájékoztató) osztályok megszervezése, előbb a katonaság, majd a belügyminisztérium keretében. Célja az volt, hogy »képes legyen a katonai parancsnokságoknak a belföldi közállapotokról tiszta képet nyújtani és ezáltal elkerülni azt, hogy az 1918-iki forradalomhoz hasonló események a katonaságot előkészületlenül találják.« A nagylétszámú szervezet feladatai közé tartozott tehát a belső helyzet nemzeti, honvédelmi és bolsevista szempontból való éber figyelése, propaganda annak érdekében, »hogy minden magyar necsak honpolgárnak, hanem honvédnek is érezze magát.« Tájékoztató munkájához többek között papokat is fogadott fel, hogy azok a nép hangulatát kipuhatolják számára. Emellett módjában volt a »T« szolgálat tisztjeinek mindazokat az intézkedéseket megtenni, amelyeket a csendőrség részére megengedték.
Az ilyen nagyobb szervezetek mellett számtalan kisebb, különleges célokat szolgáló csoport működött. Ilyen volt pl. a miniszterelnökség mellé rendelt ú. n. Grimm-csoport, melynek feladata volt »minden újabb kommunista törekvés, munkásmozgalomnak idejében való megakadályozása … vagyis tudomást szerezni minden munkásmozgalomról és annak kitörését, szervezőinek ártalmatlanná tételével lehetetlenné tenni.«
A csoport tagjai a munkások hangulatát úgy figyelték, hogy műhelyekben dolgoztak, vagy munkásnak öltözve látogatták a kocsmákat. Állandó érintkezésben álltak a gyárakban lévő megbízottaikkal, külön nyilvántartották a megbízhatatlan munkásokat, viszont különböző gyárakba ők helyezték el besúgóikat. A szervezet tagjai többnyire tartalékos tisztek voltak: az ő tevékenységük következtében számos szervezkedés bukott el, számos sztrájkot törtek le, a munkásmozgalom számos kiváló harcosát vesztette el.
Kettős politikát folytatott a kormány a telefon, távíró és levélcenzúra ügyében: egyrészt a külföld felé hangoztatta, hogy a cenzúra korlátozásait megszüntette, másrészt azonban — jellegének megfelelően — nem akart lemondani a cenzúra gyakorlásáról. Így jöttek létre azután olyan minisztertanácsi határozatok, melyek »a telefonállomások beszélgetéseit mindenkinek szabadon engedélyezik«, egyidejűleg azonban gondoskodnak »olyan ellenőrző szerv felállításáról, amely a megbízhatatlan állomások beszélgetéseit lehallgatja, azokról gyorsírói feljegyzéseket készít, amelyeket az illetékes hatóságokhoz továbbít.« Ugyanez volt a helyzet nagyjából az egyesülési jog területén is.
Különösen szigorúak voltak azok a megkötések, amelyek szellemi vonatkozásban fennálltak ebben az időben. Semmiféle haladó lapot, könyvet nem engedtek be Magyarországra: Marx összes műveit éppúgy kitiltották az országból, mint a munkásmozgalom elméletével és gyakorlatával foglalkozó egyéb írásokat, nem is szólva a szovjet kultúra, irodalom, művészet termékeiről. Ez a haladásellenesség nemcsak a külföldi irodalommal szemben mutatkozott meg, hanem a kultúra hazai munkásaival szemben is. Számtalan panasz, félbemaradt mű, kettétört élet tanúsítja ezt. Még a magyar irodalom klasszikusaival szemben sem volt elnézőbb a cenzúra. 1922-ben pl. a rendőrség rendszeresen betiltott olyan ünnepségeket, ahol Petőfi verseit szavalták. Az »Apostol« előadása már bűnnek számított és Budapesten, Vácott, Debrecenben egyformán betiltották a Petőfi születésének százados évfordulójára tervezett ünnepségeket.
Mindezek a rendszabályok, amelyek immár nemcsak a munkásság és parasztság, hanem az egész dolgozó nép ellen irányultak, eredményezték azt, hogy — mint a honvédelmi minisztérium egy jelentése mondja — az összes állami fogdák túlterheltsége folytán, valamint a jelenlegi viszonyokra való tekintettel, a rabok elhelyezése magánépületekben égető szükséggé vált. Ennek következtében kellett a honvédelmi miniszternek az igazságügyminiszter segítségére sietni és tekintettel a polgári letarlóztatási intézetek zsúfoltságára, az intézetek belső rendjének és külső biztonságának fenntartása végett, megfelelő karhatalmi erőt rendelkezésre bocsátani …«
Volt azonban két terület, ahol — természetesen szintén csak a külföldi közvélemény számára — bizonyos demokratizmus látszatát fenn fellett tartani. A parlament és a sajtószabadság — ez volt az a két terület, amellyel a Bethlen-korszak annyit kérkedett. Nem lesz érdektelen szemügyre venni, hogy is állt e dolog.
A választójogot tárgyaló minisztertanács jegyzőkönyvéből kiderül, hogy mennyire reakciós volt a magyar kormány ebben a vonatkozásban. A kormány tagjai úgy gondolkoztak, hogy a széles választójog »káros következményekkel« járhat a nemzet fejlődésére. A miniszterek a községekben a nyílt szavazás bevezetését követelték. Egyáltalában nem voltak hívei a nők választójogának, mert a »női népesség nagy tömegei még nem bírnak politikai érettséggel«. A belügyminiszter nyíltan megmondja, hogy »számításai« szerint ez a választójog »a földműves nép és az értelmiség választó joga«.
Még a demokratikus szelleműnek egyáltalában nem nevezhető 1920-as nemzetgyűlés sem fogadta el ezt a hírhedt választójogi javaslatot, amelyet végül is rendeleti úton léptettek életbe.
Hogyan folyt le maga a választás?
A választás előzményeihez tartozik, hogy a vidéki hatóságok egyszerűen megakadályoztak az ellenzéki képviselők programbeszédeinek elmondását, többször kitiltották a képviselőjelöltet a választás területéről, sok esetben egyszerűen le is tartóztatták.
A választásra a rendőr- és csendőralakulatokon kívül kb. 13.000 főnyi karhatalmat kellett még a katonaságtól kérni. A képviselőjelöltek már a választás előtt bejelentik igényeiket a karhatalomra: gróf Teleki Tibor azt írja Bethlennek, hogy megválasztásához »legalább két század kell; arra kérlek, kedves István, légy kegyes módját ejteni, hogy ezt a kívánt mennyiséget megkapjuk, akkor biztos a siker.« A választások napján maga Bethlen is közbelép — »a miniszterelnök úr őnagyméltósága kéri a meggyaszói kerületbe 40 csendőr azonnali leküldését« — mondja az egyik távirat.
A választás után beadott panaszokból kibontakozik a választás igazi képe: csendőrterror, sortűz, itatás, földesurak és papok fenyegetése, folyamatos megvesztegetések; ezek az általános eszközök a választók befolyásolására, megfélemlítésére.
Az ilyen választás után összeülő nemzetgyűlés jellemzéséhez hozzátartozik, hogy a képviselők mentelmi jogát semmibe veszik, a nemzetgyűlés bizottságai munkaképtelenek, mert a képviselők nem jelennek meg a bizottság ülésein. A miniszterek — nem vesznek tudomást a távollétükben elhangzott interpellációkról. Személyi harcok töltik ki a nemzetgyűlés munkaidejének nagy részét s hogy ez hová fejlődik, arra jellemző Kórodi Katona János indítványa, aki »a keresztény irányzatot dezavuáló párbajok kikerülése végett nemzetgyűlési becsületügyi választmány alakítását« javasolja!
Ugyanez volt a helyzet a látszólag »liberális« sajtópolitika terén is. A látszat mögött azonban ugyanolyan kényszerítő rendszabályok, megvesztegetések bújnak meg, mint a képviselőválasztásoknál. A kormánytól függött a lapok megjelenésének engedélyezése éppúgy, mint a papírkiutalás. Az újságok »fegyelmezése céljából« leggyakrabban egyszerűen betiltotta a lapot. Végezetül pedig, még az ügyészségi sajtócenzúra — a kormány engedelmes eszköze — is megindíthatta bármikor a bűnvádi eljárást minden szerkesztő, minden újságíró ellen, aki a sajtó »illemszabályaihoz« nem tartotta magát, azaz, bármilyen óvatosan is, de bírálni merte a kormány politikáját. A jó szolgálatokat tevő, vagy éppen általa létesített lapokat állandó szubvencióban részesítette a miniszterelnökség, nyomdáik számára pedig különböző nyomtatvány megrendeléseket eszközölt ki a többi minisztériumtól. Külföldi magyarnyelvű, lapokat csak akkor engedett be, ha azok eleve biztosították a kormányt, hogy az itthoni politikát »megfelelő szellemben« fogják tárgyalni.
Eckhardt Tibor, egy időben a sajtóosztály vezetője, nyíltan megírja a fehérmegyei főispánnak, hogy a székesfehérvári »Friss Újság« támogatása csak abban az esetben áll módjában, ha írásbelileg kötelezi magát arra, hogy a kormánypárti jelöltet támogatja a választásokon. Egy másik alkalommal — megszámlálhatatlan nyugta tanúskodik hasonló esetekről — az egyik főispán közli, hogy a nagyösszegű készpénzsegélyeket kifizette a lapszerkesztőknek. E segély megvonásának lehetőségével tartották teljes terror alatt a lapokat. Mikor az Orosházi Újság pl. néhány neheztelő szót ejtett a népjóléti miniszter működéséről, a sajtóosztály figyelmezteti, hogy ezzel »teljes mértékben rászolgált arra, hogy hasonló eljárás megismétlődésének esetén az élvezett támogatás megvonását helyezzük kilátásba«.
Arra vonatkozólag, hogy ez a támogatás egyes vidéki lapoknál hova vezetett, igen tanulságos egy kis részletet idéznünk egy vidéki lap vezércikkéből. A cikk abból az alkalomból készült, hogy a kormányzó megérkezett a városba.
»Üdv Neked, Nagyurunk! Fakadó tavaszban, a nagy Golgota útján, de mégis hívó és reménykedő lélekkel áll e város minden polgára előtted: Nagyurunk! Hódolatunk és ragaszkodásunk őszintesége, szeretetünk olthatatlansága, bizalmunk nagysága és törhetetlensége ma városunkban ünnepet ül, mert köszöntheti szerencsétlen hazája fekete földjének örök büszkeségét, minden magyar biztos Reményét, vészes nemzetvesztő viharoknak egyetlen Iránytűjét: az ország Kormányzóját.«
Ilyen hazug, ömlengős hízelkedésig alacsonyodott le a sajtó, idáig süllyesztette a kormány sajtópolitikája a magyar újságírást.
Így festett a sajtószabadság Horthy Magyarországában. Bethlen István, kormányának, ahhoz, hogy rendszerét megszilárdítsa, szükséges volt még, hogy az uralkodó osztályon belül mutatkozó ellentéteket felszámolja. Ezeket az ellentéteket természetesen nem szabad túlértékelnünk, habár külső megnyilvánulásaik sokszor rendkívül látványos összeütközések formájában mutatkoztak meg. A parlament »viharos« napjai azonban többnyire személyi okokból keletkeztek, vagy pedig a polgári ellenzék kellemetlenkedett a kormánynak, hogy így kísérelje meg saját szerepét jelentékennyé tenni. Horthy rendszerének ezek a támadások, ha nem voltak túl élesek, már pedig nem voltak azok — nem is voltak kellemetlenek. A külföld felé a tiszta parlamenti demokrácia látszatát nyújtották. A feudális és nagytőkés uralkodó osztályt ezek a csípések egyáltalán nem zavarták.
Figyelemre méltóbbak voltak azok az ellentétek, melyek az uralkodó osztály egyes csoportjai, a legitimisták és a horthysták között mutatkoztak. A legitimisták, kiknek soraiban az arisztokraták nagy részén kívül ott találjuk az egész főpapságot és az egyházi szervezet sok tagját, azt tűzték ki célul maguk elé, hogy a feudális jellegű királyság visszahozatalával együtt saját, főként papi és arisztokratikus uralmukat is a régi feudális formában állítják helyre és ezzel Horthyt és szegedi környezetét megfosztják a hatalomtól.
Horthyék azonban, ha nem is könnyen, de leszerelték a legitimistákat. Először is mindkét alkalommal, az antant kívánságára hivatkozva, eltávolították az országból az ismételten visszatérő IV. Károlyt. Másrészt pedig — igaz, hogy rövid időre — de lecsukatták a legitimista összeesküvés főmozgatóit.
Ugyanekkor megnyugtatásukra Bethlen hamaros amnesztiát ígért, másrészt pedig formailag megőrizte a királyságot, de a király-kérdés megoldását a messze távolba tolta ki. A főpapokat és főurakat pedig kiengesztelte a felsőház közeli visszaállításának ígéretével. Mindkét ígéretét tényleg be is tartotta: Andrássy, Gratz, Rakovszky, néhány hét múlva kiszabadult börtönéből, a felsőházi törvényjavaslat pedig nemsokára a parlament elé került.
Eléggé egyszerűen szerelte le Bethlen a másik ellenzéki csoportot, a Gömbös legfelsőbb irányítása alatt álló szélsőjobboldali, fajvédő, az ÉME, MOVE kispolgári köreire támaszkodó mozgalmat. Ezek még Bethlen kormányzását is túlságosan »liberálisnak« tartották, még a parlament működését is meg akarták szüntetni és legszívesebben katonai diktatúrát láttak volna uralmon. Mindezt úgy akarták végrehajtani, hogy kezükbe kaparintva az egységes párt vezetését, az arisztokrata vezetők helyébe Héjjas Ivánokat, Eckhardt Tiborokat, egyszóval saját garnitúrájukat ültetik, akik majd nem az Ulmannok és Kornfeldek, hanem saját kéteshírű pénzembereik útján fölözik le az állami vezető állásokból lefölözhető hasznot. A Gömbös-frakció ennek a tervének a végrehajtásában számított Horthy támogatására, hiszen mindnyájan Horthy szegedi, siófoki bandájából kerültek ki. Ezen a ponton azonban csalódtak. Horthy minden szentimentalizmus nélkül tekintette a dolgokat és nagyon jól tudta, hogy uralmának megszilárdítását kinek köszönheti. Élesen állást foglalt tehát Gömbösék ellen és az egyik puccskísérlet után Kozma Miklóssal megüzente Gömbösnek, — egész egyéniségére, kormányzati »módszerére« jellemző módon — hogy »a rendetlenkedőkbe belelövetek és ha a rendetlenség a jobboldalról történik, számomra a különbség csak annyi, hogy ezekbe fájó szívvel fogok belelövetni, míg egy esetleg baloldalról jövő rendetlenkedésbe passzióval«. Gömbösék azonnal megértették e »mélyértelmű« üzenetet.
Közben Bethlen lassan más oldalról is kihúzta Gömbös lába alól a talajt. Az ÉME és MOVE tagjai, meg a különítményesek ugyanis a kormányzóválasztás után egyáltalában nem pihentek meg — nem érezték, hogy nincs rájuk szükség. A naponta felderített puccstervek, a súlyos bombamerényletek, az emberek megkínzásáról és megöléséről érkezett hírek, a Duna—Tisza közén Héjjas Iván bandája által elkövetett rémtettek — mindezek elegendő alapot adtak, hogy lassan, lépésről-lépésre haladva, ha nem is véglegesen, de egyidőre felszámolják ezeket az alakulatokat. A kormány és Horthy magyar gazdáinak álláspontját ebben a kérdésben a legvilágosabban a hadügyminiszter fejtette ki a parlamentben, elmondván, »megtaláljuk az útját és módját annak, hogy azok a fiatalemberek, akik az ellenforradalom első idejében nagyon jó szolgálatot tettek, most minden tekintetben visszatérjenek a fegyelem keretébe«. A »fiatal emberek« egy időre tényleg úgy tettek, mintha a legfelsőbb üzenet hatott volna rájuk: 1933-tól kezdve azonban ismét feltűnnek és Gömbös, Eckhardt, Endre László, Kovarcz Emil személyében a nemzet sírásói között látjuk őket viszont.
Ezeknek az ellentéteknek a kiküszöbölése közben Horthyék egy pillanatra sem feledkeztek meg arról, hogy uralmuk milyen gyenge alapokon nyugszik. Erre különben is állandóan figyelmeztette őket a munkásság és parasztság fokozódó ellenállása. Megkísérelték tehát elterelni a figyelmet az alapvető kérdésekről, a mérhetetlen kizsákmányolásról, a dolgozó nép teljes elnyomásáról azzal, hogy hatalmas méretű antibolsevista és irredenta propagandát indítottak.
Az antibolsevizmus kezdettől fogva beletartozott a magyar fasizmus fegyvertárába. Mindent ezzel indokoltak; a karhatalom növelését éppúgy ennek a gondolatnak jegyében hajtották végre, mint a »titkos« katonai kiadások emelését, (mely kiadásoknak nagyrésze az ő zsebükbe vándorolt). Az iskola padjaitól kezdve a bolsevizmus rémével fenyegettek meg mindenkit. Nem volt egyetlen »hazafias« szónoklat, egyetlen ünnepség, egyetlen intézkedés sem, amelyben ne hivatkoztak volna a »vörös rémre«. A katonai vezetés külön »vörösvédelmi szervezetet« hívott életre, amely összeköttetésben állva a nemzetközi bolsevistaellenes szervezetekkel, figyelte az ország minden lakóját és propagandája útján naponta új, meg új rémhírekkel gyalázta a bolsevizmust.
Ugyanekkor mindenfajta ellenforradalmi orosz mozgalmat a magyar kormány nagy összegekkel támogatott. Nemcsak, hogy készen állt állandóan egy Szovjetunió elleni támadásra, hanem a Szovjetunióból kivert Wrangel-tisztek éppúgy otthonra találtak náluk, mint ahogy minden orosz szélhámos »herceg« Horthy támogatását élvezte. Ilyen orosz »hercegeket« hosszú ideig láttak vendégül magyar arisztokraták és főpapok is. Elég volt, hogy egy hírhedt fehér tábornok Bulgáriában feltűnjön; Horthy azonnal követet küldött hozzá, Gömbös meg Eckhardt pedig leutaztak tárgyalni vele.
Ugyanilyen céltudatosan alkalmazták Bethlenék az irredenta propagandát is. Ennek terjesztésére és ébrentartására hatalmas, 40—50 különböző egyesületet, ligát összefogó szervezetet alkottak, a Magyar Nemzeti Szövetséget. Hasonló célból alakult a Szervezetek Központja. Ennek a rendkívüli nagy összegekkel támogatott Központnak a munkáját egyidőben Bethlen, majd Teleki Pál gróf irányította a háttérből.
Bethlen külpolitikáját is a revizionizmus határozta meg: az ú. n. utódállamok felrobbantására törekedett kezdettől fogva és ő is, meg Teleki is ezeknek az államoknak barátságos közeledései elől következetesen kitértek. A revizionizmus azonban — mint Andics Erzsébet kitűnően összefoglalja — a magyar ellenforradalmi rendszer számára nemcsak a külpolitika iránya, hanem ennél sokkal több. »A területi integritás hangoztatása, a felülről nagyra nevelt honfibú, az országzászlós nemzeti gyászünnepek, a magyar reakciónak jó szolgálatot tettek: az idegen segítséggel hatalomra került rendszer így igyekezett egyáltalán nem hazafias eredetét felejtetni és a tömegek felé bizonyos nemzeti dekorációt építeni, nem kevésbé hazaáruló további ténykedései leplezésére. A revizionizmusból élt, ez akart lenni erkölcsi tőkéje annak a néppusztító rendszernek, amely a magyar nép elől szinte elzárta a levegőt, a fejlődésnek, felemelkedésnek minden lehetőségét«.
Jól beszélték természetesen Horthy kormányai a fasiszták nemzetközi nyelvét, az antiszemitizmust is. Első dolguk volt a hírhedt, ú. n. numerus claususról szóló törvényjavaslatot meghozni, az első zsidótörvényt, amelynek értelmében a zsidó egyetemi hallgatók legnagyobb részét kizárták az egyetem falai közül.
Sok mindennel próbálkoztak az egymást követő kormányok annak érdekében, hogy eltereljék a figyelmet az alapvető kérdésekről, hogy valamiképpen kiszélesítsék az ellenforradalom osztálybázisát, növeljék híveinek számát. Ilyen irányú tevékenységük eredménye volt a vitézi rend létrehozása is. E középkori jellegű szervezet célja — mint a vitézi rend »kiskátéja« mondja: »ápolni a hazafiúi erényeket és egyúttal állandó értékű nemzetvédelmi szervezetet létesíteni úgy a kívülről jövő, mint a belső romboló erők újbóli forradalmi kísérleteivel szemben«. Ez a »magasztos« cél pedig úgy érhető el, ha »a vitézi rend tagjainak biztos megélhetés és vitéz voltukhoz ülő tekintély biztosíttatik«.
Részben ugyanezt a célt szolgálta a felsőház visszaállítása, mellyel Bethlen tulajdonképpen ismét visszaiktatta jogaiba a »történelmi« arisztokráciát és főpapságot. Ő maga nyíltan kifejtette, hogy a felsőház célja: »kellő érvényt szerezni a törvényhozásban a nemzeti, konzervatív szempontoknak«, és ilyen módon a képviselőház működését ellenőrizni, korlátozni. Nem is csalódott, mert a felsőház, melynek tagjai egyrészt a mágnás-családok által választottakból, másrészt a főpapokból kerültek ki, készségesen teljesítette is sok alkalommal ezt a »megtisztelő« feladatot.
Külön fejezetet igényelne annak az általános korrupciónak a története, amelyről a Bethlen-kormány szerte a világon nevezetes volt. Nem volt az államigazgatásnak egyetlen ága, egyetlen olyan fóruma sem, ahol a hozzáértők megvesztegetéssel, protekcióval ne tudtak volna eredményt elérni. A miniszterektől az altisztekig mindent el lehetett érni, csak tudni kellett a módját. Hosszú éveken át hangos volt az ország a panamavádaktól: ebben a korszakban, utoljára az 1925 végén kipattant frankhamisítási ügy vetett világot a magyar arisztokrácia és államigazgatás teljesen korrupttá, rothadttá vált közéleti erkölcseire.
Egyáltalában nem csodálatos, ha mindezek, súlyosbítva a rettenetes adóterhekkel, a dolgozó nép teljes elnyomorodásához vezettek. Még a kormányhoz közelálló szervezetek, közigazgatási hatóságok jelentései is panaszokkal zsúfoltak: nincs a dolgozó népnek egyetlen olyan rétege sem, amely ismételten ne hallatná szavát ebben a kérdésben.
Budapesten pl. 1922-ben a halálozások száma lényegesen meghaladta a születésekét. A 19.000 halottból majdnem 5.000 esik az ötéven aluli gyermekek csoportjába. Az anyák rossz táplálkozása, az egészségtelen lakásviszonyok által csak növekvő gyermekhalandóságot fokozta még az is, hogy a csaknem 1 millió lakosú városban mindössze 530 kórházi hely jutott tuberkulotikus gyermekek részére. Még a hivatalos jelentés is elszörnyülködve mutat rá arra, »hogy nemcsak a külvárosi részekben, ahol a munkástömeglakások vannak, de a városok közepében is meg lehet találni a tömeglakást és a legkétségbeesettebb nyomort«. Ezekben a lakásokban »bűzös szobákban, 8—10 gyermekes családok fetrengenek, a gyermekek úgyszólván meztelenül«.
Nem sokkal különb a helyzet vidéken sem. A bányászok fizetése kevés ahhoz, hogy a szükséges ruházati cikkeket és lábbelit beszerezzék. Egy Hajdúszoboszlóról érkezett távirat pedig arról a 4.000, arató- és cséplőrész nélkül maradt földmunkásról beszél, akik »szívfacsaró nyomorban sínylődnek és ha gyors segítséget nem kapnak, éhtífusznak esnek áldozatul«. Gyulán olyan családok vannak, ahol hetenként csak egy-két napon át tudnak kenyeret enni, Szegváron 200 családnak már nincsen betevő falatja — mondja az egykorú jelentés — és hogy az éhhaláltól megmeneküljenek, »zöld hitelt« vesznek igénybe; aratási kölcsönbe vesznek búzát, amely után 40—50 kg. búza kamatot fizetnek. Aratás után így kenyérre valójuk sem marad.
1924 karácsonyát — a szombathelyi főkapitány szerint — a tisztviselők hideg szobában, üres gyomorral és üres zsebbel ünneplik: ugyanígy panaszkodnak felterjesztéseikben az egyetemi tanárok és az egyetemi hallgatók is.
A falvakban éppen ezen mérhetetlen nyomor következtében, gombamódra szaporodnak a szekták, melyeknek tagjai elsősorban a falusi plébánosok kizsákmányolásától akarnak megmenekülni.
A háború után ismét nagyobb méretekben indul meg a kivándorlás, melyet a kormány szívesen támogat. Nemcsak azért, mert ezzel a nyugati hajóstársaságok érdekét képviselő diplomáciai megbízottaknak tesz szívességet, hanem azért is, mert a kormány hasznot húz minden egyes kivándorlóból. A népjóléti miniszter nyíltan kijelenti: »aki nem tud megélni Magyarországon, az vándoroljon ki«.
A kormány gondoskodik arról, hogy még a jótékonysági akciókból is lefölözze a maga hasznát: az Országos Ínségenyhítő Mozgalom céljaira befolyt összegből nemcsak a vitézi telkeket látják el mezőgazdasági felszereléssel, hanem a különböző jótékonysági egyesületekben elpanamázott pénzeken kívül a Magyar Nemzeti Szövetségnek és a MOVE-nek is juttatnak hatalmas összegeket.
A fehérterror által létrehozott, néppusztító Horthy-rendszer ilyen sorsra juttatta a dolgozó magyar nép legnagyobb részét. Ez ellen a rendszer ellen vették fel a harcot kezdettől fogva a magyar kommunisták, a munkásosztály legjobb fiainak támogatásával.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!