A Tanácsköztársaság
(idézet: A Magyar Tanácsköztársaság – Liptai Ervin)
Az elárult, tönkretett Vörös Hadsereg veresége halálos csapást mért a proletárdiktatúrára. Kétségbeesés, elkeseredettség kerítette hatalmába a tömegeket.
A fronton elszenvedett vereséghez egy újabb csapás járult: a július 21-re várt világsztrájk a legjelentősebb kapitalista országokban nem járt a remélt sikerrel.
Július 21-én néhány országban: így például Ausztriában és Romániában, az ipari munkásság általános sztrájkkal, bátor tüntetésekkel fejezte ki szolidaritását az oroszországi és a magyar proletariátussal. A siker szempontjából legdöntőbb jelentőségű országokban azonban a kormánynak a jobboldali munkásvezérek segítségével sikerült a sztrájkot megakadályoznia.
A magyar forradalmárok túlzott reményeket tápláltak a világsztrájkkal szemben, és amikor e remények nem teljesültek, csüggedés lett úrrá rajtuk. Július 21-e után a tömegekben elmélyült az ország magára maradottságának érzése.
A világsztrájkkal kapcsolatban táplált remények összeomlása betetőzése volt azoknak a csalódásoknak, amelyeket a nemzetközi helyzet kedvezőtlen alakulása okozott azokban, akik a proletárdiktatúra egész sorsát a világforradalom közeli győzelmétől tették függővé. A szovjet-oroszországi Vörös Hadsereg nyugati irányú előnyomulásának megtorpanása, a Bajor Tanácsköztársaság megdöntése, a bécsi proletariátus júniusi akciójának leverése, a német békeszerződés aláírása már eddig is súlyosan aláásta a vezetők és a tömegek egy részében a magyarországi proletárdiktatúra fenntartásának lehetőségébe vetett hitet.
A Vörös Hadseregnek a fronton elszenvedett vereségét, a július 21-i világsztrájk eredménytelenségét Böhmék a saját álláspontjuk igazolásának tekintették. Még fokozottabb aktivitással dolgoztak az antant támogatását élvező, a proletárdiktatúra felszámolását és a burzsoá rendszer fokozatos visszaállítását elvégezni hivatott szociáldemokrata kormány létrehozásán. Ez állott Böhm bécsi tevékenységének középpontjában is.
Az osztrák szociáldemokrata párt vezetőinek közvetítésével Böhm felvette a kapcsolatot az antant misszióival. Július 23-án a bécsi antantmegbízottak megvitatták azokat a feltételeket, amelyeket a magyar szociáldemokratákkal való tárgyalás alapjának tekintettek. Ezek a feltételek lényegében a magyar szociáldemokrata jobboldal és az antant képviselőinek korábbi megállapodásait tükrözték.
Július 24-én Bécsbe érkezett Weltner és Peyer is. Ettől kezdve már hárman folytatták a proletárdiktatúra felszámolásának előkészítését.
Július 25-én Párizsban a békekonferencia foglalkozott azokkal a tárgyalásokkal, amelyeket a bécsi antantmissziók Böhmmel folytattak. Az értekezletet Hoower, az amerikai „Segélyszervezet” vezetője, az Egyesült Államok későbbi elnöke, tájékoztatta a Böhmmel való megbeszélések eredményeiről:
„Böhm tábornok kijelentette, hogy ha a szövetségesek őt megfelelően támogatnák, és bizonyos ígéreteket tennének főleg a blokád megszüntetése és élelmiszerbehozatal tárgyában, a dunai forgalom megnyitásával együtt, ő, a maga részéről hajlandó szociáldemokrata kormányt alakítani, amelynek ideiglenes diktátora ő lenne, Kun Bélát megfosztanák a hatalomtól; minden terrorista akció megszűnne és helyreállna a rend.”244
Balfour, az angol külügyminiszter, bizalmatlan volt Böhmmel szemben. Úgy vélte, hogy az antant számára a legmegfelelőbb volna, ha Böhm a Vörös Hadsereg segítségével megdöntené a proletárdiktatúrát, katonai diktatúrát teremtene azzal a céllal, hogy egy alkotmányozó nemzetgyűlést hívjanak össze. Balfour kijelentette: „Az ilyen megoldásnak nagy előnye van. A mi országainkban mindenütt vannak olyan nézetű szekciók, amelyek anélkül, hogy valóban bolsevikok lennének, bizonyos fokig szimpatizálnak a bolsevik programmal. A közönség e részei a leghatározottabban szembeszállnának a bolsevikok elleni katonai akcióval. Ezeket a kellemetlenségeket el lehetne kerülni, ha Böhm tábornok útján kezdenének valamit.”245
Coolidge megnyugtatta Balfourt: Böhmben meg lehet bízni, mert politikai nézetei nem baloldaliak, sőt inkább a jobboldal felé hajlanak – mondotta.
Az értekezlet azzal zárta le a kérdést, hogy meg kell kérdezni Foch tábornokot, s az ő véleményének ismeretében kell dönteni.
A következő napon, július 26-án, a békekonferencia visszatért az ügyre. Ismét felvetődött a Tanácsköztársaság ellen egyesített erőkkel történő támadás gondolata. Bár Balfour erősen kardoskodott a fegyveres erőszak alkalmazása mellett, Clemenceau és Tittoni, az olasz külügyminiszter, belpolitikai okokra hivatkozva, elutasította a javaslatot. Végül abban állapodtak meg, hogy egy nyilatkozatot tesznek közzé, amelyben leszögezik: az antant szívesen kötne békét Magyarországgal, kiüríttetné a Tiszántúlt, és a blokádot megszüntetve élelmiszert is szállítana, a proletárdiktatúra kormányával azonban nem hajlandó tárgyalni.
Az antant Európában nem rendelkezett olyan élelmiszerkészletekkel, amelyekből Magyarországnak jelentősebb mennyiséget juttathatott volna. A győztes Franciaország, Anglia és Olaszország is súlyos élelmiszergondokkal küzdött. Az imperialista politikusok természetesen nem gondolták komolyan, hogy a magyarországi élelmiszerhiányt felszámolják. Mindez ugyanolyan manőver volt részükről, mint Clemenceau júniusi jegyzékei, amelyekben az ígéretek szintén csak a tanácskormány, a magyar nép félrevezetését szolgálták.
Az antant nyilatkozata azt állította a tanácskormányról, hogy „nem képviseli a népakaratot”. A Tanácsköztársaságig a magyar történelemben egyetlen kormány sem volt, amely olyan széles, demokratikus választójog alapján került volna az ország élére, mint a Forradalmi Kormányzótanács. A következő hónapokban az antant bebizonyította, milyen kormányokat tart a „népakarat” képviselőjének: elnézte, sőt támogatta a friedrichek, huszárok, simonyi-semadamok és a többiek féktelen fehérterroron alapuló kormányzatát.
Az antant nyilatkozatát a „Népszava” július 30-án teljes terjedelmében közölte. A bomlasztó hatás, amelyet a nyilatkozat kifejtett, még mélyebbé tette a proletárdiktatúra válságát.
Böhmék Bécsben már az új szociáldemokrata kormány tagjainak névsorán vitatkoztak, a tiszántúli román hadsereg a folyón való átkeléshez és a Budapest elleni támadáshoz készülődött – a proletárdiktatúra államgépezete pedig úgy működött tovább, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, és nemcsak napok választanák el a magyar népet az ellenforradalmi reakció, a fehérterror felülkerekedésétől.
A munkásosztály, a magyar dolgozó nép legjobbjai nem akarták és nem tudták elhinni, hogy a fiatal Magyar Tanácsköztársaságot megdönthetik. Lázas lendülettel dolgoztak: szervezték a gyermekek üdültetését, fáradoztak a munkafegyelem megszilárdításán, megnyitották a proletárparancsnokok tanfolyamát, dolgoztak az iskolai reformon, harcoltak a főváros élelmiszer-ellátásának megjavításáért, elvi cikkekben fejtegették a tudományos irodalom fejlesztésével kapcsolatos kérdéseket … Közülük senki sem készült fel arra, ami bekövetkezett.
A magyar hadvezetés nem számított arra, hogy a román csapatok ez alkalommal a Tiszán átkelve folytatják támadásukat. Amikor a III. hadtest vezérkari főnöke július 30-án a hadsereg-parancsnokságnál az ellenség szándékai iránt érdeklődött, egy vezérkari tiszt – a magyar hivatásos tisztek dzsentris korlátoltságára, öntelt nacionalizmusára jellemző módon így válaszolt: „… a románok nem olyan snájdigek, hogy sokat merjenek.”246
A vezérkari tiszt úr súlyosan tévedett.
A tiszántúli román csapatok, amelyeket Észak-Moldvából és a Bánátból átvetett csapatokkal jelentősen megerősítettek (a hadsereg ereje 119 gyalogzászlóaljra, 60 lovasszázadra, 98 és fél ütegre emelkedett), a július 29-ről 30-ra virradó éjjel megkezdte a Tiszán való átkelést.
Az első román zászlóaljak Tiszaladánynál és Taktakenéznél keltek át. Ezeket követték a Tiszabőnél átkelő erős egységek. Julier egyetlen komoly kísérletet sem tett az előnyomulás megállítására. Mint ahogyan a Tisza-vonal védelmét sem szervezte meg, úgy szabotálta a Tisza jobb partján létrehozott ellenséges hídfők felszámolását is. Hogy lehetetlenné tegye Budapest védelmét, a főváros megerősítésének hosszabb idő óta folyó munkálatait megszüntette, és feloszlatta az erősítést végző hídfőhadosztályt.
Kun Béla, aki július folyamán több alkalommal kérte a szovjetállam vezetőit, hogy az ukrán Vörös Hadseregnek Besszarábia ellen irányuló támadásával tehermentesítsék a Tanácsköztársaság keleti frontját, július 30-án újabb táviratot küldött Leninnek:
„Lenin, Moszkva,
Nagyon kérem Önt, hasson oda, hogy a románok elleni támadásokat minden erővel szorgalmazzák. Hadseregünk újjászervezése gyors lépésben halad.
Igen jó lenne, ha a románoknak, akik a mi erőtlenségünkben bíznak, jelentékeny erőket kellene Besszarábiába elvonni. Kérem a kérés sürgős figyelembevételét.”247
A szovjetállam katonai helyzete azonban nem tette lehetővé, hogy a Dnyeszter mentén olyan erőket összpontosítson, amelyek a román hadvezetést magyarországi frontjának gyengítésére, az erők keletre való átvetésére kényszerítették volna. Mint tudjuk, ennek ellenkezője történt.
Július folyamán Szovjet-Oroszország és Ukrajna katonai helyzete nagyon súlyos volt. Június végén Gyenyikin már Cáricinig jutott el, és július 3-án kiadta parancsát a Moszkva elleni támadásra.
„Bekövetkezett a szocialista forradalom egyik igen válságos, sőt minden valószínűség szerint a legválságosabb pillanata” – írta Lenin július 9-én, a pártszervezetekhez intézett levelében.248
Mivel a Gyenyikin elleni arcvonalat nem gyengíthették meg, a szovjet Vörös Hadsereg vezetői a magyar tanácskormánnyal egyetértésben, a más frontokon harcoló magyar internacionalistákat kívántak összegyűjteni, a román bojárok hadserege ellen bevetni.
„Mi megteszünk minden lehetőt magyar barátaink segítségére, de kevés az erőnk. Győzelmünk az Urálban felszabadította a magyar hadifoglyokat, és sietve küldjük őket az ukrajnai román frontra” – üzente Lenin a Tanácsköztársaság moszkvai követén keresztül július 31-én Kun Bélának.
„Ismerjük Magyarország nehéz és veszélyes helyzetét, és mindent megteszünk, amit tudunk. A gyors segítség azonban olykor fizikailag lehetetlen. Igyekezzenek a lehetőség szerint minél tovább tartani magukat. Minden hét drága. Gondoskodjanak tartalékokról Budapesten, erősítsék meg a várost” – hangoztatta Lenin egy másik táviratában, és felhívta Kun Béla figyelmét azokra a rendszabályokra, amelyeket még áprilisban a Bajor Tanácsköztársaság vezetőinek ajánlott. E rendszabályok az ipari és mezőgazdasági munkásság, a kisparasztság helyzetének lényeges megjavítására, a burzsoázia szigorú kézbentartására, a honvédelem és a felvilágosító, nevelő munka erőteljes folytatására vonatkoztak.249
Július 30-án Kun Béla az osztrák határra, Királyhidára utazott, ahol Böhmmel, Peyerrel és Weltnerrel találkozott. Böhmék igyekeztek rávenni őt arra, hogy a Forradalmi Kormányzótanács mondjon le, és adja át a hatalmat a jobboldali szociáldemokraták kormányának. Kun ehhez nem volt hajlandó hozzájárulni. Mivel még nem tudott a nagyobb román erők átkeléséről, s úgy vélte, hogy azok nem is fogják támadásukat folytatni, a hadihelyzetet derűlátóan ítélte meg. Azt jól tudta (a párizsi békekonferencián történtekről általában kitűnő információkkal rendelkezett), hogy a nagyhatalmak katonai intervenciója rövid időn belül nem várható.
A következő napon már Kun is sokkal veszélyesebbnek látta a helyzetet.
Mint rendesen, e nap estéjén is, összegyűlt a szovjetházban, Kun Béla szobájában a népbiztosoknak és a szovjetfunkcionáriusoknak egy része, hogy megbeszéljék az ország helyzetét. Mindenki tudta: súlyos veszélyben van a proletárdiktatúra. A Vörös Hadsereg megrendült, egyes részei felbomlóban, az ellenség pedig egyre nagyobb erőket vet át a Tiszán.
Még sokan reménykedtek: ha minden népbiztos kimegy a frontra, felrázhatják a katonákat, megszilárdíthatják a hadsereget, megállíthatják és visszavethetik az ellenséget. Azt remélték, megismételhetik a májusi napokat.
Késő este Kun Béla, többedmagával, Ceglédre utazott. Itt az I. hadtest parancsnokának, Vágó Bélának különvonatában vitatták meg: mit tegyen a tanácskormány.
Julier, aki a délután folyamán már igyekezett Landlert a további ellenállás céltalanságáról meggyőzni, teljesen reménytelennek mondotta a helyzetet.
Rajta kívül a jelenlevők közül egyedül Bokányi látta kilátástalannak a további erőfeszítéseket. A többiek: Kun, Landler, Pogány, Hamburger, úgy vélték, nem szabad lemondani a harc folytatásáról.
A népbiztosok döntése alapján a hadsereg-parancsnokság ellentámadást rendelt el.
Kun még az éjszaka folyamán hazatért Budapestre. Sokan ébren várták. Rögtönzött tanácskozás kezdődött Kun, Szamuely, Bajáki, Hamburger, Weltner, Haubrich és mások részvételével. A kommunisták követelték a 23 zászlóalj és a több mint 20 000 puskát kitevő budapesti IV. hadtest bevetését a román intervenciós csapatok ellen. A hadtest sok alakulatánál maguk a katonák tiltakoztak amiatt, hogy tétlenségre kényszerítették őket.
Haubrich és Weltner a tanácskormány lemondását, a proletárdiktatúra megszüntetését javasolta.
A vita véget ért anélkül, hogy végleges döntés született volna.
Forró éjszaka volt. A város aludt.
A proletárdiktatúra forradalmár vezetői álmatlanul virrasztónak.
A Tanácsköztársaság utolsó éjszakája volt ez.
Elérkezett augusztus elseje.
133 nap telt el azóta, hogy a budapesti munkásosztály tömegei viharos lelkesedéssel üdvözölték a proletárdiktatúra kikiáltását.
Ezen a tikkasztó, pénteki napon nem volt ok a lelkesedésre.
A bezárt budapesti üzletek ablakain, a falakon, a hirdetőoszlopokon még a proletárdiktatúrát éltető feliratok, plakátok.
Az élet reggel úgy indult, mint az előző napokban. A város levegőjében azonban fojtott feszültség uralkodott. A frontról nyomasztó hírek érkeztek. Az ellenforradalmárok gondoskodtak arról, hogy a városban elterjedjen a hír: a románok Budapest felé igyekeznek.
A kommunista funkcionáriusok többsége azonban nem tudta, hogy a proletárdiktatúra végóráit éli. Úgy vélték: a hadsereg bomlásáról, a tanácskormány válságáról szóló híreket az ellenforradalmi propaganda terjeszti. Tisztában voltak a helyzet súlyosságával, de remélték: a proletárdiktatúra ezúttal is, mint máskor, felülkerekedik a nehézségeken. Az ellenforradalom győzelmére, a szervezett visszavonulásra senki sem készült fel.
Kora reggel két tiszt jelentkezett Gödöllőn Juliernél. Közölték a vezérkari főnökkel: Haubrich megbízásából jönnek, aki üzeni, hogy a IV. hadtesttel a délelőtt folyamán puccsszerűen magához akarja ragadni a hatalmat. Terve végrehajtásához a vezérkar támogatását kérte.
Julier a támogatás: megígérte, de azt üzente Haubrichnak, hogy a puccsra már nincsen szükség, mert információi szerint a Forradalmi Kormányzótanács a délelőtt folyamán minden erőszakos beavatkozás nélkül, önként lemond.
Más, Julier számára sokkal kényelmetlenebb látogató is érkezett ezen a napon Gödöllőre. Stromfeld volt az, aki kétségbeesetten, súlyos lelkiismeret-furdalástól gyötörten rohant fel Siófokról Budapestre, majd tovább a főhadiszállásra. Nem tudta felfogni, hogyan történhetett meg a katasztrófa. Julier zavart tájékoztatójából megértette, hogy a helyzet menthetetlen. Feldúlt lélekkel tért vissza Siófokra.
Julier információi helytállónak bizonyultak. Délelőtt a pártvezetőség és a Kormányzótanács együttes ülésén a jobboldal elérte célját: a tanácskormány elhatározta lemondását. Kun Béla és a kommunisták nagyobb része az ülés kezdetén a harc folytatása mellett léptek fel. Ők még mindig abban reménykedtek, hogy ha a Budapesti Központi Munkás- és Katonatanácshoz fordulnak, az – megismételve a májusi nagyszerű napokat – ismét mozgósítani tudja a magyar proletariátust a haza védelmére. A vitát végül is Haubrich közlése döntötte el. A főhadiszállásról kapott jelentés szerint a front teljesen felbomlott, s további ellenállásra nem volt lehetőség. Ezek után határozták el, hogy a Forradalmi Kormányzótanács lemond, és átadja a hatalmat a szakszervezeti vezetőkből alakult kormánynak.
Délután 3 órakor, az új városháza üléstermében utoljára ült össze a Budapesti Központi Munkás- és Katonatanács.
Ugyanazok voltak együtt, akik március 21-én örömteli lelkesedéssel hagyták jóvá a proletárdiktatúra kikiáltásáról szóló határozatot, akik május 2-án a Tanácsköztársaság védelme melletti bátor kiállásukkal új fordulatot adtak az eseményeknek.
Most nem hangzottak el lelkesítő szavak. A Budapesti Központi Munkás- és Katonatanács gyászolt: a proletárdiktatúra temetésére ült össze.
Az ülést Biermann István nyitotta meg, majd átadta a szót Rónai Zoltánnak, aki egyórás beszédben indokolta meg a Forradalmi Kormányzótanács döntését.
Végül Kun Béla beszélt a munkástanács tagjaihoz. Ő eredetileg nem kívánt szólni, azonban határozatban kötelezték rá. Mindenki tisztában volt azzal, hogy ha Kun Béla távolmarad a munkástanács üléséről, vagy hallgat, a munkások képviselői jobboldali puccsra gyanakodnak. Kun elkeseredésében, kétségbeesésében – mint Rónai – szintén a tömegeket vádolta a proletárdiktatúra cserbenhagyásáért, majd így folytatta:
„Szerettem volna más véget. Szerettem volna, ha a proletárdiktatúra a barikádokon harcolt volna, ha kijelentette volna: inkább meghal, de nem hagyja ott az uralmát …
Ami engem arra vezetett, hogy mégis belemenjek a változásba, amelyet csak ideiglenes, átmeneti állapotnak tartok, ami arra vezetett, hogy ne álljak ellen fegyverrel, ennek oka az volt, hogy termelési lehetőségek biztosítását látom, hogy a lehetőségét látom annak, hogy talán így nem hurcolják el a termelés eszközeit.”250
„Keserves munka vár azokra az elvtársakra, akik arra vállalkoztak, hogy ezt az ideiglenes állapotot végigcsinálják. Azt hiszem, hogy a burzsoázia diktatúrája nem fog velük szemben kíméletesebb lenni, mint velünk szemben, de ők egy történelmi szükségszerűségnek az eszközei ebben a percben, amelyet nem lehet jól csinálni, csak becsületesen csinálni. Nem lehet jól csinálni, mert ez – nem ők fognak róla tehetni – nem vezet jóra a proletariátus szempontjából, de csinálhatják becsületesen. Mi ez alatt az átmeneti idő alatt félreállunk, hogyha lehet, az osztályegységet fenntartjuk, ha nem lehet, akkor más módon küzdünk, hogy majd újult erővel, tapasztalatokkal gazdagabban és reálisabb körülmények között, érettebb proletariátussal, új harcba kezdjünk a proletariátus diktatúrájáért, új fázisát kezdjük meg a nemzetközi proletárforradalomnak.”
Beszédét befejezve, Kun lesietett az emelvényről. A terem közönsége felállott, és percekig tartó tapssal búcsúzott el attól az embertől, akit – bár formálisan csak a népbiztosok egyike volt – barát és ellenség egyaránt a proletárdiktatúra vezérének tekintett.
A munkástanács ülésén ez alkalommal nem volt vita. Biermann rövid zárszava után az ülés véget ért.
Az emberek nyomott hangulatban, bizonytalanságban, kétségek közepette széledtek széjjel: Mit hoz a holnap?
A szociáldemokrata és szakszervezeti vezetők egy része nem jelent meg a munkástanács ülésén. Az új kormány megalakításán tevékenykedtek.
Az új kormány nem tartott igényt a munkásosztály képviselőinek jóváhagyására. Tagjai elegendőnek érezték az antant vezetőinek egyetértését.
Kun Béla azt mondta, hogy az új kormány feladatát „nem lehet jól csinálni, csak becsületesen csinálni”. Peidl kormánya ezt a feladatot becstelenül oldotta meg. Hatnapos uralma előkészítette a talajt az ellenforradalmi reakció terrorista diktatúrájának.
A magyarországi eseményekről a Kommunista Internacionálé Végrehajtó Bizottsága megrázó kiáltványban adott hírt a világ proletariátusának:
„Elvtársak!
Rettenetes árulás történt. Magyarországon a szovjethatalom összeomlott az imperialista rablók és a szociálárulók szörnyű árulásának súlya alatt …
A Kommunista Internacionálé állhatatosságra, férfiasságra és kitartásra szólítja fel a magyar proletariátust. Munkára fel, elvtársak! Szervezzétek meg késlekedés nélkül az illegális kommunista pártot! A magyarországi véres lecke megtanította a világ proletárjait arra, hogy a szociál-megalkuvókkal semmiféle koalíció, semmiféle kompromisszum nem lehetséges. El kell söpörni a megalkuvó, áruló vezéreket. Új embereknek kell a mozgalom élére állni. Ezeket a munkásosztály adja. Hiszen övé s nem ellenségeié a győzelem.
Szovjet-Magyarország elveszett – éljen Szovjet-Magyarország!
Éljen a Magyar Kommunista Párt!
Éljen a világ munkásainak forradalma!
Éljen a kommunizmus!”251
*
133 napos hősi küzdelem után lehanyatlott a proletárforradalom lobogója Magyarországon.
A köztudatban évtizedeken át a „bukás” fogalma kapcsolódott a Magyar Tanácsköztársaság emlékéhez. „A proletárdiktatúra megbukott!” – ujjongtak az ellenforradalmárok, akik a munkásosztállyal és önmagukkal is szerették volna elhitetni, hogy Magyarországon eleve életképtelen minden olyan kísérlet, amely a földbirtok és a nagytőke hatalma helyett a munkások és parasztok szocialista államát akarja megteremteni. „A proletárdiktatúra megbukott!” – hangoztatták azok a jobboldali szociáldemokrata vezetők is, akik sohasem hittek igazán abban, hogy a magyarországi viszonyok megértek a proletariátus diktatúrájának megteremtésére, s akik csak a kényszerítő körülmények hatására vállaltak szerepet a szerintük is kezdettől fogva bukásra ítélt Tanácsköztársaságban.
A „bukás” fogalma polgárjogot nyert még a kommunisták szóhasználatában is. A levert forradalom után – érthető módon – hosszú időn át az elkövetett hibák, a belső bajok, az árulások elemzése állott előtérben, és ezek sokszor eltakarták azt az alapvető tényt, hogy az első magyar proletárdiktatúrának nem belső szervi bajai, éretlensége, vagy életképtelensége, nem is az árulók aknamunkája következtében kellett „elbuknia”, hanem a sokszoros túlerőben levő ellenforradalmi intervenciósok fegyverei gyűrték le.
A világtörténelem kevés ilyen példát ismer, amikor egy kicsiny állam, az őt minden oldalról körülvevő túlerő elleni fegyveres harcban nemcsak hősiesen helytáll hosszú időn át, hanem arra is van ereje, hogy a politika, a gazdasági élet, a kultúra minden területén egy gyökeresen új társadalmi rend alapjait rakja le.
A Tanácsköztársaság úgyszólván minden alkotása, vívmánya háborúban született, s közben a hadihelyzet úgy alakult, hogy az intervenciós csapatok valahol legalább 100 kilométerre mindig megközelítették az ország fővárosát. A magyar proletariátus a maga forradalmi, honvédő háborúját a világháborúban kifosztott, tönkretett gazdaságra támaszkodva, a megszállás és a blokád következtében alapvető nyersanyagforrásaitól elvágva vívta, míg ellenfelei nem csupán sokszoros katonai fölényükre, hanem a háborúban győztes nagyhatalmak katonai és gazdasági segítségére is támaszkodhattak.
Ilyen körülmények között az a tény, hogy a Forradalmi Kormányzótanács önként lemondott, mielőtt az ellenséges csapatok az ország fővárosát elfoglalták, és a Vörös Hadsereg valamennyi egységét megsemmisítették volna – bár kétségtelenül motiválja az események képét -, a lényegen: azon, hogy a proletárdiktatúrát fegyveres harc közben, katonai túlerő győzte le, nem változtat.
A két párt egyesülése alkalmával, valamint a földkérdés és egyéb feladatok megoldása során elkövetett hibák kétségkívül gyengítették a proletárdiktatúra ellenálló erejét, a vereség okait azonban nem hordták ab ovo önmagukban. Számos példa mutatja, hogy a magyar proletárdiktatúrának a bonyolult körülmények ellenére volt ereje a hibák gyors felismerésére és kijavítására. Nem kétséges, hogy ha a Tanácsköztársaságnak a békés építőmunkára lehetősége van, a hibákat és azok következményeit rövidesen felszámolták volna.
A Tanácsköztársaság leverése után huszonöt esztendő telt el sötét elnyomatásban, tengernyi szenvedés között.
A magyar népnek, a munkásosztálynak mérhetetlenül sok könnyet és vért kellett áldoznia, míg egy negyedszázad elmúltával a szabadságot ismét üdvözölhette a hazában. Ezt a szabadságot annak a hadseregnek a fegyverei hozták Magyarországnak, amelyet a magyar proletariátus 1919-ben annyira várt.
Kun Béla nem tévedett: A munkásosztály, a dolgozó nép legjobbjai a nemzetközi proletárforradalomnak egy „új fázisában”, „újult erővel, tapasztalatokkal gazdagabban, reálisabb körülmények között, érettebb proletariátussal” kezdtek új harcba a proletariátus diktatúrájáért.
Az első magyar proletárdiktatúra, a Magyar Tanácsköztársaság tapasztalatai, a dolgozók szívét átforrósító emlékei nem kis mértékben járultak hozzá e harc győzelmes befejezéséhez.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!