A Tanácsköztársaság
(idézet: A Magyar Tanácsköztársaság – Liptai Ervin)
A vezérkarban működő árulók a Vörös Hadsereget tudatosan sodorták a katasztrófa felé.
Tevékenységüket elősegítette az a tény, hogy július folyamán a hadsereg legfelsőbb politikai ellenőrzése, irányítása fellazult. Míg korábban a proletárdiktatúrához hű népbiztosok szoros kapcsolatot tartottak fenn a hadsereg-főparancsnoksággal, júliusban már kevesebb figyelmet szenteltek a hadsereg irányítására. Energiájuk nagyobb részét az ellenforradalom és a jobboldali szociáldemokraták elleni harc kötötte le. Valamennyien a végtelenségig túl voltak terhelve. A jobboldali munkásvezérek nagy része júliusban fokozatosan visszavonult, és azok feladatait is a proletárdiktatúra híveinek kellett ellátni. Kun Béla, aki emberfeletti munkabírással dolgozott, a proletárállam irányításának jóformán minden terhét a vállain hordta. Landler, amellett, hogy a III. hadtest parancsnoka volt, vezette a Belügyi Népbiztosságot és irányította a vasútügyeket. Hasonlóan túl voltak terhelve a többiek is.
Böhm csak július 14-ig állt a Vörös Hadsereg élén. Egyik utolsó intézkedésében még további engedményekkel könnyítette meg a hadseregben működő ellenforradalmi tisztek tevékenységét: olyan rendeletet adott ki, amely szerint a parancsnokoknak joguk volt letartóztatni az illető egység hadműveleti irányításába beleszóló politikai megbízottat. Böhmnek nem lehetett kétsége afelől, hogy ezt az intézkedést a hivatásos tisztek ellenforradalmi céljaik érdekében fel fogják használni. Csupán a kommunista és a baloldali szociáldemokrata katonai vezetők éles tiltakozására vonták vissza ezt az utasítást.
Böhm július 21-én átvette a Magyar Tanácsköztársaság bécsi nagykövetségének irányítását. Landler csak közvetlenül az offenzíva megindulása előtt lépett a Vörös Hadsereg főparancsnokának tisztébe. Julier úgyszólván az utolsó pillanatig csaknem teljes önállósággal irányította az offenzíva előkészületeit. A vezérkar árulói a Vörös Hadsereg tiszai offenzívájának bukását többszörösen igyekeztek bebiztosítani.
Az offenzíva végrehajtására lényegesen kisebb erőket vonultattak fel, mint amivel a Tiszántúlt megszállva tartó román hadsereg rendelkezett. A Vörös Hadsereg támadó csoportjaiban 78 zászlóaljat, 3 lovasosztályt és 91 üteget vontak össze. A román intervenciós csapatok a Tiszántúlon 92 gyalogzászlóaljjal, 58 lovasszázaddal, azonkívül 30 és fél üteggel rendelkeztek. A vörös tüzérség ütegeinek viszonylag nagy számbeli fölénye csak látszólagos volt. Az ütegeknek körülbelül a fele10 cm-es tábori tarackokból állt, s ezekhez csupán 1-2 napi lőszer javadalmazás állt rendelkezésre. A harcok kezdete után tehát a Vörös Hadsereg tüzérségének mintegy 50%-a használhatatlanná vált. Az árulás még nyilvánvalóbbá válik akkor, ha figyelembe vesszük, hogy a Vörös Hadsereg hadrendjében július 20-án 161 zászlóalj szerepelt. Ha ezek számottevő részét más feladatok kötötték is le, és ha voltak közöttük olyanok is, amelyek harckészsége nem volt megfelelő, mégis szembeötlő, hogy egy pihent, nagy létszámú hadsereg ellen, amely egy széles folyó mögött rendezkedett be védelemre, a rendelkezésre álló zászlóaljak nem egészen 50%-ával vonultak fel.
A támadásban részt vevő egységek elé a vezérkar olyan feladatokat állított, amelyek végrehajtására azok képtelenek voltak. A támadó csoportok számára kijelölt előnyomulási irány meghatározásánál a vezérkar egyik szempontja az volt, hogy a Vörös Hadsereg egységeinek szárnyait fedezetlenül hagyva, kedvező alkalmat teremtsen az ellenségnek a bekerítő hadmozdulatokra. A III. hadtest vezérkari főnöke szóvá is tette Juliernél, hogy a haditerv a támadó főcsoportok szárnyainak biztosítását feltűnő módon elhanyagolja. Julier nem adott magyarázatot. E. A. Bartlett „Közép-Európa tragédiája” című könyvében Julier haditervéről megállapítja: „Bizonyos, hogy a fővezér terve saját csapatainak oldalba támadására, egyedül áll a történelemben.”236
Hogy a szándékosan gyenge és rossz haditervvel az ellenségnek kiszolgáltatott támadócsoportok megsemmisítését még könnyebbé tegye, a vezérkar gondoskodott az offenzíva haditerveinek s a Vörös Hadsereg támadó egységei hadrendjének a román parancsnokság birtokába juttatásáról. Az adatok szerint a haditervek nem is egy, hanem több példányban kerültek a Tanácsköztársaság ellenségeihez. A vezérkarból a titkos hadiokmányokat az egyik vonalon Bécsbe juttatták ki, az Antibolsevista Comitéhoz, amely az ottani angol katonai missziónak adta tovább azokat. Az angolok lesokszorosították, és megküldték a szövetséges vezérkaroknak. Cunninghame Pallavicini őrgróf számára angol futárlevelet adott, és vele küldte az adatokat Szegedre. A szegedi ellenforradalmárok Troubridge admirálisnak adták át a terveket. Troubridge nyilván továbbított mindent a román vezérkarhoz. Valószínű azonban, hogy a román parancsnokság ekkorra már a franciáktól is mindenről informálódott. Mardarescu tábornok könyvében, amelyet a magyar haderő ellen 1918-1919-ben vívott harcokról írt, megemlíti, hogy a Vörös Hadsereg főparancsnokságának haditerveivel egy tiszt szökött át hozzájuk.237
Mindennek betetőzéseképpen, a támadó csapatok számára sok helyen élestöltények helyett vaktöltényeket, az ütegeknek nem megfelelő kaliberű lövedéket szállítottak. Az átkelési eszközök késve vagy hiányosan érkeztek a csapatokhoz.
Az árulók a Tanácsköztársaság megdöntése után megkapták a jutalmukat. Ugyanaz az ellenforradalmi rendszer, amely Stromfeldet börtönre ítélte, az árulókat a legmagasabb pozíciókba emelte. Juliért ugyan nyugdíjazták, egyebek között azért, mert árulása az egész világon ismertté vált, és túlságosan kompromittálta volna a „nemzeti hadsereget”. A többiek azonban a legmagasabb állásokba jutottak. Lakatoson kívül más miniszterelnök is került ki a Vörös Hadseregben vezető funkciót betöltött ellenforradalmárok közül. Hitler egyik szálláscsinálója: Sztójay Döme, aki 1919-ben Stojakovics néven a Hadügyi Népbiztosság felderítő osztályának volt vezetője. Werth Henrik, a Vörös Hadseregben hadosztályparancsnok, a vezérkar főnöke lett. Béldy Alajos, aki a Vörös Hadseregben magas parancsnoki tisztséget töltött be, az altábornagyi rangig emelkedett, és reá bízták a leventemozgalom irányítását. Sokáig lehetne még sorolni a neveket …
Az offenzíva terve szerint a fő csapást az ellenségre Szolnok-Nagyvárad-Nagyléta irányában kellett mérni. Erre a feladatra az I. hadtestet jelölték ki. A hadtestparancsnokságnak négy hadosztályt (2., 5., 6., 7.) rendeltek alá. Az 5., 6., 7. hadosztálynak Szolnoknál, a 2. hadosztálynak pedig Csongrádnál kellett átkelnie a Tiszán.
A III. hadtest, amely az 1. hadosztályból, a 2. és 3. dandárból állott, azt a feladatot kapta, hogy fő erőivel Tokajnál, mellékerőivel pedig Nagyfalunál, Tiszadobnál és Balsánál keljen át. A hadtest fő támadási iránya Nyíregyháza volt. A III. hadtest parancsnokságát Landler után Bokányi vette át.
Az I. és III. hadtest között, Poroszlóról kiindulva, Tiszafüred-Debrecen irányában a 80. dandárnak kellett előnyomulnia.
Július 20-án hajnalban nagyarányú tüzérségi előkészítéssel megindult az offenzíva.
A Tiszán való átkelés akármelyik hadsereget nehéz feladat elé állította volna. A hidak többségét a román csapatok még jóval korábban felrobbantották. Csupán a szolnoki közúti híd volt a Vörös Hadsereg birtokában, de az árterületen vezető részét ennek is felrobbantotta az ellenség. Átkelő eszköz kevés volt, és mint már említettük, a szabotázs miatt a meglevők sem mind voltak használható állapotban.
A Szolnoknál összpontosított 210 ágyú tüze súlyos csapást mért az ellenségre, és megtörte az első vonalban védekező csapatok ellenállását. Reggel 9 órára a 6. és a 7. hadosztály nagy része átkelt a folyó bal partjára. Estig az egész támadó főcsoport a Tisza keleti oldalán kialakult hídfőben helyezkedett el.
A 2. hadosztály is átkelt, és megkezdte előnyomulását Szentes irányában. Sikerrel járt a III. hadtest támadása is. Csapatai több helyen átkeltek, megvetették lábukat a bal parton.
Az offenzíva második napján érezhetően növekedett az ellenség ellenállása. A fő erők folytatták előnyomulásukat. Bizonyos tért nyert a 2. hadosztály is, amelynek sikerült Szentest és Szegvárt elfoglalni. A III. hadtest ellen azonban az ellenség már erős ellenlökéseket hajtott végre, s az egyik ezredet szétszórta.
A 80. dandár, amelynek átkelő eszközei nem érkeztek meg, július 21-én kísérletet tett arra, hogy szükségeszközökkel átjusson a Tisza túlpartjára. Az átkelő eszközök hiánya mellett a dandár harcképességét nagyon befolyásolta tüzérségének gyengesége. A dandár a nemzetközi zászlóaljakból állott. Internacionalista katonáival szemben a hivatásos tisztek különösen erős ellenszenvvel viseltettek. A hadsereg-parancsnokság az offenzíva céljára összpontosított 91 üteg közül mindössze egyet adott a 80. dandárnak. Ennek az egyetlen ütegnek a lövegei is egymás után váltak használhatatlanná. Az internacionalistákat nem látták el elegendő lőszerrel, s a késve megérkezett lőszerutánpótlás tekintélyes része vaktöltényekből állott.
A hadsereg-főparancsnokság nagyon jól ismerte azokat az okokat, amelyek a dandár támadásának sikerét akadályozták. Ennek ellenére erőltette az átkelést. 21-én a legnagyobb erőfeszítés ellenére, csak kisebb internacionalista csoportok tudtak átkelni a Tiszán. Csupán a következő napon, július 22-én sikerült a négy zászlóalj közül háromnak átjutni a folyó bal partjára.
Július 22-én és 23-án az I. hadtest tovább folytatta előnyomulását. A hadsereg-parancsnokság gyors előretörésre utasította a hadtestparancsnokságot, s bár az I. hadtest parancsnoksága aggodalmait fejezte ki, úgy rendelkezett, hogy mind a három hadosztályt a támadás első vonalába vigyék előre. Ez az utasítás gyakorlatilag azt jelentette, hogy a hadtest tartalék nélkül maradt, s az ellenség átkaroló vagy bekerítési szándékú hadmozdulataival szemben még kiszolgáltatottabbá vált.
Ennek az intézkedésnek ellenséges célzata már annál is nyilvánvalóbb, mert a 2. hadosztály és a 80. dandár, amelynek a vezérkar terve szerint formálisan biztosítani kellett volna a fő erők oldalait, csak jelentéktelen területen nyomult előre. 23-án a 2. hadosztály már viszonylag kisebb erők nyomására visszavonult, s feladta Szegvárt, Mindszentet és Szentest.
Július 23-ig a Vörös Hadsereg támadó egységei még nem találkoztak az ellenség fő erőivel. A román vezérkar hadosztályainak zömét jóval az arcvonal mögött tartalékolta. A Vörös Hadsereg terveinek ismeretében, saját erőfölényének tudatában arra várt, hogy létrejöjjenek azok a kedvező feltételek, amelyek biztosítják a támadó főcsoport oldalába irányuló ellentámadás sikerét.
Mardarescu tábornok, a tiszántúli román csapatok parancsnoka, az offenzíva első három napjának eseményeiből levonhatta azt a következtetést, hogy a hozzá eljuttatott hadi tervek hitelesek voltak. 24-én elérkezettnek látta az időt a tartalékban levő fő erőinek bevetésére.
24-én délután a szolnoki csoport balszárnyán harcoló 6. hadosztály ellen két gyalogos- és egy lovashadosztály kezdte meg támadását. A nagy túlerő nyomása a keményen harcoló vöröshadosztályt visszavonulásra kényszerítette.
Erőteljes ellentámadás indult a 80. dandár ellen is. Egy lovas-, egy gyalogezred és két zászlóalj ütött rajta a védelmi biztosítást könnyelműen elhanyagoló dandáron.
A nagy erejű, meglepetésszerű támadás következtében az internacionalista zászlóaljak harcolva vonultak vissza a Tisza felé. A dandár egyetlen ütegének ágyúi mind nagyobb kihagyásokkal tüzeltek, majd egymás után hallgattak el.
Elfogyott a lőszer. Nemcsak az ágyúk, a katonák is egymás után hagyták abba a tüzelést. A dandár lőszerutánpótlása csak későn érkezett meg a poroszlói állomásra. A vagonokból kirakott lőszeresládákat lélekszakadva vitték a katonák a Tisza bal partján egyre kétségbeesettebb helyzetben küzdő társaikhoz.
„… hason csúszva vonszoltuk magunkkal a nehéz ládákat és saját fegyverünket, csakhogy mielőbb a tűzvonalba érjünk. Bajtársaink is kúsztak felénk. Piszkosak, éhesek, elgyötörtek voltak, haragosan káromkodtak. Átadtuk a lőszert, és sietve visszatértünk újabb lőszeresládákért. A frontvonalban kipakolták a ládákat. A telefonos a tábori telefonhoz hívott. A kagylóból rettenetes káromkodás hallatszott: »Árulás!« – ordították kétségbeesetten. Kicsomagoltuk az első, a második, a tízedik ládát, és élestöltények helyett vaktöltényeket találtunk bennük. A frontvonalon teljes volt a zűrzavar” – írja visszaemlékezéseiben az egyik lengyel internacionalista.238
„A románok a vörösöket a Tiszához szorították. Itt vesztek sokan, majd nekünk is vissza kellett vonulnunk Füzesabonyba, és akkor láttuk, hogy a csónakok meg a pontonok Füzesabony állomásának mellékvágányán hevertek már régen. Így vált aztán teljesen nyilvánvalóvá, hogy soraink között sok az áruló”- írja az események egy másik résztvevője.239
A 80. dandárnak a tiszafüredi harcokban részt vett 1626 harcosából 893 életét vesztette vagy fogságba jutott ezen a napon.
„E dandár megsemmisülése fájdalmat igazán nem okozott nekem” – írta Julier 1927-ben, a „Magyarság” július 16-i számában.
A tiszai arcvonal északi szárnyán, a III. hadtest ellen is erős ellentámadás indult meg ezen a napon. Néhány helyen kézitusára került sor. A hadtest azonban állta az ostromot, és veszteségei ellenére készen állott a további előnyomulásra.
Julier, aki a támadás első napjaiban megfelelő biztosítás nélkül hajszolta előre a csapatokat, most az ellenség fő erőinek harcbavetésekor indokolatlanul gyors visszavonulást rendelt el. Július 25-én már a támadó csoportok nagy részét a Tisza vonala mögé rendelték vissza. A III. hadtest ellen az ellenség július 25-én nem lépett fel jelentős erőkkel, a vezérkari főnök mégis olyan utasítást adott, amely szerint „a III. hadtest az éj folyamán csapatait a Tisza nyugati partjára vegye vissza, a híd lebontandó, tartalékok Szerencs, Tiszalúc környékén”.240
A katonák és a proletárdiktatúrához hű parancsnokok teljesen érthetetlennek tartották a vezérkar rendelkezéseit. Mindinkább bizonyossá vált bennük az a meggyőződés, hogy árulás történt. A hangulat egyre jobban kiéleződött a vezérkar és a volt hivatásos tisztek ellen. „Mindenünnen lehetett hallani, hogy a csapatokban a tényleges tisztek mint a balsiker szándékos előidézői ellen erős áramlat indult meg, mely szerencsére kitörésre nem került” – írja Julier a „Magyarság” már idézett cikkében.
Az értelmetlen, áruló rendelkezések a csapatok harci szellemét teljesen aláásták. Hogy mennyire nem az ellenség csapásai, hanem a vezérkar árulása demoralizálta a csapatokat, arra bizonyságul szolgálhat a III. hadtest példája. A visszavonulás elrendezése után a III. hadtest parancsnoksága július 26-i jelentésében a következőket írta a hadsereg-főparancsnokságnak:
„A hadtestparancsnokság kéri: 1. hivatalosan és nyilvánosan leszögezni azon tényt, hogy a mindig győzelmes III. hadtest csapatai ezen mozdulatot kizárólag az általános helyzetre való tekintettel kénytelenítettek végrehajtani. A csapatok zömében a támadási kedv az utolsó pillanatig fennállt.”241
A Tiszán át való visszavonulás befejezése után már egészen más hangulatról számolt be a hadtestparancsnokság.
„A Tisza nyugati partjaira való visszavonása a hadseregnek a csapatok erkölcsi értékét, harcképességét a legnagyobb mértékben tönkretette. Ezen kudarc a csapatokban a hiábavaló küzdelem érzetét keltette, a további harcra minden eredményes kilátás nélkül.”242
A visszavonulás hasonló hatást gyakorolt a Vörös Hadsereg többi harcoló egységére is. „… a csapatok nagy részénél az erkölcsi erő veszendőben. Egyes alakulatoknál a kötelékek felbomlóban” – jelentette az I. hadtest július 26-án.243
Július 27-én a Vörös Hadsereg utolsó egységei is visszavonultak a Tisza vonala mögé.
– Mi a magyarázata annak, hogy az árulók ennyire szabadon folytathatták tevékenységüket? Hogyan tűrhették a hadsereg vezetésében levő kommunisták és baloldali szociáldemokraták a hadsereg tönkretételére irányuló parancsok kiadását?
Landler, a hadsereg-főparancsnok, katonai tapasztalatokkal nem rendelkezett. Magas műveltsége, intelligenciája, a munkásmozgalomban szerzett tapasztalata, tekintélye és népszerűsége minden tekintetben alkalmassá tették arra, hogy egy becsületes, jól felkészült vezérkari főnökre támaszkodva ellássa azokat a parancsnoki pozíciókat, amelyekre 1919-ben a proletárdiktatúra érdekei állították. A harcászat és a hadművelet szakkérdéseiben azonban természetesen nem rendelkezett komoly tájékozottsággal. Ez az oka annak, hogy nem ismerte fel Julier rendelkezéseinek áruló jellegét.
Nem szabad elfeledkeznünk, hogy az északi hadjárat során Landler vezérkari főnöke szintén Julier volt, aki akkor még általában nem törekedett az alárendelt csapatok vereségére. Landler az északi hadjárat tapasztalatai alapján bizalommal viseltetett vezérkari főnökével szemben, aki ezért a bizalomért galád árulással fizetett.
Az árulást kétségkívül megkönnyítették a csapatoknál folyó politikai nevelőmunka gyengéi is. A katonai politikai biztosok többségét a párttitkárság jelölte ki. Sok volt közöttük az olyan személy, aki politikailag Peyerrel és Böhmmel azonos platformon állott. A kommunisták vagy az olyan baloldali szociáldemokrata politikai biztosok, mint amilyen Vági István, a Magyarországi Szocialista Munkáspárt későbbi vezetője volt, szembeszálltak az ellenforradalmárokkal, de általában kevés eredménnyel. Akiket ők letartóztattak vagy feljelentettek, azokat a jobboldal védelmébe vette, és futni hagyta. A kommunista párt hiánya ezen a területen is éreztette katasztrofális következményeit.
Az események olyan gyorsan peregtek, az árulás következményei oly rohamosan váltak jóvátehetetlenné, hogy a Forradalmi Kormányzótanács baloldala, amelyet más események is erősen lekötöttek, már akkor is nehezen tudott volna változtatni a helyzeten, ha az árulás ezekben a napokban számára is nyilvánvalóvá válik.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!