A Tanácsköztársaság

(idézet: A Magyar Tanácsköztársaság – Liptai Ervin)

 

Június 14-én, a pártkongresszus befejezését követő napon ült össze a Tanácsok Országos Gyűlése.

Tarisznyás parasztemberek, munkások gyülekeztek ezen a szombat reggelen a Városi Színházban: a proletárdiktatúra legfőbb hatalmi szervének küldöttei.

A színpad a forradalom vörös színébe öltözött. A háttérben fehér mezőben babérkoszorútól övezve a tanácsjelvény ötágú csillaga. A szószéket vörös virágok borították. Mögötte az elnökség asztala és a népbiztosok, valamint a külföldi vendégek ülőhelyei.

A Tanácsköztársaság ideiglenes alkotmányának megfelelően, az országos gyűlésbe minden 50 000 dolgozó küldhetett egy delegátust. Ennek következtében a megjelent küldöttek többsége vidékről jött, és az ipari munkásosztály nem a proletárdiktatúrában betöltött szerepének megfelelően volt képviselve. Ez a tanácskozásokra is rányomta bélyegét.

Az első napi ünnepélyes megnyitó után, vasárnap a különböző bizottságok tagjait választották meg, és megvitatták az ügyrendet.

16-án, hétfőn került sor az első beszámolóra.

A napirend első pontjaként a gazdasági helyzetet tárgyalták meg. Varga Jenő népbiztos tájékoztatta a küldötteket a szocializmus gazdasági építésének eredményeiről és problémáiról. Beszámolt a szocializálás munkájáról, majd a Tanácsköztársaság gazdasági organizációjának kérdéseivel foglalkozott. Bírálta az e területen megmutatkozó hibákat, az üzemi és országos gazdasági szervezetekben megnyilvánuló bürokráciát, elemezte a termelés visszaesésének okait. Megállapította, hogy e tekintetben a Tanácsköztársaság már túljutott a mélyponton: „A munkások a szakszervezeti vezetőknek lelkes agitációja folytán belátják már azt, hogy jólét csak munka nyomán lehetséges, és a munkateljesítmény kezd javulni, a munkafegyelem kezd a gyárakban helyreállni …”¹⁷⁷

Varga, a későbbi hozzászólókhoz hasonlóan, nagy reményekkel tekintett az újonnan megszervezett Népgazdasági Tanácsok munkája elé. Ezeket a népgazdasági tanácsokat a tanácskormány a különböző gazdasági szervek különállásából fakadó tervszerűtlenség megszüntetése, az egységes irányítás érdekében hozta létre. A Legfelsőbb Népgazdasági Tanács a különböző gazdasági (földművelésügyi, közellátási, közlekedésügyi, pénzügyi, szociális termelési) népbiztosságok egybeolvadásából alakult, elnöke Varga Jenő volt. A későbbiek során alacsonyabb igazgatási szinteken is létrehozták a népgazdasági tanácsokat.

Az előadó bírálta a vidéki direktóriumokat, amiért azok gyakran lokális politikát folytattak, és saját területük érdekeit az országos érdekek elé helyezték. Rámutatott a földadó elengedésének helytelenségére, és a földértékadó bevezetését sürgette.

Varga Jenő előadásához kapcsolódva, Lengyel Gyula népbiztos a tanácsállam pénzügyi problémáiról tartott referátumot. Elemezte a Tanácsköztársaság pénzügyi nehézségei, az infláció, a bankjegyválság okait. Annak megakadályozására, hogy a fogyasztási cikkeket a munkásság elől felvásárolják, osztály-árpolitika bevezetését tartotta szükségesnek. Ennek értelmében a munkások, az agrárproletárok a szükségleti cikkekhez lényegesen olcsóbban jutottak volna hozzá, mint a volt kizsákmányoló osztályok tagjai. Lengyel is szükségesnek tartotta a gazdasági adminisztráció egyszerűsítését, az azonos profilú üzemek összevonását.

Hamburger Jenő földművelésügyi népbiztos a mezőgazdaság problémáival foglalkozott. Mint jelentős eredményről számolt be arról, hogy a proletárdiktatúrának sikerült a földosztást megakadályoznia. Azt a véleményét hangoztatta, hogy a föld felosztása az ellátásban megoldhatatlan feladatok elé állította volna a proletárdiktatúrát. „… hogyha a földbirtok felparcellázása bármilyen formában keresztülvitetett volna, ma a Tanácsköztársaságot éhínség fenyegetné” – mondotta.¹⁷⁸ A szövetkezeti formát a paraszti proletariátus politikai szervezése szempontjából is nélkülözhetetlenül fontosnak tartotta: „… a mezőgazdasági proletárság forradalmasításának egyik legfontosabb eszköze maga a termelőszövetkezeti rendszer”.

A tanácskormányt több bírálat érte azért, mert a nagybirtok szocializálásának alsó határát 100 holdban állapította meg. Hamburger kifejtette, hogy a 100 holdas birtokok többsége nem egy tagból állt, hanem kisebb-nagyobb elszórt részekből, amelyeket a mezőgazdasági szocialista nagyüzemek nem tudtak volna abszorbeálni. Azt a véleményét hangoztatta, hogy a 20 és 100 hold közötti birtokok a munkaerőhiány, valamint a telek-értékadó bevezetése következtében előbb-utóbb kénytelenek lesznek szövetkezni, áttérni a nagyüzemi termelésre.

Hamburger fontosnak tartotta annak megállapítását, hogy a szövetkezetek élére állított gazdatisztek többsége, különösen a fiatalabbak, jól beváltak.

A mezőgazdasági termelés irányításával kapcsolatban elmondta, hogy két központ kialakítását tartja szükségesnek: az egyiket a szocializált nagybirtokok, a másikat a paraszti kézben levő magánbirtokok termelésének irányítására.

A várható termés mennyiségét felbecsülve, Hamburger bejelentette: a városi lakosság ellátásának érdekében elkerülhetetlenné válik, hogy a mezőgazdasági munkabéreknek a fejadagokon túlmenő részét pénzben fizessék ki.

A gazdasági kérdésekkel kapcsolatos vitára érezhetően rányomta bélyegét a kongresszus összetétele. A felszólalók többsége a vidéki direktóriumok gondjainak, bajainak valóságos és vélt – sokszor kicsinyes – sérelmeinek adott hangot. Megmutatkozott a magyar munkásmozgalom fejlődésének egyik súlyos negatívuma: a mezőgazdasági proletariátus szervezésének, osztályöntudatra ébresztésének elmaradottsága. Több felszólalásban városellenesség, az ipari és mezőgazdasági munkásság egymásrautaltságának meg nem értése nyilvánult meg. Kiderült, hogy a vidéki direktóriumokba sok alkalmatlan elem került be, akik kispolgári, destruktív nézeteiknek időnként a tanácskongresszuson is hangot adtak.

Figyelemre méltó tény, hogy bár eléggé élesen bírálták – helyesen és kevésbé helyesen is – a Tanácskormány és a központi szervek intézkedéseit, senki sem vitatta a Forradalmi Kormányzótanácsnak a nagybirtokok szocializálásával kapcsolatos eljárásának helyességét. Ennek ellenére a vidéki felszólalások egy részében – talán öntudatlanul – ott lappangott az a gondolat, hogy a proletárdiktatúrától a falu kevesebbet kapott, mint a városi munkásság.

Igen sok vidéki küldött bírálta a gazdatiszteknek és a földek volt birtokosainak a szövetkezetek élére állítását. A földművelésügyi népbiztosok ezeket az intézkedéseket a termelés érdekeivel magyarázták, és ígéretet tettek arra, hogy a termés betakarítása után változtatnak a helyzeten.

A Tanácsok Országos Gyűlése is tükrözte a parasztpolitika, a falusi osztályharc alapvető, elvi kérdéseinek tisztázatlanságát. Az antikapitalista, kulákellenes megnyilvánulások keveredtek a kis- és középbirtokos parasztság elleni kirohanásokkal. Nem volt senki – a népbiztosok között sem -, aki a falusi osztályviszonyok elemzése alapján megkísérelte volna a parasztpolitikában követendő út megrajzolását. A magyar proletárdiktatúra vezetésének ez a nagy gyengéje egyébként a pártkongresszuson és a pártprogramban is megmutatkozott.

A tanácskongresszus nyilvánvalóvá tette: a proletárdiktatúra létérdeke a munkásosztály és a parasztság szövetségének megerősítése. Több hozzászóló is hangsúlyozta, hogy meg kell javítani, új alapokra kell helyezni a falusi politikai nevelőmunkát.

A gazdasági kérdésekről folyó vitát megszakítva, június 19-én került sor a Tanácsköztársaság külpolitikájának megtárgyalására.

A napirend előadója Kun Béla volt. Referátumában elemezte a világháború után kialakult európai viszonyokat. Rámutatott, hogy a győztes nagyhatalmak pacifizmusa durva imperialista törekvéseket, mindenféle forradalmi mozgalom eltiprására irányuló szándékot takar. Megemlékezett az Osztrák-Magyar Monarchia szétbomlása után létrejött új, nemzeti államokról, amelyeknek „terjeszkedési politikája még éhesebb, még falánkabb volt, mint azoké a nagy államoké, amelyek most győzelmi mámorban tombolnak …” Elemezte az imperialisták közötti ellentéteket, s azt a következtetést vonta le, hogy ezek „lehetetlenné teszik azt, hogy az antant Magyarországgal szemben egységesen léphessen fel”.¹⁷⁹

Az európai forradalmi mozgalmak fejlődését Kun optimista módon ítélte meg. Azt a véleményét hangoztatta, hogy a magyar proletariátus nyugodtan számíthat a nyugat-európai munkásság szolidaritására.

Kun előadásában központi helyet foglalt el az antant ultimátuma.

A jegyzék elfogadásának szükségességét azzal indokolta, hogy az ország számára fontos a béke megkötése, a környező országokkal való gazdasági kapcsolat megteremtése, olyan külpolitikai helyzet kialakítása, amelyben a Magyar Tanácsköztársaság meg tudja értetni a környező államok proletárjaival, hogy ellensége mindenfajta nemzeti elnyomásnak. Úgy vélte, amennyiben egy kedvezőtlen békekötésre kerülne is sor, az nem tartana tovább, mint a Breszt-Litovszk-i béke, mert maga a győztes országok proletariátusa fogja azt felrúgni.

A beszámolót követő vitában a hozzászólók többsége aggodalmát fejezte ki az ultimátum elfogadásával, a Vörös Hadsereg visszavonásával kapcsolatban.

„Helyeslem azt, elvtársaim, ha tárgyalunk, ellenben nem tudnám egy pillanatig sem helyeselni azt, ha valóban engednénk is”¹⁸⁰ – hangoztatta Pogány József, majd kifejtette, hogy a visszavonulás lélektanilag végzetes lenne a Vörös Hadseregre nézve, lehetetlen helyzetbe hozná a Tanácsköztársaságot, a felszabadított területek proletariátusát ismét kiszolgáltatná az imperializmusnak.

Az ultimátum biztosítékok nélküli elfogadása ellen emelt szót Hajdú Gyula. „Bizonyos vagyok benne, hogy ha elfogadjuk ezt, jön egy újabb jegyzék, újabb kívánságokkal. Ha elfogadjuk azt is, fog jönni még egy jegyzék, még újabb kívánságokkal, és végül ha teljesíteni fogunk mindent, amit csak megkívánnak tőlünk … utolsó kívánságuk feltétlenül az lesz, hogy a tanácskormány pedig távozzék helyéről” – mondotta.¹⁸¹

Igen élesen szállt szembe a visszavonulás gondolatával Szamuely Tibor. Rámutatott: „Egyelőre csak olyan követelések kiegyenlítéséről van szó, melyek fejében az antant nekünk egyáltalán semmit sem garantál.”¹⁸² Ő is figyelmeztetett arra, hogy a visszavonulás milyen súlyos következményekkel jár a Vörös Hadseregre:

„Nem lehet a csapatokból a támadás szellemét, amelyet május 2-a óta sikerült belevinni a magyar proletár Vörös Hadseregbe, kiengedni azzal, hogy visszaadjuk a kizsákmányolóknak, a kapitalistáknak a már felszabadított területeket, ugyanakkor, amikor nem vagyunk biztosak afelől, hogy délről nem fenyeget-e bennünket egy újabb rabság, egy újabb elnyomás.”

Szamuely hangsúlyozta, hogy a kérdés eldöntésénél tekintetbe kell venni a Magyar Tanácsköztársaság internacionalista kötelességeit is. A magyar munkásosztály a harcot mindaddig nem hagyhatja abba, amíg az antant az oroszországi proletariátust minden eszközzel le akarja tiporni – hangoztatta.

Szamuely után Kunfi Zsigmond szólalt fel, aki az eddigi hozzászólókkal szemben az ultimátum elfogadása mellett állott ki. Kunfi a lélegzetvételi szünet szükségességét hangoztatva, messianizmussal, nacionalizmussal, sőt militarizmussal vádolta azokat, akik az antant jegyzékének feltétel nélküli elfogadását elutasították.

Mivel Kun és Kunfi is Breszt-Litovszk példájára hivatkozott, Kellner Sándor, Sopron megye kormányzótanácsi biztosa, aki Oroszországban a bolsevik párt tagjaként részt vett az ottani forradalmi harcokban, összehasonlítást tett Szovjet-Oroszország 1918. évi helyzete és a Magyar Tanácsköztársaság helyzete között. Rámutatott: még május 2-án értelme lett volna egy breszti békének, mint ahogyan Oroszország is akkor kötötte meg azt, amikor nem volt hadserege; helytelen lenne azonban a breszti békét példának tekinteni olyan körülmények között, amikor a Vörös Hadsereg üldözi az ellenséget.

Bár a hozzászólók többsége a jegyzék feltétel nélküli elfogadása, a Vörös Hadsereg visszavonulása ellen szólalt fel, a kongresszus Kun válasza után egyhangúlag elfogadta az előadói beszédben beterjesztett határozati javaslatot, amely helyesnek és indokoltnak tartotta a Forradalmi Kormányzótanácsnak a békekötés irányában tett lépéseit s a Clemenceau- jegyzékkel szemben tanúsított magatartását. A határozati javaslat elfogadását nemcsak Kun Béla nagy tekintélye magyarázza. Kétségtelen, hogy az általa felsorakoztatott érvek hatása alól még azok sem vonhatták ki magukat, akik ellenezték a Clemenceau-jegyzék elfogadását. Kun válaszbeszédében – erőteljesen elhatárolva magát Kunfi nézeteitől – ismét leszögezte, hogy az európai forradalom további előrehaladását a Magyar Tanácsköztársaság elsősorban nem azzal szolgálhatja, ha a túlerővel szemben hősiesen elvérzik, hanem – ha időleges visszavonulás árán is – fennmarad és a forradalom tüzét megőrzi mindaddig, amíg a többi európai ország proletariátusa felkel s diadalt arat a kizsákmányolókon. Ez az érv azok számára, akik Kun Bélával együtt mélységesen hittek az európai – elsősorban a német – forradalom közeli győzelmében, meggyőző erejű volt. Végül is, ha az aggodalmak és a félelmek nem is oszlottak el, remélve, hogy a további tárgyalások során az antant biztosítékokat szolgáltat ígéreteinek beváltására, mindenki tudomásul vette a beszámolót és a határozati javaslatot.

Június 21-én került sor Böhm Vilmosnak a hadügyi helyzetről szóló beszámolójára. Ez teljes egészében az antantjegyzék elfogadásának, a Vörös Hadsereg visszavonásának koncepcióját kívánta szolgálni. Böhm nyomasztóan sötét képet rajzolt a hadsereg helyzetéről. Túlnyomórészt azzal foglalkozott, hogy bírálta a hátországot, amely véleménye szerint cserbenhagyta a hadsereget. Burkoltan azt a véleményét fejezte ki, hogy a munkásosztály nem hajlandó további áldozatokat hozni a harc folytatására, és ezért szükséges az antant követeléseinek elfogadása, a Vörös Hadsereg visszavonása. Ő maga nem kívánt nyíltan állást foglalni, hanem a vele egyetértőket szólította fel: „Mondják el a véleményt, azt, amit mi magunk között megvalósítottunk, ha öten-hatan összejövünk egy tanácskozásra.”¹⁸³

Böhm után elsőnek Kun szólt hozzá. Beszédén érezhetővolt, hogy azoknak az egyoldalú információknak a hatása alá került, amelyeket Böhm az északi arcvonalon álló csapatok hangulatáról hozzá eljuttatott. „Azok az információk, amelyek hozzám érkeztek, mindenben megerősítik a Böhm elvtárs által elmondottakat” – hangoztatta.¹⁸⁴ A továbbiakban aláhúzta, hogy erős Vörös Hadsereg nélkül semmilyen külpolitikát nem lehet folytatni. A béke megkötése nem jelentheti azt – mondotta -, hogy a proletárdiktatúra határain ne álljon egy erős Vörös Hadsereg, amely vissza tudja verni az antant vagy a fehérgárdák támadásait. Egyetértett azzal, hogy a hátországot meg kell erősíteni, és fokozni kell a Vörös Hadseregnek nyújtott támogatást. Különösen fontosnak tartotta a mezőgazdasági proletariátus mozgósítását a falun megmutatkozó ellenforradalmi jelenségek elleni harcra, s a Vörös Hadseregbe való belépésre.

Szántó Béla népbiztos a hadsereg utánpótlásával kapcsolatos kérdésekről beszélt. Elmondotta, annak ellenére, hogy a Forradalmi Kormányzótanács elrendelte a dolgozók általános védkötelezettségét, a defetista és ellenforradalmi agitáció következtében, amely különösen az utolsó héten kapott lábra, Budapesten és vidéken is egyaránt nehéz életbe léptetni. Kunfihoz és a vele egy álláspontot vallókhoz címezve megállapította: „Azok, akik ma arról beszélnek, hogy itt egy új militarizmust teremtünk, és ezt fitymálják, rosszallják, és valóságos defetista hangulatot terjesztenek el, azok követik el a legnagyobb merényletet a fronton küzdő vöröskatonák ellen, azok adnak agitációs anyagot a papok kezébe, a szélsőjobboldal kezébe.”¹⁸⁵ Szántó is fontosnak tartotta a falu mozgósítását. „Be kell vinni a faluba az osztályharcot. Kétfelé kell választani a falut: a nincstelen proletárokra, a dolgozó munkásokra és a birtokosokra …”¹⁸⁶

A szegényparasztság több jelenlevő képviselője, elmondta, hogy az agrárproletariátus kész harcolni a Tanácsköztársaságért.

„Én, aki a magam részéről Dunavecse Pest megyei járás földművesszegénységének megbízottja vagyok, s még öt élő gyermekem van – mind kiképzett katona, a legkisebbik ott vérzik talán valahol a Tisza szélén arra kérem Böhm elvtársat, hogy nekem, az apjuknak, aki egyedül vagyok idehaza, állítsa ki a bizonyítványomat, az igazolásomat, és engedje meg nekem, hogy még 57 éves korom dacára is a legkisebbik fiamhoz kimehessek, hogy bebizonyítsam, hogy a föld dolgozó népéből, a kisbirtokosokból, vagy a parasztságból még nem veszett ki a forradalmi érzés, hanem, ha dolgozni tudott egy életen át, akkor a szabadságért, a jóért, a szépért meg is tud halni” – hangoztatta az egyik ősz parasztküldött.¹⁸⁷

Egyes helytelen, túlzó kijelentésekkel szemben, amelyek szerint a parasztság nem akart a proletárdiktatúráért fegyvert fogni, Landler elmondotta, hogy a paraszti katonák, „ha nincsenek is olyan világos fogalmaik a proletárdiktatúráról, de érzésben feltétlenül becsületesebb hívei a proletárdiktatúrának, mint sok defetista, hitvány kormánybiztos”.¹⁸⁸

Többen is elítélték azt az opportunista álláspontot, amelynek Kunfi volt a legfőbb hangadója. Éppen Kunfi legrégibb harcostársai, a szociáldemokrata mozgalom régi vezetői szálltak legélesebben szembe a pártban, a szakszervezetekben és a tanácsokban tapasztalható áruló aknamunkával.

„Kunfi elvtárs, akit én személyében tisztelek, sokszor mentem vele egy úton, folytonosan hangoztatja szélsőjobboldaliságát, állandóan és szakadatlanul. Ez a hangoztatás borzasztó csapás a magyar proletárdiktatúrára. Én nem vonom kétségbe az ő becsületességét, jóhiszeműségét, nem akarom azt mondani, hogy ellenforradalmár, de ahogyan ezt csinálja, egyenesen abszurdum. A proletárdiktatúrát csak erős hitre, erős akaratra lehet építeni. Nem lehet az egész világ kapitalistáival szemben verekedni, ha itt vannak olyan emberek a mi sorainkban, akik így beszélnek, és folyton kivágják a rezet, hogy: »Nem vagyunk barbárok«. Ez a »nem barbárság« mindig abban nyilvánul meg, hogy a proletárt lőjük agyon, és minden ellenforradalmárt bocsássunk szabadon” – mondotta Nyisztor György földművelésügyi népbiztos.¹⁸⁹

Még nyersebben fogalmazott Landler, amikor a munkásság harcának hátbatámadóiról beszélt: „Vannak olyanok, akik mikor szociáldemokratáknak vallották magukat, akkor is sárgák, sztrájktörők, hitvány bitangok voltak, azután kormánybiztosok és egyebek lettek, most röhögnek, viccelnek és ezzel a defetizmust alátámasztják.”¹⁹⁰

A hadügyi vita során többen foglalkoztak az ellenforradalom elleni harc kérdéseivel. Bírálták a gyakran megmutatkozó következetlenséget, erélytelenséget, a Tanácsköztársaság egyes állami szerveinek káros liberalizmusát, amely elősegítette a Tanácsköztársaság ellenségeinek szervezkedését.

A hadügyi vita lezárásaként a kongresszus határozatot hozott, amely kimondotta:

„A Tanácsok Országos Kongresszusa átérzi, hogy erős Vörös Hadsereg egyetlen biztosítéka a proletáruralomnak. Ezért a Vörös Hadsereg megerősítése érdekében elrendeli a dolgozók általános mozgósítását, és annak részletes keresztülvitelével a kormányzótanácsot bízza meg. Az általános mozgósítás módja és ideje tekintetében a kormányzótanács tartsa szem előtt, hogy ma ez a legfontosabb életérdekünk. Minden munkástanácstag becsületbeli kötelességéül teszi, hogy akár a fronton van, akár a front mögött, azonnal feszítse meg minden erejét e mozgósítás sikeres keresztülvitele érdekében.”¹⁹¹

Már több mint egy hete ülésezett a kongresszus. A fővárosban és a vidéken egyre kiélezettebbé vált a helyzet, s az ország vezetői, a vidék vezetői végtelen, sokszor lényegtelen kérdések körül forgó vitákkal voltak kénytelenek idejüket tölteni. A vidék panaszait sorolta …

Ez a helyzet természetesen tarthatatlan volt. A nyolcadik napon a kongresszus elnöksége kénytelen volt azzal a javaslattal előállni, hogy a tárgyalás egyik legfontosabb napirendi pontjának ígérkező kérdést: a forradalom és ellenforradalom kérdését, vegyék le a napirendről.

Június 22-én és 23-án az alkotmány tervezetét vitatták meg. A kongresszus által jóváhagyott alkotmány jóval részletesebb volt, mint a Forradalmi Kormányzótanács által korábban kidolgozott ideiglenes alkotmány.

A Magyarországi Szocialista Szövetséges Tanácsköztársaság alkotmánya kimondotta: „A Tanácsköztársaságban a proletárság minden szabadságot, jogot és hatalmat kezébe vett, abból a célból, hogy megszüntesse a kapitalista rendet és a burzsoázia uralmát, s ennek helyébe a szocialista termelési és társadalmi rendet tegye.”¹⁹² „A Tanácsköztársaság a munkások, katonák és földművesek tanácsainak köztársasága.” „A Tanácsköztársaság szabad népek szabad szövetsége.”

Az alkotmány meghatározta a dolgozók jogait és kötelességeit. Kimondotta, hogy a Tanácsköztársaság minden külföldi forradalmárnak menedékjogot ad. Leszögezte: a Tanácsköztársaság nem ismer faji vagy nemzeti különbséget.

Az alkotmány részletesen foglalkozott a tanácshatalom központi szervezetének, valamint a helyi tanácsok szervezetének felépítésével, jogkörével és feladataival. Külön fejezetekben szabályozta a választójog és a költségvetési jog kérdéseit.

Az alkotmány utolsó fejezete a nemzetek jogaival foglalkozott.

A kongresszus utolsó napján megválasztották a Szövetséges Központi Intéző Bizottságot. Két tanácskongresszus között ez gyakorolta a Tanácsok Országos Gyűlésének jogait.

A Szövetséges Központi Intéző Bizottság még aznap megválasztotta a népbiztosokat, valamint a Központi Ellenőrző Bizottság tagjait. A Kormányzótanács elnöke Garbai Sándor, helyettese Dovcsák Antal lett. A Népgazdasági Tanács elnökségének tagjaivá Varga Jenőt, Nyisztor Györgyöt, Lengyel Gyulát és Bajáki Ferencet választották. Külügyi népbiztos Kun Béla, hadügyi népbiztos Szántó Béla, belügyi népbiztos Landler Jenő, igazságügyi népbiztos Ágoston Péter, népjóléti és közegészségügyi népbiztos Guth Antal, közoktatásügyi népbiztos Pogány József, német népbiztos Kalmár Henrik, ruszin népbiztos Stefán Ágoston lett. A Központi Ellenőrző Bizottság tagjaivá Vanczák Jánost, Hajdú Gyulát és Rákosi Mátyást választották.

Kimaradtak a népbiztosok közül Kunfi, Weltner és Böhm, akik nem akarták kezüket megkötni azzal, hogy a Forradalmi Kormányzótanácsban szerepet vállalnak.

Kimaradt több kommunista is: Szamuely, Vántus, Fiedler, Vágó, Hevesi, Lukács.

A Tanácsok Országos Gyűlésével egyidejűleg tartotta üléseit az Ifjúmunkások Országos Szövetségének kongresszusa is. Ennek hangulata jelentősen különbözött a pártkongresszus és a Tanácsok Országos Gyűlésének hangulatától. A fiatalok nagy lelkesedéssel fogadták a kongresszuson felszólaló kommunista népbiztosok: Kun Béla, Hevesi Gyula, Lukács György, Rákosi Mátyás beszédeit. A volt szociáldemokraták közül egyedül Bokányi jelent meg. Mint Lengyel József leírja, a fiatalok közül többen felkészültek arra, hogy Bokányit – aki régebben a pártvezetőség ifjúmunkás-ellenes álláspontját képviselve, többször szembekerült velük – az első ellenséges szónál eltávolítják a pódiumról.

„De íme, Bokányi felmegy a pódiumra és így kezdi:

– Fiaim!… – Szép, barna szemében megcsillan a könny, a hangja kicsit remeg a megindultságtól. Ez nem volt műmeghatottság, erre nagyon éles fülünk és szemünk volt. Különösen Bokányinál, akit nem akartunk szeretni.

– Engedjék, hogy fiaimnak szólítsam magukat – hangzott az öreg Bokányi mély, szép hangja. – Hiszen régen volt, mikor én mint ifjúmunkás első lelkesedéssel indultam harcba a szocializmusért, melyet maguk meg fognak valósítani.

És Bokányi beszélt ifjúságáról, régi harcokról, régi nélkülözésekről. Gyönyörű beszéd volt! Talán nem olyan, ahogy manapság beszélnek, hanem régimódi, költői képekkel teleszőtt beszéd. Szívesen kinevettük volna – de elragadott bennünket ez a régi tisztaságára emlékező öreg harcos, akinek mi, az ifjúmunkás-kongresszus, a régi ideálok megvalósítója voltunk. Meghatódtunk, s ha nem szégyelljük, elpityeredik az egész büszke ifjúmunkás-kongresszus … Olyan tapsot kapott Bokányi, mint senki más! Én a combomat csipkedtem, hogy ne bőgjek, hogy ne mutassam, hogy kisfiú vagyok” – írja Lengyel József könyvében.¹⁹³ Nem a kitűnő szónok bűvölte el a hallgatókat: az ifjúkori éveinek forradalmiságától eltávolodott és ahhoz visszatért munkásvezér szavainak őszintesége ragadott magával mindenkit.

A kongresszus felszólalásainak többsége az ifjúság bátor, harcos, kommunista felfogásának adott hangot. Ugyanakkor, amikor a pártban, a szakszervezetekben a jobboldali aknamunka erősödött, az ifjúmunkások hitet tettek a kommunista eszmék mellett. Az a tény, hogy a kongresszus a Kommunista Ifjúmunkások Magyarországi Szövetsége nevet fogadta el, mindennél ékesebben bizonyítja: a forradalmi szellem sokkal erősebb volt a fiatalok soraiban, mint a felnőttek szervezeteiben.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

A Tanácsköztársaság

(idézet: A Magyar Tanácsköztársaság – Liptai Ervin)

 

A hadsereg-főparancsnokság eredeti tervei szerint a csehszlovák burzsoá hadseregre mért csapás után a Vörös Hadseregnek a Tiszán átkelve, a román csapatok ellen kellett volna fordulnia.

Június 9-én Landlerék javaslatot tettek a tervek megváltoztatására.

„A csehek nincsenek még tönkreverve, érzékenyebb veszteségeket csupán utóvéd harcokban okoztunk nekik. Amennyiben a szépen megindult hadműveleteket a csehek ellen nem – vagy csak alárendelt erőkkel – folytatnánk, úgy nincs kizárva, hogy visszacsapásban lesz részünk. A hadtestparancsnokság megfontolása szerint, kivihetetlennek látszik, hogy a Tiszántúlon a románok ellen kezdjük meg a hadműveleteinket, még mielőtt a csehekkel végleg le nem számoltunk.”¹⁶⁶

A hadsereg-főparancsnokság mérlegelve a III. hadtest parancsnokságának javaslatát, azt lényegében elfogadta, és úgy döntött, hogy mielőtt a román haderő ellen fordulna, leszámol a csehszlovák hadsereggel. Ennek érdekében elhatározta, hogy a Dunától északra nagyobb erőket von össze, és azzal nyugati irányban hajt végre támadást, míg a Hernád és a felső Vág völgyében visszavonult ellenséges csapatokat csak megfigyeli, és egy Ruttka irányába előretolt csoporttal kierőszakolja a Vág völgyének kiürítését.

Ez az elhatározás feltétlenül helyes volt, mert Nyugat-Szlovákiában jelentős intakt csehszlovák csapatok állomásoztak, amelyek a románok elleni támadás esetén igen súlyos csapásokat mérhettek volna a Vörös Hadsereg meggyengített északi arcvonalán hátrahagyott egységekre.

A június 10-ét követő napokban az északi arcvonal átmenetileg megszilárdult. A Vörös Hadsereg, készülve az újabb offenzívára, átcsoportosította erőit, és ezért általában az elért pozíciók védelmére szorítkozott.

Az ellenséges szlovákiai haderő június 10. és 17. között több kísérletet tett a Vörös Hadsereg visszaszorítására, de csak helyi sikereket ért el.

Míg a Vörös Hadsereg újabb támadásának előkészületei folytak, a csehszlovák hadsereg nyugati csoportparancsnoksága fokozott erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy a támadásban a magyarokat megelőzze. Mittelhauser francia tábornok, aki a kudarcok miatt elbocsátott Piccione helyét vette át (június elején a szlovákiai hadseregben az olasz tiszteket, akiket a kudarcok okozóinak tekintettek, mindenütt franciákkal váltották le), a szlovákiai harcokról szóló összefoglaló jelentésében írta: „Ebben a sajátos helyzetben az volt a fő feladat, hogy olyan gyorsan cselekedjünk és támadjunk, mielőtt az ellenség fel tud készülni saját támadásának végrehajtására.”¹⁶⁷

Június 16-án Mittelhauser két hadosztállyal támadást indított a Vörös Hadsereg Lévát védelmező csapatai ellen. A Vörös Hadseregnek itt csupán három zászlóalja és egy ütege volt, amelyek a túlerővel szemben kénytelenek lettek volna Lévát feladni, ha a 4. hadosztály, amelynek csapatai erre az időre már az új összpontosítási körzetbe érkeztek, nem sietett volna a segítségükre. A gondosan előkészített támadás ily módon kudarcba fulladt.

Június 17-én megkezdődött a Vörös Hadsereg Dunától északra összpontosított erőinek nyugati irányú előnyomulása. A hadsereg-főparancsnokság e hadművelet végrehajtására egy új hadtestparancsnokságot hozott létre, amelynek három hadosztályt (3., 4., 8.) rendelt alá. Az új, V. hadtest parancsnokságát Pogány vette át.

17-én és 18-án a 8. hadosztály sikeresen nyomult előre Érsekújvár irányába. Június 18-án éleivel Érsekújvártól északra elérte a Nyitrát, majd azon átkelve, elfoglalta Bánkeszi községet. Ezután a csapatok délnek fordultak, és megkezdték előnyomulásukat Érsekújvár felé.

A 8. hadosztály előretörése súlyos aggodalmakat okozott a szlovákiai haderő vezetőinek. Nemcsak Érsekújvár sorsát tartották megpecsételtnek, hanem attól tartottak, hogy hamarosan Pozsonyt is elvesztik. A helyzetet igen szemléltetően jellemzi Srobár szlovák miniszter leírása:

„Június 18-án este 10 órakor belépett szobámba Mittelhauser tábornok és arra kért, hogy … menjek a kormánnyal Pozsonyból Trencsénbe vagy Brnóba, mivel a mieink éppen most vonultak vissza Érsekújvárról, és a Pozsonyba vezető út a magyarok előtt szabaddá vált.

Megkérdeztem őt: »És semmi segítség nincs, amivel meg lehetne állítani az előnyomuló magyar katonákat?«

»Nincs« – felelte a tábornok …” Srobár a továbbiakban leírja, hogy ebben az időben Pozsonyban csupán jelentéktelen erejű és megbízhatatlan karhatalmi alakulatokkal rendelkeztek, majd így folytatja:

„Elgondolkoztam helyzetünkről a városban. Csupán néhány katona állott rendelkezésünkre: azok az őrök, akik a Dunán átvezető hídon állottak. A túlparton . .. magyarok állottak, és magában a városban 20 000 bolsevik szervezett munkás és bolsevik érzelmű magyar, valamint német szociáldemokrata volt, aki szemmelláthatóan a magyarok megérkezését várta. Ha ezek felkeltek volna, Pozsony sorsa meg lett volna pecsételve, és az egész kormány a lámpavasakon lógott volna.”¹⁶⁸

A Vörös Hadsereg sikerekkel kecsegtető támadásának lendülete azonban június 18-a után megtört.

Az antant segítségére sietett bajba jutott szövetségesének, és amit nem tudott a fegyverek erejével elérni, azt az imperialista diplomácia cselfogásának alkalmazásával vívta ki.

Clemenceau a párizsi békekonferencia nevében június 7-én jegyzéket intézett a Magyar Tanácsköztársasághoz, amelyben a hadműveletek beszüntetését követelte. A jegyzék szerint az antantnak az volt a szándéka, hogy a magyar kormány képviselőit meghívják a békekonferencia elé. Clemenceau arra hivatkozott, hogy az antant véget akar vetni az ellenségeskedéseknek, és ezt már azzal is bizonyította, hogy megállította a román csapatok előrenyomulását, és megakadályozta a szerb és francia hadseregek támadását Magyarország déli frontján. A jegyzék végül a hadműveletek folytatása esetén erélyes szankciókkal fenyegette meg a Tanácsköztársaságot.

Az imperialista diplomácia kétkulacsos, hazug játékára jellemzően a „Négyek Tanácsa” a Magyarországra küldött békéltető-jegyzékkel egyidejűleg intézkedéseket tett a Tanácsköztársaság elleni intervenció kiszélesítésére.

Clemenceau a Magyar Tanácsköztársasághoz intézett jegyzék egy példányát elküldte Prágába, Pellé tábornokhoz, és kiegészítésként tájékoztatta arról, hogy Franchet D’Esperey utasítást kapott a Budapest elleni koncentrált támadás előkészítésére.

A Forradalmi Kormányzótanács nevében Kun Béla válaszolt a jegyzékre, amelynek nyilvánvaló célja, lélegzetvételi szünet biztosítása volt a kritikus helyzetben levő csehszlovák hadseregnek. Rámutatott, hogy az ellenségeskedéseket a csehszlovák burzsoá hadsereg kezdte meg. Javasolta, hogy a volt Osztrák-Magyar Monarchia összeomlása után alakult új államok, kölcsönös problémáik rendezésére, egy szűkebb konferenciára üljenek össze.

Június 13-án Clemenceau az antant nevében újabb jegyzéket küldött a magyar tanácskormánynak. Ebben meghatározták a Magyarországot Csehszlovákiától és Romániától elválasztó új határokat, és követelték az ellenségeskedések azonnali megszüntetését, s hogy a csapatok a legrövidebb időn belül vonuljanak vissza a kijelölt határok mögé.

„Ha a szövetséges és társult hatalmak helyszínen levő képviselőik információja alapján június 14-nek delétől számított négy napon belül nem értesülnek arról, hogy e rendelkezést tényleg végrehajtották, úgy szabadságukban állónak tekintik, hogy előrenyomuljanak, vagy bármely más intézkedést tegyenek, amely az igazságos béke biztosítására alkalmasnak látszik.

A román csapatokat abban a pillanatban visszavonják, amikor a magyar csapatok kiürítik Csehszlovákiát” – írja a „Népszava” 1919. június 19-i száma a jegyzékről.

Az antant újabb jegyzékének elfogadása vagy visszautasítása körül éles vita bontakozott ki a Tanácsköztársaság vezetői között.

A jobboldali és centrista vezetők többsége az antant lépését örömmel üdvözölte, mert ebben annak bizonyítékát látta, hogy ismét előtérbe került a Tanácsköztársaság belülről való megdöntésének koncepciója. Abban reménykedtek, hogy az antant a békét – egyebek között – olyan politikai feltételekhez fogja kötni, amelyek megteremtik az alapját az ő irányzatukat képviselő kormány létrehozásának.

Az ultimátum elfogadásának szükségességét Böhm azzal támasztotta alá, hogy a Vörös Hadsereg kimerült, nem lesz képes tartósan megfelelni az eléje állított feladatoknak.

A jegyzék elfogadását javasolta Kun Béla és a kommunisták egy része is. Őket természetesen egészen más szempontok vezérelték, mint Böhmöt és társait. Felismerték, hogy mind a nemzetközi helyzet, mind pedig a belső viszonyok indokolják a kompromisszumot. Úgy vélték, hogy a fegyverszünet lélegzethez juttatja a proletárdiktatúrát és – ha bizonyos engedmények árán is – olyan helyzetet sikerül teremteni, amely lehetővé teszi a hatalom megszilárdítását és a nemzetközi viszonyok kedvezőbb alakulásának kivárását. Kun Béla akkori elképzeléseit később így foglalta össze:

„Az volt az elgondolásom, hogy egy Breszt-Litovszk-szerű békét kell elérni. Ez alatt rendbehozzuk belügyeinket, elintézzük nagyjában az ellenforradalmat, és különösen rendbehozzuk a hadsereget, kivárjuk a hadihelyzetnek jobbra fordulását Oroszországban s a nemzetközi forradalom újabb győzelmeit nyugaton.”¹⁶⁹

Kun az antant jegyzékéről és a pártvezetőség állásfoglalásáról Lenint is tájékoztatta. Lenin rövidesen válaszolt és figyelmeztette Kun Bélát, hogy ne bízzon az antant ígéreteiben.

„… Önnek persze igaza van, hogy tárgyalásokat kezd az antanttal. Tárgyalásokat kell kezdeni és folytatni, minden lehetőséget feltétlenül ki kell használni legalább ideiglenes fegyverszünet vagy a béke megkötésére, hogy a nép lélegzetvételnyi szünethez jusson. De egy pillanatig se bízzanak az antantban, becsapja Önöket, és csak időt akar nyerni, hogy aztán megfojthassa Önöket is, bennünket is.”¹⁷⁰

Kun Béla még aznap válaszolt Leninnek:

„Kedves Lenin Elvtárs!

Nagyon köszönöm táviratát, amelyben külpolitikámat helyesli. Büszkeséggel tölt el, hogy egyik legjobb tanítványa vagyok, de azt hiszem, egy dologban még fölényben is vagyok Önnel szemben, mégpedig a mala fides kérdésében. Azt hiszem, nagyon jól ismerem az antantot. Tudom, hogy engesztelhetetlenül harcol ellenünk. Ebben a harcban a legjobb esetben is csak fegyverszüneti állapot következhet, és nem béke. Ez élethalálharc. Még egyszer köszönöm sorait, tisztelője

Kun Béla”171

A bekövetkező események fényénél Kun Béla e távirata – enyhén szólva – túlzott önbizalomról tesz tanúságot.

Az újonnan választott pártvezetőség június 15-én este tárgyalta meg az antant jegyzékére adandó választ. A pártvezetőség többsége úgy döntött, hogy közölni kell: a Tanácsköztársaság kész az antant követeléseinek elfogadására.

A pártvezetőség határozata értelmében Kun Béla értesítette Clemenceaut a döntésről, és közölte, hogy a Vörös Hadsereg megszünteti a támadó hadműveleteket.

Egy másik jegyzékben Kun arról tájékoztatta Clemenceaut, hogy mivel a csehszlovák csapatok nem szüntették be az ellenségeskedéseket, a Vörös Hadsereg a harc folytatására kényszerült.

Böhm június 16-án az antant jegyzékét parancsban közölte a Vörös Hadsereggel:

„Az antanthatalmak jegyzéket intéztek a Magyar Tanácsköztársaság kormányához, amelyben követelik a felszabadított területek egy részének kiürítését, ezzel szemben azonban kiürítik a román imperialista hadsereg által jogosulatlanul megszállt területeknek egy tekintélyes részét.”¹⁷² A továbbiakban elrendelte a hadműveletek beszüntetését.

Röviddel Böhm parancsának kiadása után az újságok is leközölték az antant jegyzékét és a tanácskormány válaszát. Mindez igen deprimálólag hatott a katonák hangulatára.

Azok a parancsnokok és katonák, akik már ismerték a határokat – amelyek jóval az arcvonal mögött húzódtak -, nem lelkesedtek a további előnyomulásért, hiszen az elfoglalt területeket úgyis fel kellett adniuk. A katonák között mindinkább elterjedt az a nézet, hogy „a határok meg lévén állapítva, azon a mi kormányunk változtatni mit sem tud”.

„Legénység hangulata beérkezett újsághírek alapján nyomott, a támadást folytatni nem akarják. Ennek következménye az, hogy eddig Érsekújvárt el nem foglalták.”¹⁷³ „Csapatok harcértéke az utolsó napok újsághíre folytán erősen süllyedt. Hangulat letargikus vagy politizálni vágyó. A csapat támadni nem akar, s a kiadott intézkedéseket a vezetők öntevékeny túlkapásának akarja minősíteni” – így jellemezte az V. hadtestparancsnokság június 19-i jelentéseiben a csapatok hangulatát.¹⁷⁴

Ezek után a Vörös Hadseregnek az északi arcvonalon elhelyezkedő egységei már csak védelmi jellegű harcokat folytattak.

Kétségtelen tény, hogy a csapatok harckészségét, a katonák hangulatát kedvezőtlenül befolyásolták a hátországból érkező nyugtalanító hírek: az ellátási nehézségek növekedése, az ellenforradalmi mozgalmak erősödése, az ellentétek kiéleződése a párt és az állam vezetésében. Ennek ellenére a Vörös Hadsereg alakulatai megállták volna a helyüket, ha az antant ultimátumának elfogadása nem tette volna számukra értelmetlenné a további áldozatokat.

A jobboldal – mindenekelőtt Böhm – 1919-ben és a későbbiek során is, azt igyekezett bizonygatni, hogy azért kellett elfogadni az antant követelését, mert a hadsereg kifáradt, harci szelleme aláhanyatlott. Hiba lenne tagadni, hogy az északi arcvonalon harcoló vöröskatonák, közöttük sok idősebb, kifáradtak. Az offenzíva, a mozgó háború viszonyai, olyan követelményeket támasztottak velük szemben, amelyek teljesítése igen nagy erőfeszítéseket követelt.

Nem kevésbé viselték meg azonban a harcok az ellenfelet sem. A csehszlovák hadsereg katonáinak többsége, nem érezve a maga ügyének a háborút, nem harcolt lelkesedéssel. „… a fegyelem rendkívül alacsony fokon állott a követelményekhez képest. A hadseregcsoporthoz küldött csendőrségi erősítés, a csapatok mögöttes területein létrehozott biztonsági kordon ellenére, sok szökés, őrhelyelhagyás … fordult elő.”¹⁷⁵ „A létszám veszedelmesen csökkent, nem is annyira a veszteségek, hanem sokkal inkább a dezertálások, s a megsokszorozódott öncsonkítások miatt” – így jellemezte a szlovákiai haderőben uralkodó viszonyokat a nyugati csoport parancsnokságának jelentése.

„A magyar tüzérségi fölény egyenesen demoralizálólag hatott katonáinkra”¹⁷⁶ – hasonló kijelentésekkel nagy számban találkozhatunk a szlovákiai harcok történetével foglalkozó csehszlovák munkákban.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

A Tanácsköztársaság

(idézet: A Magyar Tanácsköztársaság – Liptai Ervin)

 

Május és június folyamán mind élesebbé váltak az ellentétek a kommunisták, a hozzájuk mindinkább közeledő, a proletárdiktatúra álláspontját őszintén elfogadó baloldali szociáldemokraták, valamint a jobboldali és centrista vezetők között. Az ellentétek forrása a jobboldali és centrista vezetők magatartása volt. Ezek március 21-én jobbára csak kényszerből, taktikai megfontolások folytán fogadták el a proletárdiktatúrát, most pedig egyre nyíltabban tagadták meg azt a platformot, amelyet 1919. március 21-én elfogadtak.

Az ellentétes nézetek egyik ütközőpontja a pártnak és a szakszervezetnek a proletárdiktatúrában betöltött szerepe megítélése körül alakult ki.

A kommunisták kezdettől fogva tiltakoztak az ellen, hogy a pártba a szakszervezeteken keresztül beözönlő osztályidegen elemek siserehada mind hangosabban védelmezze érdekeit a proletárdiktatúrával szemben. A szakszervezetek azonban, amelyeknek vezetőit megrészegítette a hirtelenül támadt nagy népszerűség, nem emeltek gátat a kispolgári és polgári elemek áradása elé, sőt gyakran maguk is támogatták azt.

Míg áprilisban, a Révai „Tiszta proletárpolitikát” című cikkével megindult vita idején a jobboldal általában hallgatott, májusban egyre aktívabbá vált, és fokozatosan ellentámadásba ment át.

Az egyesülés után a munkásmozgalom súlypontja a pártszervezetekből a szakszervezetekbe helyeződött át.¹⁴⁴ A pártszervezetek szerepe igen korlátozottá vált. Maguk a kommunista vezetők is úgy gondolkoztak, hogy a munkásság osztályszervezeteinek feladatát a proletárdiktatúrában a tanácsoknak kell betölteniük. A proletárdiktatúra legfőbb politikai vezető szervének sem a párttitkárságot, hanem a Forradalmi Kormányzótanácsot tekintették. A tanácsok azonban nem tölthették be ezt a nekik szánt szerepet.

„A szociáldemokrata párt egy kibővített bizalmi testületet csinált a munkástanácsokból a burzsoá forradalom idején. Ezek a munkástanácsok nem az üzemben gyökereztek, nem magukban a munkástömegekben, hanem a párt- és a szakszervezetek vezetőségeiben. A diktatúra alatt alakult, választott munkástanácsok ugyancsak távol állottak attól, hogy akár a proletariátus elitjének, akár nagy tömegeinek képét mutatták volna” – írta Kun Béla, a proletárdiktatúra tanulságait elemző „Néhány megjegyzés jóhiszeműek számára” című munkájában.¹⁴⁵

Ilyen körülmények között a szakszervezeti vezetők pozíciói – azoké a szakszervezeti vezetőké, akiket 1919 márciusában a munkásság tömegei már nem akartak követni – fokozatosan ismét megerősödtek.

A szakszervezeti bürokrácia – sajátos módon – még a Vörös Hadsereg sikereit is a saját helyzetének megerősítésére tudta felhasználni, annak ellenére, hogy mindent megtett a proletárdiktatúra forradalmi, önvédő háborújának szabotálására. A munkásosztály május 2-a után történt mozgósítását a maga érdemének, a maga nevelő és szervező tevékenysége eredményének tüntette fel.

Május 11-én, a régi képviselőházban kezdte meg Kun Béla azt az előadássorozatot, amely a pártkongresszus előkészítése gyanánt, a párt programjának alapvető kérdéseit foglalta össze. Második előadásában Kun határozott követelményként szögezte le: „… el kell választani a szakszervezeteket a pártszervezetektől, és meg kell teremteni a tiszta proletárszervezeteket, meg kell tisztítani a pártot, meg kell erősíteni, szilárddá, egységessé és fegyelmezetté tenni, hogy az egységes proletárpártból elvileg szilárdan megalapozva irányíthassuk a párt politikáját a munkástanácsokban, és irányíthassuk a párt gazdasági politikáját a diktatúra gazdasági szervezeteinek érett (helyesen: élet — L. E.) nyilvánulásaiban.”¹⁴⁶ Kun rámutatott, hogy a szakszervezeteknek a proletárdiktatúrában gazdasági, szervező, mozgósító feladatokat kell betölteniük. „A pártszervezetek viszont nem szabad, hogy mindenkit magukba foglaljanak, hanem csupán a proletariátus avantgarde-jának, elitjének szervezetei lehetnek. Ezeknek a pártszervezeteknek kell elvi és elméleti irányítóként szerepelniük magában az egész munkásmozgalomban és – ami az egész munkásmozgalomnak megkoronázója – a proletariátus forradalmi diktatúrájában.”¹⁴⁷

A jobboldali szociáldemokraták számára, akik hozzászoktak ahhoz, hogy a szakszervezetek a politikai és gazdasági életben egyaránt jelentős szerepet töltenek be, idegennek és elfogadhatatlannak tűnt az a gondolat, hogy a proletárdiktatúrában ez a szerep csupán a gazdasági területre, a dolgozóknak a szocialista építőmunkára való mozgósítására, érdekeik közvetlen védelmére korlátozódjék. Nem tudták és nem akarták elfogadni azokat a bírálatokat, amelyekkel a kommunisták a magyar szakszervezeti mozgalomban megmutatkozó opportunista, bürokratikus megnyilvánulásokat illették.

A „Népszava” május 16-i száma vezércikkben foglalkozott a szakszervezetek kérdésével. A cikk a Szakszervezeti Tanács azon jelentésével kapcsolatban készült, amely a szakszervezeti tagság nagyarányú növekedéséről számolt be. A cikk írója egy szóval sem említette, hogy a szakszervezetek taglétszámának nagyarányú felduzzadása osztályidegen és politikai öntudattal nem rendelkező elemek százezreivel töltötte fel az egyesült pártot is.

Szembeszállva a szakszervezeti vezetők tevékenységét ért bírálatokkal, a „Népszava” azt állította, hogy Magyarországon „… nem fejlődhetett ki szakszervezeti bürokrácia, amely már sokszor és sokak részéről megállapított hatásával megköti a szervezet mozgékonyságát, elpenészesíti kifelé ható erőit, és ami a legrosszabb, csökkenti az osztályharc erejét és tompítja élességét. Csak kifejlődött és erős polgári demokráciában szedheti magára ezeket a hibákat a szakszervezeti mozgalom.”

A vezércikk szerint a nyugati országokétól eltérő képet mutatott a magyarországi szakszervezeti mozgalom vezetése is. A szakszervezeti vezetőkről azt állította: „… ezek a férfiak a legteljesebben Marx szellemében végezték munkájukat”. A cikkíró tagadta, hogy a szakszervezeti mozgalom vezetésében megalkuvó tendenciák érvényesültek, és azt állította, hogy a „magyarországi szakszervezeti mozgalom egyetlen jelenséget sem mutat, ami letompította volna az osztályharc élét, hanem az egész mozgalom olyan cselekedetekből állott össze, amelyek az osztályharcot mindig élesítették”. A cikk azt állította, hogy a magyar munkásosztály forradalmisága, a proletárdiktatúra létrejötte a szakszervezeti bürokratizmus hiányát, a vezetők forradalmiságát bizonyítja.

A kommunisták nem hagyhatták válasz nélkül a „Népszava” vezércikkének állításait, ezért másnap Fiedler Rezső vasesztergályos, kommunista népbiztos, ugyancsak a „Népszava” hasábjain – az 1919. május 17-i számban – szembeszállt velük. Fiedler egyebek között rámutatott, hogyha Magyarországon a szakszervezeti mozgalom nem is sekélyesedett el annyira, mint más országokban, „nálunk is megvolt az a speciális szervezeti-politikai irányzat, amely ellensége volt mindennemű forradalmi cselekvésnek, amely irányzat a munkásság erejét mindig az elérhetőre akarta koncentrálni, bizonyos szerény bér- és munkaidő-követelések keresztülvitelére, amelyeket aztán tarifákban fektettek le. Ezeket a követeléseket is nem harc, hanem egyezkedés árán akarta elérni. Ennek az irányzatnak a szóvivői elsősorban a szakszervezeti alkalmazottak voltak, akik számára minden merészebb cselekedet csak üres szólam volt.”¹⁴⁸

Az előző napi vezércikk azon állításával szemben, hogy a magyar szakszervezeti mozgalomban egyetlen olyan eset sincsen, amikor tompították volna az osztályharc élét, Fiedler megemlítette a szakszervezeti vezetők háború alatti tevékenységét, amikor csip-csup engedményekért támogatták az uralkodó osztály imperialista háborúját. Hangsúlyozta, hogy a proletárdiktatúra győzelme nem a szakszervezeti vezetők érdeme: „A munkásság jelenét és jövőjét saját erejére építette.”

A vita folytatódott, egyre élesebbé vált, és mind szélesebb körben gyűrűzött tovább.

A „Népszava” május 18-i, vasárnapi számában már nem kisebb személy, mint Weltner Jakab vette védelmébe a szakszervezetek vezetőit, mondván: a jobboldali szakszervezeti vezetők tevékenységének elítélése „az egész magyarországi munkásmozgalom elítélését jelenti”. Támadást intézett a kommunisták ellen, akikről azt állította, hogy többségük csak néhány hónapja csatlakozott a munkásmozgalomhoz. Valóban voltak a kommunista párt vezetői között olyan fiatalok, akik a Kommunisták Magyarországi Pártjának megalakulása előtt nem voltak tagjai a szociáldemokrata pártnak. Ennek oka azonban elsősorban abban rejlett, hogy a szociáldemokrata párt vezetőinek megalkuvó magatartása miatt a párton kívül, a forradalmi antimilitarista mozgalomban fejtették ki tevékenységüket. „… félre a gyanúsítgatásokkal és engedjék a szakszervezeteket dolgozni” – hangoztatta cikkében demagóg módon Weltner, mintha a kommunisták a legkisebb mértékben is akadályozták volna a szakszervezetek vezetőit abban, hogy alapvető kötelességüket, a munkásosztálynak a forradalmi honvédő háborúra és a szocialista termelőmunkára való mozgósítását elvégezzék.

A jobboldal hamarosan felismerte: a szakszervezeti vitában számára kedvezően kiaknázható lehetőségek rejlenek. Mivel a kommunisták szervezeti kapcsolatai az egyesülés óta a gyári munkássággal megszakadtak, az üzemekben ismét fokozatosan a szakszervezetek kezébe került a hangulat irányítása. E törekvésüket megkönnyítette, hogy éppen a legforradalmibb, legöntudatosabb munkások vonultak be a hadseregbe. Kedvezőnek kínálkozott az alkalom, hogy a munkásmozgalmat ért állítólagos sérelem ürügyén a munkásokat a kommunisták ellen hangolják. A „Népszava” május 24-én „Egymillió szervezett munkás” című cikkében írta: „A magyarországi munkásság tisztára a szakszervezeteknek köszönheti, hogy azzá lett, ami.” A kommunistákat – bár burkolt formában – úgy említette meg, mint akik „csak a kész eredményhez jöttek, és letelepedtek a proletárszabadság, a proletárhatalom terített asztalához”.

A polémia természetesen nem korlátozódott az újságok cikkeire. Élénk vita folyt a gyűléseken, értekezleteken, a tanácsokban és az üzemekben egyaránt. Az önálló kommunista párt hiánya folytán a jobboldal biztos helyzeti előnyt élvezett. A magyar munkásosztály még nem rendelkezett olyan politikai képzettséggel és tapasztalattal, hogy önálló kommunista párt nélkül tájékozódni tudott volna olyan kérdésekben, mint a szakszervezetek és a párt szerepe a proletárdiktatúrában.

Éles elvi ellentétek nyilvánultak meg a kommunisták, a baloldali szocialisták, valamint a jobboldal és a centrum között a proletárdiktatúra módszereinek kérdésében is.

A jobboldal és a centrum ellenzett minden olyan határozott intézkedést, amellyel a proletárdiktatúra őszinte hívei a munkásosztály hatalmának megszilárdítását, a szocializmus politikai, gazdasági és kulturális építését, az ellenforradalmi tevékenység megakadályozását stb. kívánták szolgálni.

Azok, akik a proletariátus diktatúráját már március 21-én is csak ideiglenesnek, átmeneti jellegűnek tartották, a tanácskormány minden határozott intézkedésére úgy tekintettek, mintha a burzsoá demokratikus rendszerhez visszavezető híd egy-egy darabkáját égették volna fel. Még az északi fronton elért katonai sikereket sem tudták őszinte örömmel fogadni, mert úgy vélték: az antant szövetségeseire mért minden egyes csapással nehezebbé válik az egyezkedés.

A maguk pozícióját igyekeztek a proletárdiktatúra törvényeinek, rendeleteinek kijátszására felhasználni a kizsákmányoló osztályok érdekében. Erdélyi Mór, a Tanácsköztársaság jobboldali szociáldemokrata közellátási népbiztosa, a kereskedelem szocializálása során lefoglalt árut a kereskedőknek jó áron kifizette. „De továbbmentem a kereskedők érdekeinek megóvása terén. Elrendeltem, hogy a régi üzlettulajdonosok megmaradjanak a helyükön, és saját üzletüket a változott formában önmaguk vezessék tovább, hogy egyszer, ha az üzletet ismét visszakapják, régi vevőkörükkel a konnexiót ne veszítsék el”¹⁴⁹ – hangoztatta Erdélyi a Tanácsköztársaság megdöntése után.

A proletárdiktatúra „módszereinek enyhítésére” irányuló nézetek szószólója, élharcosa Kunfi Zsigmond volt. Ebben az időben Kunfi – több más centristához hasonlóan – már nem remélte, hogy a Tanácsköztársaság fennmaradhat anélkül, hogy lényeges módon revideálná a március 21-én elfogadott alapelveket. Azt hitte, hogy a megdöntött uralkodó osztályoknak tett engedményekkel belpolitikailag és külpolitikailag egyaránt kedvezőbb helyzetet lehet biztosítani a munkáskormányzat fenntartásához, illetőleg egy „megfontolt” visszavonuláshoz a III. 21-e előtti állapotok visszaállítása érdekében.

„Én magam is azok közé tartozom, akik mindaddig, amíg a diktatúra teljes érvényesítésének feltétele: a nemzetközi forradalom be nem következik, mérsékeltebb és lassúbb tempójú politikát tartanak szükségesnek, mint amilyent eddig csináltunk” – írta Kunfi június elején „Az Ember” 1919. június 5-i számának egyik cikkében.

Kunfi és a vele egy nézetet vallók terrorizmussal vádolták a kommunistákat azért, mert kemény kézzel kívántak elbánni a diktatúra ellenségeivel, az ellenforradalmárokkal. Míg az országban az ellenforradalmi mozgalmak egyre szélesebb méreteket öltöttek, s a lázadó katonatisztek, kulákok stb. szadista módon gyilkolták és kínozták a tanácshatalom helyi képviselőit, Kunfiék humanista elbánást követeltek a nép esküdt ellenségeivel szemben.

A Tanácsköztársaság valóban humánus, nagyvonalú magatartást tanúsított a bűnösökkel szemben. Még a háborús bűnösöket, a munkások kegyetlen hóhérait sem büntették meg érdemeiknek megfelelően.

„Nem tudjuk és nem akarjuk visszafizetni a kölcsönt a burzsoá állam évszázados vérítéleteiért! Most nem elszámolásról, hanem leszámolásról van szó. Nem tudjuk, mert ha meg akarnánk torolni az osztálybíráskodás gazságait, akkor egyéb munkánk sem volna, mint ez a megtorló munka. Nem akarjuk, mert megtorlásra már szükség nincs” – írta a „Vörös Újság” 1919. március 28-i számában Rákos Ferenc, a Budapesti Forradalmi Törvényszék kommunista elnöke.

Hogy a Tanácsköztársaság forradalmi törvényszékei menynyire nem kívántak élni a megtorlás drasztikus eszközeivel, azt bizonyítják a következő adatok: 1919. június 10-ig a forradalmi törvényszékek által kiszabott büntetések 30,5 százaléka pénzbüntetés, 36,7 százaléka 6 hónapnál rövidebb ideig tartó szabadságvesztés volt. 5 évnél súlyosabb büntetést csupán az elítéltek 7,2 százaléka kapott. A halálos ítéletek aránya 0,81 százalék volt, ebből azonban csak 0,35 százalékot hajtottak végre.¹⁵⁰ A fenti adatok értékelésénél figyelembe kell venni a rendkívüli viszonyokat, a háborús helyzetet, amelynek következtében minden állam különleges szigorral kénytelen eljárni.

A „kommunista terrorról” szóló rágalmak még tarthatatlanabbá válnak akkor, ha a Tanácsköztársaság bíráskodását összehasonlítjuk az 1848-1849-es magyarországi polgári forradalom és szabadságharc bíráskodásával.

1849 márciusa és augusztusa között a politikai és a statáriális bíróságok 155 főt végeztettek ki. A katonai bíróságok ezenkívül mintegy 40-50 embert ítéltek halálra. A Tanácsköztársaság idején összesen 153 halálos ítéletet hajtottak végre. Ebből 119-et politikai, 6-ot katonai, 28-at pedig közönséges bűncselekmény miatt szabtak ki.¹⁵¹

Az adatok összehasonlításánál nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy míg 1848-1849-ben a kivégzettek túlnyomó többsége paraszt volt, addig 1919-ben a politikai okok miatt kivégzett személyek mintegy 90 százaléka katonatiszt, kulák, földbirtokos, tőkés, magas beosztású tisztviselő volt.

Május végén szabadon bocsátották azokat a túszokat, akiket a volt uralkodó osztály tagjaiból vettek őrizetbe.

„A magyarországi Tanácsköztársaság diadalmas ellenállást fejt ki támadóival szemben. A beözönlő hordák áradata megtört a Vörös Hadsereg proletártömegeinek ércfalán. A Tanácsköztársaság túszokat a közvetlen veszély pillanatában vett. Ennél a lépésnél nem vezette a bosszúállás gondolata. Miután a Tanácsköztársaságot jelenleg közvetlen veszély nem fenyegeti, a Forradalmi Kormányzótanács elrendelte az összes túszok szabadon bocsátását” – írta a „Népszava” május 25-én. Az ellenforradalmárok a tanácskormánynak ezt a lépését a gyengeség jeleként fogták fel, és még inkább felbátorodva folytatták tevékenységüket.

A proletárdiktatúra megvédésének feladata az ellenforradalmárokkal szemben a kommunistákra és a baloldali szociáldemokratákra hárult, akik ezt bátran és önfeláldozóan teljesítették. Tudatában voltak annak, hogy a határozatlanság, elnéző magatartás nem csupán a proletárdiktatúra biztonságát veszélyezteti, hanem elkerülhetetlenül nagyobb áldozatokkal jár, mint a következetes, kemény fellépés.

A fegyveres ellenforradalmi lázadások leverésében kiemelkedő szerepet töltött be Szamuely Tibor. Szamuelyt a proletárdiktatúra ellenségei semmiféle kegyetlenségtől vissza nem riadó embernek tüntették fel, mint aki az ellenforradalmárokkal szemben indokolatlanul is széleskörűen alkalmazta a halálbüntetést. Szamuelyt bántották ezek a rágalmak, de nem riasztották vissza attól, hogy továbbra is elszántan folytassa a harcot mindazokkal szemben, akik a munkásosztály hatalmára kezet emeltek. Július elején az „Express Correspondenz” budapesti tudósítójával folytatott beszélgetés során Szamuely többek között a következőket mondotta:

„A valóságban én éppoly kevéssé vagyok vérszomjas, mint a többiek … Határozottan a diktatúra szigorú alakjának vagyok a barátja, mert az kevesebb véráldozatot kíván, tehát a burzsoázia érdekében is van, mert az ellenkezője azt a hiedelmet kelthetné bennük, hogy csupán múló jelenséggel állnak szemben, és ez megnehezítené nekik azt, hogy az új rendbe beleilleszkedjenek. Azokat, akik engem csak az újságokból ismernek, az, amit én itt Önnek elmondottam, valószínűen nemigen fogja kielégíteni. Sajnos, nem mutathatom meg Önnek az ellenforradalmárok skalpjait, sőt, még az összehajtható akasztófát sem, amely nélkül, amint a lapok tudni vélik, én sohasem indulok útnak.”¹⁵²

A tanácskormányban és a párt vezetésében megnyilvánuló ellentétek bátorítólag hatottak az ellenforradalmárokra. A proletárdiktatúra ellenségei nem mulasztották el azt a lehetőséget, hogy a szociáldemokratizmusnak a kommunizmussal való szembeállításával, a jobboldali szociáldemokraták jelszavainak átvételével erősítsék meg hadállásaikat, és ellenforradalmi restaurációs törekvéseiket a dolgozó tömegek megtévesztésére alkalmas mezbe öltöztessék.

A Brownnal folytatott tárgyalások óta a jobboldali és centrista vezetők nem tudtak megszabadulni attól az illúziótól, hogy az antant támogatásával a proletárdiktatúráról egy mérsékelt szocialista kormány uralmához térhetnek vissza.

Május folyamán a vasasszakszervezet vezetősége az Abonyi utca 21. szám alá, a református konvent diákotthonába értekezletre hívta össze több szakszervezet képviselőit. Mintegy 15 ember gyűlt össze, akikkel a vasasszakszervezet egyik vezetője ismertette az értekezlet célját: elérkezett az ideje annak, hogy a szakszervezetek lépéseket tegyenek a proletárdiktatúra felszámolása és a szociáldemokrata kormány létrehozása érdekében. Kifejtette: a kérdés azért vált aktuálissá, mert a Forradalmi Kormányzótanács az északi fronton offenzívát akar indítani, s a Hadügyi Népbiztosság a szakszervezetekre bízta a besorozott munkások lajstromozását. Ez azt jelenti – hangoztatta -, hogy a háborúért való felelősség ódiuma a szakszervezetekre hárul. Javasolta: hívják össze az összes szakma vezetőit a kérdés megtárgyalására.

Két nappal később már majdnem valamennyi szakszervezet vezetője megjelent az értekezleten. Abban egyeztek meg, hogy a Forradalmi Kormányzótanács tagjait is meghívják a legközelebbi tárgyalásra.

Pár nap múlva az Abonyi utcában megjelent a Forradalmi Kormányzótanács néhány tagja, köztük Kun Béla is. Kun Béla kijelentette: irreálisak azok az elképzelések, amelyeket a szakszervezetek vezetői a visszafelé vezető útról táplálnak. Leszögezte, hogy ha a proletárdiktatúrát felszámolják, azt csak a burzsoázia ellenforradalmi diktatúrája követheti. Kunnak egyéb elfoglaltsága miatt rövidesen el kellett távoznia az értekezletről. Utána még Peyer és Kunfi is beszélt, s természetesen szembeszálltak Kun véleményével.

Ezek után Peyer többedmagával felkereste Freeman kapitányt, a budapesti angol misszió befolyással nem rendelkező tagját, s tőle az antant támogatását kívánta megszerezni a szakszervezeti vezetők proletárdiktatúra-ellenes terveinek végrehajtásához. Freeman semmiféle konkrét ígéretet nem adhatott, csupán azt vállalta, hogy a szakszervezeti vezetők kérését továbbítja feletteseihez.

Egy újabb értekezleten, amelyen Kun és Böhm is részt vett, Peyer tájékoztatta a megjelenteket a Freemannel folytatott tárgyalásról. Kun Béla megállapította: az események őt igazolták, és figyelmeztette Peyeréket arra, hogy helyteleníti az olyan megbeszéléseket az antant képviselőivel, amelyeket nem a Forradalmi Kormányzótanács folytat. Böhm, aki tisztában volt Freeman jelentéktelenségével, maga is azt javasolta, hogy a szakszervezetek akciójukat szüntessék be, mert az súlyos következményekkel járhat a hadsereg hangulatára.

Peyerék a figyelmeztetések ellenére tovább folytatták aknamunkájukat. Elhatározták, hogy szélesebb körre kiterjesztve tevékenységüket, a szakszervezeti bizalmi férfiakat szakmánként megszavaztatják: helyeslik-e a proletárdiktatúra fennmaradását, vagy a szakszervezetek vezetőinek álláspontjára helyezkednek. A famunkások és a könyvkötők bizalmi férfiai csatlakoztak Peyerékhez. Döntő jelentősége volt a vasas bizalmiak döntésének. Kétnapos értekezletükön Peyer ismertette a szakszervezeti vezetők határozatát. Célját azonban nem érte el, mert az értekezleten megjelent Kun Béla szavainak hatására a vasasok a proletárdiktatúra megtartása mellett foglaltak állást.¹⁵³

Az Abonyi utcai értekezletek természetesen nem maradhattak titokban. A budapesti munkástanács 500-as bizottságában az egyik felszólaló szóvá is tette:

„… a munkás- és katonatanács nem hallott a külügyi népbiztosoktól jelentést azokról a tanácskozásokról, amelyekről mindenki tudja, hogy napokig, hetekig folytak itt az idegen missziókkal. Mi tudjuk, hogy ezektől az antantmisszióktól, az imperialistáktól jót nem várhatunk, de a burzsoázia ezekben a kritikus időkben olyan hitet terjesztett és akart a munkásságba beleplántálni, hogy talán a munkásságnak is jobb volna még most visszatérni a régi rendszerbe, mert hátha elkésnek az európai események attól, hogy bennünket ebből a nehéz helyzetből kisegítsenek.”¹⁵⁴

Június 10-e után Freemannél ismét megjelent a jobboldali szociáldemokraták küldöttsége, amelyet ez alkalommal Weltner vezetett. Freeman arról tájékoztatta őket, hogy felettes szervei nem kívánják támogatni az önálló szociáldemokrata kormány megteremtésére irányuló akciót.¹⁵⁵

Június elején Böhm bizalmas értekezletre hívta magához a hozzá hasonló felfogású párt- és szakszervezeti vezetők egy részét. A tanácskozás célja a kommunisták elleni akció előkészítésének megbeszélése volt.

Az ellentétek ilyen mértékű kiéleződése a proletárdiktatúra vezető szerveiben aláásta a munkásosztály hatalmának tekintélyét, akadályozta a Tanácsköztársaság célkitűzéseinek megvalósítását, a megdöntött uralkodó osztályok ellenforradalmi kísérleteivel szembeni határozott fellépést.

A kommunista és baloldali szociáldemokrata vezetők anélkül, hogy elvi engedményekre lettek volna hajlandók, ismételten hangsúlyozták a vezetés egysége megőrzésének szükségességét. Kun Béla csaknem minden megnyilvánulásában nyomatékosan aláhúzta az egység megóvásának fontosságát.

„Az erők egyesítése, minden kivétel nélkül, minden proletárenergiának egyesítése szoros, szilárd, fegyelmezett és mindenekfölött szervezett egységbe foglalása, létföltétele a forradalomnak!

… Az egész proletariátus egységes erőkifejtése érdekében el kell törpülnie minden más érdeknek. A meggondolások csak véleményekké alakulhatnak, amidőn az egységes erőkifejtés érdekeiről van szó, és nem sűrűsödhetnek külön cselekedetté semminő irányba” – írta Kun a „Népszava” május 23-i vezércikkében.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

A Tanácsköztársaság

(idézet: A Magyar Tanácsköztársaság – Liptai Ervin)

 

A frontokon elért sikerek ellenére az élet több fontos területén egyre súlyosabbá váló nehézségek jelentkeztek.

Mind nyomasztóbbá vált a létfontosságú élelmiszerek és használati cikkek hiánya.

Számos gyár, üzem, bánya dolgozói, a proletáröntudat kimagasló példájaként, a nehéz körülmények ellenére is fokozták termelésüket. Csepel számos hadiüzemében, a vegyiparban, a malomiparban, néhány bányában, mint pl. az egercsehiben, nem hanyatlott, hanem emelkedett a produkció. A gyárak többségében azonban a munka termelékenysége igen jelentősen csökkent. A Láng-gépgyárban a teljesítmény 30%-kal, a Röck-gyárban 25%-kal, más gyárakban is hasonló mértékben esett az egyéni munkateljesítmény. A bányákban is 10-38%-kal süllyedt a termelés.

A termelés visszaesésének egyik alapvető oka az általános nyersanyaghiányban rejlett. A háborús rablógazdálkodás, majd a blokád következtében a nyersanyagtartalékok kimerültek. Pótlásuk az adott körülmények között megoldhatatlan problémát jelentett.

A proletárhatalom fegyverbe hívó szavára április végén és május elején a munkásosztály legöntudatosabb elemei bevonultak a Vörös Hadseregbe. Pedig ezek voltak, akik személyes példájukkal, buzdító szavukkal a legtöbbet tehették volna annak érdekében, hogy valamennyi munkás teljesítse kötelességét. Ez a tény jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a munkaidőnek 8 órára való leszállítása, a darabbérek eltörlése és az időbérezés általános bevezetése következtében a dolgozók kevésbé öntudatos rétegeinek munkafegyelme meglazult.

A munkások is mind gyakrabban tették szóvá, hogy ez a helyzet tarthatatlan, és a munkásosztály összességének érdekében vissza kell állítani a darabbérrendszert.

Az áruhiány növekedéséhez hozzájárult az is, hogy a kisiparosok (akik az ország termelésének egyébként nem jelentéktelen részét adták) a nyersanyaghiány, az infláció, a fehér pénzzel kapcsolatos problémák miatt nagyrészt beszüntették tevékenységüket.

Súlyos gondot okozott a főváros és a nagyobb vidéki városok dolgozóinak élelmiszer-ellátása. Bár az alapvető élelmicikkekre vonatkozóan jegyrendszert léptettek életbe, előfordult, hogy a hús- és zsírjegyeket nem tudták beváltani.

Az élelmiszer-tartalékok Magyarországon tavasz végére még a békeévekben is mindig erősen megfogyatkoztak. 1919-ben a hosszú háború után, a mezőgazdasági termelés katasztrofális csökkenése következtében e tartalékok csaknem teljesen kimerültek. A városok élelmiszer-ellátását nehezítette az, hogy a vidéki falvakban is milliós ellátatlan tömegek éltek, akikről a helyi direktóriumoknak szintén gondoskodniuk kellett.

Mindehhez járult a tiszántúli mezőgazdasági területek elvesztése és nem utolsósorban az a tény, hogy a Tanácsköztársaság élethalálharcát vívta, és a Vörös Hadsereg katonáinak ellátását mindenekelőtt kellett biztosítani.

A korábbiakban már foglalkoztunk azzal, hogy a város és a falu közötti cserét milyen károsan befolyásolta az iparcikkek hiánya és a pénzügyi válság. Említést kell még tenni arról is, hogy a proletárdiktatúra fennállásának rövid ideje alatt még nem tudott kialakulni megfelelő forma az élelmiszerek felvásárlására és szállítására.

„… a Dunántúl óriási mértékben tudna szállítani húsanyagot, de nincs meg az organizáció, amely ezt a szállítást lebonyolítaná” – mondta Hamburger a Kormányzótanács május 23-i ülésén.¹³⁷

Kétségkívül nagy volt az élelmiszerhiány, de éhínség nem volt, éhhalál senkit sem fenyegetett Magyarországon. Zöldségfélékből az ellátást viszonylag jól tudták biztosítani. (Még a nagy-budapesti lóversenytereket is zöldségkertészetekké alakították át.) Megszervezték a tejellátást: a fővárosi gyermekeknek és a betegeknek nem kellett nélkülözniük ezt a fontos táplálékot.

Bécs, ahova az antant szállított élelmiszereket, sokkal inkább nélkülözött, mint a magyar főváros.

A külső és belső nehézségek növekedésének hatására a dolgozók egy részén fáradtság, elégedetlenség lett úrrá. A proletárdiktatúra ellenségei mindent megtettek annak érdekében, hogy ezt a hangulatot elmélyítsék és a dolgozókat szembeállítsák a Tanácsköztársasággal. Az ellenforradalmárok igen találékonynak mutatkoztak a rémhírek, rágalmak terjesztésében. Igyekeztek minél szélesebb körben terjeszteni azt a hazugságot, amely szerint az ellátási nehézségek a proletárdiktatúra következményei, és az antant csak a tanácskormány lemondását várja, hogy élelmiszerek és különféle áruk tömegével árassza el az országot. Az élelmiszerért sorban álló proletárasszonyok között elhíresztelték, hogy a szovjetházban (a Hungária Szálló épületében), ahol a népbiztosok egy része családjával lakott, dőzsölnek az élelmiszerekben. Ennek semmi köze sem volt az igazsághoz, a Forradalmi Kormányzótanács határozata alapján a szovjetházban sem főzhettek mást, mint amit a közétkeztetésben részt vevő munkások kaptak. Jó néhányan akadtak, akiknek lehetőségük lett volna a szovjetházban ebédelni, mégis más helyet választottak (az újságíró klubban pl. jobban főztek).

Tagadhatatlan, hogy a tanácskormánynak nem egy intézkedése volt, amely jó szándéka ellenére a dolgozók egy részének elégedetlenségét váltotta ki. Ilyen volt a szesztilalom, amely az ország férfilakosságának nagy részét érzékenyen érintette, és súlyos gondokat okozott a szőlőtermelőknek is.

Egyre élesebben nyilvánult meg a földosztás elmaradása miatt csalódott paraszti rétegek elégedetlensége is. Ennek adott hangot a Budapesti Központi Munkás- és Katonatanács május 24-i ülésének egyik felszólalója – Valentin Alfréd – is. A Miskolc környéki parasztok között szerzett tapasztalatairól beszámolva elmondta:

„Azok a szegény földművesek, akik arra laknak, semmiféle olyan kézzelfogható vagy látható bizonyítékát, illetőleg előnyét nem érezték még a proletárdiktatúrának, amilyet kellene hogy érezzenek. Az a benyomásom volt nekem, hogy azok az elvtársaink semmi kézzelfogható vagy látható dolgot nem kapnak, és nem nyerhetnek olyasmit, ami őket meg tudná győzni a mi igazságunkról. Szükséges tehát, hogy ilyen irányban is cselekedjünk, hogy ezeknek valamit adjunk. A budapesti proletárnak két kézzel is adtak, de a vidéki földműveseknek, azoknak a szegényeknek nem adtak olyat, amivel meg tudnánk őket nyerni. Azoknak a szabadságon kívül nincsen egyéb félteni valójuk.”¹³⁸

A Forradalmi Kormányzótanács, attól a törekvéstől hajtva, hogy a birtokkal rendelkező parasztságnak is adjon valamit, amivel szorosabban kapcsolja őket a proletárdiktatúrához, május elején eltörölte a parasztság földadóját. Ez az intézkedés azonban helytelennek bizonyult: a tanácskormány szándékaival ellentétes hatást váltott ki. A birtokos parasztság pénzben egyáltalán nem szűkölködött, és az inflációs viszonyok között az adó fizetése nem jelentett számára különösebb nehézséget. A Kormányzótanács intézkedése viszont azoknak a híreszteléseknek adott tápot, amelyek szerint a birtokos parasztság földjét is el akarják venni. A rémhírek szerint a földadó eltörlése azt jelezte, hogy a Tanácsköztársaság kormánya a kisbirtokot már nem tekinti a parasztság tulajdonának. Az intézkedés azért is hibás volt, mert nem tett különbséget a törpebirtokos félproletárok és a 100 holdas zsírosparasztok között, s ahelyett, hogy a falusi osztályharc kibontakozását segítette volna elő, inkább a „paraszti egység” illúzióját táplálta.

A falu dolgozóinak politikai nevelésében nagy feladat hárult volna a Földmunkásszövetségre. Ez azonban szervezeti gyengesége és a vezetői által elkövetett politikai hibák miatt nem volt alkalmas e feladat ellátására. A szövetség vezető testületében olyan tendenciák érvényesültek, amelyek szembeállították a parasztságot az ipari munkásosztállyal. A szövetség lapjának, a „Világszabadság”-nak egy május végi cikke azt állította, hogy a proletárdiktatúrában a városi munkásság elnyomja a paraszti proletariátust, és azt hangoztatta, hogy „az ország kormányzása … a mezőgazdasági munkások joga és kötelessége”.¹³⁹

E káros nézetekkel szemben Nyisztor György a „Világszabadság” május 30-i vezércikkében kifejtette: a mezőgazdasági proletariátus az ipari munkásság segítsége nélkül nem tudná megállni helyét az osztályharcban. Hasonlóan foglalt állást a június elején megtartott földmunkáskongresszus több felszólalója is. Mindennek ellenére sem Nyisztor cikke, sem a helyes kongresszusi állásfoglalások nem tudták semlegesíteni azt a romboló hatást, amelyet a Földmunkásszövetség jobboldali funkcionáriusai demagógiájukkal a mezőgazdasági dolgozókra gyakoroltak.

A március 21-e után hosszabb időn át megzavarodottan, megfélemlítetten meghúzódó kizsákmányoló osztályok fokozatosan magukhoz tértek.

Április végén, május elején a román bojárok hadseregének támadása következtében előállott kritikus helyzetben az ellenforradalmárok már az ország több részében nyíltan zászlót bontottak. Május elsején Egerben a helyi direktórium tagjait letartóztatták, és a hatalmat egy ellenforradalmi tisztekből álló katonai parancsnokság vette át. Felfegyverezték a helyi polgárságot is, azonban a Vörös Hadsereg egyik, a rend megteremtésére odairányított zászlóalja elől a „hős” ellenforradalmárok harc nélkül átmenekültek a csehszlovák csapatok által megszállt területre. Hasonló események játszódtak le Gyöngyösön is. Hatvanban az ellenforradalom a reakciós magatartása miatt már a polgári demokratikus időszakban hírhedtté vált iglói géppuskás különítményre támaszkodott. Ezeket már csak jelentékeny erő, egy körülbelül 300 főből álló tengerészkülönítmény bevetésével tudták letörni.¹⁴⁰

Május elején a Dunántúl több helységében – Fehérváron, Devecserben, Csornán és még több más helyen – az ellenforradalmárok egy időre kezükbe kerítették a hatalmat.

Május 10-én hozták nyilvánosságra egy, főleg hivatásos katonatisztekből álló, budapesti összeesküvő csoport leleplezését. Az összeesküvés egyik bázisa az Ébredő Magyarok Egyesülete volt. Nagyszabású terveket dolgoztak ki a Tanácsköztársaság megdöntésére, a proletárdiktatúra vezetőinek meggyilkolására. Gyakorlati tevékenységük azonban leleplezésükig nemigen terjedt túl a magánlakásokban és zenés szórakozóhelyeken történő, tipikusan dzsentri, cigányzenés, duhaj fogadkozásokon.

Május 16-án, Rákospalotán újabb ellenforradalmi összeesküvő csoportot tartóztattak le. Az összeesküvők a proletárdiktatúra-ellenes propagandát és a fegyveres ellenforradalmi lázadás előkészítését tekintették fő feladatuknak. Jó részük rendőrtiszt volt. Az összeesküvés szálai Dietz volt rendőrkapitányig és annak környezetéig vezettek.

Az ellenforradalmi összeesküvések felderítésében és felgöngyölítésében kiemelkedő szerepe volt a Belügyi Népbiztosság politikai osztályának, melynek élén Korvin Ottó állott. Korvin, ez a finom, szinte lírai beállítottságú fiatalember, aki vagyonos szülőktől való származása ellenére a magyarországi antimilitarista mozgalom egyik vezetője, a KMP egyik megalapítója lett, különleges tehetséggel rendelkezett az ellenforradalmi aknamunka leleplezésére.

Május végén és június elején ismét a Dunántúl vált az ellenforradalmi mozgalmak színterévé.

Május 29-én a muraszombati járásban ellenforradalmár tisztek – és a járási direktórium tagjainak egy töredéke – átvették a hatalmat, kikiáltották a „Mura Köztársaságot” és a Tanácsköztársaságtól való elszakadásukat. Az ellenforradalmárok kb. 1000 főnyi fegyveres erővel rendelkeztek, s támadást indítottak a környező községek ellen.

A muraszombati lázadás egy átfogó ellenforradalmi koncepció része volt. A tervek szerint a felkelésnek a Dunántúl egész területére ki kellett volna terjedni. Május 31-én Tolna megyében, Tolnatamásiban robbant ki főként a kulákságra és a vagyonos iparosokra támaszkodó ellenforradalmi lázadás.¹⁴¹

Június 1-én gazdasági jelszavakkal, de ellenforradalmi céllal Szombathelyen sztrájkba léptek a vasutasok. A sztrájk hamarosan kiterjedt a Dunántúl vasúti üzemeinek nagy részére. Néhány helyen több közhivatal tisztviselői is csatlakoztak az akcióhoz.

Június 5-én Kőszegen, a Kőszeg környéki falvakban és Sopron megye több községében robbantak ki fegyveres felkelések.

A Forradalmi Kormányzótanács tisztában volt azzal, hogy a dunántúli ellenforradalmi mozgalmak kiszélesedése a proletárdiktatúrát válságos helyzetbe sodorhatja, ezért erőteljes intézkedéseket tett azok felszámolására. Május 30-án hadműveleti területté nyilvánítottak öt dunántúli megyét, majd néhány nap múlva az egész Dunántúlt.

A dunántúli katonai alakulatok és a Vörös Őrség munkásosztagai néhány nap alatt leverték az ellenforradalmárokat. A lázadások felszámolása azért történt gyorsan, mert a dunántúli városok és községek proletárjai hűek maradtak a Tanácsköztársasághoz. A felkelőknek nem sikerült maguk mögé állítani a helyi munkásságot és a szegényparasztokat, sőt, azok számos helyen aktívan részt vettek az ellenforradalom letörésében.

Rövid idő alatt befejeződött a vasutassztrájk is. A vasutasok hamar felismerték, hogy a sztrájk azoknak a népellenes erőknek érdekeit szolgálja, akik a tőkések és földbirtokosok uralmát akarják visszaállítani Magyarországon. Megértették: nem tagadhatják meg kötelességük teljesítését, amikor a munkásosztály és a parasztság legjobbjai fegyveres élethalál-küzdelmet vívnak az országra tört támadókkal.

A Tanácsköztársaság területén kirobbant ellenforradalmi mozgalmakban mind nagyobb szerepet játszottak a külföldre szökött arisztokraták, tőkések, politikusok, katonatisztek.

Az ellenforradalmi emigráció vezetői lázas igyekezettel fáradoztak annak érdekében, hogy az antantot a katonai intervenció megindítására, Magyarország megszállására bírják. Azok, akik a Tanácsköztársaság megdöntése után a magyar hazafiság megtestesítőinek szerepében tetszelegtek és az irredentizmust állították politikájuk tengelyébe, gátlás nélkül árulták az országot a különböző hatalmaknak, hogy azok segítségével visszaállítsák politikai és gazdasági uralmukat a magyar dolgozók felett.

„… a Bécsbe menekült magyar politikusok fölkeresték Allizét – Franciaország bécsi képviselőjét -, hogy az antant segítségét kérjék a bolsevizmussal szemben megindítandó akcióhoz” – írja Gratz Gusztáv, aki a bécsi ellenforradalmi csoport egyik vezetője volt. Hasonló kéréssel fordultak az angol és amerikai diplomatákhoz is.¹⁴²

Április 12-én a bécsi magyar ellenforradalmárok a proletárdiktatúra elleni tevékenység összefogására megalakították az Antibolsevista Comitét (ABC), amelyben gróf Bethlen István, gróf Teleki Pál, gróf Ráday Gedeon, gróf Zichy Géza, gróf Zichy István és Szmrecsányi György töltöttek be vezető szerepet.

Az ellen forradalmároknak pénzre volt szükségük, ezért a Rothschild bankházhoz fordultak egy nagyobb összegű kölcsönért. Rothschild azonban nem volt hajlandó elfogadni a magyar arisztokratáknak a kölcsön fejében, biztosítékként felajánlott birtokait. Mivel a magyar arisztokraták egy része Ausztriában is hatalmas földbirtokokkal rendelkezett, Rothschild ragaszkodott ahhoz, hogy a kölcsönért ezekkel szavatoljanak. A nagy „hazafiak” azonban, akik a kölcsönt szívesen tábláztatták volna rá a Magyar Tanácsköztársaság tulajdonában levő szocializált birtokaikra, ezt a kockázatot már nem vállalták.

Más úton igyekeztek tehát pénzhez jutni. Május 2-án éjjel egy emigráns tiszti csoport fegyveresen megtámadta a Tanácsköztársaság bankgassei követségét és gróf Takách-Tolvay József vezetésével mintegy 140 millió koronát, 70 000 francia és 30 000 svájci frankot raboltak el onnan. Elhurcolták Bolgár Elek követet és a követség egy másik vezető tisztviselőjét. Az osztrák hatóságok az elhurcolt diplomatákat ugyan kiszabadították, az elrabolt pénzt azonban nem szerezték vissza.

A rablással szerzett milliók nagyobb részét felemésztette az emigránsok fényűző élete, egy részéből azonban valóban a magyarországi ellenforradalmi lázadásokat támogatták. Az ABC például 1 millió koronát küldött a muraszombati ellenforradalmároknak.

Május 5-én az ellenforradalmi emigráció egy másik gyülekezőhelyén, Aradon, Károlyi Gyula gróf vezetésével kormányt alakítottak, amely röviddel később Szegedre tette át székhelyét. Az ellenforradalmárok szerették volna az antanttal kormányukat elismertetni, ez azonban erre nem volt hajlandó. Allizé – mint Gratz Gusztáv írja „Forradalmak kora” című könyvében – kijelentette, hogy az antant csak olyan kormányt ismer el, amely nem megszállott területen működik, hanem „egy darab magyar területen, bármilyen kicsiny legyen az, tényleg gyakorolja a hatalmat”. Allizé hozzátette: „Az nem is olyan szükséges, hogy Budapest ehhez a területhez tartozzék.” Hasonló álláspontot foglalt el Cunninghame ezredes, a bécsi angol misszió vezetője is.¹⁴³

Az ellenforradalmárok kapcsolatba léptek mindenkivel, aki a proletárdiktatúrával szemben ellenséges érzelmeket táplált. A dunántúli II. hadtest vezérkari főnöke, Craenenbrok Edgár és környezete szoros kontaktust tartott fenn az Antibolsevista Comitéval. A II. hadtesten keresztül a Dunántúl egy részén sikerült ellenforradalmi hálózatot kiépíteniük. A csornai lázadás éppúgy, mint a vasutassztrájk egyes szálai, Bécsbe vezettek.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

A Tanácsköztársaság

(idézet: A Magyar Tanácsköztársaság – Liptai Ervin)

 

Április végén, május elején megváltozott az angolszász hatalmak vezetőinek álláspontja a Magyar Tanácsköztársaság megdöntésére irányuló módszerek alkalmazását illetően. A budapesti események meggyőzték őket arról, hogy hasztalanul reménykedtek a proletárdiktatúra belülről való felszámolásában. Május 7-én már Brown professzor is erőteljes katonai intervenciót sürgetett:

„… egy energikus intervenció … melyet akár csehek vagy románok, vagy még inkább francia vagy angol csapatok hajtanának végre, minden nagyobb nehézség nélkül hatásos lenne”.¹²²

Május 19-én Párizsban ismét napirendre tűzték a Tanácsköztársaság elleni fegyveres intervenció kérdését. Wilson és Lloyd George azt javasolta, hogy az intervenciót a franciák hajtsák végre. A franciák azonban – amióta világossá vált, hogy a proletárdiktatúra megdöntése után Magyarországon egy angolszász vezetésű antantbizottság kezébe kerül az ügyek intézése – nem túlságosan nagy hajlandóságot mutattak a támadásra. A francia politikusokra egyre nagyobb nyomásként nehezedett saját tömegeik békeakarata. Gondot okozott számukra az is, hogy a németek vonakodtak aláírni a békeszerződést. Clemenceau-ék nem tudták, nem lesz-e szükség a fegyverek alkalmazására Németországgal szemben?

A Külügyi Népbiztosság meglehetős pontossággal tájékozódott arról, hogy az antant általános támadására egyelőre nem kerül sor.

A proletárdiktatúra vezetői azonban tisztában voltak azzal, hogy ha ez a támadás késik is, előbb-utóbb elkerülhetetlenül bekövetkezik.

Nyilvánvaló volt, hogy az imperialisták egyidejű, minden oldalról bekövetkező egybehangolt támadása esetén a Tanácsköztársaság megvédése lehetetlen. A Vörös Hadsereg csak akkor remélhetett győzelmet, ha egyenként veszi fel a harcot a támadókkal szemben.

Május végén Landler Jenő a Vörös Hadsereg parancsnokságának küldött memorandumában elemezte a katonai helyzetet.

„Kétségtelen, hogy a jelenlegi súlyos katonai helyzet abban a pillanatban, midőn összes, túlerőben levő ellenségeink (francia, cseh, román, szerb) támadásukat megkezdték, katasztrofálissá válik. Ebben az esetben más nem marad hátra, mint a fegyverletétel” – írta Landler.¹²³

A továbbiakban kifejtette: míg a román és csehszlovák csapatok harci értéke elmarad a Vörös Hadsereg munkáskötelékei mögött, a magas harcértékű francia csapatok támadásának ellenállni nem lehetne, annál is inkább, mivel azok támadása kétségkívül maga után vonná szövetségeseik előnyomulását is.

Feltételezve, hogy a franciák mindaddig nem támadnak, amíg erre nem provokáltatnak, Landler javaslatot tett: a Vörös Hadsereg egységeinek nagyobb részét egy északi támadó csoportban egyesítsék, és Zsolna vagy Kassa irányában indítsanak offenzívát a csehszlovák burzsoá hadsereg visszavetésére. Landler a Kassa irányában indított támadás végrehajtását tartotta célszerűnek.

„A kassai irány előnyei: az orosz Vörös Hadsereggel való összeköttetés mielőbbi helyreállításának … lehetősége – valamint az offenzíva esetén a könnyebb átcsoportosítás Csap környékén a Tiszántúl felszabadítására.”

Bár voltak más elképzelések is, a Forradalmi Kormányzótanács elfogadta Landler javaslatát. Május 27-én a hadseregparancsnokság már a következőképpen fogalmazta meg az északi irányú offenzíva alapvető célkitűzését:

„Politikai és gazdasági okokból a hadsereg-parancsnokság elhatározása: a cseh-román haderők belső szárnyát áttörni, és először a cseheket megverni, és azután a Tiszán átkelve a román haderő ellen fordulni.”¹²⁴

E támadás végrehajtására a hadsereg-főparancsnokság a Landler vezette III. hadtestet jelölte ki. A III. hadtesttől nyugatra eső frontszakaszon, a főirányban végrehajtott támadással egyidejűleg, elő kellett nyomulnia az 5. és a 3. hadosztálynak, valamint az északi front legnyugatibb szárnyán elhelyezkedő 1. dandárnak is.

A csehszlovák burzsoá hadseregnek Szlovákiában és Kárpát-Ukrajnában ebben az időben több mint 90 zászlóalja, azonkívül 32 üteg állt rendelkezésére.

A Vörös Hadsereg parancsnoksága az Ipoly torkolatától a Sajó torkolatáig terjedő arcvonalon az északi hadjárat céljaira 73 zászlóaljat és 46 üteget vonultatott fel. Ennek az erőnek nagyobb részét azonban az arcvonal egynegyedén, a kassai irányban vonták össze.

Május 30-án kora reggel az északi arcvonal egész szélességében megindult a Vörös Hadsereg támadása.

Míg a front jobbszárnyán a III. hadtesttel szemben az ellenség szívós ellenállást fejtett ki, a balszárnyon a 3. hadosztály mindjárt az első napon jelentős sikert ért el: elfoglalta Losoncot. A Losoncért vívott harcokban különösen kitüntette magát az 1. nemzetközi vörösezred. „Az 1. budapesti nemzetközi vörösezred, a II., III. és V. zászlóalj a Losoncot szívósan és teljes elismerést méltóan védő ellenségre való támadásnál egymással vetélkedve harcolt. Különösen elismerést érdemel a rappi hidakat rohamozó 11. század és az I. (orosz) zászlóalj Vilke és Panyidaróc elleni ellenséges ágyútűz alatt végrehajtott merész támadása” – jelentette a 80. dandár parancsnoksága.¹²⁵

A felszabadított területek magyar és szlovák dolgozói hatalmas lelkesedéssel fogadták a Vörös Hadsereg katonáit.

„Az előnyomulás alatt a legnagyobb lelkesedésre találtunk mindenütt a Felvidéken. Amikor az első csapatok Losoncra beértek, a losonci proletariátus, az összes dolgozók örömrivalgással éljenezték a bevonuló Vörös Hadsereget. Végig az egész utat virággal szórták be előttünk.

A leírhatatlan öröm és lelkesedés, amit itt láttam, számomra felejthetetlen marad” – így emlékezett vissza a losonci harcokra a 3. hadosztály egyik katonája.¹²⁶

Szívósan küzdötte előre magát az 5. hadosztály is. Május 31-én a hadosztály alárendeltségébe tartozó 39. dandár bevonult Rimaszombatra.

„A csapatok erkölcsi értéke lényegesen javult, hangulat kitűnő, fegyelem jó, pszichikai teljesítőképesség kielégítő, bár némely csoport huzamosabb harcot és menetelést még nehezen visel (különösen a dunántúli csapatok), és nagyon hirtelen kimerülésről panaszkodik … Fogadtatás mindenütt, de különösen az ipari és bányavidékeken nagyon lelkes volt, parasztság is örülni látszik felszabadításának.”¹²⁷

A Vörös Hadsereg csapásai megrendítették az ellenséget. A csehszlovák csapatok egy részében rohamosan hanyatlott a fegyelem és a harckészség. „A 3. dandár parancsnoka jelenti, hogy csapatai teljes mértékben demoralizálódtak, a felszerelés és az egyéb anyagok hiányai miatt már elvesztették harcképességüket” – ilyen jelentéseket kapott Piccione már röviddel a Vörös Hadsereg offenzívájának megindulása után.¹²⁸

A Vörös Hadsereg lelkes katonái nap nap után újabb sikereket értek el. Egymás után foglalták el a kisebb-nagyobb városokat és falvakat: Tiszalúcot, Szendrőt, Tornaalját, Párkánynánát, Lévát, Sárospatakot, Sátoraljaújhelyt, Selmecbányát, Korponát.

Az egyre szorongatottabb helyzetbe került csehszlovák hadvezetés abban reménykedett, hogy a román csapatok beavatkozása még megállíthatja a Vörös Hadsereg gyors ütemű előnyomulását. Hennocque tábornok táviratilag segítséget kért a román vezérkartól, de elutasító választ kapott:

„Csapataink a másodikáról harmadikára virradó éjszaka teljesen a Tisza bal partjára vonultak vissza. A tokaji hidakat (vasúti és közúti) felrobbantottuk.

Csapataink feladata, hogy szívósan ellenállva, minden áron megakadályozzák az ellenségnek a Tiszán való átkelésre irányuló szándékát.”¹²⁹

A támadás fő irányában a III. hadtest csapatai az első napokban csak lassan nyertek tért. Hennocque tábornok legjobb erőit Kassától délre vonta össze.

A június 6-ára virradó éjjel Chabort, a Kassát védelmező erők parancsnoka még egy utolsó kísérletet tett a város megmentésére: két zászlóaljjal és egy üteggel meglepetésszerű ellenlökést hajtott végre a Nagyidán éjszakázó vöröscsapatok ellen.

A rajtaütés sikerült: a 46. dandár katonái csak akkor szereztek tudomást a veszélyről, amikor az ellenség előőrsei már a községben jártak. A további eseményeket így írta le a Vörös Hadsereg lapjának, a „Proletár Hadsereg”-nek a tudósítója: „Minden vöröskatona pillanatok alatt kint volt a házakból, úgy, ahogy lefeküdtek, felsőruha és cipő nélkül. Hihetetlen fegyelmezettséggel alkották meg önmaguk támadó soraikat, és a túlnyomó cseh seregre olyan példátlan erővel vetették rá magukat, hogy rövid utcai harc után azok sorai teljesen fölbomlottak. Összekeveredve, fejvesztetten, kétségbeesett meneküléssel hagyták el a falut, és menekültek észak felé.

A vöröskatonák pedig utánuk.”¹³⁰

Reggel 6 órakor az ellenlökést végrehajtó csehszlovák különítmény parancsnoka már jelentette, hogy lőszere, tartaléka elfogyott, a Vörös Hadsereg pedig növekvő erővel folytatja támadását. Chabort tábornok beletörődött a kudarcba, és elrendelte csapatainak visszavonulását. A napok óta tartó heves harcok után a 6. hadosztály katonái június 6-án bevonultak Kassára.

Az északi fronton elért sikerek hatalmas lelkesedést váltottak ki az ország népéből.

Június 7-én, szombaton, Budapest valóságos örömünnepet ült. Reggel a főváros helyőrségének katonai zenekarai zeneszóval ébresztették a dolgozókat. „A munkások átérezve a nagy győzelem döntő fontosságát, ragyogó arccal vonultak gyáraikba, műhelyeikbe …” – írta a „Népszava”. Délután a Parlament előtti téren hatalmas tömeggyűlés volt, az összegyűlt dolgozóknak Kun, Pogány, Szántó Béla, Bokányi Dezső, Garbai, Rákosi Mátyás, Rudas László tartott beszédet.

„Május 2-a óta alig egy hónap telt el, amikor még úgy hitték a kishitűek, hogy a magyar munkásságban nem lesz annyi erő, hogy uralmát fenntartsa. S egy hónap elteltével azt látjuk, hogy ez a munkásság nemcsak megerősítette a Tanácsköztársaságot, de hatalmas területre kiterjesztette uralmát … A Vörös Hadsereg magva a nemzetközi forradalomnak, amelyből ki fog hajtani a világ proletárjainak egy jobb, egy szebb és boldogabb országa” – mondotta Kun Béla.¹³¹

7-én este a Városi Színházban ünnepi nagygyűlést tartottak. Kun Béla beszéde nem egyszerű ünnepi szónoklat volt, hanem az ország politikai helyzetének mélyreható elemzése, a proletariátus legfőbb feladatainak meghatározása. Beszédének középpontjában a kishitűség, az ingadozás, a megalkuvás elleni harc állott. Rámutatott: „Minden ingadozás a diktatúra tekintélyét csorbítja, és fölösleges vérontásra vezet.”¹³² Foglalkozott az ellenforradalom erősödő tevékenységével, és hangsúlyozta, hogy csupán a diktatúra következetes és erélyes érvényesítése teszi elkerülhetővé az ellenforradalmi mozgalmak kibontakozását és az ezzel szükségszerűen velejáró vérontást. Beszélt arról, hogy az ellenforradalom és az ínség leküzdése egyaránt szükségessé teszi a városi és a falusi proletariátus testvéri szövetségének szorosabbá tételét. Különös nyomatékkal húzta alá: „Mindazt, amit el akarunk érni, csak úgy érhetjük el, ha fönntartjuk és szilárdabbá tesszük a proletariátus osztályegységét …” Beszéde befejezésében ismét az ingadozás, a megalkuvás ellen emelte fel szavát:

„A nemzetközi proletárforradalom nem maradhat el. Hogy ezt bevárhassuk, hogy ezt a proletariátus bevárhassa hatalomban, egységben, erőteljesen … ennek a munkafegyelem mellett a szilárd összetartás, a diktatúra következetes érvényesítése az előfeltétele.”¹³³

Kunon kívül még többen tartottak rövid beszédet. Felszólalt Landler is, aki szintén elítélte a jobboldali szociáldemokraták mind erőteljesebben megnyilvánuló defetizmusát: „Most, amikor a fronton verekszik és győz a katonaság, nem kérdezve, hogy mi a cél, hitványság volna, ha valaki itthon kishitű lenne.”¹³⁴

A következő napokban – bár az ellenség ellenállása egyre szervezettebbé és erőteljesebbé vált – tovább folytatódott a Vörös Hadsereg előnyomulása. Június 10-én a 6. hadosztály egy előretolt osztaga elérte Bártfát, és ezzel a szlovákiai csehszlovák hadsereg kettévágását befejezte. Az 5. hadosztály Tiszolcot és Rozsnyót foglalta el, míg a 3. hadosztály a Garamtól nyugatra folytatott szívós küzdelmet.

Az északi hadjárat kezdete óta még két hét sem telt el, és a Vörös Hadsereg hős proletárkatonái több mint 150 km mélyen hatoltak előre az ellenség arcvonalába, felszabadítva Észak-Magyarország és Kelet-Szlovákia jelentékeny részét.

A Vörös Hadsereg győzelmeiben, az internacionalista alakulatok soraiban elévülhetetlen érdemeket szereztek azok a szlovák katonák, akik megértették, hogy a háború nemcsak a magyar nép ügye, hanem a szocialista világforradalom küzdelmeinek egy része. „A gömöri, zólyomi szlovák ajkú proletárkatonák érték el balszárnyunkon azokat a sikereket, amelyeknek Korponát és Selmecbányát köszönhetjük … A szabadság eszménye lelkesítette a tót proletárokat és tette jó katonává”- írta a „Kassai Vörös Újság” 1919. június 13-i száma.

A Vörös Hadsereg által elfoglalt területek magyar és szlovák férfilakossága tömegesen jelentkezett fegyveres szolgálatra. A csehszlovák burzsoá hadsereg hátában egyre erősödtek a magyar Vörös Hadsereg iránti együttérzés megnyilvánulásai. A csehszlovák vezetők rendkívüli intézkedéseket léptettek életbe a szlovákiai dolgozók ellen. Június 5-én egész Szlovákiában kihirdették az ostromállapotot, bevezették a statáriális bíráskodást.

„Ezek a rendszabályok talán csökkentették az ellenséges cselekményeket, de nem nyomták el teljesen. Folytatódtak a frontvonalak mögötti lövöldözések, a szabotázscselekmények a vasút- és híradó vonalak ellen” – jelentette összefoglalójában Piccione Prágába.¹³⁵

Szlovákia nagy területeinek felszabadítása lehetővé tette, hogy június 16-án a szocialista világforradalomnak újabb diadala szülessék meg: Eperjesen kikiáltották a Szlovák Tanácsköztársaságot. Ezzel az európai forradalmi mozgalomnak egy újabb bázisa jött létre.

A megalakult szlovák tanácskormány kiáltványt intézett a világ dolgozóihoz:

„A világ proletárjaihoz! A győzelmes és feltartóztathatatlanul előnyomuló világforradalom újabb nagy eredménnyel gazdagította eddigi sikereit. Az imperializmustól megtisztított szlovák földön a mai napon megalakult az önálló Szlovák Tanácsköztársaság … Ezzel a megmozdulással a szlovák munkások, katonák és földproletárok tovább építették azt a forradalmi frontot, amelynek útjai az Orosz és a Magyar Tanácsköztársaságot egyengették. További tért nyertek a világszovjet nagy eszméje számára. Az újszülött Szlovák Tanácsköztársaság természetes szövetségeseinek tekinti diadalmas testvéreit, az Orosz és Magyar Tanácsköztársaságokat, és a nemzetközi proletariátus erejének, a körvonalaiban mind élesebben kiemelkedő egységes és szolidáris munkásinternacionálénak oltalma alá helyezkedik.”¹³⁶

A szlovák proletariátus fiatal állama megtette az első lépéseket a szocializmus felépítésére. Szocializálta a gyárakat, bankokat. Számos intézkedést adtak ki a dolgozók szociális körülményeinek megjavítására. Kidolgozták a Szlovák Tanácsköztársaság alkotmányát. Létrehozták a munkásosztály és parasztság tanácsait. Hozzákezdtek a szlovák Vörös Hadsereg megszervezéséhez.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

A Tanácsköztársaság

(idézet: A Magyar Tanácsköztársaság – Liptai Ervin)

 

A jobboldali szociáldemokraták május 2-án azzal a meggyőződéssel mentek el a Forradalmi Kormányzótanács kora délután kezdődő ülésére, hogy az a proletárdiktatúra e vezető szervének utolsó megnyilvánulása lesz.

A kommunisták és a munkásosztály hatalmához hű szociáldemokrata vezetők a válságos helyzet ellenére sem tekintették reménytelennek a Tanácsköztársaság sorsát. Minden erejüket megfeszítve igyekeztek a főváros munkásságát harcra mozgósítani.

Amikor a délelőtt folyamán Kun Bélának tudomására jutott, hogy Böhm utasítása következtében a csapatok nagy része beszüntette a harcot, Szántó Bélával és Landler Jenővel egyetértésben utasítást adott a hadműveletek folytatására.

A Kormányzótanács ülésén Kun rövid beszámolóban ismertette a katonai helyzetet. A tanácskormány tagjait tájékoztatta a Politikai Bizottság éjszakai ülésén kialakult álláspontokról:

„Szolnokot harc nélkül feladta a Vörös Hadsereg. Miskolcra bevonultak a csehek. Katonai erő nincs. A csapatok harci értéke nulla. A főhadiszállás Gödöllőn van. Böhm minden hadműveletet beszüntetett. A kapott hírek alapján fegyverszüneti ajánlatot tett mind a három ellenséges országnak. A fegyverszüneti ajánlatot elküldte Wilsonnak is, elküldte továbbá az éjszaka folyamán Bolgár követ ajánlatára, Cunninghame-nak is. Bejelenti, hogy az éjszaka folyamán a Kormányzótanács rögtönzött ülést tartott, amelyben az a terv merült fel, hogy a kormány mondjon le, és adja át a hatalmat egy 12 tagú direktóriumnak. Más vélemény szerint viszont a munkásezredek volnának összehívandók, és velük volna közlendő a helyzetnek végzetesen komoly volta, azzal a figyelmeztetéssel, hogy amennyiben a munkások az utolsó szál emberig talpra nem állnak, minden küzdelem reménytelen, és Budapest elesik” – olvassuk a Forradalmi Kormányzótanács május 2-i ülésének jegyzőkönyvében.

Kun közölte a Kormányzótanács tagjaival, hogy délután 3 órára összehívatta a munkásezredek bizalmi férfiait, este 6 órára pedig a Központi Forradalmi Munkás- és Katonatanácsot, hogy azok döntsenek a harc továbbfolytatásának kérdésében.

Ez alkalommal Kunfi Zsigmond már a tanácskormány lemondása, a proletárdiktatúra feladása mellett foglalt állást.

„Igaz ugyan, hogy a diktatúra az orosz segítségre és a világforradalomra volt alapítva, a diktatúrát azonban a magyar munkásságnak kell megvédelmeznie. Meg kell tudni, akar-e és képes-e a proletariátus a diktatúra megtartásáért harcolni? A hadsereg jelenlegi magatartása az ellenkezőjét mutatja ennek. Bizonyos, hogy az igazi proletárhadsereg még nem fejlődhetett ki. A mai hadsereg főleg a lumpenproletariátus elemeiből áll. Minthogy a forradalmat Budapest és környéke csinálta, tisztázandó volna, hogy hajlandók-e érte harcolni. Minthogy a jelek azt mutatják, hogy a munkásságban ez idő szerint nincs meg a harchoz szükséges erő és képesség, véleménye szerint, a szervezett és fegyveres munkásságból alakuljon egy testület, amely a hatalmat átveszi, mert az antant a Forradalmi Kormányzótanáccsal nem tárgyal. A hatalmat átvevő testület azonban láttassák el utasításokkal vagy tanáccsal, főleg a következőkre nézve: jelentse ki magát szolidárisnak a diktatúra összes intézkedésével; bocsássa szabadon a túszokat; szüntesse meg a cenzúrát; tegye meg az átmeneti programjára vonatkozó nyilatkozatot és keresse meg az osztrák szocialista köztársaságot az antanttal való közvetítés iránt.”⁹⁴

Hasonló szellemben szólalt fel Weltner is: „Minthogy fegyveres erő nincs, a fegyveres megszállás be fog következni” – mondotta, ezzel bizonyságot téve arról, hogy a bukást már befejezett ténynek tekinti.⁹⁵

Weltner után Szamuely szólalt fel. Elutasította a kapituláció gondolatát. Szükségesnek tartotta, hogy a Kormányzótanács tartsa meg a hatalmat még akkor is, ha székhelyét a Dunántúlra kell áttennie.

Szántó Béla kifejtette, hogy „… gyávaságnak és a munkásság cserbenhagyásának tartja a hatalom átadását. Míg a munkásság a Kormányzótanácsot el nem kergeti, addig mindenkinek a helyén kell maradnia.”⁹⁶

A szocialista forradalom igaz harcosához méltó módon állt ki Landler Jenő a proletárdiktatúra védelme mellett. Mint mondotta:

„Az az őszinte meggyőződés állította a diktatúra mellé, hogy a szocializmust a diktatúra nélkül megvalósítani lehetetlen. Éppen ezért, minthogy a diktatúrát nemcsak a magyar munkásság, de az egész világ proletársága érdekében valónak tartja, ki kell a diktatúra mellett tartani. A Forradalmi Kormányzótanácsnak minden körülmények közt a helyén kell maradnia. Az ügynek legjobban az ártana, ha munkásokat szolgáltatna ki a Kormányzótanács a fehérterrornak.”⁹⁷

A vitában végül is a forradalmi álláspont kerekedett felül, a Kormányzótanács a helyén maradt, hogy előkészítse a főváros védelmét, a délután folyamán tájékozódjék a munkászászlóaljak bizalmijainál, a munkástanács tagjainál és a vasmunkás bizalmiaknál a munkásság magatartásáról.

A délutáni megbeszélések azt bizonyították, hogy a jobboldali vezetők hamis képet festettek a főváros dolgozóinak hangulatáról, amikor a harci elszántság hiányáról beszéltek. A kishitűek túlságosan korán húzták meg a lélekharangot a proletárdiktatúra felett.

A gyári munkászászlóaljak küldöttei előtt Haubrich József népbiztos számolt be a helyzetről. Beszéde korántsem volt alkalmas arra, hogy hallgatóiba lelkesedést öntsön. Részben ezzel magyarázható, hogy a munkászászlóaljak vezetői nem álltak egységesen a harc folytatása mellé.

A vasmunkások bizalmi testületének gyűlésén Landler Jenő gyújtó hangú beszéde után, a jelenlevők egyhangúlag a proletárdiktatúra megvédelmezése mellett foglaltak állást.

Ezek után tartották meg a Budapesti Központi Munkás- és Katonatanács ülését. Itt Kun Béla tartott beszédet. Kendőzés nélkül tárta fel a helyzet súlyosságát. A munkástanács tagjait tájékoztatta a Forradalmi Kormányzótanácsban, a proletárdiktatúra védelmével kapcsolatban kialakult két álláspontról.

„Az egyik irányzat, mondhatom – amiként egy mai értekezletünkön, a munkászászlóaljakkal való tárgyalás közben kiderült körülbelül a többségé, s azt mondja, hogy nem védjük Budapestet, nem megyünk ki, mert a helyzet az ő véleményük szerint reménytelen, és nem hajlandók felesleges áldozatokra.

A másik: ez a kisebbségé, elvtársaim, a kisebbségé, az egységes munkásmozgalomban, amelyik egységes elvi alapon áll, mondhatom, törpe, katonailag jelentéktelen kisebbségé: hogy védjük Budapestet, védjük a diktatúrát Budapest előtt, és védjük a diktatúrát a Bakonyon keresztül, egészen Wienerneustadtig.”⁹⁸

Kun határozottan leszögezte, hogy véleménye szerint Budapestet minden áron meg kell védeni: „… amíg van mód rá, küzdeni kell minden erővel a proletariátus diktatúrájának fenntartásáért. Küzdeni egészen addig, amíg egyetlenegy lehetőség van arra, hogy egy fegyvert elsüthessünk” – hangoztatta.

Kun beszéde után a munkástanács tagjainak túlnyomó többsége a Tanácsköztársaság védelmére szavazott. A kishitűekbe, gyávákba felháborodottan fojtották bele a szót. A hangulatra jellemző, hogy a szakszervezetek jelenlevő vezetői, akik pedig többségükben a kapituláció hívei voltak, fel sem mertek szólalni.

Sok harcos és bátor felszólalás után, a munkástanács egyhangú lelkesedéssel fogadta el azt a határozatot, hogy a proletárdiktatúra védelmére el kell rendelni a munkásosztály általános mozgósítását.

Az éjszakai órákban a Forradalmi Kormányzótanács ismét összeült. A másnap reggeli – május 3-i – lapok már hozták a Kormányzótanács döntését:

„A proletárforradalom megmentésére elrendeljük a proletárság általános mozgósítását. Minden katonailag kiképzett proletár haladéktalanul tartozik frontszolgálatra bevonulni. Minden katonailag kiképzetten munkás vagy kiképzőzászlóaljakba kerül, vagy pedig erődítési munkák végzésére köteles.

Budapestet a mai naptól fogva hadműveleti területnek nyilvánítjuk.

Felhívjuk a proletárságot, hogy a végsőkig tegye meg kötelességét!”⁹⁹

A népbiztosok, a Kormányzótanács határozatának megfelelően, másnap reggel felkeresték a fővárosi gyárakat és üzemeket, s rögtönzött gyűléseken a Vörös Hadseregbe való belépésre mozgósították a munkásokat.

„A gyárakban korán reggel megjelenő munkások hangulata minden várakozást és képzeletet felülmúlt. Páratlan lelkesedéssel nyilatkoztak, készek arra, hogy azonnal a frontra menjenek és megvédjék a proletárdiktatúrát” – így számolt be másnap a „Vörös Újság” a munkások hangulatáról.

A Teudloff és Dittrich-gyárban a munkások meg sem akarták hallgatni a kiküldött szónokot; „… azt mondták, hogy nem kell többé beszéd, cselekedni akarnak, és kivonultak a kaszárnyákba”.¹⁰⁰ Az Északi Főműhely dolgozóinak több mint fele, 1800 ember, századokba sorakozva már 3-án reggel az üzemből egyenesen a laktanyába vonult. Hasonlóan járt el a MÁV Gépgyár, az Istvántelki Főműhely, a Gazdasági Gépgyár, a Lipták-gyár és több más fővárosi üzem munkássága.

A lelkesedésre jellemző, hogy bár a Forradalmi Kormányzótanács csak 18-45 évig szólította fegyverbe a munkásokat, több üzemben olyan határozatot hoztak, hogy 50 éves korig mindenki bevonul. Sok öregebb munkás felháborodottan tiltakozott azért, mert korára való tekintettel nem akarták felvenni a hadseregbe.

„Tessék csak fölöltöztetni és a frontra küldeni, mert akit semmi sem csábít a harctérre, csak az öntudat, csak az tudja, mit kell most megmenteni. Az ilyen öreg harcos jobban kitesz magáért, mint tíz fiatal. Én lovas katona voltam, a tüzérekhez kéredzkedtem: egyszerre kisül, hogy koros vagyok, hazaküldtek. Úgy éreztem, mintha arcul ütöttek volna. Ragaszkodom hozzá, hogy tegyenek vissza a tüzérekhez, és tessék fölvenni a jelentkezőket, ha elmúlt is 50 éves. Most tudjuk, miért kell harcolnunk, nem úgy, mint 14-ben …” – mondta a „Népszava”-tudósítónak az Északi Főműhely egyik idős munkása.¹⁰¹

A Forradalmi Kormányzótanács felhívására csatasorba álltak a vidék munkásai is. A Győri Vagongyár és az ágyúgyár, az olajgyár, a szombathelyi, zalaegerszegi, székesfehérvári, kaposvári stb. üzemek dolgozói lelkesen követték a budapesti munkások példáját. A győri olajgyár munkásai közül azok is ragaszkodtak a hadseregbe való felvételükhöz, akiket gyári érdekekre való tekintettel felmentettek.

A budapesti munkásosztály egyöntetű, forradalmi állásfoglalása a haza védelme mellett mély hatást gyakorolt azokra az elemekre is, akik osztályhelyzetüknél, gondolkodásuknál fogva nem érezték magukénak a proletárdiktatúrát, de hazafias érzésektől indíttatva részt kívántak venni az ország védelmében.

Szántó Béla visszaemlékezéseiben beszámol arról, hogy május első napjaiban felkereste őt a Vörös Hadsereg tüzérségének vezetője, a k. u. k. hadsereg volt ezredese, és a következőket jelentette ki:

„Neveltetésemnél és múltamnál fogva én nem vagyok forradalmár. A forradalom eddigi menete engem nem tudott lelkesíteni. Egy olyan uralomnak és olyan országnak, amelyiknek nincs hadserege – el kell pusztulnia. A Károlyi-kormány pacifizmusból szétverte nemcsak a régi hadsereget, de egy új hadsereg felállításának a lehetőségét is. Május 2-áig a tanácskormány is folytatta ezt a … katonai politikát. De én most komoly fordulatot látok, látom, hogy a tanácskormányban a kommunisták felülkerekedtek. Látom, hogy a kommunisták a tömegeket a honvédelemre mozgósítani tudják, és hadsereget tudtak teremteni. Meghajlok a kommunisták előtt. Én nem vagyok kommunista, de katona! Szakismereteimet és minden tudásomat az önök rendelkezésére bocsátom. Lelkiismeretesen fogok dolgozni, és népbiztos úr parancsait végre fogom hajtani.”¹⁰² Az ezredes megtartotta szavát: a Vörös Hadseregnek rövid idő alatt kitűnő tüzérség állt a rendelkezésére, amely minőségileg jelentékenyen felülmúlta az ellenséges csehszlovák és román tüzérséget.

Schreiner Károly ezredes példája nem volt egyedülálló. A régi hadsereg sok tisztje gondolkodott hozzá hasonlóan. Természetesen nem kevesen vélekedtek úgy, hogy a Vörös Hadsereget addig szolgálják, amíg a külső támadás veszélye elmúlik, majd alkalmas pillanatban katonai pozícióikat felhasználva, a proletárdiktatúra ellen fordulnak.

Nem mindenkit töltött el azonban lelkesedéssel és optimizmussal a proletariátus csatasorba állása. A szociáldemokrata párt- és szakszervezeti vezetők jelentős része nem értett egyet a fordulattal, és destruktív magatartásával súlyos károkat okozott az ügynek. A tatabányai párttitkár május első napjaiban a bányászszövetségben személyesen győződött meg az ott folyó aknamunkáról:

„Május 5-7-én Pesten voltam. Felmentem a szövetségbe … Beszélgetés közben bejött három bányász elvtárs egy délvidéki bányából, közel a demarkációs vonalhoz (sajnos, a bányatelep helyét elfelejtettem). Jelentették, hogy a Hadügyi Népbiztosságtól jöttek, ahol azt a parancsot kapták, hogy fegyveresen legyenek készen, tanácsért jöttek. [Peyer] Azt mondotta nekik, őrültség, hogy el hagyják magukat pusztítani, nincs semmi értelme, csak azért harcoljanak, hogy két nappal későbben jöjjenek be a románok … A munkásság leggyűlöltebb ellenségeivel kacérkodik, érintkezik, és utasításokkal, illetve tanácsokkal látja el. Sajnálattal tapasztaltam, amidőn benn jártam a vasmunkások szövetségében, hogy Peyer személyes barátai megdöbbentően pesszimisztikusan viselkedtek. Kényelmetlenül éreztem magam abban a szervezetben, ahol nevelkedtem, és siettem eltávozni.”¹⁰³

A szakszervezetekben folyó destrukcióról a fenti levél írója Böhm Vilmosnak számolt be, akiről nem tudta, hogy ő maga is Peyerékhez hasonlóan gondolkodik. Május 3-án Böhm Brownnak bevallotta, hogy nem ért egyet a Budapesten történtekkel.

„Beszélgetésünk folyamán Böhm jelezte, hogy semmiképpen sem támogatja a mindenre elszántság politikáját, és az én álláspontommal rokonszenvezik” – írta egyik jelentésében Brown.¹⁰⁴

Böhm, állásfoglalásához híven, május 5-én betegségére való hivatkozással, felmentését kérte a hadsereg-főparancsnoki beosztásából és hadügyi népbiztosi teendői alól. A Forradalmi Kormányzótanács azonban kérelme teljesítéséhez nem járult hozzá.

A magyar munkásosztály elhatározása megteremtette a feltételeit annak, hogy a proletárdiktatúra politikai és katonai vezetése sikerrel oldja meg a két legsürgősebb feladatot: a frontok megszilárdítását és a hadsereg újjászervezését.

A tanácshatalom a forradalmak történetében is ritka lendülettel és eredményességgel látott e feladatok megvalósításához.

Május első napjaiban a proletárdiktatúra két legveszélyeztetettebb pontja Szolnoknál és Salgótarjánnál volt.

Azok a hírek, melyek szerint a román csapatok elfoglalták Szolnokot és Abony felé nyomulnak tovább, nem bizonyultak igaznak. Tény, hogy kisebb ellenséges alakulatok behatoltak Szolnokra, de hamarosan visszahúzódtak a Tisza bal partjára. Az angolszász hatalmak képviselői Párizsban éles kirohanásokat intéztek a román kormány önkényes akciója miatt. Ilyen körülmények között a román vezérkar – amelynek terveiben egyelőre úgyis csupán a Tisza vonaláig való előnyomulás szerepelt mint maximális célkitűzés – célszerűtlennek tekintette a támadás folytatását.

Szolnokot fehérgárdák kerítették hatalmukba. Felfegyverezték az ellenforradalmárokat, és hozzákezdtek a baloldali érzelmű dolgozók összeszedéséhez.

„Az antanthaderők teljes megelégedésére átvettük a hatalmat. Akinek gondolkodása a jelenleg beállott helyzettel nem egyezik, fegyveresen pusztíttatik el” – hirdette a városparancsnoknak kijelölt csendőrszázados falragasza.¹⁰⁵

A szolnoki ellenforradalmárok pünkösdi királysága hamar véget ért. Május 3-án, a Vörös Hadsereg Cegléden összpontosított alakulatai, Szamuely vezetésével behatoltak a városba, és elkeseredett utcai harcokban szétverték a fehérgárdistákat. A szolnoki munkások, akik a vörösök közeledésének hírére elővették eldugott fegyvereiket, jelentékeny segítséget nyújtottak az ellenforradalmárok megsemmisítéséhez.

Lényegesen súlyosabban alakult a helyzet Salgótarján térségében. Míg a román csapatok a Tisza vonalának elérése után beszüntették előnyomulásukat, a csehszlovák burzsoá hadsereg május első napjaiban tovább folytatta támadását, és megközelítette Salgótarjánt.

A Vörös Hadsereg frontjának itteni szakaszát mintegy 70 kilométer szélességben a 80. dandár védte. Bár eredetileg sem képviselt a feladatának megfelelő erőt, április második felében legharcképesebb zászlóaljainak a keleti frontra való átdobása következtében tovább gyengült. A dandár parancsnoksága erejét meghaladó feladatnak érezte Salgótarján megvédését, és a város feladásának gondolatával foglalkozott. Hasonló véleményen volt Böhm is, aki április 5-én Kun Bélához intézett levelében arra hivatkozva, hogy a város megtartásáért vívott harcokban a Vörös Hadsereg rendelkezésére álló erők ismét felmorzsolódhatnának, visszavonulást javasolt. Kun Béla és Szántó Béla nem értett egyet Böhmmel. „Ha lehetne összeegyeztetni Salgótarján védelmét az általános felvonulási tervvel, azt nagyon szeretném. Ennek elsősorban morális és politikai szempontból volna fontossága” – válaszolta Kun a hadseregparancsnoknak.¹⁰⁶

A csehszlovák csapatok előnyomulása azzal fenyegetett, hogy még a Vörös Hadsereg erősítéseinek megérkezése előtt elfoglalják Salgótarjánt. A Forradalmi Kormányzótanács két kommunista népbiztost: Hevesi Gyulát, majd Rákosi Mátyást küldte Salgótarjánba a 80. dandár megerősítésére és a helyi munkásságnak a város védelmére való mozgósítására.

A salgótarjáni üzemek és a környékbeli bányák proletárjai megtették kötelességüket. A legkritikusabb időpontban megszállták a várostól északra húzódó magaslatokat, és az erősítések megérkeztéig szilárdan tartották. A felfegyverzett munkások osztagainak ellenállása sok gondot okozott az ellenségnek.

„… a lapujtői munkások fel vannak fegyverezve és el vannak látva dinamittal … a salgótarjáni munkások szintén felfegyverkeztek, és beásták magukat a város előtt. A lapujtői és salgótarjáni munkások szavukat adták, hogy utolsó csepp vérükig harcolni fognak. Mindenütt kis osztagok alakulnak, amelyeknek az a feladata, hogy csapataink hátában megrongálják a vasúti vonalakat, megszakítsák a telefon-összeköttetést” – jelentette a 7. csehszlovák ezred egyik zászlóalja május 8-án.¹⁰⁷

A Hatvanban gyülekező 6. hadosztály kapta azt a feladatot, hogy vesse vissza a Salgótarjánt fenyegető ellenséges csapatokat. A 6. hadosztály, amely nem is olyan régen még lényegesebb ellenállás kifejtése nélkül vonult vissza a keleti fronton, szinte újjászületve, néhány nap leforgása alatt súlyos vereséget mért a vele szemben álló ellenséges csapatokra. Május 8-án kezdte meg a 6. hadosztály parancsnoksága csapatainak a salgótarjáni frontra való átszállítását, május 9-én a II. csehszlovák dandár már megkezdte visszavonulását, és egyre rendezetlenebbül hátrált Fülek-Losonc irányába. A 6. hadosztály ellentámadásának a II. csehszlovák dandárra gyakorolt hatását jellemzi a dandár parancsnokának Piccione tábornokhoz, a nyugat-szlovákiai haderő főparancsnokához május 12-én küldött távirata: „Meggyőződtem arról, hogy a hozzám beosztott egységek fizikai és erkölcsi állapota ma olyan, hogy nem valószínű, hogy lehetséges lesz a nagy erővel történő magyar támadásoknak a következőkben ellenállni. Kérem tehát az ebben az akcióban részt vevő egységek leváltását és tartalékba helyezését.”¹⁰⁸

Kétségkívül jelentős eredményekkel járt volna, ha a 6. hadosztály tovább folytatja a demoralizálódott ellenség üldözését, és a hadsereg-parancsnokság a siker kihasználása érdekében újabb erősítéseket vet be a harcba. Erre azonban egyelőre nem került sor, sőt a hadsereg-parancsnokság utasította a 6. hadosztályt, hogy vonuljon vissza Kecskemétre.

Ez a döntés a hadsereg-parancsnokság május 11-i ülésén született. Indokául a felderítésnek azon adatai szolgáltak, amelyek szerint május második felében a Duna-Tisza közén egy nagyszabású francia-délszláv támadás megindulásával kellett számolni.

„Az antant előrelátható általános támadása alkalmával a hadműveletek vezetésére a következő irányelvek mértékadók:

Az ország demarkációs vonalain csak a legszükségesebb erők hagyandók meg, melyeknek feladata a megfigyelő szolgálat és az ellenség előnyomulásának lehető hosszú ideig való késleltetése.

Az összes ekként felszabadult erő a Duna-Tisza között előnyomuló ellenség ellen támadólag alkalmazandó” – hangoztatta a hadsereg-parancsnokság elhatározása.¹⁰⁹

A Szolnokot és Salgótarjánt fenyegető veszély elhárításával egyidejűleg folyt a Vörös Hadsereg újjászervezése.

„A csapatok lerongyolt állapotban, hangulatuk kedvetlen és harcellenes. Egy védállás felvétele alkalmával arra lehet számítani, hogy a csapatok egyötöd része ott marad, a többi el fog széledni.”¹¹⁰

„A hadosztály csapatai – melyek legnagyobb része Miskolc-Eger környékéről való – teljesen elszéledtek, s hazamentek, a tüzérség lövegeit otthagyta … A hadosztály egész frontja teljes felbomlásban. A legcsekélyebb ellenállásról szó sincs.”¹¹¹

„A 60. dandár csapatai tökéletesen felbomlottak, csak néhány puska áll rendelkezésükre …”¹¹²

Ilyen kép rajzolódott ki május első napjaiban a parancsnokságok jelentéseiben a Vörös Hadsereg alakulatairól. Ezeket a demoralizált, szétzüllött egységeket kellett újjászervezni, harcképessé tenni. A magyar munkásosztály legjobbjainak a Vörös Hadsereg lobogói alatt való felsorakozása ennek a szinte megoldhatatlannak látszó feladatnak a teljesítését is lehetővé tette. Május közepén már három hadtest, nyolc újjászervezett, illetőleg újonnan alakított hadosztály szerepelt a Vörös Hadsereg hadrendjében. A zászlóaljak száma 113-ra emelkedett.

A keleti hadsereg parancsnoksága átvette az összes harcoló alakulat vezetését és hadsereg-főparancsnoksággá alakult át.

A vezetés rugalmasabbá tétele érdekében a hadosztályokat hadtestekbe vonták össze, amelyek élére népbiztosokat állítottak. Az I. hadtest parancsnoka Vágó, a II. hadtesté Pogány, a III-é Landler lett.

A budapesti karhatalmi egységeket, a gyári munkásezredeket, a budapesti Vörös Őrséget az újonnan megszervezett Budapesti Katonai Parancsnokság alá rendelték, amelynek élére Haubrich Józsefet nevezték ki. A Budapesti Katonai Parancsnokság feladata a budapesti és vidéki ellenforradalmi mozgalmak felszámolása volt. A Budapesti Katonai Parancsnokság később a IV. hadtest elnevezést vette fel.

A hadsereg újjászervezésében nagy szerepe volt a hadsereg-főparancsnokság vezérkari főnöke, Stromfeld Aurél kiemelkedő szervezőképességének, munkabírásának.

Teltek a napok, és az antant délről várt támadásának semmi jele nem mutatkozott. Annál fenyegetőbbé vált a csehszlovák front helyzete. Az ellenség itt a 6. hadosztály előnyomulásának megállítása után újjászervezte erőit, és súlyos nyomást gyakorolt a Vörös Hadsereg Egertől, valamint Salgótarjántól északra elhelyezkedett alakulataira.

A Vörös Hadsereg parancsnoksága tisztában volt azzal, hogy csupán passzív védekezéssel nem lehetséges az északon fenyegető veszélyt elhárítani. Elhatározta tehát, hogy kezébe veszi a kezdeményezést. Május 15-én megszületett a döntés: a III. hadtest támadást indít Miskolc visszafoglalására.

A III. hadtesten belül az újjászervezett, munkásalakulatokkal feltöltött 1. hadosztálynak jutott az a feladat, hogy Miskolcot felszabadítsa. A proletárkatonákat nagy felelősségérzettel töltötte el a tét nagysága: ez volt a munkásezredek első nagy erőpróbája. A siker vagy kudarc mindenképpen nagy erkölcsi, politikai hatást gyakorolt az ország népére és a Vörös Hadsereg valamennyi harcoló egységére.

Május 20-án reggel indult meg az 1. hadosztály a Miskolcot megszállva tartó ellenséges csapatok ellen. A támadás sikerrel járt, az esti órákban a csehszlovák egységek kénytelenek voltak elhagyni a várost. A miskolci és diósgyőri munkások fegyveres osztagai a visszavonuló ellenséget megtámadták, sok foglyot ejtettek, elfogták az egyik alakulat trénjét. Az ellenség vasúton való visszavonulásának megakadályozására számos helyen felrobbantották a síneket. A munkások rajtaütésszerű támadásai több ellenséges alakulatnál pánikot okoztak, aminek következtében visszavonulásuk fejvesztetté vált.

„Az utoljára visszavonuló csapatainkat a helyi lakosság megtámadta; a városban ugyanis sok fegyver volt, mivel Zincone tábornok késlekedve hajtotta végre a lakosság lefegyverzését … A visszavonulás olyan jellegű volt, hogy amennyiben a magyarok jobban lettek volna megszervezve, Kassát, Rozsnyót is elfoglalhatták volna, és veszélybe került volna a Kassa-Zsolna vasútvonal” – jelentette a csehszlovák hadsereg főszemlélőjének Kopal őrnagy, a miskolci események kivizsgálására kiküldött tiszt.¹¹³

Az ellenség Miskolc elvesztésébe nem akart belenyugodni. Május 23-án a csehszlovák és román csapatok több oldalról kombinált támadást indítottak a város ellen. Bár a jelentékeny túlerő nyomása következtében az 1. hadosztály kritikus helyzetbe került (Julier Ferenc, a III. hadtest vezérkari főnöke már a város feladására tett javaslatot a hadsereg-főparancsnokságnak), a munkásezredek katonái, akiknek a miskolci és diósgyőri proletárok is segítségükre siettek, megállták helyüket, és visszaverték az ellenség támadását.

Miskolc védőinek felbecsülhetetlen segítséget nyújtottak azok a magyar és szlovák munkások, akik a harcok idején a csehszlovák ellenforradalmi csapatok hátában fegyveres felkelést kezdtek. Ózdon, Rozsnyón, Rudabányán megtámadták a helyőrségeket, Perkupán lerombolták a Bódván át vezető hidat, hogy akadályozzák a Miskolc felé irányuló csapatszállításokat. Piccione tábornok arra kényszerült, hogy tartalékainak jelentős részét a munkások fegyveres felkelésének leverésére használja fel.

„A magyarokat támogatja … a velük együttérző lakosság, amely nemegyszer beavatkozik ellenünk a harcba, és fegyverrel a kezében … valamint a telefonvezetékek átvágásával hadműveleteink menetét kritikussá teszi” – jelentette Piccione a nemzetvédelmi miniszterhez küldött jelentésében.¹¹⁴

Az 1. hadosztály miskolci sikerei lelkesítőleg hatottak a Vörös Hadsereg északi arcvonalán elhelyezkedett másik két hadosztály, az 5. és 3. hadosztály katonáira is. A következő napokban mindkét hadosztály jelentékenyen visszavetette a vele szemben álló ellenséges csapatokat. A Salgótarjánt és Egert fenyegető veszélyt elhárították.

Az elért sikerekben nem kis szerepük volt a cseh és szlovák katonáknak. Mind nagyobb részük ismerte fel, hogy a háború céljai nem azonosak népük érdekeivel – a harcot nem érezték magukénak.

„Az a közömbösség, amely a Miskolcot megszálló önkéntes legénységnél uralkodott, elterjedt a légionáriusok között is … Teljesen hiányzik a harcos, támadó szellem” – hangoztatta az egyik csehszlovák hadosztály parancsnokságának Piccionéhoz küldött jelentése.¹¹⁵ Egy másik jelentés arról számolt be, hogy a Salgótarjánnal szemben álló csapatok legénysége „vonakodott előnyomulni, az ellenséges támadás idején pedig egyszerűen megfutamodott. A tiszteknek nincs befolyásuk a legénységre … Egyeseknél vörös színű bolseviki szalagokat találtak.”¹¹⁶

Május 2-a óta, a hadsereg újjászervezése és a frontok megszilárdítása terén elért sikerek ellenére, a Tanácsköztársaság katonai helyzete változatlanul súlyos volt. Határaink nagyobb részén sokszoros túlerőben levő ellenséges hadseregek állottak, amelyeket az ország fővárosától csupán egy-két napi menettávolság választott el.

A Forradalmi Kormányzótanács tudatában volt annak, hogy ebben a helyzetben a nemzetközi munkásosztály aktív segítsége nélkül a proletárdiktatúrát nem lehet tartósan megvédelmezni.

A Magyar Tanácsköztársaság a legközvetlenebb segítséget az oroszországi szovjethatalomtól várta és kapta.

Az intervenciósok és a belső ellenforradalmárok fojtogató gyűrűjében harcoló szovjetállam vezetői a lehetőségekhez mérten mindent megtettek a magyarországi proletárdiktatúra katonai megsegítésének érdekében.

Lenin április folyamán az ukrajnai Vörös Hadsereg parancsnoksága elé a Magyar Tanácsköztársaságnak nyújtandó katonai segítséget mint egyik legfőbb feladatot állította.

„A Galícia és Bukovina egy részébe történő előnyomulás a Tanács-Magyarországgal való kapcsolat miatt szükséges. E feladatot minél gyorsabban és tartósabban meg kell oldani, e feladat határain túl azonban Galíciának és Bukovinának semmiféle elfoglalása nem kell, ugyanis az ukrán hadseregnek semmilyen körülmények között sem szabad eltérnie két legfőbb feladatától. Éspedig: az első, legfontosabb és legsürgetőbb – segítséget nyújtani a Donyec-medencének. E segítséget gyorsan és nagy arányban kell elérni. A második feladat – szilárd vasúti kapcsolatot teremteni Tanács-Magyarországgal” – hangoztatta Lenin egyik utasításában.¹¹⁷

Az ukrajnai Vörös Hadsereg segítsége hamarosan érezhetővé is vált. A román hadsereg főparancsnoksága a Tiszántúlról május folyamán kénytelen volt jelentékeny erőket átcsoportosítani a bukovinai és besszarábiai frontra.

Május 11-én, a Gödöllőn megtartott tanácskozáson Stromfeld arra kérte Kun Bélát, járjon közbe Szovjet-Oroszország vezetőinél, hogy az ukrajnai szovjet csapatok egy határozott akciójukkal kössék le a román hadsereget.

„Úgy látszik, hogy az antant általános támadása előtt állunk. A Magyar Tanácsköztársaságnak létérdeke, hogy az orosz erők Kolomeából a Sztrijen át Csap felé előretörjenek, s ezáltal a magyar csapatokat legalább a román fronton tehermentesítsék” – írta Stromfeld Kun Béla számára a hadihelyzetről készített összefoglalójában.¹¹⁸

Kun a kérést továbbította Moszkvába. Néhány nap múlva Lenin Kun Bélához intézett táviratában arról adott hírt, hogy az ukrán Vörös Hadsereg akcióba lépett a besszarábiai román csapatok ellen:

„Üdvözlöm a magyar munkások és parasztok erősödő Vörös Hadseregét. Az antant kegyetlen békéje mindenütt növeli a szovjethatalom iránti rokonszenvet. Tegnap ukrán csapatok, miután legyőzték a románokat, átlépték a Dnyesztert. Legszívélyesebb üdvözletemet küldöm Önnek és az összes magyar elvtársaknak.

Lenin.”¹¹⁹

Az ukrán Vörös Hadsereg nagy reményekkel kecsegtető támadása azonban nem bontakozhatott ki olyan méretekben, ahogyan azt a Magyar Tanácsköztársaság vezetői remélték. Ennek egyik oka az volt, hogy Grigorjev atamán, az ukrán Vörös Hadsereg egyik legfontosabb hadosztályának parancsnoka, május első felében árulást követett el, és hátba támadta a szovjethatalmat. Grigorjev árulásának eredményeképpen az ukrán Vörös Hadsereg nyugati és délnyugati irányú előnyomulásának lendülete megtört. Vorosilov és Parhomenko ugyan rövid idő alatt szétverte az áruló bandáit, de az akció mégis jelentős erőket kötött le.

Grigorjev átállásánál összehasonlíthatatlanul nagyobb veszélyt jelentett a szovjethatalom létére Gyenyikin támadása, aki több mint 400 000 főnyi hadseregével, hatalmas erővel nyomult előre a Donyec-medencében. Gyenyikin támadása a szovjethatalom vezetőit arra kényszerítette, hogy a nyugati arcvonalról minden nélkülözhető erőt elvonjanak, és a Donyec-medencébe irányítsanak át.

Ilyen körülmények között az ukrán Vörös Hadsereg Galíciában, Bukovinában és Besszarábiában csupán annyi erőt tarthatott meg, amely elégséges volt ugyan arra, hogy lekötve tartsa a velük szemben álló román csapatokat, de nagyobb szabású támadás végrehajtására nem volt képes.

A Forradalmi Kormányzótanács május második felében Szamuelyt repülőgépen Moszkvába küldte, hogy személyesen tájékoztassa Lenint a magyarországi helyzetről, és tárgyalásokat folytasson a Tanácsköztársaságnak nyújtandó fegyveres segítség lehetőségeiről. Szamuely kalandos körülmények között megtett, bravúros útjáról visszatérve, arról tájékoztatta a Forradalmi Kormányzótanácsot, hogy a Szovjet-Oroszországban, Gyenyikin támadása folytán kialakult súlyos helyzet miatt, belátható időn belül nem várható az ukrán Vörös Hadsereg nagy erőkkel történő előnyomulása a Magyar Tanácsköztársaság irányába. Szamuely beszámolójának „lényege az volt, hogy nem számíthatunk hamarosan arra, hogy Kelet-Galícián keresztül egyesülhessünk az orosz Vörös Hadsereggel: lehetséges, hogy Besszarábia elleni katonai tüntetéssel a románok figyelmét keleti határaikra vonja az ukrajnai szovjet kormány, de a katonai helyzet Szovjet-Oroszországban még nehezebb, mint nálunk” – írja Kun Béla egyik cikkében.¹²⁰

Szamuely Moszkvából magával hozta Leninnek a magyar munkásokhoz intézett üdvözletét.

Az üdvözlet a proletárdiktatúráról szóló marxista-leninista tanítások nagyszerű összefoglalása, a Magyar Tanácsköztársaságnak nyújtott elméleti segítség kiemelkedő dokumentuma.

Lenin hangsúlyozta: a magyar proletárforradalom jelentősége abban van, hogy „még a vakot is látóvá teszi”, bebizonyítva, hogy sehol a világon nem lehetséges más hatalom, amelyet a munkásosztály által vezetett dolgozók támogatnának, mint a proletariátus diktatúrája.

Lenin felhívta a magyar munkásosztály figyelmét, hogy a szocializmus megteremtése, az osztályok megsemmisítése csak hosszú, nehéz osztályharccal érhető el, amelyben a munkásosztálynak magával kell ragadnia a parasztságot, és általában az összes kispolgári rétegeket, szívós harcot folytatva a burzsoázia ellenállása, a kispolgárság megcsontosodottsága, ingadozása ellen.

„Legyetek szilárdak. És ha ingadozás üti fel a fejét a szocialisták között, akik tegnap csatlakoztak hozzátok, a proletárdiktatúrához, vagy a kispolgárság körében, nyomjátok el könyörtelenül ezeket az ingadozásokat. Agyonlövetés – ez a gyáva méltó jutalma a háborúban.

Az a háború, amelyet ti viseltek, az egyetlen jogos, igazságos, igazán forradalmi háború, az elnyomottak háborúja az elnyomók ellen, a dolgozók háborúja a kizsákmányolok ellen, háború a szocializmus győzelméért. Az egész világon a munkásosztály minden becsületes tagja a ti pártotokon áll. Minden hónap közelebb hozza a proletár világforradalmat.

Legyetek szilárdak! A győzelem a tietek lesz” – fejezte be üdvözletét a nemzetközi munkásosztály nagy vezére.¹²¹

A Magyar Tanácsköztársaság létrejöttekor a magyar munkásmozgalom vezetői – kommunisták és szociáldemokraták egyaránt – meg voltak győződve arról, hogy a magyar munkásosztály példáját rövid időn belül követi a többi európai ország – mindenekelőtt Ausztria – munkássága is. Az uralkodó osztályoknak azonban a jobboldali szociáldemokrata politikusok segítségével fokozatosan sikerült megszilárdítani uralmukat.

Az európai forradalmi mozgalomra és a Magyar Tanácsköztársaság sorsára nézve óriási jelentőséggel bírt volna, ha Ausztriában, ahol a szociáldemokrata párt a háború befejezése után az állami élet, a fegyveres erők vezető pozícióit megszerezte, szintén kikiáltják a proletárdiktatúrát. Az osztrák munkásosztály legjobbjai szolidaritást vállaltak a Magyar Tanácsköztársasággal, és önfeláldozó küzdelmet folytattak azért, hogy a szocialista forradalmat Ausztriában is győzelemre vigyék. A szociáldemokrata vezetők azonban – akik kezdetben lojálisnak mutatkoztak a magyar proletárdiktatúrával szemben, és csupán arra hivatkozva vetették el a proletárdiktatúra kikiáltásának gondolatát, hogy ez esetben az antant megszünteti élelmiszer-szállításait és Ausztriában éhínség lesz – egyre nyíltabban fordultak szembe a Tanácsköztársasággal. A kezdetben kialakult jó viszony a két ország között fokozatosan elromlott. Nyilvánvalóvá vált az a tény, hogy a Tanácsköztársaság a fiatal osztrák kommunista párt hősies erőfeszítései ellenére sem számíthat Ausztria részéről komoly segítségre.

Európa sorsára nézve az ausztriai eseményeknél lényegesen nagyobb jelentősége volt a Németországban történteknek.

A Magyar Tanácsköztársaság megszületését követő első időkben úgy látszott, hogy rövidesen Németországban is diadalmaskodik a proletárforradalom. Április 13-án megszületett a Bajor Tanácsköztársaság. A szovjet-oroszországi és a magyar dolgozók nagy lelkesedéssel üdvözölték az európai forradalom újabb győzelmét. A bajor munkásság hatalma azonban nem sokáig tudott ellenállni a központi német kormányzat ellenforradalmi támadásának: május 1-re megdöntötték a müncheni munkásság uralmát.

A nemzetközi helyzet alakulása, tehát nem igazolta a magyar munkásosztály vezetőinek reményeit. Az európai burzsoáziának fokozatosan sikerült hadállásait megszilárdítania.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

A Tanácsköztársaság

(idézet: A Magyar Tanácsköztársaság – Liptai Ervin)

 

A Tanácsköztársaság vezetői mit sem tudtak arról, hogy a proletárdiktatúra elleni támadás előkészületei a befejezéshez közelednek.

Nem kétséges: a proletárdiktatúra kikiáltásától eltelt rövid idő alatt a legnagyobb erőfeszítésekkel sem lehetett volna a Tanácsköztársaság határainak védelmét megbízhatóan kiépíteni. A Forradalmi Kormányzótanács rosszul ítélte meg a körülményeket, és így a gyenge katonai felderítés, s nem utolsósorban az antant magatartásával kapcsolatos illúziók következtében a védelem megszilárdításáért kevesebb történt, mint amit a valóságos helyzet ismeretében lehetett volna tenni.

Landler még április 14-én, két nappal a katonai intervenció kezdete előtt is túlzott optimizmussal állapította meg a Forradalmi Kormányzótanács ülésén: „… az antant hadügyileg abban a helyzetben van, mint mi”.⁷¹

Április közepén, a Tanácsköztársaság elleni háború megindulásának időpontjában, a Vörös Hadseregnek a demarkációs vonalakon álló erői létszám, felszerelés és szervezettség tekintetében messze elmaradtak az ellenséges csapatoktól.

Az alakulatok átszervezése még korántsem fejeződött be. A toborzás jelentékeny eredményekkel járt ugyan, a jelentkezők felszerelése, alakulatokba szervezése azonban csak részben történt meg. Április közepén például a 6. hadosztály létszáma 7986 fő volt, közülük azonban 3700-nak még nem tudtak fegyvert adni.

A terveknek megfelelően 6 gyaloghadosztály, a székely különítmény, valamint a tengerészdandár szervezése folyt. Ezek közül azonban egyedül a székely különítmény volt többé-kevésbé harckész állapotban, a többi még messze állott attól.

Ez a hadsereg még nem a proletariátus osztályhadserege volt, hanem a polgári demokratikus rendszer öröksége, amelynek bélyegét számos tekintetben magán viselte.

Az erőviszonyokat kellőképpen érzékelteti az a tény, hogy:

északon a csehszlovák hadsereg 4 hadosztályával és 4 dandáréval (kb. 85 zászlóalj és 24 üteg) szemben 3 vöröshadosztály (28 zászlóalj és 14 üteg),

keleten 6 román gyaloghadosztállyal, 1 lovashadosztállyal és 1 erős különítménnyel (64 gyalogzászlóalj, 28 lovasszázad és 48 üteg) 2 hadosztály és 1 önálló dandár (34 zászlóalj és 16 üteg),

délen a franciák és a délszlávok első vonalban levő 3 gyalog-, 1 lovashadosztályával és 1 lovasdandárával szemben mindössze 11 harcképes zászlóalj és 4 üteg állott.

A Vörös Hadsereg védelmi készségét éppen a legkritikusabb arcvonalon, a keleti fronton alapvetően meggyengítette, hogy a legerősebb hadosztály: a székely különítmény parancsnoki kara a proletárdiktatúra esküdt ellensége volt.

A nagyváradi direktórium elnöke már április 3-án jelezte, hogy a székely különítménynél valami nincs rendben, és a legénység, „valószínűleg tisztjeitől befolyásolva, nagyfokú bizalmatlansággal kezd viselkedni a Tanácsköztársasággal szemben”.⁷² Kratochwill ezredes, a különítmény parancsnoka, elküldte megbízottját Gondrecourt francia tábornokhoz, valamint Maniu Gyulához, és közölte velük, hogy „a székely csapatok nem kommunisták, sőt … a bolsevikiek ellen a román csapatokkal együtt is hajlandók volnának harcolni”.⁷³

A Hadügyi Népbiztosság a helyzet tisztázására kiküldött ugyan egy bizottságot a székely különítményhez, ennek megállapításait azonban nem vették eléggé figyelembe, és megelégedtek azzal, hogy a különítmény két zászlóalját felváltották a nemzetközi vörösezred katonáival.

Olyan helyzetben, amikor a Vörös Hadsereg keleti arcvonalának nagyobb részét áruló ellenforradalmárok által vezetett csapatok tartották, az ellenség támadása szükségszerűen katasztrofális helyzetet teremtett.

Április 16-án hajnalban a román hadsereg megtámadta a Vörös Hadsereg védelmi vonalát.

Mivel Kratochwill azt remélte, hogy az akcióba a román vezérkar őt is bevonja, a támadás bizonyos mértékig meglepetésszerűen érte. Dilemmájáról, amelybe a váratlan támadás folytán került, később így számolt be könyvében:

„… a románok megtámadtak! Ekkor egy újabb nehéz és felelősségteljes elhatározás előtt állottam: a székely hadosztály erdélyi csapatai nem voltak sem bolsevista, sem vöröscsapatok, én ezekkel a csapatokkal a proletárdiktatúra ellen akartam fordulni. Ez azonban lehetetlen volt, mert a románok megtámadtak. Ha úgy, mint eddig, a csucsa-máramarosi vonalban a román támadásokat visszautasítom, akkor a székely hadosztály és az erdélyi csapatok … a proletárdiktatúrát védték volna. Kár lett volna tehát minden csöpp székely vagy erdélyi magyar vérért, és így felelősségem teljes súlyát érezve, elhatároztam, hogy a hadosztály és az erdélyi csapatok frontját lassan visszaveszem, elrendeltem, hogy minden felesleges vérontás kerülendő, minden támadás és ellentámadás mellőzendő, ott, ahol a román nyomás túlerős, a nyomásnak engedni kell.

Április 16-án és a következő napokban a frontot saját elhatározásomból vettem vissza azon szándékkal, hogy időt nyerjek, hogy a tárgyalásokat a románokkal újra felvegyem, hogy a 150 kilométer széles vonalban elosztott csapatokat egy kisebb térre összpontosítsam, hogy ütőerő gyanánt rendelkezésemre álljanak.”⁷⁴

Bár a különítmény egyes részei a reggeli órákban szívósan védekeztek, Kratochwill délelőtt 10 órakor kiadta a parancsot az általános visszavonulásra. Ettől kezdve a székely csapatok jelentékeny ellenállást már nem fejtettek ki a támadókkal szemben.

Támadás indult a keleti arcvonalon álló másik két egység: a 39. dandár és a 6. hadosztály ellen is, melyek a nyomasztó túlerő következtében visszavonulásra kényszerültek.

A következő napokban a Hadügyi Népbiztosság hasztalanul kísérelte meg a visszavonuló, helyenként pánikszerűen menekülő csapatok megállítását. A keleti arcvonal nagyobb részét tartó székely különítmény állandó visszavonulása következtében fedezetlenül maradt a 39. dandár balszárnya, és így az, hogy az ellenséges átkarolást elkerülje, maga is visszavonulásra kényszerült.

A Hadügyi Népbiztosság úgy tervezte, hogy az arcvonal mögött az ország különböző részeiből odaszállított csapatokból erős tartalékot hoz létre, s annak ellencsapásával lefékezi a román támadás lendületét, így időt biztosít a védelem jobb megszervezésére. Kratochwill gyors hátrálása következtében azonban a csapatok tervezett összpontosításának körzete (Érmihályfalva és Nagykároly környéke) az ellenség kezére került, mielőtt az erősítések odaérkezhettek volna.

A székely különítmény parancsnoksága a Hadügyi Népbiztosság félrevezetésére súlyos harcokról és hatalmas veszteségekről számolt be. „Veszteségeink igen súlyosak, mintegy 60 százalékra tehetők”⁷⁵ – jelentették április 17-én este, hogy ezzel magyarázatot adjanak a visszavonulás nagy tempójára. Sikerült is elérniük, hogy úgyszólván fegyverletételükig nem lepleződtek le a Tanácsköztársaság katonai és politikai vezetői előtt. „A Tanácsköztársaság a legteljesebb elismeréssel viseltetik a derék székely proletár katonák és a forradalomért őszintén dolgozó vezetőik iránt” – mondotta Böhm még április 22-én is egyik nyilatkozatában.⁷⁶

A Forradalmi Kormányzótanács április 18-i ülésén – felismerve a proletárdiktatúra létét fenyegető súlyos veszedelmet – határozatot hozott, hogy minden erőt, amely a többi arcvonalakon valamennyire is nélkülözhető, a keleti frontra irányít. Elhatározták, hogy felhívással fordulnak az ország proletariátusához, s a toborzás meggyorsításával, munkásalakulatok szervezésével megerősítik a Vörös Hadsereget.

Április 19-re összehívták a budapesti munkás- és katonatanács ülését, hogy a munkásosztály képviselőit tájékoztassák, és rajtuk keresztül a proletariátust a haza védelmére mozgósítsák.

Az ülésen Kun Béla számolt be a katonai helyzetről. Vázolta a keleti fronton kialakult helyzet súlyosságát. Nem hallgatott arról a lehetőségről sem, hogy a proletárdiktatúra ellen északról és délről is megindulhat a támadás. Rámutatott: a magyar proletariátusnak elsősorban a maga erejére kell számítani. Kiadta a jelszót: „… mindenki, aki csak nélkülözhető itt Budapesten, aki csak nélkülözhető itt a központi igazgatásban, minden proletár, a proletariátusnak minden képviselője: ki a frontra!”⁷⁷

Kun külön kiemelte annak fontosságát, hogy a Tanácsköztársaság súlyos helyzetében a diktatúra vezető szerveiben „olyan vasegységre van szükség, amely vasegységet semmi, semmi a világon nem tudja megbomlasztani”.

„… addig az ideig, amíg a körülöttünk levő országok proletárjai aktíve sietnek segítségünkre, a magunk erejére, a magyarországi proletariátus forradalmi erejére kell támaszkodnunk. Ezt a forradalmi erőt fölébreszteni az önök föladata. Ennek a forradalmi erőnek a szervezése, kihasználása, értékesítése is az önök föladata” – fejezte be beszédét Kun Béla.

Az ülés határozatot hozott, hogy a Kormányzótanács és a munkástanács tagságának, valamint az összmunkásságnak a fele menjen ki a frontra. A határozat végrehajtásával a Forradalmi Kormányzótanácsot bízták meg.

A következő napokban az újságokban és plakátokon megjelent a Magyarországi Szocialista Párt, a Forradalmi Kormányzótanács és a Budapesti Munkás- és Katonatanács közös felhívása az ország munkásaihoz.

„Veszélyben a forradalom! …
Munkások! Elvtársak! Elvtársnők!

A forradalom, a munkások, parasztok és katonák diadalmas forradalma hívó szóval fordul hozzátok: fegyverkezzetek föl. Készüljetek a megtámadott proletárforradalom megvédelmezésére és továbbfejlesztésére, kiépítésére, hogy mindent megadhasson ez a forradalom, ami a szocializmus megvalósításához és a proletárok hatalmának végleges megszilárdításához kell!” – hangoztatta a felhívás.⁷⁸

Április 20-án, húsvét vasárnapján, a népbiztosok és a párttitkárság tagjainak nagy része vidékre utazott, ahol a dolgozókat a népgyűléseken a Vörös Hadseregbe való belépésre hívták fel.

Szamuely Tibor Győrött tartott nagyhatású tömeggyűlést:

„Veszély fenyegeti a magyar proletariátust. Az imperialista román bojárok hadat üzentek a Magyar Tanácsköztársaságnak. Nem szépíthetjük és hallgathatjuk el azt a körülményt sem, hogy a fronton álló csapatok egy része nem tett eleget proletár kötelezettségének. Ezeket el kell távolítani, és helyettük a szervezett munkásságot kell a frontra küldeni. Az ellenforradalmárokat le kell törnünk, nehogy újra visszatérjen a tőke uralma és újra elnyomottak legyünk, ezerszer elnyomottabbak, mint azelőtt. Az egész világ proletariátusának szeme rajtunk függ, a mi győzelmünktől függ a világ proletárjainak felszabadítása” – mondotta Szamuely.⁷⁹

A fegyverbe hívó szóra a főváros és a vidék legöntudatosabb dolgozói tömegesen kérték felvételüket a Vörös Hadseregbe.

A csepeli lőszergyár bizalmi testülete „… egyhangú és nagy lelkesedéssel kimondotta, hogy a csepeli gyár minden osztályában, ahol nem hadianyagot, hanem más cikkeket gyártanak: a munkát beszünteti, a muníciót gyártó üzemekben pedig csak a föltétlen szükséges munkaerőket foglalkoztatja, s az így munkából fölszabadult összes elvtársak kötelesek belépni a Vörös Hadseregbe. Kimondotta a bizalmi testület, hogy amíg a muníciógyártás nagy szüksége megkívánja: fölfüggeszti a 8 órai munkaidőt, s kevesebb létszámmal, fölfokozott munkateljesítménnyel megfelelő mennyiségű hadicikket produkál.”⁸⁰

Diákok, ifjúmunkások, és a gyárak idős dolgozói nagy lelkesedéssel sereglettek a Vörös Hadsereg zászlói alá. A Galilei-körben tömörült fiatalok testületileg beléptek a hadseregbe. Hasonló módon cselekedtek az újpesti szocialista diákok és ifjúmunkások szervezetéhez tartozó fiatalok is.

Április 23-án már 24 újonnan szervezett munkászászlóalj menetelt a Forradalmi Kormányzótanács tagjai előtt. A csepeli, kispesti, újpesti, óbudai, mátyásföldi és a főváros többi kerületében levő gyárak munkásai vonultak fel ezen az erőt sugárzó csapatszemlén: „… munkásküzdelemben edzett, fegyelemben vértezett elvtársak jöttek, hogy a burzsoá egykori promenádján mutassák elszánt készségüket a munka világa, az igaz emberiesség, a világforradalom megvédésére”⁸² – írja a „Vörös Újság” 1919. április 24-i száma. A gyári munkászászlóaljak impozáns felvonulása bizalommal töltötte el a proletárdiktatúra sorsáért aggódókat. Amerre a zászlóaljak elvonultak, a főváros dolgozóinak lelkesedése kísérte őket.

A Forradalmi Kormányzótanács utasításának megfelelően, a Hadügyi Népbiztosság elhatározta, hogy a többi frontokról elvonható egységeket Nyíregyháza és Debrecen térségében csoportosítja.

„A román arcvonalon beállott események következtében, a Hadügyi Népbiztosság a többi arcvonalakról minden rendelkezésére álló tartaléknak és a tüzérség zömének a Tiszántúl, Nyíregyháza-Debrecen vonalában és emögött való felvonulását határozta el. A cseh és délszláv arcvonalon csak annyi erő maradhat vissza, amennyi a biztosító és megfigyelő szolgálatra elengedhetetlenül szükséges” – ez állott a Hadügyi Népbiztosság április 19-i utasításában.

A román bojárhadsereg támadásának megindulása óta eltelt napok tapasztalatai azt mutatták, hogy a Hadügyi Népbiztosság a Várból, távol a harcoló csapatoktól nem képes a harcok vezetésére., Elmaradt az eseményektől, információi gyakran pontatlanok voltak. Határozott parancsokat ezért nem is igen adott, utasításai általánosságokban mozogtak.

Kun Béla javaslatára a Forradalmi Kormányzótanács elhatározta, hogy a Tiszántúlon harcoló egységek közvetlen vezetésére hadsereg-parancsnokságot szervez.

A Kormányzótanácsban vita bontakozott ki akörül, hogy kit nevezzenek ki a hadsereg-parancsnokság élére. A kommunisták nagy része Szamuely Tiborra szerette volna bízni a vezetést, a volt szociáldemokrata népbiztosok pedig Böhmöt javasolták. A vita olyan élessé vált, hogy egyesek lemondással fenyegetőztek abban az esetben, ha a választás Szamuelyre esik.

Kun tisztában volt azzal, hogy a proletárdiktatúra válságos helyzetében a Forradalmi Kormányzótanács tagjai közötti nyílt kenyértörés katasztrofális következményekkel járna. Ezért végül maga is támogatta Böhm kinevezését.

Böhm, aki ezekben a napokban nem tartózkodott a fővárosban, kezdetben nem akarta vállalni a demoralizált, állandóan visszavonuló csapatok parancsnokságát. Csupán akkor ment bele a dologba, amikor Kunfi közölte vele, hogy amennyiben ő visszautasítja a megbízást, azt Szamuely kapja meg.

A tiszántúli hadsereg parancsnoka tehát Böhm Vilmos lett, Szamuelyt pedig az ellenforradalmi tevékenység megakadályozására alakított front mögötti bizottság elnökévé nevezték ki.

Böhm, aki katonai képzettséggel nem rendelkezett, természetesen csak úgy tölthette be a hadseregparancsnoki tisztet, ha az egységek hadműveleti vezetését egy kitűnően képzett vezérkari főnök látja el mellette. Böhm, még a polgári demokratikus időszakban, hadügyminisztériumi működése idején szoros kapcsolatba került Stromfeld Auréllal, a nagy tehetségű vezérkari tiszttel, akinek kiváló képességeiről alkalma volt személyesen is meggyőződni. A tiszántúli keleti hadsereg vezérkari főnöki teendőivel Stromfeld Aurélt bízták meg.

Stromfeld röviddel a proletárdiktatúra kikiáltása után megvált beosztásától, és Győrbe vonult vissza. Bár a Hadügyi Népbiztosságon felelős beosztásba kívánták helyezni, ezt visszautasította. Az ország súlyos helyzetében azonban hazafias kötelességének érezte, hogy katonai szaktudásával a hadsereg rendelkezésére álljon. Ezért, amikor felszólították, hogy vegye át a keleti hadsereg vezérkari főnöki pozícióját, az utasításnak haladéktalanul engedelmeskedett. Stromfeld az éppen Győrben tartózkodó Szamuelyvel utazott Budapestre, majd a Hadügyi Népbiztosságon történt rövid tájékozódás után, azonnal folytatta útját Szolnokra, ahol a Nemzeti Szállóban megkezdte a keleti hadsereg-parancsnokság megszervezését.

Stromfeld, miután behatóan megismerkedett a tiszántúli arcvonal helyzetével, a csapatok állapotával, hamarosan arra a meggyőződésre jutott, hogy a Tiszántúl átmeneti feladása elkerülhetetlen.

Az ellenség április 20-án bevonult Nagyváradra, majd április 23-án elesett Debrecen is.

Azok az erősítések, amelyeket az ország különböző részeiből a keleti frontra irányítottak, nem egyszerre kerültek bevetésre, és a túlerőben levő támadókkal szemben felmorzsolódtak anélkül, hogy a harcok kimenetelét lényegesen befolyásolni tudták volna. A régebben fronton levő csapatok demoralizáltsága is átragadt az újonnan érkezett alakulatokra, amelyek más körülmények között, egy nagyobb erőösszpontosítás részeként, kétségtelenül megállták volna helyüket.

Nem kevés volt azonban az olyan alakulat, amelyik önfeláldozóan igyekezett útját állni az ellenségnek. A debreceni munkások hősiességének híre bejárta az egész országot. A nemzetközi proletárszolidaritás ragyogó példáját tanúsították a nemzetközi zászlóaljak katonái is. A magyar munkásosztály emlékezetében örök dicsőség övezi azoknak az internacionalistáknak a nevét, akik, mint Leó Rothziegel, az osztrák ifjú kommunisták vezetője, hősi halált haltak e harcokban.

„A bojár imperialisták csapatai közelednek. Holnap tűzbe kerülünk. Boldogan megyek akár a halálba is a proletárok felszabadulásáért, boldogan és büszkén. Örömmel hullatom véremet Szovjet-Magyarországért, amelyet a nemzetközi proletariátus hazájának tekintek” – írta egyik levelében Rothziegel röviddel hősi halála előtt.⁸²

Az önfeláldozás e nagyszerű példái ellenére, a csapatok többsége nem fejtett ki olyan ellenállást az ellenséggel szemben, amelyet adottságai – a felszerelésben jelentkező problémák ellenére is – megengedtek volna. Döntően befolyásolta az események kimenetelét az is, hogy a keleti fronton harcoló alakulatok nagy részét a székely hadosztály gyors ütemű visszavonulása folytán az átkarolás állandó veszélye fenyegette.

Szamuely, aki az április 20-át követő napokban a Tiszántúlon járt, április 25-én a Budapesti Központi Munkás- és Katonatanács ülésén annak a véleményének adott kifejezést, hogy a „csapatok nem a fölszerelés hiánya, hanem elsősorban is a fegyelem és a vezetők hiánya miatt voltak kénytelenek visszavonulni”.⁸³ A helyzet megváltoztatása érdekében Szamuely mindenekelőtt a csapatok vezetésének megjavítását tartotta szükségesnek, elsősorban a csapatok politikai vezetését. Ezért mind a frontra, mind pedig a front mögötti területekre megfelelő politikai munkatársakat kell irányítani – hangoztatta. A katonai vezetés problémáját csak úgy látja megoldhatónak, ha a parancsnoki pozíciókba, akár kényszerrel is, beállítják a katonai szakértőket.

„Kényszeríteni fogjuk … a régi hadsereg tisztjeit – mondotta -, hogy a proletárállamot szolgálják. Működésük ellenőrzése a politikai megbízottaknak lesz a föladata. A katonák fegyelmezetlenségének oka jórészt az volt, hogy nem voltak megfelelő parancsnokok a fronton.”

A demoralizálódott alakulatok rendezése, a csapatok fegyelmezése, új parancsnokok és politikai megbízottak beállítása csak úgy valósulhatott meg, ha a hadsereg lélegzetvételi szünethez jut. Ezért született meg a Tanácsköztársaság politikai és katonai vezetőiben az az elhatározás, hogy a csapatokat a védelmet biztosító Tisza vonala mögé vonják vissza, és a folyó keleti partján – esetleges későbbi támadó hadműveletek kiindulópontjául – csupán három hídfőt tartanak meg. Miután ez az elhatározás kialakult, a keleti hadsereg parancsnoksága elrendelte a csapatok szervezett visszavonulásának biztosítását, az élő erőknek és a felszerelésnek lehetőleg nagyobb veszteségek nélkül a Tisza mögé való visszavonását.

Mivel a román csapatok északi szárnyának előnyomulása azzal fenyegetett, hogy elvágja a Vörös Hadsereg egységei Tokaj irányába történő visszavonulásának útját, Stromfeld április 25-én utasította a tartalékként röviddel azelőtt Nyíregyházára irányított 1. hadosztályt, hajtson végre ellentámadást, és ezzel fékezze le az ellenség előretörésének tempóját.

Az 1. hadosztály másnap ellentámadásba indult, és a késő délutánig tartó harcban az ellenséget Nagykálló irányában visszavonulásra kényszerítette.

A sikerben jelentős szerepe volt Pogány József népbiztosnak, aki a hadosztályt néhány nap alatt ütőképes erővé kovácsolta, és személyes bátorságával is példát mutatva, közvetlenül részt vett a harcban.

Április 16-a óta ez volt az első jelentősebb siker, amelyet a Vörös Hadsereg a védelmi harcok folyamán elkönyvelhetett. Az 1. hadosztály példája megmutatta: másképpen alakulhattak volna az események, ha a lényegesen erősebb székely különítmény is teljesíti kötelességét.

Az 1. hadosztály sikere nem járhatott tartós eredménnyel, mert ugyanezen a napon Kratochwill ezredes letette a fegyvert az ellenség előtt. Kratochwill előzőleg felhívást intézett katonáihoz, amelyben magyarázni próbálta a fegyverletétel szükségességét. A Tanácsköztársaság katonai helyzetét teljesen kilátástalannak tüntette fel. Azt állította, hogy az ellenség a Tanácsköztársaság minden arcvonalán támad, és ezért a további ellenállásnak nincs értelme.

„A fegyvereket kocsikra raktuk, és elküldtük a román parancsnokságnak, ki azt Mátészalkán átvette. Május első napjaiban Debrecenen keresztül Brassóba szállítottak bennünket” – így számolt be Kratochwill erről az eseményről.⁸⁴ Az árulóknak azonban nem sikerült a székely különítményhez tartozó valamennyi alakulatot a szégyenteljes fegyverletételre kényszeríteni. A különítmény egyes részei tovább vonultak vissza a Vörös Hadsereggel, és annak későbbi harcaiban becsülettel megállták a helyüket.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!