A pártkongresszus

A Tanácsköztársaság

(idézet: A Magyar Tanácsköztársaság – Liptai Ervin)

 

Június 12-re hívták össze a pártkongresszust. A kongresszus színhelyét, a Parlament üléstermét, erre az alkalomra külön feldíszítették. A karzatokat vörös drapériákkal vonták be. Az emelvény fölött a korona helyett most a szíve fölött ötágú csillagot viselő, frigiai sapkás munkás alakja szimbolizálta a megváltozott világot Magyarországon. A falakat új festmények borították be: a felszabadult munkásosztály életének jelképei.

A pártgyűlést megelőző napok eseményei már előrevetítették a pártban kialakult két irányzat közötti nagy összecsapás árnyékát. Kunfi és Weltner „Az Ember” hasábjain megfogalmazták a kommunistaellenes támadás elvi platformját. Weltner cikke egyenes felszólítást tartalmazott a kommunistákkal szembeni nyílt fellépésre. Azt mondta, hogy a proletárdiktatúra katonai megerősödése, a kedvezően alakuló külföldi események lehetővé teszik, „hogy a kritika szükséges fényűzését megengedhetjük magunknak”.¹⁵⁶ Cikkében Weltner olyan terrorról ír, amelyet „egy kisded csoport” akart a „munkások nagy többségével szemben” alkalmazni. Minden olvasó világosan tudta, hogy ez a kommunistákra vonatkozik. Később Weltner megírta könyvében, hogy mi volt a szándéka ezzel a cikkel: „A bolsevisták terrorjával szemben biztatni kellett a mi küldötteinket, hogy a pártgyűlésen szabadon beszéljenek.”¹⁵⁷

A pártgyűlés küldötteit nem választották, hanem a párt- és szakszervezetek vezetősége jelölte ki őket. Így a kongresszuson megjelent 321 küldött többsége inkább a szakszervezeti bürokráciát, mintsem a tömegek hangulatát képviselte.

A pártgyűlés napirendjén eredetileg a következő napirendi pontok szerepeltek: a pártprogram módosítása, a szervezeti szabályzat módosítása, az ország gazdasági és politikai helyzete, s a párt vezető szerveinek megválasztása. Az ország gazdasági és politikai helyzetének megvitatását később levették a napirendről.

A kongresszust Garbai nyitotta meg, aki már ezt az ünnepélyes aktust is felhasználta arra, hogy megadja a szakszervezetekkel és a szociáldemokrata párt vezetőivel kapcsolatos állásfoglalás alaphangját. Azt hangoztatta, hogy a szocialista forradalom minden eredménye a szakszervezetekben folytatott nevelőmunka következményeképpen születhetett meg. A tényeket meglehetősen elhanyagolva, azt állította, hogy azok a szociáldemokrata vezetők, akik korábban a demokrácia (értsd: polgári demokrácia) eszközeivel kívánták megközelíteni a szocializmust, március 21-én önként, „minden külső kényszer nélkül” vállalták a proletárdiktatúrát.

A cseh, szlovák, jugoszláv, orosz, román, bolgár, olasz kommunisták és baloldali szociáldemokraták üdvözlő beszédei után Kun Béla ismertette a párt programtervezetét. Elvi bevezetőjében elemezte a kapitalizmus imperialista korszakának gazdasági és társadalmi fejlődését, azt a folyamatot, amely a proletariátus diktatúrájához vezetett. Rámutatott, hogy a proletariátus diktatúrája az egyedüli út, amelyen a munkásosztály a szocializmushoz eljuthat. A programtervezet leszögezte a pártnak a III. Internacionáléhoz való csatlakozását. A párt cselekvési programját ismertetve, Kun elemezte a proletárdiktatúra tartalmát, rámutatott, hogy a diktatúra, amelyet a proletariátus egy aktív kisebbségen: a párton keresztül gyakorol, átmeneti jellegű. „Ez átmeneti idő alatt a diktatúra konzekvens, határozott kezelése, és ennek a határozott kezelésnek minden eszközzel való előmozdítása, a forradalmi munkáspárt feladata.”¹⁵⁸ Kun állást foglalt a diktatúra ingadozástól mentes, határozott gyakorlása mellett.

A továbbiakban Kun a párt politikai követeléseivel foglalkozott. Kiemelte a bürokrácia elleni harc szükségességét. A hadsereg proletár megerősítésének fontosságáról szólva, kifejtette: a hadsereg proletár osztályjellegének megőrzése mellett a felfegyverzést helytelen lenne csupán az ipari proletariátusra korlátozni, és ki kell terjeszteni azt a mezőgazdasági munkásságra is. A nemzetiségi kérdéssel foglalkozva leszögezte, hogy a „burzsoázia osztályuralmának megszüntetésével megszűnt a nemzeti elnyomás is”. „… mint a föderatív köztársaság hívei, az egymással szövetséges tanácsköztársaságok rendszerére törekszünk a legteljesebb nemzeti és kulturális autonómiának, önkormányzatnak és függetlenségnek biztosításával”- mondotta. A gazdasági tennivalók között Kun az üzemi és gazdasági koncentráció, a fokozott pénzügyi ellenőrzés szükségességét hangsúlyozta.

Kun a program egyik központi kérdéseként foglalkozott az agrárkérdéssel. A proletárdiktatúra nagy vívmányaként emelte ki, hogy a mezőgazdasági terület nagy részén sikerült a társas művelést megvalósítani. Azokkal a nézetekkel szemben, amelyek a termelőszövetkezetek államosítását tartották szükségesnek, leszögezte, hogy mindaddig, amíg a parasztság kisgazda elemei a szövetkezetek révén meg nem kedvelik a társas termelést, helytelen lenne az állami gazdálkodás bevezetése a mezőgazdaságban. Aláhúzta az ipari és mezőgazdasági proletariátus testvéri szövetsége megszilárdításának a szükségességét.

A szociálpolitikai, munkásvédelmi feladatok közé sorolta az aggkori és rokkantbiztosítás, az ipari higiénia magasabb színvonalra emelését.

Az egyesülésnél a párt nevét csak ideiglenesen határozták meg azzal, hogy a végleges elnevezés ügyében a III. Internacionálé Központi Bizottságának véleményét meghallgatva, a pártkongresszusnak kell határoznia. Kun tájékoztatta a kongresszust, hogy ezzel kapcsolatban háromféle álláspont alakult ki: az egyik szerint a párt nevét „Szocialisták Magyarországi Pártjára”, a másik szerint „Kommunisták Magyarországi Pártjára”, a harmadik szerint „Szocialisták, Kommunisták Magyarországi Pártjára” kellene változtatni. Leszögezte, hogy a maga részéről a „Kommunisták Magyarországi Pártja” elnevezést tartja helyesnek.

A Kun referátuma után kialakult vitában a hozzászólók többsége két kérdéssel foglalkozott: a diktatúra módszereivel és a párt nevével.

A várakozásnak megfelelően, azoknak, akik a proletárdiktatúra módszereit bírálva, a diktatúra „enyhébb kezeléséért” emeltek szót, Kunfi Zsigmond volt a vezérszónoka. Kunfi ismét kifejtette május végén és június elején már több helyen hangoztatott nézeteit:

„… mindaddig, míg a nemzetközi forradalom több államban oly erőssé nem lett, hogy ezeknek az államoknak a proletariátusai meg tudják akadályozni az ellenforradalmat, addig nem lehet a diktatúra integrális programját alkalmazni, hanem, amint volt a régi szociáldemokrata pártnak és van minden munkáspártnak végleges és átmeneti programja, szükségesnek tartom, hogy mindaddig, amíg a nemzetközi forradalom valósággá nem vált: a diktatúrának legyen egy átmeneti programja, amely az eddigi rendszabályoknak minden lényeges részben való fönntartása mellett, mértékletesebb, a viszonyokkal jobban számoló, az ellenforradalom kifejlődését okos rendszabályokkal és nem terrorisztikus eszközökkel való megakadályozó politikával dolgozik.”¹⁵⁹ Kunfi az ellenforradalmárokkal szemben alkalmazott rendszabályokat a „tyúkszemre taposás politikájának”, „szadisztikus kegyetlenkedésnek”, „oktalan szekatúrának” nevezte, amelyet feleslegesen alkalmaznak azokkal szemben, akik „a küzdelemben úgyis alulkerekedtek”.

Kétségtelen tény, hogy a proletárdiktatúra néhány túlzó intézkedése visszatetszést szült olyan dolgozó rétegekben is, melyeket a munkásosztálynak harcában maga mellé kellett volna állítania. Azok a rendszabályok, amelyeket a gazdasági és politikai feltételek még nem alapoztak meg (pl. a szocializálás eltúlzott mértéke), kedvezőtlenül befolyásolták a proletárdiktatúra társadalmi bázisát. Az a fajta engedékenység azonban, amelynek Kunfi szószólója lett, tovább ment a túlzások, elhamarkodott intézkedések revízióján: a proletárdiktatúra megdöntésére szervezkedő ellenforradalmi elemek szabadabb tevékenységét biztosította volna.

Kunfi nézeteivel a kommunisták és a baloldali szociáldemokraták egész sora szállt vitába.

Rudas László, cáfolva Kunfi elméletének azt az alaptételét, amely szerint a nemzetközi forradalom elmaradása indokolja a diktatúra lazítását, rámutatott, hogy a magyar munkásosztálynak éppen addig kell a diktatúra kíméletlen alkalmazásához folyamodnia, amíg a proletariátus diktatúrája csupán egy-két országra terjed ki. Ha a proletárforradalom az egész világon vagy annak nagyobb részén győzött, akkor a munkásosztály már könnyebben elbánik a burzsoáziával – hangoztatta.

Szamuely Tibor hozzászólásában kifejtette, hogy a humanizmusról hangoztatott nézetek miként realizálódnak az ellenforradalom gyakorlatában:

„Ugyanazok az elvtársak, akik Budapesten bírálnak, akik Budapesten humanizmust hirdetnek, nem is tudják, hogy az ő bírálatuknak, az ő humanista hitvallásuknak a torzképe miként tükröződik a vidék naiv lelkében. Nem tudják az elvtársak, hogy ugyanakkor, mikor Budapesten kiadták a humanizmus jelszavát, akkor a vidéken ez a jelszó »üsd a kommunistát« jelszóvá változott át.”¹⁶⁰ Elmondta, hogy a csornai ellenforradalmárok, akik előzőleg a szociáldemokratákat szimpátiájukról biztosították, amikor hatalomra kerültek, a kommunistákkal együtt az összes szociáldemokratát letartóztatták.

Alpári Gyula arra hívta fel a figyelmet, hogy az enyhe módszerek lehetővé teszik az ellenforradalmat, s ebben az esetben a proletárdiktatúra kénytelen lesz a legerélyesebb eszközöket alkalmazni, ami pedig szükségszerűen vérontással jár.

Rákosi Mátyás tagadta Kunfi azon állításának igazságát, hogy a diktatúra erőteljes intézkedései provokálták az ellenforradalmi mozgalmakat. Kifejtette: a magyar munkásosztály hatalma defenzív módszert alkalmazott az ellenforradalmárokkal szemben, és a proletárdiktatúra erőszakos intézkedéseit minden esetben az ellenforradalmárok fegyveres provokációi váltották ki.

Több más felszólaló mellett, akiknek többsége szintén szembehelyezkedett Kunfival, a szociáldemokrata párt egyes volt vezetői is élesen bírálták Kunfi megalkuvó koncepcióját. Pogány József hangoztatta, hogy a hibák forrása nem a diktatúra túlzottan erőteljes alkalmazásában rejlett, hanem éppen ellenkezőleg, a megdöntött uralkodó osztályok tagjaival szembeni túlságosan elnéző és engedékeny magatartásban.

Hamburger Jenő nyíltan megmondta: egyesek a proletárdiktatúra módszereit bírálják, holott magával a proletárdiktatúrával nem értenek egyet.

„Nem a proletárdiktatúra módszeréről kell vitatkozni, hanem a proletárdiktatúráról, arról, hogy vannak a szocialista pártban szervezetek és emberek, akik nyíltan a proletárdiktatúra ellen foglalnak állást. Akik nem értenek velünk egyet, vonják le a konzekvenciákat. Kútmérgezésnek kell nyilvánítanom, hogy farizeusi képpel a proletárdiktatúra módszereiről vitatkozunk, holott a proletárdiktatúra nem fér egyes emberek begyébe …” – mondotta.¹⁶¹ Megállapításának alátámasztására példaként megemlítette, hogy a bányászszakszervezet egyik vezetője a komlói bányászok előtt arról beszélt, hogy a proletárdiktatúra megbukott, a proletárdiktatúrára nincs szükség.

A szakszervezeteket bírálta Bokányi Dezső is, aki megállapította, hogy a szakszervezetek nem akarják vállalni azt a történelmi szerepet, amelyet a proletariátus diktatúrájában be kell tölteniük.

A párt elnevezésével kapcsolatban Kunfi azt javasolta, hogy az „Szocialisták Magyarországi Pártja” legyen. Arra hivatkozott, hogy a III. Internacionálé Végrehajtó Bizottsága nem hozott olyan határozatot, amely az Internacionáléba csak olyan pártokat fogad be, amelyek felveszik a kommunista elnevezést.

Kunfi felszólalása után Pór Ernő felolvasta az Internacionálé Végrehajtó Bizottságának levelét, amely azt az indítványt tette a pártkongresszusnak, hogy a pártot „Magyarország Egyesült Kommunista Pártjának” nevezzék el.

A kommunisták hangsúlyozták, hogy a párt elnevezése nemcsak külsőség. Rudas rámutatott: abban a helyzetben, amikor az ellenforradalmárok a pártban meglevő ellentéteket ki kívánják használni, a kommunista név elutasítása fegyvert adna a burzsoázia kezébe.

Bokányi meggyőző érveket sorakoztatott fel a kommunista elnevezés mellett. Kifejtette, hogy a program elfogadásából, a Kommunista Internacionáléhoz való csatlakozásból természetszerűen következnie kell a kommunista név vállalásának is. Felhívta a kongresszus résztvevőinek figyelmét, hogy a szocialista elnevezés alatt Európa-szerte a kompromisszumok keveréke húzódik meg. A magyar munkásosztály szolidaritásra nem a nyugati szociáldemokrata pártoknál számíthat, hanem a kommunistáknál – hangoztatta.

A pártprogram feletti vitában a szenvedélyek még nem csaptak magasra. A hozzászólók nagyobb része – 16 hozzászóló – egyértelműen a kommunista álláspontot fogadta el, és Kunfival együtt csupán heten helyezkedtek nyíltan ellenzéki platformra. Nem kétséges, hogy a kongresszuson részt vevők többsége Kunfival értett egyet. Ennek ellenére ez a felszólalásokban nem tükröződött. A Kunfi által képviselt nézetek a munkásság körében nem voltak népszerűek. Ezért a jobboldali beállítottságú küldöttek nem szívesen vállalkoztak a kommunisták és a proletárdiktatúra alapjai elleni nyílt fellépésre, az egyesüléskor elfogadott platform nyílt megtagadására. A nyílt elvi vita, eszmei harc helyett inkább megfelelőnek tartották a puccsszerű módszerek alkalmazását. Úgy vélték, hogy míg az elvek összecsapásában alulmaradhatnak, számszerű többségük felhasználásával, a szavazásnál viszonylag könnyen felülkerekedhetnek a baloldalon.

A pártprogram vitáját Kun Béla zárta le. Bejelentette, hogy a párt neve tekintetében megegyezésre jutottak Kunfival és Weltnerrel, és azt javasolják: a kongresszus fogadja el a „Szocialista (kommunista) Munkások Magyarországi Pártja” elnevezést.

A továbbiakban határozottan elutasította Kunfinak a proletárdiktatúra alkalmazásának kérdésében elfoglalt opportunista álláspontját:

„Egészen kétségtelen, hogy a diktatúra módszereinek kezelése tekintetében lehetnek eltérő vélemények, de nem a diktatúra módszereitől való eltérés az, amikor valaki a diktatúrát a módszerei kritériumától akarja megfosztani. A diktatúra, elvtársaim, elnyomás kétségtelenül, elnyomás, amely egy szükséges átmeneti állapotban van meg, és ha valaki ezt az elnyomást meg akarja szüntetni humanitárius ideák jelszavával, akkor ez, tisztelt elvtársaim, nem a diktatúra módszereitől való eltérés, hanem a diktatúra elleni támadás.”¹⁶²

Zárszavának végén Kun ismételten hangsúlyozta, hogy a program nem biztosíthatja önmagában az egységet, az egységnek a forradalmi cselekedetekben kell megnyilvánulnia.

A bekövetkező események minden tekintetben igazolták Kun Béla e megállapításának helyességét.

A szervezeti szabályzat módosításáról szóló napirendi pont előadója, Farkas István, a szabályzattervezet egyik összeállítója, a párttitkárság jobboldali beállítottságú tagja volt.

Farkas a szervezeti szabályzat első paragrafusával kapcsolatban, amely azzal foglalkozik, hogy ki vehető fel a pártba, és ki nem, kifejtette: elfogadhatatlannak tartja azokat a nézeteket, amelyek szerint meg kell rostálni a pártot, és csak az igazi proletárelemeket kell megtartani. „Nincs szükség arra, hogy mi magunk valamit kitaláljunk, amivel távol tartjuk a párttól az embereket” – mondotta.¹⁶³ Farkas nem akart tudomást venni arról, hogy a pártot a háborút követő hónapokban teljesen elárasztották a karrieristák és a munkásosztály forradalmi élcsapatának tagságára még nem érett elemek.

Elutasította azt a javaslatot is, hogy bevezessék a tagjelöltség intézményét, azzal a jelszóval, hogy a párttagok között nem szabad megbízhatóság szempontjából különbséget tenni.

Nem helyeselte a párt- és a szakszervezet különválasztását sem.

Az ifjúmunkások beadvánnyal fordultak a pártvezetőséghez és kérték, a szervezeti szabályzat mondja ki: az ifjúmunkások az Ifjúmunkások Országos Szövetségének helyi csoportjaiban szervezkednek, és rájuk a szervezetek anyagi terheket nem rakhatnak. Kérték, hogy az Ifjúmunkások Országos Szövetsége a pártvezetőség ellenőrzése alatt működhessen, és a helyi párttitkárságok kötelesek legyenek az IOSZ csoportjainak a munkáját elősegíteni. Farkas ezt a javaslatot elutasította. Azt hangoztatva, hogy „az ifjúmunkások maguk ne alkossanak külön pártot és ne politizáljanak”, ragaszkodott hozzá, hogy maradjon meg a szervezeti szabályzatnak az az eredeti fogalmazása, amely az IOSZ-t meg sem említi.

A szervezeti szabályzat vitájában, a kongresszus második napján, már jóval magasabbra csaptak a szenvedélyek, mint az előző napon. Ennek egyik oka az volt, hogy 12-én délután a jobboldali szociáldemokraták egy csoportja intenzív munkába kezdett annak érdekében, hogy a kongresszuson összegyűlt jobboldal, számbeli többségét kihasználva, a korábbi megállapodások felrúgásával, puccsszerűen buktassa ki a kommunistákat a pártvezetőségből.

A kommunisták bírálták a szervezeti szabályzatot, mert az nem felelt meg a proletárdiktatúra viszonyainak. „A mi pártszervezetünk nem lehet egy ki-bejáró testület”, mondotta Kiss Lajos, a budapesti V. kerületi pártszervezet vezetője. „A legtöbb kerületben nincsenek tisztában azzal, hogy általában kik a párttagok …” – jelentette ki.

Strengár Demján Száva, a Magyarországi Szocialista Párt román csoportjának egyik vezetője, kifejtette, hogy a szervezeti szabályzatból hiányzik az a szellem, amely a pártprogramot áthatja. Ugyanezt a gondolatot fejezte ki egy másik felszólaló is, aki szerint „valósággal úgy áll a helyzet, mint hogyha a programtervezet egy frígiai sapka volna, amelyre azután egy régi cilinder van ráhúzva”.¹⁶⁴

A jobboldali szociáldemokraták nézeteivel ellentétes felszólalásokat mind élesebb közbeszólások zavarták meg. Horti Emilbe, aki kommunista szellemben szólt hozzá a szervezeti szabályzathoz, valósággal belefojtották a szót.

A vita közben jelentette be Vanczák János a jelölőbizottság nevében, hogy két szavazólapot fognak kiosztani, mert a jelölőbizottság javaslata mellett egy másik javaslat is beérkezett. Ez a bejelentés az izgalmat nagymértékben fokozta.

A szervezeti szabályzat vitáját végül is kompromisszumos határozattal zárták le. A pártgyűlés a szabályzattervezetet visszautalta a pártvezetőséghez azzal, hogy a pártválasztmány tisztázza a vitás kérdéseket, és a legközelebbi pártkongresszusig a pártválasztmány által elfogadott szervezeti szabályzat legyen érvényben.

A szervezeti szabályzat vitájának lezárása után került sor a pártvezetőség megválasztására. A jobboldali többség az ellenjavaslatot fogadta el, amely a kommunisták és a baloldali szociáldemokraták nagyobb részét kihagyta a vezetőségből. Még a munkások egyik legkedveltebb, legszeretettebb vezetőjét, Bokányi Dezsőt is leszavazták, amiért az bátran és becsületesen a kommunisták álláspontjára helyezkedett.

A kommunisták nem nyugodhattak bele abba, hogy a szakszervezeti bürokrácia képviselői a megállapodások lábbal tiprásával a maguk képére formálják a pártvezetőséget. Kun Béla és a többi kommunista, akiket megválasztottak, a kongresszus elnökénél, Garbainál írásban bejelentette, hogy a választást nem fogadja el, és amennyiben azt nem változtatják meg, a kommunisták fenntartják a párton, a Kormányzótanácson belüli akciószabadságukat, és az ügyet a munkások elé tárják. Ez nyílt szakítást jelentett volna.

Böhm ekkor Kunfit és Weltnert félrevonva, azt a javaslatot tette nekik, vegyék fel a Kun Béláék által eléjük vetett kesztyűt. Azt a véleményét fejtette ki, hogy a pillanat alkalmas a szakításra. Kunfiék egyetértettek Böhmmel, de tisztában voltak azzal: nem tehetnek semmit a kommunisták ellen, ha a budapesti helyőrség csapataira nem támaszkodhatnak. Elhatározták, hogy a budapesti fegyveres erők parancsnokát, a számukra minden szempontból megbízhatónak vélt Haubrich Józsefet bevonják a tárgyalásba. Legnagyobb megdöbbenésükre Haubrich kijelentette, hogy ő mindenben szolidaritást vállal a kommunistákkal, s erre vonatkozóan írásbeli nyilatkozatot is adott át Garbainak.

„Ennek az állásfoglalásnak döntő jelentősége volt: fegyveres összeütközés esetén a munkásság egy része, az akkor népszerű Haubrich vezetése alatt, esetleg a kommunisták oldalán harcolt volna” – írja Böhm Vilmos könyvében.¹⁶⁵

Ezek után Böhmék kénytelenek voltak engedni. Landler közvetítésével a Parlament egyik termében összeültek a kommunista és a szociáldemokrata vezetők, és késhegyig menő vita után megállapodtak abban, hogy a kongresszusnak javasolják a választás megsemmisítését és a hivatalos lista elfogadását. Ezek után közfelkiáltással fogadta el a kongresszus az eredetileg javasolt pártvezetőséget: Bajáki Ferencet, Bokányi Dezsőt, Böhm Vilmost, Garbai Sándort, Kun Bélát, Kunfi Zsigmondot, Landler Jenőt, Nyisztor Györgyöt, Pór Ernőt, Rudas Lászlót, Vágó Bélát, Vántus Károlyt és Weltner Jakabot. Az ellenőrző bizottság tagjai: Haubrich József, Horovitz Gábor, Pogány József, Vanczák János és Werner Jenő lettek.

A pártkongresszus tehát nem oldotta fel a párt vezetésében meglevő ellentéteket, ellenkezőleg, még leplezetlenebbül a felszínre hozta azokat. Az elfogadott pártprogram általában helyesen jelölte meg a párt előtt álló feladatokat, és bizonyos fogyatékosságai ellenére is megfelelő elvi alapot biztosíthatott volna az egységes cselekvéshez, de már a kongresszuson bebizonyosodott, hogy a jobboldali párt- és szakszervezeti vezetők a gyakorlatban semmit sem hajlandók elfogadni és végrehajtani a programból.

A kongresszuson elfogadott kompromisszum olyan sajátos erőviszonyokat tükrözött, amelyekben a jobboldal a szakszervezeti bürokrácia felvonultatásával – kihasználva a dolgozók egy részében a proletárdiktatúra nehézségei miatt meglevő elégedetlenséget -, már meg merte kockáztatni a kommunistákkal való nyílt szakítást, de még nem volt elég ereje ahhoz, hogy ezt végre is hajtsa.

A kongresszus megmutatta, milyen súlyos következményekkel járt az egyesülésnek az a módja, amely a jobboldali szociáldemokraták számára lehetővé tette valamennyi pozíciójuk megtartását, ugyanakkor a kommunista párt felszámolását, a kommunisták szervezett tömegkapcsolatainak elvesztését eredményezte.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!