A Tanácsköztársaság
(idézet: A Magyar Tanácsköztársaság – Liptai Ervin)
A jobboldali szociáldemokraták május 2-án azzal a meggyőződéssel mentek el a Forradalmi Kormányzótanács kora délután kezdődő ülésére, hogy az a proletárdiktatúra e vezető szervének utolsó megnyilvánulása lesz.
A kommunisták és a munkásosztály hatalmához hű szociáldemokrata vezetők a válságos helyzet ellenére sem tekintették reménytelennek a Tanácsköztársaság sorsát. Minden erejüket megfeszítve igyekeztek a főváros munkásságát harcra mozgósítani.
Amikor a délelőtt folyamán Kun Bélának tudomására jutott, hogy Böhm utasítása következtében a csapatok nagy része beszüntette a harcot, Szántó Bélával és Landler Jenővel egyetértésben utasítást adott a hadműveletek folytatására.
A Kormányzótanács ülésén Kun rövid beszámolóban ismertette a katonai helyzetet. A tanácskormány tagjait tájékoztatta a Politikai Bizottság éjszakai ülésén kialakult álláspontokról:
„Szolnokot harc nélkül feladta a Vörös Hadsereg. Miskolcra bevonultak a csehek. Katonai erő nincs. A csapatok harci értéke nulla. A főhadiszállás Gödöllőn van. Böhm minden hadműveletet beszüntetett. A kapott hírek alapján fegyverszüneti ajánlatot tett mind a három ellenséges országnak. A fegyverszüneti ajánlatot elküldte Wilsonnak is, elküldte továbbá az éjszaka folyamán Bolgár követ ajánlatára, Cunninghame-nak is. Bejelenti, hogy az éjszaka folyamán a Kormányzótanács rögtönzött ülést tartott, amelyben az a terv merült fel, hogy a kormány mondjon le, és adja át a hatalmat egy 12 tagú direktóriumnak. Más vélemény szerint viszont a munkásezredek volnának összehívandók, és velük volna közlendő a helyzetnek végzetesen komoly volta, azzal a figyelmeztetéssel, hogy amennyiben a munkások az utolsó szál emberig talpra nem állnak, minden küzdelem reménytelen, és Budapest elesik” – olvassuk a Forradalmi Kormányzótanács május 2-i ülésének jegyzőkönyvében.
Kun közölte a Kormányzótanács tagjaival, hogy délután 3 órára összehívatta a munkásezredek bizalmi férfiait, este 6 órára pedig a Központi Forradalmi Munkás- és Katonatanácsot, hogy azok döntsenek a harc továbbfolytatásának kérdésében.
Ez alkalommal Kunfi Zsigmond már a tanácskormány lemondása, a proletárdiktatúra feladása mellett foglalt állást.
„Igaz ugyan, hogy a diktatúra az orosz segítségre és a világforradalomra volt alapítva, a diktatúrát azonban a magyar munkásságnak kell megvédelmeznie. Meg kell tudni, akar-e és képes-e a proletariátus a diktatúra megtartásáért harcolni? A hadsereg jelenlegi magatartása az ellenkezőjét mutatja ennek. Bizonyos, hogy az igazi proletárhadsereg még nem fejlődhetett ki. A mai hadsereg főleg a lumpenproletariátus elemeiből áll. Minthogy a forradalmat Budapest és környéke csinálta, tisztázandó volna, hogy hajlandók-e érte harcolni. Minthogy a jelek azt mutatják, hogy a munkásságban ez idő szerint nincs meg a harchoz szükséges erő és képesség, véleménye szerint, a szervezett és fegyveres munkásságból alakuljon egy testület, amely a hatalmat átveszi, mert az antant a Forradalmi Kormányzótanáccsal nem tárgyal. A hatalmat átvevő testület azonban láttassák el utasításokkal vagy tanáccsal, főleg a következőkre nézve: jelentse ki magát szolidárisnak a diktatúra összes intézkedésével; bocsássa szabadon a túszokat; szüntesse meg a cenzúrát; tegye meg az átmeneti programjára vonatkozó nyilatkozatot és keresse meg az osztrák szocialista köztársaságot az antanttal való közvetítés iránt.”94
Hasonló szellemben szólalt fel Weltner is: „Minthogy fegyveres erő nincs, a fegyveres megszállás be fog következni” – mondotta, ezzel bizonyságot téve arról, hogy a bukást már befejezett ténynek tekinti.95
Weltner után Szamuely szólalt fel. Elutasította a kapituláció gondolatát. Szükségesnek tartotta, hogy a Kormányzótanács tartsa meg a hatalmat még akkor is, ha székhelyét a Dunántúlra kell áttennie.
Szántó Béla kifejtette, hogy „… gyávaságnak és a munkásság cserbenhagyásának tartja a hatalom átadását. Míg a munkásság a Kormányzótanácsot el nem kergeti, addig mindenkinek a helyén kell maradnia.”96
A szocialista forradalom igaz harcosához méltó módon állt ki Landler Jenő a proletárdiktatúra védelme mellett. Mint mondotta:
„Az az őszinte meggyőződés állította a diktatúra mellé, hogy a szocializmust a diktatúra nélkül megvalósítani lehetetlen. Éppen ezért, minthogy a diktatúrát nemcsak a magyar munkásság, de az egész világ proletársága érdekében valónak tartja, ki kell a diktatúra mellett tartani. A Forradalmi Kormányzótanácsnak minden körülmények közt a helyén kell maradnia. Az ügynek legjobban az ártana, ha munkásokat szolgáltatna ki a Kormányzótanács a fehérterrornak.”97
A vitában végül is a forradalmi álláspont kerekedett felül, a Kormányzótanács a helyén maradt, hogy előkészítse a főváros védelmét, a délután folyamán tájékozódjék a munkászászlóaljak bizalmijainál, a munkástanács tagjainál és a vasmunkás bizalmiaknál a munkásság magatartásáról.
A délutáni megbeszélések azt bizonyították, hogy a jobboldali vezetők hamis képet festettek a főváros dolgozóinak hangulatáról, amikor a harci elszántság hiányáról beszéltek. A kishitűek túlságosan korán húzták meg a lélekharangot a proletárdiktatúra felett.
A gyári munkászászlóaljak küldöttei előtt Haubrich József népbiztos számolt be a helyzetről. Beszéde korántsem volt alkalmas arra, hogy hallgatóiba lelkesedést öntsön. Részben ezzel magyarázható, hogy a munkászászlóaljak vezetői nem álltak egységesen a harc folytatása mellé.
A vasmunkások bizalmi testületének gyűlésén Landler Jenő gyújtó hangú beszéde után, a jelenlevők egyhangúlag a proletárdiktatúra megvédelmezése mellett foglaltak állást.
Ezek után tartották meg a Budapesti Központi Munkás- és Katonatanács ülését. Itt Kun Béla tartott beszédet. Kendőzés nélkül tárta fel a helyzet súlyosságát. A munkástanács tagjait tájékoztatta a Forradalmi Kormányzótanácsban, a proletárdiktatúra védelmével kapcsolatban kialakult két álláspontról.
„Az egyik irányzat, mondhatom – amiként egy mai értekezletünkön, a munkászászlóaljakkal való tárgyalás közben kiderült körülbelül a többségé, s azt mondja, hogy nem védjük Budapestet, nem megyünk ki, mert a helyzet az ő véleményük szerint reménytelen, és nem hajlandók felesleges áldozatokra.
A másik: ez a kisebbségé, elvtársaim, a kisebbségé, az egységes munkásmozgalomban, amelyik egységes elvi alapon áll, mondhatom, törpe, katonailag jelentéktelen kisebbségé: hogy védjük Budapestet, védjük a diktatúrát Budapest előtt, és védjük a diktatúrát a Bakonyon keresztül, egészen Wienerneustadtig.”98
Kun határozottan leszögezte, hogy véleménye szerint Budapestet minden áron meg kell védeni: „… amíg van mód rá, küzdeni kell minden erővel a proletariátus diktatúrájának fenntartásáért. Küzdeni egészen addig, amíg egyetlenegy lehetőség van arra, hogy egy fegyvert elsüthessünk” – hangoztatta.
Kun beszéde után a munkástanács tagjainak túlnyomó többsége a Tanácsköztársaság védelmére szavazott. A kishitűekbe, gyávákba felháborodottan fojtották bele a szót. A hangulatra jellemző, hogy a szakszervezetek jelenlevő vezetői, akik pedig többségükben a kapituláció hívei voltak, fel sem mertek szólalni.
Sok harcos és bátor felszólalás után, a munkástanács egyhangú lelkesedéssel fogadta el azt a határozatot, hogy a proletárdiktatúra védelmére el kell rendelni a munkásosztály általános mozgósítását.
Az éjszakai órákban a Forradalmi Kormányzótanács ismét összeült. A másnap reggeli – május 3-i – lapok már hozták a Kormányzótanács döntését:
„A proletárforradalom megmentésére elrendeljük a proletárság általános mozgósítását. Minden katonailag kiképzett proletár haladéktalanul tartozik frontszolgálatra bevonulni. Minden katonailag kiképzetten munkás vagy kiképzőzászlóaljakba kerül, vagy pedig erődítési munkák végzésére köteles.
Budapestet a mai naptól fogva hadműveleti területnek nyilvánítjuk.
Felhívjuk a proletárságot, hogy a végsőkig tegye meg kötelességét!”99
A népbiztosok, a Kormányzótanács határozatának megfelelően, másnap reggel felkeresték a fővárosi gyárakat és üzemeket, s rögtönzött gyűléseken a Vörös Hadseregbe való belépésre mozgósították a munkásokat.
„A gyárakban korán reggel megjelenő munkások hangulata minden várakozást és képzeletet felülmúlt. Páratlan lelkesedéssel nyilatkoztak, készek arra, hogy azonnal a frontra menjenek és megvédjék a proletárdiktatúrát” – így számolt be másnap a „Vörös Újság” a munkások hangulatáról.
A Teudloff és Dittrich-gyárban a munkások meg sem akarták hallgatni a kiküldött szónokot; „… azt mondták, hogy nem kell többé beszéd, cselekedni akarnak, és kivonultak a kaszárnyákba”.100 Az Északi Főműhely dolgozóinak több mint fele, 1800 ember, századokba sorakozva már 3-án reggel az üzemből egyenesen a laktanyába vonult. Hasonlóan járt el a MÁV Gépgyár, az Istvántelki Főműhely, a Gazdasági Gépgyár, a Lipták-gyár és több más fővárosi üzem munkássága.
A lelkesedésre jellemző, hogy bár a Forradalmi Kormányzótanács csak 18-45 évig szólította fegyverbe a munkásokat, több üzemben olyan határozatot hoztak, hogy 50 éves korig mindenki bevonul. Sok öregebb munkás felháborodottan tiltakozott azért, mert korára való tekintettel nem akarták felvenni a hadseregbe.
„Tessék csak fölöltöztetni és a frontra küldeni, mert akit semmi sem csábít a harctérre, csak az öntudat, csak az tudja, mit kell most megmenteni. Az ilyen öreg harcos jobban kitesz magáért, mint tíz fiatal. Én lovas katona voltam, a tüzérekhez kéredzkedtem: egyszerre kisül, hogy koros vagyok, hazaküldtek. Úgy éreztem, mintha arcul ütöttek volna. Ragaszkodom hozzá, hogy tegyenek vissza a tüzérekhez, és tessék fölvenni a jelentkezőket, ha elmúlt is 50 éves. Most tudjuk, miért kell harcolnunk, nem úgy, mint 14-ben …” – mondta a „Népszava”-tudósítónak az Északi Főműhely egyik idős munkása.101
A Forradalmi Kormányzótanács felhívására csatasorba álltak a vidék munkásai is. A Győri Vagongyár és az ágyúgyár, az olajgyár, a szombathelyi, zalaegerszegi, székesfehérvári, kaposvári stb. üzemek dolgozói lelkesen követték a budapesti munkások példáját. A győri olajgyár munkásai közül azok is ragaszkodtak a hadseregbe való felvételükhöz, akiket gyári érdekekre való tekintettel felmentettek.
A budapesti munkásosztály egyöntetű, forradalmi állásfoglalása a haza védelme mellett mély hatást gyakorolt azokra az elemekre is, akik osztályhelyzetüknél, gondolkodásuknál fogva nem érezték magukénak a proletárdiktatúrát, de hazafias érzésektől indíttatva részt kívántak venni az ország védelmében.
Szántó Béla visszaemlékezéseiben beszámol arról, hogy május első napjaiban felkereste őt a Vörös Hadsereg tüzérségének vezetője, a k. u. k. hadsereg volt ezredese, és a következőket jelentette ki:
„Neveltetésemnél és múltamnál fogva én nem vagyok forradalmár. A forradalom eddigi menete engem nem tudott lelkesíteni. Egy olyan uralomnak és olyan országnak, amelyiknek nincs hadserege – el kell pusztulnia. A Károlyi-kormány pacifizmusból szétverte nemcsak a régi hadsereget, de egy új hadsereg felállításának a lehetőségét is. Május 2-áig a tanácskormány is folytatta ezt a … katonai politikát. De én most komoly fordulatot látok, látom, hogy a tanácskormányban a kommunisták felülkerekedtek. Látom, hogy a kommunisták a tömegeket a honvédelemre mozgósítani tudják, és hadsereget tudtak teremteni. Meghajlok a kommunisták előtt. Én nem vagyok kommunista, de katona! Szakismereteimet és minden tudásomat az önök rendelkezésére bocsátom. Lelkiismeretesen fogok dolgozni, és népbiztos úr parancsait végre fogom hajtani.”102 Az ezredes megtartotta szavát: a Vörös Hadseregnek rövid idő alatt kitűnő tüzérség állt a rendelkezésére, amely minőségileg jelentékenyen felülmúlta az ellenséges csehszlovák és román tüzérséget.
Schreiner Károly ezredes példája nem volt egyedülálló. A régi hadsereg sok tisztje gondolkodott hozzá hasonlóan. Természetesen nem kevesen vélekedtek úgy, hogy a Vörös Hadsereget addig szolgálják, amíg a külső támadás veszélye elmúlik, majd alkalmas pillanatban katonai pozícióikat felhasználva, a proletárdiktatúra ellen fordulnak.
Nem mindenkit töltött el azonban lelkesedéssel és optimizmussal a proletariátus csatasorba állása. A szociáldemokrata párt- és szakszervezeti vezetők jelentős része nem értett egyet a fordulattal, és destruktív magatartásával súlyos károkat okozott az ügynek. A tatabányai párttitkár május első napjaiban a bányászszövetségben személyesen győződött meg az ott folyó aknamunkáról:
„Május 5-7-én Pesten voltam. Felmentem a szövetségbe … Beszélgetés közben bejött három bányász elvtárs egy délvidéki bányából, közel a demarkációs vonalhoz (sajnos, a bányatelep helyét elfelejtettem). Jelentették, hogy a Hadügyi Népbiztosságtól jöttek, ahol azt a parancsot kapták, hogy fegyveresen legyenek készen, tanácsért jöttek. [Peyer] Azt mondotta nekik, őrültség, hogy el hagyják magukat pusztítani, nincs semmi értelme, csak azért harcoljanak, hogy két nappal későbben jöjjenek be a románok … A munkásság leggyűlöltebb ellenségeivel kacérkodik, érintkezik, és utasításokkal, illetve tanácsokkal látja el. Sajnálattal tapasztaltam, amidőn benn jártam a vasmunkások szövetségében, hogy Peyer személyes barátai megdöbbentően pesszimisztikusan viselkedtek. Kényelmetlenül éreztem magam abban a szervezetben, ahol nevelkedtem, és siettem eltávozni.”103
A szakszervezetekben folyó destrukcióról a fenti levél írója Böhm Vilmosnak számolt be, akiről nem tudta, hogy ő maga is Peyerékhez hasonlóan gondolkodik. Május 3-án Böhm Brownnak bevallotta, hogy nem ért egyet a Budapesten történtekkel.
„Beszélgetésünk folyamán Böhm jelezte, hogy semmiképpen sem támogatja a mindenre elszántság politikáját, és az én álláspontommal rokonszenvezik” – írta egyik jelentésében Brown.104
Böhm, állásfoglalásához híven, május 5-én betegségére való hivatkozással, felmentését kérte a hadsereg-főparancsnoki beosztásából és hadügyi népbiztosi teendői alól. A Forradalmi Kormányzótanács azonban kérelme teljesítéséhez nem járult hozzá.
A magyar munkásosztály elhatározása megteremtette a feltételeit annak, hogy a proletárdiktatúra politikai és katonai vezetése sikerrel oldja meg a két legsürgősebb feladatot: a frontok megszilárdítását és a hadsereg újjászervezését.
A tanácshatalom a forradalmak történetében is ritka lendülettel és eredményességgel látott e feladatok megvalósításához.
Május első napjaiban a proletárdiktatúra két legveszélyeztetettebb pontja Szolnoknál és Salgótarjánnál volt.
Azok a hírek, melyek szerint a román csapatok elfoglalták Szolnokot és Abony felé nyomulnak tovább, nem bizonyultak igaznak. Tény, hogy kisebb ellenséges alakulatok behatoltak Szolnokra, de hamarosan visszahúzódtak a Tisza bal partjára. Az angolszász hatalmak képviselői Párizsban éles kirohanásokat intéztek a román kormány önkényes akciója miatt. Ilyen körülmények között a román vezérkar – amelynek terveiben egyelőre úgyis csupán a Tisza vonaláig való előnyomulás szerepelt mint maximális célkitűzés – célszerűtlennek tekintette a támadás folytatását.
Szolnokot fehérgárdák kerítették hatalmukba. Felfegyverezték az ellenforradalmárokat, és hozzákezdtek a baloldali érzelmű dolgozók összeszedéséhez.
„Az antanthaderők teljes megelégedésére átvettük a hatalmat. Akinek gondolkodása a jelenleg beállott helyzettel nem egyezik, fegyveresen pusztíttatik el” – hirdette a városparancsnoknak kijelölt csendőrszázados falragasza.105
A szolnoki ellenforradalmárok pünkösdi királysága hamar véget ért. Május 3-án, a Vörös Hadsereg Cegléden összpontosított alakulatai, Szamuely vezetésével behatoltak a városba, és elkeseredett utcai harcokban szétverték a fehérgárdistákat. A szolnoki munkások, akik a vörösök közeledésének hírére elővették eldugott fegyvereiket, jelentékeny segítséget nyújtottak az ellenforradalmárok megsemmisítéséhez.
Lényegesen súlyosabban alakult a helyzet Salgótarján térségében. Míg a román csapatok a Tisza vonalának elérése után beszüntették előnyomulásukat, a csehszlovák burzsoá hadsereg május első napjaiban tovább folytatta támadását, és megközelítette Salgótarjánt.
A Vörös Hadsereg frontjának itteni szakaszát mintegy 70 kilométer szélességben a 80. dandár védte. Bár eredetileg sem képviselt a feladatának megfelelő erőt, április második felében legharcképesebb zászlóaljainak a keleti frontra való átdobása következtében tovább gyengült. A dandár parancsnoksága erejét meghaladó feladatnak érezte Salgótarján megvédését, és a város feladásának gondolatával foglalkozott. Hasonló véleményen volt Böhm is, aki április 5-én Kun Bélához intézett levelében arra hivatkozva, hogy a város megtartásáért vívott harcokban a Vörös Hadsereg rendelkezésére álló erők ismét felmorzsolódhatnának, visszavonulást javasolt. Kun Béla és Szántó Béla nem értett egyet Böhmmel. „Ha lehetne összeegyeztetni Salgótarján védelmét az általános felvonulási tervvel, azt nagyon szeretném. Ennek elsősorban morális és politikai szempontból volna fontossága” – válaszolta Kun a hadseregparancsnoknak.106
A csehszlovák csapatok előnyomulása azzal fenyegetett, hogy még a Vörös Hadsereg erősítéseinek megérkezése előtt elfoglalják Salgótarjánt. A Forradalmi Kormányzótanács két kommunista népbiztost: Hevesi Gyulát, majd Rákosi Mátyást küldte Salgótarjánba a 80. dandár megerősítésére és a helyi munkásságnak a város védelmére való mozgósítására.
A salgótarjáni üzemek és a környékbeli bányák proletárjai megtették kötelességüket. A legkritikusabb időpontban megszállták a várostól északra húzódó magaslatokat, és az erősítések megérkeztéig szilárdan tartották. A felfegyverzett munkások osztagainak ellenállása sok gondot okozott az ellenségnek.
„… a lapujtői munkások fel vannak fegyverezve és el vannak látva dinamittal … a salgótarjáni munkások szintén felfegyverkeztek, és beásták magukat a város előtt. A lapujtői és salgótarjáni munkások szavukat adták, hogy utolsó csepp vérükig harcolni fognak. Mindenütt kis osztagok alakulnak, amelyeknek az a feladata, hogy csapataink hátában megrongálják a vasúti vonalakat, megszakítsák a telefon-összeköttetést” – jelentette a 7. csehszlovák ezred egyik zászlóalja május 8-án.107
A Hatvanban gyülekező 6. hadosztály kapta azt a feladatot, hogy vesse vissza a Salgótarjánt fenyegető ellenséges csapatokat. A 6. hadosztály, amely nem is olyan régen még lényegesebb ellenállás kifejtése nélkül vonult vissza a keleti fronton, szinte újjászületve, néhány nap leforgása alatt súlyos vereséget mért a vele szemben álló ellenséges csapatokra. Május 8-án kezdte meg a 6. hadosztály parancsnoksága csapatainak a salgótarjáni frontra való átszállítását, május 9-én a II. csehszlovák dandár már megkezdte visszavonulását, és egyre rendezetlenebbül hátrált Fülek-Losonc irányába. A 6. hadosztály ellentámadásának a II. csehszlovák dandárra gyakorolt hatását jellemzi a dandár parancsnokának Piccione tábornokhoz, a nyugat-szlovákiai haderő főparancsnokához május 12-én küldött távirata: „Meggyőződtem arról, hogy a hozzám beosztott egységek fizikai és erkölcsi állapota ma olyan, hogy nem valószínű, hogy lehetséges lesz a nagy erővel történő magyar támadásoknak a következőkben ellenállni. Kérem tehát az ebben az akcióban részt vevő egységek leváltását és tartalékba helyezését.”108
Kétségkívül jelentős eredményekkel járt volna, ha a 6. hadosztály tovább folytatja a demoralizálódott ellenség üldözését, és a hadsereg-parancsnokság a siker kihasználása érdekében újabb erősítéseket vet be a harcba. Erre azonban egyelőre nem került sor, sőt a hadsereg-parancsnokság utasította a 6. hadosztályt, hogy vonuljon vissza Kecskemétre.
Ez a döntés a hadsereg-parancsnokság május 11-i ülésén született. Indokául a felderítésnek azon adatai szolgáltak, amelyek szerint május második felében a Duna-Tisza közén egy nagyszabású francia-délszláv támadás megindulásával kellett számolni.
„Az antant előrelátható általános támadása alkalmával a hadműveletek vezetésére a következő irányelvek mértékadók:
Az ország demarkációs vonalain csak a legszükségesebb erők hagyandók meg, melyeknek feladata a megfigyelő szolgálat és az ellenség előnyomulásának lehető hosszú ideig való késleltetése.
Az összes ekként felszabadult erő a Duna-Tisza között előnyomuló ellenség ellen támadólag alkalmazandó” – hangoztatta a hadsereg-parancsnokság elhatározása.109
A Szolnokot és Salgótarjánt fenyegető veszély elhárításával egyidejűleg folyt a Vörös Hadsereg újjászervezése.
„A csapatok lerongyolt állapotban, hangulatuk kedvetlen és harcellenes. Egy védállás felvétele alkalmával arra lehet számítani, hogy a csapatok egyötöd része ott marad, a többi el fog széledni.”110
„A hadosztály csapatai – melyek legnagyobb része Miskolc-Eger környékéről való – teljesen elszéledtek, s hazamentek, a tüzérség lövegeit otthagyta … A hadosztály egész frontja teljes felbomlásban. A legcsekélyebb ellenállásról szó sincs.”111
„A 60. dandár csapatai tökéletesen felbomlottak, csak néhány puska áll rendelkezésükre …”112
Ilyen kép rajzolódott ki május első napjaiban a parancsnokságok jelentéseiben a Vörös Hadsereg alakulatairól. Ezeket a demoralizált, szétzüllött egységeket kellett újjászervezni, harcképessé tenni. A magyar munkásosztály legjobbjainak a Vörös Hadsereg lobogói alatt való felsorakozása ennek a szinte megoldhatatlannak látszó feladatnak a teljesítését is lehetővé tette. Május közepén már három hadtest, nyolc újjászervezett, illetőleg újonnan alakított hadosztály szerepelt a Vörös Hadsereg hadrendjében. A zászlóaljak száma 113-ra emelkedett.
A keleti hadsereg parancsnoksága átvette az összes harcoló alakulat vezetését és hadsereg-főparancsnoksággá alakult át.
A vezetés rugalmasabbá tétele érdekében a hadosztályokat hadtestekbe vonták össze, amelyek élére népbiztosokat állítottak. Az I. hadtest parancsnoka Vágó, a II. hadtesté Pogány, a III-é Landler lett.
A budapesti karhatalmi egységeket, a gyári munkásezredeket, a budapesti Vörös Őrséget az újonnan megszervezett Budapesti Katonai Parancsnokság alá rendelték, amelynek élére Haubrich Józsefet nevezték ki. A Budapesti Katonai Parancsnokság feladata a budapesti és vidéki ellenforradalmi mozgalmak felszámolása volt. A Budapesti Katonai Parancsnokság később a IV. hadtest elnevezést vette fel.
A hadsereg újjászervezésében nagy szerepe volt a hadsereg-főparancsnokság vezérkari főnöke, Stromfeld Aurél kiemelkedő szervezőképességének, munkabírásának.
Teltek a napok, és az antant délről várt támadásának semmi jele nem mutatkozott. Annál fenyegetőbbé vált a csehszlovák front helyzete. Az ellenség itt a 6. hadosztály előnyomulásának megállítása után újjászervezte erőit, és súlyos nyomást gyakorolt a Vörös Hadsereg Egertől, valamint Salgótarjántól északra elhelyezkedett alakulataira.
A Vörös Hadsereg parancsnoksága tisztában volt azzal, hogy csupán passzív védekezéssel nem lehetséges az északon fenyegető veszélyt elhárítani. Elhatározta tehát, hogy kezébe veszi a kezdeményezést. Május 15-én megszületett a döntés: a III. hadtest támadást indít Miskolc visszafoglalására.
A III. hadtesten belül az újjászervezett, munkásalakulatokkal feltöltött 1. hadosztálynak jutott az a feladat, hogy Miskolcot felszabadítsa. A proletárkatonákat nagy felelősségérzettel töltötte el a tét nagysága: ez volt a munkásezredek első nagy erőpróbája. A siker vagy kudarc mindenképpen nagy erkölcsi, politikai hatást gyakorolt az ország népére és a Vörös Hadsereg valamennyi harcoló egységére.
Május 20-án reggel indult meg az 1. hadosztály a Miskolcot megszállva tartó ellenséges csapatok ellen. A támadás sikerrel járt, az esti órákban a csehszlovák egységek kénytelenek voltak elhagyni a várost. A miskolci és diósgyőri munkások fegyveres osztagai a visszavonuló ellenséget megtámadták, sok foglyot ejtettek, elfogták az egyik alakulat trénjét. Az ellenség vasúton való visszavonulásának megakadályozására számos helyen felrobbantották a síneket. A munkások rajtaütésszerű támadásai több ellenséges alakulatnál pánikot okoztak, aminek következtében visszavonulásuk fejvesztetté vált.
„Az utoljára visszavonuló csapatainkat a helyi lakosság megtámadta; a városban ugyanis sok fegyver volt, mivel Zincone tábornok késlekedve hajtotta végre a lakosság lefegyverzését … A visszavonulás olyan jellegű volt, hogy amennyiben a magyarok jobban lettek volna megszervezve, Kassát, Rozsnyót is elfoglalhatták volna, és veszélybe került volna a Kassa-Zsolna vasútvonal” – jelentette a csehszlovák hadsereg főszemlélőjének Kopal őrnagy, a miskolci események kivizsgálására kiküldött tiszt.113
Az ellenség Miskolc elvesztésébe nem akart belenyugodni. Május 23-án a csehszlovák és román csapatok több oldalról kombinált támadást indítottak a város ellen. Bár a jelentékeny túlerő nyomása következtében az 1. hadosztály kritikus helyzetbe került (Julier Ferenc, a III. hadtest vezérkari főnöke már a város feladására tett javaslatot a hadsereg-főparancsnokságnak), a munkásezredek katonái, akiknek a miskolci és diósgyőri proletárok is segítségükre siettek, megállták helyüket, és visszaverték az ellenség támadását.
Miskolc védőinek felbecsülhetetlen segítséget nyújtottak azok a magyar és szlovák munkások, akik a harcok idején a csehszlovák ellenforradalmi csapatok hátában fegyveres felkelést kezdtek. Ózdon, Rozsnyón, Rudabányán megtámadták a helyőrségeket, Perkupán lerombolták a Bódván át vezető hidat, hogy akadályozzák a Miskolc felé irányuló csapatszállításokat. Piccione tábornok arra kényszerült, hogy tartalékainak jelentős részét a munkások fegyveres felkelésének leverésére használja fel.
„A magyarokat támogatja … a velük együttérző lakosság, amely nemegyszer beavatkozik ellenünk a harcba, és fegyverrel a kezében … valamint a telefonvezetékek átvágásával hadműveleteink menetét kritikussá teszi” – jelentette Piccione a nemzetvédelmi miniszterhez küldött jelentésében.114
Az 1. hadosztály miskolci sikerei lelkesítőleg hatottak a Vörös Hadsereg északi arcvonalán elhelyezkedett másik két hadosztály, az 5. és 3. hadosztály katonáira is. A következő napokban mindkét hadosztály jelentékenyen visszavetette a vele szemben álló ellenséges csapatokat. A Salgótarjánt és Egert fenyegető veszélyt elhárították.
Az elért sikerekben nem kis szerepük volt a cseh és szlovák katonáknak. Mind nagyobb részük ismerte fel, hogy a háború céljai nem azonosak népük érdekeivel – a harcot nem érezték magukénak.
„Az a közömbösség, amely a Miskolcot megszálló önkéntes legénységnél uralkodott, elterjedt a légionáriusok között is … Teljesen hiányzik a harcos, támadó szellem” – hangoztatta az egyik csehszlovák hadosztály parancsnokságának Piccionéhoz küldött jelentése.115 Egy másik jelentés arról számolt be, hogy a Salgótarjánnal szemben álló csapatok legénysége „vonakodott előnyomulni, az ellenséges támadás idején pedig egyszerűen megfutamodott. A tiszteknek nincs befolyásuk a legénységre … Egyeseknél vörös színű bolseviki szalagokat találtak.”116
Május 2-a óta, a hadsereg újjászervezése és a frontok megszilárdítása terén elért sikerek ellenére, a Tanácsköztársaság katonai helyzete változatlanul súlyos volt. Határaink nagyobb részén sokszoros túlerőben levő ellenséges hadseregek állottak, amelyeket az ország fővárosától csupán egy-két napi menettávolság választott el.
A Forradalmi Kormányzótanács tudatában volt annak, hogy ebben a helyzetben a nemzetközi munkásosztály aktív segítsége nélkül a proletárdiktatúrát nem lehet tartósan megvédelmezni.
A Magyar Tanácsköztársaság a legközvetlenebb segítséget az oroszországi szovjethatalomtól várta és kapta.
Az intervenciósok és a belső ellenforradalmárok fojtogató gyűrűjében harcoló szovjetállam vezetői a lehetőségekhez mérten mindent megtettek a magyarországi proletárdiktatúra katonai megsegítésének érdekében.
Lenin április folyamán az ukrajnai Vörös Hadsereg parancsnoksága elé a Magyar Tanácsköztársaságnak nyújtandó katonai segítséget mint egyik legfőbb feladatot állította.
„A Galícia és Bukovina egy részébe történő előnyomulás a Tanács-Magyarországgal való kapcsolat miatt szükséges. E feladatot minél gyorsabban és tartósabban meg kell oldani, e feladat határain túl azonban Galíciának és Bukovinának semmiféle elfoglalása nem kell, ugyanis az ukrán hadseregnek semmilyen körülmények között sem szabad eltérnie két legfőbb feladatától. Éspedig: az első, legfontosabb és legsürgetőbb – segítséget nyújtani a Donyec-medencének. E segítséget gyorsan és nagy arányban kell elérni. A második feladat – szilárd vasúti kapcsolatot teremteni Tanács-Magyarországgal” – hangoztatta Lenin egyik utasításában.117
Az ukrajnai Vörös Hadsereg segítsége hamarosan érezhetővé is vált. A román hadsereg főparancsnoksága a Tiszántúlról május folyamán kénytelen volt jelentékeny erőket átcsoportosítani a bukovinai és besszarábiai frontra.
Május 11-én, a Gödöllőn megtartott tanácskozáson Stromfeld arra kérte Kun Bélát, járjon közbe Szovjet-Oroszország vezetőinél, hogy az ukrajnai szovjet csapatok egy határozott akciójukkal kössék le a román hadsereget.
„Úgy látszik, hogy az antant általános támadása előtt állunk. A Magyar Tanácsköztársaságnak létérdeke, hogy az orosz erők Kolomeából a Sztrijen át Csap felé előretörjenek, s ezáltal a magyar csapatokat legalább a román fronton tehermentesítsék” – írta Stromfeld Kun Béla számára a hadihelyzetről készített összefoglalójában.118
Kun a kérést továbbította Moszkvába. Néhány nap múlva Lenin Kun Bélához intézett táviratában arról adott hírt, hogy az ukrán Vörös Hadsereg akcióba lépett a besszarábiai román csapatok ellen:
„Üdvözlöm a magyar munkások és parasztok erősödő Vörös Hadseregét. Az antant kegyetlen békéje mindenütt növeli a szovjethatalom iránti rokonszenvet. Tegnap ukrán csapatok, miután legyőzték a románokat, átlépték a Dnyesztert. Legszívélyesebb üdvözletemet küldöm Önnek és az összes magyar elvtársaknak.
Lenin.”119
Az ukrán Vörös Hadsereg nagy reményekkel kecsegtető támadása azonban nem bontakozhatott ki olyan méretekben, ahogyan azt a Magyar Tanácsköztársaság vezetői remélték. Ennek egyik oka az volt, hogy Grigorjev atamán, az ukrán Vörös Hadsereg egyik legfontosabb hadosztályának parancsnoka, május első felében árulást követett el, és hátba támadta a szovjethatalmat. Grigorjev árulásának eredményeképpen az ukrán Vörös Hadsereg nyugati és délnyugati irányú előnyomulásának lendülete megtört. Vorosilov és Parhomenko ugyan rövid idő alatt szétverte az áruló bandáit, de az akció mégis jelentős erőket kötött le.
Grigorjev átállásánál összehasonlíthatatlanul nagyobb veszélyt jelentett a szovjethatalom létére Gyenyikin támadása, aki több mint 400 000 főnyi hadseregével, hatalmas erővel nyomult előre a Donyec-medencében. Gyenyikin támadása a szovjethatalom vezetőit arra kényszerítette, hogy a nyugati arcvonalról minden nélkülözhető erőt elvonjanak, és a Donyec-medencébe irányítsanak át.
Ilyen körülmények között az ukrán Vörös Hadsereg Galíciában, Bukovinában és Besszarábiában csupán annyi erőt tarthatott meg, amely elégséges volt ugyan arra, hogy lekötve tartsa a velük szemben álló román csapatokat, de nagyobb szabású támadás végrehajtására nem volt képes.
A Forradalmi Kormányzótanács május második felében Szamuelyt repülőgépen Moszkvába küldte, hogy személyesen tájékoztassa Lenint a magyarországi helyzetről, és tárgyalásokat folytasson a Tanácsköztársaságnak nyújtandó fegyveres segítség lehetőségeiről. Szamuely kalandos körülmények között megtett, bravúros útjáról visszatérve, arról tájékoztatta a Forradalmi Kormányzótanácsot, hogy a Szovjet-Oroszországban, Gyenyikin támadása folytán kialakult súlyos helyzet miatt, belátható időn belül nem várható az ukrán Vörös Hadsereg nagy erőkkel történő előnyomulása a Magyar Tanácsköztársaság irányába. Szamuely beszámolójának „lényege az volt, hogy nem számíthatunk hamarosan arra, hogy Kelet-Galícián keresztül egyesülhessünk az orosz Vörös Hadsereggel: lehetséges, hogy Besszarábia elleni katonai tüntetéssel a románok figyelmét keleti határaikra vonja az ukrajnai szovjet kormány, de a katonai helyzet Szovjet-Oroszországban még nehezebb, mint nálunk” – írja Kun Béla egyik cikkében.120
Szamuely Moszkvából magával hozta Leninnek a magyar munkásokhoz intézett üdvözletét.
Az üdvözlet a proletárdiktatúráról szóló marxista-leninista tanítások nagyszerű összefoglalása, a Magyar Tanácsköztársaságnak nyújtott elméleti segítség kiemelkedő dokumentuma.
Lenin hangsúlyozta: a magyar proletárforradalom jelentősége abban van, hogy „még a vakot is látóvá teszi”, bebizonyítva, hogy sehol a világon nem lehetséges más hatalom, amelyet a munkásosztály által vezetett dolgozók támogatnának, mint a proletariátus diktatúrája.
Lenin felhívta a magyar munkásosztály figyelmét, hogy a szocializmus megteremtése, az osztályok megsemmisítése csak hosszú, nehéz osztályharccal érhető el, amelyben a munkásosztálynak magával kell ragadnia a parasztságot, és általában az összes kispolgári rétegeket, szívós harcot folytatva a burzsoázia ellenállása, a kispolgárság megcsontosodottsága, ingadozása ellen.
„Legyetek szilárdak. És ha ingadozás üti fel a fejét a szocialisták között, akik tegnap csatlakoztak hozzátok, a proletárdiktatúrához, vagy a kispolgárság körében, nyomjátok el könyörtelenül ezeket az ingadozásokat. Agyonlövetés – ez a gyáva méltó jutalma a háborúban.
Az a háború, amelyet ti viseltek, az egyetlen jogos, igazságos, igazán forradalmi háború, az elnyomottak háborúja az elnyomók ellen, a dolgozók háborúja a kizsákmányolok ellen, háború a szocializmus győzelméért. Az egész világon a munkásosztály minden becsületes tagja a ti pártotokon áll. Minden hónap közelebb hozza a proletár világforradalmat.
Legyetek szilárdak! A győzelem a tietek lesz” – fejezte be üdvözletét a nemzetközi munkásosztály nagy vezére.121
A Magyar Tanácsköztársaság létrejöttekor a magyar munkásmozgalom vezetői – kommunisták és szociáldemokraták egyaránt – meg voltak győződve arról, hogy a magyar munkásosztály példáját rövid időn belül követi a többi európai ország – mindenekelőtt Ausztria – munkássága is. Az uralkodó osztályoknak azonban a jobboldali szociáldemokrata politikusok segítségével fokozatosan sikerült megszilárdítani uralmukat.
Az európai forradalmi mozgalomra és a Magyar Tanácsköztársaság sorsára nézve óriási jelentőséggel bírt volna, ha Ausztriában, ahol a szociáldemokrata párt a háború befejezése után az állami élet, a fegyveres erők vezető pozícióit megszerezte, szintén kikiáltják a proletárdiktatúrát. Az osztrák munkásosztály legjobbjai szolidaritást vállaltak a Magyar Tanácsköztársasággal, és önfeláldozó küzdelmet folytattak azért, hogy a szocialista forradalmat Ausztriában is győzelemre vigyék. A szociáldemokrata vezetők azonban – akik kezdetben lojálisnak mutatkoztak a magyar proletárdiktatúrával szemben, és csupán arra hivatkozva vetették el a proletárdiktatúra kikiáltásának gondolatát, hogy ez esetben az antant megszünteti élelmiszer-szállításait és Ausztriában éhínség lesz – egyre nyíltabban fordultak szembe a Tanácsköztársasággal. A kezdetben kialakult jó viszony a két ország között fokozatosan elromlott. Nyilvánvalóvá vált az a tény, hogy a Tanácsköztársaság a fiatal osztrák kommunista párt hősies erőfeszítései ellenére sem számíthat Ausztria részéről komoly segítségre.
Európa sorsára nézve az ausztriai eseményeknél lényegesen nagyobb jelentősége volt a Németországban történteknek.
A Magyar Tanácsköztársaság megszületését követő első időkben úgy látszott, hogy rövidesen Németországban is diadalmaskodik a proletárforradalom. Április 13-án megszületett a Bajor Tanácsköztársaság. A szovjet-oroszországi és a magyar dolgozók nagy lelkesedéssel üdvözölték az európai forradalom újabb győzelmét. A bajor munkásság hatalma azonban nem sokáig tudott ellenállni a központi német kormányzat ellenforradalmi támadásának: május 1-re megdöntötték a müncheni munkásság uralmát.
A nemzetközi helyzet alakulása, tehát nem igazolta a magyar munkásosztály vezetőinek reményeit. Az európai burzsoáziának fokozatosan sikerült hadállásait megszilárdítania.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!