“Megindul az intervenciós háború” bővebben

"/>

Megindul az intervenciós háború

A Tanácsköztársaság

(idézet: A Magyar Tanácsköztársaság – Liptai Ervin)

 

A Tanácsköztársaság vezetői mit sem tudtak arról, hogy a proletárdiktatúra elleni támadás előkészületei a befejezéshez közelednek.

Nem kétséges: a proletárdiktatúra kikiáltásától eltelt rövid idő alatt a legnagyobb erőfeszítésekkel sem lehetett volna a Tanácsköztársaság határainak védelmét megbízhatóan kiépíteni. A Forradalmi Kormányzótanács rosszul ítélte meg a körülményeket, és így a gyenge katonai felderítés, s nem utolsósorban az antant magatartásával kapcsolatos illúziók következtében a védelem megszilárdításáért kevesebb történt, mint amit a valóságos helyzet ismeretében lehetett volna tenni.

Landler még április 14-én, két nappal a katonai intervenció kezdete előtt is túlzott optimizmussal állapította meg a Forradalmi Kormányzótanács ülésén: „… az antant hadügyileg abban a helyzetben van, mint mi”.71

Április közepén, a Tanácsköztársaság elleni háború megindulásának időpontjában, a Vörös Hadseregnek a demarkációs vonalakon álló erői létszám, felszerelés és szervezettség tekintetében messze elmaradtak az ellenséges csapatoktól.

Az alakulatok átszervezése még korántsem fejeződött be. A toborzás jelentékeny eredményekkel járt ugyan, a jelentkezők felszerelése, alakulatokba szervezése azonban csak részben történt meg. Április közepén például a 6. hadosztály létszáma 7986 fő volt, közülük azonban 3700-nak még nem tudtak fegyvert adni.

A terveknek megfelelően 6 gyaloghadosztály, a székely különítmény, valamint a tengerészdandár szervezése folyt. Ezek közül azonban egyedül a székely különítmény volt többé-kevésbé harckész állapotban, a többi még messze állott attól.

Ez a hadsereg még nem a proletariátus osztályhadserege volt, hanem a polgári demokratikus rendszer öröksége, amelynek bélyegét számos tekintetben magán viselte.

Az erőviszonyokat kellőképpen érzékelteti az a tény, hogy:

északon a csehszlovák hadsereg 4 hadosztályával és 4 dandáréval (kb. 85 zászlóalj és 24 üteg) szemben 3 vöröshadosztály (28 zászlóalj és 14 üteg),

keleten 6 román gyaloghadosztállyal, 1 lovashadosztállyal és 1 erős különítménnyel (64 gyalogzászlóalj, 28 lovasszázad és 48 üteg) 2 hadosztály és 1 önálló dandár (34 zászlóalj és 16 üteg),

délen a franciák és a délszlávok első vonalban levő 3 gyalog-, 1 lovashadosztályával és 1 lovasdandárával szemben mindössze 11 harcképes zászlóalj és 4 üteg állott.

A Vörös Hadsereg védelmi készségét éppen a legkritikusabb arcvonalon, a keleti fronton alapvetően meggyengítette, hogy a legerősebb hadosztály: a székely különítmény parancsnoki kara a proletárdiktatúra esküdt ellensége volt.

A nagyváradi direktórium elnöke már április 3-án jelezte, hogy a székely különítménynél valami nincs rendben, és a legénység, „valószínűleg tisztjeitől befolyásolva, nagyfokú bizalmatlansággal kezd viselkedni a Tanácsköztársasággal szemben”.72 Kratochwill ezredes, a különítmény parancsnoka, elküldte megbízottját Gondrecourt francia tábornokhoz, valamint Maniu Gyulához, és közölte velük, hogy „a székely csapatok nem kommunisták, sőt … a bolsevikiek ellen a román csapatokkal együtt is hajlandók volnának harcolni”.73

A Hadügyi Népbiztosság a helyzet tisztázására kiküldött ugyan egy bizottságot a székely különítményhez, ennek megállapításait azonban nem vették eléggé figyelembe, és megelégedtek azzal, hogy a különítmény két zászlóalját felváltották a nemzetközi vörösezred katonáival.

Olyan helyzetben, amikor a Vörös Hadsereg keleti arcvonalának nagyobb részét áruló ellenforradalmárok által vezetett csapatok tartották, az ellenség támadása szükségszerűen katasztrofális helyzetet teremtett.

Április 16-án hajnalban a román hadsereg megtámadta a Vörös Hadsereg védelmi vonalát.

Mivel Kratochwill azt remélte, hogy az akcióba a román vezérkar őt is bevonja, a támadás bizonyos mértékig meglepetésszerűen érte. Dilemmájáról, amelybe a váratlan támadás folytán került, később így számolt be könyvében:

„… a románok megtámadtak! Ekkor egy újabb nehéz és felelősségteljes elhatározás előtt állottam: a székely hadosztály erdélyi csapatai nem voltak sem bolsevista, sem vöröscsapatok, én ezekkel a csapatokkal a proletárdiktatúra ellen akartam fordulni. Ez azonban lehetetlen volt, mert a románok megtámadtak. Ha úgy, mint eddig, a csucsa-máramarosi vonalban a román támadásokat visszautasítom, akkor a székely hadosztály és az erdélyi csapatok … a proletárdiktatúrát védték volna. Kár lett volna tehát minden csöpp székely vagy erdélyi magyar vérért, és így felelősségem teljes súlyát érezve, elhatároztam, hogy a hadosztály és az erdélyi csapatok frontját lassan visszaveszem, elrendeltem, hogy minden felesleges vérontás kerülendő, minden támadás és ellentámadás mellőzendő, ott, ahol a román nyomás túlerős, a nyomásnak engedni kell.

Április 16-án és a következő napokban a frontot saját elhatározásomból vettem vissza azon szándékkal, hogy időt nyerjek, hogy a tárgyalásokat a románokkal újra felvegyem, hogy a 150 kilométer széles vonalban elosztott csapatokat egy kisebb térre összpontosítsam, hogy ütőerő gyanánt rendelkezésemre álljanak.”74

Bár a különítmény egyes részei a reggeli órákban szívósan védekeztek, Kratochwill délelőtt 10 órakor kiadta a parancsot az általános visszavonulásra. Ettől kezdve a székely csapatok jelentékeny ellenállást már nem fejtettek ki a támadókkal szemben.

Támadás indult a keleti arcvonalon álló másik két egység: a 39. dandár és a 6. hadosztály ellen is, melyek a nyomasztó túlerő következtében visszavonulásra kényszerültek.

A következő napokban a Hadügyi Népbiztosság hasztalanul kísérelte meg a visszavonuló, helyenként pánikszerűen menekülő csapatok megállítását. A keleti arcvonal nagyobb részét tartó székely különítmény állandó visszavonulása következtében fedezetlenül maradt a 39. dandár balszárnya, és így az, hogy az ellenséges átkarolást elkerülje, maga is visszavonulásra kényszerült.

A Hadügyi Népbiztosság úgy tervezte, hogy az arcvonal mögött az ország különböző részeiből odaszállított csapatokból erős tartalékot hoz létre, s annak ellencsapásával lefékezi a román támadás lendületét, így időt biztosít a védelem jobb megszervezésére. Kratochwill gyors hátrálása következtében azonban a csapatok tervezett összpontosításának körzete (Érmihályfalva és Nagykároly környéke) az ellenség kezére került, mielőtt az erősítések odaérkezhettek volna.

A székely különítmény parancsnoksága a Hadügyi Népbiztosság félrevezetésére súlyos harcokról és hatalmas veszteségekről számolt be. „Veszteségeink igen súlyosak, mintegy 60 százalékra tehetők”75 – jelentették április 17-én este, hogy ezzel magyarázatot adjanak a visszavonulás nagy tempójára. Sikerült is elérniük, hogy úgyszólván fegyverletételükig nem lepleződtek le a Tanácsköztársaság katonai és politikai vezetői előtt. „A Tanácsköztársaság a legteljesebb elismeréssel viseltetik a derék székely proletár katonák és a forradalomért őszintén dolgozó vezetőik iránt” – mondotta Böhm még április 22-én is egyik nyilatkozatában.76

A Forradalmi Kormányzótanács április 18-i ülésén – felismerve a proletárdiktatúra létét fenyegető súlyos veszedelmet – határozatot hozott, hogy minden erőt, amely a többi arcvonalakon valamennyire is nélkülözhető, a keleti frontra irányít. Elhatározták, hogy felhívással fordulnak az ország proletariátusához, s a toborzás meggyorsításával, munkásalakulatok szervezésével megerősítik a Vörös Hadsereget.

Április 19-re összehívták a budapesti munkás- és katonatanács ülését, hogy a munkásosztály képviselőit tájékoztassák, és rajtuk keresztül a proletariátust a haza védelmére mozgósítsák.

Az ülésen Kun Béla számolt be a katonai helyzetről. Vázolta a keleti fronton kialakult helyzet súlyosságát. Nem hallgatott arról a lehetőségről sem, hogy a proletárdiktatúra ellen északról és délről is megindulhat a támadás. Rámutatott: a magyar proletariátusnak elsősorban a maga erejére kell számítani. Kiadta a jelszót: „… mindenki, aki csak nélkülözhető itt Budapesten, aki csak nélkülözhető itt a központi igazgatásban, minden proletár, a proletariátusnak minden képviselője: ki a frontra!”77

Kun külön kiemelte annak fontosságát, hogy a Tanácsköztársaság súlyos helyzetében a diktatúra vezető szerveiben „olyan vasegységre van szükség, amely vasegységet semmi, semmi a világon nem tudja megbomlasztani”.

„… addig az ideig, amíg a körülöttünk levő országok proletárjai aktíve sietnek segítségünkre, a magunk erejére, a magyarországi proletariátus forradalmi erejére kell támaszkodnunk. Ezt a forradalmi erőt fölébreszteni az önök föladata. Ennek a forradalmi erőnek a szervezése, kihasználása, értékesítése is az önök föladata” – fejezte be beszédét Kun Béla.

Az ülés határozatot hozott, hogy a Kormányzótanács és a munkástanács tagságának, valamint az összmunkásságnak a fele menjen ki a frontra. A határozat végrehajtásával a Forradalmi Kormányzótanácsot bízták meg.

A következő napokban az újságokban és plakátokon megjelent a Magyarországi Szocialista Párt, a Forradalmi Kormányzótanács és a Budapesti Munkás- és Katonatanács közös felhívása az ország munkásaihoz.

„Veszélyben a forradalom! …
Munkások! Elvtársak! Elvtársnők!

A forradalom, a munkások, parasztok és katonák diadalmas forradalma hívó szóval fordul hozzátok: fegyverkezzetek föl. Készüljetek a megtámadott proletárforradalom megvédelmezésére és továbbfejlesztésére, kiépítésére, hogy mindent megadhasson ez a forradalom, ami a szocializmus megvalósításához és a proletárok hatalmának végleges megszilárdításához kell!” – hangoztatta a felhívás.78

Április 20-án, húsvét vasárnapján, a népbiztosok és a párttitkárság tagjainak nagy része vidékre utazott, ahol a dolgozókat a népgyűléseken a Vörös Hadseregbe való belépésre hívták fel.

Szamuely Tibor Győrött tartott nagyhatású tömeggyűlést:

„Veszély fenyegeti a magyar proletariátust. Az imperialista román bojárok hadat üzentek a Magyar Tanácsköztársaságnak. Nem szépíthetjük és hallgathatjuk el azt a körülményt sem, hogy a fronton álló csapatok egy része nem tett eleget proletár kötelezettségének. Ezeket el kell távolítani, és helyettük a szervezett munkásságot kell a frontra küldeni. Az ellenforradalmárokat le kell törnünk, nehogy újra visszatérjen a tőke uralma és újra elnyomottak legyünk, ezerszer elnyomottabbak, mint azelőtt. Az egész világ proletariátusának szeme rajtunk függ, a mi győzelmünktől függ a világ proletárjainak felszabadítása” – mondotta Szamuely.79

A fegyverbe hívó szóra a főváros és a vidék legöntudatosabb dolgozói tömegesen kérték felvételüket a Vörös Hadseregbe.

A csepeli lőszergyár bizalmi testülete „… egyhangú és nagy lelkesedéssel kimondotta, hogy a csepeli gyár minden osztályában, ahol nem hadianyagot, hanem más cikkeket gyártanak: a munkát beszünteti, a muníciót gyártó üzemekben pedig csak a föltétlen szükséges munkaerőket foglalkoztatja, s az így munkából fölszabadult összes elvtársak kötelesek belépni a Vörös Hadseregbe. Kimondotta a bizalmi testület, hogy amíg a muníciógyártás nagy szüksége megkívánja: fölfüggeszti a 8 órai munkaidőt, s kevesebb létszámmal, fölfokozott munkateljesítménnyel megfelelő mennyiségű hadicikket produkál.”80

Diákok, ifjúmunkások, és a gyárak idős dolgozói nagy lelkesedéssel sereglettek a Vörös Hadsereg zászlói alá. A Galilei-körben tömörült fiatalok testületileg beléptek a hadseregbe. Hasonló módon cselekedtek az újpesti szocialista diákok és ifjúmunkások szervezetéhez tartozó fiatalok is.

Április 23-án már 24 újonnan szervezett munkászászlóalj menetelt a Forradalmi Kormányzótanács tagjai előtt. A csepeli, kispesti, újpesti, óbudai, mátyásföldi és a főváros többi kerületében levő gyárak munkásai vonultak fel ezen az erőt sugárzó csapatszemlén: „… munkásküzdelemben edzett, fegyelemben vértezett elvtársak jöttek, hogy a burzsoá egykori promenádján mutassák elszánt készségüket a munka világa, az igaz emberiesség, a világforradalom megvédésére”82 – írja a „Vörös Újság” 1919. április 24-i száma. A gyári munkászászlóaljak impozáns felvonulása bizalommal töltötte el a proletárdiktatúra sorsáért aggódókat. Amerre a zászlóaljak elvonultak, a főváros dolgozóinak lelkesedése kísérte őket.

A Forradalmi Kormányzótanács utasításának megfelelően, a Hadügyi Népbiztosság elhatározta, hogy a többi frontokról elvonható egységeket Nyíregyháza és Debrecen térségében csoportosítja.

„A román arcvonalon beállott események következtében, a Hadügyi Népbiztosság a többi arcvonalakról minden rendelkezésére álló tartaléknak és a tüzérség zömének a Tiszántúl, Nyíregyháza-Debrecen vonalában és emögött való felvonulását határozta el. A cseh és délszláv arcvonalon csak annyi erő maradhat vissza, amennyi a biztosító és megfigyelő szolgálatra elengedhetetlenül szükséges” – ez állott a Hadügyi Népbiztosság április 19-i utasításában.

A román bojárhadsereg támadásának megindulása óta eltelt napok tapasztalatai azt mutatták, hogy a Hadügyi Népbiztosság a Várból, távol a harcoló csapatoktól nem képes a harcok vezetésére., Elmaradt az eseményektől, információi gyakran pontatlanok voltak. Határozott parancsokat ezért nem is igen adott, utasításai általánosságokban mozogtak.

Kun Béla javaslatára a Forradalmi Kormányzótanács elhatározta, hogy a Tiszántúlon harcoló egységek közvetlen vezetésére hadsereg-parancsnokságot szervez.

A Kormányzótanácsban vita bontakozott ki akörül, hogy kit nevezzenek ki a hadsereg-parancsnokság élére. A kommunisták nagy része Szamuely Tiborra szerette volna bízni a vezetést, a volt szociáldemokrata népbiztosok pedig Böhmöt javasolták. A vita olyan élessé vált, hogy egyesek lemondással fenyegetőztek abban az esetben, ha a választás Szamuelyre esik.

Kun tisztában volt azzal, hogy a proletárdiktatúra válságos helyzetében a Forradalmi Kormányzótanács tagjai közötti nyílt kenyértörés katasztrofális következményekkel járna. Ezért végül maga is támogatta Böhm kinevezését.

Böhm, aki ezekben a napokban nem tartózkodott a fővárosban, kezdetben nem akarta vállalni a demoralizált, állandóan visszavonuló csapatok parancsnokságát. Csupán akkor ment bele a dologba, amikor Kunfi közölte vele, hogy amennyiben ő visszautasítja a megbízást, azt Szamuely kapja meg.

A tiszántúli hadsereg parancsnoka tehát Böhm Vilmos lett, Szamuelyt pedig az ellenforradalmi tevékenység megakadályozására alakított front mögötti bizottság elnökévé nevezték ki.

Böhm, aki katonai képzettséggel nem rendelkezett, természetesen csak úgy tölthette be a hadseregparancsnoki tisztet, ha az egységek hadműveleti vezetését egy kitűnően képzett vezérkari főnök látja el mellette. Böhm, még a polgári demokratikus időszakban, hadügyminisztériumi működése idején szoros kapcsolatba került Stromfeld Auréllal, a nagy tehetségű vezérkari tiszttel, akinek kiváló képességeiről alkalma volt személyesen is meggyőződni. A tiszántúli keleti hadsereg vezérkari főnöki teendőivel Stromfeld Aurélt bízták meg.

Stromfeld röviddel a proletárdiktatúra kikiáltása után megvált beosztásától, és Győrbe vonult vissza. Bár a Hadügyi Népbiztosságon felelős beosztásba kívánták helyezni, ezt visszautasította. Az ország súlyos helyzetében azonban hazafias kötelességének érezte, hogy katonai szaktudásával a hadsereg rendelkezésére álljon. Ezért, amikor felszólították, hogy vegye át a keleti hadsereg vezérkari főnöki pozícióját, az utasításnak haladéktalanul engedelmeskedett. Stromfeld az éppen Győrben tartózkodó Szamuelyvel utazott Budapestre, majd a Hadügyi Népbiztosságon történt rövid tájékozódás után, azonnal folytatta útját Szolnokra, ahol a Nemzeti Szállóban megkezdte a keleti hadsereg-parancsnokság megszervezését.

Stromfeld, miután behatóan megismerkedett a tiszántúli arcvonal helyzetével, a csapatok állapotával, hamarosan arra a meggyőződésre jutott, hogy a Tiszántúl átmeneti feladása elkerülhetetlen.

Az ellenség április 20-án bevonult Nagyváradra, majd április 23-án elesett Debrecen is.

Azok az erősítések, amelyeket az ország különböző részeiből a keleti frontra irányítottak, nem egyszerre kerültek bevetésre, és a túlerőben levő támadókkal szemben felmorzsolódtak anélkül, hogy a harcok kimenetelét lényegesen befolyásolni tudták volna. A régebben fronton levő csapatok demoralizáltsága is átragadt az újonnan érkezett alakulatokra, amelyek más körülmények között, egy nagyobb erőösszpontosítás részeként, kétségtelenül megállták volna helyüket.

Nem kevés volt azonban az olyan alakulat, amelyik önfeláldozóan igyekezett útját állni az ellenségnek. A debreceni munkások hősiességének híre bejárta az egész országot. A nemzetközi proletárszolidaritás ragyogó példáját tanúsították a nemzetközi zászlóaljak katonái is. A magyar munkásosztály emlékezetében örök dicsőség övezi azoknak az internacionalistáknak a nevét, akik, mint Leó Rothziegel, az osztrák ifjú kommunisták vezetője, hősi halált haltak e harcokban.

„A bojár imperialisták csapatai közelednek. Holnap tűzbe kerülünk. Boldogan megyek akár a halálba is a proletárok felszabadulásáért, boldogan és büszkén. Örömmel hullatom véremet Szovjet-Magyarországért, amelyet a nemzetközi proletariátus hazájának tekintek” – írta egyik levelében Rothziegel röviddel hősi halála előtt.82

Az önfeláldozás e nagyszerű példái ellenére, a csapatok többsége nem fejtett ki olyan ellenállást az ellenséggel szemben, amelyet adottságai – a felszerelésben jelentkező problémák ellenére is – megengedtek volna. Döntően befolyásolta az események kimenetelét az is, hogy a keleti fronton harcoló alakulatok nagy részét a székely hadosztály gyors ütemű visszavonulása folytán az átkarolás állandó veszélye fenyegette.

Szamuely, aki az április 20-át követő napokban a Tiszántúlon járt, április 25-én a Budapesti Központi Munkás- és Katonatanács ülésén annak a véleményének adott kifejezést, hogy a „csapatok nem a fölszerelés hiánya, hanem elsősorban is a fegyelem és a vezetők hiánya miatt voltak kénytelenek visszavonulni”.83 A helyzet megváltoztatása érdekében Szamuely mindenekelőtt a csapatok vezetésének megjavítását tartotta szükségesnek, elsősorban a csapatok politikai vezetését. Ezért mind a frontra, mind pedig a front mögötti területekre megfelelő politikai munkatársakat kell irányítani – hangoztatta. A katonai vezetés problémáját csak úgy látja megoldhatónak, ha a parancsnoki pozíciókba, akár kényszerrel is, beállítják a katonai szakértőket.

„Kényszeríteni fogjuk … a régi hadsereg tisztjeit – mondotta -, hogy a proletárállamot szolgálják. Működésük ellenőrzése a politikai megbízottaknak lesz a föladata. A katonák fegyelmezetlenségének oka jórészt az volt, hogy nem voltak megfelelő parancsnokok a fronton.”

A demoralizálódott alakulatok rendezése, a csapatok fegyelmezése, új parancsnokok és politikai megbízottak beállítása csak úgy valósulhatott meg, ha a hadsereg lélegzetvételi szünethez jut. Ezért született meg a Tanácsköztársaság politikai és katonai vezetőiben az az elhatározás, hogy a csapatokat a védelmet biztosító Tisza vonala mögé vonják vissza, és a folyó keleti partján – esetleges későbbi támadó hadműveletek kiindulópontjául – csupán három hídfőt tartanak meg. Miután ez az elhatározás kialakult, a keleti hadsereg parancsnoksága elrendelte a csapatok szervezett visszavonulásának biztosítását, az élő erőknek és a felszerelésnek lehetőleg nagyobb veszteségek nélkül a Tisza mögé való visszavonását.

Mivel a román csapatok északi szárnyának előnyomulása azzal fenyegetett, hogy elvágja a Vörös Hadsereg egységei Tokaj irányába történő visszavonulásának útját, Stromfeld április 25-én utasította a tartalékként röviddel azelőtt Nyíregyházára irányított 1. hadosztályt, hajtson végre ellentámadást, és ezzel fékezze le az ellenség előretörésének tempóját.

Az 1. hadosztály másnap ellentámadásba indult, és a késő délutánig tartó harcban az ellenséget Nagykálló irányában visszavonulásra kényszerítette.

A sikerben jelentős szerepe volt Pogány József népbiztosnak, aki a hadosztályt néhány nap alatt ütőképes erővé kovácsolta, és személyes bátorságával is példát mutatva, közvetlenül részt vett a harcban.

Április 16-a óta ez volt az első jelentősebb siker, amelyet a Vörös Hadsereg a védelmi harcok folyamán elkönyvelhetett. Az 1. hadosztály példája megmutatta: másképpen alakulhattak volna az események, ha a lényegesen erősebb székely különítmény is teljesíti kötelességét.

Az 1. hadosztály sikere nem járhatott tartós eredménnyel, mert ugyanezen a napon Kratochwill ezredes letette a fegyvert az ellenség előtt. Kratochwill előzőleg felhívást intézett katonáihoz, amelyben magyarázni próbálta a fegyverletétel szükségességét. A Tanácsköztársaság katonai helyzetét teljesen kilátástalannak tüntette fel. Azt állította, hogy az ellenség a Tanácsköztársaság minden arcvonalán támad, és ezért a további ellenállásnak nincs értelme.

„A fegyvereket kocsikra raktuk, és elküldtük a román parancsnokságnak, ki azt Mátészalkán átvette. Május első napjaiban Debrecenen keresztül Brassóba szállítottak bennünket” – így számolt be Kratochwill erről az eseményről.84 Az árulóknak azonban nem sikerült a székely különítményhez tartozó valamennyi alakulatot a szégyenteljes fegyverletételre kényszeríteni. A különítmény egyes részei tovább vonultak vissza a Vörös Hadsereggel, és annak későbbi harcaiban becsülettel megállták a helyüket.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!  piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Social Media Auto Publish Powered By : XYZScripts.com