Címke: történelem

(idézet: A Berchtesgadeni sasfészektől a berlini bunkerig)

 

A harctéri helyzet a Távol-Keleten — Angol-amerikai-francia offenzíva a nyugati fronton — A Vörös Hadsereg márciusi ellentámadása, a Duna-medencében — Magyarország felszabadítása — Roosevelt halála — A Vörös Hadsereg döntő offenzívája Berlin felé — Az utolsó tanácskozás a Führerbunkerben — Német diplomáciai manőverek német-angolszász különbéke létrehozására — Amerikai és szovjet csapatok találkozása az Elbánál — Berlin ostroma — Hitler és Éva Braun házassága és öngyilkossága — Göbbels és Bormann ajánlata a szovjet parancsnokságnak — Dönitz utolsó kísérlete — A feltétel nélküli kapituláció aláírása Reimsben és Berlinben — 1945. máj. 9: az Európai Győzelem Napja — 1945. aug. 14: a Győzelem Napja

1945 első hónapjaiban egyre aggasztóbb hírek érkeznek a vezéri főhadiszállásra a távol-keleti szövetséges, Japán harctéri helyzetéről: Burmától a Fülöp-szigetekig mindenütt vereség éri a mikádó szárazföldi, tengeri és légi erőit.

Burmában már 1944 decemberében megindult a szövetségesek döntő támadása: a front északi szakaszán a légi úton Kínából Burmába szállított és ott felszerelt kínai hadtest, középen Slim tábornok 14. angol hadserege, délen három indiai hadosztály támadja a japán állásokat.

Az előrenyomuló szövetséges csapatoknak rendkívül súlyos nehézségekkel kell megküzdeniük, utánpótlásukat csakis légi úton lehet ellátni. A hadjárat tetőpontján — írja Marshall tábornok jelentésében — a csapatszállító repülőrajok három hónapon keresztül átlagosan havonta 230 órát repültek, holott az átlagos havi repülési idő 120 óra.

Amikor 1945. január 28-án átgördülnek az első, hadianyagot szállító teherautók a burmai—kínai határon, tehát helyreáll a szárazföldi összeköttetés Kínával, nemcsak a burmai hadjárat sorsa dől el, de gyökeresen megváltozik a Kínában állomásozó, megszálló japán hadsereg helyzete is. A kínai felszabadító hadsereg utánpótlási gondjai nagymértékben csökkennek, a japánok egyre inkább védekezésre szorulnak.

1945. március 28-ánbrit—indiai haderők elfoglaljákMandalay-t, május 3-án a brit csapatok bevonulnak Rangoonba.

A Fülöp-szigeteken, Leyte szigetén 1944 végén már hét amerikai hadosztály van parton, öt használható repülőtér van az amerikai légierő birtokában, a japánok kénytelenek visszavonulni.

Egy ismeretlen japán katona levelében, mely az előnyomuló amerikai csapatok kezére került, a következőket írja:

„Ki vagyok merülve. Nincs ennivalónk. Az ellenség 500 méternyire van tőlünk. Anyám, kedves feleségem és fiam, ezt a levelet halvány mécses világánál írom. Végünk közeledik. Mi lesz Japán jövője, ha ez a sziget az ellenség kezébe kerül? Repülőgépeink nem jöttek meg. Yamasita tábornok nem jött meg. Japán száz és száz sápadt katonája a dicsőséges véget várja és más semmit. Itt megismétlődött az, ami a Salamon-szigeteken, New Georginánál és a többi szigeten történt. Mennyire van felkészülve Japán népe a döntő csata megvívására, elszántan arra, hogy győzni fog?”

1945. január 9-éna 6. amerikai hadsereg Luzon szigetén, a Lingayani-öbölben sikeres partraszállást hajt végre; az első napon a 15 mérföld hosszú és 6000 yard mély hídfőben 68 000 katona van.

Február 17-én az amerikai csapatok felszabadítják Bataant. Corregidor erődjét a hozzá vezető alagutakkal együtt a fanatikusan védekező japánok magukra robbantják.

Március 10-én a Fülöp-szigetek második legnagyobb szigetén, Mindanaóban is partra szállnak az amerikaiak. Ezen a napon 300 B 29-es szuper-légierőd bombázza Tokiót, a japán főváros ipartelepeinek 25 százaléka elpusztul. A japán császár totális mozgósítást rendel el: a férfiak 12—60-ig, a nők 12—40-ig kötelesek fegyveres szolgálatot teljesíteni.

Luzon és a Manilai-öböl elvesztése igen súlyos csapás Japánra: az amerikaiak most már a belső japán védelmi vonal és Holland-India, valamint a Szingapúr és az Indiai-óceán felé vezető útvonalakat háborítatlanul ellenőrzésük alatt tartják; megszakad Japánnak a külső védelmi vonallal, a délnyugati szigetek csoportjával való összeköttetése; a Holland-Indiában, Brit-Malajában, Burmában, Thaiföldön és Indokínában levő japán csapatok most már nagyjában el vannak szigetelve.

A Csendes-óceán középső részén 1945 elején változatlan erővel tart a szigetek csatája: február 19-én az amerikaiak partra szállnak a rendkívül komoly mértékben megerősített Ivo Dzsima szigeten.

Egy amerikai haditudósító a következőket írja az itteni harcokról:

„A szigeten az első nagyobb hídfőállást a 24. tengerészezred 2. zászlóalja alakította ki nehéz harcok árán. A katonák az egy négyzetmérföld területű hídfőállást, amely az úgynevezett Kék-part mellett terült el, mindig mint a »vadon«-t emlegették. A sziget talaja vulkanikus volt, és a sziget közepén egy alacsonyabb vulkán működött, a Szuribacsi-hegy. A hídfőállás földjében mély szakadékok húzódtak, és a földből forró vulkanikus gőzök törtek elő. Az amerikaiak a hídfőállást lassan bővítették, de egy-egy nap harcai árán legfeljebb 100—200 méterrel tudtak előbbre jutni, miközben nehéz harcokkal vetették ki a vadul védekező japánokat a betonból épített erődítményeikből.

Keserves dolog volt a japánokkal végezni. Mikor egy-egy betonerődítményüket az amerikai katonák lángszórókkal kifüstölték, a bunker belsejében még mindig maradt egy-egy súlyosan sebesült japán, aki még ekkor sem akarta megadni magát. Az egyik tengerészkatona, ilyen kifüstölt cementbunkerbe behatolva, géppisztolyával 21 lövést adott le a gépfegyverével még mindig lövöldöző japánra. Végül is az amerikai tengerészkatona géppisztolyában nem maradt több töltény és a megdühödött japánt rohamkésével ölte meg.”

A harcok súlyosságát mutatja, hogy Ivó szigetén a 2. amerikai tengerész hadosztály a harcok első két napján 3650 embert veszít, bár ezeknek legnagyobb része sebesült. Ez a szám tíz órával később 5372-re emelkedik, vagyis a harc minden percében három ember esik el vagy sebesül meg.

Ivón a harcok 26 napon át folynak, és csak március 16-án tudják az amerikaiak teljesen meghódítani a szigetet.

Április 1-én a 10. amerikai hadsereg partra száll Okinaván. E sziget jelentőségéről a New York Times tudósítója egy héttel a partraszállás után a következőket írja:

„Okinava szigetének elfoglalása nagy előnyökkel kecsegteti az amerikai hadvezetőséget. Ha a sziget birtokunkba kerül, meg tudjuk akadályozni, hogy az anyaországból utánpótlást szállító hajók juthassanak el a japánok által meghódított nagy dél-ázsiai szigetekre. De még nagyobb jelentősége van annak, hogy Okinava szigetének tágas repülőtereiről felszállva, amerikai nehéz bombavetők akár több százas kötelékekben minden nehézség nélkül támadásokat indíthatnak a japán anyaország szigetei ellen. Okinava további nagy előnye, hogy amerikai hajók minden nehézség nélkül megközelíthetik Kína és Korea partjait.”

Páratlan hevességgel folynak hetekig a harcok, és a sziget csak 1945. június 21-én kerül amerikai kézre.

Japán végleges bukását semmi nem tartóztathatja fel.

Még javában dúl Magyarországon a balatoni védelmi csata, amikor március 7-én hajnalban amerikai csapatok elfoglalják Köln városát. „Az éjszaka folyamán fényszórók világánál folyt a harc a városban” — jelentik a szövetségesek nyugat-európai főhadiszállásáról.

Kölnben nagyobb a pusztulás, mint Sztálingrádban volt. A város beépített negyedeire 50 000 bomba zúdult, és házainak 80 százaléka teljesen lakhatatlan. A Hohenzollern-híd a folyóba zuhant, a híres székesegyház megrongálódott, sérülései azonban nem súlyosak.

Churchill március 21-én a következő üzenetben tájékoztatja Sztálint a nyugati front eseményeiről:

„Az a támadás, amelyet a britek és a kanadaiak február 8-án indítottak, mintegy 16 000 emberünkbe került. Reméltük, hogy az amerikai 9. és 1. hadsereg jobbszárnyunkon február 10-e körül támadást indít, de az árvíz miatt, amelyet az ellenség a gátak átvágásával idézett elő, mindkét amerikai hadsereg számára fizikailag lehetetlenné vált az előrenyomulás mindaddig, amíg a vízállás nem csökkent. Ez arra kényszerítette hadseregeinket, hogy északon — igen nehéz és mocsaras terepen — további tizenöt napon át folytassák támadásukat, mielőtt még az Egyesült Államok csapatai komolyabb támadást tudtak indítani. Mi teljesen egyetértünk azzal, hogy az ő támadásuk időpontjának eltolódása indokolt volt, de ez a körülmény a Rajnától nyugatra megmaradt válogatott német katonai alakulatok zömét ránk zúdította. Amikor március első napjaiban az amerikai 9., 1. és 3. hadsereg akcióba lépett, a többi frontszakaszon az ellenség sebezhetősége, Eisenhower szavaival élve, erősen megnövekedett. De ez a három amerikai hadsereg olyan eredményeket ért el, amelyek messze felülmúlták várakozásainkat, s most ragyogó és merész hadműveletekkel a Rajnától nyugatra teljesen megtörték az ellenség védelmét, úgyhogy a folyót mi végül is lényegesen északabbra értük el. A harctér most már elő van készítve a támadás következő szakaszára, s én Montgomery főhadiszállására utazom, hogy ennek szemtanúja lehessek. Montgomery parancsnoksága alatt lesz a kanadai hadsereg, a brit 2. hadsereg és az amerikai 9. hadsereg, s remélem, hogy hamarosan jó újságokat közölhetek Önnel. Örömmel figyelem az Önök támadását az egyre kisebbedő kelet-poroszországi német zsák ellen. Véleményem szerint, ha majd Németország egész északi részét elfoglaljuk, s az orosz seregek egyesülnek a mieinkkel, Hitler meg fogja kísérelni, hogy életre-halálra tovább folytassa a háborút Dél-Németországban és Ausztriában, lehetőleg fenntartva az összeköttetést az Alpokon keresztül észak-olaszországi hadseregével. A budapesti, most pedig a Balaton melletti könyörtelen és szívós ütközet, más előkészületekkel együtt, alátámasztja ezt a feltevést. Addig is döntő hadműveleteket várok nyugaton és északon, s kétségtelenül Önök is mihamarabb megkezdik az előnyomulást keleten.”

Churchill levelének időpontjában már öt nap óta folyik — teljes átütő sikerrel — a Vörös Hadsereg nyugat-magyarországi offenzívája.

Március 24-én 100 kilométer széles arcvonalon 70 kilométer mélységben áttörik a makacsul védekező németek állását, március 27-én Kisbér, Celldömölk, Tapolca — március 29-én Szombathely, Kaposvár, Kőszeg — március 31-én Vasvár, Körmend, Szentgotthárd — április 4-én pedig az ország utolsó területrésze is felszabadul a németek és nyilas csatlósaik rémuralma alól.

Ugyanezen a napon a Vörös Hadsereg egységei bevonulnak Bratislavába, április 13-án pedig, hat napos utcai harc után felszabadítják Bécset.

1945. április 13-ánaz amerikai hivatalos veszteséglista a következőképpen kezdődik:

„A hadsereg és a haditengerészet tagjai közül a tegnapi napon hősi halált halt:

Washington, április 13. Roosevelt, Franklin D., főparancsnok. Felesége Mrs. Anna Eleanor Roosevelt. Fehér Ház.”

Szerte a világon nagy megrendülés fogadja ezt a hírt, őszinte mély gyászba borul a haladó emberiség.

A szovjet kormány részvéttáviratából idézünk:

„Az amerikai nép és az egyesült nemzetek Franklin Roosevelt személyében olyan embert vesztettek el, aki világviszonylatban is igen nagy politikus, s a háború utáni béke és biztonság szervezetének szószólója volt. A Szovjetunió kormánya őszinte együttérzését fejezi ki az amerikai népnek a súlyos veszteséggel kapcsolatban, s ugyanakkor meg van győződve arról, hogy a közös ellenség ellen viselt háború fő terhét magukra vállalt nagyhatalmak közötti együttműködés politikája a jövőben is erősödni fog.”

Thomas Mann „Doktor Faustus keletkezése” című könyvében Roosevelt haláláról a következőket írja:

„Április 12-e volt — kertünkbe belépve felemeltem a földről az újságot, amelyet az újságkihordó oda szokott bedobni. Egy szempillantást vetettem a vastagbetűs főcímre, nem tudtam, mit tegyek, majd némán átnyújtottam a lapot feleségemnek. Meghalt Roosevelt. Felkavarva álltunk ott, az volt az érzésünk, hogy egy egész világ áll most körülöttünk visszafojtott lélegzettel. Csengett a telefon. Nem vállaltam a rögtönzött rádiónyilatkozatot, melyet kértek. Táviratot fogalmaztunk az elhunyt özvegyének, s egész este megrendültén hallgattuk a rádióban az egész világból érkező hódolat- és részvétnyilvánításokat. A következő napokon semmi másról nem lehetett hallani és olvasni, csak róla, halálának részleteiről, a Hyde Park-i temetési ünnepségekről. A megrendülés, a végzetes veszteség tudata kiterjedt az egész földre. Mindnyájunk fülében csengtek a tiszteletre méltó Eleanor Roosevelt szavai: „Jobban szomorkodom népünkért és az emberiségért, mint magunkért.” — Ennek ellenére mégis bizonyos, hogy országszerte sok elégedettség és megkönnyebbülés vegyült a gyászba, alig-alig leplezetten a hivatalos megnyilvánulások mögött. Most is pompásan ki lehetett hallani azt a bizonyos megkönnyebbült sóhajt, amelyet nem lehet meg nem hallani, valahányszor egy olyan nagy ember hal meg, aki nemzetét átlagszínvonala fölé emelte — az ilyesmi ugyanis meglehetősen fárasztó egy nemzet részére. Ez most is túlontúl szembeötlő volt. Mondták, hogy olyanok is akadnak, akik pezsgőt bontattak, mikor meghallották halálának hírét … Unos-untig bizonygatták, hogy minden a régiben marad. A szövetségesek San Franciscó-i értekezlete megnyitásának időpontját — amelyen az elhunytnak is jelen kellett volna lennie — változatlanul hagyták. A háború folyt tovább. Az utód kongresszusi beszédében szilárdan kitartott a feltétel nélküli megadás s az azt követő tartós béke és rendezés elve mellett. Katonai téren semmiféle változást nem terveztek. Annál több lesz, minden valószínűség szerint, a polgári életben. „Egy korszak ér véget. Ez már nem az az Amerika lesz ezentúl, amelyikbe mi kijöttünk.”

Hitler sok minden egyéb mellett, szilárdan hitt a csillagjóslásban. Szenvedélyének kielégítésére Himmler külön „kutató-intézetet” szervezett. A csillagjósok már régebben jósolták Hitlernek, hogy április második felében, szörnyű vereségek után győzni fog. Roosevelt halálának híre április 12-én éjfél körül érkezik meg Berlinbe. Göbbels szinte extázisban hívja fel Hitlert telefonon és a következőket mondja: „Vezérem, gratulálok önnek. Roosevelt halott. A sors leterítette az ön legnagyobb ellenségét. Isten nem hagyott el bennünket. Csoda történt, hasonló Erzsébet királynőnek a hétéves háborúban bekövetkezett halálához. Meg van írva a csillagokban — folytatja Göbbels —, hogy április második fele fordulópont lesz számunkra. Ma péntek van, április 13-a. Ez a fordulópont.”

Hitlert rendkívül felvillanyozza Roosevelt halálhíre, és Göbbelsszel együtt egész nap, április 13-án várják, hogy a frontokon bekövetkezzék a várt csodálatos fordulat.

De amikor eltelik ez a nap is — csodálatos fordulat nélkül, és a frontokról változatlanul érkeznek a rossz hírek arról, hogy ezen a napon is jelentősen kisebbedett a Wehrmacht és az SS csapatainak birtokában lévő német terület, Göbbels keserűen kifakad: „A sors megint kegyetlen volt hozzánk és bolondját járatta velünk.”

Két nap múlva, április 15-ről 16-ra virradó éjszaka az 1. Bjelorussz és az 1. Ukrán Front csapatai váratlanul általános támadásba mennek át Berlin térségében. Mindössze 30 percig tart a tüzérségi előkészítés, de ezt a ágyútüzet 41 ezer löveg zúdítja a német állásokra. A második világháborúnak ez a legnagyobb tüzérségi csapása szinte porrá zúzza a hónapokon át nagy erőfeszítéssel és gonddal kiépített német védelmi állásokat.

Amikor a sötét éjszakában a két szovjet hadseregcsoport rohamra indul, az utat 2000 hatalmas fényszóró világítja meg. Később a fogságba esett német katonák elmondották, hogy a védőket elvakította a fényszórók ragyogása, melyet egymás között „ördögi fénynek” neveztek.

A szovjet hadiipar 1945 április közepére a világ legerősebb, legjobban felszerelt hadseregévé tette a szovjet hadsereget. Csak egy számadat: a berlini támadásban 6300 harckocsi és 8400 repülőgép vesz részt.

A szovjet csapatok órák alatt áttörik a német állásokat és törnek előre Berlin felé.

Hitler Berlin védelmének megszervezésével a „sánta ördögöt”, Göbbels birodalmi propagandaminisztert bízza meg. Göbbels bejelenti egyik rádióbeszédében: ha csak egyetlen fehér zászlót lát meg valamelyik berlini utcán, nem fog habozni, hogy az egész utcát, összes lakosaival együtt megsemmisítse. Berlin a „német Sztálingrád” lesz — hangzik a göbbelsi utasítás. De ezt a szovjet csapatok nem nagyon respektálják, óráról órára közelebb jutnak a Birodalom fővárosához.

Április 16-án adja ki Hitler utolsó napiparancsát: mindenkit, rangra való tekintet nélkül, agyon kell lőni, aki utasítást ad a visszavonulásra; a szovjet hadsereggel szemben a végsőkig ki kell tartani.

Az utasítás nem vonatkozik a nyugati hadszíntérre …

A hurok egyre jobban szorul a fasiszta fenevad nyaka körül: négy világtáj felől ellenállhatatlanul törnek a szövetséges csapatok Berlin felé.

Április 20-án Budapesten a felszabadulás után megjelenő első napilap, a Szabadság a következő szalagcímekben közli a németországi harctér legfontosabb eseményeit:

„Drezdát keletről és nyugatról támadják a szövetséges és szovjet csapatok.

Csillagos lobogó a nürnbergi stadion felett.

Hivatalos jelentés a Berlin és Drezda felé induló támadásról.”

— Amerikai katonák oroszul tanulnak, készülnek az oroszokkal való találkozásra — közli a párizsi rádió.

Április 20-án a Reichskanzlei, a birodalmi kancellária négy emelet mélységben épített bunkerjében, a Führerbunkerben ünnepli Hitler 56. születésnapját.

Ezen a napon a délelőtti órákban 1000 angol—amerikai bombázó támadja Berlint, a szovjet csapatok gyors előrenyomulása következtében Keitel kénytelen kiüríttetni Zossent, a véderő főparancsnokságának utolsó főhadiszállását.

A Führerbunkerben tanácskozás zajlik le, melyen Hitler az északi térségben harcoló német csapatok főparancsnokává Dönitz nagyadmirálist nevezi ki; a déli főparancsnok kinevezéséről nem születik döntés, mert Hitler habozik: Berlinben maradjon-e, vagy bevegye magát az Alpokba és az „Alpenfestung”-ban, az „alpesi erőd”-ben védekezzék tovább.

Göring dönt: ő nem hajlandó Berlinben harcolni, elmenekül Dél-Németországba.

Április 21-én a szovjet hadsereg eléri Berlin külvárosait. Hitler parancsot ad: haladéktalanul meg kell támadni az oroszokat, vissza kell vetni őket. De a Wehrmacht már nem képes teljesíteni a kapott parancsot, a Führer hiába várja a híreket győzelmes ellentámadásról.

Április 22-én a Wilhelmstrassén lévő kancellári palota bunkerjében újból katonai tanácskozásra kerül sor; ez az utolsó, melyet Hitler vezet. A tanácskozás közben érkezik a hír, hogy a szovjet csapatok szétverték az ellentámadásra felvonuló német egységeket.

Hitler három órán át szinte szünet nélkül átkozódik, szitkozódik; itthagyták őt Berlinben, nem jön senki segítségül, itt kell meghalnia Berlin romjai között.

Mikor az üvöltözésben kimerül, sírógörcsöt kap, beleroskad karosszékébe és úgy zokog, mint egy kisgyerek; most ébred tudatára annak, hogy minden elveszett.

Mindezt Göbbels fordítja le a propaganda nyelvére, és a berlini rádió 23-án este közli, hogy a Führer megparancsolta: Berlint a végsőkig védeni kell, és ő maga Berlinben marad, bármi történjék is …

Göbbels hazudott már nagyobbat is, nem csoda, hogy ebben a nehéz helyzetben bálványozott Führerjét pózba állítja … Göbbels még egyszer lelket önt Hitlerbe: biztos értesülései vannak arról, hogy a közeljövőben nyílt konfliktusra kerül a sor az angolszászok és az oroszok között, és hogy Churchill és Truman felkéri majd a Führert, hogy szövetkezzenek a Szovjetunió ellen.

Ezalatt Keitel és Jodl katonai felmentő terveken dolgoznak; nemlétező hadosztályokkal számolnak, rendelkeznek.

A harc utolsó szakaszához érkezik, most már Hitleréknek csak egyetlen reménykedésük marad: megegyezéses különbéke az angol—amerikai főparancsnoksággal, hogy feltartóztathassák a szovjet hadsereget.

E taktikának megfelelően a frontokon a német hadsereg maradványai dühödt elkeseredéssel védekeznek — elsősorban a szovjet csapatok ellen.

Sztálin 1945. április 7-én Roosevelthez intézett üzenetében joggal állapítja meg: „Nehéz egyetérteni azzal, hogy a nyugati fronton a németek részéről az ellenállás hiánya csakis azzal magyarázható, hogy szétverték őket. A németeknek a keleti fronton 147 hadosztályuk van. Minden károsodás nélkül elvonhatnának a keleti frontról 15—20 hadosztályt, s átdobhatnák a nyugati fronton levő csapataik megsegítésére. A németek azonban ezt nem tették és nem is teszik. Továbbra is dühödten hadakoznak Zemljanicáért, egy jóformán ismeretlen csehszlovákiai vasútállomásért, amely úgy kell nekik, mint halottnak a borogatás, de minden ellenállás nélkül feladnak Németország szívében olyan fontos városokat, mint Osnabrück, Mannheim és Kassel. Lássa be, hogy a németeknek ez a viselkedése enyhén szólva furcsa és érthetetlen.”

Valóban, mint a második világháború után nyugati katonai szakértők is elismerik, 1945 áprilisában Hitler és az OKW számára csak egyetlen remény marad, éspedig az, hogy az angol—amerikai csapatok előbb érnek Berlinbe, mint az oroszok. Ebben az esetben talán meg lehet egyezni az angol—amerikai főparancsnoksággal, hogy együttes erővel forduljanak a szovjet hadsereg ellen — „a kommunizmus ellen viselendő új keresztes háború” zászlaja alatt.

Hitler és társai reménykedése nem volt teljesen alaptalan, nem lehet azt állítani, hogy légvárakat építettek. Már ekkor, 1945 tavaszán sem volt titok, és a háború befejezése után megjelent emlékiratokból is kitűnik, hogy egyes befolyásos angol—amerikai katonai és politikai körök nem örvendtek túlságosan annak, hogy a szocializmus országának hatalmas serege, a szovjet hadsereg Budapest és Bécs elfoglalása után Berlin kapui előtt áll. Amikor már bizonyos volt a német hadsereg kikerülhetetlen veresége és gyors összeomlása, ezek a szovjetellenes politikusok és tábornokok nem idegenkedtek a német tábornokokkal való összefogás gondolatától.

De 1945 áprilisában ezek az erők gyengék voltak arra, hogy a fasisztaellenes koalícióban összekovácsolódott angol, francia, kanadai és amerikai katonák fegyvereit a vöröscsillagos szovjet katonák ellen fordítsák. Ezért fulladt kudarcba a náci vezetők minden kísérlete, mely az angolszászokkal kötendő, szovjetellenes különbékére irányult. Külön említést érdemelnek az 1945 márciusában Bernben folytatott tárgyalások, melyeken német részről Wolff SS tábornok, Himmler bizalmi embere, amerikai részről pedig Allen Welsh Dulles, a stratégiai titkosszolgálat vezetője vett részt.

Roosevelt április 1-i üzenetében megpróbálta megnyugtatni a berni német—amerikai—angol tárgyalások miatt nyugtalan szovjet kormányt.

„Úgy látom” — írta Roosevelt — „hogy az észak-olaszországi német fegyveres erők kapitulációját illetően a németekkel a jövőben esetleg folytatandó tárgyalásokkal kapcsolatos üzenetváltásunk folyamán e kérdés körül most sajnálatos aggályoskodás és bizalmatlanság légköre alakult ki, jóllehet valamennyi alap elvet illetően egyetértés van köztünk.

A kapitulációról semmiféle tárgyalás nem folyt, és ha lesznek ilyen tárgyalások, ezek Casertában mindvégig az Önök képviselőjének jelenlétében fognak folyni. Jóllehet a szóban forgó tárgyalások megszervezésére Bernben tett kísérlet eredménytelennek bizonyult, megbíztuk Alexander tábornagyot, hogy állandóan tájékoztassa Önöket erről az ügyről.

Ismételten ki kell jelentenem, a berni találkozás egyedüli célja az volt, hogy kapcsolatot létesítsünk illetékes német tisztekkel, nem pedig az, hogy bármi néven nevezendő tárgyalásokat folytassunk.

Szó sem lehet a németekkel olyan tárgyalásokról, amelyek lehetővé teszik számukra, hogy erőiket az olasz frontról bárhová átdobják. Ha lesznek tárgyalások, ezek alapja csakis a feltétel nélküli kapituláció lehet. Ami azt illeti, hogy a szövetségesek Olaszországban jelenleg nem folytatnak támadó hadműveleteket, ez semmiképpen sem annak a következménye, hogy a németekkel való megegyezésben reménykedünk. Az olaszországi támadó hadműveleteknek a legutóbbi időben bekövetkezett tényleges félbeszakadása főleg azzal magyarázható, hogy erről a frontról nemrégiben Franciaországba dobtak át szövetséges csapatokat, brit és kanadai hadosztályokat. Jelenleg előkészületek történnek arra, hogy április 10-e körül az olasz fronton meginduljon a támadás. De — bár sikert remélünk — ennek a hadműveletnek az arányai korlátozottak lesznek, mert Alexandernek jelenleg nem áll rendelkezésére elég erő. Neki 17 harcképes hadosztálya van, vele szemben pedig 24 német hadosztály áll. Minden, erőnktől telhetőt meg szándékozunk tenni annak érdekében, hogy megakadályozzuk a jelenleg Olaszországban levő német csapatok más hadszínterekre irányítását.

Ami a német csapatok Olaszországból történő átdobásának időpontját illeti, szerintem az Ön értesülései tévesek. A mi megbízható értesüléseink szerint ez év január elseje után három német hadosztályt vontak ki Olaszországból, s ezek közül kettőt vittek a keleti frontra. E három hadosztály közül az utolsó átdobása február 25-e körül, vagyis több mint két héttel ezelőtt kezdődött meg, hogy a kapituláció valamilyen lehetősége szóba jött. Ezért egészen világos, hogy a német megbízottak Bernben akkor fordultak hozzánk, amikor az utolsó csapatáthelyezés már megkezdődött, s így ez az akció a csapatátdobást semmiképpen sem befolyásolhatta.

Az egész egy, állítólag Himmlerhez közel álló német tiszt kezdeményezésére történt, s természetesen fölöttébb valószínű, hogy egyetlen célja — gyanakvást és bizalmatlanságot kelteni a szövetségesek között. Semmi okunk arra, hogy lehetővé tegyük e cél elérését.”

Április 23-án az 1. Bjelorussz Front Berlintől északra és keletre áttöri az erősen kiépített védelmi övezetet, elfoglalja az Odera mentén fekvő Frankfurtot és Oranienburgot.

Ezzel egy időben az 1. Ukrán Front dél és délkelet felől a Neisse-vonalat zúzza szét.

Magában Berlinben szovjet gárdaegységek az Alexanderplatz felé nyomulnak, a Wilhelmstrasse, a Reichskanzlei a tüzérségi harcok első vonalába kerül, a hitleri kormánynegyed védelmét válogatott SS legénység veszi át.

Ezen a napon még egy csapás éri Hitlert: a Dél-Németországban tartózkodó Göring, a „második ember” a Birodalomban, kijelölt utódja, ultimátumszerű táviratot intéz hozzá, melyben bejelenti, hogy elérkezettnek látja az időt a tárgyalásokra; ő maga akar Eisenhower tábornokkal megbeszélést folytatni különbéke kötése ügyében. Ha este 10-ig nem kap kielégítő választ a Führertől, átveszi a hatalmat, a Reich vezetését.

Hitler mérhetetlen dühre gerjed, megfosztja Göringet összes funkcióitól és parancsot ad az Obersalzbergben állomásozó SS egységnek, hogy azonnal vegyék őrizetbe Göring birodalmi marsallt. Ez meg is történik, de néhány nap múlva a Luftwaffe egyik véletlenül arra vonuló egysége, tudomást szerezvén a történtekről, kiszabadítja főparancsnokát.

Hitler még él, még parancsol, papíron még ő a Harmadik Birodalom Führere, de alvezérei már az „örökségért” marakodnak.

Göring tervbe vett akciójával szinte egy időben Himmler, a birodalmi SS és rendőrség főparancsnoka, kinek kezéhez milliók vére tapad, szintén akcióba lép, hogy megszerezze a hatalmat: felajánlja a német hadsereg kapitulációját az angolszászoknak.

Április 24-én, hajnali 1 órakor Lübeckben, Észak-Németországban nagy titokban találkozik Bernadotte gróffal, a svéd vöröskereszt vezetőjével. Himmler közli: Hitler reménytelenül beteg, talán már meg is halt vagy legalábbis két napon belül meghal. Amíg Hitler életben volt, ő, Himmler nem tehette meg a most javasolt lépéseket, de mivel Hitler elintézett ember, teljes felhatalmazása van a cselekvésre: kéri, hozzon létre találkozót Eisenhower tábornokkal az egész nyugati front kapitulációjának megtárgyalására. Ami a keleti frontot illeti, ő, Himmler reméli, hogy egy ideig még folytatják az ellenállást.

Bernadotte gróf a stockholmi angol nagykövettel április 24-én 23 órakor közli Himmler ajánlatát, melyet azután az angol nagykövet haladéktalanul közöl kormányával.

Április 25-én az 58. szovjet gárdahadosztály és a 69. amerikai gyaloghadosztály csapatai Torgaunál, az Elbánál találkoznak.

Richard C. Hottelet amerikai haditudósító írja a történelmi jelentőségű találkozóról:

„Az amerikai és az orosz seregek találkoztak egymással. A közvetlen kapcsolatot a két sereg között szerda délután fél kettőkor sikerült első ízben megteremteni az Elba partján, északnyugatra Drezdától. Amerikai részről két fiatal tiszt vezetésével egy kisebb járőr találkozott először a Vörös Hadsereg előőrseivel. Az amerikaiak jeepjeikre ülve indultak felderítő útra, azzal a paranccsal, hogy igyekezzenek kapcsolatot teremteni az orosz csapatokkal. Már napok óta tudtuk, hogy az oroszok közel vannak hozzánk, de nem tudtuk pontosan hollétüket. Bradley tábornok egy héttel előbb kiadta a parancsot, hogy az 1. hadsereg szüntesse meg a további előrenyomulást. Nem akarta, hogy a két hadsereg felderítés nélkül, véletlenül bukkanjon egymásra, mert félt, hogy esetleg tévedések és tragikus incidensek történnek. Ezért az amerikai hadosztályok megálltak a Fulda-folyó partján és várták, hogy mikor látják feltűnni az első orosz csapatokat a folyón túl lévő dombok tetején. De, úgy látszik, hogy az orosz csapatok parancsnokát hasonló meggondolások vezették és csapatait ezért hasonlóképpen megállította az Elba-folyónál. A két hadsereg között 30—35 kilométernyi széles területsáv volt, ahová sem mi amerikaiak, sem az oroszok nem nyomultak előre. Kedden az amerikai parancsnokság jeep-őrjáratokat küldött ki, hogy derítsék fel az előttük elterülő terepet. A jeepek kövezetlen, poros mellékutakon haladtak előre, mindenütt menekülő polgári lakossággal találkoztak. A németeket páni félelem fogta el az oroszok közeledése miatt, ez volt az oka menekülésüknek. A jeep-őrjáratok gyakran láttak csoportosan fegyveres német katonákat, anélkül azonban, hogy fegyvereiket egyetlen egyszer is használták volna.

Az amerikai előőrs Kiese városában fedezte fel az oroszokat. Majd néhány órával későbben a 69. hadosztály egyik hadnagya Torgauban kúszva ment át az Elba-folyón átvezető, a németek által felrobbantott híd roncsain. A másik partról orosz tisztek hasonlóképpen a hídroncsok között kúszva közeledtek. Az oroszok csatlakoztak a fiatal amerikai hadnagyhoz és jeepjén jutottak el az amerikai hadosztály parancsnokságára.

Ilyen egyszerűen, minden látványos, külsőség nélkül folyt le a nagy történelmi esemény. Később az amerikai és az orosz hadosztályok parancsnokai is találkoztak egymással, de mégis csak megfelelőbb volt, hogy első ízben a harcoló csapatok tagjai közt történt meg a találkozó.”

Ugyanezen a napon még egy döntő fontosságú esemény történik a berlini fronton: az 1. Bjelorussz és az 1. Ukrán Front egységei Berlintől nyugatra találkoznak — ezzel bezárul a gyűrű a főváros körül. Berlinben a tempelhofi repülőtér déli részén folyik a harc.

Április 27-én Himmler megkapja a nyugati szövetségesek válaszát: feltétel nélküli kapituláció minden fronton.

Április 28-án jelenti a „Szabadság”:

„A brit légügyi minisztérium péntek este közölte, hogy a szerdai légitámadás során három telitalálat érte Hitler berchtesgadeni kastélyát. A főépület egy része elpusztult, és mindkét szárnya súlyosan megrongálódott. A kastély közelében levő SS kaszárnyák szintén súlyosan megrongálódtak.

Ugyanezen a napon, szombaton érkezik meg a hír a berlini Führerbunkerbe, hogy az olasz partizánok Mussolinit és kormányának 12 tagját, menekülőben a svájci határ felé, elfogták és kivégezték, Mussolini holttestét közszemlére állították.

Hitler ezen a napon értesül — külföldi rádióállomások hírei alapján — Himmler tárgyalásairól. Göbbelsszel és Bormannal összeül, hogy megbeszélje a teendőket.

Hitler és két tanácsadója a következőkben állapodnak meg:

Hitler kitaszítja az NSDAP-ből, a náci pártból Göringet és Himmlert, Dönitz lesz a birodalmi elnök és a hadsereg főparancsnoka, Göbbels a birodalmi kancellár, Bormann a náci párt vezetője, Seyss-lnquart a külügyi tárcát kapja majd meg …

Miközben Hitler és Bormann a Birodalom jövendő vezetéséről tanácskozik, a szovjet csapatok döntő rohamra indulnak a berlini városháza ellen.

Golikov tábornok „A szovjet hadsereg győzelmei a Nagy Honvédő Háborúban” című könyvében a következőképpen írja le a városháza ostromát:

„Az ellenség erős támaszpontja volt a városháza épülete. Az ottrekedt hitleristák veszettül tüzeltek. Az épület elfoglalásának feladatát Bondarenko harckocsi-szakasza oldotta meg. Tüzérségünk orkánszerű tüzének fedezetével a Bondarenko parancsnoksága alatt álló három szovjet harckocsi a legnagyobb sebességgel a városháza közvetlen közeiéig tört előre és mesterséges ködfüggönybe borította a városházát, majd a szovjet harcosok ennek leple alatt behatoltak as épületbe. Magyenov hadnagy szakasza rohant legelöl. Kézigránátokkal és géppisztoly-tűzzel támadtak a hitleristákra. Minden egyes szobában, valamennyi emeleten kézitusára került sor. Különösen heves harc fejlődött ki a harmadik emeleten, ahol igen erős volt az ellenállás. De végül is a hős szovjet harcosok elkeseredett harcok árán elfoglalták az épületet.”

Április 29-én a Führerbunker eseménye: Hitler szabályos polgári házasságot köt barátnőjével, Éva Braunnal. Az esketést végző tisztviselő által feltett kérdésre — az akkori törvény szerint — mindketten kijelentik, hogy tiszta árja származásúak …

Ez valóban döntő fontosságú momentum ezekben az órákban, amikor a szovjet gárdaegységek Berlin szívéig, a Potsdamerplatzig törnek előre.

Hitler az esküvő után elkészíti végső rendelkezését, az előző napi tanácskozás eredményét rögzíti le.

A végrendelet dátuma: 1945. április 29, hajnali 4 óra.

Április 30-án délután 13 óra 50 perckor Zimcsenkónak, a Szovjetunió hősének ezrede behatol a Reichstag, a birodalmi gyűlés épületébe.

15 óra 30 perckor Hitler és Éva Braun öngyilkosságot követnek el. Az SS őrség még józan tagjai lemennek a bunker mélyére a két holttestért, mialatt a többiek folytatják vad tivornyájukat, amelyet még a Führer kérlelésére sem voltak hajlandók abbahagyni. Az SS legények táncolnak és énekelnek, miközben négy emelet mélységből Hitler és Éva Braun holttestét néhányan felcipelik a kancellári palota kertjébe, ott 200 liter benzint öntenek rájuk, majd meggyújtják.

Amikor a tűz fellobog, Göbbels és a többi jelenlévő náci köszöntéssel előrelendíti karját.

Közben a Reichstag épületében folyik az elkeseredett harc. Szjanov őrmester, a Szovjetunió hőse így beszéli el a csata lefolyását:

„Amikor a széles lépcsőre értünk, golyózáporban kellett felfelé haladnunk. A németek minden ablakból tüzeltek … Vörös színű rakétával jelt adtam, de a mieink aligha vették észre. Minden füstbe és lángba borult. Távbeszélő összeköttetésünk nem volt. Jermakov szakaszvezető, a távbeszélő-raj parancsnoka pokoli tűzben már jó néhányszor átszaladt a téren, hogy megkeresse a szakadások helyét. Végül is sikerült helyreállítania az összeköttetést, elsőként jelentette a Reichstagból távbeszélőn, hogy behatoltunk az épületbe és az épület belsejében harcolunk, s hogy Kantarija tizedes és Jegorov szakaszvezető már kitűzték a zászlót az épület kupolájára.”

Este 10 órakor a Reichstag egész épülete a szovjet csapatok kezére kerül.

Hitler halála után kiderül, hogy Göbbels és Bormann nem akarnak hősi halált halni; a Berlint ostromló szovjet csapatok főparancsnokához fordulnak, hogy tárgyalna velük a megadás feltételeiről …

A szovjet főparancsnok válasza: csak feltétel nélküli megadásról lehet szó!

Göbbels családjával együtt öngyilkos lesz, Bormann megpróbál áttörni a szovjet csapatok gyűrűjén, állítólag elpusztul, sorsáról bizonyosat nem lehet tudni.

Ugyanezen a napon Alexander tábornagy értesíti Churchill miniszterelnököt az olaszországi német erők kapitulációjáról. A jelentés szövege:

„Schweinitz alezredes és Werner őrnagy — Vietinghoff tábornok délnyugati német főparancsnoknak és Wolff SS tábornoknak, az SS és a rendőrség főparancsnokának, s a német hadsereg olaszországi főmegbízottjának képviseletében — ma, április 29-én, brit idő szerint 14,00 órakor aláírta a kapitulációs feltételeket. A Vietinghoff és Wolff parancsnoksága alá tartozó körzet magában foglalja egész Olaszországot (kivéve Venezia—Giulia területnek az Isonzó-folyótól keletre eső részét), Vorarlberget, Tirolt, Salzburg tartományt és Karintia egy részét.

A hadműveleteket május 2-án greenwichi idő szerint 12,00 órakor be kell szüntetni.

Az aláírási aktus folyamán Schweinitz rámutatott arra, hogy bizonyos tekintetben túllépte Vietinghofftól kapott megbízatását, de én nem hiszem, hogy ez kihatással lesz az eredményre.

Schweinitz és Werner most tér vissza Svájcon keresztül Vietinghoff bolzanói főhadiszállására. A holnapi nap, április 30-a folyamán kell megérkezniük. Megérkezésük után közvetlen rádiókapcsolat létesül az én törzskarom és Vietinghoff törzskara közt. Jelen volt Kiszlenko tábornok és még egy orosz tiszt. Fontos, hogy a feltételek életbelépése előtt semmilyen közlemény se jelenjen meg.”

Május 2-án egész Berlin a szovjet csapatok kezére kerül.

Hitler utóda, Dönitz nagyadmirális, még egyszer próbálkozik: hátha az angolszászok vele inkább tárgyalnak, mint Hitlerrel, de ő is kénytelen tudomásul venni, hogy az angol—amerikai—francia —szovjet koalíció csak teljes, feltétel nélküli megadást fogad el.

Így kerül sor Reimsben 1945. május 7-én hajnali 2 óra 41 perckor a fegyverszüneti egyezmény aláírására, melyen az angol—amerikai hadsereget Bedell-Smith, a szovjet hadsereget Suszlaparov, a francia hadsereget Sevez képviseli.

A feltétel nélküli megadásról szóló okmányt a német hadsereg főparancsnoksága nevében Jodl tábornok és Friedenberg tengernagy írja alá.

A fegyverszüneti szerződés szövege:

„1. Alulírottak a német főparancsnokság nevében hozzájárulunk a szárazföldi, tengeri és légi haderők feltétel nélküli megadásához, a Vörös Hadsereg és a szövetséges expediciós haderők főparancsnokságának rendelkezése szerint.

2. A német főparancsnokság haladéktalanul parancsot ad a német szárazföldi, tengeri, és légi haderő valamennyi parancsnokának, hogy 1945. május 8-án, közép-európai időszámítás szerint 23 óra 1 perckor a csapatok maradjanak azon a helyen, ahol éppen tartózkodnak, adják át minden fegyverüket és fegyveres felszerelésüket a szövetséges legfőbb hadvezetőség megbízottainak, el ne pusztítsanak, vagy meg ne rongáljanak egyetlen vízi vagy légi járművet, gépet vagy bármiféle harci felszerelést sem.
3. A német legfelsőbb hadvezetőség megfelelő parancsnokokat köteles kinevezni, akik felelősséggel tartoznak azért, hogy a Vörös Hadsereg és a szövetséges expediciós haderő főparancsnokai által előírt parancsokat és rendelkezéseket teljesítsék.
4. A jelen szerződés nem szolgálhat akadályul, hogy Németország számára az Egyesült Nemzetek a későbbiekben megállapítandó új és a jelen okmányban foglaltaktól független fegyverszüneti szerződést ne állapítsanak meg.
5. Abban az esetben, ha a német főparancsnokság vagy a haderő bármely része ellene szegülne a jelenleg magállapított feltétlen megadásnak, a Vörös Hadsereg és a szövetséges expediciós haderők parancsnoksága mindazokat a büntető lépéseket megteszi, amelyeket szükségesnek lát.
6. A szerződés szövegét orosz, angol és német nyelven kell leírni, de további értelmezés szempontjából csak az orosz és az angol szöveg jöhet számításba.”

Másnap a kapitulációs aktus megismétlődik a szovjet főparancsnokságon is, itt német részről a fegyverletételi okmányt Keitel tábornagy írja alá.

1945. május 8-án, 23 óra 1 perckor az európai hadszíntéren megszűnik minden ellenségeskedés.

Truman, Roosevelt utóda az elnöki székben, a következő üzenetet küldi Sztálinnak:

„Most, amikor a szovjet—angol—amerikai csapatok feltétel nélküli kapitulációra kényszerítették a fasiszta agresszorok seregeit, szeretném átadni Önnek és Ön által hős seregeiknek népünk és kormányunk forró üdvözletét. Mi igen sokra becsüljük azt a nagy szolgálatot, amelyet a hatalmas Szovjetunió a civilizáció és a szabadság ügyének tett.

Önök megmutatták, hogy egy szabadságszerető és a legnagyobb mértékben bátor nép meg tudja törni a barbárság gonosz erőit, bármilyen hatalmasak ezek az erők. Közös győzelmünk alkalmából üdvözöljük a Szovjetunió népét és seregeit, s azok nagyszerű vezetőségét.

Örülni fogok, ha Ön jónak látja tolmácsolni ezeket az érzéseket a harctéren levő parancsnokaiknak.”

Sztálin válasza Trumannak május 9-én:

„Szívből köszönöm a hitleri Németország feltétel nélküli kapitulációja alkalmából küldött baráti üdvözletét. A Szovjetunió népei nagyra értékelik a baráti amerikai nép részvételét a jelenlegi felszabadító háborúban. A szovjet, amerikai és brit seregeknek a német rablók ellen vívott, s ezek teljes szétzúzásával és vereségével végződött közös harca népeink fegyverbarátságának nagyszerű példájaként kerül be a történelembe.

Kérem a szovjet nép és a szovjet kormány nevében, hogy adja át az amerikai népnek és a bátor amerikai hadseregnek forró üdvözletünket, és jókívánságainkat a nagy győzelem alkalmából.”

1945. május 9-én, a német kapituláció nyilvánosságra hozatala napján Churchill a következő üzenetet küldi Sztálinnak:

„A brit nemzet üzenete a Vörös Hadseregnek és a szovjet népnek.

Szívélyes üdvözleteimet küldöm annak a ragyogó győzelmüknek alkalmából, melyet a területrablóknak országukból való kiűzésével és a náci zsarnokság szétzúzásával arattak. Erősen hiszem, hogy a brit és a szovjet nép barátságától és kölcsönös megértésétől függ az emberiség jövője. Itt, a mi szigethazánkban ma nagyon sokat gondolunk Önökre, és szívünk mélyéből kívánunk Önöknek boldogságot és jólétet. Azt akarjuk, hogy annak a siralomvölgynek, amelyet együtt végigjártunk, minden áldozata és szenvedése után most — az igaz barátság és a kölcsönös rokonszenv szálaival egybefűzve — a győzelmes béke ragyogó napja alatt továbbra is együtt haladhassunk.”

Sztálin válasza Churchillnek május 10-én:

„Üdvözlöm Önt személyesen, a dicső brit fegyveres erőket és az egész brit népet, s szívből jövő jókívánságaimat küldöm a közös ellenségünk — a német imperializmus — fölött aratott nagy győzelem alkalmából. Ezzel a történelmi jelentőségű győzelemmel befejeződött a szovjet, brit és amerikai seregeknek Európa felszabadításáért vívott közös harca.

Biztos vagyok benne, hogy a háború idején országaink közt kialakult baráti kapcsolatok a háború utáni időszakban sikeresen és szerencsésen fejlődnek majd tovább.

Megbíztam londoni nagykövetünket, hogy tolmácsolja mindannyiuknak szerencsekívánataimat a kivívott győzelem alkalmából, s legjobb kívánságaimat.”

1945. május 9-én Moszkvában 1000 löveg 30 sortüzével köszöntik a Vörös Hadsereg hős csapatait.

Június 24-én Moszkvában, a Vörös téren kerül sor a Vörös Hadsereg győzelmi díszszemléjére, amelyre elhozzák a levert fasiszta hadseregek és hadosztályok zászlóit és egymás után teszik le a Lenin-mauzóleum elé.

Augusztus 6-án az amerikai légierő Truman elnök parancsára a hadtörténelemben eddig még nem ismert, irtózatos hatású bombát, atombombát dob le a 343 000 lakosú Hirosimára.

Két nappal később, augusztus 8-án, miután a japánok nem adtak választ Truman ultimátumára, az amerikai légierő ledobja a második atombombát; ezúttal Nagaszaki városa az áldozat.

Ugyanezen a napon a Szovjetunió kormánya közli a japán kormánnyal, hogy — miután Japán elutasította a feltétel nélküli kapitulációt — a szovjet kormány hadiállapotban levőnek tekinti magát Japánnal.

Augusztus 14-én a japán kormány közli, hogy elfogadja a szövetségesek követelését, hajlandó tárgyalni a feltétel nélküli fegyverletétel módozatairól. (Ettől függetlenül egyes japán egységek változatlanul folytatják a harcot.)

Augusztus 15-én a Győzelem Napját ünneplik Moszkvában, Londonban, Párizsban és Washingtonban, szerte a világon a fasizmus barbárságától oly sokat szenvedett, de a végső győzelmet mégis kiküzdő embermilliók.

Hitler halott, Göbbels halott, a Wehrmacht feltétel nélkül megadta magát, a berchtesgadeni „sasfészek” romokban hever, a Wilhelmstrassén, a Führerbunker helyén fű zöldül …

Béke van.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

(idézet: A Berchtesgadeni sasfészektől a berlini bunkerig)

 

„Bakugrásos” hadviselés — Repülőgép-anyahajók szerepe a Csendes-óceánon — Hitler és Oshima beszélgetése Berchtesgadenben 1944. máj. 27-én — B 29-es bombázók támadása a japán anyaország ellen — A japánok saipani veresége — Merénylet Hitler ellen — Az európai hadszíntér eseményei 1944 szeptember—októberében — Támadás a Fülöp-szigetek ellen — A japán flotta pusztulása —A „kamikázé”-k

Az 1940. szeptember 27-én aláírt háromhatalmi egyezményben — mint már említettük — a Führer, a Duce és a Mikádó megegyezett a világ felosztásában. Európa nagy része, egészen az Urálig, valamint Közép-Afrika a Harmadik Birodalomnak, Dél- Európa és Északkelet-Afrika a fasiszta Olaszországnak, míg Kelet- és Délkelet-Ázsia Japánnak jutott volna — győzelem esetén.

E nagyszabású célkitűzésekre az 1941 decemberi moszkvai csatában a szovjet hadsereg mérte az első csapást — ekkor rendült meg először a második világháborúban a német hadsereg legyőzhetetlenségének legendája. A második csapás az volt, hogy 1942 júniusában a Midway-szigeteknél az amerikai flotta megállította a japán előretörést.

A harmadik: Montgomery 8. angol hadseregének El-Alamein-i győzelme 1942 október végén Rommel Afrikakorpsa felett.

A negyedik: 1942. augusztus 7-én, pontosan tíz hónappal a Pearl-Harbor-i orvtámadás után az amerikai tengerészgyalogság partra száll a Salamon-szigeteken. Több mint hat hónapig folyik az elkeseredett küzdelem a szigetcsoport birtokáért, mindkét fél hatalmas veszteségeket szenved, de végül 1943 februárjában szilárdan amerikai kézre kerülnek a Salamon-szigetek, jelentősen csökken az Ausztráliát fenyegető japán invázió veszélye; az 1942. augusztus 7. és 1943. február 10. között a Salamon-szigetekért folytatott tengeri csatában a japán flotta elvesztett 69 hajót, közöttük 2 csatahajót, 11 cirkálót, 22 torpedórombolót, 24 csapatszállító hajót és 1 repülőgép-anyahajót.

Majd következett a döntő csapás: a 6. német hadsereg 1943 február 2-án Sztálingrád romjai között letette a fegyvert. Ezután már nem esett többé szó az indiai német—japán kézfogásról.

1943 augusztusában Miszizuko Maszadzsi japán író „Sztálingrádi tragédia” című könyvében a 6. német hadsereg pusztulásáról a következőket írta: „A sztálingrádi tragédia valósággal isteni megpróbáltatás Németország számára. Az emberiség hadtörténelmében nincs párja ennek a szörnyű tragédiának … Mi, japánok, hittünk a németek haditudományában, egy pillanatig sem kételkedtünk benne, és szövetségesünk irányában valósággal határtalan bizalmunknak adtunk kifejezést. A sztálingrádi tragédia hatalmas befolyást gyakorolt népünkre és kormányunkra.”

Sztálingrád fordulatot jelentett nemcsak a szovjet—német fronton, hanem az egész háború menetében.

1943 tavaszán Távol-Keleten, a délkelet-ázsiai hadszíntéren a japán tengeri és légi haderő defenzívába kényszerül, megkezdődik a „szigetek csatája”.

Különösen nagy szerep jut a csendes-óceáni csatákban a repülőgép-anyahajóknak, és mivel az amerikaiak a japánoknál lényegesen több új repülőgép-anyahajót tudnak építeni, ezzel tulajdonképpen eldőlt a háború alakulása a távol-keleti hadszíntéren.

1942 őszén, a guadalcanali csata idején, az amerikai flotta mindössze 3 használható, első vonalbeli repülőgép-anyahajóval rendelkezett, 1943 őszén, egy esztendő múlva már 50 amerikai repülőgép-anyahajó vett részt a harcokban, a háború befejezésekor, 1945 augusztusában pedig több mint 100 repülőgép-anyahajó volt az amerikai flotta állományában.

De nemcsak repülőgép-anyahajók tekintetében jutott jelentős fölényre az amerikai hajóhad: 1944 elején különböző fajtájú és nagyságú hadihajóinak száma 613 volt. Az amerikai hajóhad egyik különleges csoportja, az 58-as csoport — a „task force 58”, rövidítve: TF 58 —, egymagában nagyobb, mint az egész japán hajóhad.

Mint egy fogságba került japán pilóta elmondotta, amikor a magasból először pillantotta meg a hajóhad száz meg száz hajóját, torpedórombolókat, repülőgép-anyahajókat és 45 000 tonnás csatahajókat, szétszóródva a tengeren, mintegy 40 négyzetmérföld területen, azonnal tudta, hogy ezt a háborút Japán elveszti …

A „TF 58” csoport újszerű vállalkozás volt abban a tekintetben is, hogy nem volt szüksége támaszpontokra, a TF 58-at a sok száz hajóból álló „supply train” — utánpótlás — követte, amely ellátta a csoport hajóit élelemmel, fűtőanyaggal, lőszerrel. Az utánpótlási anyagnak a hadihajók fedélzetére való átrakása az óceánon történt meg.

Az amerikai hadvezetőség a csendes-óceáni hadszíntéren az ún. „bakugrásos” hadviselési módszert alkalmazta: csak a legfontosabb szigeteket vette ostrom alá és foglalta el, miközben japán kézen maga mögött hagyott számos kisebb-nagyobb szigetet.

Ahhoz, hogy a japán anyaországot az amerikai tengeri és légi flotta elérje, két védelmi övezeten kellett áttörni: az első, a külső védelmi övezetet a Karolina-, a Mariana- és a Bonin-szigetcsoport alkotta, míg e külső szigetlánc mögött állott a második, belső védelmi vonal: a Fülöp-szigetek, Formoza és Kína.

A japánok minden, stratégiai szempontból fontos szigetcsoportot, szigetet, korallzátonyt megerősítettek és elkeseredetten védelmeztek; Attu szigetén, mely 1943. május 30-án került amerikai kézre, az amerikai csapatok mindössze 11 foglyot ejtettek, az elesett japán katonák száma 2100 volt.

1943 őszén az amerikai hadvezetőség, nagy fölényben levő tengeri és légi erőire támaszkodva, aránylag csekély szárazföldi erőkkel megkezdte a harcot a Csendes-óceán szigeteinek, szigetcsoportjainak megszerzéséért.

Az első nagyobb arányú hadművelet a Gilbert-szigetek elfoglalását célozta, a hadművelet fedőneve „Galvanic” volt. A partraszállás a haditengerészet és a légierő által végrehajtott többnapos, szakadatlan bombázás után 1943. november 21-én kezdődött, ezen a napon a szigetcsoport két pontján, Tarawa és Mekin szigetén vetették meg lábukat az első amerikai egységek.

A tarawai harcokról egy amerikai haditudósító a következőket írta:

„A csapatszállító hajók körül csoportosan álltak a katonákkal megrakott partra szállító bárkák és csónakok, s várták, hogy megkapják a parancsot az indulásra. A csónakokból jól lehetett látni, hogy a korábban elindult járművek nagy nehézségekkel küzdenek, és a vascsónakokat a parti ütegek több telitalálata érte…

… Húsz perccel 5 óra után kapott jelentést Smith tábornok Shoup ezredestől az első nap folyamán elszenvedett veszteségekről, és bizony a jelentés elég rossz híreket tartalmazott. Este 10 órakor újabb jelentés érkezett Shoup ezredestől, és röviden csak ennyit mondott: »Beástuk magunkat aránylag szűk partrészen.«

Az aránylag szűk partrész sok vér árán megszerzett és elég kicsiny földdarab volt, szélességben 250, mélységben 40—50 méternyi. Egy másik partrészen, amelyet a katonák vörös partnak emlegettek, egész keskeny szegélyen további 120 méter hosszúságú part került az amerikaiak kezére.

A katonák a délutáni órákban beásták magukat és rendületlenül állták a japán védők tüzét. A japánok mindent elkövettek, hogy az amerikaiakat visszaszorítsák a tengerbe és a partot megtisztítsák, de minden erőfeszítésük hiábavaló maradt.

Az első éjszaka az amerikaiak jelentős utánpótlást tudtak partra tenni nemcsak lőszerben, hanem hadianyagban is; partra szállítottak néhány tankot is. Másnap zuhanóbombázók szünet nélkül támadták a parti erődítéseket. Négy napon át tartó szüntelen harc után, amely az éjszakai órákban is csak alig néhány órán át szünetelt, az amerikaiak teljes győzelmet arattak a sziget védői felett. Foglyot alig ejtettek, mert a védők az utolsó pillanatig makacsul védekeztek; ha már nem volt más választásuk, öngyilkosságot követtek el.”

1944. január 31-énkétnapos erős légi és tengeri bombázás után az amerikai csapatok partra szálltak aMarshall-szigetek több kiválóan megerősített korallzátonyán, így Kvajalein szigetén is; mint a többi szigeten, a japánok itt is elkeseredetten védekeztek, de csak néhány napig tudták tartani magukat. Február 8-án megszűnt az ellenállás, a sziget 8000 főnyi japán helyőrsége utolsó emberig elpusztult.

Richardson tábornok a Marshall-szigetek fölött tett légiútjáról a következőket jelentette a vezérkarnak:

„A légi, tengerészeti és tüzérségi bombázás eredménye Kvajalein teljes pusztulása. A lagúnák felől közeledve olyannak látszott, mint az első világháború „senkiföldje”, s a pusztulás, azt hiszem, még tán nagyobb, mint Betióé vagy Tarawáé. Szilárd anyagból készült épületek törmelékén kívül házaknak nyoma sincs. Minden ház, amely nem szilárd anyagból épült, porig égett vagy összedőlt. Ezért nincs is itt semmiféle anyag, legfeljebb néhány bála rizs és valami kevés szétszórt ruhadarab és hadianyag.

Ezekkel a harcokkal egy időben a Csendes-óceán délnyugati részén is támadó hadműveleteket hajtottak végre az amerikaiak. 1943 decemberétől 1944 februárjáig folytak a harcok Új-Britanniában, s a japánok teljes vereségével végződtek.

A Marshall-szigetek elvesztése megpecsételte a Csendes-óceán egyik legfontosabb japán haditengerészeti- és légitámaszpontjának, Truk szigetének sorsát: a sorozatos súlyos légitámadások teljesen megbénították ezt a támaszpontot, melyet azután a japánok, a további veszteségek elkerülése céljából, 1944 február elején kénytelenek voltak kiüríteni.

1944 tavaszán a sziget-offenzíva egyre nagyobb arányokat ölt: március 22-én a japán miniszterelnök a parlamentben kénytelen beismerni, hogy a japán tengeri és szárazföldi haderők helyzete kétségkívül súlyos …

1944. május 27-éna berchtesgadeni sasfészekben fogadja Hitler Oshima berlini japán nagykövetet. Az európai és az ázsiai hadszíntér legfontosabb kérdéseiről beszélnek.

A Führer azonnal rátér az invázió veszélyének kérdésére. Mindjárt megnyugtatással kezdi: a japán kormánynak és hadvezetőségnek nincs oka aggodalomra, a nyugati fronton állomásozó német erőket semmiképpen sem gyöngítik, hiszen ott vannak a tengeralattjáró-támaszpontok, ez döntő fontosságú hadszíntér.

A következő mondattal azonban Hitler már megcáfolja saját magát, amikor elmondja Oshimának, hogy 1943—44 telén 7 erős páncélos hadosztályt vittek a keleti frontra. Sajnos — teszi hozzá a Führer —, a mi páncélosaink nem alkalmasak a keleti front harcaira. Kora tavasszal 5 páncélos és 10 gyalogos hadosztállyal támadásra indultak, de a páncélosok elakadtak a sárban, az orosz T 34-esek ezzel szemben bírták a sarat …

Ami a légierőt illeti, ott már biztatóbb a helyzet, a vadászrepülőgép-produkció az 1944-es év végére eléri a havi 6000-et, és hat hónap múlva már hatástalanok lesznek a német repülőgépgyártó üzemek ellen intézett angolszász repülőbombázások, mert a repülőgépipar összes üzemeit föld alá telepítik.

„A keleti fronton — folytatja a Führer — sikerült Magyarországot és Romániát erőteljesebb részvételre kényszeríteni, miután Magyarországon rendet teremtettünk. Most mindkét országnak 16—17 hadosztálya van a keleti fronton. Ezeket a hadosztályokat elláttuk páncéltörő fegyverekkel, sok tüzérséggel, közéjük német alakulatokat helyeztünk, így ezeknek az egységeknek már van bizonyos harci értékük. Most megértik a románok és a magyarok azt, amit én mindig mondtam nekik: jobb lett volna, ha ezeket a csapatokat akkor vetették volna be, amikor a front a Don mentén húzódott …”

(Érdemes egy pillanatra megállni, hiszen itt most a legilletékesebb német politikai és katonai tényező szájából hallhatjuk 1944. március 19-ének, Magyarország megszállásának célját és következményeit: 16—17 magyar hadosztály került ki a keleti frontra, hogy harcoljon … a harmadik birodalomért.)

De Hitler és Oshima beszélgetésének következő részéből azt is megtudjuk, mi volt a sztálingrádi harcok stratégiai célkitűzése, és miért kellett volna a 2. magyar hadseregnek kitartani a Don-kanyarban.

Hitler leszögezi: ha szövetségeseink a szárnyakat megvédték volna, akkor Sztálingrádnál más eredmény születik, és ma Mezopotámiában állunk. Oshima sietve megjegyzi: akkor létrejött volna Japánnal az összeköttetés …

Hitler meglehetősen optimista helyzetképet fest ezután Oshimának a német hadfelszerelési ipar termelési kapacitásáról. Most már — közli Hitler — a német birodalom számára dolgozó gyárakban havonta 1800 rohamlöveg készül, így elérjük azt, hogy 1944 végére minden hadosztály 36 rohamlöveggel fog rendelkezni; ezenkívül 54 rohamlöveg-brigádot szervezünk. Most, a jelenlegi helyzetben a páncélos hadosztályoknak defenzív szerep jut: a 46 harcképes páncélos hadosztály a gyalogság támogatására szolgál. A Wehrmacht mellett komoly erőt jelent az igen jól felszerelt nyolc SS-hadosztály is.

Hitler a keleti fronton álló orosz tartalékokat 200 hadosztályra becsüli, a német tartalékok 45 hadosztály erősségűek.

Ha elmúlik az angolszász invázió veszélye — fejtegeti a Führer —, akkor azonnal 30—35 hadosztályt át tudunk dobni nyugatról keletre, és akkor már 80 tartalék hadosztályunk lesz a keleti fronton, készen támadó hadműveletekre.

Oshima kérdésére Hitler vázolja az olaszországi német erők helyzetét és kijelenti, hogy Rómát minden körülmények között tartani fogják, az úgynevezett „C” állásokban, melyek a Gran Sasso lábánál, Rómától délre húzódnak, és amelyeket már előzőleg jól kiépítettek.

(A Führer kissé „pontatlanul” tájékoztatja itt Oshimát; egyetlen szóval sem tesz említést arról, hogy az angolszászok május 23-án indított offenzívája már néhány nap alatt sikereket ért el, és a német csapatok észak felé visszavonulnak.)

— Egyébként nagy összefüggésekben nézve a dolgokat, teljesen mindegy, hogy Olaszországban valamivel délebbre állunk vagy sem … — jegyzi meg Hitler.

Hitler a keleti fronton a fő csapást Varsó környékén és a Duna torkolatánál várja. Az oroszoknak összesen 700 hadosztályuk van, de ezek között vannak tiszta páncélos hadosztályok — 50 páncélossal —, néhány hadosztály pedig csak tüzérséggel rendelkezik.

Az a döntő — hangsúlyozza Hitler —, hogy ismét rendbe hozzák a páncélos fegyvernemet, amelyből eddig a keleti front nem kapott eleget. A „Panther”-t már megjavították, jobb motort kapott, a későbbiek folyamán még erősebb Diesel-motorral szerelik fel.

Oshima nagykövet ezután a következő, hasonlóképpen optimista tájékoztatást nyújtja Hitlernek: nincsenek ugyan hivatalos értesülései, de úgy véli, hogy Japán számára a csendes-óceáni hadszíntéren most nehézségek adódtak, mert az amerikaiak erős támadásokat indítottak és Nadke szigetének elfoglalásával Új-Guinea felé az összeköttetést megszakították. Hivatalosan és nem propaganda célból otthonról olyan közlést kapott, hogy a döntő harcot a közeljövőben meg fogják vívni az amerikaiakkal, a japán flotta és légierő ezután már nem tér ki az összecsapás elől.

Oshima Hitler előtt feltárja a nehézségeket és hibákat: alábecsülték az amerikai ipari kapacitást. Pearl Harbor után megfeledkeztek arról, hogy a sisak szíját szorosabbra vonják. Most már felismerték ezt a hibát és minden erőt a hajóépítő iparba és a légierő kiépítésére vetettek be. Lehetséges, hogy az amerikaiak Ausztráliából fognak támadni, de ezen az úton sokáig fog tartani, míg valami sikert elérnek, ugyanekkor azonban a fő japán nyersanyagbázist fenyegetni fogják.

Az amerikai hadvezetőség várható stratégiai terveivel kapcsolatban Oshima kifejti: elképzelhető az is, hogy az amerikaiak egyenesen a fő szigeteket támadják meg.

Az amerikaiak az Aleutok irányából is aktívak, de ennek nincs különösebb jelentősége.

Súlyos hátrányt jelent, hogy a japán városok házainak nagy része fából épült, és így a légitámadások igen nagy károkkal járnak.

Hitler ezen a ponton azt tanácsolja Oshimának, hogy a japánok akasszanak fel minden amerikai terrorbombázót, akkor majd felhagynak az ilyen támadásokkal.

Végül még valami, ami nagy súllyal esik a latba: a japán haderő bár számbelileg tekintélyes, de szét van szórva. Számadatokkal illusztrálva: a japán haderő egyharmada Kínában, egyharmada Mandzsukuóban van, és csak egyharmadát tudják a csendes-óceáni fronton felhasználni.

Burmában már majdnem elfoglalták Imphalt, de a végső győzelmet a japánok nem tudták kivívni.

Oshima végül megjegyzi, élethalálharcról van szó, a japánok tudják, hogy Amerikát saját erejükből kell legyőzniük.

A Führer pedig azzal zárja a beszélgetést, hogy ezt a háborút meg kell nyerni, mert különben népeiket elpusztítják …

Alig két héttel e német—japán tárgyalás után, 1944. június 15-én amerikai B—29-es Super-Fortressek, szuper-légierődök első ízben érik el a japán anyaországot; a Kínából felszálló nehézbombázók súlyos támadást intéznek Yawatta, a japán acélipar szíve, „a japán Essen” ellen.

Ugyanezen a napon Spruance tengernagy hajóhada megtámadja a Mariana-szigeteket, és Saipan szigetén nagy amerikai erők szállnak partra.

Tódzsó japán miniszterelnök ezen a napon feltűnő magabiztossággal jelenti ki:

„Elérkezett az ideje annak, hogy a tengelyhatalmak fegyveres erői általános támadásba kezdjenek az ellenség ellen.”

(1944. június 5-én a szövetséges csapatok bevonultak Rómába, másnap megkezdődött a normandiai invázió, június 10-én a Vörös Hadsereg offenzívát indított a karéliai német-finn állások ellen és 15-én már a második védelmi vonalat is áttörte.

A japán miniszterelnök, úgy látszik, nem a valóságos katonai helyzet értékeléséből indult ki eme követelés megfogalmazásában …)

Június 19-én és 20-án összecsap a Mariana-szigetek körül a japán és az amerikai flotta. A japánok 9, az amerikaiak 15 repülőgép-anyahajót vetnek harcba, megfelelő csatahajó, cirkáló és torpedóromboló kísérettel. Spruance tengernagy döntő győzelmet arat, a japán flotta 3 repülőgép-anyahajó, 1 csatahajó és 1 nehézcirkáló elvesztése után elmenekül, sorsára hagyja Saipant.

Saipan szigetén a szervezett ellenállás július 9-én megszűnik, de foglyokat az amerikaiak itt sem ejtenek … A sziget mintegy 25 000 főnyi japán helyőrsége teljesen elpusztul; az elesettek között van Nagumo altengernagy, a Csendes-óceán középső részén levő japán fegyveres erők főparancsnoka, aki az 1941 decemberében Pearl Harbor ellen intézett támadást vezette.

(A „Saipan utolsó asszonya” című japán film, melyet 1959-ben Magyarországon is bemutattak, meglehetősen hűen örökíti meg a fanatikus, elkeseredett védekezés utolsó napjait és óráit.)

1944. július 21-én Roosevelt Saipan elfoglalásáról a következőket írja Sztálinnak:

„Meglehetősen súlyos veszteségek árán elfoglaltuk a fekvését tekintve rendkívül fontos Saipan-szigetet, s jelenleg hadműveleteket folytatunk Guam elfoglalása céljából. Ezzel egyidejűleg éppen most kaptunk értesítést a Németországban, különösen Hitler főhadiszállásán fennálló nehézségekről. Mindez a legjobbkor jön.”

Roosevelt üzenetének utolsó mondatában arra a merényletre céloz, amelyet a vezéri főhadiszálláson követtek el Hitler ellen.

Az inváziós hadszíntér eseményeinek kedvezőtlen alakulása, a keleti front válságos helyzete ugyanis azonnali cselekvésre készteti a Hitler-ellenes összeesküvő katonatiszti társaságot, amelynek tagjai többek között Beck, Hoepner és Witzleben vezérezredesek, Stauffenberg vezérkari ezredes, Haase vezérőrnagy. Gördeler königsbergi polgármester és Hassel volt római német nagykövet szintén részt vett az összeesküvés előkészítésében.

Az összeesküvők terve a következő volt: Hitler, valamint lehetőleg Göring, Göbbels és Himmler ellen merényletet követnek el, eltávolítván őket a vezető pozíciókból, kezükbe veszik a Harmadik Birodalom katonai és politikai irányítását. Beck vezérezredes a hadsereg főparancsnoka és katonai diktátor lesz. Programjukba vettek az önkormányzati testületek és a parlament működésének feltámasztása mellett sok más gazdasági és szociális reformot (nyersanyag-alapiparok, bányák államosítása, földreform!), de mindenekelőtt — és ez mélységesen jellemző az egész programra: — a monarchia visszaállítását tervezték.

Különösen meggyorsítja az utolsó előkészületeket és a végső döntést az a riasztó hír, hogy Kluge marsall külön fegyverszünetet akar kötni a nyugati hatalmakkal. Beck és társai félnek, hogy elkésnek …

Július 19-én Keitel a vezéri főhadiszállásra hívatja Stauffenberget, hogy mint a honi haderő vezérkari főnöke referáljon az új seregtestek felállításának tervezetéről.

Stauffenberg aktatáskájában egy pezsgősüveget visz, amely robbanóanyaggal van töltve és időzítő szerkezettel ellátva. Eddig még ki nem derített okokból Stauffenberg az utolsó pillanatban a felére csökkenti az aktatáskájában levő robbanóanyagot.

Július 20-án a főhadiszálláson a hadihelyzet szokásos megbeszélése színhelyét Hitler az utolsó pillanatban megváltoztatja: a nagy melegre való tekintettel nem a földalatti betonbunkerben, hanem egy fából készült, sokablakú barakkban tartják meg. Az időzített bomba zárt helyiségre volt méretezve.

De ez már nem lehet akadályozó ok, valamint az sem, hogy a náci vezetők közül csak Hitler van jelen, valamint a vezéri főhadiszállás tábornokai, az adjutánsok és a külügyminisztérium és az SS megbízott képviselői. Sem Himmler, sem Göring nincs jelen.

Stauffenberg leteszi aktatáskáját a fából készült, hosszú térképasztal alá, majd segédtisztjével kihívattatja magát azzal az ürüggyel, hogy Berlinnel kell sürgősen telefonon beszélnie.

A tanácskozó teremben Heusinger vezérőrnagy tart éppen előadást a keleti front kritikus helyzetéről, Hitler éppen feláll az asztaltól és a falon függő térképhez megy, amikor óriási detonáció reszketteti meg a vezéri főhadiszállást. Stauffenberg és adjutánsa még látják, hogy a fából készült bunker a levegőbe röpül, gyorsan autóba ülnek és a repülőtérre hajtatnak, ahol már várja őket egy repülőgép, hogy Berlinbe repüljenek. Stauffenberg még a repülőtérről üzenetet küld, hogy az akció sikeresen végre van hajtva.

De a merénylet folytán nem Hitler, hanem csak a gyorsíró veszti életét, néhány magasrangú vezérkari tiszt életveszélyesen megsebesül, többen — köztük Jodl, Heusinger — könnyebb sérüléseket szenvednek. Hitler sértetlen marad, mindössze néhány horzsolást észlel rajta kezelőorvosa, Morell professzor, valamint azt, hogy a Führer egyik fülén megsérültek a hallószervek.

A Berlinben várakozó tábornokok Stauffenberg üzenetének vétele után akcióba lépnek, hogy átvegyék a hatalmat. Ekkor kiderül, hogy az előkészítést rendkívül dilettáns módon hajtották végre, nem biztosították sem a vezéri főhadiszállás, sem a berlini híradóközpontok megszállását és kikapcsolását, nem gondoskodtak a rádió megszállásáról és végül nem helyeztek készenlétbe megfelelő katonai erőket sem. Így Keitel értesítést tud küldeni Berlinbe, hogy a Führer él, sőt Göbbels magával Hitlerrel is tud beszélni.

Amikor kiderül, hogy Hitler él, sőt éppen Mussolinival teázik a főhadiszálláson, Berlinben, az összeesküvők centrumában rövidesen megfordul a helyzet. Az OKW épületét, amelyet Beck és társai hatalmukba kerítettek, rövidesen SS egységek veszik körül, és miközben az összeesküvő tábornokok tétlenül várják a Wehrmacht-csapatok beérkezését, Göbbels és a Gestapo vezetői megteszik a szükséges ellenintézkedéseket.

A rosszul előkészített és gyatrán végrehajtott puccs órák alatt összeomlik: Beck vezérezredesnek megengedik, hogy főbelője magát, Stauffenberget és még három magasrangú tisztet az OKW udvarán SS katonák kivégzik, a többieket a Gestapo letartóztatja.

A Harmadik Birodalomban minden marad a régiben, az állam és a hadsereg legfőbb vezetője továbbra is Hitler marad.

Saipan elfoglalásával az amerikai hadsereg kitűnő tengeri- és légikikötőkhöz jut, és ami még ennél is fontosabb; ez a sziget már csak 1300 mérföldnyire van Tokiótól, az amerikai nehézbombázók ezt a távolságot öt és fél óra alatt meg tudják tenni …

Saipan elvesztése miatt Tódzsó tábornok kormánya július 19-én kénytelen lemondani, felmentik a flotta parancsnokát is, de ezek a személyi változások már nem befolyásolhatják a helyzet alakulását.

1944 júniusában Nyugat-Európában létrejött az oly sokáig halogatott „második front”, július utolsó hetében az amerikai, majd az angol—kanadai csapatok áttörik a német állásokat — a keleti fronton a szovjet hadsereg Kelet-Poroszország határán áll, elérte a Kárpátok előhegyeit, küszöbön a német déli hadseregcsoport összeomlása, Sztálingrádtól, Moszkvától, a Kaukázustól több mint 2000 kilométert futott már vissza Hitler verhetetlennek hitt Wehrmacht ja.

1944. június 24-én, miután a japán flotta nem tudta a Mariana-szigetek vizeiről elzavarni az amerikai flottát, és légierőinek a Saipan körül operáló amerikai flotta-raj ellen intézett tömegtámadása kudarcot vallott — e nagy veszteségekkel járó támadás során mindössze 5 amerikai repülőgép-anyahajó és egy amerikai sorhajó sérült meg —, a Domei Cuszin, a japán hivatalos hírügynökség a következő helyzetmagyarázatot teszi közzé:

„A japán hajóhad a Mariana-szigetek vizein nem tudott az ellenségre döntő csapást mérni. Ez a körülmény azt bizonyítja, hogy a háború igen komolyra fordult. A Mariana-szigetekért vívott harc a csendes-óceáni háború kitörése óta vívott legfontosabb küzdelem. A szövetségesek célja, hogy Japánra és a Fülöp-szigetekre közvetlenül tudjanak lecsapni.”

A nagy fölényben levő amerikai tengeri- és légierők egymás után foglalják el a Csendes-óceán középső részén a japán támaszpontokat. 1944. július 31-én, kétnapos harc után amerikai kézre kerül Tinian szigete — itt volt a Mariana-szigetek legjobb repülőtere —, közel háromhetes harc után, augusztus 10-én pedig megtörik a japán ellenállást Guam szigetén is.

A Mariana-szigetcsoport legfontosabb szigeteinek elvesztése szinte teljesen megbénítja a Marshall- és a Karolina-szigeteken még megmaradt japán helyőrségeket: az amerikai ostromzáron keresztül nem jut el utánpótlás a japán anyaországból, e támaszpontok jelentősége gyakorlatilag a semmivel válik egyenlővé.

Az európai hadszíntérről aggasztó hírek érkeznek Japánba: napról napra súlyosbodik Németország és a megmaradt csatlósállamok katonai helyzete. 1944. augusztus 30-án a szovjet csapatok elfoglalják Ploestit, a romániai olajmezők teljesen elvesztek a Harmadik Birodalom számára. Augusztus 31-én a nyugat-európai fronton az amerikai csapatok átkelnek a Meuse-folyón, ugyanezen a napon a 2. angol hadsereg elfoglalja Amiens-t és átlépi a Somme-folyót, a dél-franciaországi hadszíntéren az amerikaiak kezére kerül Nizza, a szabad-francia csapatok felszabadítják Bordeaux-t, a 2. Ukrán Front csapatai pedig bevonulnak Románia fővárosába, Bukarestbe.

Szeptember 3-án az angol csapatok már Brüsszelben vannak, a dél-franciaországi hadszíntéren az amerikai és francia csapatok bevonulnak Lyonba, Olaszországban a lengyel hadsereg egységei az Adriai-tenger partján elérik Pesarót.

Szeptember 6-án a Vörös Hadsereg elfoglalja Turnu-Szeverint és eléri a jugoszláv határt.

Szeptember 9-én a moszkvai rádió bejelenti, hogy Bulgáriában megszűntek a hadműveletek, Bulgária fegyverszünetet kért.

Szeptember 10-én megkezdődik a quebeci erődben Roosevelt és Churchill, valamint az amerikai és az angol vezérkari főnökök konferenciája. Ezen a napon aláírják a finn fegyverszünetet, két nap leforgása alatt két szövetségesét veszti el Hitler.

Szeptember 13-án a 2. Bjelorussz Front csapatai elérik a lengyel—csehszlovák határt, a 9. amerikai hadsereg elfoglalja Le Havre-t.

Szeptember 15-én az 1. amerikai hadsereg áttöri a Siegfried-vonalat Aachentől keletre, amerikai kézre kerül Nancy és Epinal.

Szeptember 17-én szovjet offenzíva bontakozik ki az észt fronton, négy nap alatt mintegy 100 kilométer szélességű szakaszon 70 kilométert halad előre a Vörös Hadsereg támadása.

1944 szeptember közepén a Japán ellen indított támadás jelentős állomásához érkezik: Mac Arthur tábornok csapatai elfoglalják Morotáj szigetét, mely félúton van Új-Guinea és a Fülöp-szigetek között. A Csendes-óceán középső részén operáló Halsey tengernagy flottája beveszi a Palao-szigetcsoportot, mely a további hadműveletekben az amerikai flotta egyik legfontosabb bázisa lesz.

A japán hadvezetőség 1944 szeptember közepén már az anyaország végső védelmi vonalát erősíti. E védelmi vonal déli sarkpontja a Fülöp-szigetek, közepén Formoza áll, ettől északra már csak Ryukyu-szigetek tartóztathatják fel az amerikaiakat.

Szeptember 19-én Roosevelt és Churchill a következő „személyes és titkos” üzenetet küldi Sztálinnak:

„Most véget ért quebeci tanácskozásunkon a hadműveleteket illetően a következő döntéseket hoztuk:

1. Északnyugat-Európa. Szándékunk az, hogy előrenyomulással megsemmisítsük a német fegyveres erőket és behatoljunk Németország szívébe. Az ellenség leverésének legjobb módja nyugaton az, ha csapást mérünk a Ruhr- és a Saar-vidékre, mivel az ellenség ezeknek a létfontosságú körzeteknek a védelmére összpontosítja erőinek maradványait. Az északi felvonulási útvonal nyilvánvalóan előnyösebb a délinél, s még a rossz idő beállta előtt feltétlenül meg kell nyitnunk az északi kikötőket, köztük Rotterdamot és Antwerpent. Ezért fő erőinket a balszárnyon összpontosítjuk.
2. Olaszország. Jelenlegi olaszországi hadműveleteink eredményeként: A) vagy tönkreverjük Kesselring erőit, s ebben az esetben lehetővé válna az erők gyors átcsoportosítása és a ljubljanai szoros irányában történő üldözés megszervezése, B) vagy sikerül Kesselringnek rendben visszavonulni, s ebben az esetben talán be kell érnünk ez idén a Lombardiai-alföld megtisztításával.

A helyzet alakulása határozza majd meg további teendőinket. Tervek készülnek egy kombinált szárazföldi és tengeri hadművelethez, amely — ha a helyzet követeli — az Isztriai-félszigeten kerül megvalósításra.

3. Balkán. Folytatjuk légierőink hadműveleteit és a „commandos” típusú hadműveleteket.
4. Japán. A végső célt, a japán anyaországba való behatolást szem előtt tartva megállapodtunk a soron következő hadműveletekben, amelyek révén valamennyi hadszíntéren fokozzuk támadásainkat a japánok ellen.
5. Összehangoltuk azokat a terveket, amelyek szerint Németország összeomlása után az erőket gyorsan a csendes-óceáni hadszíntérre dobjuk át.”

Szeptember 21-én a szovjet csapatok felszabadítják Tallint, szeptember 22-én a 2. angol hadsereg 8 kilométerre megközelíti Nijmegent, ugyanezen a napon a Vörös Hadsereg felszabadítja Aradot és másnap átlépi a magyar határt.

Szeptember 26-án a 8. angol hadsereg az adriai tengerparton átlépi a Rubicont.

Sztálin szeptember 29-én a következő üzenetet küldi Rooseveltnek:

„Az Ön és Churchill úr üzenetét a quebeci tanácskozásról, a további haditerveikről szóló tájékoztatással együtt megkaptam. Közlésükből látható, milyen fontos feladatok várnak az amerikai és a brit fegyveres erőkre. Engedje meg, hogy sok sikert kívánjak Önnek és csapataiknak.

A szovjet csapatokat jelenleg a jobbszárnyunkon elvágott balti német hadseregcsoport likvidálása foglalkoztatja. Ennek megsemmisítése nélkül lehetetlen előnyomulnunk Kelet-Németország belsejébe. Ezenkívül csapatainkra két közvetlen feladat vár: ki kell ütni Magyarországot a háborúból, s támadás révén ki kell tapogatni, illetve kedvező körülmények esetén fel kell göngyölíteni a keleti fronton a németek védelmi állásait.”

Október 1-én a Vörös Hadsereg egységei Jugoszlávia területére lépnek, hogy Tito csapataival együttműködve teljesen felszabadítsák az országot a németek uralma alól.

Október 5-én angol csapatok szállnak partra Görögországban.

Október 10-én a szovjet csapatok elérik a balti tengerpartot, a középső frontszakaszon szovjet és cseh csapatok átkelnek a Kárpátokon.

A magyarországi fronton október 11-én a Vörös Hadsereg felszabadítja Szegedet.

A 8. angol hadsereg beveszi Lorenzót, az 5. amerikai hadsereg 15 kilométerre közelíti meg Bolognát.

Október 13-án a Vörös Hadsereg felszabadítja Rigát, a nyugati fronton az 1. amerikai hadsereg kelet felől benyomul Aachenbe, az ősi német koronázóvárosba.

A szövetségesek előnyomulása azonban a továbbiak során a német határ előtt és a határ mentén lényegesen lelassul; ebben nemcsak a kétségtelenül egyre erősödő német ellenállás játszik komoly szerepet, hanem súlyos nehézséget jelent az utánpótlás nem kielégítő volta is.

Eisenhower tábornok egyik jelentésében erről a problémáról a következőket írja:

„Veszteségeink a hadi felszerelés tekintetében rendkívül nagyok voltak. Ezek pótlására havonkint 36 000 kisebb lövegre, 700 aknavetőre, 500 tankra, 240 000 járműre és 100 tábori ágyúra van szükségünk. Tüzérségünk és mozsárágyúink lövedékszükséglete Északnyugat-Európában havonkint átlagosan nyolc millió darabra tehető. Harcoló csapatainknak egy hónapban 66 400 mérföld hosszú telefonhuzalra van szükségük. Megjegyzem, hogy az első világháború egész ideje alatt 10 milliónál kisebb volt a tábori ágyúk és az aknavetők lövedékszükséglete.”

A balkáni fronton október 14-én a szövetséges csapatok felszabadítják Athént és Pireus kikötőjét,

Október 15-én a szovjet csapatok elfoglalják messzi északon Petsamót.

Ezen a napon Horthy, Magyarország kormányzója — minden előkészítés nélkül — bejelenti a rádióban a fegyverszünetet: a németek erélyes fellépésére Horthy lemond Szálasinak, a nyilasok vezérének javára, a harcok Magyarországon folynak tovább.

Október 16-án szovjet, jugoszláv és bolgár csapatok együttes hadművelettel felszabadítják Nist.

Október 18-án a Harmadik Birodalomban minden épkézláb férfit, 16—60 évig, besoroznak a Volkssturmba.

Október 20-án szovjet és jugoszláv csapatok felszabadítják Belgrádot.

Október 20-án Mac Arthur a 7. amerikai flotta védelme alatt négy hadosztállyal partra száll a Fülöp-szigetek középső szigetcsoportján, Leyte szigetén.

A japán hadvezetőségnek most már nem marad más választása: az egész megmaradt tengeri flottát a Fülöp-szigetek körüli vizekre küldi; 9 csatahajó, 19 cirkáló, 33 torpedóromboló és 4 repülőgép-anyahajó tart három nagy csoportban a Fülöp-szigetek felé. Összecsap az amerikai és a japán flotta.

Október 23-án és 24-én előbb Kurita japán admirális hajóhadát érik súlyos veszteségek, elsüllyed 2 nehézcirkálója és 1 csatahajója, mire Kurita visszafordul, majd október 24-én az amerikaiak tőrbecsalják a Surigai-szorosban Nishimura tengernagy hajóhadát.

Egy amerikai haditudósító ezt a tengeri csatát a következőképpen írja le:

„A támadás a rombolók torpedótámadásával kezdődött. A hajók másik oldalán a cirkálók teljes oldaltüzüket zúdították a japán hajókra. A japánok, hogy megszabaduljanak, füst-fal fejlesztésével próbálták meg a menekülést. Hiába volt azonban minden, Olendorf tengernagy hajói idejében tudták elállni a japán hajók egyetlen lehetséges menekülési útját. Ez az a ritka hadművelet volt, amely minden vérbeli tengerész álma, és amit a haditengerészet szakkifejezésével „a T betű keresztezésének” — „cross the T”-nek — neveznek. Az ellenséges hajók csak a hajó orrán lévő ágyúikat tudták használni, ellenben az amerikai tengernagy hajói oldalról teljes tüzüket zúdították a közeledő japán hajókra.

A siker döntő volt; a japán hajók tökéletes célpontot nyújtottak az amerikai hajók ágyúinak és egymás után süllyedtek el. A nagy amerikai csatahajók 20 kilométer távolságból szünet nélkül szórták gyilkos tüzüket a tőrbe csalt japán hajókra. Egyetlenegy sem menekült meg közülük. Azokkal a japán hajókkal, amelyeket nem süllyesztettek el a csatahajók nehéz lövedékei, a cirkálók és a rombolók végeztek. A japánok 15 nagyobb hajójukat veszítették el ebben az egyetlen ütközetben.”

Nishimura hajóhadának szétverése után azonban Halsey tengernagy majdnem végzetessé váló hibát követ el: amikor felderítő repülői jelentik, hogy a Fülöp-szigetektől északra egy repülő-anyahajóból, 2 csatahajóból, 3 cirkálóból és 10 rombolóból álló japán hajóhad halad, Halsey egész flottájával észak felé fordul, ügyet sem vetve Kurita admirálisra, aki flottájával — október 25-én váratlanul feltűnik a Fülöp-szigeteknél, hogy megtámadja Mac Arthur partra szállt csapatait.

A győzelem Kurita kezében van, a flotta-fedezet nélkül maradt amerikai csapatokat megsemmisíthetné, ha … támadna. De Kurita hirtelen visszafordul, mert olyan téves jelentéseket kap, hogy Halsey és Kinkaid, a két amerikai tengernagy egész flottájával egyesült ellene.

Kurita visszavonul, ezalatt Halsey számbeli fölényben levő flottája döntő csapást mér Ozawára, majd utána támadja meg Kuritát.

A Fülöp-szigetek körül október 23 és 27 körül lezajlott tengeri csatában a japánok döntő vereséget szenvednek, de nem lebecsülendők az amerikai veszteségek sem.

Itt a Fülöp-szigetek körül vetik be a japánok utolsó hatásos fegyverüket, a „kámikázé”-kat, az öngyilkos bombázókat. A „kámikáze” szó japán nyelven tájfunt, „isteni szelet” jelenti. A monda szerint a tájfun, az isteni szél szórta szét 1281-ben a mongol Kublaj kán hajóhadát a Sárga-tengeren.

1944-ben a „kámikázé”-k egészen könnyű bombavető repülőgépek voltak, amelyeket egy nagyobb bombavető vitt a hátán, azután a mintegy 2 tonna súlyú robbanóanyaggal felszerelt repülőgép, amelyet egy pilóta vezetett, zuhanóbombázó módjára rárepült a kiszemelt célpontra; természetesen a pilóta repülőgépével együtt pusztult el a célponton.

1945. január 9-én, egyetlen napon a „kámikázé”-k 16 nagy amerikai hadihajót süllyesztenek el, de már ez sem befolyásolja a csendes-óceáni háború menetét.

Japán veresége elkerülhetetlen.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

 

(idézet: A Berchtesgadeni sasfészektől a berlini bunkerig)

 

A harctéri helyzet 1944. jún. 4-én — Megkezdődik az „Overlord” — Meglepetés és tanácstalanság a vezéri főhadiszálláson — Marshall tábornok az invázió első napjairól — Rommel terve az angolszászokkal kötendő megegyezésre — A Heeresgruppe B harci ereje, az angolszász légifölény — A Vörös Hadsereg nyári offenzívája, a Mannerheim-vonal áttörése, sikerek a 2. Bjelorussz Fronton — Hitler beveti a „V—l”-et, védekezés a „V—1” ellen — Vilnius és Caen eleste — Rommel júl. 15-i jelentése — A szovjet csapatok a Nyemennél — Júl. 19: St. Lo elfoglalása — A „Cobra” hadművelet — A Vörös Hadsereg Kelet-Poroszország határán — Szovjet—román fegyverszünet — Az „Avlanche” — Párizs szabad!

A harctéri helyzet a Berlin—Róma—Tokió háromszög szempontjából 1944. június 4-én a következő:

Távol-Keleten, a csendes-óceáni és az indiai-óceáni fronton már 1943 elejétől kezdve a japánok védekezésre kényszerülnek, és az amerikaiak az ún. szigetcsatákban egyre közelebb jutnak a japán anyaországhoz.

India, Burma, Ausztrália és Új-Zéland meghódítására már a legvérmesebb japán katonai körök sem gondolnak.

Az európai keleti fronton a szovjet csapatok áttörték a leningrádi ostromgyűrűt, a tavaszi offenzíva során az 1., 2. és 3. ukrán front csapatai elérik a lengyel, a román és a csehszlovák határt. Április 10-én Ogyesszát, május 9-én pedig Szevasztopolt is visszafoglalja a szovjet hadsereg — veszélybe kerülnek a német hadviselés szempontjából létfontosságú romániai kőolajmezők, a Narva-folyótól a Fekete-tengerig sehol sincs szilárd német védelmi vonal. Hitler 1944 tavaszáig a keleti fronton elvesztette mindazokat a területeket, melyeket három év alatt oly sok áldozattal szerzett.

A Földközi-tenger térségében is súlyos csapások érik az európai tengelyhatalmakat: 1943 nyarán már sehol nem álltak német —olasz csapatok Afrika földjén, júliusban elveszett Szicília, Mussolinit leszavazta a Fasiszta Nagytanács, szeptember 9-én a Badoglio-kormány aláírta a feltétel nélküli megadást tartalmazó fegyverszüneti egyezményt, az olasz hadi- és kereskedelmi hajóhad döntő hányada a szövetségesek kezére került. A „csigahadjárat” hosszú harc után eredménnyel jár: 1944 májusában, a cassinói csatában a szövetséges csapatok áttörik a Gusztáv-vonalat és június 4-én bevonulnak Rómába.

Az antifasiszta koalíció vezető hatalmai, Nagy-Britannia, az Egyesült Államok és a Szovjetunió oldaláról nézve a hadihelyzetet: biztató előrehaladás Távol-Keleten, az angol—amerikai közvélemény által is lassúnak tartott előnyomulás Olaszországban, lenyűgöző és a vártnál sokkal nagyobb eredményeket hozó offenzíva a több mint 2000 kilométeres keleti front teljes hosszában. Bár az első tengelyfővárost, Rómát az angol—amerikai csapatok foglalják el, valószínűnek látszik, hogy Bukarestbe, Szófiába, Varsóba, Budapestre, Prágába, Bécsbe és Berlinbe a szovjet hadsereg előbb ér, mint az angolszász haderő.

Nemigen lehet arra számítani, amire pedig az angolszász szovjet ellenes politikusok és tábornokok hosszú ideig építettek, hogy a keleti front óriási csatáiban nemcsak a hitleri Wehrmacht, hanem a szovjet hadsereg is elvérzik: nem kell olyan nagyon sietni a „második front” létrehozásával. A szovjet hadsereg 1943—44-es tavaszi hadjárata keresztülhúzta ezeket a számításokat.

Bár 1943 decemberében Teheránban Roosevelt és Churchill ünnepélyesen kijelentette Sztálin előtt: az annyiszor megígért és annyiszor elhalasztott nyugat-európai második frontot legkésőbb 1944. május 1-ig megnyitják — mégis csak harminchét nappal e véglegesnek és megmásíthatatlannak jelzett határidő után, 1944. június 6-án, 0 óra 30 perckor Normandiában szállnak le Le Havre és Cherbourg között az első brit és amerikai ejtőernyős osztagok.

A tengeren, a La Manche-csatornán át közeledik az inváziós flotta: 6482 szállítóhajó és partraszállási eszköz — hat csatahajó, 23 cirkáló és 104 torpedóromboló kíséretével.

A levegőben angol éjszakai nehézbombázók zúgnak — hajnalban az amerikai nappali bombavetők is akcióba lépnek.

Az inváziós flottát kísérő csatahajók, cirkálók és rombolók tűz alá veszik a tengerparti erődítményeket: minden percben 200 tonna tüzérségi lövedék zúdul a német állásokra.

A behajózás előtt szétosztják a katonák között a szövetséges főparancsnokság parancsát:

„Katonák, tengerészek, repülők, a szövetséges expediciós hadsereg tagjai!

A mai napon kezdődik meg az a nagy felszabadító hadjárat, amelyre hosszú hónapok fáradságával készültünk fel …

Feladatunk nem lesz könnyű. Az ellenség is jól felkészült a harcra, kitűnően felszerelt és harcedzett csapatai vannak. De a náci seregek 1940-ben és 1941-ben kivívott győzelmei óta a mai napig sok minden történt.

A szövetséges nemzetek nyílt ütközetekben sorozatos csapásokat mértek a németekre …

A hadiszerencse az ellenség ellen fordult …”

Everett Hollis, amerikai haditudósító az invázió első óráit a következőképpen örökítette meg:

„A támadás időpontjának kezdetét június 6-án reggel fél hétre tűzték ki. De az invázió már akkor megkezdődött, amikor éjszaka fél egy órakor légi úton szállított csapatok ejtőernyővel földre szálltak a Cherbourg-félsziget déli lábánál. Rájuk vártak a legnagyobb veszedelmek. Az éjszaka sötétjében kellett leszállniuk ellenséges területre. Mindegyik kisebb egység megkapta külön parancsait: hidakat kellett felrobbantaniuk, vasútvonalakat elvágniuk és repülőtereket kézrekeríteniük. Közülük nagyon sokan áldozatul estek az ellenséges légvédelmi tűznek, mielőtt ejtőernyőjükkel a földre értek volna. Másokat a németek körülvettek abban a pillanatban, amikor leszálltak, és gyilkos gépfegyvertűzzel árasztották el őket.

Az ejtőernyősök után következtek a sikló-repülőgépen szállított csapatok. Ezeket a motor nélküli repülőgépeket bombavetők vontatták; amikor a kijelölt területre értek, a vontatókötelet elvágták és siklórepüléssel igyekeztek földre szállni. Közülük sok áldozatául esett a német légvédelmi ütegek tüzének, de nagyobb részük mégis földet ért. Az egyik sikló-repülőgép Sainte Marie Eglise nevű normandiai faluban egy fazsindelyes francia parasztház tetejére szállt le. A házban a közeli német csapatok vezérkara székelt; a német vezérkari tiszteket annyira meglepte a váratlan vendégek érkezése, hogy megadták magukat. A vezérkari tisztek példáját követte a faluban állomásozó német őrség is, és így Sainte Marié Eglise amerikai kézen volt már reggel hét órakor, mielőtt az inváziós csapatok azon a szakaszon elérték volna a tengerpartot.”

Roosevelt elnök egy nappal azután, hogy rádión közölte Róma elfoglalását, most újra rádiószózatban jelenti be az amerikai népnek a háború nagy eseményét:

„Amerikaiak! Tegnap este, amikor hozzátok szólva a római birodalom bukásáról beszéltem, már tudtam, hogy az Egyesült Államok katonái szövetségeseinkkel együtt elindultak Franciaország partjai felé. Az eddig érkezett jelentések azt mutatják, hogy a nagy vállalkozás sikerült …”

Churchill a következő táviratot küldi Sztálinnak: „Minden jól kezdődött. Az aknákat, az akadályokat és a parti ütegeket már javarészben leküzdöttük. Nagy arányokban és igen eredményesen vetettünk be ejtőernyős csapatokat. A gyalogság partraszállása gyorsan halad, sok harckocsi és motoroságyú már a parton van. Az időjárási kilátások elviselhetők, javuló tendenciát mutatnak.”

Sztálin még aznap válaszol Churchillnek:

„Az Overlord-hadművelet kezdetének sikeréről szóló értesítését megkaptam. Ez a hadművelet míndannyiunkat megörvendeztetett, s további sikerekre nyújt reményt. A szovjet csapatok nyári támadása a teheráni konferencián létrejött egyezménynek megfelelően június közepén kezdődik az egyik fontos frontszakaszon. A szovjet csapatok általános támadása szakaszonként fog kibontakozni — a hadseregek egymást követő támadásba lendülése útján. A támadó hadműveletek június végén és július folyamán a szovjet csapatok általános támadásába csapnak majd át. Kötelezem magam, hogy idejében tájékoztatom Önt a támadó hadműveletek menetéről.”

Eddig Sztálin távirata, most térjünk vissza ismét az inváziós hadszíntérre.

Az OKW-t, a német hadsereg főparancsnokságát meglepetésként érte az, hogy Normandiában, a kikötőben szegény Szajna-öbölben történt a partraszállás. Az OKW szakértői úgy vélték, hogy az angol—amerikai hadseregnek már az invázió első napjaiban szüksége van egy nagy kikötőre az utánpótlás céljából. A Pas des Calais, a calais-i szoros partját erősítették meg legjobban, ide helyezték a teljes 15. német hadsereget, a Szajna-öböl partját mindössze három hadosztály védte.

Az inváziós hadsereg valóban nem nélkülözhetett egy nagy befogadóképességű kikötőt, csakhogy ezt az angol—amerikai hadsereg magával hozta. Churchill erről június 7-én a következőt táviratozza Sztálinnak:

„Úgy tervezzük, hogy rövid idő alatt két nagy, előregyártott kikötőt rendezünk be a Szajna torkolatának széles öblében. Ezekhez a kikötőkhöz hasonlót még nem látott a világ. Nagy óceánjárók is kirakodhatnak itt … Ez az ellenség számára teljesen váratlanul történik majd …”

A nagy kikötő birtoklásának feltétlen szükségességében annyira hisznek a német katonai szakértők, hogy a Szajna-öbölben végrehajtott partraszállást csak elterelő, diverziós hadműveletnek tartják, és rendületlenül várják Calais, Brest, Le Havre környékén a fő-partraszállást.

Kereken hat hét, azaz negyvenkét nap telik el, míg az OKW a calais-i tengerpartról át meri dobni Normandiába a 15. hadsereget …

De megtéveszti a német hadvezetőséget a D-nap előtt a partmenti német állások ellen végrehajtott bombatámadás-sorozat is. Hatvan napig bombázta az angol—amerikai légierő a francia partvidék védelmi berendezéseit, ezalatt a Szajna-öböl partjaira mindössze 3, azaz három bomba hullott …

A másik meglepetés a németek számára az invázió időpontja.

1944. június 4-éneste 21,15 perckor megbeszélésre jönnek össze az inváziós sereg parancsnokai. A napirend egyetlen pontja: avárható időjárás. Ismertetik a meteorológusok jelentését és távprognózisát: a Csatorna fölött nem júniusi, hanem sokkal inkább decemberi az időjárás, azonkívül Izland felől további viharok várhatók …

Eisenhower főparancsnok dönt: az invázió időpontját csak másnap határozzák meg.

A német meteorológusok angol kollégáikhoz hasonló prognózist adnak: 5-én és 6-án lehetetlen az invázió. Mivel júniusban legközelebb 14 nap múlva lesz ismét kedvező a hajnali dagály és apály a partraszálló erők szempontjából, Rommel, az invázió elhárítására létrehozott „B”-hadseregcsoport parancsnoka június5-én nyugodtan elrepül Hitlerhez, és akárcsak 1942 októberében El-Alameinnél, a csata megindulásának pillanatában most sincs Normandiában, csapatai között …

Június 5-én hajnali 4 órakor még dühöng a vihar a La Manche felett, de az angol meteorológusok prognózisa már javulást jelez.

Megtörténik a döntés: a „D-Day” (D-nap): június 6.

És június 6-án, amikor röviddel éjfél után megérkezik az első hír Rundstedt marsallnak, a nyugati front főparancsnokának Saint Germain-i főhadiszállására, senki nem akarja komolyan venni. Rundstedt habozik, újabb partraszállást vár Calais-nál; az OKW kelet-poroszországi főhadiszállásán, Rastenburgban Hitler és tanácsadói szintén várnak; a német ellentámadás szempontjából értékes órák múlnak, és Hitler csak 16 óra múlva ad parancsot, hogy két páncélos hadosztály induljon harcba a partra szállt inváziós erők ellen.

De ekkor, június 6-án délután 4 órakor az 1. és 3. amerikai hadsereg Bradley tábornok, továbbá az 1. kanadai és a 2. angol hadsereg Montgomery tábornok parancsnoksága alatt már szilárdan megvetette lábát a normandiai partokon.

Marshall tábornok fentebb már idézett jelentésében az invázió első napjairól a következőket írja:

„1944. június 6-án hajnali 2 órakor az amerikai 82. és 101. légihadosztályokat a brit légicsapatokkal együtt bevetették a Cherbourg-tól Caenig terjedő német partvédő vonalak legfontosabb területének hátába.

A tenger felőli támadás Montgomery tábornagy vezényletével széles arcvonalon történt. Sir Miles C. Dempsey altábornagy parancsnoksága alatt brit és kanadai haderők, Omar N. Bradley altábornagy parancsnoksága alatt amerikai csapatok 50 mérföld szélességben fejlődtek fel a partvonal előtt. A tengerparti német védelem hosszában 3 óra 14 perckor kezdődött meg a légi bombázás, az előkészítő tengeri bombázás pedig 5 óra 50 perckor, mindjárt napfelkelte után. 6 óra 30 perckor a rohamgyalogság és a tankok első hullámai partra szálltak az elözönlendő tengerparton.

A német védelem az egész partvonalon rettenetes volt; mindenekelőtt vízalatti akadályok tömegei voltak elhelyezve, hogy a partra szállító vízijárműveket tönkretegyék és töméntelen mennyiségű aknát raktak le, hogy ezek az akadályok még pusztítóbbak legyenek. Maguk a parti állások is erősen el voltak aknásítva és drótakadállyal elzárva, azonkívül tömören megrakva lövésztornyokkal és ágyúkkal, hogy az állások elleni kereszttüzet leküzdjék. A parti állásokból a szárazföld felé vezető minden kijárást tankelhárító falakkal és csatornákkal, aknamezőkkel és tüskésdróttal zártak el. A parti állásoktól beljebb aknavetők és tüzérség álltak, hogy közvetett tüzet zúdíthassanak a partra. A nyílt mezőn az ellenség mindent megtett a meglepetések elhárítására, de tökéletes hírszerző szervezetünk útján a támadás pillanatában tudomásunk volt az ellenség intézkedéseiről, és ez lehetővé tette csapatainknak a védelem összezúzását.

Minden 75 yardra egy partraszállító hajó. A parti állások hossza az amerikai szakaszban 10 000 yard volt és minden 75 yardnyi távolságra egy, támadócsapatokkal megrakott hajó kötött ki a meghatározott órában. Támadásban jártas veteránok ugráltak le róluk, utat vágtak maguknak az akadályok tömegén át, hogy az őket követő tengerészeti és romboló műszaki csapatok elvégezhessék feladatukat. E csapatok mindegyikének megvolt az a különleges feladata, hogy megtisztítsa az utat a gyalogság, a tüzérség, a járművek és a hadianyagszállítmányok előtt. Hadihajók tüze, repülőgépek bombája kalapálta szüntelenül az ellenséges tüzérséget, az aknavető-osztagokat és az ágyúfedezékeket. A német parti csapatok makacs ellenállást fejtettek ki, és elkeseredett küzdelem fejlődött ki a hadszíntér számos szakaszán. A Luftwaffe elleni hosszú harcunk már nagy mértékben meggyengítette annak küzdőképességét, s ennek köszönhető, hogy nem fejthettek ki hatásos ellenállást oly könnyen sebezhető kezdő partraszállásunknál. Erősítéseink folyton özönlöttek a partra, és az invázió első napján öt amerikai hadosztály: az 1., 4., 20., 82. és 101. légihadosztály tankokkal, tüzérséggel és más hadianyaggal szilárdan megvetette a lábát. Parton voltak Leonard T. Gerow vezérőrnagy V. hadtestének és J. Lawton Collins vezérőrnagy VII. hadtestének rohamkülönítményei. A brit csapatok felfejlődése szakaszaiban pontosan olyan volt, mint a mienk. Sok hadosztály volt még a tengeren: várta, hogy partra szálljon és tovább fokozza fölényünket, amelyet támadócsapataink a német védelemmel szemben már kivívtak.

A második nap reggelén már világos volt, hogy a hídfő biztonságban van, s hogy a nyugaton levő német hadseregek leveréséhez a legnagyobb és legnehezebb lépés már megtörtént. A német parti védelem rendszerének kérge fel volt törve, s a német hetvenkedés, hogy egy inváziós haderő kilenc óránál tovább nem maradhat a parton, visszahullott most a kétségbeesett védők fejére.”

Churchill a partraszállást követő első nagyobb ütközetről a következőket táviratozza Sztálinnak: „Tegnap késő este tankcsatára került sor Caen körzetében a mi frissen partra szállt páncélos erőink és az ellenség 21. páncélgránátos hadosztályának ötven harckocsija közt. Ennek eredményeképpen az ellenség megfutamodott s otthagyta a csatamezőt. Most akcióba lép a brit 7. páncélos hadosztály, s néhány nap alatt feltétlenül megszerzi nekünk a fölényt. Arról van szó, hogy mekkora erőt tudnak bevetni ellenünk a következő héten. Az időjárás a Csatorna körzetében, úgy látszik, nem akadályozza majd partraszállásunk folytatását. Valójában az időjárás biztatóbbnak látszik, mint azelőtt. A parancsnokok mind meg vannak elégedve, mert a csapatok partratétele valójában jobban ment, mint vártuk.”

A német hadsereg főparancsnoksága hosszú évekig készült a nyugat-európai invázió elhárítására. A nyugati front főparancsnokának, Rundstedt marsallnak az volt a terve, hogy a partra szállt ellenséges csapatokat be kell engedni a szárazföld belsejébe s ott a német gyalogos és páncélos egységek számára legkedvezőbb helyen és időpontban kell a nyilvánvalóan majd utánpótlási nehézségekkel küzdő angolszász erőket harcba kényszeríteni; így adódik a legjobb lehetőség az inváziós csapatok megsemmisítésére.

A nyugat- és észak-franciaországi partvidéken elhelyezett 7. és 15. hadsereg (Heeresgruppe B) parancsnoka — Ervin Rommel marsall volt. Vezérkari főnöke, Hans Speidel altábornagy „Invasion 1944” (Az 1944-es invázió) című művében a következőképpen foglalja össze rajongva tisztelt felettesének stratégiai és taktikai tervét:

Rommel észak-afrikai és olaszországi tapasztalataira támaszkodva úgy vélte, hogy már a partraszállás pillanatában, mikor az ellenfél még nem tudott komolyabban berendezkedni a partmenti övezetben, meg kell támadni az inváziós csapatokat. Ha ugyanis az angolszászok erősen megvetik lábukat a nyugat-európai parton, annyira, hogy már a franciaországi, belgiumi vagy hollandiai repülőtereket is fel tudják használni, akkor a kétségtelenül nagy fölényben levő angol—amerikai légierők döntő módon befolyásolják a csata alakulását.

De a német tábornoki kar egy része, köztük Rommel is, 1944 tavaszán már látta, hogy komoly kétfrontos háborút a német hadsereg nem tud folytatni, ezért a következő megoldási lehetőséget tervelték ki: felajánlani az angolszászoknak azt, hogy a Wehrmacht egységeit visszavonják a Rajna mögé, az ilyen módon elkerülhető inváziós áldozatok fejében Nagy-Britannia és az Amerikai Egyesült Államok szüntessék meg a légiháborút, kössenek ideiglenes fegyverszünetet, de természetesen nem lehet szó feltétel nélküli megadásról. A Wehrmacht így szabad kezet kap Keleten, és remény lehet arra, hogy a Memel—Visztula—Kárpátok—Duna vonalon sikerül szilárd védelmi vonalat kiépíteni, meg lehet állítani a Németország felé előretörő szovjet hadsereget.

A fegyverszüneti tárgyalásokat az angolszászokkal — Hitler tudta nélkül — a Wehrmacht következő magasrangú tisztjei folytatnák: Heinrich Stülpnagel gyalogsági tábornok, Leo Geyr von Schweppenburg páncélos tábornok, Hans Speidel altábornagy, Gerd von Schwerin gróf altábornagy, Friedrich Ruge altengernagy és Cäser von Hofacker vezérezredes.

Walter Görlitz német katonai szakírónak a második világháborúról írott munkájában is olvashatunk erről; Rommel és tiszttársai olyan alapon akartak tárgyalni, hogy az szinte nevetséges: a felajánlott engedmény csak annyi, hogy az 1940-ben megszállt nyugat-európai területeket a Wehrmacht kiüríti, de még csak említés sem történik a leigázott Ausztria, Csehszlovákia, Lengyelország, Jugoszlávia, Görögország, Albánia sorsáról. Feltehető, hogy Rommel és társai ezekről a hitleri hódításokról nem akartak lemondani? Hihetetlen volna, ha Hans Speidel említett könyvének 91—93. oldalán nem ismertetné ugyanúgy a „tárgyalási alap”-ot. Speidel, aki később a NATO szárazföldi haderőinek főparancsnoka lett, ezt a tervet minden kommentár, kiegészítés nélkül közli könyvének Nyugat-Németországban, Stuttgartban megjelent negyedik kiadásában — 1952-ben!

Kelet- és Délkelet-Európa hitleri leigázását tehát Speidel még 1952-ben sem tartotta olyan agresszív cselekedetnek, melyeket jóvá kell tenni!

Érthető, ha ilyen körülmények között a Heeresgruppe B parancsnoksága az invázió elhárítására szükséges előkészületeket nem folytatta teljes meggyőződéssel, Westwall, az annyit reklámozott Nyugati Fal alig volt kiépítve, Rundstedtnek és Rommelnek légierők alig, páncélos egységek is csak nagyon korlátozott mértékben álltak rendelkezésére.

Nyugat-Európa — állapítja meg Görlitz — a német hadsereg gyakorló, kiegészítő és felfrissítő terepe volt; állomásozott ugyan itt néhány elit SS, ejtőernyős és páncélos hadosztály, de a hadosztályok zöme nem ütötte meg az elsővonalbeli csapatok mértékét. Az OKW rendelkezése alapján a kisebb testi fogyatékosságban szenvedő, de azért nem teljesen alkalmatlan katonákat egy-egy külön egységbe gyűjtötték: így a nyugati fronton volt olyan hadosztály — a 70. hadosztály —, melynek katonái gyomorbajosak, volt olyan, melynek katonái rosszul hallók, süketek voltak …

De 1944 kora tavaszán a Hitler-ellenes német generálisok, akik a hitleri hódítások jó részét szerették volna megmenteni — ha másként nem megy, Hitler félretétele árán is: ezek a Wehrmacht-tábornokok nem találnak meghallgatásra sem Svájcban, sem Lisszabonban, még XII. Pius pápa sem tud komolyan segítségükre lenni; 1944. június 6-án megindul az invázió és egy időre vége szakad a szép tervezgetésnek.

A hatalmas tengeri- és légiflotta védelme alatt partra szállt angolszász inváziós haderők 24 óra alatt megszilárdítják állásaikat a normandiai partokon, június 9-én, az elözönlés harmadik napján (vagy ahogyan az angol—amerikai vezérkari megjelölésekben szerepelt, az X + 3. napon) a Tactical Air Force már franciaországi repülőterekről támad.

Rommel nem ok nélkül tart az angolszász légifölénytől: az invázió napján, a „D” napon 6700 szövetséges bevetéssel szemben a német légierő mindössze 300 bevetést tud produkálni.

1944 június—júliusban a nyugati fronton a Luftwaffe nem egészen 30 ezer, a szövetséges légierők közel 200 ezer bevetést hajtottak végre; hat angolszász bevetésre alig egy német bevetés esik. A normandiai légitérben az invázió első pillanatától kezdve az angolszász légierő korlátlan úr, angol—amerikai vadászbombázók éjjel-nappal a levegőben vannak és szinte megbénítják a német csapatok felvonulását.

Csak néhány jellemző példa: a 17. SS páncélgránátos hadosztálynak 320 km megtételéhez öt napra van szüksége — a 276. gyaloghadosztály felvonulása pedig még nehezebben megy: a hadosztály Dél-Franciaországból június 12-én indul el és az egyébként normális körülmények között 72 órát igénylő, 650 km-es utat 22 nap alatt, azaz 528 óra alatt teszi meg; a hadosztály első egységei július 8-án érkeznek meg a normandiai hadszíntérre. Bayerlein páncélos tábornok 1944 májusában a szemleúton levő Guderian marsallnak kérkedve jelentette ki, hogy ő egyedül képes lenne páncélosaival tengerbe szorítani az Inváziós csapatokat; mikor azonban felvonuló hadosztályát Tilly-nél ún. „szőnyegbombázás” éri, melynek során tankjai úgy mentek tönkre, mintha játékszerek lettek volna, mint utóbb elmondotta, úgy érezte magát, mint egy többszörösen halálraítélt.

Az X + 6. napon, azaz június 12-én már 16 szövetséges hadosztály van Normandiában, ebből 6 angol, 1 kanadai és 9 amerikai; ezen a napon sikerül egyesíteni az angol és az amerikai hídfőt.

A szövetséges flotta, mely hat hét alatt 326 ezer embert, 54 000 járművet és 104 ezer tonna utánpótlást szállít át a Csatornán, a légiflotta védelme alatt teljes biztonságban, nagy pontossággal látja el a harcoló csapatokat: naponta több mint 200 hajórakomány lőszert, élelmiszert raknak ki a normandiai partokon.

Angliából gyorsabban érkezik utánpótlás a harctérre, mint ahogyan Rundstedt és Rommel taktikai és stratégiai tartalékaikat a szárazföldön Caen és St. Lo térségébe tudják irányítani; Párizstól nyugatra egészen a tengerpartig nincs egyetlen híd, vasúti csomópont épségben, az angolszász repülők és a partizánok mindent szétromboltak — közli július 8-án a vezéri főhadiszállással a nyugati front főparancsnoksága.

Június 12-én a németek 12 hadosztállyal támadják az angolszász csapatokat; mint Churchill emlékirataiban megjegyzi: „ez lényegesen kevesebb, mint amennyit vártunk”. De az OKW a Magyarországról sietve Nyugatra átdobott 9. és 10. SS páncélos hadosztályon kívül nem mert több erőt elvonni a keleti frontról, mert riadt félelemben volt a május végén és június elején észlelt nagyarányú szovjet csapatösszevonások miatt.

És ez az aggodalom nem volt alaptalan. A szovjet hadsereg — pontosan megtartva az angol—amerikai hadvezetőségnek ígért határidőt — a leningrádi fronton június 10-én megindítja nyári offenzívájának első szakaszát: hat nap alatt két védelmi vonalat törnek át, és június 17-én már a Mannerheim-vonal előtt állanak a Vörös Hadsereg katonái.

Ezen a napon Hitler a nyugati frontra érkezik és Margivalban, Soisson mellett megbeszélést tart Rundstedttel és Rommellel. A két marsall javasolja: vonuljanak vissza Normandiából és Dél-Franciaországból, s az így megrövidített arcvonalon próbálják feltartóztatni az ellenséget. A tanácskozás — mily különös „tréfája” a második világháborúnak! — abban a harci állásban, bunkerben folyik, amelyet még 1940-ben rendeztek be a Fall „Seelöwe” esetére, az Anglia elözönlésére felállított szárazföldi hadsereg főparancsnokságának … Bár katonai szempontból Rundstedtnek és Rommelnek kétségkívül igaza van, Hitler politikai okok miatt nem enged, a két marsall megkapja a szigorú „Führer-Befehl”-t: egyetlen tapodtat sem hátrálni, Cherbourg kikötővárost mindenáron meg kell védeni.

Hitler elutazása napján, június 18-án az angol—amerikai hídfő már 70 km széles és 12—15 km mély.

Ezen a napon a leningrádi front csapatai áttörik a bevehetetlennek tartott Mannerheim-vonalat és 48 óra múlva, június 20-án rohammal beveszik Viipurit, a finn és német csapatok fontos, megerősített támaszpontját.

Ezen a napon Olaszországban a 8. angol hadsereg elfoglalja Perugiát, mely légvonalban körülbelül a fele úton van Róma és Firenze között.

Június 21-én 1000 szövetséges nehézbombázó támadja Berlint.

Június 22-én kezdődik Cherbourg ostroma; 24 óra múlva a szovjet hadsereg Bjelorussziában új, nagyarányú offenzívát indít. A támadás méreteire jellemző — írja Golikov marsall a Honvédő Háborúról szóló könyvében —, hogy olyan hatalmas területen folyt le, mint Belgium, Hollandia, Portugália, Svájc, Dánia és Luxemburg együttvéve.

Június 26-án az amerikai hadsereg Cherbourg-t, a szovjet hadsereg Vityebszket szabadítja fel.

A keleti front középső szakaszán feltarthatatlanul nyomulnak előre a szovjet csapatok, 27-én visszafoglalják Orsát, Bobrujszk-nál pedig bekerítenek öt német hadosztályt és elvágják a Bobrujszk—Minszk vasútvonalat.

Ezen a napon a szovjet repülőterekről felszálló amerikai repülők Drogobics szintetikus olajtelepeit bombázzák és Olaszországba repülnek.

Június 28-án a 2. bjelorussz front csapatai elfoglalják Mogiljovot.

Ugyanezen a napon a Caennél harcoló brit csapatok átkelnek az Orne-folyón és erős hídfőt létesítenek.

Hitler és az OKW gondjai sokasodnak, a szövetségesek a nyugati fronton, a keleti fronton és Olaszországban most már lélegzetvételnyi időt sem hagyva, támadják a német hadsereg állásait.

A nyugati front kudarcaiért Hitler Rundstedtet teszi felelőssé, és amikor június 29—30-án a német páncélos hadosztályok Caen környékén súlyos vereséget szenvednek, a Führer felmenti Rundstedt marsallt, de magas kitüntetést küld neki: a tölgyfalombot a lovagkereszt vaskeresztjéhez. A német nyugati front főparancsnoka Kluge marsall lesz.

Július első napjaiban új szakaszához érkezik a normandiai csata: az angol—kanadai és az amerikai hadsereg a hídfő megerősítése után felkészül az új hadműveletre: kitörés dél és délkelet felé, irány — Párizs.

De a szövetséges csapatok egyelőre még csak nagyon lassan haladnak előre, számtalan akadályt kell az előnyomulás útjából elhárítani. Eisenhower július 5-én a következőket jelenti Marshall amerikai vezérkari főnöknek:

„Rendkívül vontatottan haladunk előre, s ennek három fő oka van. Az első ezek között, mint mindig, a német katona küzdőképessége. A második a vidék természeti viszonyaiban van. Egész támadásunk útja valóságos szűk palacknyakon vezet át, mely mellett mocsarak terülnek el, s olyan ellenség ellen, amely cserjéseken és árkokban csaknem minden ötven yardon kész támaszpontot találhat. A harmadik ok az időjárás, amely nem engedte meg, hogy legnagyobb erővel dolgozhassunk, s tetejébe az eső és a sár normandiai szemlém idején oly nagy volt, hogy a tuniszi télre emlékeztetett. Csaknem lehetetlen volt a tüzérséget teljes működésbe hozni, jóllehet bőségesen álltak ágyúk rendelkezésünkre. Még tiszta időben is rendkívül nehéz oly célpontot kijelölni, amely akár légi, akár tüzérségi belövésre alkalmas.”

A normandiai csata tízedik napján, június 16-án a német hadvezetőség harcba veti — London ellen — a „Vergeltungswaffe Nro l”-et, az „1. sz. megtorló fegyver”-t, vagy ahogyan akkor közhasználatú rövidítéssel jelölték, a „V—1”-et.

Hitler a rakétamotorokkal hajtott szárnyasbombától, a csodafegyvertől nagyon sokat várt. A rakétakísérletek — Wernher von Braun irányítása alatt — óriási költséggel, hosszú évekig folytak Lengyelországban, Hollandiában és Észak-Németországban. A véderő főparancsnoksága e csodafegyver bevetésétől remélte az egyre súlyosabbá vált harctéri helyzet gyökeres változását. A német katonai szakértők úgy számították, hogy a leggyorsabb angol—amerikai vadászrepülőgépeknél is gyorsabban szálló rakétabombák megtörik az angol főváros lakosságának erkölcsi ellenállását, továbbá, hogy az angolszász hadvezetőség kénytelen lesz annyi repülőgépet elvonni a normandiai hadszíntérről, hogy ott megszűnik a már szinte elviselhetetlen angol—amerikai légifölény.

Július 11-én, alig egy hónappal azután, hogy az első V—1 elérte Londont, Churchill a következőket táviratozza Sztálinnak a német csodafegyver hatásáról: „Most körülbelül harmincezer halottunk és sebesültünk van, de az egész lakosság csodálatos kitartást tanúsít.”

London és környéke ellen 80 napon át naponta átlag 100 szárnyasbombát, összesen mintegy 8000-et lőttek ki a német támaszpontokról Minden 100 V—1 közül 46-ot lelőtt az angol légvédelem, 25 bomba célt tévesztett, de még így is 100 bomba közül 29 elérte Londont.

A 2900 célba ért szárnyasbomba elpusztított vagy megrongált több mint egymillió lakóházat, 149 iskolát, 111 templomot és 89 kórházat. Nagy-London külvárosai különösen sokat szenvedtek: minden négy ház közül három elpusztult.

A „szárnyasbombák” ellen nagyon nehéz volt a védekezés. Erről a harcról az angol hivatalos jelentés a következőkben számolt be:

„A szárnyasbombák lelövése igen nagy nehézséget okozott. Először is, mert hihetetlen gyorsasággal szálltak, átlagosan óránként 640 kilométeres sebességgel. Másodszor, mert rendszerint 700 méteren vagy alacsonyabban repültek, tehát túl alacsonyan a nehéz légvédelmi ütegeknek és túl magasan a könnyűeknek. A bombák legtöbbször csapatosan érkeztek, többnyire felhős időben, amikor vadászgépek még nehezebben boldogulhattak velük.

Az első hónapban a bombák 40 százalékát sikerült elpusztítani, de a polgári lakosság vesztesége még így is igen nagy volt. Szerencsére egy angol mérnök, Thomas Merton professzor, egészen kis összegbe kerülő és majdnem tökéletesen működő célzókészüléket szerkesztett. Az új célzókészülékkel egészen rövid idő alatt igen jó eredményeket sikerült elérni.

Az elpusztított szárnyas bombák százalékszáma a következőképpen emelkedett: 17% az első héten, 24% a második héten, 27% a harmadik héten, 40% a negyedik héten, 55% az ötödik és 74% a hatodik héten. A légvédelmi ütegek által lelőtt szárnyasbombák száma augusztus végéig 1560 volt. Ezeknek jelentős része a tengerbe zuhant.

A RAF vadászai 1900 szárnyasbombát pusztítottak el. (Volt olyan vadászrepülő, aki egymaga 50 szárnyasbombát lőtt le.)

Sikerüket elsősorban az biztosította, hogy 1944-ben a vadászgépek is megközelítették az óránként 600 kilométeres sebességet, és így alig haladtak lassabban, mint a szárnyasbombák. A vadászok különböző, fantasztikus módszereket eszeltek ki a szárnyasbombák elpusztítására.

Az egyik a „taszigálás” — nudging — módszere. A vadászgép pilótája a pilóta nélküli szárnyasbomba közvetlen közelébe repült, szárnyának hegyével megtaszította a bombát, s azt így szó szoros értelmében lelökte pályájáról.

A másik módszert a pilóták „lerohanás”-nak — slipstreaming — nevezték. A pilóta a szárnyasbomba fölé repült, miközben gépfegyverével lőtte. A bomba a legtöbbször „dugóhúzó”-ba kerülve lezuhant, valószínűleg a vadászgép által okozott nagy erejű légörvény következtében.

Hans Speidel már említett könyvében a V—1 bevetésével kapcsolatban elégedetlenségét fejezi ki, mert az elért eredmények, tehát az emberéletben és anyagiakban az angoloknak okozott károk nem álltak arányban a V—1 előállítására fordított költségekkel …

(Speidel altábornagy gondolatmenete e ponton megszakad, és így találgatásokra vagyunk utalva, mit tartott volna megfelelő eredménynek. Pedig nem lenne érdektelen tudni, hogy a NATO egyik főparancsnoka hány márkára becsül egy angol életet, mikor tartja kifizetődőnek a békés lakosság pusztítását?)

A V—1-gyel kapcsolatban meg kell említenünk azt is, hogy amikor 1944. június 17-én Margivalban Hitler megbeszélést folytat Rundstedttel és Rommellel, és a két német marsall azt kéri, hogy a V—1-et ne London ellen, hanem a normandiai hadszíntéren vessék be az inváziós csapatok ellen, ezt a tüzérségi szakértők hevesen ellenzik. Ennek oka egyszerűen az, hogy a célzás egyelőre még pontatlan, s a csatatéren a szárnyas rakétabombák esetleg nem az angolszász, hanem a német csapatokra hullanak …

És mintha csak igazolni akarnák, a rakéták a tüzérségi szakértőket, június 17-én éjszaka egy eltévedt V—1 Margivalban, a főhadiszállás közelében csapódik be, amitől Hitler úgy megrémül, hogy azonnal visszautazik Berchtesgadenbe. Hiába várják az inváziós fronton a német csapatok „a katonáival minden veszélyt megosztó” Führer látogatását … A „Sasfészek” azért mégis biztonságosabb, mint a harctér …

De Hitler már itt sem lel nyugalmat: egyre komorabb hírek érkeznek a frontokról. Július 9-én a szovjet hadsereg csapatai betörnek Vilniusba, a litván fővárosba, ugyanezen a napon angol—kanadai csapatok elfoglalják Caent. Két nap múlva Novo-Szokolnyikinél, Velikije Lukitól nyugatra a szovjet hadsereg új offenzívát indít: az első napon mintegy 140 km-es szakaszon áttörik a német frontot, július 13-án pedig felszabadítják Vilniust.

Rommel, a B-hadseregcsoport parancsnoka, július 15-én három gépelt oldalra terjedő távirati jelentést küld a vezérkari főhadiszállásra. Először a német csapatok veszteségeit összegezi: június 6—július 15-ig az emberveszteség 97 ezer fő, ebből 2360 tiszt — közte 28 tábornok és 354 csapatparancsnok, de súlyosak az anyagi veszteségek is: a hat hét óta tartó harcokban elveszett 225 páncélos. Utánpótlás ezzel szemben csak minimális mértékben jutott el a frontra: mindössze 6000 ember és 17 páncélos. Végül levonja a szükséges következtetést: a Heeresgruppe B csapatai már nem lesznek képesek sokáig tartani a frontot, az ellenség 14—21 napon belül döntő áttörést érhet el.

Rommel jelentésével egy időben, július 15-én riasztó hír érkezik a keleti frontról: a szovjet hadsereg rohamegységei elérték a Nyemen (Niemen) folyót. Huszonnégy órával később a keleti front középső szakaszán az 1. Ukrán Front csapatai új offenzívát indítanak, a cél: Lvov (Lemberg).

Megmozdul az olasz front is: július 17-én a 8. angol hadsereg átkel az Arno-folyón, 18-án a lengyel csapatok elfoglalják Anconát, az Adriai-tenger partján fekvő fontos kikötőt, mely körülbelül egy vonalban fekszik Firenzével.

Ezen a napon brit és kanadai csapatok áttörést kísérelnek meg az Orne-folyótól keletre és Caentől délkeletre. 2200 nehézbombázó 7000 tonna bombát zúdít a német állásokra, 1000 páncélos indul támadásra; behatolnak a német vonalakba, de a döntő áttörés nem sikerül.

Rommel jóslata a vártnál hamarabb beigazolódik: július 19-én az amerikai csapatok elfoglalják St. Lo városát. Churchill bizakodó táviratot küld Sztálinnak: „Bizonyára örült, amikor megtudta, hogy hétszáz-nyolcszáz harckocsiból, számos erősen gépesített dandárból és megfelelő tüzérségből álló nagy erőkkel kijutottunk a normandiai síkságra, a németek hátába kerültünk, s frontvonaluk a sok napon át tartó harcok következtében már a végsőkig megfeszült. Ezért meglehetősen derűlátóan ítélem meg a helyzetet, s remélem, hogy felgöngyölítjük az ellenség egész frontját.”

A július 18-ra tervezett, döntő áttörést célzó hadművelet azonban, melynek „Cobra” a fedőneve, egy teljes hét késedelmet szenved, mert a Csatornában ismét óriási viharok dúlnak. Az 1. amerikai hadsereg mesterséges kikötője, a „Mulbery” tönkremegy, két amerikai és két angol hadosztály vesztegel a tengeren, mert a vihar miatt a hajók nem tudják megközelíteni a partokat. Az offenzíva így csak július 25-én indulhat meg.

Ezen a napon az 1. és 3. amerikai hadsereg St. Lónál 2000 repülőgép támogatásával megrohamozza a német állásokat és 48 óra alatt döntő áttörést ér el. Egymás után szabadulnak fel a francia városok: július 31-én Avranches, augusztus 4-én Rennes, 10-én Nantes és Angers; 11-én az amerikai csapatok átkelnek a Loire-on — Patton és Bradley tábornokok páncélosai Párizs felé törnek előre.

Komoly mértékben megjavul a motorizált egységek olajutánpótlása azzal, hogy augusztus 12-én Cherbourg kikötője és az angol partok előtt fekvő Wight-sziget között üzembe helyezik a „Pluto” nevű tengeralatti olajvezetéket.

Ezen a napon megkezdődik Normandiában a német csapatok általános visszavonulása.

Es most vessünk egy pillantást a keleti frontra: július 31-én a szovjet csapatok már csak 20 km-re állanak Varsótól, augusztus 1-én felszabadítják Kaunast, két nap múlva, augusztus 3-án, a Vörös Hadsereg egységei, menetből, átkelnek a Visztulán, augusztus 14-én a szovjet előőrsök 25—30 km-re közelítik meg Kelet- Poroszország határát.

Olaszországban a 8. hadsereg augusztus 11-én bevonul Firenzébe.

Délről, nyugatról és keletről közeledik a front a Harmadik Birodalom felé. Lengyelország felszabadítása gyors ütemben halad előre: augusztus 18-án a szovjet csapatok átkelnek a San-folyón és Lublintól délnyugatra, Sandomierznél erős hídfőállást építenek ki.

Sandomierz a 21. hosszúsági fok mentén már Nyíregyházával van egy vonalban …

Küszöbön áll a német összeomlás a keleti front déli szakaszán: augusztus 23-án a román megbízottak aláírják a fegyverszüneti egyezményt, 25-én Románia hadat üzen a náci Németországnak, 31-én a szovjet csapatok bevonulnak Bukarestbe.

Hitler és az OKW augusztus közepétől kezdve minden maradék erőt a keleti fronton vet be, a francia és az amerikai csapatok előtt nyitva az út Párizs felé.

Amikor augusztus 15-én megkezdődik az „Avlanche” hadművelet — ez a dél-franciaországi partraszállás fedőneve —, az inváziós csapatok szinte alig találnak ellenállásra. Augusztus 20-án a legnagyobb földközi-tengeri francia hadikikötő, Toulon fölött ismét a francia trikolor leng.

Marshall, az amerikai vezérkar főnöke, az „Avlanche”-ról a következőket írja:

„A hetedik hadsereg Cannes-tól délnyugatra, pompás időben szállt partra. E területet azért választották ki a partraszálláshoz, mert igen kedvező volt a Rhőne-völgyhöz való közelsége. A partra szálló sereg Truscott tábornok VI. hadtestének, a mi, különleges feladatokra kiképzett hadcsoportunknak és francia csapatoknak egységeiből állt. A brit—amerikai légihaderő St. Raphaeltől nyugatra kiterjedt támadást intézett az Argens-folyó partja ellen a tengerészeti erők támadása előtti éjszakán és elfoglalta azt a szorost, amelyen seregeinknek keresztül kellett jutniuk. Augusztus 28-án a hídfők helyzete szilárd volt, és a Rhőne-völgy felé megindult előnyomulás jó úton haladt.

Hadműveleteinket a francia földalatti mozgalom jól támogatta. VI. hadtestünk partraszállását gyorsan követte az I. francia és a de Tassigny tábornok parancsnoksága alatt álló II. hadtest partraszállása, s ez utóbbi egyszeriben elfoglalta Marseille-t és Toulont, Nizza pedig szeptember 1-én esett el. Mialatt főseregünk a Rhőne-tól nyugatra kanyarodott el, a különleges feladatokkal megbízott amerikai haderő Frederic B. Butler vezérőrnagy alatt álló 36. hadosztálya Gapon keresztül kierőszakolta az előrenyomulást, elfoglalta Grenoble-t, azután északnyugati irányban a Rhőne felé fordult, hogy elvágja a német hadoszlopoknak a Rhőne-völgy felé irányuló visszavonulását. Csapatainak a német 19. hadsereg hátában indított támadása nagymértékben megkönnyítette a VI. hadtest zömének gyors előnyomulását a Rhőne-völgyben. Szeptember 3-án elesett Lyon, és előrenyomulásunk észak felé rendíthetetlenül folyt tovább.”

A német hadvezetőség legfőbb gondja Franciaországban — a normandiai csatavesztés és az „Avlanche” kezdete óta: minél több csapatot sértetlenül, lehetőleg teljes felszereléssel visszavonni, biztonságos védővonalak mögé.

A szövetségesek fő célkitűzése: olyan gyorsan elérni a Szajna-Loire vonalat, hogy Párizsban és környékén ne rendezkedhessenek be a németek tartós ellenállásra, megmenteni a Fény Városát a harcoktól.

A megszállt nyugat-európai országokban magasra csap az ellenállás lángja.

John Kobler, a belga földalatti sajtó megjelenéséről és terjesztéséről a következőket írja: Három hónappal Belgium lerohanása után, 1940. augusztus 15-én a brüsszeli német katonai parancsnokság, a Kommandantur levelesládájába az egyik járókelő nagyobb borítékot dob bele. Az őrök nem törődnek vele, a járókelő háborítatlanul tovább mehet. A parancsnoknak címzett borítékból a világ egyik legrégibb földalatti újságjának, a „La libre Belgique”-nak új száma került elő. A szerkesztők megemlékezve arról, hogy huszonöt évi szünetelés után indították meg ismét újságjukat, a lap első oldalára rányomtatták: „Első szám. Új háborús sorozat.”

A vezércikk harcra szólítja a belga népet: „Dühünk és kegyetlen bosszúnk soha el ne lankadjon. Soha ne felejtsük el, hogy azok, akik országunkat megszállták, közönséges gonosztevők, műveletlen barbárok és rablógyilkosok. Bármit tesznek is, mindenütt és mindenben szálljunk velük szembe. Ez legyen minden nap parancsa.”

Kobler ezután így folytatja.

„Hagyományos arcátlansággal — természetesen német szempontból nézve — a lap szerkesztőségének címe a következő volt, amint a lap feltűnő helyen közölte: „Kommandatur, 1, Place du Trone”. A lap ára? „Mivel a bocheok tönkretették Belgiumot, ezt a példányt ingyen adjuk.” A lap gazdasági rovatának szerkesztője hozzátette: „Minthogy az üzleti élet megszűnt, tekintettel a márka értéktelenségére, hirdetéseket egyelőre nem fogadunk el és üzletfeleinket arra kérjük, hogy pénzüket tartogassák jobb időkre.” Peter Pan, a szerkesztő, megígérte, hogy a lap havonként kétszer fog megjelenni, a cenzúra kijátszásával és a példányok pontosan el fognak jutni az olvasók kezébe …

A szerkesztő szavát állta és a háború végéig egyetlen szám megjelenése sem maradt el. A lap titokzatos módon mindig eljutott a legfontosabb német személyiségek asztalára, a példányok megjelenésének napján. Igen nagy kockázat vállalásával, a lap terjesztőinek volt gondjuk arra is, hogy példányszámokat juttassanak el a Londonban működő száműzött belga kormány minisztériumaiba. Így akarták megmutatni, hogy Peter Pan, a belga ellenállási szellem szimbóluma él és soha nem hajol meg az erőszak előtt. A lapot kétféle kiadásban jelentették meg, az egyiket francia, a másikat flamand nyelven. A példányszám általában 50 000 volt. Ennél azonban sokkal többen olvasták a lapot, mert minden példányt kézről kézre adtak.

Peter Pan elnémítására a Gestapo állandóan 500 ügynökét foglalkoztatta. 1941 júliusában Liége-ben a lap tizenhat olvasóját, köztük több fiatal leányt tartóztattak le. Valamennyiüket megkínozták, hogy elárulják, kiktől kapták az egyes példányokat. Flandriában a lap két terjesztőjét tárgyalás és kihallgatás nélkül agyonlőtték. De hiába volt a németek minden erőlködése, a La Libre Belgique továbbra is pontosan megjelent.

Franciaországban — röviddel a fegyverszünet után — megalakultak az első fegyveres ellenállási csoportok, melynek magvát a francia hadsereg leszerelt tisztjei, altisztjei és közlegényei alkották, de később minden foglalkozási ágból tömegesen csatlakoztak hozzájuk francia hazafiak és számosan a Franciaországban élő külföldiek közül, akik fegyverrel akartak harcolni a gyűlölt megszállók ellen.

A francia hadsereg tisztjei — kijátszva a fegyverszüneti egyezményt — sok száz tonnányi hadianyagot, fegyvert és lőszert nem szolgáltattak ki a németeknek, hanem elrejtették a hegyekben épített erődökben.

Rendszeresen megjelentek a francia földalatti hadseregmozgalom, az FTP (Franc-Tireurs et Partizans — Szabadságharcosok és Partizánok) újságjai, eleinte gépelt és sokszorosított, később nyomtatott formában. A háború vége felé már 40 illegális újság buzdította a francia népet, az újságok példányszáma elérte a félmilliót.

André Girard írja a francia földalatti hadsereg egyik nagyszabású akciójáról, a Radio Paris felrobbantásáról:

„Sokszor hónapokig tartott, míg egy-egy nagyobb rombolás tervét előkészítették. Egy alkalommal a terv az volt, hogy felrobbantják Radio Paris-t, Franciaország legnagyobb rádióállomását. A mozgalom tagjai kérték, hogy Londonból juttassák el hozzájuk a megfelelő mennyiségű robbanóanyagot. Hogy semmi baj ne történjék és a küldött robbanóanyag pontosan annyi legyen, amennyire szükség van, Angliában felépítették a rádió-adóállomás és antennatorony pontos mását és azután felrobbantották. A szabad-francia mozgalom négy emberét választották ki a feladat végrehajtására. Ezek százszor meg százszor elpróbálták szerepüket, mielőtt a vállalkozást végrehajtották. A kijelölt napon a négy ember az éjszaka csöndjében átkúszott a falakon, elhelyezték a robbanóanyagokat és azután elmenekültek. Húsz perccel később a robbantás teljes sikerrel járt. A merénylőket a németeknek soha sem sikerült megtalálni.”

John Késsél, amerikai újságíró a maquisard-ok tevékenységéről így ír:

„Eleinte csak kevesen voltak, akik nem voltak hajlandók Franciaországból hadimunkára Németországba menni, mikor a német megszálló hatóságok a lakosságot erre felszólították. Később sok ezerre, sőt százezerre nőtt azoknak a száma, akik hallani sem akartak róla, hogy rabszolgáknak menjenek el Hitler Németországába. Ezek közül sokan a falvakban bujkáltak, de legnagyobb részük a hegyek közé vette be magát, ahol megalkották a maquisard-ok, a bozót-hadsereg alakulatait Savoie-ban, a Cévennes-ek között, a Pireneusokban és Közép-Franciaország hegyeiben. A maquisard-ok mind fiatal emberek voltak, katonaköteles korban.”

… „A maquisard élet külsőségei ijesztők és félelmetesek voltak. Ezer meg ezer francia fiatalember eldobta magától a civilizáció minden kényelmét és minden egyébként megbecsült külsőségét Mosdásról, tisztálkodásról néha heteken át nem lehetett szó. Soha nem borotválkoztak és napbarnított, esőtől vert arcukon bozontos szakáll nőtt. Föld alatti üregeikben és barlangokban aludtak. Az élelem mindig egyik legnehezebb gondjuk volt. A francia parasztság mindent megtett értük, de ennek a támogatásnak a lehetőségei is kimerültek. Láttam fiatal fiúkat, akik cipő helyett szétvagdalt régi autógumik darabjait kötötték lábukra vagy pedig cipőtalpnak alkalmas fakérget. Láttam olyanokat, akiknek egyetlen ruházata felhasított krumpliszsák volt, a csípőjükön egy darab zsineggel megkötve. Senki nem tudta, hogy ezek a fiatal maquisard-ok azelőtt milyen társadalmi réteghez tartoztak. Voltak közöttük földmívesek, munkáscsaládok fiai, tisztviselők és egyetemi hallgatók. Sápadt és beesett arcuk hosszú hetek és hónapok óta tartó éhezésről beszélt. Tekintetükben, sötéten villanó szemükben a gyűlölet tüze csillogott. ”

A német Gestapo és a vichyi árulók francia különleges alakulatai hallatlan kíméletlenséggel üldözték az F. T. P. tagjait. Aki kezük közé került, azt kegyetlenül megkínozták, élve kevesen hagyták el a hírhedt párizsi „Sauté” vagy a párizskörnyéki Fresnes börtönét.

Néhány halálraítélt búcsúlevele:

Pierre Benoit, a buffoni líceum diákja, akit öt társával együtt egy diáktüntetésen 1942. március 10-én tartóztattak le, 1943. február 8-án a következő levélben búcsúzott el övéitől:

„Kedves szüleim, kedves barátaim.

Itt a vég! Most visznek minket a kivégzésre. Annyi baj legyen. Bosszantó a győzelem küszöbén meghalni, de most már mindegy! Az emberek álma nem mindig válik valóra …

Isten veletek, ti mindnyájan, akiket szerettem, akik engem szerettek, nantuaiak és a többiek.

Az élét szép lesz. Énekelve megyünk a halálba. Bátorság! Nem is olyan rémes az egész.

Utolsó csókjaim mindnyájatoknak

a ti Pierrot-toktól.”

Paul Camphin F. T. P. főhadnagy, aki 1940. október 21-én lépett be az illegális harcosok közé és akit 1942. október 21-én tartóztattak le, két héttel kivégzése előtt a búcsúlevelében a többi között a következőket írta:

„Nagy Kommunista Pártomnak,

néhány nap múlva elvtársaim és én az akasztófára kerülünk. Felemelt fejjel megyek a bitó alá, á jól végzett munka örömével és nyugodt lelkiismerettel: neked, drága pártom, hű harcosod voltam. 1935 óta tagja voltam az ifjúsági kommunista mozgalomnak és René bátyám segítségével és bátorításával — akinek utoljára még egyszer köszönetét mondok — körzeti ifjúsági titkár lettem. Aztán jött a háború: önként jelentkeztem. Egy évig voltam katona. Miután aláírták a szégyenteljes fegyverszünetet, visszatértem Arras-ba, elvtársaim mellé, hogy folytassam a harcot. 1942 márciusában csatlakoztam a partizánokhoz, Maurice bátyámmal, akit 1943. március 14-én hónapokig tartó fogság és kínzás után a németek kivégeztek.

1942 áprilisában illegalitásba vonultam, és 1942. október 21-én kilenc francia és három német rendőr megsebesített és letartóztatott Hellemmes-nél. Este kilenckor történt. A házat, amelyben voltam, teljesen körülvették. A rendőrök felszólítottak, hogy adjam meg magam. Megpróbáltam menekülni; Delannoy, egy lille-i francia rendőr (különleges brigádból) háromszor lőtt rám. Egyik golyó a combomat, másik a térdemet érte. A rendőrök, akik azt merték állítani magúkról hogy franciák, elfogtak. A lille-i rendőrparancsnokságra vittek, ahol reggel nyolcig kínoztak, ököllel, gumibottal verték egész testemet; Rochat rendőrparancsnok arcomat rugdalta, erősen folyt a vérem. (Bár az orvos kijelentette, hogy azonnal kórházba kell vinni, tovább kínoztak.)

Hajnali ötkor bevallottam a nevemet; a legszörnyűbb kínzást kellett kiállanom, de nem adtam ki elvtársaim nevét és titkos találkahelyünket. Kijelentettem, hogy nem ismerek senkit és nem szoktam találkozni senkivel. Végül október 25-én tizenegykor a végsőkig legyengült állapotban átszállítottak a Saint Sauveur kórházba. Hat napig élet-halál között voltam. A térdemet kétszer megoperálták. Annak ellenére, hogy mellig gipszben feküdtem, éjjel-nappal négy fegyveres őr állt az ágyamnál; itt mondok köszönetét a nővérnek, aki gondozott és a Henri Follet-terem betegeinek, akik igyekeztek helyzetemet megkönnyíteni.

November 12-én a német kórházba (Calmette) szállítottak át, ahol három és fél hónapot töltöttem. Innen a loosi fegyházba vittek, ahová február 28-án érkeztem meg. Nyolc nappal később ismét vallatni kezdtek. Öt órán keresztül lógtam a csuklóimnál fogva. A nyomozók, ezek a barbárok, boxlabdának használtak. Egy másik alkalommal ráfektettek és hozzákötöztek három 50 centiméter magas korláthoz, az egyikhez lábamnál, a másikhoz derekamnál, a harmadikhoz fejemnél. Így hagytak három órán át. Más vallatásokkor villanyozták a fejemet, bikacsökkel vertek.

A loosi pokolból 1943. július 28-án vittek el, még aznap este Arras-ba érkeztünk. Ismét cellába zártak, csomagot nem kaphattam, újra megkezdődtek a kínzások és a vallatás.

Egy operettszerű bíróság 1943. október 6-án ötünket halálra ítélt. Francia kommunista maradok az utolsó pillanatig. Nem sajnálok semmit, hacsak azt nem, hogy túl keveset tettem. Büszke vagyok rád, nagy Kommunista Pártom, büszke vagyok törhetetlen harcosaidra, akik meghaltak, de nem árultak el semmit az ellenségnek.

A Marseillaise-t és az Internacionálét énekelve indulok majd a bitó alá. Szívem tele lesz örömmel, mert tudom, hogy a teuton hordák meghátrálnak a nagyszerű Vörös Hadsereg csapásai alatt, mert látom országunk ellenállását és azt, hogy pártom erősebb, mint valaha. Nem tesz semmit, hogy meghalok; tudom, hogy elvtársaimat és engem megbosszulnak. A szabadságharcosok golyói naponta újabb árulókat terítenek le. Közülünk sokan már meghaltak; köszöntőm ezeket a szabadsághősöket.

Ne sirassatok minket. Emeljétek mind magasabbra a harcok zászlaját; ti fogtok minket megbosszulni, elvtársak. Tisztelet mindnyájatoknak, akik minket követtetek; azok, akik már meghaltak és azok, akik a halál felé mennek, köszönetét mondanak nektek.

Nemsokára itthagyom rövid, huszonegy éves életem, hogy Franciaország gyermekei szabadok és boldogok legyenek; nem árultam el pártom eszméit, ajkaimon mosollyal, énekelve indulok a halálba; nem félek tőle.

Isten veletek, szabadságharcos elvtársaim! Isten veletek ifjú kommunisták! Búcsúzom tőled, szép pártom! Búcsúzom tőled, szép országom! Utolsó üdvözletét küldi nektek az, aki meghalt.

Éljen a Kommunista Párt!

Éljen Franciaország!

Paul Camphin.”

A harci helyzet a Szajna—Loire fronton 1944 augusztus közepén:

Augusztus 17-én az amerikai csapatok elfoglalják Chartres-t, Orléans-t, gyorsan mozgó motorizált egységek elérik Dreux-t, ezen a napon már csak 55—60 km-re vannak Versailles-tól.

Augusztus 19-én Patton páncélosai Párizstól északra felszabadítják Mantes Gassicourt-t; ez a város légvonalban mindössze 20 km-re fekszik St. Germaintől.

De Párizs népe nem vár addig, míg az inváziós hadsereg eléri a fővárost: augusztus 20-án felkelés robban ki, barikádok emelkednek az utcákon, megtámadják a német katonai és rendőri egységeket.

Ezen a napon pillantják meg a Párizs felé törő amerikai csapatok és Leclerc francia tábornok egységei az Eiffel-tornyot.

Augusztus 23-án döntő szakaszába érkezik a párizsi felkelés; az előrenyomuló amerikai és francia csapatok a párizsi rádió, a Radio France hullámhosszán ismeretlen hang jelentkezésére lesznek figyelmesek: „Utolsó erőnk megfeszítésével harcolni fogunk a gyűlölt ellenség ellen” — hangzik az éterből, majd légköri zavarok miatt néhány pillanatig nem lehet hallani semmit, azután az előbbi hang újra megszólal: „Minden franciának kötelessége, hogy részt vegyen a németek elleni küzdelemben.”

A beszélő szavait erős géppuska-tüzelés lármája teszi egy időre újra érthetetlenné, majd tisztán lehet hallani: „A párizsiak felkeltek a németek ellen, ellenállhatatlan erővel. A szégyen és árulás napjai elmúltak … A felszabadulás mámoros örömére még várnunk kell, most az a kötelességünk, hogy menjünk harcolni a barikádokra … A barikádokon a harc folyik, és tudjuk, hogy a németek utolsó órája ütött Párizsban. Mihelyt újabb híreket tudunk, közölni fogjuk hallgatóinkkal.”

1944. augusztus 24-én este 21 óra 22 perckor az előretörő francia páncélosegységek elérik a párizsi Városházát.

Párizs szabad!

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

(idézet: A Berchtesgadeni sasfészektől a berlini bunkerig)

 

A Churchill—Roosevelt—Sztálin találkozó előkészítése — A teheráni konferencia, 1943. nov. 28—dec. 1. — Az „Overlord”, a német kérdés, Európa jövendő határai — Hitler 1944. jan. 1-i beszéde — Az „északi sánc” összeomlása — Az Anzio—Nettunó-i partraszállás — A Vörös Hadsereg 1943/44-es téli offenzívájának eredményei — Az 1., 2. és 3. Ukrán Front márciusi offenzívája — „Margaréta” — Harcok Monte Cassinónál — A krimi csata — Szevasztopol visszafoglalása — A szövetségesek bevonulása Rómába

1943. június 19-én Churchill angol miniszterelnök „személyes és titkos” üzenetet intéz Sztálin marsallhoz. Üzenetében újra felveti ahárom szövetséges kormányfő találkozásának szükségességétés nagy hasznosságát. „Én és tanácsadóim — írja Churchill — úgy vélekedünk, hogy Scapa Flow, észak-skóciai fő haditengerészeti támaszpontunk volna a legalkalmasabb, a legbiztonságosabb, s ha a titkosság betartása kívánatos, valószínűleg a legtitkosabb hely … Ha Ön ezen a nyáron bármily időpontban el tudna oda jönni repülőgépen, biztos lehet, hogy mindent megtennénk kívánságainak teljesítése érdekében, s hogy brit és amerikai bajtársai a legszívélyesebb fogadtatásban részesítenék Önt.”

Augusztus 7-én az angol kormány megismétli javaslatát a három kormányfő Scapa Flow-i tanácskozására. Sztálin augusztus 9-én a következő választ küldi: „Egyetértek azzal, hogy a három kormányfő találkozása feltétlenül kívánatos … Ugyanakkor meg kell mondanom, hogy a német arcvonalon jelenleg fennálló helyzet következtében, sajnos, még egy hétre sem szakadhatok el a fronttól. Habár az utóbbi időben vannak bizonyos sikereink, a szovjet csapatoktól és a szovjet főparancsnokságtól az ellenség valószínű újabb támadásai éppen most követelnek rendkívüli erőfeszítést és különösen nagy éberséget” — írja Sztálin.

Tíz nappal később, augusztus 19-én Roosevelt és Churchill együttes üzenetet küld Sztálinnak, s a három kormányfő találkozási helyéül az alaszkai Fairbanks-et javasolják.

Augusztus 24-én Sztálin a következő választ küldi Churchill angol miniszterelnöknek: „Teljesen osztom az Ön és Roosevelt úr véleményét hármunk találkozásának fontosságáról. Ugyanakkor nagyon kérem, értsék meg helyzetemet, egy olyan időpontban, amikor hadseregeink rendkívüli erőfeszítést igénylő harcokat folytatnak Hitler fő erői ellen, s amikor Hitler nemcsak hogy egyetlen hadosztályt sem von el a mi frontunkról, hanem ellenkezőleg már újabb hadosztályokat tudott átdobni és dob át továbbra is a szovjet arcvonalra. Ilyen időpontban — írja Sztálin — valamennyi kollégám véleménye szerint hadműveleteink károsodása nélkül nem utazhatunk el a frontról olyan távoli helyre, mint Fairbanks.”

Szeptember 8-án Sztálin azt javasolja, hogy Iránban legyen a három kormányfő találkozója, ott ahol mind a három államnak van képviselete. A találkozás idejéül elfogadja Roosevelt elnöknek november-decemberi időpontra vonatkozó javaslatát.

Két nappal később, szeptember 10-én, Churchill válaszában örömmel nyugtázza Sztálin beleegyezését és a következőket írja: „Meg akarom mondani Önnek, hogy hármunk találkozásától, amelyet az egyesült nemzetek mind oly hőn óhajtanak, nemcsak a háború minél gyorsabb befejezésének legjobb módszere függhet, hanem függhetnek tőle azok, a világ jövőjére vonatkozó jó intézkedések is, amelyek lehetővé teszik a brit, az amerikai és az orosz nemzetnek, hogy hosszú időre szóló szolgálatot tegyenek az emberiségnek.”

Szeptember 27-én már a teheráni találkozó előkészületeivel kapcsolatos elgondolását ismerteti Churchill. A többi között azt indítványozza, hogy a találkozó előtt két-három nappal egy-egy brit és szovjet dandárt kellene Teheránba vezényelni. „Természetesen feltétlen ellenőrizni kellene minden közleményt — írja Churchill —, amely a találkozásról nyilvánosságra kerül. Ily módon hatékony spanyolfal fog elválasztani bennünket a világsajtótól, továbbá az olyan kellemetlen egyénektől, akiknek mi nem tetszünk annyira, amennyire tetszenünk kellene.” A továbbiakban Churchill még javasolja, hogy a következő üzenetváltásokban Teherán helyett, amelyről úgy kell hallgatni, mint a sír, használják a „Kairo-három” kifejezést, és hogy az egész akciót a „Heuréka” görög szóval jelöljék.

Október 3-i válaszában Sztálin ellenzi a brit és szovjet katonai erő kivezénylését a „Kairo-három” területére, mert az szükségtelen feltűnést okozhat; szerinte elegendő, ha mind a három kormányfő kellő rendőri védelmet visz magával.

Október 14-én Roosevelt Teherán helyett három más várost hoz javaslatba:

„Kairó sok tekintetben vonzó, s úgy tudom, hogy ott a városon kívül, a piramisok közelében, van egy szálloda és több villa, amelyeket teljesen el lehet zárni. Asmarában, Eritrea volt olasz fővárosában, mint mondják, pompás épületek mellett egy minden évszakban használható repülőtér is van. Továbbá lehetőség van a találkozásra a Földközi-tenger keleti részének valamelyik kikötőjében, feltéve, hogy mindegyikünknek hajó áll majd a rendelkezésére. Ha ez a gondolat tetszik önnek, könnyen gondoskodhatnánk az Ön és csoportja számára egy jó hajóról, amely kizárólag az Önök rendelkezésére állana, hogy teljesen függetlenek legyenek, s állandó összeköttetést tarthassanak fenn saját frontjukkal.

Egy másik javaslat: berendezhetnénk Bagdad szomszédságában három kényelmes tábort, megfelelő számú orosz, brit és amerikai őrséggel. Ez utóbbi gondolat, azt hiszem, megfontolást érdemel.

Mindenesetre szerintem a sajtó képviselőinek jelenlétéről szó sem lehet, s a találkozás helyét kordonnal kell körülvenni, hogy semmiképpen se zavarjanak bennünket. Mit gondol, lehetne a találkozó időpontja november 20-a vagy 25-e?

Igen nagy jelentőséget tulajdonítok azoknak a személyes és meghitt megbeszéléseknek, amelyeket Ön, Churchill és én fogunk majd folytatni, mert ezektől függ a jövendő béke reménye.

Az a körülmény, hogy önök az egész fronton továbbra is kezükben tartják a kezdeményezést, valamennyiünknek örömére szolgál.”

Sztálin október 19-én válaszol Rooseveltnek:

„Ami a három kormányfő küszöbönálló találkozójának helyét illeti; a következőket akarom közölni önnel. Sajnos, a találkozóra Teherán helyett ön által javasolt helyek közül egyiket sem tekinthetem alkalmasnak. Itt nem az őrizetről van szó, ez engem nem nyugtalanít.

A szovjet csapatok ez idei nyári és őszi hadműveletei során kiderült, hogy csapataink továbbra is folytathatják a támadó hadműveleteket a német hadsereg ellen, s így a nyári hadjárat téli hadjáratba mehet át.

Kollégáim mind azon a véleményen vannak, hogy ezek a hadműveletek megkövetelik a főhadiszállás állandó irányítását és az én személyes kapcsolatomat a parancsnoksággal. Teheránban ennek teltételei biztosíthatók a Moszkvával való távíró- és telefon-összeköttetés révén, ami a többi helyről nem mondható. Éppen ezért kollégáim ragaszkodnak ahhoz, hogy a találkozó helye Teherán legyen.

Egyetértek önnel abban, hogy a sajtó képviselőit ki kell zárni a találkozóról. Ugyancsak elfogadható számomra az a javaslata is, hogy november 20-át vagy 25-ét válasszuk a találkozó esetleges időpontjául.

Hull úr szerencsésen megérkezett Moszkvába, s remélem, hogy közvetlen részvétele a moszkvai hármas tanácskozáson nagyon hasznos lesz.”

Amikor kiderül, hogy Roosevelt továbbra is ellenzi a konferenciának Teheránban való megtartását, Sztálin Hull külügyminiszter előtt felveti azt a gondolatot, hogy maga helyett Molotovot küldi el, aki első helyettese a kormányban, és aki a tárgyalásokon az alkotmány értelmében élhet a szovjet kormány fejét megillető minden joggal.

Roosevelt végül is enged Sztálin kérésének és november 8-án közli, hogy áthidalta a felmerült nehézségeket, elmegy Teheránba.

A három kormányfő konferenciájának anyagát a Szovjetunió, Nagy-Britannia és az Egyesült Államok külügyminisztereinek tizenegy napos moszkvai tanácskozása (1943. október 19—30) készíti elő.

November 12-én Churchill azt javasolja Sztálinnak: „A háború egészének tüzetes megvitatása céljából össze kell hívni a szovjet, az amerikai és a brit vezérkar hármas értekezletét, s annak november 25-én vagy 26-án kell megkezdenie munkáját. Ezért erősen reméljük, hogy Önök teljhatalmú katonai delegációt küldenek majd erre az értekezletre, ha lehetséges, Molotov úrral együtt. Minderre a három kormányfő találkozása mellett és annak kiegészítéseképpen kerül sor. Nagy örömmel értesültem arról, hogy az elnök hajlandó Teheránba repülni. Én hosszú időn át, állhatatosan kértem őt erre. Ami engem illet, én a legutóbbi hónapok folyamán többször kijelentettem, hogy hajlandó vagyok bármely helyre, bármely időpontban elutazni, ha arról van szó, hogy mi hárman találkozzunk.”

Még egy technikai probléma van: hol legyen a három kormányfő szállása? Ez ügyben Roosevelt a következőket írja Sztálinnak:

„Úgy tudom, hogy Teheránban az Önök nagykövetsége és a brit nagykövetség közel van egymáshoz, a mi missziónk épülete viszont tőlük bizonyos távolságra fekszik. Közölték velem, hogy mind a hárman szükségtelen kockázatot vállalnánk az ülésekre menet és az ülésekről jövet, ha egymástól túlságosan messze lenne a szállásunk. Mi az Ön véleménye, hol szálljunk meg? Örömmel várom tárgyalásainkat.”

November 25-én Sztálin közli Churchillel és Roosevelttel, hogy három nap múlva, november 28-án este Teheránban lesz.

A három kormányfő közül elsőnek Churchill érkezik meg Teheránba. Molotov szovjet külügyminiszter, aki akkor már 48 órája Teheránban tartózkodik, közli Churchillel, hogy veszedelmes merénylettervet fedeztek fel, és azt javasolja, hogy Roosevelt amerikai elnöki szállása legyen a kellő kényelmet és biztonságot nyújtó szovjet nagykövetségen. Ez az épület a brit nagykövetség szomszédságában van, és így el lehet kerülni, hogy a kormányfők Teherán utcáin mutatkozzanak.

Így is történt, és amint Churchill emlékirataiból kiderül, Roosevelt és Sztálin a konferencia szüneteiben, Churchill nem kis bosszúságára, többször bizalmas, négyszemközti beszélgetést folytattak a szovjet nagykövetségen, anélkül, hogy ezekbe a megbeszélésekbe angol kollégájukat bevonták volna.

A konferencia első plenáris ülésére 1943. november 28-án du. 4 órakor kerül sor a szovjet nagykövetségen. Angliát Churchill, Eden, Dill, valamint Ismay tábornok és a három vezérkari főnök képviseli, Roosevelt kíséretében van Hopkins, az elnök politikai tanácsadója, Leahy és King admirális. (Marshall és Arnold amerikai tábornokok félreértik az első konferencia időpontját, és miközben folyik a tanácskozás, a két amerikai tábornok kirándulást tesz Teherán környékére.) A Szovjetuniót Sztálin marsall, Molotov külügyminiszter és Vorosilov marsall képviseli.

Az előzetes megállapodás értelmében az első ülésen Roosevelt elnököl. Megnyitójában hangsúlyozza, hogy oroszok, amerikaiak és angolok, mint egy nagy család tagjai, először ülnek egy asztal körül, és mindnyájuknak közös a céljuk, az, hogy megnyerjék a háborút.

Churchill azt hangoztatja, hogy soha az emberiség történetében a világhatalmi erőknek ekkora összefogására még nem volt példa, és éppen ezért, igen nagy a három kormányfő felelőssége az itt hozandó határozatok tekintetében.

Sztálin kijelenti: valóban nagy alkalom, nagy lehetőség áll a kormányfők előtt, és reméli, hogy ezt jól ki is fogják használni.

Ezek után került sor az érdemleges tárgyalásra, és már ez első napon felmerülnek az összes fontos kérdések, úgymint a nyugat-európai második front, az olaszországi front, Törökország és a balkáni államok problémája.

Elsőnek Roosevelt elnök ad részletes áttekintést az amerikai erők csendes-óceáni és európai hadműveleteiről, és megállapítja, hogy az elmúlt évben a szövetségesek jelentős sikereket értek el a tengelyhatalmak elleni háborúban. A csendes-óceánt hadszíntéren Japán előretörését megállították és komoly terveket dolgoztak ki a kínai nemzeti csapatokkal kialakítandó együttes hadműveletekre. Az elnök ezután az európai frontról szólva elismeri, hogy eddig nem sikerült még rögzíteni a Csatornán való átkelés és a nyugat-európai partraszállás pontos idejét, és jelenleg úgy látszik, hogy 1944. május 1-e előtt ezt a vállalkozást nem is lehet megindítani. Számtalan terv van az angol—amerikai erők felhasználása tekintetében Olaszországban, a Balkánon, az Égei-tengeren, Törökországban; most arra lenne szükség, hogy Sztálin és Vorosilov fejtse ki nézeteit az elkövetkezendő hadműveletek tekintetében.

Sztálin a szovjet hadsereg nyári offenzívájáról tájékoztatja a konferencia résztvevőit. Elmondja, hogy a nyári hónapokban, július-augusztus-szeptemberben a szovjet csapatok nagyobb sikereket értek el, mint amire számítottak. Jelenleg a németek elkeseredett ellentámadásokat indítottak Kijevtől nyugatra és délre, Zsitomirt vissza is foglalták. E két frontszakaszon a szovjet csapatok visszavonulóban vannak, de a kezdeményezés a fő fronton, Kijev közvetlen körzetében továbbra is a szovjet főparancsnokság kezében van, és Kijevet szilárdan tartják. Ami a második front kérdését illeti, a szovjet kormány álláspontja a következő: sem a Balkán, sem Olaszország nem pótolhatja, nem helyettesítheti a nyugat-európai második frontot, amelynek legmegfelelőbb területe Északnyugat- vagy Észak-Franciaország lehetne.

Churchill arról beszél, hogy az 1943-ra megígért, a Csatornán végrehajtandó átkelés helyett a Földközi-tengeren hajtottak végre egy sor hadműveletet, amelyek azonban — a nyugat-európai invázióhoz viszonyítva — csak másodlagos jelentőségűek. (Sztálin ekkor udvariasan megjegyzi, hogy a szovjet főparancsnokság sohasem értékelte az észak-afrikai és olaszországi hadműveleteket másodlagos értékűeknek, ezek nagyon fontos hadműveletek, mindössze arról van szó, hogy nem elsőrendűek, ha a Németország ellen indítandó invázió szempontjából nézzük.) Az olaszországi hadjárat célkitűzései Churchill szerint a következők: az első cél Róma elfoglalása, hogy megszerezzék a Rómától északra fekvő repülőtereket, melyekről sikeresen és eredményesen lehet bombázni Dél-Németországot. Ezután két lehetőség áll az angol—amerikai szövetséges csapatok előtt: 1) áthelyezni a támadás súlypontját Dél-Franciaországba, 2) előretörni az Adriai-tenger partján — a Duna felső folyása felé.

A Balkánról szólva Churchill megállapítja, hogy a jugoszláv partizánok több mint 20 német hadosztályt tartanak lekötve. Javasolja, hogy ne a csetnikeket és ne Mihajlovicsot, hanem egyedül Titó csapatait támogassák a szövetségesek. Hosszasan fejtegeti Törökország háborúba való bevonásának szükségességét. Törökország hadbalépése megnyitná a közlekedési vonalakat a Dardanellákon keresztül a Fekete-tenger felé és igen komoly hatást gyakorolna Románia, Bulgária és Magyarország jövendő állásfoglalására is.

Ezekután a konferencia résztvevői a nyugat-európai partraszállásról (fedőneve „Overlord”, azaz „Hűbérúr”) tárgyalnak.

Itt, ezen a konferencián kerül szóba először az, hogyan kellene a háború után a világot kormányozni. Roosevelt azt javasolja, hogy az USA, a Szovjetunió, Nagy-Britannia és Kína legyen a világ négy „rendőre”, ez a négy hatalom igazgassa az egész világot.

A szovjet küldöttség ellenzi ezt az elgondolást: arra hivatkozik, hogy ez a terv sértené a kis nemzetek önérzetét.

Ami magát a konferencia lefolyását illeti, a három kormányfő nemcsak a hivatalos üléseken vitatja meg a felmerülő kérdéseket, hanem — minthogy állandóan egymás közvetlen közelében lehetnek —, megragadnak minden alkalmat a bizalmas eszmecserékre. Tulajdonképpen ezek a nemhivatalos eszmecserék majdnem fontosabbak a plenáris tanácskozásoknál, amelyeken a küldöttségek teljes számban részt vesznek.

Így például már rögtön a konferencia megnyitásának napján, amikor az angol és a szovjet kormányfőt Roosevelt látja vendégül, vacsora után Churchill Eden és Molotov jelenlétében bizalmas beszélgetést folytat Sztálinnal. Churchill azt kéri: beszélgessenek egy kicsit arról, hogy mi lesz Németországgal a háború után? Sztálin kifejti: Németországnak minden lehetősége megvan arra, hogy gyorsan talpraálljon a háború után. Utal a német nacionalizmus újjáéledésének veszélyére, emlékeztetve arra, hogy a versailles-i békeszerződés után Németország igen gyorsan erőre kapott. Mindent meg kell tenni — fejtegeti Sztálin — annak megakadályozására, hogy Németország új háborút kezdjen.

Mikor Churchill megkérdezi, hogy véleménye szerint mennyi idő kell Németországnak ahhoz, hogy annyi erőt gyűjtsön, amennyi egy új háború megindításához elegendő, Sztálin a következőket válaszolja: „Tizenöt-húsz év …”

Churchill befejezésül leszögezi: a három kormányfő kötelessége, hogy biztonságot teremtsen a világnak — legalább ötven évre. Ha ez csak 15—20 évre sikerülne, akkor mi becsapnék a katonáinkat — mondja Churchill. Meg kell tiltani a németeknek mindenfajta repülést, katonait és polgárit egyaránt, fel kell számolni a német nagyvezérkar-szisztémát. Jelentős területi változtatásokkal, Németország lefegyverzésével, az újrafegyverzés megakadályozásával, a német gyáripar ellenőrzésével legalább ötven évre biztonságot kell szerezni a világnak.

Ami pedig Németország területi problémáit illeti, Churchill véleménye szerint Poroszországot izolálni kell, és Bajorországból, Ausztriából és Magyarországból békés, nem agresszív konföderációt kell létrehozni.

November 29-én délelőtt először a katonai szakértők tanácskoznak, és délután kerül sor a konferencia második ülésére. Az ülés megkezdése előtt Churchill átnyújtja Sztálinnak az angol király ajándékát: a Dicsőség Kardját, megemlékezésül Sztálingrád hősi védelmére.

A teheráni konferencia kulcsproblémája, a szövetségesek katonai együttműködésének próbaköve kétségtelenül a Nyugat-Európában létesítendő második front kérdése.

A konferencián résztvevő angol, amerikai és szovjet katonai szakértők előkészítik az „Overlord” tárgyalási anyagát.

A három szövetséges hatalom katonai szakértői jelentésükben leszögezik, hogy az „Overlord” előkészületeit meg kell gyorsítani. A katonai szakértők az „Overlord” első támadási hullámának jelentős megnövelése mellett fontosnak tartják, hogy ezzel a hadművelettel egy időben a Földközi-tenger térségében is sor kerüljön dél-franciaországi vagy balkáni hadműveletekre.

Sztálin Törökország esetleges hadbalépésével kapcsolatban kijelenti: ha Törökország a szövetségesek oldalán belép a háborúba, és ha Bulgária megtámadná Törökországot, akkor a Szovjetunió háborúban levőnek tekintené magát Bulgáriával.

De a szovjet küldöttségnek az „Overlord” tárgyalásakor erős kétségei vannak. Az előző évek tapasztalatai alapján ez nem is csodálható, hiszen az angol és az amerikai vezérkar a Nyugat-Európában megvalósítandó második frontra vonatkozó minden eddigi határidőt prolongált.

A tanácskozás végén ezért Sztálin Churchill felé fordulva a következőket mondja: „Szeretnék egy közvetlen kérdést feltenni a miniszterelnök úrnak az »Overlord«-ról. A miniszterelnök úr és a brit vezérkar komolyan hisz az »Overlord«-ban ?”

Churchill válasza: „Feltéve, hogy az »Overlord« tekintetében már előzőleg megállapított feltételek valóra válnak, ha elkövetkezik az idő, a mi kemény feladatunk lesz, hogy a Csatornán keresztül nekilendülve megtámadjuk a németeket minden erőnkkel” …

A konferencia harmadik napján, november 30-án, Churchill látja vendégül az angol nagykövetségen Sztálint és Rooseveltet, egyebek között arra való hivatkozással, hogy aznap van születésnapja. Az ebédet követő bizalmas beszélgetésen ismét fontos kérdések kerülnek szóba. Roosevelt kijelenti, hogy véglegesnek tekinthető az „Overlord” megkezdésének dátuma: 1944. májusa.

Másnap, a harmadik plenáris ülésen Sztálin bejelenti, hogy a szovjet főparancsnokság az „Overlord”-dal egy időben nagy offenzívát indít a keleti fronton, s megakadályozza a német hadvezetőséget abban, hogy csapatokat dobjon át a keleti frontról a nyugatira.

A nyugati kormányfők ígéretet tesznek arra, hogy a háború befejezése után a Szovjetuniót meleg-tengeri kikötőhöz juttatják, egyrészt a Dardanellák megnyitásával, másrészt azáltal, hogy a Balti-tengert szabad tengerré teszik, amelyet minden ország korlátozás nélkül használhat.

A negyedik napon a török kérdésről, a Szovjetuniónak átadandó olasz hadi- és kereskedelmi hajókról, Lengyelország jövendőbeli határairól, Finnországnak a háborúból való kiválásáról, valamint a német kérdésről tárgyalnak.

A konferencián előkelő helyet foglal el a határok kérdése. Churchill emlékirataiban ezzel kapcsolatban szükségesnek tartja megjegyezni: az amerikaikat és az angolokat rendkívül kellemesen érintette, hogy az adott pillanatban, 1943 végén a legnagyobb szárazföldi katonai erővel rendelkező és a legnagyobb terhet magára vállaló, hatalmas Szovjetunió milyen messzemenő megértést tanúsított Európa jövendő határainak megvonásában.

El kell mondanunk azt is, hogy ennek nyomán a kérdések tárgyalásánál a legnagyobb egyetértés alakul ki a teheráni tárgyaló felek között. A teheráni konferencián a nyugati kormányfők elismerik a Szovjetunió jogos igényét egész Ukrajnára és Fehér-Oroszországra, ugyanakkor elfogadják Sztálinnak azt a javaslatát, hogy Lengyelország nyugati határát valahol az Odera mentén kell megvonni.

Németország háború utáni helyzetére vonatkozóan Roosevelt előterjeszti az amerikai tervet, mely szerint Németországot a következő öt részre kellene feloszlatni: 1. Poroszország, 2. Hannover és Észak-Németország, 3. Szászország és Lipcse környéke, 4. Hessen-Darmstadt, Hessen-Cassel és a Rajnától keletre fekvő rész, végül 5. Bajorország, Baden és Württemberg. Ezenkívül két területet, éspedig Kielt és Hamburgot, valamint a Ruhr- és Saar-vidéket az Egyesült Nemzetek kormányoznák.

Churchill ezzel szemben azt javasolja, hogy Poroszországot izolálni kell és ismét a dunai konföderációs tervvel áll elő. Sztálin nem helyesli Churchill álláspontját, egyrészt azért, mert Ausztriát nem akarja belevonni semmiféle kombinációba, másrészt azért, mert véleménye szerint Ausztriának is és Magyarországnak is függetlennek kell lenni …

Itt, ezen a megbeszélésen Németország jövendő sorsa tekintetében nem születik megegyezés, mindössze a tárgyalófelek előzetes véleménycseréjéről van szó.

December 1-én az esti órákban a Három Nagy elfogadja a konferencia eredményét összefoglaló okmányt, mely leszögezi: 1. a jugoszláv partizánokat — Tito partizánjait — minden erővel támogatni kell; 2. katonai szempontból rendkívül nagymértékben kívánatos, hogy még az év vége előtt Törökország a szövetségesek oldalán belépjen a háborúba; 3. tudomásul veszik annak a közlését, hogy ha Törökország háborút üzen Németországnak és ennek következményeképpen Bulgária megüzeni a háborút Törökországnak, és megtámadja, akkor a szovjet kormány háborúban levőnek tekinti magát Bulgáriával; 4. tudomásul veszi a konferencia, hogy az „Overlord” hadművelet legkésőbb 1944. május 1-én megkezdődik, és ezzel egy időben elterelő hadművelet indul Dél- Franciaországban. A konferencia ezzel kapcsolatban tudomásul veszi Sztálin marsallnak azt a közlését, hogy a Vörös Hadsereg ugyanebben az időben támadásra lendül abból a célból, hogy megakadályozza a német csapatok átdobását a keleti frontról a nyugati frontra.

Végül 5. a három kormányfő megegyezik abban, hogy a három hatalom vezérkari főnökei az európai hadműveletek tekintetében szoros kapcsolatot építenek ki.

Négy napi hosszú és izgalmas tanácskozás után befejeződik a Három Nagy teheráni konferenciája. Az Amerikai Egyesült Államok, Nagy-Britannia és a Szovjetunió kormányfői ekkor szövetségeseikkel együtt mintegy 1200—1400 millió embert képviselnek. E három világhatalom rendelkezik a világ kereskedelmi- és hadihajóinak majdnem egészével, a légierők háromnegyed részével, és parancsnokságuk alatt a harctereken közel 20 millió katona harcol. Ez, a világtörténelemben páratlanul hatalmas erő 1943 végén Teheránban elhatározza, hogy 1944-ben végső csapást mér a náci Németországra.

1944. január elsején Adolf Hitlerújévi szózatában egyebek között a következőket mondja: „A szörnyű háború ebben az évben közeledik majd a válsághoz. Szilárd meggyőződésünk, hogy ezt a válságot sikeresen leküzdjük. Ne azért imádkozzunk az Úristenhez, hogy ajándékozzon meg minket a győzelemmel, hanem hogy igazságosan mérjen meg minket bátorságunk, vitézségünk, szorgalmunk és áldozataink alapján. Ő ismeri harcunk célját. Ez nem más, mint hogy népünknek, amelyet Ő teremtett, fennmaradását biztosítsuk. Bizonyára nem titok Előtte áldozatkészségünk, szorgalmunk. Készek vagyunk mindent megadni és mindent megtenni, hogy Öt szolgáljuk. Igazságossága mindaddig megpróbáltatások alá vet bennünket, míg meg nem hozza ítéletét. Kötelességünk, hogy ne bizonyuljunk Előtte könnyűeknek, hanem abban a kegyes ítéletben részesüljünk, amelynek neve »győzelem«, és amely az életet jelenti.”

(Ezt a szózatot nem valamely egyházfő, hanem az „új-pogány” Führer tartotta. Az 1944-es év küszöbén már nem a legyőzhetetlennek, verhetetlennek hirdetett dicső náci-germán fegyverekben, hanem a Teremtő kegyelmében bízik Hitler.

Láthatjuk, hogy a harctéri helyzet jobbrafordulását reális erőtől Hitler és a német hadvezetőség nemigen várhatta — nagy gondjai közepette „földöntúli hatalmaknál” keres tehát támaszt.)

A véderőfőparancsnokság 1944. január elsejei hadijelentése beismeri, hogy a „nikopoli hídfőnél a szovjet hadsereg erős tüzérségi előkészítés után, páncélosoktól és csatarepülőktől támogatva, új támadásokat kezdett. Ezeket elutasítottuk (?!) vagy ellenlökéssel, az ellenségnek nagy veszteségeket okozva, visszavertük … Zaporozsjétól nyugatra is meghiúsult több ellenséges támadás … Zsitomir térségében elkeseredett elhárító harcokban tegnap 59 páncélost lőttünk szét. Több helyütt csapataink sikeres helyi ellentámadásokra vállalkoztak. A súlyos elhárító csata folyamán Zsitomir várost ismét föladtuk.”

Ezek az új kifejezések, mint „a támadást elutasítottuk” vagy „az elhárító harcokban az ellenségnek súlyos veszteségeket okoztunk”, állandóan ismétlődnek a német hadijelentésekben. Lassanként minden értelmes újságolvasó tudja ezekből is, hogy nagy baj van a Wehrmacht egységeivel …

Nem érdektelen megjegyezni, hogy 1944. január 1-én Németország és szövetségesei 357 hadosztály felett rendelkeznek, ezek közül 257 a Szovjetunió ellen harcol; az OKW a 32 páncélos hadosztály közül 25 hadosztályt a keleti fronton tart; ennek ellenére a keleti arcvonal minden szakaszán a Vörös Hadsereg szilárdan kezében tartja a kezdeményezést.

1944. január elején a keleti frontonKijevtől nyugatra és délrefolynak a legelkeseredettebb harcok. A január 9-iki német hadijelentéshez fűzött berlini kommentár leszögezi, hogy „a keleti arcvonal mint harcibázis szilárdan áll. Ha a döntő keleti csatának ez a szakasza vége felé közeledik majd, akkor bizonyára csekély jelentőségűnek tűnnek majd nevek, folyók, vonalak és közlekedési csomópontok …”

Tehát: aki még mindig bízik a Wehrmacht győzelmében, azt ne aggassza, hogy a szovjet hadsereg egyre-másra foglalja el az olyan nagyfontosságú városokat, közlekedési csomópontokat, mint Kirovograd, Zsitomir, Cserkasszi vagy éppen Zsmerinka; a német keleti arcvonal „mint harcibázis szilárdan áll” …

Ugyanezen a napon közli a német hivatalos jelentés:

„A keleti arcvonal déli szakaszának két súlypontján, Kirovográdnál (a Dnyeper és a Bug között — KE.) és Bergyicsevnél (Kijevtől nyugatra 150 km-re — KE.) erősebb német páncélos tagozatok vették át a kezdeményezést, Kirovográdtól délre, délnyugatra és északra is, miután Kirovográdot a német csapatok súlyos és elkeseredett utcai harcok után éjnek idején kiürítették. E kezdeményezés alapvonalaként az Ingul folyócska észak-déli vonala szolgált, amelyen át sugár irányú előretöréssel vegyes páncélos és páncélosgránátos harci kötelékek szálltak szembe a Szovjet támadó tömegeivel. Ámbár a bolsevisták konokul védekeztek és ismételt ellentámadásokkal próbálták visszaszerezni a terepnyereséget, amely oly sok áldozatukba került, az előrenyomulás során a német csapatok végül is megtartottak egy fontos magaslati állást, amely többször gazdát cserélt, és ezt tartani is tudták a bolsevisták minden ellentámadásával szemben. Ezekben a harcokban a bolsevisták elvesztettek 15 harckocsit, 18 nehéz páncélelhárító ágyút és sok önműködő fegyvert, véres veszteségük pedig különösen súlyos volt. Ezekben a váltakozó és szokatlanul elkeseredett harcokban a német veszteség sem volt jelentéktelen. A Szovjet áttörési kísérleteit a várostól északra ugyanakkor hatásosan tudták keresztülhúzni, és a szovjet harccsoportokat visszavetették … Cserkasszitól (Kijevtől 150-km-rel délkeletre fontos közlekedési csomópont a Dnyeper mentén — KE.) délre a bolsevisták órák hosszat tartó erős pergőtüzet zúdítottak a nagy tömegben összevont tüzérségi kötelékeikkel a német állásokra. Az állásokat azonban már előre kiürítették, úgyhogy a bolsevisták a levegőbe lődöztek …”

Január 12-én Churchill angol miniszterelnök táviratozza Sztálin marsallnak: „Szünet nélkül figyelemmel kísérjük a szovjet seregek bámulatos előrenyomulását. Nekem, aki nem vagyok szakértő, úgy tűnik, hogy Zsmerinkának igen nagy lehet a jelentősége. Ha ismét Teheránban lennénk, most azt mondanám Önnek az asztal fölött: „Kérem, közölje velem idejében, mikor kell abbahagynunk Berlin rombolását, hogy elegendő helyiség maradjon a szovjet seregek elszállásolására.”

Sztálin január 14-én a következő választ küldi Churchillnek:

„Január 12-i üzenetét megkaptam. Seregeink az utóbbi időben valóban érnek el sikereket, de Berlintől még nagyon messze vagyunk. Ráadásul a németek most meglehetősen komoly ellentámadásokat indítanak, különösen a Vinnyicától keletre fekvő térségben. Ez természetesen nem veszélyes, mindamellett a németeknek itt sikerült visszaszorítani előretolt egységeinket és ideiglenesen feltartóztatni előnyomulásunkat. Önök tehát csak ne csökkentsék Berlin bombázását, sőt inkább a lehetőség szerint minden módon fokozzák. A németeknek Berlinbe való közös megérkezésünkig még lesz idejük felépíteni bizonyos, a mi számunkra és az önök számára szükséges helyiségeket.”

Három nap múlva, január 15-én a szovjet hadsereg válogatott egységei ellentámadásra indulnak — Leningrádtól északra, nyugatra, délnyugatra és Novgorodtól északra.

1942 nyarán és őszén a szovjet csapatok a leningrádi fronton már egész sor támadó hadműveletet hajtottak végre és ezzel megakadályozták, hogy a német hadvezetőség akárcsak egyetlen hadosztályt is elvigyen innen a sztálingrádi frontszakaszra; tehát az aktív védelem taktikáját alkalmazta — sikerrel — a Vörös Hadsereg főparancsnoksága.

Leningrád védelmében kiemelkedő szerepet játszottak a partizánok. A számos partizánosztagból összeállított 2. partizánbrigád az ellenség hátában 180 km-es arcvonalat létesített és mintegy 11 ezer négyzetkilométer nagyságú területet tartott ellenőrzése alatt. Ezen a területen, mely megfelel körülbelül Vas, Zala és Veszprém megye területének és melyet „partizán-paradicsomnak” neveztek, visszaállították a falu-szovjeteket, a kolhozokat, megnyitottak 53 iskolát, sok kórházat, és azok rendesen működtek is.

A német rendőri egységek négy ízben szerveztek büntetőexpedíciót a „partizán-paradicsom” ellen, de a 2. partizánbrigád hős harcosai mind a négy támadást visszaverték. Az élet folyt tovább a maga medrében, a kolhozparasztok, éppúgy mint a Nagy Földön, híven teljesítették terménybeadási kötelezettségeiket. Így, ennek köszönhető, hogy1942 márciusában a 2. partizánbrigád 80 mázsa vajat, 94 mázsa rizst, 25 mázsa búzát, 56 mázsa borsót, 132 mázsa főzeléket és 238 mázsa darát szállított Leningrád hős védőinek — a német vonalakon keresztül!

A sztálingrádi győzelem, a kurszki diadal, Kijev visszafoglalása, mind-mind újabb erőt és bizakodást öntött a végsőkig elcsigázott leningrádi ostromlottakba. Egy tapodtat sem hátráltak, minden frontszakaszon keményen, megingás nélkül tartották állásaikat, amíg el nem érkezik a várva várt nap, az általános támadás napja.

A támadás már az első szakaszban komoly eredményt ért el, ami még a január 16-iki német hadijelentésből is kiderül. A hadijelentés ugyanis előbb azt állítja, hogy a német csapatok „a nagy kitörési kísérletet teljes sikerrel elhárították”, de a következő mondatban elismeri, hogy a támadó szovjet csapatoknak sikerült „egy keskeny helyen a német körülzáró gyűrű legelső övezetébe benyomulniok”.

Amikor január 19-én a német véderő főparancsnoksága azt közli, hogy a leningrádi fronton „a támadásokat elkeseredett harcokban visszavertük vagy fölfogtuk”, akkor ez a valóságban annyit jelent, hogy a szovjet csapatok kiűzik a német fasisztákat Krasznoje-Szelóból, Ropszából és Peterhofból, átvágják a Leningrád—Novgorod vasútvonalat.

Január 20-án ismét szovjet zászló leng Novgorodban, a Vörös Hadsereg egységei nagy mennyiségű hadizsákmányt ejtenek, egyebek között kezükre kerül a 18. hadsereg nehéztüzérségének jelentős része.

A német hadvezetőség gondjait nagymértékben fokozzák az olaszországi hadszíntérről jött hírek.

Január 21-én Canaris admirális, a német kémelhárító és felderítő szolgálat főnöke Kesselring főhadiszállásán jár és kijelenti, hogy a Földközi-tenger térségében a közeljövőben nem kell tartani angol—amerikai partraszállástól …

Három nap múlva, január 24-én Rómától alig 50 km-rel délre, Anziónál, erős flotta-fedezet mellett komoly angolszász erők szállnak partra, rövid időn belül egy páncélos és öt gyalogos hadosztályt sikerül Alexander tábornoknak a hídfőben összpontosítania.

A német hadvezetőséget szinte megoldhatatlan feladat elé állítja az Anzio—Nettunó-i partraszállás: január 24-én mindössze két gyalogzászlóaljat és egy partvédő osztagot tud harcba küldeni a partra szállt erők ellen, Alexander tábornok csapatai előtt nyitva áll az út Róma felé.

De az angol—amerikai hadvezetőség kihasználatlanul hagyja ezt a nem várt kedvező lehetőséget is, csak a hídfő alapos megerősítése után akarja megindítani csapatait Róma elfoglalására …

Kesselring tábornagy hadvezetésére viszont az angolszász főparancsnokságnak nem lehet semminemű panasza: az új fegyverekkel, nehéztüzérséggel, távolból irányítható páncélosokkal és a 2. légiflottával megerősített 14. német hadsereg támadást kezd az Anzio—Nettunó-i hídfő ellen, de amikor a német páncélosok már elérik a tengerpartot, és Alexander tábornok főhadiszállásán már a partra szállt csapatok behajózását tervezik, váratlan jelentés érkezik: a német csapatok megszüntették a támadást …

Kesselring a háború befejezésekor fogságba került, és angolszász tisztek feltették neki a kérdést; miért állította le az Anzio—Nettunó-i hídfőben a támadást? Kesselring azt válaszolta, hogy nem merte tovább erőltetni az offenzívát, félt, hogy a német csapatok ereje kimerül, és akkor semmi tartaléka nem marad az elkövetkező harcokra …

De súlyosra fordul a német csapatok helyzete a leningrádi frontszakaszon. A január 25-iki berlini kommentárban a következőket olvashatjuk: „Kétségtelen — mondották német tájékozott katonai körökben —, hogy az orosz offenzíva mind a leningrádi, mind az Ilmen-tói szakaszon bizonyos sikereket ért el. Ezek a sikerek mindenekelőtt a tüzérségnek eddig még nem tapasztalt arányokban történő bevetésével magyarázhatók, ami lehetővé tette a jól kiépített német védelmi állások szétrombolását.”

Eddig a kommentár: Téved azonban, aki azt hinné, hogy a katonai helyzetmagyarázó elismeri a helyzet súlyosságát a maga teljes valóságában. Olvassuk csak tovább a kommentárt: „Az offenzíva célja természetesen a német front áttörése, ami eddig sem a déli, sem a középső szakaszon nem sikerült … A német hadvezetőség a leningrádi térségben megindult orosz offenzívára éppúgy, mint a már azt megelőző támadásoknál is, az arcvonal kiegyenlítésével és kitéréssel válaszol …”

Nincs tehát semmi baj, a Führer és a Wehrmacht főparancsnoksága megtalálja most is a legjobb, legcélravezetőbb megoldást: az „arcvonalkiegyenlítést” és a „kitérést”… Csakhogy itt most már baj van ezzel a módszerrel, mert ezen a frontszakaszon, ha a német hadvezetőség még sokáig egyenesíti az arcvonalat, a szovjet csapatok elérkeznek a német birodalom határához …

Január 26-án a leningrádi fronton a Vörös Hadsereg elfoglalja Gacsinát, másnap kiverik a német területrablókat Toszno városából — és ezzel az a védelmi vonal, melyet a németek éveken át erősítettek, és amelyet leküzdhetetlen „északi sánc”-nak, a leningrádi blokád „acélgyűrűjé”-nek neveztek, összeomlik.

A Vörös Hadsereg csapatai az egyhónapos harc folyamán szétvernek 10 német hadosztályt, 150—200 kilométert nyomulnak előre, megtisztítják a Finn-öböl partvidékét a Narva-folyó torkolatáig, valamint a Narvától és a Csud-tótól keletre eső egész területet, visszafoglalnak 15 várost és 4000 helységet; teljes hosszában zavartalan a közlekedés a Leningrádot Moszkvával összekötő Októberi Vasútvonalon.

Lenin városa annyi sok kín és szenvedés után ismét szabad!

Január 30-án, a „Machtergreifung”, a hatalomátvétel napján Hitler beszédet mond és ismét a „Gondviselést” hívja segítségül — különös tekintettel a hadihelyzet rosszabbodására: „Ellenségünk megkísérli, hogy a német népet és a Birodalmat robbanó- és gyújtóbombákkal összeomlásba sodorja, ezzel azonban csak még inkább megszilárdítja szociális egységében, és megteremti azt az erős államot, amelyet a Gondviselés kiszemelt arra, hogy a következő évszázadokban Európa történelmét alakítsa. Az, hogy ez a hatalmat és világot megrendítő folyamat fájdalom és kín közepette megy végbe, a Gondviselés örök törvénye, mert minden nagyság harcban születik meg, és minden egyes földi halandó fájdalmak közepette jön világra …”

Január 31-én a Német Távirati Iroda katonai hírmagyarázójának jut az a kellemetlen feladat, hogy elfogadható formában bejelentse a 18. hadsereg leningrádi vereségét, az „északi sánc” összeomlását:

„Az északi szakaszon folyó nagy bolsevista támadás során a bolsevisták ismét megkísérelték gépesített és páncélos rohamcsapataik átkaroló hadmozdulataival a német kötelékek hátába kerülni. Bár Volossovótól nyugatra, Gacsinától délnyugatra és délre, valamint a Leningrád—Moszkva-i vasútvonal mentén sikerült teret nyerniök, azonban minden átkaroló kísérletük meghiúsult.”

A keleti front többi szakaszán is súlyos csapások érik a Wehrmachtot: 1943—44 telén a Vörös Hadsereg három hónap alatt mintegy 200 000 négyzetkilométernyi területet — 13 000 helységet, köztük 82 várost és 320 vasútállomást — foglal vissza a Wehrmachttól; fontos mezőgazdasági, továbbá gazdag vas- és mangánérctartalékokkal rendelkező iparvidékeket kénytelenek kiüríteni a németek.

Február 23-ig a szovjet csapatok a Dnyeper jobbpartján befejezik a kijevi, a dnyepropetrovszki és zaporozsjei területek felszabadítását; „új Sztálingrádot” rendeznek a németeknek Korszuny-Sevcsenko térségében, ahol 10 német hadosztály kerül gyűrűbe és semmisül meg, megtisztítják Leningrád és Kalinyin területét a németektől és elérik az Észt Szovjetköztársaság területét. Csaknem teljesen felszabadul a gomeli és a polesszai terület, megkezdődik a Szovjet-Bjelorusszia felszabadítása.

A szövetséges angol—amerikai légierő 1944 január-február hónapokban 74 200 tonna bombát zúdít Németország fontosabb ipari és közlekedési gócpontjaira; különösen súlyos éjszakai bombatámadások érik Berlint, továbbá Leipzig, Stuttgart, Schweinfurt, Tutow, Bernberg, Oschersleben, Halberstadt, Brunswick, Klagenfurt, Steyr, Frankfurt, Kiel, Wilhelmshaven, Hannover ipartelepeit, elsősorban a repülőgépgyártó üzemeket.

Március 4-én az 1. Ukrán Arcvonal csapatai offenzívába mennek át Románia irányában és 24 óra alatt 180 km szélességű szakaszon mintegy 25—50 km-es mélységű áttörést érnek el, március8-án Zsukov tábornok csapatai a román határt 120—130 km-re, a magyar határt 150—160 km-re közelítik meg.

Március 5-én támadásba lendül a 2. Ukrán Front is, és az offenzíva ötödik napján, március 10-én már azt jelenti a Magyar Távirati Iroda, hogy az áttörés szélessége 175 km, mélysége 40—70 km.

Ugyanakkor nagyarányú offenzívába kezd a 3. Ukrán Front is, Malinovszkij tábornok vezetése alatt, Krivoj Rog közelében, s néhány nap alatt ott is áttörik a német állásokat, visszafoglalják többek között a Fekete-tenger két fontos kikötővárosát, Kerszont és Nikopolt.

A harctéri helyzet súlyosbodása drasztikus lépésre készteti a német katonai és politikai vezetést: megfelelő előkészületek után kiadják az utasítást a „Margaréta”, a Magyarország megszállását célzó akció végrehajtására. A Wehrmacht és az SS egységei megszállják Magyarországot, hogy megakadályozzák az 1943-as őszi olaszországi események magyar változatát, azt, hogy a háború elvesztésétől rettegő magyar uralkodóosztálynak az angolszászokkal hónapok óta folyó tárgyalásai — melyekről a német hírszerző szervek pontos adatokkal rendelkeznek — konkrét eredményre vezessenek.

Az olaszországi hadszíntéren, az Anzio—Nettunó-i hídfő megszilárdítása után lassan feltöltik a cassinói fronton az ott küzdő hadosztályokat, hatalmas tüzérségi és páncélos erősítések beérkezése után újabb offenzívát indítanak a szövetséges csapatok a Monte Cassinót védő német egységek ellen.

Március 15-én az angolszász légierő 1000 tonna robbanó- és 1200 tonna gyújtóbombát szór a cassinói német állásokra. Amikor a nyolcórás szörnyű bombázás után rohamra indulnak az új-zélandi, indiai, kanadai és szabad-francia csapatok, Alexander tábornok meg van győződve arról, hogy nem maradt élő ember Cassinó romjai között. A támadó szövetséges csapatok azonban az 1. német ejtőernyős hadosztály egységeibe ütköznek, és szinte utcáról utcára, házról házra, emeletről emeletre folyó harcot kell folytatni— a sztálingrádi harcok tapasztalatait felhasználó németek ellen …

Cassinó háromnegyed része a szövetségesek kezére kerül, de a döntő pontokon megakad a támadás, a Monte Gassinó-i megmaradt német egységek a Róma felé vezető 6. számú fő közlekedési utat továbbra is ellenőrzésük alatt tartják; Alexander tábornok abbahagyja az offenzívát, hogy átcsoportosítsa csapatait.

Jacob L. Devers, amerikai tábornok március 22-én a következő jelentést küldi Marshall vezérkari főnöknek:

„Szakadatlanul harcban vagyunk itt. Március 15-én azt hittem, hogy sikerülni fog a cassinói támadással a Liri-völgyben előnyomulni. Légierőket, tüzérséget és tankokat vetettünk harcba, s ezeket szorosan követte a gyalogság. Magam is szemtanúja voltam a völgyön át megindított támadásnak, amely pompás időben kezdődött. A bombázás súlyos és nagyszerű volt, a tüzérségi tűz, amelyet 900 ágyúnk ontott az ellenséges vonalakra, két órán át tartott, és még súlyosabb és pontosabb volt. Két raj középnagyságú bombázó, ezeket követően tizenegy raj nehézbombázó, majd ismét két raj középnagyságú bombázó reggel pontosan 8 óra 30 perckor startolt, és támadásuk déli 12 óráig tartott, úgyhogy a rajok 9 órától kezdve minden 15 percben újból megjelentek az ellenség fölött. Mindennek ellenére, zuhanóbombázók és ágyúk tüze dacára csapataink mégsem érték el első céljukat. Ennek következtében a tankok, melyeknek tömegben kellett volna támadniuk, nem indulhattak el. Kiábrándító csapás ez rám nézve. A gyalogságot a kora reggeli órákban Cassinótól északra öt mérföldnyire visszavontuk. Mikor — körülbelül déli 1 órakor — visszaérkeztek Cassinó városába, a védőművekbe, a németek még itt voltak, s volt erejük meglassítani csapataink bevonulását, és valami megmagyarázhatatlan módon az éjszaka folyamán még fokozni is tudták erőiket. Támadásunk még tart, véleményem szerint azonban nem lesz egyéb hasznunk belőle, mint Cassinó városa és talán a szomszédos Rapidónál egy hídfő. Alexander tábornoknak, ha ezt elérte, meg kell állítania és át kell csoportosítania haderőit, s ő azt reméli, hogy ezt április 15-ére befejezheti.”

Az átcsoportosítás majd két hónapig tart …

Mielőtt azonban folytatnók a Gusztáv-vonalért folyó „centiméterháború” ismertetését, vegyük szemügyre röviden a keleti front eseményeit: március 19-én, Magyarország német megszállásának napján a 2. Ukrán Front csapatai mintegy 80 kilométeres szakaszon elérik a Dnyesztert, 20-án felszabadul Mogiljev-Podolszk és Vinnyica, 22-én Pervomajszk is a szovjet csapatok kezére kerül.

Március 30-án a Malinovszkij marsall parancsnoksága alatt álló 3. Ukrán Front megkezdi hadműveleteit a keleti front déli szakaszán és április 10-én kiűzi a németeket Ogyesszából.

Április 8-án kezdődik a krími csata, három nap múlva, április 11-én a 4. Ukrán Front csapatai elfoglalják Kercs városát. Április 18-án elérik a Szevasztopol külső védelmi övezetét, május 9-én 35 napi ostrom után, a szovjet csapatok rohammal visszafoglalják a német és román csapatoktól Szevasztopolt. A Feketetenger legfontosabb kikötővárosa felett sarló-kalapácsos vörös lobogó leng.

A Dnyeszter elérése, Ogyessza és Szevasztopol elfoglalása után nyitva áll az út a szovjet csapatok előtt a román kőolajmezők, azután a Balkán felé.

Az angolszászok olaszországi és nyugat-európai támadási előkészületei április végén, május elején meggyorsulnak, és bizonyára nemcsak időbeli összefüggés van az előkészületek meggyorsulása és a keleti front déli szakaszán elért nagy szovjet győzelmek között.

Két nappal Szevasztopol felszabadítása után, május 11-én Alexander tábornoktól megérkezik Churchill miniszterelnökhöz a távirat: „Összes előkészületeinket befejeztük, a támadásra minden készen áll. Bizton reméljük, hogy elérjük a kitűzött célt: megsemmisítjük az ellenséget — Rómától délre …” Ugyanezen a napon este 11 órakor 2000 ágyú irtózatos pergőtüze zúdul a német állásokra, a levegőből a Tactical Air Force támad, a Tirrén-tengertől Monte Cassinóig remeg a föld a becsapódó bombáktól.

Harminchat óra múlva a németek ellenállása gyöngülni kezd, a szövetséges csapatok széles szakaszon áttörik a Gusztáv-vonalat: az amerikaiak elfoglalják Santa Maria Infantét, a szabad-francia egységek beveszik Ausoniát.

Május 17-én a lengyelek indulnak rohamra Cassinó romjai között, nagy veszteségeket szenvednek, a németek visszavetik őket, de a lengyelek állhatatosan újra és újra megrohamozzák a német állásokat. Május 18-án hajnalban Cassinó felett lengyel és angol zászlót lenget a szél.

Május 23-ról 24-re virradó éjszaka elszabadul a pokol az Anzio-Nettunó-i hídfőben is: hat szövetséges hadosztály tör észak felé, Róma irányában. Néhány nap alatt teljesen szétverik a 14. német hadsereget, június 2-án elfoglalják Volmontonét, az utolsó megerősített helyet az olasz főváros előtt.

1944. június 4-én délután 19 óra 15 perckor az amerikai 88. hadosztályelőőrsei elérik a Piazza Veneziát, Róma szívében.

Sztálin június 5-én a következő táviratot küldi Rooseveltnek és Churchillnek: „Üdvözlöm Önöket a szövetséges angol—amerikai csapatok nagy győzelme, Róma bevétele alkalmából. Ezt a hírt nagy örömmel fogadták a Szovjetunióban.”

Roosevelt június 5-én tartott rádióbeszédében leszögezi: „A tengely első fővárosa a kezünkbe került. Egy már elesett, kettő ezután következik …”

Másnap, június 6-án elérkezik a „D-Day”, az „Overlord” megindulásának napja: a szövetséges csapatok partra szállnak Normandiában.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!