(idézet: A Berchtesgadeni sasfészektől a berlini bunkerig)
A harctéri helyzet a Távol-Keleten — Angol-amerikai-francia offenzíva a nyugati fronton — A Vörös Hadsereg márciusi ellentámadása, a Duna-medencében — Magyarország felszabadítása — Roosevelt halála — A Vörös Hadsereg döntő offenzívája Berlin felé — Az utolsó tanácskozás a Führerbunkerben — Német diplomáciai manőverek német-angolszász különbéke létrehozására — Amerikai és szovjet csapatok találkozása az Elbánál — Berlin ostroma — Hitler és Éva Braun házassága és öngyilkossága — Göbbels és Bormann ajánlata a szovjet parancsnokságnak — Dönitz utolsó kísérlete — A feltétel nélküli kapituláció aláírása Reimsben és Berlinben — 1945. máj. 9: az Európai Győzelem Napja — 1945. aug. 14: a Győzelem Napja
1945 első hónapjaiban egyre aggasztóbb hírek érkeznek a vezéri főhadiszállásra a távol-keleti szövetséges, Japán harctéri helyzetéről: Burmától a Fülöp-szigetekig mindenütt vereség éri a mikádó szárazföldi, tengeri és légi erőit.
Burmában már 1944 decemberében megindult a szövetségesek döntő támadása: a front északi szakaszán a légi úton Kínából Burmába szállított és ott felszerelt kínai hadtest, középen Slim tábornok 14. angol hadserege, délen három indiai hadosztály támadja a japán állásokat.
Az előrenyomuló szövetséges csapatoknak rendkívül súlyos nehézségekkel kell megküzdeniük, utánpótlásukat csakis légi úton lehet ellátni. A hadjárat tetőpontján — írja Marshall tábornok jelentésében — a csapatszállító repülőrajok három hónapon keresztül átlagosan havonta 230 órát repültek, holott az átlagos havi repülési idő 120 óra.
Amikor 1945. január 28-án átgördülnek az első, hadianyagot szállító teherautók a burmai—kínai határon, tehát helyreáll a szárazföldi összeköttetés Kínával, nemcsak a burmai hadjárat sorsa dől el, de gyökeresen megváltozik a Kínában állomásozó, megszálló japán hadsereg helyzete is. A kínai felszabadító hadsereg utánpótlási gondjai nagymértékben csökkennek, a japánok egyre inkább védekezésre szorulnak.
- március 28-ánbrit—indiai haderők elfoglaljákMandalay-t, május 3-án a brit csapatok bevonulnak Rangoonba.
A Fülöp-szigeteken, Leyte szigetén 1944 végén már hét amerikai hadosztály van parton, öt használható repülőtér van az amerikai légierő birtokában, a japánok kénytelenek visszavonulni.
Egy ismeretlen japán katona levelében, mely az előnyomuló amerikai csapatok kezére került, a következőket írja:
„Ki vagyok merülve. Nincs ennivalónk. Az ellenség 500 méternyire van tőlünk. Anyám, kedves feleségem és fiam, ezt a levelet halvány mécses világánál írom. Végünk közeledik. Mi lesz Japán jövője, ha ez a sziget az ellenség kezébe kerül? Repülőgépeink nem jöttek meg. Yamasita tábornok nem jött meg. Japán száz és száz sápadt katonája a dicsőséges véget várja és más semmit. Itt megismétlődött az, ami a Salamon-szigeteken, New Georginánál és a többi szigeten történt. Mennyire van felkészülve Japán népe a döntő csata megvívására, elszántan arra, hogy győzni fog?”
- január 9-éna 6. amerikai hadsereg Luzon szigetén, a Lingayani-öbölben sikeres partraszállást hajt végre; az első napon a 15 mérföld hosszú és 6000 yard mély hídfőben 68 000 katona van.
Február 17-én az amerikai csapatok felszabadítják Bataant. Corregidor erődjét a hozzá vezető alagutakkal együtt a fanatikusan védekező japánok magukra robbantják.
Március 10-én a Fülöp-szigetek második legnagyobb szigetén, Mindanaóban is partra szállnak az amerikaiak. Ezen a napon 300 B 29-es szuper-légierőd bombázza Tokiót, a japán főváros ipartelepeinek 25 százaléka elpusztul. A japán császár totális mozgósítást rendel el: a férfiak 12—60-ig, a nők 12—40-ig kötelesek fegyveres szolgálatot teljesíteni.
Luzon és a Manilai-öböl elvesztése igen súlyos csapás Japánra: az amerikaiak most már a belső japán védelmi vonal és Holland-India, valamint a Szingapúr és az Indiai-óceán felé vezető útvonalakat háborítatlanul ellenőrzésük alatt tartják; megszakad Japánnak a külső védelmi vonallal, a délnyugati szigetek csoportjával való összeköttetése; a Holland-Indiában, Brit-Malajában, Burmában, Thaiföldön és Indokínában levő japán csapatok most már nagyjában el vannak szigetelve.
A Csendes-óceán középső részén 1945 elején változatlan erővel tart a szigetek csatája: február 19-én az amerikaiak partra szállnak a rendkívül komoly mértékben megerősített Ivo Dzsima szigeten.
Egy amerikai haditudósító a következőket írja az itteni harcokról:
„A szigeten az első nagyobb hídfőállást a 24. tengerészezred 2. zászlóalja alakította ki nehéz harcok árán. A katonák az egy négyzetmérföld területű hídfőállást, amely az úgynevezett Kék-part mellett terült el, mindig mint a »vadon«-t emlegették. A sziget talaja vulkanikus volt, és a sziget közepén egy alacsonyabb vulkán működött, a Szuribacsi-hegy. A hídfőállás földjében mély szakadékok húzódtak, és a földből forró vulkanikus gőzök törtek elő. Az amerikaiak a hídfőállást lassan bővítették, de egy-egy nap harcai árán legfeljebb 100—200 méterrel tudtak előbbre jutni, miközben nehéz harcokkal vetették ki a vadul védekező japánokat a betonból épített erődítményeikből.
Keserves dolog volt a japánokkal végezni. Mikor egy-egy betonerődítményüket az amerikai katonák lángszórókkal kifüstölték, a bunker belsejében még mindig maradt egy-egy súlyosan sebesült japán, aki még ekkor sem akarta megadni magát. Az egyik tengerészkatona, ilyen kifüstölt cementbunkerbe behatolva, géppisztolyával 21 lövést adott le a gépfegyverével még mindig lövöldöző japánra. Végül is az amerikai tengerészkatona géppisztolyában nem maradt több töltény és a megdühödött japánt rohamkésével ölte meg.”
A harcok súlyosságát mutatja, hogy Ivó szigetén a 2. amerikai tengerész hadosztály a harcok első két napján 3650 embert veszít, bár ezeknek legnagyobb része sebesült. Ez a szám tíz órával később 5372-re emelkedik, vagyis a harc minden percében három ember esik el vagy sebesül meg.
Ivón a harcok 26 napon át folynak, és csak március 16-án tudják az amerikaiak teljesen meghódítani a szigetet.
Április 1-én a 10. amerikai hadsereg partra száll Okinaván. E sziget jelentőségéről a New York Times tudósítója egy héttel a partraszállás után a következőket írja:
„Okinava szigetének elfoglalása nagy előnyökkel kecsegteti az amerikai hadvezetőséget. Ha a sziget birtokunkba kerül, meg tudjuk akadályozni, hogy az anyaországból utánpótlást szállító hajók juthassanak el a japánok által meghódított nagy dél-ázsiai szigetekre. De még nagyobb jelentősége van annak, hogy Okinava szigetének tágas repülőtereiről felszállva, amerikai nehéz bombavetők akár több százas kötelékekben minden nehézség nélkül támadásokat indíthatnak a japán anyaország szigetei ellen. Okinava további nagy előnye, hogy amerikai hajók minden nehézség nélkül megközelíthetik Kína és Korea partjait.”
Páratlan hevességgel folynak hetekig a harcok, és a sziget csak 1945. június 21-én kerül amerikai kézre.
Japán végleges bukását semmi nem tartóztathatja fel.
Még javában dúl Magyarországon a balatoni védelmi csata, amikor március 7-én hajnalban amerikai csapatok elfoglalják Köln városát. „Az éjszaka folyamán fényszórók világánál folyt a harc a városban” — jelentik a szövetségesek nyugat-európai főhadiszállásáról.
Kölnben nagyobb a pusztulás, mint Sztálingrádban volt. A város beépített negyedeire 50 000 bomba zúdult, és házainak 80 százaléka teljesen lakhatatlan. A Hohenzollern-híd a folyóba zuhant, a híres székesegyház megrongálódott, sérülései azonban nem súlyosak.
Churchill március 21-én a következő üzenetben tájékoztatja Sztálint a nyugati front eseményeiről:
„Az a támadás, amelyet a britek és a kanadaiak február 8-án indítottak, mintegy 16 000 emberünkbe került. Reméltük, hogy az amerikai 9. és 1. hadsereg jobbszárnyunkon február 10-e körül támadást indít, de az árvíz miatt, amelyet az ellenség a gátak átvágásával idézett elő, mindkét amerikai hadsereg számára fizikailag lehetetlenné vált az előrenyomulás mindaddig, amíg a vízállás nem csökkent. Ez arra kényszerítette hadseregeinket, hogy északon — igen nehéz és mocsaras terepen — további tizenöt napon át folytassák támadásukat, mielőtt még az Egyesült Államok csapatai komolyabb támadást tudtak indítani. Mi teljesen egyetértünk azzal, hogy az ő támadásuk időpontjának eltolódása indokolt volt, de ez a körülmény a Rajnától nyugatra megmaradt válogatott német katonai alakulatok zömét ránk zúdította. Amikor március első napjaiban az amerikai 9., 1. és 3. hadsereg akcióba lépett, a többi frontszakaszon az ellenség sebezhetősége, Eisenhower szavaival élve, erősen megnövekedett. De ez a három amerikai hadsereg olyan eredményeket ért el, amelyek messze felülmúlták várakozásainkat, s most ragyogó és merész hadműveletekkel a Rajnától nyugatra teljesen megtörték az ellenség védelmét, úgyhogy a folyót mi végül is lényegesen északabbra értük el. A harctér most már elő van készítve a támadás következő szakaszára, s én Montgomery főhadiszállására utazom, hogy ennek szemtanúja lehessek. Montgomery parancsnoksága alatt lesz a kanadai hadsereg, a brit 2. hadsereg és az amerikai 9. hadsereg, s remélem, hogy hamarosan jó újságokat közölhetek Önnel. Örömmel figyelem az Önök támadását az egyre kisebbedő kelet-poroszországi német zsák ellen. Véleményem szerint, ha majd Németország egész északi részét elfoglaljuk, s az orosz seregek egyesülnek a mieinkkel, Hitler meg fogja kísérelni, hogy életre-halálra tovább folytassa a háborút Dél-Németországban és Ausztriában, lehetőleg fenntartva az összeköttetést az Alpokon keresztül észak-olaszországi hadseregével. A budapesti, most pedig a Balaton melletti könyörtelen és szívós ütközet, más előkészületekkel együtt, alátámasztja ezt a feltevést. Addig is döntő hadműveleteket várok nyugaton és északon, s kétségtelenül Önök is mihamarabb megkezdik az előnyomulást keleten.”
Churchill levelének időpontjában már öt nap óta folyik — teljes átütő sikerrel — a Vörös Hadsereg nyugat-magyarországi offenzívája.
Március 24-én 100 kilométer széles arcvonalon 70 kilométer mélységben áttörik a makacsul védekező németek állását, március 27-én Kisbér, Celldömölk, Tapolca — március 29-én Szombathely, Kaposvár, Kőszeg — március 31-én Vasvár, Körmend, Szentgotthárd — április 4-én pedig az ország utolsó területrésze is felszabadul a németek és nyilas csatlósaik rémuralma alól.
Ugyanezen a napon a Vörös Hadsereg egységei bevonulnak Bratislavába, április 13-án pedig, hat napos utcai harc után felszabadítják Bécset.
- április 13-ánaz amerikai hivatalos veszteséglista a következőképpen kezdődik:
„A hadsereg és a haditengerészet tagjai közül a tegnapi napon hősi halált halt:
Washington, április 13. Roosevelt, Franklin D., főparancsnok. Felesége Mrs. Anna Eleanor Roosevelt. Fehér Ház.”
Szerte a világon nagy megrendülés fogadja ezt a hírt, őszinte mély gyászba borul a haladó emberiség.
A szovjet kormány részvéttáviratából idézünk:
„Az amerikai nép és az egyesült nemzetek Franklin Roosevelt személyében olyan embert vesztettek el, aki világviszonylatban is igen nagy politikus, s a háború utáni béke és biztonság szervezetének szószólója volt. A Szovjetunió kormánya őszinte együttérzését fejezi ki az amerikai népnek a súlyos veszteséggel kapcsolatban, s ugyanakkor meg van győződve arról, hogy a közös ellenség ellen viselt háború fő terhét magukra vállalt nagyhatalmak közötti együttműködés politikája a jövőben is erősödni fog.”
Thomas Mann „Doktor Faustus keletkezése” című könyvében Roosevelt haláláról a következőket írja:
„Április 12-e volt — kertünkbe belépve felemeltem a földről az újságot, amelyet az újságkihordó oda szokott bedobni. Egy szempillantást vetettem a vastagbetűs főcímre, nem tudtam, mit tegyek, majd némán átnyújtottam a lapot feleségemnek. Meghalt Roosevelt. Felkavarva álltunk ott, az volt az érzésünk, hogy egy egész világ áll most körülöttünk visszafojtott lélegzettel. Csengett a telefon. Nem vállaltam a rögtönzött rádiónyilatkozatot, melyet kértek. Táviratot fogalmaztunk az elhunyt özvegyének, s egész este megrendültén hallgattuk a rádióban az egész világból érkező hódolat- és részvétnyilvánításokat. A következő napokon semmi másról nem lehetett hallani és olvasni, csak róla, halálának részleteiről, a Hyde Park-i temetési ünnepségekről. A megrendülés, a végzetes veszteség tudata kiterjedt az egész földre. Mindnyájunk fülében csengtek a tiszteletre méltó Eleanor Roosevelt szavai: „Jobban szomorkodom népünkért és az emberiségért, mint magunkért.” — Ennek ellenére mégis bizonyos, hogy országszerte sok elégedettség és megkönnyebbülés vegyült a gyászba, alig-alig leplezetten a hivatalos megnyilvánulások mögött. Most is pompásan ki lehetett hallani azt a bizonyos megkönnyebbült sóhajt, amelyet nem lehet meg nem hallani, valahányszor egy olyan nagy ember hal meg, aki nemzetét átlagszínvonala fölé emelte — az ilyesmi ugyanis meglehetősen fárasztó egy nemzet részére. Ez most is túlontúl szembeötlő volt. Mondták, hogy olyanok is akadnak, akik pezsgőt bontattak, mikor meghallották halálának hírét … Unos-untig bizonygatták, hogy minden a régiben marad. A szövetségesek San Franciscó-i értekezlete megnyitásának időpontját — amelyen az elhunytnak is jelen kellett volna lennie — változatlanul hagyták. A háború folyt tovább. Az utód kongresszusi beszédében szilárdan kitartott a feltétel nélküli megadás s az azt követő tartós béke és rendezés elve mellett. Katonai téren semmiféle változást nem terveztek. Annál több lesz, minden valószínűség szerint, a polgári életben. „Egy korszak ér véget. Ez már nem az az Amerika lesz ezentúl, amelyikbe mi kijöttünk.”
Hitler sok minden egyéb mellett, szilárdan hitt a csillagjóslásban. Szenvedélyének kielégítésére Himmler külön „kutató-intézetet” szervezett. A csillagjósok már régebben jósolták Hitlernek, hogy április második felében, szörnyű vereségek után győzni fog. Roosevelt halálának híre április 12-én éjfél körül érkezik meg Berlinbe. Göbbels szinte extázisban hívja fel Hitlert telefonon és a következőket mondja: „Vezérem, gratulálok önnek. Roosevelt halott. A sors leterítette az ön legnagyobb ellenségét. Isten nem hagyott el bennünket. Csoda történt, hasonló Erzsébet királynőnek a hétéves háborúban bekövetkezett halálához. Meg van írva a csillagokban — folytatja Göbbels —, hogy április második fele fordulópont lesz számunkra. Ma péntek van, április 13-a. Ez a fordulópont.”
Hitlert rendkívül felvillanyozza Roosevelt halálhíre, és Göbbelsszel együtt egész nap, április 13-án várják, hogy a frontokon bekövetkezzék a várt csodálatos fordulat.
De amikor eltelik ez a nap is — csodálatos fordulat nélkül, és a frontokról változatlanul érkeznek a rossz hírek arról, hogy ezen a napon is jelentősen kisebbedett a Wehrmacht és az SS csapatainak birtokában lévő német terület, Göbbels keserűen kifakad: „A sors megint kegyetlen volt hozzánk és bolondját járatta velünk.”
Két nap múlva, április 15-ről 16-ra virradó éjszaka az 1. Bjelorussz és az 1. Ukrán Front csapatai váratlanul általános támadásba mennek át Berlin térségében. Mindössze 30 percig tart a tüzérségi előkészítés, de ezt a ágyútüzet 41 ezer löveg zúdítja a német állásokra. A második világháborúnak ez a legnagyobb tüzérségi csapása szinte porrá zúzza a hónapokon át nagy erőfeszítéssel és gonddal kiépített német védelmi állásokat.
Amikor a sötét éjszakában a két szovjet hadseregcsoport rohamra indul, az utat 2000 hatalmas fényszóró világítja meg. Később a fogságba esett német katonák elmondották, hogy a védőket elvakította a fényszórók ragyogása, melyet egymás között „ördögi fénynek” neveztek.
A szovjet hadiipar 1945 április közepére a világ legerősebb, legjobban felszerelt hadseregévé tette a szovjet hadsereget. Csak egy számadat: a berlini támadásban 6300 harckocsi és 8400 repülőgép vesz részt.
A szovjet csapatok órák alatt áttörik a német állásokat és törnek előre Berlin felé.
Hitler Berlin védelmének megszervezésével a „sánta ördögöt”, Göbbels birodalmi propagandaminisztert bízza meg. Göbbels bejelenti egyik rádióbeszédében: ha csak egyetlen fehér zászlót lát meg valamelyik berlini utcán, nem fog habozni, hogy az egész utcát, összes lakosaival együtt megsemmisítse. Berlin a „német Sztálingrád” lesz — hangzik a göbbelsi utasítás. De ezt a szovjet csapatok nem nagyon respektálják, óráról órára közelebb jutnak a Birodalom fővárosához.
Április 16-án adja ki Hitler utolsó napiparancsát: mindenkit, rangra való tekintet nélkül, agyon kell lőni, aki utasítást ad a visszavonulásra; a szovjet hadsereggel szemben a végsőkig ki kell tartani.
Az utasítás nem vonatkozik a nyugati hadszíntérre …
A hurok egyre jobban szorul a fasiszta fenevad nyaka körül: négy világtáj felől ellenállhatatlanul törnek a szövetséges csapatok Berlin felé.
Április 20-án Budapesten a felszabadulás után megjelenő első napilap, a Szabadság a következő szalagcímekben közli a németországi harctér legfontosabb eseményeit:
„Drezdát keletről és nyugatról támadják a szövetséges és szovjet csapatok.
Csillagos lobogó a nürnbergi stadion felett.
Hivatalos jelentés a Berlin és Drezda felé induló támadásról.”
— Amerikai katonák oroszul tanulnak, készülnek az oroszokkal való találkozásra — közli a párizsi rádió.
Április 20-án a Reichskanzlei, a birodalmi kancellária négy emelet mélységben épített bunkerjében, a Führerbunkerben ünnepli Hitler 56. születésnapját.
Ezen a napon a délelőtti órákban 1000 angol—amerikai bombázó támadja Berlint, a szovjet csapatok gyors előrenyomulása következtében Keitel kénytelen kiüríttetni Zossent, a véderő főparancsnokságának utolsó főhadiszállását.
A Führerbunkerben tanácskozás zajlik le, melyen Hitler az északi térségben harcoló német csapatok főparancsnokává Dönitz nagyadmirálist nevezi ki; a déli főparancsnok kinevezéséről nem születik döntés, mert Hitler habozik: Berlinben maradjon-e, vagy bevegye magát az Alpokba és az „Alpenfestung”-ban, az „alpesi erőd”-ben védekezzék tovább.
Göring dönt: ő nem hajlandó Berlinben harcolni, elmenekül Dél-Németországba.
Április 21-én a szovjet hadsereg eléri Berlin külvárosait. Hitler parancsot ad: haladéktalanul meg kell támadni az oroszokat, vissza kell vetni őket. De a Wehrmacht már nem képes teljesíteni a kapott parancsot, a Führer hiába várja a híreket győzelmes ellentámadásról.
Április 22-én a Wilhelmstrassén lévő kancellári palota bunkerjében újból katonai tanácskozásra kerül sor; ez az utolsó, melyet Hitler vezet. A tanácskozás közben érkezik a hír, hogy a szovjet csapatok szétverték az ellentámadásra felvonuló német egységeket.
Hitler három órán át szinte szünet nélkül átkozódik, szitkozódik; itthagyták őt Berlinben, nem jön senki segítségül, itt kell meghalnia Berlin romjai között.
Mikor az üvöltözésben kimerül, sírógörcsöt kap, beleroskad karosszékébe és úgy zokog, mint egy kisgyerek; most ébred tudatára annak, hogy minden elveszett.
Mindezt Göbbels fordítja le a propaganda nyelvére, és a berlini rádió 23-án este közli, hogy a Führer megparancsolta: Berlint a végsőkig védeni kell, és ő maga Berlinben marad, bármi történjék is …
Göbbels hazudott már nagyobbat is, nem csoda, hogy ebben a nehéz helyzetben bálványozott Führerjét pózba állítja … Göbbels még egyszer lelket önt Hitlerbe: biztos értesülései vannak arról, hogy a közeljövőben nyílt konfliktusra kerül a sor az angolszászok és az oroszok között, és hogy Churchill és Truman felkéri majd a Führert, hogy szövetkezzenek a Szovjetunió ellen.
Ezalatt Keitel és Jodl katonai felmentő terveken dolgoznak; nemlétező hadosztályokkal számolnak, rendelkeznek.
A harc utolsó szakaszához érkezik, most már Hitleréknek csak egyetlen reménykedésük marad: megegyezéses különbéke az angol—amerikai főparancsnoksággal, hogy feltartóztathassák a szovjet hadsereget.
E taktikának megfelelően a frontokon a német hadsereg maradványai dühödt elkeseredéssel védekeznek — elsősorban a szovjet csapatok ellen.
Sztálin 1945. április 7-én Roosevelthez intézett üzenetében joggal állapítja meg: „Nehéz egyetérteni azzal, hogy a nyugati fronton a németek részéről az ellenállás hiánya csakis azzal magyarázható, hogy szétverték őket. A németeknek a keleti fronton 147 hadosztályuk van. Minden károsodás nélkül elvonhatnának a keleti frontról 15—20 hadosztályt, s átdobhatnák a nyugati fronton levő csapataik megsegítésére. A németek azonban ezt nem tették és nem is teszik. Továbbra is dühödten hadakoznak Zemljanicáért, egy jóformán ismeretlen csehszlovákiai vasútállomásért, amely úgy kell nekik, mint halottnak a borogatás, de minden ellenállás nélkül feladnak Németország szívében olyan fontos városokat, mint Osnabrück, Mannheim és Kassel. Lássa be, hogy a németeknek ez a viselkedése enyhén szólva furcsa és érthetetlen.”
Valóban, mint a második világháború után nyugati katonai szakértők is elismerik, 1945 áprilisában Hitler és az OKW számára csak egyetlen remény marad, éspedig az, hogy az angol—amerikai csapatok előbb érnek Berlinbe, mint az oroszok. Ebben az esetben talán meg lehet egyezni az angol—amerikai főparancsnoksággal, hogy együttes erővel forduljanak a szovjet hadsereg ellen — „a kommunizmus ellen viselendő új keresztes háború” zászlaja alatt.
Hitler és társai reménykedése nem volt teljesen alaptalan, nem lehet azt állítani, hogy légvárakat építettek. Már ekkor, 1945 tavaszán sem volt titok, és a háború befejezése után megjelent emlékiratokból is kitűnik, hogy egyes befolyásos angol—amerikai katonai és politikai körök nem örvendtek túlságosan annak, hogy a szocializmus országának hatalmas serege, a szovjet hadsereg Budapest és Bécs elfoglalása után Berlin kapui előtt áll. Amikor már bizonyos volt a német hadsereg kikerülhetetlen veresége és gyors összeomlása, ezek a szovjetellenes politikusok és tábornokok nem idegenkedtek a német tábornokokkal való összefogás gondolatától.
De 1945 áprilisában ezek az erők gyengék voltak arra, hogy a fasisztaellenes koalícióban összekovácsolódott angol, francia, kanadai és amerikai katonák fegyvereit a vöröscsillagos szovjet katonák ellen fordítsák. Ezért fulladt kudarcba a náci vezetők minden kísérlete, mely az angolszászokkal kötendő, szovjetellenes különbékére irányult. Külön említést érdemelnek az 1945 márciusában Bernben folytatott tárgyalások, melyeken német részről Wolff SS tábornok, Himmler bizalmi embere, amerikai részről pedig Allen Welsh Dulles, a stratégiai titkosszolgálat vezetője vett részt.
Roosevelt április 1-i üzenetében megpróbálta megnyugtatni a berni német—amerikai—angol tárgyalások miatt nyugtalan szovjet kormányt.
„Úgy látom” — írta Roosevelt — „hogy az észak-olaszországi német fegyveres erők kapitulációját illetően a németekkel a jövőben esetleg folytatandó tárgyalásokkal kapcsolatos üzenetváltásunk folyamán e kérdés körül most sajnálatos aggályoskodás és bizalmatlanság légköre alakult ki, jóllehet valamennyi alap elvet illetően egyetértés van köztünk.
A kapitulációról semmiféle tárgyalás nem folyt, és ha lesznek ilyen tárgyalások, ezek Casertában mindvégig az Önök képviselőjének jelenlétében fognak folyni. Jóllehet a szóban forgó tárgyalások megszervezésére Bernben tett kísérlet eredménytelennek bizonyult, megbíztuk Alexander tábornagyot, hogy állandóan tájékoztassa Önöket erről az ügyről.
Ismételten ki kell jelentenem, a berni találkozás egyedüli célja az volt, hogy kapcsolatot létesítsünk illetékes német tisztekkel, nem pedig az, hogy bármi néven nevezendő tárgyalásokat folytassunk.
Szó sem lehet a németekkel olyan tárgyalásokról, amelyek lehetővé teszik számukra, hogy erőiket az olasz frontról bárhová átdobják. Ha lesznek tárgyalások, ezek alapja csakis a feltétel nélküli kapituláció lehet. Ami azt illeti, hogy a szövetségesek Olaszországban jelenleg nem folytatnak támadó hadműveleteket, ez semmiképpen sem annak a következménye, hogy a németekkel való megegyezésben reménykedünk. Az olaszországi támadó hadműveleteknek a legutóbbi időben bekövetkezett tényleges félbeszakadása főleg azzal magyarázható, hogy erről a frontról nemrégiben Franciaországba dobtak át szövetséges csapatokat, brit és kanadai hadosztályokat. Jelenleg előkészületek történnek arra, hogy április 10-e körül az olasz fronton meginduljon a támadás. De — bár sikert remélünk — ennek a hadműveletnek az arányai korlátozottak lesznek, mert Alexandernek jelenleg nem áll rendelkezésére elég erő. Neki 17 harcképes hadosztálya van, vele szemben pedig 24 német hadosztály áll. Minden, erőnktől telhetőt meg szándékozunk tenni annak érdekében, hogy megakadályozzuk a jelenleg Olaszországban levő német csapatok más hadszínterekre irányítását.
Ami a német csapatok Olaszországból történő átdobásának időpontját illeti, szerintem az Ön értesülései tévesek. A mi megbízható értesüléseink szerint ez év január elseje után három német hadosztályt vontak ki Olaszországból, s ezek közül kettőt vittek a keleti frontra. E három hadosztály közül az utolsó átdobása február 25-e körül, vagyis több mint két héttel ezelőtt kezdődött meg, hogy a kapituláció valamilyen lehetősége szóba jött. Ezért egészen világos, hogy a német megbízottak Bernben akkor fordultak hozzánk, amikor az utolsó csapatáthelyezés már megkezdődött, s így ez az akció a csapatátdobást semmiképpen sem befolyásolhatta.
Az egész egy, állítólag Himmlerhez közel álló német tiszt kezdeményezésére történt, s természetesen fölöttébb valószínű, hogy egyetlen célja — gyanakvást és bizalmatlanságot kelteni a szövetségesek között. Semmi okunk arra, hogy lehetővé tegyük e cél elérését.”
Április 23-án az 1. Bjelorussz Front Berlintől északra és keletre áttöri az erősen kiépített védelmi övezetet, elfoglalja az Odera mentén fekvő Frankfurtot és Oranienburgot.
Ezzel egy időben az 1. Ukrán Front dél és délkelet felől a Neisse-vonalat zúzza szét.
Magában Berlinben szovjet gárdaegységek az Alexanderplatz felé nyomulnak, a Wilhelmstrasse, a Reichskanzlei a tüzérségi harcok első vonalába kerül, a hitleri kormánynegyed védelmét válogatott SS legénység veszi át.
Ezen a napon még egy csapás éri Hitlert: a Dél-Németországban tartózkodó Göring, a „második ember” a Birodalomban, kijelölt utódja, ultimátumszerű táviratot intéz hozzá, melyben bejelenti, hogy elérkezettnek látja az időt a tárgyalásokra; ő maga akar Eisenhower tábornokkal megbeszélést folytatni különbéke kötése ügyében. Ha este 10-ig nem kap kielégítő választ a Führertől, átveszi a hatalmat, a Reich vezetését.
Hitler mérhetetlen dühre gerjed, megfosztja Göringet összes funkcióitól és parancsot ad az Obersalzbergben állomásozó SS egységnek, hogy azonnal vegyék őrizetbe Göring birodalmi marsallt. Ez meg is történik, de néhány nap múlva a Luftwaffe egyik véletlenül arra vonuló egysége, tudomást szerezvén a történtekről, kiszabadítja főparancsnokát.
Hitler még él, még parancsol, papíron még ő a Harmadik Birodalom Führere, de alvezérei már az „örökségért” marakodnak.
Göring tervbe vett akciójával szinte egy időben Himmler, a birodalmi SS és rendőrség főparancsnoka, kinek kezéhez milliók vére tapad, szintén akcióba lép, hogy megszerezze a hatalmat: felajánlja a német hadsereg kapitulációját az angolszászoknak.
Április 24-én, hajnali 1 órakor Lübeckben, Észak-Németországban nagy titokban találkozik Bernadotte gróffal, a svéd vöröskereszt vezetőjével. Himmler közli: Hitler reménytelenül beteg, talán már meg is halt vagy legalábbis két napon belül meghal. Amíg Hitler életben volt, ő, Himmler nem tehette meg a most javasolt lépéseket, de mivel Hitler elintézett ember, teljes felhatalmazása van a cselekvésre: kéri, hozzon létre találkozót Eisenhower tábornokkal az egész nyugati front kapitulációjának megtárgyalására. Ami a keleti frontot illeti, ő, Himmler reméli, hogy egy ideig még folytatják az ellenállást.
Bernadotte gróf a stockholmi angol nagykövettel április 24-én 23 órakor közli Himmler ajánlatát, melyet azután az angol nagykövet haladéktalanul közöl kormányával.
Április 25-én az 58. szovjet gárdahadosztály és a 69. amerikai gyaloghadosztály csapatai Torgaunál, az Elbánál találkoznak.
Richard C. Hottelet amerikai haditudósító írja a történelmi jelentőségű találkozóról:
„Az amerikai és az orosz seregek találkoztak egymással. A közvetlen kapcsolatot a két sereg között szerda délután fél kettőkor sikerült első ízben megteremteni az Elba partján, északnyugatra Drezdától. Amerikai részről két fiatal tiszt vezetésével egy kisebb járőr találkozott először a Vörös Hadsereg előőrseivel. Az amerikaiak jeepjeikre ülve indultak felderítő útra, azzal a paranccsal, hogy igyekezzenek kapcsolatot teremteni az orosz csapatokkal. Már napok óta tudtuk, hogy az oroszok közel vannak hozzánk, de nem tudtuk pontosan hollétüket. Bradley tábornok egy héttel előbb kiadta a parancsot, hogy az 1. hadsereg szüntesse meg a további előrenyomulást. Nem akarta, hogy a két hadsereg felderítés nélkül, véletlenül bukkanjon egymásra, mert félt, hogy esetleg tévedések és tragikus incidensek történnek. Ezért az amerikai hadosztályok megálltak a Fulda-folyó partján és várták, hogy mikor látják feltűnni az első orosz csapatokat a folyón túl lévő dombok tetején. De, úgy látszik, hogy az orosz csapatok parancsnokát hasonló meggondolások vezették és csapatait ezért hasonlóképpen megállította az Elba-folyónál. A két hadsereg között 30—35 kilométernyi széles területsáv volt, ahová sem mi amerikaiak, sem az oroszok nem nyomultak előre. Kedden az amerikai parancsnokság jeep-őrjáratokat küldött ki, hogy derítsék fel az előttük elterülő terepet. A jeepek kövezetlen, poros mellékutakon haladtak előre, mindenütt menekülő polgári lakossággal találkoztak. A németeket páni félelem fogta el az oroszok közeledése miatt, ez volt az oka menekülésüknek. A jeep-őrjáratok gyakran láttak csoportosan fegyveres német katonákat, anélkül azonban, hogy fegyvereiket egyetlen egyszer is használták volna.
Az amerikai előőrs Kiese városában fedezte fel az oroszokat. Majd néhány órával későbben a 69. hadosztály egyik hadnagya Torgauban kúszva ment át az Elba-folyón átvezető, a németek által felrobbantott híd roncsain. A másik partról orosz tisztek hasonlóképpen a hídroncsok között kúszva közeledtek. Az oroszok csatlakoztak a fiatal amerikai hadnagyhoz és jeepjén jutottak el az amerikai hadosztály parancsnokságára.
Ilyen egyszerűen, minden látványos, külsőség nélkül folyt le a nagy történelmi esemény. Később az amerikai és az orosz hadosztályok parancsnokai is találkoztak egymással, de mégis csak megfelelőbb volt, hogy első ízben a harcoló csapatok tagjai közt történt meg a találkozó.”
Ugyanezen a napon még egy döntő fontosságú esemény történik a berlini fronton: az 1. Bjelorussz és az 1. Ukrán Front egységei Berlintől nyugatra találkoznak — ezzel bezárul a gyűrű a főváros körül. Berlinben a tempelhofi repülőtér déli részén folyik a harc.
Április 27-én Himmler megkapja a nyugati szövetségesek válaszát: feltétel nélküli kapituláció minden fronton.
Április 28-án jelenti a „Szabadság”:
„A brit légügyi minisztérium péntek este közölte, hogy a szerdai légitámadás során három telitalálat érte Hitler berchtesgadeni kastélyát. A főépület egy része elpusztult, és mindkét szárnya súlyosan megrongálódott. A kastély közelében levő SS kaszárnyák szintén súlyosan megrongálódtak.
Ugyanezen a napon, szombaton érkezik meg a hír a berlini Führerbunkerbe, hogy az olasz partizánok Mussolinit és kormányának 12 tagját, menekülőben a svájci határ felé, elfogták és kivégezték, Mussolini holttestét közszemlére állították.
Hitler ezen a napon értesül — külföldi rádióállomások hírei alapján — Himmler tárgyalásairól. Göbbelsszel és Bormannal összeül, hogy megbeszélje a teendőket.
Hitler és két tanácsadója a következőkben állapodnak meg:
Hitler kitaszítja az NSDAP-ből, a náci pártból Göringet és Himmlert, Dönitz lesz a birodalmi elnök és a hadsereg főparancsnoka, Göbbels a birodalmi kancellár, Bormann a náci párt vezetője, Seyss-lnquart a külügyi tárcát kapja majd meg …
Miközben Hitler és Bormann a Birodalom jövendő vezetéséről tanácskozik, a szovjet csapatok döntő rohamra indulnak a berlini városháza ellen.
Golikov tábornok „A szovjet hadsereg győzelmei a Nagy Honvédő Háborúban” című könyvében a következőképpen írja le a városháza ostromát:
„Az ellenség erős támaszpontja volt a városháza épülete. Az ottrekedt hitleristák veszettül tüzeltek. Az épület elfoglalásának feladatát Bondarenko harckocsi-szakasza oldotta meg. Tüzérségünk orkánszerű tüzének fedezetével a Bondarenko parancsnoksága alatt álló három szovjet harckocsi a legnagyobb sebességgel a városháza közvetlen közeiéig tört előre és mesterséges ködfüggönybe borította a városházát, majd a szovjet harcosok ennek leple alatt behatoltak as épületbe. Magyenov hadnagy szakasza rohant legelöl. Kézigránátokkal és géppisztoly-tűzzel támadtak a hitleristákra. Minden egyes szobában, valamennyi emeleten kézitusára került sor. Különösen heves harc fejlődött ki a harmadik emeleten, ahol igen erős volt az ellenállás. De végül is a hős szovjet harcosok elkeseredett harcok árán elfoglalták az épületet.”
Április 29-én a Führerbunker eseménye: Hitler szabályos polgári házasságot köt barátnőjével, Éva Braunnal. Az esketést végző tisztviselő által feltett kérdésre — az akkori törvény szerint — mindketten kijelentik, hogy tiszta árja származásúak …
Ez valóban döntő fontosságú momentum ezekben az órákban, amikor a szovjet gárdaegységek Berlin szívéig, a Potsdamerplatzig törnek előre.
Hitler az esküvő után elkészíti végső rendelkezését, az előző napi tanácskozás eredményét rögzíti le.
A végrendelet dátuma: 1945. április 29, hajnali 4 óra.
Április 30-án délután 13 óra 50 perckor Zimcsenkónak, a Szovjetunió hősének ezrede behatol a Reichstag, a birodalmi gyűlés épületébe.
15 óra 30 perckor Hitler és Éva Braun öngyilkosságot követnek el. Az SS őrség még józan tagjai lemennek a bunker mélyére a két holttestért, mialatt a többiek folytatják vad tivornyájukat, amelyet még a Führer kérlelésére sem voltak hajlandók abbahagyni. Az SS legények táncolnak és énekelnek, miközben négy emelet mélységből Hitler és Éva Braun holttestét néhányan felcipelik a kancellári palota kertjébe, ott 200 liter benzint öntenek rájuk, majd meggyújtják.
Amikor a tűz fellobog, Göbbels és a többi jelenlévő náci köszöntéssel előrelendíti karját.
Közben a Reichstag épületében folyik az elkeseredett harc. Szjanov őrmester, a Szovjetunió hőse így beszéli el a csata lefolyását:
„Amikor a széles lépcsőre értünk, golyózáporban kellett felfelé haladnunk. A németek minden ablakból tüzeltek … Vörös színű rakétával jelt adtam, de a mieink aligha vették észre. Minden füstbe és lángba borult. Távbeszélő összeköttetésünk nem volt. Jermakov szakaszvezető, a távbeszélő-raj parancsnoka pokoli tűzben már jó néhányszor átszaladt a téren, hogy megkeresse a szakadások helyét. Végül is sikerült helyreállítania az összeköttetést, elsőként jelentette a Reichstagból távbeszélőn, hogy behatoltunk az épületbe és az épület belsejében harcolunk, s hogy Kantarija tizedes és Jegorov szakaszvezető már kitűzték a zászlót az épület kupolájára.”
Este 10 órakor a Reichstag egész épülete a szovjet csapatok kezére kerül.
Hitler halála után kiderül, hogy Göbbels és Bormann nem akarnak hősi halált halni; a Berlint ostromló szovjet csapatok főparancsnokához fordulnak, hogy tárgyalna velük a megadás feltételeiről …
A szovjet főparancsnok válasza: csak feltétel nélküli megadásról lehet szó!
Göbbels családjával együtt öngyilkos lesz, Bormann megpróbál áttörni a szovjet csapatok gyűrűjén, állítólag elpusztul, sorsáról bizonyosat nem lehet tudni.
Ugyanezen a napon Alexander tábornagy értesíti Churchill miniszterelnököt az olaszországi német erők kapitulációjáról. A jelentés szövege:
„Schweinitz alezredes és Werner őrnagy — Vietinghoff tábornok délnyugati német főparancsnoknak és Wolff SS tábornoknak, az SS és a rendőrség főparancsnokának, s a német hadsereg olaszországi főmegbízottjának képviseletében — ma, április 29-én, brit idő szerint 14,00 órakor aláírta a kapitulációs feltételeket. A Vietinghoff és Wolff parancsnoksága alá tartozó körzet magában foglalja egész Olaszországot (kivéve Venezia—Giulia területnek az Isonzó-folyótól keletre eső részét), Vorarlberget, Tirolt, Salzburg tartományt és Karintia egy részét.
A hadműveleteket május 2-án greenwichi idő szerint 12,00 órakor be kell szüntetni.
Az aláírási aktus folyamán Schweinitz rámutatott arra, hogy bizonyos tekintetben túllépte Vietinghofftól kapott megbízatását, de én nem hiszem, hogy ez kihatással lesz az eredményre.
Schweinitz és Werner most tér vissza Svájcon keresztül Vietinghoff bolzanói főhadiszállására. A holnapi nap, április 30-a folyamán kell megérkezniük. Megérkezésük után közvetlen rádiókapcsolat létesül az én törzskarom és Vietinghoff törzskara közt. Jelen volt Kiszlenko tábornok és még egy orosz tiszt. Fontos, hogy a feltételek életbelépése előtt semmilyen közlemény se jelenjen meg.”
Május 2-án egész Berlin a szovjet csapatok kezére kerül.
Hitler utóda, Dönitz nagyadmirális, még egyszer próbálkozik: hátha az angolszászok vele inkább tárgyalnak, mint Hitlerrel, de ő is kénytelen tudomásul venni, hogy az angol—amerikai—francia —szovjet koalíció csak teljes, feltétel nélküli megadást fogad el.
Így kerül sor Reimsben 1945. május 7-én hajnali 2 óra 41 perckor a fegyverszüneti egyezmény aláírására, melyen az angol—amerikai hadsereget Bedell-Smith, a szovjet hadsereget Suszlaparov, a francia hadsereget Sevez képviseli.
A feltétel nélküli megadásról szóló okmányt a német hadsereg főparancsnoksága nevében Jodl tábornok és Friedenberg tengernagy írja alá.
A fegyverszüneti szerződés szövege:
„1. Alulírottak a német főparancsnokság nevében hozzájárulunk a szárazföldi, tengeri és légi haderők feltétel nélküli megadásához, a Vörös Hadsereg és a szövetséges expediciós haderők főparancsnokságának rendelkezése szerint.
- A német főparancsnokság haladéktalanul parancsot ad a német szárazföldi, tengeri, és légi haderő valamennyi parancsnokának, hogy 1945. május 8-án, közép-európai időszámítás szerint 23 óra 1 perckor a csapatok maradjanak azon a helyen, ahol éppen tartózkodnak, adják át minden fegyverüket és fegyveres felszerelésüket a szövetséges legfőbb hadvezetőség megbízottainak, el ne pusztítsanak, vagy meg ne rongáljanak egyetlen vízi vagy légi járművet, gépet vagy bármiféle harci felszerelést sem.
- A német legfelsőbb hadvezetőség megfelelő parancsnokokat köteles kinevezni, akik felelősséggel tartoznak azért, hogy a Vörös Hadsereg és a szövetséges expediciós haderő főparancsnokai által előírt parancsokat és rendelkezéseket teljesítsék.
- A jelen szerződés nem szolgálhat akadályul, hogy Németország számára az Egyesült Nemzetek a későbbiekben megállapítandó új és a jelen okmányban foglaltaktól független fegyverszüneti szerződést ne állapítsanak meg.
- Abban az esetben, ha a német főparancsnokság vagy a haderő bármely része ellene szegülne a jelenleg magállapított feltétlen megadásnak, a Vörös Hadsereg és a szövetséges expediciós haderők parancsnoksága mindazokat a büntető lépéseket megteszi, amelyeket szükségesnek lát.
- A szerződés szövegét orosz, angol és német nyelven kell leírni, de további értelmezés szempontjából csak az orosz és az angol szöveg jöhet számításba.”
Másnap a kapitulációs aktus megismétlődik a szovjet főparancsnokságon is, itt német részről a fegyverletételi okmányt Keitel tábornagy írja alá.
- május 8-án, 23 óra 1 perckor az európai hadszíntéren megszűnik minden ellenségeskedés.
Truman, Roosevelt utóda az elnöki székben, a következő üzenetet küldi Sztálinnak:
„Most, amikor a szovjet—angol—amerikai csapatok feltétel nélküli kapitulációra kényszerítették a fasiszta agresszorok seregeit, szeretném átadni Önnek és Ön által hős seregeiknek népünk és kormányunk forró üdvözletét. Mi igen sokra becsüljük azt a nagy szolgálatot, amelyet a hatalmas Szovjetunió a civilizáció és a szabadság ügyének tett.
Önök megmutatták, hogy egy szabadságszerető és a legnagyobb mértékben bátor nép meg tudja törni a barbárság gonosz erőit, bármilyen hatalmasak ezek az erők. Közös győzelmünk alkalmából üdvözöljük a Szovjetunió népét és seregeit, s azok nagyszerű vezetőségét.
Örülni fogok, ha Ön jónak látja tolmácsolni ezeket az érzéseket a harctéren levő parancsnokaiknak.”
Sztálin válasza Trumannak május 9-én:
„Szívből köszönöm a hitleri Németország feltétel nélküli kapitulációja alkalmából küldött baráti üdvözletét. A Szovjetunió népei nagyra értékelik a baráti amerikai nép részvételét a jelenlegi felszabadító háborúban. A szovjet, amerikai és brit seregeknek a német rablók ellen vívott, s ezek teljes szétzúzásával és vereségével végződött közös harca népeink fegyverbarátságának nagyszerű példájaként kerül be a történelembe.
Kérem a szovjet nép és a szovjet kormány nevében, hogy adja át az amerikai népnek és a bátor amerikai hadseregnek forró üdvözletünket, és jókívánságainkat a nagy győzelem alkalmából.”
- május 9-én, a német kapituláció nyilvánosságra hozatala napján Churchill a következő üzenetet küldi Sztálinnak:
„A brit nemzet üzenete a Vörös Hadseregnek és a szovjet népnek.
Szívélyes üdvözleteimet küldöm annak a ragyogó győzelmüknek alkalmából, melyet a területrablóknak országukból való kiűzésével és a náci zsarnokság szétzúzásával arattak. Erősen hiszem, hogy a brit és a szovjet nép barátságától és kölcsönös megértésétől függ az emberiség jövője. Itt, a mi szigethazánkban ma nagyon sokat gondolunk Önökre, és szívünk mélyéből kívánunk Önöknek boldogságot és jólétet. Azt akarjuk, hogy annak a siralomvölgynek, amelyet együtt végigjártunk, minden áldozata és szenvedése után most — az igaz barátság és a kölcsönös rokonszenv szálaival egybefűzve — a győzelmes béke ragyogó napja alatt továbbra is együtt haladhassunk.”
Sztálin válasza Churchillnek május 10-én:
„Üdvözlöm Önt személyesen, a dicső brit fegyveres erőket és az egész brit népet, s szívből jövő jókívánságaimat küldöm a közös ellenségünk — a német imperializmus — fölött aratott nagy győzelem alkalmából. Ezzel a történelmi jelentőségű győzelemmel befejeződött a szovjet, brit és amerikai seregeknek Európa felszabadításáért vívott közös harca.
Biztos vagyok benne, hogy a háború idején országaink közt kialakult baráti kapcsolatok a háború utáni időszakban sikeresen és szerencsésen fejlődnek majd tovább.
Megbíztam londoni nagykövetünket, hogy tolmácsolja mindannyiuknak szerencsekívánataimat a kivívott győzelem alkalmából, s legjobb kívánságaimat.”
- május 9-én Moszkvában 1000 löveg 30 sortüzével köszöntik a Vörös Hadsereg hős csapatait.
Június 24-én Moszkvában, a Vörös téren kerül sor a Vörös Hadsereg győzelmi díszszemléjére, amelyre elhozzák a levert fasiszta hadseregek és hadosztályok zászlóit és egymás után teszik le a Lenin-mauzóleum elé.
Augusztus 6-án az amerikai légierő Truman elnök parancsára a hadtörténelemben eddig még nem ismert, irtózatos hatású bombát, atombombát dob le a 343 000 lakosú Hirosimára.
Két nappal később, augusztus 8-án, miután a japánok nem adtak választ Truman ultimátumára, az amerikai légierő ledobja a második atombombát; ezúttal Nagaszaki városa az áldozat.
Ugyanezen a napon a Szovjetunió kormánya közli a japán kormánnyal, hogy — miután Japán elutasította a feltétel nélküli kapitulációt — a szovjet kormány hadiállapotban levőnek tekinti magát Japánnal.
Augusztus 14-én a japán kormány közli, hogy elfogadja a szövetségesek követelését, hajlandó tárgyalni a feltétel nélküli fegyverletétel módozatairól. (Ettől függetlenül egyes japán egységek változatlanul folytatják a harcot.)
Augusztus 15-én a Győzelem Napját ünneplik Moszkvában, Londonban, Párizsban és Washingtonban, szerte a világon a fasizmus barbárságától oly sokat szenvedett, de a végső győzelmet mégis kiküzdő embermilliók.
Hitler halott, Göbbels halott, a Wehrmacht feltétel nélkül megadta magát, a berchtesgadeni „sasfészek” romokban hever, a Wilhelmstrassén, a Führerbunker helyén fű zöldül …
Béke van.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!