(idézet: A Berchtesgadeni sasfészektől a berlini bunkerig)
„Bakugrásos” hadviselés — Repülőgép-anyahajók szerepe a Csendes-óceánon — Hitler és Oshima beszélgetése Berchtesgadenben 1944. máj. 27-én — B 29-es bombázók támadása a japán anyaország ellen — A japánok saipani veresége — Merénylet Hitler ellen — Az európai hadszíntér eseményei 1944 szeptember—októberében — Támadás a Fülöp-szigetek ellen — A japán flotta pusztulása —A „kamikázé”-k
Az 1940. szeptember 27-én aláírt háromhatalmi egyezményben — mint már említettük — a Führer, a Duce és a Mikádó megegyezett a világ felosztásában. Európa nagy része, egészen az Urálig, valamint Közép-Afrika a Harmadik Birodalomnak, Dél- Európa és Északkelet-Afrika a fasiszta Olaszországnak, míg Kelet- és Délkelet-Ázsia Japánnak jutott volna — győzelem esetén.
E nagyszabású célkitűzésekre az 1941 decemberi moszkvai csatában a szovjet hadsereg mérte az első csapást — ekkor rendült meg először a második világháborúban a német hadsereg legyőzhetetlenségének legendája. A második csapás az volt, hogy 1942 júniusában a Midway-szigeteknél az amerikai flotta megállította a japán előretörést.
A harmadik: Montgomery 8. angol hadseregének El-Alamein-i győzelme 1942 október végén Rommel Afrikakorpsa felett.
A negyedik: 1942. augusztus 7-én, pontosan tíz hónappal a Pearl-Harbor-i orvtámadás után az amerikai tengerészgyalogság partra száll a Salamon-szigeteken. Több mint hat hónapig folyik az elkeseredett küzdelem a szigetcsoport birtokáért, mindkét fél hatalmas veszteségeket szenved, de végül 1943 februárjában szilárdan amerikai kézre kerülnek a Salamon-szigetek, jelentősen csökken az Ausztráliát fenyegető japán invázió veszélye; az 1942. augusztus 7. és 1943. február 10. között a Salamon-szigetekért folytatott tengeri csatában a japán flotta elvesztett 69 hajót, közöttük 2 csatahajót, 11 cirkálót, 22 torpedórombolót, 24 csapatszállító hajót és 1 repülőgép-anyahajót.
Majd következett a döntő csapás: a 6. német hadsereg 1943 február 2-án Sztálingrád romjai között letette a fegyvert. Ezután már nem esett többé szó az indiai német—japán kézfogásról.
1943 augusztusában Miszizuko Maszadzsi japán író „Sztálingrádi tragédia” című könyvében a 6. német hadsereg pusztulásáról a következőket írta: „A sztálingrádi tragédia valósággal isteni megpróbáltatás Németország számára. Az emberiség hadtörténelmében nincs párja ennek a szörnyű tragédiának … Mi, japánok, hittünk a németek haditudományában, egy pillanatig sem kételkedtünk benne, és szövetségesünk irányában valósággal határtalan bizalmunknak adtunk kifejezést. A sztálingrádi tragédia hatalmas befolyást gyakorolt népünkre és kormányunkra.”
Sztálingrád fordulatot jelentett nemcsak a szovjet—német fronton, hanem az egész háború menetében.
1943 tavaszán Távol-Keleten, a délkelet-ázsiai hadszíntéren a japán tengeri és légi haderő defenzívába kényszerül, megkezdődik a „szigetek csatája”.
Különösen nagy szerep jut a csendes-óceáni csatákban a repülőgép-anyahajóknak, és mivel az amerikaiak a japánoknál lényegesen több új repülőgép-anyahajót tudnak építeni, ezzel tulajdonképpen eldőlt a háború alakulása a távol-keleti hadszíntéren.
1942 őszén, a guadalcanali csata idején, az amerikai flotta mindössze 3 használható, első vonalbeli repülőgép-anyahajóval rendelkezett, 1943 őszén, egy esztendő múlva már 50 amerikai repülőgép-anyahajó vett részt a harcokban, a háború befejezésekor, 1945 augusztusában pedig több mint 100 repülőgép-anyahajó volt az amerikai flotta állományában.
De nemcsak repülőgép-anyahajók tekintetében jutott jelentős fölényre az amerikai hajóhad: 1944 elején különböző fajtájú és nagyságú hadihajóinak száma 613 volt. Az amerikai hajóhad egyik különleges csoportja, az 58-as csoport — a „task force 58”, rövidítve: TF 58 —, egymagában nagyobb, mint az egész japán hajóhad.
Mint egy fogságba került japán pilóta elmondotta, amikor a magasból először pillantotta meg a hajóhad száz meg száz hajóját, torpedórombolókat, repülőgép-anyahajókat és 45 000 tonnás csatahajókat, szétszóródva a tengeren, mintegy 40 négyzetmérföld területen, azonnal tudta, hogy ezt a háborút Japán elveszti …
A „TF 58” csoport újszerű vállalkozás volt abban a tekintetben is, hogy nem volt szüksége támaszpontokra, a TF 58-at a sok száz hajóból álló „supply train” — utánpótlás — követte, amely ellátta a csoport hajóit élelemmel, fűtőanyaggal, lőszerrel. Az utánpótlási anyagnak a hadihajók fedélzetére való átrakása az óceánon történt meg.
Az amerikai hadvezetőség a csendes-óceáni hadszíntéren az ún. „bakugrásos” hadviselési módszert alkalmazta: csak a legfontosabb szigeteket vette ostrom alá és foglalta el, miközben japán kézen maga mögött hagyott számos kisebb-nagyobb szigetet.
Ahhoz, hogy a japán anyaországot az amerikai tengeri és légi flotta elérje, két védelmi övezeten kellett áttörni: az első, a külső védelmi övezetet a Karolina-, a Mariana- és a Bonin-szigetcsoport alkotta, míg e külső szigetlánc mögött állott a második, belső védelmi vonal: a Fülöp-szigetek, Formoza és Kína.
A japánok minden, stratégiai szempontból fontos szigetcsoportot, szigetet, korallzátonyt megerősítettek és elkeseredetten védelmeztek; Attu szigetén, mely 1943. május 30-án került amerikai kézre, az amerikai csapatok mindössze 11 foglyot ejtettek, az elesett japán katonák száma 2100 volt.
1943 őszén az amerikai hadvezetőség, nagy fölényben levő tengeri és légi erőire támaszkodva, aránylag csekély szárazföldi erőkkel megkezdte a harcot a Csendes-óceán szigeteinek, szigetcsoportjainak megszerzéséért.
Az első nagyobb arányú hadművelet a Gilbert-szigetek elfoglalását célozta, a hadművelet fedőneve „Galvanic” volt. A partraszállás a haditengerészet és a légierő által végrehajtott többnapos, szakadatlan bombázás után 1943. november 21-én kezdődött, ezen a napon a szigetcsoport két pontján, Tarawa és Mekin szigetén vetették meg lábukat az első amerikai egységek.
A tarawai harcokról egy amerikai haditudósító a következőket írta:
„A csapatszállító hajók körül csoportosan álltak a katonákkal megrakott partra szállító bárkák és csónakok, s várták, hogy megkapják a parancsot az indulásra. A csónakokból jól lehetett látni, hogy a korábban elindult járművek nagy nehézségekkel küzdenek, és a vascsónakokat a parti ütegek több telitalálata érte…
… Húsz perccel 5 óra után kapott jelentést Smith tábornok Shoup ezredestől az első nap folyamán elszenvedett veszteségekről, és bizony a jelentés elég rossz híreket tartalmazott. Este 10 órakor újabb jelentés érkezett Shoup ezredestől, és röviden csak ennyit mondott: »Beástuk magunkat aránylag szűk partrészen.«
Az aránylag szűk partrész sok vér árán megszerzett és elég kicsiny földdarab volt, szélességben 250, mélységben 40—50 méternyi. Egy másik partrészen, amelyet a katonák vörös partnak emlegettek, egész keskeny szegélyen további 120 méter hosszúságú part került az amerikaiak kezére.
A katonák a délutáni órákban beásták magukat és rendületlenül állták a japán védők tüzét. A japánok mindent elkövettek, hogy az amerikaiakat visszaszorítsák a tengerbe és a partot megtisztítsák, de minden erőfeszítésük hiábavaló maradt.
Az első éjszaka az amerikaiak jelentős utánpótlást tudtak partra tenni nemcsak lőszerben, hanem hadianyagban is; partra szállítottak néhány tankot is. Másnap zuhanóbombázók szünet nélkül támadták a parti erődítéseket. Négy napon át tartó szüntelen harc után, amely az éjszakai órákban is csak alig néhány órán át szünetelt, az amerikaiak teljes győzelmet arattak a sziget védői felett. Foglyot alig ejtettek, mert a védők az utolsó pillanatig makacsul védekeztek; ha már nem volt más választásuk, öngyilkosságot követtek el.”
- január 31-énkétnapos erős légi és tengeri bombázás után az amerikai csapatok partra szálltak aMarshall-szigetek több kiválóan megerősített korallzátonyán, így Kvajalein szigetén is; mint a többi szigeten, a japánok itt is elkeseredetten védekeztek, de csak néhány napig tudták tartani magukat. Február 8-án megszűnt az ellenállás, a sziget 8000 főnyi japán helyőrsége utolsó emberig elpusztult.
Richardson tábornok a Marshall-szigetek fölött tett légiútjáról a következőket jelentette a vezérkarnak:
„A légi, tengerészeti és tüzérségi bombázás eredménye Kvajalein teljes pusztulása. A lagúnák felől közeledve olyannak látszott, mint az első világháború „senkiföldje”, s a pusztulás, azt hiszem, még tán nagyobb, mint Betióé vagy Tarawáé. Szilárd anyagból készült épületek törmelékén kívül házaknak nyoma sincs. Minden ház, amely nem szilárd anyagból épült, porig égett vagy összedőlt. Ezért nincs is itt semmiféle anyag, legfeljebb néhány bála rizs és valami kevés szétszórt ruhadarab és hadianyag.
Ezekkel a harcokkal egy időben a Csendes-óceán délnyugati részén is támadó hadműveleteket hajtottak végre az amerikaiak. 1943 decemberétől 1944 februárjáig folytak a harcok Új-Britanniában, s a japánok teljes vereségével végződtek.
A Marshall-szigetek elvesztése megpecsételte a Csendes-óceán egyik legfontosabb japán haditengerészeti- és légitámaszpontjának, Truk szigetének sorsát: a sorozatos súlyos légitámadások teljesen megbénították ezt a támaszpontot, melyet azután a japánok, a további veszteségek elkerülése céljából, 1944 február elején kénytelenek voltak kiüríteni.
1944 tavaszán a sziget-offenzíva egyre nagyobb arányokat ölt: március 22-én a japán miniszterelnök a parlamentben kénytelen beismerni, hogy a japán tengeri és szárazföldi haderők helyzete kétségkívül súlyos …
- május 27-éna berchtesgadeni sasfészekben fogadja Hitler Oshima berlini japán nagykövetet. Az európai és az ázsiai hadszíntér legfontosabb kérdéseiről beszélnek.
A Führer azonnal rátér az invázió veszélyének kérdésére. Mindjárt megnyugtatással kezdi: a japán kormánynak és hadvezetőségnek nincs oka aggodalomra, a nyugati fronton állomásozó német erőket semmiképpen sem gyöngítik, hiszen ott vannak a tengeralattjáró-támaszpontok, ez döntő fontosságú hadszíntér.
A következő mondattal azonban Hitler már megcáfolja saját magát, amikor elmondja Oshimának, hogy 1943—44 telén 7 erős páncélos hadosztályt vittek a keleti frontra. Sajnos — teszi hozzá a Führer —, a mi páncélosaink nem alkalmasak a keleti front harcaira. Kora tavasszal 5 páncélos és 10 gyalogos hadosztállyal támadásra indultak, de a páncélosok elakadtak a sárban, az orosz T 34-esek ezzel szemben bírták a sarat …
Ami a légierőt illeti, ott már biztatóbb a helyzet, a vadászrepülőgép-produkció az 1944-es év végére eléri a havi 6000-et, és hat hónap múlva már hatástalanok lesznek a német repülőgépgyártó üzemek ellen intézett angolszász repülőbombázások, mert a repülőgépipar összes üzemeit föld alá telepítik.
„A keleti fronton — folytatja a Führer — sikerült Magyarországot és Romániát erőteljesebb részvételre kényszeríteni, miután Magyarországon rendet teremtettünk. Most mindkét országnak 16—17 hadosztálya van a keleti fronton. Ezeket a hadosztályokat elláttuk páncéltörő fegyverekkel, sok tüzérséggel, közéjük német alakulatokat helyeztünk, így ezeknek az egységeknek már van bizonyos harci értékük. Most megértik a románok és a magyarok azt, amit én mindig mondtam nekik: jobb lett volna, ha ezeket a csapatokat akkor vetették volna be, amikor a front a Don mentén húzódott …”
(Érdemes egy pillanatra megállni, hiszen itt most a legilletékesebb német politikai és katonai tényező szájából hallhatjuk 1944. március 19-ének, Magyarország megszállásának célját és következményeit: 16—17 magyar hadosztály került ki a keleti frontra, hogy harcoljon … a harmadik birodalomért.)
De Hitler és Oshima beszélgetésének következő részéből azt is megtudjuk, mi volt a sztálingrádi harcok stratégiai célkitűzése, és miért kellett volna a 2. magyar hadseregnek kitartani a Don-kanyarban.
Hitler leszögezi: ha szövetségeseink a szárnyakat megvédték volna, akkor Sztálingrádnál más eredmény születik, és ma Mezopotámiában állunk. Oshima sietve megjegyzi: akkor létrejött volna Japánnal az összeköttetés …
Hitler meglehetősen optimista helyzetképet fest ezután Oshimának a német hadfelszerelési ipar termelési kapacitásáról. Most már — közli Hitler — a német birodalom számára dolgozó gyárakban havonta 1800 rohamlöveg készül, így elérjük azt, hogy 1944 végére minden hadosztály 36 rohamlöveggel fog rendelkezni; ezenkívül 54 rohamlöveg-brigádot szervezünk. Most, a jelenlegi helyzetben a páncélos hadosztályoknak defenzív szerep jut: a 46 harcképes páncélos hadosztály a gyalogság támogatására szolgál. A Wehrmacht mellett komoly erőt jelent az igen jól felszerelt nyolc SS-hadosztály is.
Hitler a keleti fronton álló orosz tartalékokat 200 hadosztályra becsüli, a német tartalékok 45 hadosztály erősségűek.
Ha elmúlik az angolszász invázió veszélye — fejtegeti a Führer —, akkor azonnal 30—35 hadosztályt át tudunk dobni nyugatról keletre, és akkor már 80 tartalék hadosztályunk lesz a keleti fronton, készen támadó hadműveletekre.
Oshima kérdésére Hitler vázolja az olaszországi német erők helyzetét és kijelenti, hogy Rómát minden körülmények között tartani fogják, az úgynevezett „C” állásokban, melyek a Gran Sasso lábánál, Rómától délre húzódnak, és amelyeket már előzőleg jól kiépítettek.
(A Führer kissé „pontatlanul” tájékoztatja itt Oshimát; egyetlen szóval sem tesz említést arról, hogy az angolszászok május 23-án indított offenzívája már néhány nap alatt sikereket ért el, és a német csapatok észak felé visszavonulnak.)
— Egyébként nagy összefüggésekben nézve a dolgokat, teljesen mindegy, hogy Olaszországban valamivel délebbre állunk vagy sem … — jegyzi meg Hitler.
Hitler a keleti fronton a fő csapást Varsó környékén és a Duna torkolatánál várja. Az oroszoknak összesen 700 hadosztályuk van, de ezek között vannak tiszta páncélos hadosztályok — 50 páncélossal —, néhány hadosztály pedig csak tüzérséggel rendelkezik.
Az a döntő — hangsúlyozza Hitler —, hogy ismét rendbe hozzák a páncélos fegyvernemet, amelyből eddig a keleti front nem kapott eleget. A „Panther”-t már megjavították, jobb motort kapott, a későbbiek folyamán még erősebb Diesel-motorral szerelik fel.
Oshima nagykövet ezután a következő, hasonlóképpen optimista tájékoztatást nyújtja Hitlernek: nincsenek ugyan hivatalos értesülései, de úgy véli, hogy Japán számára a csendes-óceáni hadszíntéren most nehézségek adódtak, mert az amerikaiak erős támadásokat indítottak és Nadke szigetének elfoglalásával Új-Guinea felé az összeköttetést megszakították. Hivatalosan és nem propaganda célból otthonról olyan közlést kapott, hogy a döntő harcot a közeljövőben meg fogják vívni az amerikaiakkal, a japán flotta és légierő ezután már nem tér ki az összecsapás elől.
Oshima Hitler előtt feltárja a nehézségeket és hibákat: alábecsülték az amerikai ipari kapacitást. Pearl Harbor után megfeledkeztek arról, hogy a sisak szíját szorosabbra vonják. Most már felismerték ezt a hibát és minden erőt a hajóépítő iparba és a légierő kiépítésére vetettek be. Lehetséges, hogy az amerikaiak Ausztráliából fognak támadni, de ezen az úton sokáig fog tartani, míg valami sikert elérnek, ugyanekkor azonban a fő japán nyersanyagbázist fenyegetni fogják.
Az amerikai hadvezetőség várható stratégiai terveivel kapcsolatban Oshima kifejti: elképzelhető az is, hogy az amerikaiak egyenesen a fő szigeteket támadják meg.
Az amerikaiak az Aleutok irányából is aktívak, de ennek nincs különösebb jelentősége.
Súlyos hátrányt jelent, hogy a japán városok házainak nagy része fából épült, és így a légitámadások igen nagy károkkal járnak.
Hitler ezen a ponton azt tanácsolja Oshimának, hogy a japánok akasszanak fel minden amerikai terrorbombázót, akkor majd felhagynak az ilyen támadásokkal.
Végül még valami, ami nagy súllyal esik a latba: a japán haderő bár számbelileg tekintélyes, de szét van szórva. Számadatokkal illusztrálva: a japán haderő egyharmada Kínában, egyharmada Mandzsukuóban van, és csak egyharmadát tudják a csendes-óceáni fronton felhasználni.
Burmában már majdnem elfoglalták Imphalt, de a végső győzelmet a japánok nem tudták kivívni.
Oshima végül megjegyzi, élethalálharcról van szó, a japánok tudják, hogy Amerikát saját erejükből kell legyőzniük.
A Führer pedig azzal zárja a beszélgetést, hogy ezt a háborút meg kell nyerni, mert különben népeiket elpusztítják …
Alig két héttel e német—japán tárgyalás után, 1944. június 15-én amerikai B—29-es Super-Fortressek, szuper-légierődök első ízben érik el a japán anyaországot; a Kínából felszálló nehézbombázók súlyos támadást intéznek Yawatta, a japán acélipar szíve, „a japán Essen” ellen.
Ugyanezen a napon Spruance tengernagy hajóhada megtámadja a Mariana-szigeteket, és Saipan szigetén nagy amerikai erők szállnak partra.
Tódzsó japán miniszterelnök ezen a napon feltűnő magabiztossággal jelenti ki:
„Elérkezett az ideje annak, hogy a tengelyhatalmak fegyveres erői általános támadásba kezdjenek az ellenség ellen.”
(1944. június 5-én a szövetséges csapatok bevonultak Rómába, másnap megkezdődött a normandiai invázió, június 10-én a Vörös Hadsereg offenzívát indított a karéliai német-finn állások ellen és 15-én már a második védelmi vonalat is áttörte.
A japán miniszterelnök, úgy látszik, nem a valóságos katonai helyzet értékeléséből indult ki eme követelés megfogalmazásában …)
Június 19-én és 20-án összecsap a Mariana-szigetek körül a japán és az amerikai flotta. A japánok 9, az amerikaiak 15 repülőgép-anyahajót vetnek harcba, megfelelő csatahajó, cirkáló és torpedóromboló kísérettel. Spruance tengernagy döntő győzelmet arat, a japán flotta 3 repülőgép-anyahajó, 1 csatahajó és 1 nehézcirkáló elvesztése után elmenekül, sorsára hagyja Saipant.
Saipan szigetén a szervezett ellenállás július 9-én megszűnik, de foglyokat az amerikaiak itt sem ejtenek … A sziget mintegy 25 000 főnyi japán helyőrsége teljesen elpusztul; az elesettek között van Nagumo altengernagy, a Csendes-óceán középső részén levő japán fegyveres erők főparancsnoka, aki az 1941 decemberében Pearl Harbor ellen intézett támadást vezette.
(A „Saipan utolsó asszonya” című japán film, melyet 1959-ben Magyarországon is bemutattak, meglehetősen hűen örökíti meg a fanatikus, elkeseredett védekezés utolsó napjait és óráit.)
- július 21-én Roosevelt Saipan elfoglalásáról a következőket írja Sztálinnak:
„Meglehetősen súlyos veszteségek árán elfoglaltuk a fekvését tekintve rendkívül fontos Saipan-szigetet, s jelenleg hadműveleteket folytatunk Guam elfoglalása céljából. Ezzel egyidejűleg éppen most kaptunk értesítést a Németországban, különösen Hitler főhadiszállásán fennálló nehézségekről. Mindez a legjobbkor jön.”
Roosevelt üzenetének utolsó mondatában arra a merényletre céloz, amelyet a vezéri főhadiszálláson követtek el Hitler ellen.
Az inváziós hadszíntér eseményeinek kedvezőtlen alakulása, a keleti front válságos helyzete ugyanis azonnali cselekvésre készteti a Hitler-ellenes összeesküvő katonatiszti társaságot, amelynek tagjai többek között Beck, Hoepner és Witzleben vezérezredesek, Stauffenberg vezérkari ezredes, Haase vezérőrnagy. Gördeler königsbergi polgármester és Hassel volt római német nagykövet szintén részt vett az összeesküvés előkészítésében.
Az összeesküvők terve a következő volt: Hitler, valamint lehetőleg Göring, Göbbels és Himmler ellen merényletet követnek el, eltávolítván őket a vezető pozíciókból, kezükbe veszik a Harmadik Birodalom katonai és politikai irányítását. Beck vezérezredes a hadsereg főparancsnoka és katonai diktátor lesz. Programjukba vettek az önkormányzati testületek és a parlament működésének feltámasztása mellett sok más gazdasági és szociális reformot (nyersanyag-alapiparok, bányák államosítása, földreform!), de mindenekelőtt — és ez mélységesen jellemző az egész programra: — a monarchia visszaállítását tervezték.
Különösen meggyorsítja az utolsó előkészületeket és a végső döntést az a riasztó hír, hogy Kluge marsall külön fegyverszünetet akar kötni a nyugati hatalmakkal. Beck és társai félnek, hogy elkésnek …
Július 19-én Keitel a vezéri főhadiszállásra hívatja Stauffenberget, hogy mint a honi haderő vezérkari főnöke referáljon az új seregtestek felállításának tervezetéről.
Stauffenberg aktatáskájában egy pezsgősüveget visz, amely robbanóanyaggal van töltve és időzítő szerkezettel ellátva. Eddig még ki nem derített okokból Stauffenberg az utolsó pillanatban a felére csökkenti az aktatáskájában levő robbanóanyagot.
Július 20-án a főhadiszálláson a hadihelyzet szokásos megbeszélése színhelyét Hitler az utolsó pillanatban megváltoztatja: a nagy melegre való tekintettel nem a földalatti betonbunkerben, hanem egy fából készült, sokablakú barakkban tartják meg. Az időzített bomba zárt helyiségre volt méretezve.
De ez már nem lehet akadályozó ok, valamint az sem, hogy a náci vezetők közül csak Hitler van jelen, valamint a vezéri főhadiszállás tábornokai, az adjutánsok és a külügyminisztérium és az SS megbízott képviselői. Sem Himmler, sem Göring nincs jelen.
Stauffenberg leteszi aktatáskáját a fából készült, hosszú térképasztal alá, majd segédtisztjével kihívattatja magát azzal az ürüggyel, hogy Berlinnel kell sürgősen telefonon beszélnie.
A tanácskozó teremben Heusinger vezérőrnagy tart éppen előadást a keleti front kritikus helyzetéről, Hitler éppen feláll az asztaltól és a falon függő térképhez megy, amikor óriási detonáció reszketteti meg a vezéri főhadiszállást. Stauffenberg és adjutánsa még látják, hogy a fából készült bunker a levegőbe röpül, gyorsan autóba ülnek és a repülőtérre hajtatnak, ahol már várja őket egy repülőgép, hogy Berlinbe repüljenek. Stauffenberg még a repülőtérről üzenetet küld, hogy az akció sikeresen végre van hajtva.
De a merénylet folytán nem Hitler, hanem csak a gyorsíró veszti életét, néhány magasrangú vezérkari tiszt életveszélyesen megsebesül, többen — köztük Jodl, Heusinger — könnyebb sérüléseket szenvednek. Hitler sértetlen marad, mindössze néhány horzsolást észlel rajta kezelőorvosa, Morell professzor, valamint azt, hogy a Führer egyik fülén megsérültek a hallószervek.
A Berlinben várakozó tábornokok Stauffenberg üzenetének vétele után akcióba lépnek, hogy átvegyék a hatalmat. Ekkor kiderül, hogy az előkészítést rendkívül dilettáns módon hajtották végre, nem biztosították sem a vezéri főhadiszállás, sem a berlini híradóközpontok megszállását és kikapcsolását, nem gondoskodtak a rádió megszállásáról és végül nem helyeztek készenlétbe megfelelő katonai erőket sem. Így Keitel értesítést tud küldeni Berlinbe, hogy a Führer él, sőt Göbbels magával Hitlerrel is tud beszélni.
Amikor kiderül, hogy Hitler él, sőt éppen Mussolinival teázik a főhadiszálláson, Berlinben, az összeesküvők centrumában rövidesen megfordul a helyzet. Az OKW épületét, amelyet Beck és társai hatalmukba kerítettek, rövidesen SS egységek veszik körül, és miközben az összeesküvő tábornokok tétlenül várják a Wehrmacht-csapatok beérkezését, Göbbels és a Gestapo vezetői megteszik a szükséges ellenintézkedéseket.
A rosszul előkészített és gyatrán végrehajtott puccs órák alatt összeomlik: Beck vezérezredesnek megengedik, hogy főbelője magát, Stauffenberget és még három magasrangú tisztet az OKW udvarán SS katonák kivégzik, a többieket a Gestapo letartóztatja.
A Harmadik Birodalomban minden marad a régiben, az állam és a hadsereg legfőbb vezetője továbbra is Hitler marad.
Saipan elfoglalásával az amerikai hadsereg kitűnő tengeri- és légikikötőkhöz jut, és ami még ennél is fontosabb; ez a sziget már csak 1300 mérföldnyire van Tokiótól, az amerikai nehézbombázók ezt a távolságot öt és fél óra alatt meg tudják tenni …
Saipan elvesztése miatt Tódzsó tábornok kormánya július 19-én kénytelen lemondani, felmentik a flotta parancsnokát is, de ezek a személyi változások már nem befolyásolhatják a helyzet alakulását.
1944 júniusában Nyugat-Európában létrejött az oly sokáig halogatott „második front”, július utolsó hetében az amerikai, majd az angol—kanadai csapatok áttörik a német állásokat — a keleti fronton a szovjet hadsereg Kelet-Poroszország határán áll, elérte a Kárpátok előhegyeit, küszöbön a német déli hadseregcsoport összeomlása, Sztálingrádtól, Moszkvától, a Kaukázustól több mint 2000 kilométert futott már vissza Hitler verhetetlennek hitt Wehrmacht ja.
- június 24-én, miután a japán flotta nem tudta a Mariana-szigetek vizeiről elzavarni az amerikai flottát, és légierőinek a Saipan körül operáló amerikai flotta-raj ellen intézett tömegtámadása kudarcot vallott — e nagy veszteségekkel járó támadás során mindössze 5 amerikai repülőgép-anyahajó és egy amerikai sorhajó sérült meg —, a Domei Cuszin, a japán hivatalos hírügynökség a következő helyzetmagyarázatot teszi közzé:
„A japán hajóhad a Mariana-szigetek vizein nem tudott az ellenségre döntő csapást mérni. Ez a körülmény azt bizonyítja, hogy a háború igen komolyra fordult. A Mariana-szigetekért vívott harc a csendes-óceáni háború kitörése óta vívott legfontosabb küzdelem. A szövetségesek célja, hogy Japánra és a Fülöp-szigetekre közvetlenül tudjanak lecsapni.”
A nagy fölényben levő amerikai tengeri- és légierők egymás után foglalják el a Csendes-óceán középső részén a japán támaszpontokat. 1944. július 31-én, kétnapos harc után amerikai kézre kerül Tinian szigete — itt volt a Mariana-szigetek legjobb repülőtere —, közel háromhetes harc után, augusztus 10-én pedig megtörik a japán ellenállást Guam szigetén is.
A Mariana-szigetcsoport legfontosabb szigeteinek elvesztése szinte teljesen megbénítja a Marshall- és a Karolina-szigeteken még megmaradt japán helyőrségeket: az amerikai ostromzáron keresztül nem jut el utánpótlás a japán anyaországból, e támaszpontok jelentősége gyakorlatilag a semmivel válik egyenlővé.
Az európai hadszíntérről aggasztó hírek érkeznek Japánba: napról napra súlyosbodik Németország és a megmaradt csatlósállamok katonai helyzete. 1944. augusztus 30-án a szovjet csapatok elfoglalják Ploestit, a romániai olajmezők teljesen elvesztek a Harmadik Birodalom számára. Augusztus 31-én a nyugat-európai fronton az amerikai csapatok átkelnek a Meuse-folyón, ugyanezen a napon a 2. angol hadsereg elfoglalja Amiens-t és átlépi a Somme-folyót, a dél-franciaországi hadszíntéren az amerikaiak kezére kerül Nizza, a szabad-francia csapatok felszabadítják Bordeaux-t, a 2. Ukrán Front csapatai pedig bevonulnak Románia fővárosába, Bukarestbe.
Szeptember 3-án az angol csapatok már Brüsszelben vannak, a dél-franciaországi hadszíntéren az amerikai és francia csapatok bevonulnak Lyonba, Olaszországban a lengyel hadsereg egységei az Adriai-tenger partján elérik Pesarót.
Szeptember 6-án a Vörös Hadsereg elfoglalja Turnu-Szeverint és eléri a jugoszláv határt.
Szeptember 9-én a moszkvai rádió bejelenti, hogy Bulgáriában megszűntek a hadműveletek, Bulgária fegyverszünetet kért.
Szeptember 10-én megkezdődik a quebeci erődben Roosevelt és Churchill, valamint az amerikai és az angol vezérkari főnökök konferenciája. Ezen a napon aláírják a finn fegyverszünetet, két nap leforgása alatt két szövetségesét veszti el Hitler.
Szeptember 13-án a 2. Bjelorussz Front csapatai elérik a lengyel—csehszlovák határt, a 9. amerikai hadsereg elfoglalja Le Havre-t.
Szeptember 15-én az 1. amerikai hadsereg áttöri a Siegfried-vonalat Aachentől keletre, amerikai kézre kerül Nancy és Epinal.
Szeptember 17-én szovjet offenzíva bontakozik ki az észt fronton, négy nap alatt mintegy 100 kilométer szélességű szakaszon 70 kilométert halad előre a Vörös Hadsereg támadása.
1944 szeptember közepén a Japán ellen indított támadás jelentős állomásához érkezik: Mac Arthur tábornok csapatai elfoglalják Morotáj szigetét, mely félúton van Új-Guinea és a Fülöp-szigetek között. A Csendes-óceán középső részén operáló Halsey tengernagy flottája beveszi a Palao-szigetcsoportot, mely a további hadműveletekben az amerikai flotta egyik legfontosabb bázisa lesz.
A japán hadvezetőség 1944 szeptember közepén már az anyaország végső védelmi vonalát erősíti. E védelmi vonal déli sarkpontja a Fülöp-szigetek, közepén Formoza áll, ettől északra már csak Ryukyu-szigetek tartóztathatják fel az amerikaiakat.
Szeptember 19-én Roosevelt és Churchill a következő „személyes és titkos” üzenetet küldi Sztálinnak:
„Most véget ért quebeci tanácskozásunkon a hadműveleteket illetően a következő döntéseket hoztuk:
- Északnyugat-Európa. Szándékunk az, hogy előrenyomulással megsemmisítsük a német fegyveres erőket és behatoljunk Németország szívébe. Az ellenség leverésének legjobb módja nyugaton az, ha csapást mérünk a Ruhr- és a Saar-vidékre, mivel az ellenség ezeknek a létfontosságú körzeteknek a védelmére összpontosítja erőinek maradványait. Az északi felvonulási útvonal nyilvánvalóan előnyösebb a délinél, s még a rossz idő beállta előtt feltétlenül meg kell nyitnunk az északi kikötőket, köztük Rotterdamot és Antwerpent. Ezért fő erőinket a balszárnyon összpontosítjuk.
- Olaszország. Jelenlegi olaszországi hadműveleteink eredményeként: A) vagy tönkreverjük Kesselring erőit, s ebben az esetben lehetővé válna az erők gyors átcsoportosítása és a ljubljanai szoros irányában történő üldözés megszervezése, B) vagy sikerül Kesselringnek rendben visszavonulni, s ebben az esetben talán be kell érnünk ez idén a Lombardiai-alföld megtisztításával.
A helyzet alakulása határozza majd meg további teendőinket. Tervek készülnek egy kombinált szárazföldi és tengeri hadművelethez, amely — ha a helyzet követeli — az Isztriai-félszigeten kerül megvalósításra.
- Balkán. Folytatjuk légierőink hadműveleteit és a „commandos” típusú hadműveleteket.
- Japán. A végső célt, a japán anyaországba való behatolást szem előtt tartva megállapodtunk a soron következő hadműveletekben, amelyek révén valamennyi hadszíntéren fokozzuk támadásainkat a japánok ellen.
- Összehangoltuk azokat a terveket, amelyek szerint Németország összeomlása után az erőket gyorsan a csendes-óceáni hadszíntérre dobjuk át.”
Szeptember 21-én a szovjet csapatok felszabadítják Tallint, szeptember 22-én a 2. angol hadsereg 8 kilométerre megközelíti Nijmegent, ugyanezen a napon a Vörös Hadsereg felszabadítja Aradot és másnap átlépi a magyar határt.
Szeptember 26-án a 8. angol hadsereg az adriai tengerparton átlépi a Rubicont.
Sztálin szeptember 29-én a következő üzenetet küldi Rooseveltnek:
„Az Ön és Churchill úr üzenetét a quebeci tanácskozásról, a további haditerveikről szóló tájékoztatással együtt megkaptam. Közlésükből látható, milyen fontos feladatok várnak az amerikai és a brit fegyveres erőkre. Engedje meg, hogy sok sikert kívánjak Önnek és csapataiknak.
A szovjet csapatokat jelenleg a jobbszárnyunkon elvágott balti német hadseregcsoport likvidálása foglalkoztatja. Ennek megsemmisítése nélkül lehetetlen előnyomulnunk Kelet-Németország belsejébe. Ezenkívül csapatainkra két közvetlen feladat vár: ki kell ütni Magyarországot a háborúból, s támadás révén ki kell tapogatni, illetve kedvező körülmények esetén fel kell göngyölíteni a keleti fronton a németek védelmi állásait.”
Október 1-én a Vörös Hadsereg egységei Jugoszlávia területére lépnek, hogy Tito csapataival együttműködve teljesen felszabadítsák az országot a németek uralma alól.
Október 5-én angol csapatok szállnak partra Görögországban.
Október 10-én a szovjet csapatok elérik a balti tengerpartot, a középső frontszakaszon szovjet és cseh csapatok átkelnek a Kárpátokon.
A magyarországi fronton október 11-én a Vörös Hadsereg felszabadítja Szegedet.
A 8. angol hadsereg beveszi Lorenzót, az 5. amerikai hadsereg 15 kilométerre közelíti meg Bolognát.
Október 13-án a Vörös Hadsereg felszabadítja Rigát, a nyugati fronton az 1. amerikai hadsereg kelet felől benyomul Aachenbe, az ősi német koronázóvárosba.
A szövetségesek előnyomulása azonban a továbbiak során a német határ előtt és a határ mentén lényegesen lelassul; ebben nemcsak a kétségtelenül egyre erősödő német ellenállás játszik komoly szerepet, hanem súlyos nehézséget jelent az utánpótlás nem kielégítő volta is.
Eisenhower tábornok egyik jelentésében erről a problémáról a következőket írja:
„Veszteségeink a hadi felszerelés tekintetében rendkívül nagyok voltak. Ezek pótlására havonkint 36 000 kisebb lövegre, 700 aknavetőre, 500 tankra, 240 000 járműre és 100 tábori ágyúra van szükségünk. Tüzérségünk és mozsárágyúink lövedékszükséglete Északnyugat-Európában havonkint átlagosan nyolc millió darabra tehető. Harcoló csapatainknak egy hónapban 66 400 mérföld hosszú telefonhuzalra van szükségük. Megjegyzem, hogy az első világháború egész ideje alatt 10 milliónál kisebb volt a tábori ágyúk és az aknavetők lövedékszükséglete.”
A balkáni fronton október 14-én a szövetséges csapatok felszabadítják Athént és Pireus kikötőjét,
Október 15-én a szovjet csapatok elfoglalják messzi északon Petsamót.
Ezen a napon Horthy, Magyarország kormányzója — minden előkészítés nélkül — bejelenti a rádióban a fegyverszünetet: a németek erélyes fellépésére Horthy lemond Szálasinak, a nyilasok vezérének javára, a harcok Magyarországon folynak tovább.
Október 16-án szovjet, jugoszláv és bolgár csapatok együttes hadművelettel felszabadítják Nist.
Október 18-án a Harmadik Birodalomban minden épkézláb férfit, 16—60 évig, besoroznak a Volkssturmba.
Október 20-án szovjet és jugoszláv csapatok felszabadítják Belgrádot.
Október 20-án Mac Arthur a 7. amerikai flotta védelme alatt négy hadosztállyal partra száll a Fülöp-szigetek középső szigetcsoportján, Leyte szigetén.
A japán hadvezetőségnek most már nem marad más választása: az egész megmaradt tengeri flottát a Fülöp-szigetek körüli vizekre küldi; 9 csatahajó, 19 cirkáló, 33 torpedóromboló és 4 repülőgép-anyahajó tart három nagy csoportban a Fülöp-szigetek felé. Összecsap az amerikai és a japán flotta.
Október 23-án és 24-én előbb Kurita japán admirális hajóhadát érik súlyos veszteségek, elsüllyed 2 nehézcirkálója és 1 csatahajója, mire Kurita visszafordul, majd október 24-én az amerikaiak tőrbecsalják a Surigai-szorosban Nishimura tengernagy hajóhadát.
Egy amerikai haditudósító ezt a tengeri csatát a következőképpen írja le:
„A támadás a rombolók torpedótámadásával kezdődött. A hajók másik oldalán a cirkálók teljes oldaltüzüket zúdították a japán hajókra. A japánok, hogy megszabaduljanak, füst-fal fejlesztésével próbálták meg a menekülést. Hiába volt azonban minden, Olendorf tengernagy hajói idejében tudták elállni a japán hajók egyetlen lehetséges menekülési útját. Ez az a ritka hadművelet volt, amely minden vérbeli tengerész álma, és amit a haditengerészet szakkifejezésével „a T betű keresztezésének” — „cross the T”-nek — neveznek. Az ellenséges hajók csak a hajó orrán lévő ágyúikat tudták használni, ellenben az amerikai tengernagy hajói oldalról teljes tüzüket zúdították a közeledő japán hajókra.
A siker döntő volt; a japán hajók tökéletes célpontot nyújtottak az amerikai hajók ágyúinak és egymás után süllyedtek el. A nagy amerikai csatahajók 20 kilométer távolságból szünet nélkül szórták gyilkos tüzüket a tőrbe csalt japán hajókra. Egyetlenegy sem menekült meg közülük. Azokkal a japán hajókkal, amelyeket nem süllyesztettek el a csatahajók nehéz lövedékei, a cirkálók és a rombolók végeztek. A japánok 15 nagyobb hajójukat veszítették el ebben az egyetlen ütközetben.”
Nishimura hajóhadának szétverése után azonban Halsey tengernagy majdnem végzetessé váló hibát követ el: amikor felderítő repülői jelentik, hogy a Fülöp-szigetektől északra egy repülő-anyahajóból, 2 csatahajóból, 3 cirkálóból és 10 rombolóból álló japán hajóhad halad, Halsey egész flottájával észak felé fordul, ügyet sem vetve Kurita admirálisra, aki flottájával — október 25-én váratlanul feltűnik a Fülöp-szigeteknél, hogy megtámadja Mac Arthur partra szállt csapatait.
A győzelem Kurita kezében van, a flotta-fedezet nélkül maradt amerikai csapatokat megsemmisíthetné, ha … támadna. De Kurita hirtelen visszafordul, mert olyan téves jelentéseket kap, hogy Halsey és Kinkaid, a két amerikai tengernagy egész flottájával egyesült ellene.
Kurita visszavonul, ezalatt Halsey számbeli fölényben levő flottája döntő csapást mér Ozawára, majd utána támadja meg Kuritát.
A Fülöp-szigetek körül október 23 és 27 körül lezajlott tengeri csatában a japánok döntő vereséget szenvednek, de nem lebecsülendők az amerikai veszteségek sem.
Itt a Fülöp-szigetek körül vetik be a japánok utolsó hatásos fegyverüket, a „kámikázé”-kat, az öngyilkos bombázókat. A „kámikáze” szó japán nyelven tájfunt, „isteni szelet” jelenti. A monda szerint a tájfun, az isteni szél szórta szét 1281-ben a mongol Kublaj kán hajóhadát a Sárga-tengeren.
1944-ben a „kámikázé”-k egészen könnyű bombavető repülőgépek voltak, amelyeket egy nagyobb bombavető vitt a hátán, azután a mintegy 2 tonna súlyú robbanóanyaggal felszerelt repülőgép, amelyet egy pilóta vezetett, zuhanóbombázó módjára rárepült a kiszemelt célpontra; természetesen a pilóta repülőgépével együtt pusztult el a célponton.
- január 9-én, egyetlen napon a „kámikázé”-k 16 nagy amerikai hadihajót süllyesztenek el, de már ez sem befolyásolja a csendes-óceáni háború menetét.
Japán veresége elkerülhetetlen.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!