Címke: történelem

(idézet: A Berchtesgadeni sasfészektől a berlini bunkerig)

A szovjet—német front állása 1943 tavaszán — A „Zitadella” hadművelet előkészítése — A második front kérdése — Vita De Gaulle elismeréséről — A Vörös Hadsereg aktív védelme a kurszki ívben — „Örvénytaktika” és „arcvonalrövidítés”, az Ostheer válsága — A szovjet ipar a háború alatt — A partizánmozgalom — Átkelés a Dnyeperen — A nyári offenzíva eredményei — Kijev felszabadítása

A szovjet—német front 1943 tavaszán északról délre nagyjában a következő vonalon húzódott: Leningrád—Novgorod—Szmolenszk—Harkov—Taganrog. A szovjet csapatok a téli offenzíva folyamán legmesszebbre Kurszk vidékén törtek előre nyugat felé, ahol mintegy 100 km szélességű nagy ívben helyezkedtek el. A német főparancsnokság hadműveleti célja 1943 tavaszán az volt, mint Hitler is leszögezte, hogy ezt a kurszki ívet együttes északi-déli támadással megsemmisítsék, az ott elhelyezkedett szovjet csapatokra halálos csapást mérjenek; minden további hadműveleti lépés ez után következhet. Ha Kurszknál sikerül megsemmisíteni a szovjet csapatokat, akkor a támadó német haderő vagy észak felé, Moszkva irányában törhet előre, vagy ismét megkísérli az Azovi-tenger partvidékének elfoglalását.

Meg kell jegyeznünk, hogy a német támadási front szélessége évről évre lényegesen rövidült keleten. 1941. június 22-én a Wehrmacht mintegy 2000 km-es frontszakaszon kezdte meg támadását a Szovjetunió ellen, 1942-ben a nyári nagy offenzíva idején a támadási szakasz már csak 500—600 km szélességű volt, 1943 tavaszán a kurszki ív ellen indítandó offenzíva 100—120 km szélességű szakasz ellen irányult.

Görlitz említett könyvében megállapítja, hogy az Ostheer, a német keleti haderő az 1942—43-as téli hadjáratban gyógyíthatatlan sebeket kapott. Ennek ellenére a német hadvezetőség, nem vetve számot a reális helyzettel, minden erőfeszítést megtett, hogy visszaszerezze a kezdeményezést a keleti fronton. Hitler a Wehrmachtnak emberanyaggal való feltöltése és új fegyverzettel való ellátása céljából totális mozgósítást rendelt el. Miután pedig 1943 tavaszán sem valósult meg a nyugat-európai második front, a véderő főparancsnoksága a haderő legnagyobb részét a keleti fronton vethette be; a Wehrmacht itt több mint 200 német- és 30 csatlós-hadosztályt vonhatott össze ennek folytán a Vörös Hadsereg ellen.

A támadásra felsorakozott német haderő két részre oszlott: a Heeresgruppe Mitte parancsnoksága alá rendeltek hét páncélos, két páncélgránátos és kilenc gyalogos hadosztályt. Heeresgruppe Süd, azaz a déli hadseregcsoport tíz páncélos, egy páncélgránátos és hét gyalogos hadosztállyal, valamint egy SS páncélos hadtesttel rendelkezett. E hadseregcsoport hadműveleteit segítette továbbá a XXXVII. páncélos hadtest is, amely négy páncélos és egy gyalogos hadosztályból állott.

Rendkívül erős repülőegységeket helyeztek harci készültségbe, így az Afrikából visszarendelt VIII. légihadtestet, valamint a IV. légihadtestet, továbbá a VIII. csatarepülőhadtestet, valamint a 2. légelhárító hadtestet.

Hitler az offenzívát a német tábornoki kar két legkiválóbb tagjára, Kluge és Manstein marsallra bízta. A támadás fedőneve „Zitadella” volt.

Mielőtt a kurszki csata lefolyását ismertetnénk, röviden vázolnunk kell a Hitler-ellenes koalíció egyik kulcskérdésének, az európai második front ügyének állását 1943 tavaszán.

Sztálin 1943. május 26-án a következő levelet intézi Roosevelt amerikai elnökhöz: „Davies úr átadta nekem az Ön üzenetét. Egyetértek Önnel abban, hogy ezen a nyáron, esetleg már júniusban várható a hitleristák újabb nagy támadása a szovjet fronton … Mi készülünk az újabb német támadásra és az ellentámadásokra, de nincs elég repülőgépünk és repülőbenzinünk. Sok függ attól is, hogy milyen gyorsan és milyen erővel indulnak majd meg az angol—amerikai hadműveletek Európában.”

Roosevelt elnök június 4-én válaszol a szovjet kormányfő üzenetére. Ebben a „személyes és szigorúan titkos” levélben közli az angol—amerikai egyesített vezérkar által kidolgozott és a washingtoni tanácskozáson elfogadott fő stratégiai irányvonalat.

(Ezt az előző fejezetben már ismertettük.)

A legfontosabb kérdésben, a Nyugat-Európában már 1943 tavaszára megígért második front kérdésében az egyesített vezérkar a következő határozatot hozta: „A jelenlegi tervek szerint a brit szigeteken 1944 tavaszára annyi embert és hadianyagot kell összpontosítani, hogy lehetővé tegye az általános invázió megindítását ebben az időben a kontinens ellen.”

A szovjet miniszterelnök egy héttel később, június 11-én küldött válaszjegyzékében kénytelen emlékeztetni Roosevelt elnököt arra, hogy az egyesített vezérkar mostani határozatai szöges ellentétben állanak az 1943 januárjában Casablancában hozott határozatokkal. Roosevelt és Churchill akkor azt ígérték, hogy legkésőbb 1943 augusztusában vagy szeptemberében megvalósítják az angol—amerikai csapatok átkelését a La Manche-csatornán, megkezdik az európai szárazföld elleni támadást Franciaországban. Ezután a következőképpen folytatódik a szovjet miniszterelnök levele: „Most, 1943 májusában Ön Churchill úrral olyan határozatot fogad el, amely a nyugat-európai angol—amerikai inváziót 1944 tavaszára halasztja. Vagyis a nyugat-európai második front létrehozását, amit 1942-ről 1943-ra halasztottak, most ismét elhalasztják, ezúttal 1944 tavaszára. Kell-e beszélni arról, hogy milyen súlyos benyomást és visszatetszést kelt a Szovjetunióban a nép és a hadsereg körében a második frontnak ez az újabb elhalasztása, továbbá az a körülmény, hogy annyi áldozatot hozott hadseregünk az angol és amerikai hadseregtől nem kapja meg a várt támogatást.”

Június 19-én Churchill válaszol Sztálin marsallnak. Hosszan ecseteli az invázió nehézségeit, még részletesebben szól az olaszországi hadjárat kitűnő perspektíváiról, és azt igyekszik bizonygatni, hogy a nyugat-európai invázió elhalasztásának komoly katonai okai vannak. Levelében ezekután a szovjet—német front helyzetére tér ki és erről a következőket írja: „Már itt van június közepe, és a támadás nem indult meg. Van bizonyos okunk annak feltételezésére, hogy a tengelyhatalmak észak-afrikai fegyveres erőinek páratlanul gyors veresége felborította a német stratégiát, s a vereség következtében Dél-Európát fenyegető veszély fontos tényezője volt annak, hogy Hitler megingott és elhalasztotta azt a tervét, amely szerint ezen a nyáron hatalmas támadást indít a Szovjetunió ellen.” Churchill fejtegetésének eme részét végül a következő megjegyzéssel zárja le: „Kétségtelen, hogy még korai lenne erről határozott ítéletet alkotni, de igen örülnénk, ha megtudhatnánk, mit gondol Ön róla.”

(Mindezt Churchill akkor írta, amikor a támadó német haderők már felvonultak Orjol és Belgorod térségében kiindulási támaszpontjaikra … Lehetséges, hogy ez alkalommal a híres angol kémszolgálat, az Intelligence Service nem működött jól?)

1943 késő tavaszán és a nyár elején, a nyugat-európai második front kérdésén kívül még több más probléma is felmerült az angolszász szövetségesek és a Szovjetunió között, amelyek közül itt most a De Gaulle-kérdést említjük meg. Július 23-án Churchill a következő üzenetet küldte Sztálinnak: „Molotov úr útján aggodalommal értesültem arról, hogy Önök elismerni szándékoznak az Algírban nemrégiben létrejött Francia Nemzeti Felszabadítást Bizottságot. Nem valószínű, hogy a Brit Kormány és még kevésbé, hogy az Egyesült Államok kormánya ezt a bizottságot rövid időn belül elismerné.” Churchill indokolásul a következőket írja: „Főparancsnokságunk nem lehet bizonyos afelől, hogy mit fog tenni De Gaulle tábornok, illetve, hogy baráti érzéseket táplál-e majd irányunkban, ha hatalomra kerül.”

Sztálin három nap múlva válaszol Churchillnek. Hivatkozik arra, hogy Nagy-Britannia kormánya eddig támogatta De Gaulle tábornokot, és — írja Sztálin — „ez egészen természetesnek tűnt, mivel De Gaulle tábornok Franciaország kapitulációjának pillanatától kezdve a francia Hitler-ellenes erők élére állt és irányította a harcoló Franciaország körül csoportosult francia hazafiak harcát … A szovjet kormány ez idő szerint nem rendelkezik olyan értesülésekkel, amelyek igazolhatnák a brit kormány jelenlegi állásfoglalását a francia nemzeti felszabadítási bizottság és ezen belül De Gaulle tábornok tekintetében.” Sztálin végül közli, hogy a szovjet kormány tekintetbe veszi a brit kormány kérését és döntését elhalasztja arra az időre, amikor ebben a kérdésben kialakul a szövetségesek egységes állásfoglalása.

Mindezt pedig azért teszi a szovjet kormány, hogy az angolszász hatalmakkal való viszony tekintetében a súrlódási pontokat lehetőleg megszüntesse, hogy a Hitler-ellenes erők koalícióját semmiféle ellentét ne gyengíthesse.

Ismét visszatérve a nyugat-európai második front elhalasztásának problémájára: nem kell különösebb katonai szakértelem ahhoz a felismeréshez, hogy a német véderő főparancsnoksága 1943 nyarán azért tudott 257 hadosztályt kiállítani a szovjet—német fronton és azért tudott összpontosítani megfelelő számú páncélos, tüzérségi és légi erőt a kurszki támadásra, mert az angolszász szövetségesek ígéreteik ellenére nem valósították meg a nyugat-európai második frontot. A szárazföldi háború fő terhe továbbra is a Szovjetunió Vörös Hadseregére nehezedett, amint ezt Churchill 1943. június 19-i üzenetében el is ismerte.

A szovjet főparancsnokság idejekorán kellő értesüléseket szerez a német támadó tervekről és Kurszk térségében mélyen tagozott védelmi állásokat épít ki, széles aknamezőkkel, betonbunkerekkel, földbe ásott páncélosokkal, melyek mögött hatalmas erejű tüzérhadosztályok helyezkednek el; az arcvonal minden km-ére 260 ágyú jut! Itt alkalmazza a Vörös Hadsereg először a második világháború folyamán a „Sztálin-orgonát”, melyen öt-hat aknavető csövét, mint az orgonasípokat, egymás mellé helyezték. Az új fegyvernek irtózatos morális hatása volt: a legedzettebb német katonák is reszketni kezdtek, ha megszólaltak a Sztálin-orgonák.

A szovjet legfelsőbb parancsnokság az aktív védelem taktikáját választotta — azt a taktikát, hogy az ellenség támadócsoportjainak a védelmi ütközetekben pótolhatatlan veszteséget okozzon, majd ellentámadásba lendülve döntő vereséget mérjen rá. „Az1941 és 1942 nyarán lezajlott védelmi ütközetektől eltérően — állapítja meg a Szovjetunió Kommunista Pártjának Története — a Kurszk környéki aktív védelmet nem a kényszer diktálta, hanem a szovjet hadvezetőség élőre megfontolt szándékkal, a Vörös Hadsereg számára kedvező körülmények között kezdeményezte.”

Július 5-én a kurszki ív ellen északról és délről páratlan hevességű német támadás indul meg Orjol és Belgorod térségében. Az új „tigris” páncélosokkal és „Ferdinánd” önműködő rohamlövegekkel felszerelt német egységek azonban a szovjet elhárító védelmi rendszer hálójában elakadnak. A német páncélosok a legnagyobb eredményt a déli frontszakaszon tudják felmutatni, ahol az első napon 6—8 km mélységű betörést érnek el, míg északon a támadás rögtön kudarcba fullad. A német páncélos hadosztályok vesztesége megdöbbenti a véderő főparancsnokságát: az első 3—4 km több mint 200 páncélos elvesztésébe kerül.

A kurszki csata megindulása után kiadott német hivatalos jelentések nem beszélnek nagy áttörési csatáról, hanem „megelőző védelmi hadműveletekről”, „az ellenséges támadó-erők megsemmisítéséről”, a véderő főparancsnokság hírmagyarázója pedig „katlancsaták” helyett az orjoli „anyagcsata” és a „belgorodi vérmalom” súlyos problémáit elemzi. Ez persze mind igaz volt, már ami a német veszteségeket illeti. Katonai szakértők Sztálingrádnál a csata sorsát eldöntő hetekben a németek veszteségét napi 5000 halottra és sebesültre becsülték; a Kurszk—Belgorod-i ívben a csata első hetében a német halottak és sebesültek száma elérte a napi 8000-es átlagot.

Hitler azonban nem törődve az irtózatos veszteségekkel — a 6. páncélos hadosztály június 30-tól július 10-ig 103 támadó páncélosából elveszít 47-et! — tovább hajszolja támadásba a csapatokat. Július 10 és 15 között Manstein páncélosai elérik a Donyec, a Szejm és a Vorszkla vízválasztóját, de itt támadásuk a Belgorod—Obojan műútnál elakad.

Konyev tábornok később találóan jegyezte meg, hogy ez az előretörés volt a német páncéloserők hattyúdala.

Egy héttel a német támadás megindulása után, még az offenzíva végleges megrekedése előtt, július 12-én a Vörös Hadsereg csapatai Orjoltól északra és keletre ellentámadásba mennek át; ezzel egyidejűleg támadás indul Belgorod és Harkov térségében, valamint a leningrádi frontszakaszon az Ilmen- és a Ladoga-tónál. Alig egy hét alatt a Vörös Hadsereg csapatai döntő sikert érnek el, mélyen betörnek a 4. német hadsereg állásaiba.

Július 25-én Kluge marsall éppen jelentést tesz Hitlernek a főhadiszálláson a válságosra fordult harctéri helyzetről, amikor megérkezik Mussolini bukásának híre. Zavar és tanácstalanság lesz úrrá a német hadsereg főparancsnokságán, majd megszületik a döntés: a Wehrmacht vonuljon vissza a Dnyeper—Gyeszna vonalra.

A szovjet csapatok támadása változatlan hevességgel folyik tovább, a német csapatok sok esetben csak nehézfegyvereik hátrahagyásával tudnak kitérni a minduntalan fenyegető bekerítés elől. A szovjet csapatok augusztus 3-án elfoglalják Orjolt, három nappal később pedig felszabadítják Belgorodot, a támadó német haderők két kiindulási pontja a szovjet csapatok kezére kerül. A Vörös Hadsereg előnyomulása feltartóztathatatlan, és augusztus 23-án, a német offenzíva megindulásának 49. napján a Vörös Hadsereg felszabadítja Harkovot.

A német csapatok a második világháború történetében először szenvednek nyári hadjáratban ilyen nagyarányú vereséget a keleti fronton. Az a legenda, hogy a német hadsereg 1941—42 és 1942—43 telén csak a hihetetlenül kemény orosz tél miatt maradt alul, de tavasszal, nyáron és ősszel legyőzhetetlen, ez a legenda most, a kurszki csatában szertefoszlik.

Görlitz már említett művében a következő, helytálló megállapítást teszi: „A nagy nyári csata a kurszki ívben a német keleti hadsereg számára a halálos krízis kezdetét jelentette.”

A Vörös Hadsereg kurszki győzelmének óriási a jelentősége. Mint a Szovjetunió Kommunista Pártjának Története megállapítja: „Ez a győzelem betetőzte a gyökeres fordulatot a Nagy Honvédő Háború és az egész világháború menetében; a Vörös Hadsereg szilárdan kezében tartotta a hadműveletek kezdeményezését, a német fasiszta hadsereg katasztrófa előtt állt.”

Augusztus 24-én a Magyar Távirati Iroda a következőket jelenti a keleti front eseményeiről: „Berlinben hangsúlyozzák, hogy Harkov kiürítése azzal a német szemponttal áll összefüggésben, amellyel a német hadvezetés a csapatokat és a hadianyagokat a lehetőség szerint kímélni akarja.”

„A csapatok és a hadianyagok kímélése” nagyon szépen hangzik, de 1943 nyarán e berlini „szempont” valami mást takart, azt, hogy a német csapatok arcvonala a Vörös Hadsereg csapásai alatt megingott, és a Wehrmacht megvert egységei kétségbeesetten hátrálnak Nyugat felé.

A Magyar Távirati Iroda berlini tudósítója — német katonai szakértők tájékoztatása alapján — ismerteti az úgynevezett „örvénytaktikát”. Ez abból áll — hangzik az épületes magyarázat —, hogy „egyrészt az elhárító harcok és a visszavonuló mozdulatok, másrészt az ellentámadások és támadások iránya gyors ütemben váltakozik, és ezeket a hadműveleteket hol nyugat-kelet, hol pedig észak-dél irányban vezetik … A harcok nagyobb területekre terjednek ki ennek következtében, és így egyes pontok kiürítésénél az összes hadműveleteket figyelembe kell venni és fel kell becsülni.”

Magyarán az „örvénytaktika” annyit jelent, hogy északtól dél felé és kelettől nyugat felé mindenütt visszavonulásban vannak a német csapatok, és a közvélemény számíthat továbbra is arra, hogy a német hadvezetőség kénytelen lesz újabb területeket kiüríteni. Ezt azonban nem merik bevallani, ezért konstruálni kell egy új fogalmat a megszállott keleti területek kiürítésére, a vereségekre, és ez az új fogalom az „örvénytaktika”.

A másik új szó, amellyel 1943 nyarán a tengelyhatalmak sajtójában egyre gyakrabban és gyakrabban találkozunk, az „arcvonalkiigazítás”.

A Német Távirati Iroda augusztus 26-án azt jelenti, hogy német katonai körökben a keleti arcvonal helyzetét rendkívül bizakodóan ítélik meg. Hogy miért? Íme az indokolás: „Berlinben meg vannak győződve róla, hogy a keleti arcvonalon elterülő, mélyen tagozott védelmi övezet, mégha bizonyos pontokon kiigazításokat is kell végrehajtani, az ez évi szovjet offenzíva halálvölgyévé változik … A végrehajtott arcvonalrövidítéseket a német hadvezetés lényeges előnyeként könyvelhetjük el.”

Ismét fordítsuk le magyarra a katonai szakértő kissé bonyolult megállapításait: a keleti fronton a Wehrmacht védelembe vonult, nincs szó már arról, hogy ezen a nyáron Hitler csapatai megismétlik az 1941-es vagy 1942-es nagy nyári offenzívát, most már csak egy a fontos, éspedig az, hogy ezt a mélyen tagozott védelmi övezetet valamiképpen megtartsák. Persze számolni kell azzal is, hogy a Vörös Hadsereg előrenyomulását mégsem lehet feltartóztatni. Ezt nem úgy jelentik be ezentúl, hogy „visszavonulás”, hanem: „arcvonalrövidítés”. Továbbá: az arcvonalrövidítésből nem szabad a szovjet csapatok sikerére következtetni, nem, ez súlyos tévedés lenne, a visszavonulást a német hadvezetés javára kell elkönyvelni.

Az „örvénytaktikát” és az „arcvonalrövidítést” kiválóan megtanulják alkalmazni a német csapatok. Néha egészen meglepő dolgokat tudnak ezen a téren produkálni, legalábbis az utólag kiadott hadijelentésekben.

Taganrogot 1943. augusztus 30-án szabadítják fél a szovjet csapatok. Ezt a fontos harctéri eseményt a német hivatalos jelentés a következő kommentárral közli: „Lehet, hogy a nyilvánosság számára Taganrog kiürítése váratlanul történt. A német csapatok kivonásának ebből a térségből bizonyára megvan a stratégiai oka.”

De minthogy ez így még nem elég világos, a katonai helyzetmagyarázó hozzáfűzi: „A német csapatok kivonását az ellenség először nem is vette észre, ami szintén annak bizonyítéka, hogy a német vezetőség mindig saját elhatározása szerint és az általa jónak tartott időpontban cselekszik. Ezzel kapcsolatban Berlinben rámutatnak arra, hogy bármily fontosak egyes helységek és területek, az egész hadjárat szempontjából néhány állás feladása nem jár hátránnyal, mivel elegendő terület áll rendelkezésre.”

Röviden és egyszerűen: Taganrogból a német csapatoknak sikerült olyan gyorsan elmenekülni, hogy a szovjet csapatok csak később vették észre …

Óriási hadműveleti siker!

Ezenkívül: a német győzelemben hívők ne törődjenek azzal, hogy a német csapatok egymás után adják fel a katonai és gazdasági szempontból elsőrendűen fontos, az 1941—42-es hadjáratokban oly nagy áldozatok árán megszerzett városokat és területeket, egyelőre nincs semmi baj, van még elegendő terület — a Német Birodalom határáig … Tehát szó sincs már arról, hogy a német Wehrmacht győzelmes előrenyomulással újabb szovjet területeket hódít meg, már nem beszélnek Moszkva, Leningrád vagy Sztálingrád közeli elfoglalásáról, mindössze annyit mond a német hadvezetőség, hogy van még elegendő terület a visszavonuláshoz …

Hát ez a hang bizony különbözik attól az öntelt, győzelmi mámoros hangtól, amelyet Hitlertől, Göringtől, Göbbelstől és a katonai szakértőktől éveken át megszokott a közvélemény.

1943 nyarán az Ostheer, a német keleti hadsereg, valamint a román, magyar és egyéb csatlós-csapatok létszáma még meghaladja a négymilliót. Ez a hatalmas haderő azonban a kurszki katasztrófa után visszavonhatatlanul védekezésre kényszerül a frontnak csaknem teljes hosszában támadó Vörös Hadsereggel szemben.

A keleti hadjárat harmadik évében a német hadvezetőség már nem becsüli le az ellenfelet. Egy német katonai szakíró a következő megállapításokat teszi a Vörös Hadsereg közkatonájáról: „A Vörös Hadsereg közkatonája erős és szívósan kitart a harcban, közömbös az időjárás és a terep minden nehézségével szemben … A vöröskatona sohasem esik kétségbe, a legnehezebb helyzetekben és a legnagyobb nélkülözések között sem … A vöröskatona bátor és soha nem veszti el a fejét, mindig kiválasztja a legalkalmasabb időpontot a támadásra. Jól van felfegyverezve …”

És itt érdemes egy pillanatra megállni, hogy ha röviden is, de ismertessük a hátország gigászi munkáját és a megszállt területek hősi harcait.

Az 1941-es német előrenyomulás következményeképpen a Szovjetunió ipara válságos helyzetbe kerül. Óriási a fűtőanyaghiány, német megszállás alá kerül a Donyec-medence, valamint a moszkvai terület hatalmas szénbányái, előtérbe kellett helyezni a szibériai szénbányászat kifejlesztését. Százezrek és százezrek indulnak az új bányákba, a szibériai ősrengetegbe fakitermelésre, az energia-ellátás megjavítására pedig hatalmas új erőművek épülnek az Urálban és Szibériában; az 1943-ban üzembe helyezett új erőművek kapacitása meghaladja az egymillió kilowattot.

Az ipari munkásság rögtön a háború megindulása után új szocialista versenyt kezd a hadirendelések jobb teljesítéséért. Nem egy olyan üzem akad, ahol a munkások a sztálingrádi csata napjaiban háromszoros, sőt ötszörös normát teljesítenek. Az ipari üzemi tanulóiskolákból és ipariskolákból évente félmillió ifjúmunkás megy a gyárakba, a háború első két évében hat és fél millió új munkás képezi át magát szakmunkássá. A háború évei során 9000 km hosszú új vasútvonalat építenek; a Szovjetunió Tudományos Akadémiájának 800 tudományos és műszaki munkásból álló bizottsága óriási segítséget nyújt az Urál, Nyugat-Szibéria és Kazahsztán természeti kincseinek kiaknázásához.

Csodálatosak és bámulatra méltóak a szovjet ipar eredményei a háborús években. 1941 decemberéhez viszonyítva 1942 decemberében, tehát a szovjet—német háborúnak talán legkritikusabb időszakában, a repülőgépgyártás több mint háromszorosára, a repülőgép-motor gyártása majd hatodfélszeresére, a harckocsiké pedig mintegy kétszeresére emelkedik.

Két amerikai mérnök, Harrison Salisbury és Eric Johnston a washingtoni kormány megbízásából bejárta a szibériai hadiipari gyárakat és üzemeket. Tapasztalataikról jelentésükben a többi között a következőket írják: „A legnagyobb bámulattal néztük végig a 24 négyzetkilométer területen épült acélműveket Magnyitogorszkban. Ez az óriási telep a készen álló tervek szerint békében évenként 60 millió tonna acélt fog gyártani, kb. kétharmad részét az Egyesült Államok acéltermelésének.”

A munkások hősies erőfeszítéséről a két amerikai mérnök a következőket írja:

„Asszonyok és leányok naponként 4—5 óra hosszat dolgoztak a burgonyaföldeken, miután a rendes napi nyolc órai munkaidőben a hadiüzemi gyárakban megfeszített erővel dolgoztak. A hiányos ellátás és a nehéz életkörülmények ellenére a munkások minden tettetés nélküli lelkesedéssel végzik a munkát. Jellegzetes példáját hallottuk ennek az uráli tankhadsereg esetében. Az uráli hadiipari telepek munkásai elhatározták: túlórákban végzett munkával annyi tankot és páncélos járművet készítenek, hogy az uráli hadiipari gyárak külön tankhadsereget fognak felállítani. Mikor az első gépesített és páncélos dandár fegyverzete elkészült, a munkások közül önként jelentkeztek annyian, amennyiből kitelt a harcba induló dandár egész legénysége.”

Súlyos gondokat okoznak a megszálló német csapatoknak a partizánok. A partizán-harcokat a Kommunista Párt föld alatti pártszervezetei irányítják, 26 területi és 539 városi és kerületi pártbizottsági titkár vezetése alatt.

1942. május 30-án a legfelsőbb főparancsnokság főhadiszállása mellett létrehozzák apartizánmozgalom központi vezérkarát. Ez a központi irányítás teszi lehetővé, hogy amikor megindul a Vörös Hadsereg 1943-as nagy nyári offenzívája, akkor a partizánmozgalom központi vezérkarának tervei szerint két éjszaka leforgása alatt a partizánok elpusztítanak, felrobbantanak 2270 km vasúti sínt, s ezzel az ellenség vasúti forgalma, az utánpótlás a döntőfontosságú vonalakon egy csapásra 35—40%-kal csökken.

A szmolenszki partizánok harcairól „Batya” nevű vezérük a következőket írja:

„Mikor a németek kezükbe kerítették Szmolenszk környékét, az erdőkbe és a mocsarakba vettük be magunkat, és rácsaptunk az aljas bitangokra, ahol csak el tudtuk érni őket. Soraink száma gyorsan növekedett. Minden nap új meg új alakulatok kezdték meg a harcot, úgyhogy csapataink létszáma ma már sok ezer főre rúg.

Állandóan bővítjük az úgynevezett »kis front«-ot, sok száz kilométerrel a harcok fő arcvonala mögött. Több mint 300 formálisan megvívott ütközetben szálltunk szembe a németekkel és több mint 300 falut szabadítottunk fel. Legalább 6000 németet gyilkoltunk meg. Az ellenünk küldött tankok közül felgyújtottunk és elpusztítottunk tizenhetet. Felrobbantottunk öt lőszerszállító vonatot.

Könyörtelenül elbánunk az árulókkal, akik bármilyen kapcsolatot tartanak fenn az ellenséggel. Azokon a területeken, amelyeket kezünkbe kerítünk, helyreállítjuk a szovjet uralmat, és a lakosság újra megkezdi békés foglalkozását. Fegyverzetünk van bőségesen, nemcsak géppisztolyaink, tábori mozsaraink és gépfegyvereink, hanem tüzérségünk és tankjaink is; ezek legnagyobb részét a németektől ejtettük zsákmányul.

Tavasz óta harci tevékenységünk állandóan erősbödött. Áprilistól júliusig 150 ízben támadtuk meg nagyobb erőkkel a németeket, megöltünk 1600 náci katonát, de foglyul csak 19-et ejtettünk.

Mi olyan területen harcolunk, ahol születtünk és felnövekedtünk. Ezért van az, hogy a terep minden zegét-zugát, az erdőket és a mocsarakat pontosan ismerjük, és ezért tudjuk állandóan váratlanul meglepni az ellenséget.

A jövőre nézve azt tervezzük, hogy hadviselésünk méreteit még jobban növelni fogjuk, úgyhogy szembe tudjunk szállni nagyobb ellenséges egységekkel is. A németeket máris rákényszerítettük arra, hogy egész hadosztályokat, tüzérdandárokat és katonai repülőgépeket legutóbb pedig az egész „sárga elefánt” hadosztályt küldjék ellenünk, ellátva a hadosztályt tüzérséggel és tankokkal. Sikerült a hadosztályt szétszórnunk és 45 tank közül 12-t elpusztítani.”

1942 nyarán és őszén, a sztálingrádi csata napjaiban az OKW 15 hadosztályt kénytelen kivonni a harcterekről, hogy a partizánok ellen vesse be. Ezenkívül 10 SS hadosztály, 2 Gestapo hadtest, 27 rendőrezred és 114 rendőrzászlóalj folytat irtóhadjáratot a megszállt területeken mindenütt, éjjel-nappal felbukkanó partizáncsapatok megsemmisítésére.

A Vityebszk-területen működő partizánok ellen 60 ezer főből álló, hat hadosztálynyi erő vonul fel, amelyet 15 SS ezreddel és 137 harckocsival erősítettek meg.

De a szovjet föld partizánjait nem lehet megsemmisíteni, az elesettek helyére ezrek és tízezrek lépnek.

1943 elején Bjelorusszia partizánjai a köztársaság területének 63 százalékát ellenőrzik, az ezen a területen működő kommunista pártszervezetek 168 nyomtatott újságot adnak ki.

Itt, Bjelorussziában történt a következő eset:

„Novina falut 1943-ban erős fasiszta büntetőosztag szállta meg. A falu lakosai — kivéve az öregeket — az erdőbe menekültek. Amikor a fasiszta tiszt azt parancsolta a 70 éves Ivan Cubának, hogy vezesse a büntetőosztagot a partizánok tartózkodási helyére, a szovjet hazafi ezt kereken megtagadta. A fasiszták erre testvérének, a 75 éves Mihail Cubának szeme láttára meggyilkolták. Az idősebb Cuba elhatározta, hogy bosszút áll a hitleristákon. Célja keresztülvitelére maga ajánlkozott, hogy elvezeti őket a kívánt helyre. A bátor szovjet hazafi azonban nem oda vezette a büntetőosztagot, ahol a partizánosztag tartózkodott, hanem ellenkező irányba, az erdő sűrűjébe, a gricsinovi mocsaras ingoványba. A hitleristák megölték ugyan »vezetőjüket«, de végül is mind ott pusztultak a mocsárban.”

A Donyec-medencében Krasznodar bányavároskában a komszomolisták „Ifjú Gárda” elnevezésű illegális szervezetet hoztak létre, melynek tagjai hosszú időn keresztül számtalan szabotázsakciót követtek el a német megszállók ellen mindaddig, míg árulás a Gestapo kezére nem juttatta őket. Az ifjú hősöket a német hóhérok szörnyűségesen megkínozták, majd egy bányaaknába dobták le.

Fagyejev „Az Ifjú Gárda” című könyvében így írja le kivégzésüket:

„A foglyokat kivitték a puszta térre, melyet ezüstben fürösztött a hold, és két teherautóra ültették őket. Elsőnek a teljesen erőtlen, csaknem öntudatlan Sztahovicsot vitték ki és félkörben meghimbálva, feldobták a kocsira. Sok „ifjúgárdista” már nem tudott járni. Kivitték Anatolij Popovot, akinek összevagdalták a talpát. Vitya Petrovnak a szemét szúrták ki. Ragozin és Zsenya Sepeljov vezették kézen fogva. Vologya Oszmuhin jobb keze le volt vágva, de azért saját lábán ment. Tolja Orlov és Vitya Lukjancsenko Vanya Zemnuhovot vitték. Utánuk, mint egy hervadt fűszál, Szerjozska Tyulenyin ballagott magában.

A lányokat és a fiúkat külön teherautóra ültették.

A katonák felcsapták a kocsik oldalát és maguk is felmásztak a túlzsúfolt kocsikba. Fenbong altiszt a sofőr mellett ült az első gépkocsin. Elindultak. A puszta téren át, a gyerekkórház és a Vorosilov-iskola épületei mellett vitték őket. Elöl a lányok autója. Ulja, Szasa Bondarova és Lilja énekelni kezdték:

A zsarnokság dőzsölt és ülte torát

És százezrek vérével festette bíborát.

A többi lány is felkapta a dalt. Aztán a fiúk is dallal válaszoltak a hátsó kocsin. Daluk messze-messze szállt a hideg, mozdulatlan levegőben …

… Már látható volt az 5. számú bánya felrobbantott, féloldalára rogyott tornya.

A fiúk és lányok az »Internacionálé«-ba kezdtek.

A teherautóról a bánya befagyott fürdőhelyiségébe hajtották őket. Egy darabig itt maradtak. Brückner, Balder és Sztacenko érkezését várták. A csendőrök hozzájuk léptek és levetkőztették azokat, akiknek jobb ruhájuk, lábbelijük volt.

Az „ifjúgárdisták”-nak megengedték, hogy elbúcsúzzanak egymástól. És így történt, hogy Klava Kovaljova odaülhetett Vanya Zemnuhov mellé, rátette kezét a fiú homlokára és többé már el sem vált tőle.

Kisebb csoportokban vitték ki és egyenként az aknába taszították őket. Aki képes volt rá, elmondta utolsó néhány szavát. Azt, amit örökül kívánt hagyni a világnak.

A németek attól féltek, hogy az aknában, amelybe több tucat embert löktek, páran életben maradhatnának és ezért két csillét dobtak utánuk. És az aknából még több napon át hallatszott a halálhörgés.”

Kettőt közülük, Oleg Kosevojt és Ljuba Sevcovát különválasztottak és további kínzásoknak vetettek alá, de nem tudtak belőlük semmit kihúzni. Fagyejev idézett könyvében így írja le kettőjük kivégzését:

„Oleg Kosevojt január 31-én nappal lőtték agyon Rovenykiben, és holttestét a vele egy napon agyonlőtt többi áldozattal együtt, közös sírgödörbe dobták.

Ljuba Sevcovát február 7-éig vallatták, egyre a titkos rádióadót akarták kiverni belőle. Agyonlövetése előtt sikerült anyjának egy kis írást küldenie:

»Isten veled, anyám, Ljubka lányod a nyirkos földbe megy.«

Amikor Ljubkát kivégzésre vitték, kedvenc dalát énekelte:

»Moszkva nyírfás nagy messzeségén …«

Az SS pribék, aki a kivégzést végrehajtotta, azt akarta, térdeljen le, hogy tarkón lőhesse, de Ljuba nem térdelt le. Szemtől szembe fogadta a golyót”

A partizánok között éppen úgy, mint az uráli, szibériai bányák és gyárak munkásai között, vagy a Vörös Hadseregben és a flottában, kommunisták állnak az élen és vállalják a harc és a megpróbáltatás nehezét. Csak egyetlen adat: 1942-ben a Vörös Hadseregben és a flottában kétmillió kommunista, a párt teljes létszámának 54,3%-a teljesít szolgálatot.

1943 őszén, a Vörös Hadsereg támadásának tetőpontján megváltoztatják a frontok elnevezését, és ettől kezdve

Az indok: az eddigi megjelölések a Vörös Hadsereg gyors előrenyomulása következtében földrajzilag elavultak …

A Vörös Hadsereg lendületes támadását sem a német hadsereg elkeseredett ellenállása, sem az időjárás rosszra fordulása nem tudja megakadályozni. 1943. szeptember 8-án a német véderő főparancsnoksága közli, hogy a Don-medencében nem csökkenő hevességgel tart a csata, a folyamatban lévő harcok során „az arcvonal megrövidítése érdekében Sztálino városát minden hadifontosságú berendezés szétrombolása után tervszerűen kiürítették”.

Ez alkalommal a német hadvezetőség mellőzi az arcvonalrövidítés előnyeinek ecsetelését, hiszen még az átlagos újságolvasó is tisztában van Sztálino visszafoglalásának óriási jelentőségével.

Egy héttel később a Német Távirati Iroda berlini jelentése elégtétellel rögzíti le, hogy „meghiúsult a bolsevistáknak az a terve, hogy elébe vágjanak a nyugat felé irányuló német hadmozdulatoknak a harc gyújtópontjaitól északra és délre …” Ez magyarán annyit jelent, hogy a dicső német hadsereg megtanult rettentő gyorsan futni visszafelé, nyugati irányba, olyan gyorsan, hogy a szovjet csapatok nem is érik utol …

Persze ez a visszavonulás, ez a futás nem megy minden nehézség nélkül. Időnként — márcsak a további visszavonuláshoz szükséges erőgyűjtés szempontjából is — a német csapatok megpróbálnak védelmi vonalat kiépíteni, így a Dnyeper mentén is. Ezt a dnyeperi védelmi vonalat „keleti hullám-sánc”-nak nevezték, utalással arra a reménységükre, hogy itt megtörik a Vörös Hadsereg támadó hullámait. De a Vörös Hadsereg feltarthatatlanul nyomul előre, egymás után szabadítja fel a hitleristák által megszállt falvakat, városokat. Szeptember 21-én Csernyigov, 23-án Poltava, 25-én Szmolenszk és Roszlavl, 29-én Kremencsug lakosai üdvözlik a felszabadító vöröscsillagos katonákat.

A Dnyeper-vonal, a „keleti hullám-sánc” sem állíthatja meg a Vörös Hadsereget. A szovjet katonák, támogatva a partizánoktól, bátor és merész hadműveletekkel áttörnek az oly nagy gonddal megerősített Dnyeper-vonalon.

A dnyeperi átkelés végrehajtásáért 2000 katona, tiszt és tábornok kap kitüntetést. Szeptember 30-án a Magyar Távirati Iroda berlini tudósítója már erről ír: „A Dnyeper nyugati partjának birtokbavételéért tovább folynak az elkeseredett harcok. Tájékozott német katonai körökben ma még korainak tartják az új arcvonal megszilárdulásának megállapítását.”

Ismerjük el, ez a megfogalmazás páratlanul szép teljesítménye az ismeretlenség homályába burkolózó német katonai szakértőnek, aki azt kénytelen tudtul adni a közvéleménynek, hogy a Dnyeper mentén sem lehet a Vörös Hadsereg offenzíváját feltartóztatni, és számítani kell további visszavonulásra …

Az 1943-as nyári offenzíva eredményei: a szovjet csapatok 2000 kilométeres arcvonalon folytattak támadó hadműveleteket és helyenként 300—450 kilométert tettek meg nyugat felé. Igen rövid idő alatt négy komoly és erősen kiépített víziakadályon keltek át: az északi Donyecen, a Gyesznán, a Szozson és a Dnyeperen. A szovjet csapatok alig négy hónap alatt 162 várost és mintegy 38 000 helységet foglaltak vissza, 350 ezer négyzetkilométernyi területet tisztítottak meg a fasiszta csapatoktól és a szovjet emberek millióit szabadították fel a német rabság alól.

Az 1942—43-as téli és az 1943-as nyári hadműveletek során felszabadult a megszállt szovjet földnek csaknem kétharmada.

Cöbbels német propagandaminiszter a berlini Sportpalotában 1943. október 2-án tartott beszédében a következőket mondja: „Ha az elmúlt hetekben a keleti arcvonalon elszakadó mozdulatokat is hajtottunk végre, ezek éppoly merész, mint tárgyilag megalapozott megfontolásból származtak. Az ellenség egyszerűen érezni fogja, hogy ezek végrehajtása mit jelent hadvezetőségünk számára.”

Göbbels azzal biztatja hallgatóit, hogy nincs semmi baj, ez a visszavonulás nem az ellenség győzelmét jelenti, hanem ebből egyedül a német hadvezetőség húz hasznot.

Hát ezt azért már nem mindenki hitte el, annál is kevésbé, mert a szovjet offenzíva változatlan lendülettel folyt tovább. Öt nappal Göbbels említett beszéde után, október 7-én a Magyar Távirati Iroda berlini tudósítójának arra a kérdésére, hogy „a német csapatok elszakadási mozdulatai immár befejezettnek tekinthetők-e, tájékozott német katonai körökben nem adtak egyenes, választ …”

Hogy a német hadvezetőség nem mert egyenes és határozott választ adni az arcvonal megszilárdulásáról, annak egyszerűen az volt az oka, hogy a Wehrmacht egységei a Vörös Hadsereg offenzíváját, előrehaladásának ütemét még lassítani is alig tudják. Két nappal később, október 9-én a véderő főparancsnokságának katonai szakértője hosszas fejtegetéssel próbálja magyarázni Taman kiürítését.

A katonai szakértő a következőket írja: „A szovjet hírszolgálat Taman kiürítését csupán ma közli, és ezzel bizonyos tekintetben azt a benyomást kívánja kelteni, hogy Taman eleste már az egész arcvonalra kiterjedő, általános offenzíva eredménye, holott Taman nem esett el, mert a németek kiürítették. Egyébként a hivatalos német jelentésekből a német csapatok hátrahelyezése a Kubán-hídfőből már hosszabb ideje oly világosan felismerhető, hogy itt bizonyára rövidesen számítani lehet az egész vállalkozás befejezésére.”

Zaporozsje október 14-én, Melitopol 23-án, Dnyepropetrovszk és Dnyeprodzserdzsinszk pedig 25-én szabadul fel. November 1-én a szovjet csapatok lendületes rohammal elfoglalják Perekopot, ezzel elvágják a Krímben rekedt német csapatok szárazföldi összeköttetését.

November 5-én a Vörös Hadsereg eléri a Kijev—Zsitomir vasútvonalat és két nap múlva, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 26. évfordulóján felszabadítja Ukrajna fővárosát, Kijevet.

Sztálin ünnepi beszédében hangsúlyozza:

„A győzelem most már közel van, de ahhoz, hogy kivívjuk, további erőfeszítésre, az egész hátország önfeláldozó munkájára, a fronton pedig a Vörös Hadsereg ügyes, elszánt harci tevékenységére van szükség … Nem szabad megengednünk, hogy az ellenség lélegzethez jusson. Ezért kell minden erőnket megfeszítenünk, hogy az ellenséget végleg megverjük.”

November 7-én Hitler régi párthívei előtt Münchenben beszédet mond, amelyben behatóan foglalkozik a háborús kilátásokkal. Ez a beszéd már nem hasonlít azokhoz a gőgös, öntelt Hitler-beszédekhez, amilyeneket a lengyelországi, a franciaországi és a keleti hadjárat első időszaka után tartott. Megpróbáltatásokról, nehéz napokról, a válság, a kilátástalan helyzetek fölé kerekedésről beszél ez alkalommal a Führer, sőt még a jóistenhez is van néhány szava. A következőket mondja: „Meghajtom fejemet hálatelten a Mindenható előtt, aki így megáldott bennünket és nem küldte ránk azt a súlyos megpróbáltatást, hogy német földön kelljen harcolnunk, hanem engedte keresztülvinni, hogy ezt a harcot messze kitoljuk a birodalom határaitól. Büszke vagyok arra, hogy ennek a nemzetnek a vezére lehetek a boldog napokban éppúgy, mint a nehéz napokban …

Tartson ez a háború addig, ameddig, Németország sohasem fog kapitulálni. Soha meg nem ismételjük az 1918. évi hibát, azt, hogy 12 óra előtt egy negyedórával letesszük a fegyvert. Afelől nyugodtak lehetnek, hogy aki utolsónak teszi le a fegyvert, az Németország lesz, mégpedig 5 perccel 12 óra után.”

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

(idézet: A Berchtesgadeni sasfészektől a berlini bunkerig)

Marshall tábornak 1943 hadműveleti terveiről — A „Trident” tanácskozás — Pantelleria és Lampedusa elfoglalása — Olaszország katonai és politikai helyzete 1943 nyarán — Az invázió gyors sikere — 1943. júl. 25: Mussolini bukása — Ploesti bombázása — A szicíliai hadjárat mérlege — Az olasz fegyverszünet problémája — Német és angolszász előkészületek — A lisszaboni tárgyalások, a szövetségesek feltételei — Szept. 8: a fegyverszünet bejelentése az algíri és a római rádióban — Eisenhower határozatlansága — Mussolini kiszabadítása — A „Solói Fasiszta Köztársaság” — A Gusztáv-vonal — Foggia és Nápoly elfoglalása — A „csigahadjárat”

Georg Marshall amerikai vezérkari főnök a hadügyminisztériumnak tett jelentésében (az 1943. július 1-től 1945. június 30-ig terjedő kétéves időszak hadműveleti eseményeiről) a következő megállapításokat teszi az 1943. év stratégiai problémáival kapcsolatban:

„ … Sztálingrád hősies védelme és ama lesújtó vereség folytán, amelyet Montgomery tábornok El Alameinnél Rommelre mért, szétesett a gigantikus német harapófogó, s az észak-afrikai hadműveletek további kibontakozása kelet és nyugat felől, valamint a Szovjetunió offenzívája a Volgánál oly fordulópontnak bizonyult, amely a tengelyt a hadászati védekezésre kényszerítette.

A tengely légi és tengeri erői akadályozták közlekedésünket a Földközi-tengeren, a földközi-tengeri szigetek és Európa déli partjai fölött és a Jóreménység fokának körülhajózására kényszerítették hajóinkat, s ez 12 000 mérföldes kerülőutat jelentett.”

1943 elejéig még nem volt teljesen eldöntve, hogy a szövetségesek merre fognak támadni. Az amerikai hadvezetőség dél-franciaországi vagy észak-olaszországi partraszállás tervével foglalkozott, ugyanakkor Churchill határozottan állást foglalt a Dél-Olaszország ellen indítandó akció mellett, amelyet Törökország egyidejű hadbalépése erősítene. A casablancai tanácskozáson hozott határozat tehát az angol elgondolás győzelmét jelentette, de ugyanakkor személyi téren az angoloknak fájdalmas engedményt kellett tenniük. A Szicília elleni „Husky” hadművelet főparancsnoka — éppúgy, mint a „Torch”-é — ismét az amerikai Eisenhower tábornok lesz, csak a szárazföldi haderők vezetését kapja az angol Alexander tábornok. Pedig a szicíliai hadműveletekre 8 angol hadosztály mellett csak 6 amerikai hadosztály állt készenlétben Észak-Afrikában, a tengerészeti erők 80 százalékát az angolok szolgáltatták, és csak a légierőknél volt csekély amerikai fölény (55:45). De az angoloknak bele kell nyugodniuk abba, hogy a vezetés amerikai kézbe kerül, a brit világbirodalom a második világháborúban — a történelem folyamán először — a volt gyarmat, az Amerikai Egyesült Államok mögé szorul, mert a hadianyag nagy része Amerikából jön.

A Szicília ellen indítandó támadás előestéjén, 1943. május 11-től május 17-ig Washingtonban fontos tanácskozás zajlik le Roosevelt és Churchill között, az angol és amerikai vezérkari főnökök részvételével.

Ezen a tanácskozáson — amelyet „Trident”-tanácskozásnak neveztek el — a következő határozatok születnék:

1. Repülőtámadást kell intézni aromániai Ploesti olajmezőiellen, ahonnan a „tengely” olajszükségletének legnagyobb hányadát nyeri.
2. A nyugat-franciaországi szövetséges partraszállást 1944 tavaszánkell végrehajtani, a hadművelet fedőneve „Overlord” („hűbérúr”).
3. Folytatni kell Japán ellen az offenzívát, meg kell támadni a japánok külső védelmi vonalait: ki kell vetni a japánokat azAleut-szigetekről, el kell foglalni a Marshall-szigeteket, néhány Karolina-szigetet, a Salamon-szigetek közül a még japán kézben levőket, a Bismarck-szigetcsoportot és Új-Guineának a japánoktól megszállt részét.
4. Az ázsiai szárazföldön meg kell valósítani alégi útonvaló anyagszállítást Kínának; szárazföldi, valamint légi támadást kell indítani a Himalája-tömb fölött az ostromzárolt Kínával való összeköttetés helyreállítására.
5. június 8-ánaz angol—amerikai légierő rendkívül heves bombatámadásokat intéz a Tunisz és Szicília között fekvőPantelleria szigete ellen. Naponta átlag 600 gép támadja az „olasz Máltát”, de a kiválóan megerősített sziget csak három napig állja az angol—amerikai légierő, valamint a szigetet bombázó erős tengerészeti flottaraj támadását: június 11-én, pontosan 30 nappal azután, hogy Észak-Afrika teljes egészében a szövetségesek kezére került, az olasz parancsnok 11 000 emberével megadja magát.

Másnap rövid harc után kapitulál Lampedusa sziget helyőrsége is.

Pantelleria és Lampedusa elfoglalása után a Földközi-tenger keleti medencéjében nagy angol flottaraj jelenik meg, ugyanakkor arról is érkeznek jelentések Kesselring tábornagyhoz, a déli front főparancsnokához, hogy Cyprus szigetén, valamint Dél-Szíriában egy idő óta erős angol csapatösszevonások vannak folyamatban.

A német hadvezetőség meglehetősen bizonytalan, hogy honnan várja a nyugati szövetségesek támadását? Hitler úgy véli, hogy az angol—amerikai hadsereg a Peloponnészosz ellen fog támadni, ezért Rommelnek, aki 1943 február óta a vezéri főhadiszálláson mint különleges katonai szaktanácsadó teljesít szolgálatot, most új feladatot ad: szervezze meg Görögország védelmét. Erre a célra Rommel rendelkezésére bocsátják a hadsereg úgynevezett „F” különítményét, amelyet még 1941 végén hoztak létre a perzsiai hadműveletek céljaira.

Július 8-án Churchill angol miniszterelnök a következő üzenetei küldi Sztálin marsallnak: „Az »Eskimos« hadműveletnek (ez a Szicília ellen indítandó támadás fedőneve) a legközelebbi időben meg kell kezdődnie. Ez a hadművelet félmillió embernek a tengeren való átdobását foglalja magában, amire 1600 nagy hajót és 1200 különleges partraszállási hajót fogunk felhasználni. Az ellenség az »Eskimos« hadművelet területén 300 000 főnyi haderővel rendelkezik. Sok függ az első csapástól. Tájékoztatni fogom Önt az ütközet menetéről, mihelyt elegendő értesüléssel rendelkezem.”

Két nappal később a következő üzenet érkezik Sztálin marsallhoz: „Mindkét hadsereg, az angol és amerikai, éppen most száll szerencsésen partra, az időjárás javulóban van.”

A szicíliai partraszállás időpontjára Olaszország már minden erőforrását teljesen kimerítette. A fasiszta párt és mindenható vezére, Mussolini egyre népszerűtlenebbé vált. Már az abesszíniai hadjárat és a spanyol polgárháború is népszerűtlen volt az olasz nép előtt, még nagyobb lett az elkeseredés, amikor 1940-ben Mussolini a gyors győzelem reményében megüzente a háborút Franciaországnak és Angliának. Szinte íratlan törvénye volt az olasz diplomáciának: kerülni kell az összetűzést egy fölényben levő tengeri hatalommal, mert Olaszországnak rendkívül hosszú és nehezen védhető tengerparti határa van.

Az El-Alamein-i katasztrófa után, 1942 decemberében Ciano külügyminiszter és Cavallero vezérkari főnök a vezéri főhadiszálláson folytat tárgyalásokat Észak-Afrika és Dél-Olaszország megerősítése céljából. Igyekszik rávenni az OKW-t, hogy próbáljanak különbékét kötni a Szovjetunióval, vagy a Wehrmacht vonuljon védelembe a keleti front egész hosszában.

Hitler azonban hallani sem akar arról, hogy a Wehrmacht a keleti fronton védekezésbe vonuljon, azt pedig, hogy vele a Szovjetunió vagy az angolszászok különbékét kötnének, teljesen kilátástalannak tartja; El Alamein után, a sztálingrádi csata napjaiban minden jel arra mutat, hogy az antifasiszta hatalmak koalíciója napról napra erősebbé, egységesebbé válik.

Az olasz katonai erő 1943 nyarán meglehetősen súlyos helyzetbe jut: harcképes hadosztályai Dél- és Délkelet-Európában vannak szétszórva: Dél-Franciaországban, Dalmáciában, Horvátországban. Albániában és Görögországban 30 megszálló hadosztály állomásozik, Olaszország területén mindössze 20 hadosztály áll. Szicília, Szardínia és Korzika területén 8 harcképes hadosztállyal rendelkezik az olasz hadvezetőség, tehát sokkal kevesebb erővel, mint amennyiről Churchill ad tájékoztatást Sztálinnak.

Az észak-afrikai hadjárat és az 1943 tavaszán egyre erőteljesebbé váló angol—amerikai légibombázások úgyszólván teljesen kimerítették az olasz légierőt: a szicíliai partraszállás időpontjában mindössze 400 elsővonalbeli harci repülőgépe van az olasz légierőnek.

Az észak-olaszországi városok bombázásakor bebizonyosodik az olasz légvédelem teljes csődje, a lakosság nagy része falura menekül. Az olasz flotta szintén rendkívül gyenge, és az angol—amerikai flottának már nem jelent számottevő akadályt.

A kedvezőtlen katonai helyzet természetesen igen erősen kihat a belpolitikai helyzetre is. Magán a fasiszta párton belül is erősödik az ellenzék, a németellenes hangulat; Mussolini kénytelen vejét, Ciano külügyminisztert felmenteni és a háborúnak ebben a szakaszában nem éppen fontos diplomáciai posztra, a Vatikánba nevezi ki nagykövetnek. A fasiszta rendszer súlyos belső problémáit jelzi az is, hogy Mussolini maga veszi át a külügyi, a belügyi, a hadügyi, a tengerészeti és a légügyi tárcát. (Ebben az időpontban Mussolini már nem is volt ereje teljében; súlyos bélfekély kínozta, s az ifjúkorában szerzett szifilisz is egyre jobban elhatalmasodott rajta.)

A fasiszta párton belül jelentkező ellenzék vezetői közé tartozott az 1922 októberi hatalomátvétel, a Marcia su Roma két vezére, az ősz De Bono marsall és De Vecchi gróf, valamint Grandi volt igazságügyminiszter, Ciano vatikáni és Alfieri berlini olasz nagykövet. A belső ellenzék célja: eltávolítani Mussolinit, hogy utána a főhatalmat triumvirátus vegye át, melynek fő feladata, hogy kivezesse Olaszországot a háborúból.

Ezzel egyidejűleg erőteljesen szervezkedett az udvari párt is, amely a fasiszta rezsim teljes felszámolását tűzte ki célul, még pedig úgy, hogy minden hatalom a király kezébe kerüljön, s helyreállítsák az alkotmányos monarchiát. Az udvari párt a fordulat végrehajtására azt a Badoglio tábornagyot szemelte ki, aki már 1922 októberében, a Marcia su Roma idején követelte a fasiszták ellen a katonaság bevetését, és akit Mussolini az 1940. évi görögországi hadjárat kudarca után váltott le a hadsereg éléről. Az udvari párt szervezkedését támogatta Ambrosio tábornok, a hadsereg főparancsnoka és Roatta tábornok, a szárazföldi hadsereg vezérkari főnöke.

Az olasz belpolitikai helyzet jelentős változását mutatja 1943 májusában Bastianini külügyi államtitkár beszéde az olasz szenátusban. Kijelenti, hogy az olasz nép a király és a hadsereg mögé sorakozik fel. Mussolini nevét meg sem említi …

A szicíliai partraszállás váratlanul éri a német—olasz hadvezetőséget. Mint már említettük, az angol—amerikai főparancsnokság elterelő, megtévesztő csapatösszevonásokat hajtott végre, és amikor július 9-ről 10-re virradó éjszaka az első ejtőernyős egységek és a tengeren szállított csapatok Szicília földjére lépnek, alig találkoznak ellenállással.

A partraszállási hadműveleteket mintegy 4000 repülőgép támogatja. Közel 3000 hajóból áll az inváziós flotta — ebből 300 hadihajó, 300 kereskedelmi hajó, a többi kisebb-nagyobb partraszállási jármű, amelyeknek fedélzetén 160 000 ember, 14 000 jármű, 600 tank és 1800 ágyú van elhelyezve. A partraszállásban részt vesz a 8. angol hadsereg Montgomery tábornok és a 7. amerikai hadsereg Patton tábornok parancsnoksága alatt.

Három órával az általános támadás megindulása után sikerül mintegy 100 mérföldnyi hosszúságban Siracusától délre és nyugatra hídfőket létesíteni. Az invázió első két napján a szövetséges flotta 80 000 embert, 7000 járművet és 300 tankot tesz partra; a gyors kezdeti sikerek kiaknázását elősegíti, hogy már 48 óra múltán hat szicíliai repülőteret tudnak használni az angol—amerikai légierők.

Szicíliában a 6. olasz hadsereg négy gyalogos és hat partvédő hadosztálya nem nagy lelkesedéssel veszi fel a harcot a partra szálló angol—amerikai csapatok ellen. Egyes helyeken már napokkal a partraszállás előtt, a bombatámadások hatása alatt az olasz katonák tisztjeikkel együtt elhagyják állásaikat és civilruhában megszöknek. Másutt az olasz hadsereg tisztjei dúsan terített asztallal várják a szövetséges csapatokat. Csak néhány olasz egység száll harcba a partraszállók ellen. Eisenhower tábornok a következőket jelenti:

„Az elözönlést megelőző összes mozdulatok nyugodt végrehajtása után bámulatosan csekély ellenállásra találtunk a tengerparton; elfogott olasz tábornokok mondták, hogy teljes mértékben megleptük őket; a partraszállás előtt három órával végrehajtott légitámadás volt az első valóságos jele annak, amiből láthatták, mi következik. Ejtőernyőseink és a brit rohamcsapatok erős szél és rossz hajózási viszonyok ellenére rendben elfoglalták állásaikat. A keleti parton az időjárás nemigen zavarta a partraszállást, a 45. és az 1. hadosztálynak azonban rendkívül erős hullámverés jutott ki.”

De ott vannak a németek is! Előbb két, majd később négy német hadosztály folytat elkeseredett védelmi harcot annak a Hube tábornoknak a vezetése alatt, aki Sztálingrádnál a 14. páncélos hadtestet vezette.

A szövetséges angol—amerikai csapatok gyorsan nyomulnak előre, Augusta és Siracusa erődje szinte egyetlen lövés nélkül kapitulál, július 16-án, négy nappal a partraszállás megkezdése után már a sziget negyedrésze szilárdan a szövetségesek kezén van, július 22-én Patton tábornok csapatai gyors előnyomulással elfoglalják Palermo kikötőjét. Az OKW kiadja a parancsot: a még harcoló olasz—német csapatok feladata, hogy szívós utóvédharcokban biztosítsák a megmaradt egységek átmentését a dél-olaszországi szárazföldre.

Július 19-én kerül sor Hitler és Mussolini megbeszélésére. A Duce, aki Ambrosio vezérkari főnök információi és rábeszélése alapján azzal az elhatározással érkezik a tanácskozásra, hogy bejelenti a Führernek: Olaszország kimerült, kénytelen kilépni a háborúból, szinte szótlanul hallgatja végig Hitler véget nem érő szóáradatát a „totális háború” kecsegtető kilátásairól.

Ugyanezen a napon erős angol—amerikai légitámadás éri Rómát; nemcsak repülőterekre és közlekedési útvonalakra hullanak légibombák, de súlyos károk keletkeznek a lakónegyedekben is.

A római utca hangulata pattanásig feszül.

Ebben a kritikus katonái helyzetben a fasiszta párt belső ellenzéke követeli, hogy Mussolini hívja össze a már évek óta mellőzött Fasiszta Nagytanácsot.

Július 24-én ül össze a Fasiszta Nagytanács. Páratlanul heves összecsapások után Grandi beterjeszti határozati javaslatát, mely szerint a király vegye át a hadsereg főparancsnokságát és minden végrehajtó hatalom menjen át az uralkodó kezébe. Ezt a javaslatot támogatják a már említett ellenzék vezetői, Ciano, De Bono, De Vecchi, Bottai és mások. Éjfélkor Scorza, a fasiszta párt titkára azt javasolja, hogy a döntést halasszák másnapra, Grandi azonban közli, hogy addig nem mennek el, ameddig nem döntenek a határozati javaslat fölött.

Éjjel 2 órakor kerül sor a szavazásra, melynek eredménye: ketten tartózkodnak a szavazástól, a Fasiszta Nagytanács tagjai közül mindössze heten szavaznak Mussolini mellett, 19-en Grandi határozati javaslatát támogatják. Amikor Mussolini feláll, bezárja az ülést és fasiszta módra előrelendített karral üdvözli a Nagytanács tagjait, az üdvözlést senki nem viszonozza.

Másnap, amikor Rómában elterjed a Fasiszta Nagytanács határozatának híre, tüntetések robbannak ki, megtámadják az utcán a feketeingeseket.

Mussolini délután 5 órakor kihallgatásra jelentkezik a királynál. Igyekszik bizonygatni, hogy a Fasiszta Nagytanács határozata nem számít semmit, nem jelent szükségszerű változást sem a bel-, sem a külpolitikában, azonban III. Viktor Emánuel, támogatva Ambrosio és Roatta tábornokoktól, a fasiszta ellenes Badoglio-csoporttól, felszólítja, hogy adja be lemondását.

Mussolini távozik, és amikor a királyi palota udvarán autójába akar szállni, a királyi gárda parancsnoka a király rendelkezésére, őrizetbe veszi. Mussolinit előbb egy katonai kórházba, majd a földközi-tengeri Ponza szigetére szállítják.

III. Viktor Emánuel az új kormány megalakításával Badoglio marsallt bízza meg, mellőzi Cianót.

Mussolini bukásának híre éppen akkor érkezik meg a német vezéri főhadiszállásra, amikor Kluge marsall jelentést tesz Hitlernek a kurszki csatában beállott válságos helyzetről.

Jodl tábornok kétségbeesetten jegyzi meg, hogy a Fasiszta Nagytanács határozata a fasiszta rendszer bukását jelenti, Hitler azonban leinti, a Führer még most sem képes felismerni a valóságos helyzetet.

Az olasz belpolitikai események viharos gyorsasággal követik egymást, és napokon belül teljessé válik a fasizmus bukása: Badoglio megalakítja kormányát, melyben a fasiszta párt képviselői, 1922 óta első ízben, nem foglalnak helyet.

Az elkövetkező napok eseményei Jodl tábornok feltevését igazolják: a fasiszta rendszer összeomlik, Ciano és a fasiszta párt más vezetői a nép haragja elől kénytelenek Németországban, Hitlernél menedéket keresni …

Eközben súlyos csapás éri a német olajellátást: augusztus 1-én 178 amerikai nehézbombázó pusztító légitámadást intéz Ploesti olajtelepei ellen. Bár az amerikai légierő ennél az első támadásnál 55 bombázót veszít, ettől kezdve állandóak a légi támadások a romániai olajmezők ellen.

A német hadvezetés eddig mintegy évi 3 millió tonna olajat kapott Romániából, ez a forrás most csaknem teljesen elapad. A szicíliai fronton pedig most már csak arra törekszik a déli főparancsnokság, hogy minél gyorsabban elszakadjon az ellenségtől. Ez annál könnyebben sikerül, mert a szövetséges angol—amerikai csapatok még a németek számára is érthetetlen lassúsággal folytatják előrenyomulásukat. Így Hube tábornok a nyomasztó angol—amerikai légifölény ellenére átmenti a német csapatok legnagyobb részét, köztük a Hermann Göring elithadosztályt, a Messinai-szoroson keresztül az olaszországi szárazföldre. Messina augusztus 16-án kerül az angol—amerikai csapatok kezére.

Az ellenség — Marshall tábornok adatai szerint — 167 000 embert vesztett a szicíliai hadjáratban, akik közül 37 000 volt német A nyugati szövetségesek vesztesége mintegy 32 000 ember.

A szicíliai hadjárat 38 nap alatt befejeződött, minden feltétel adva volt, hogy megindulhasson a nagyarányú támadás Dél- és Közép-Olaszország ellen, melyet Churchill a Berlin—Róma tengely „lágy alsótestének” nevezett, melyet az angol—amerikai hadvezetőség az „Európa erőd” legsebezhetőbb pontjának tartott. A nyugat-európai második front megalakítása azonban — és erről nem szabad megfeledkeznünk — ismét háttérbe szorul, az Ukrajna felszabadításáért küzdő Vörös Hadsereg a szárazföldön lényegében még mindig egyedül harcol.

Amikor július 25-én az olasz királyi gárda letartóztatta Mussolinit, és a király Pietro Badoglio tábornagyot nevezte ki miniszterelnökké, az angolszász szövetséges főparancsnokság, éppúgy mint a német hadvezetőség, bizonyos volt abban, hogy a Badoglio kormány kilép a háborúból, és ennek megfelelően mindkét oldal megtette a szükséges előkészületeket.

A vezéri főhadiszálláson olyan fantasztikus tervek mellett, mint az olasz király és Badoglio miniszterelnök elrablása, megszületik az „Achse” nevű hadműveleti terv, melynek lényege az, hogy az Olaszországban állomásozó német csapatok azonnal akcióba lépnek Olaszország háborúból váló kiválása esetén.

(Mint érdekességet említjük meg, hogy amikor szóba kerül a Führernél tartott tanácskozáson III. Viktor Emánuel és Badoglio elrablásának terve, akkor Bodenschatz tábornok, Göring képviselője a vezéri főhadiszálláson, nevetve megjegyzi: az akciót végrehajtó ejtőernyősök jól vigyázzanak, nehogy elveszítsék a „Bambino”-t, azaz a kisdedet. Rendkívül apró termete miatt ugyanis „Il re bambinó”-nak, királyi gyermeknek gúnyolták az olaszok III. Viktor Emánuelt.)

Az angolok és az amerikaiak fegyverszüneti tárgyalásokra készülnek, és amikor augusztus 3-án a lisszaboni angol követ jelenti az angol külügyminisztériumnak, hogy az új olasz követ, D’Ayeta, aki egyébként Ciano kabinetfőnöke volt, érintkezést keresett vele esetleges fegyverszüneti megbeszélés céljából, akkor az angol és az amerikai kormánynak már írásban rögzített kész tervezete van. A fegyverszüneti feltételeket megbeszélték a szovjet kormánnyal is.

A Badoglio kormány hosszas előkészítő tárgyalások után augusztus 15-én végre elküldi Castellano tábornokot Lisszabonba, hogy ott Bedell Smith amerikai és Strong angol tábornokkal megkezdje a fegyverszüneti tárgyalásokat.

Castellano kijelenti: Badoglio felhatalmazta őt annak közlésére, hogy Olaszország hajlandó feltétel nélkül kapitulálni abban az esetben, ha csatlakozhat a szövetségesekhez. Az olasz kormány azt kéri, hogy a szövetségesek 15 hadosztállyal szálljanak partra Róma térségében, továbbá hajtsanak végre nagyarányú légiakciót Róma védelmére. Castellano kifejti: az olasz kormány komolyan reménykedik abban, hogy a magyar és a román vezérkar követi az olasz példát …

Churchill és Roosevelt augusztus 19-én a lisszaboni tárgyalásokról részletes tájékoztató üzenetet küld Sztálin marsallnak: „Nem szándékozunk valamiféle megegyezésre lépni Badoglio kormányától annak érdekében, hogy Olaszországot átállásra késztessük. Függetlenül a fegyverszüneti tárgyalásoktól a szövetséges haderők augusztus végén megkezdik az olasz szárazföld elözönlését.” Ugyanakkor az angol és az amerikai kormány a következő utasítást küldi Eisenhower főparancsnoknak:

1. Olaszország feltétel nélküli kapitulációját a szövetségesek elfogadják.
2. Nem irányozzák elő az olaszok aktív segítségét a németek ellen. A békefeltételek attól függnek,mennyire segíti az olasz kormány és az olasz nép a háború hátralevő időszakában az egyesült nemzeteket Németországgal szemben*A hitlerista Németország és fasiszta szövetségesei ellen küzdő nemzetek előbb katonai megállapodásokat létesítettek egymás között a közös ellenség leverésére, majd már a háború alatt megkezdték a tárgyalásokat egy olyan nemzetközi szervezet létesítésére, mely biztosítaná a háború győzelmes befejezése után a békét és a biztonságot. Az 1943 októberi moszkvai külügyminiszteri konferencián Nagy-Britannia, a Szovjetunió, az Egyesült Államok és Kína képviselői leszögezték egy ilyen szervezet létrehozásának szükségességet. Az Egyesült Nemzetek Szervezetének alapokmányait 50 állam küldöttei — hosszas előkészítő tárgyalások után — 1945. június 26-án fogadták el San-Franciskóban. az alapokmány a ratifikáló okmányok letétele után 1845. október 24-én lépett hatályba.*
3. A hadműveletek a szövetséges főparancsnokság által közlendő napon és órában szűnnek meg.
4. Az olasz kormánynak köteleznie kell magát arra, hogyhaladéktalanul kihirdeti a fegyverszünetet, amint Eisenhower tábornok bejelenti, és utasítja csapatait és a népet, hogy ettől az órától kezdve működjenek együtt a szövetségesekkel és forduljanak szembe a németekkel.
5. A fegyverszünet bejelentése pillanatában Olaszországnakszabadon kell engednie a hadifoglyokat.
6. Az olasz kormány tegyen meg minden intézkedést, hogy a fegyverszünet bejelentését követően minél nagyobb számúolasz hadi- és kereskedelmi hajó, valamintrepülőgép érje el a szövetségesek által megjelölendő tengeri- és légitámaszpontokat.

Augusztus 24-én Sztálin a szovjet kormány nevében közli a szövetségesekkel: „Én és kollégáim úgy véljük, hogy az Eisenhower tábornoknak adott instrukció teljes egészében Olaszország feltétel nélküli kapitulációjának célkitűzéséből következik, és ezért nem adhat okot semmilyen ellenvetésre.”

Churchill szeptember 5-én a következő személyes üzenetet küldi Sztálinnak: „Castellano tábornok hosszas harc után szeptember 3-án este aláírta a feltételeket … Ez természetesen azonnali harcokhoz vezet majd az olasz és a német csapatok között, és mi mindenütt olyan hatékony segítséget készülünk nyújtani az olaszoknak, amilyet csak tudunk. A jövő héten szenzációs eseményekre kerül sor. A csizma orránál (azaz Calabriában) végrehajtott partraszállás sikeres volt és erélyesen folyik tovább, az »Avalanche« és az ejtőernyős hadművelet pedig a legrövidebb időn belül megindul.”

Szeptember 8-án azonban, amikor — az előzetes megállapodás szerint — a szövetséges főparancsnokság közli az olasz kormánnyal, hogy este 20 órakor bejelenti a fegyverszünetet, a Badoglio-kormány meghátrál és kéri a bejelentés elhalasztását. Az indok: a németek Róma körül igen nagy erőket vontak össze, és félő, hogy a fegyverszünet bejelentése esetén azonnal bevonulnak Rómába és bábkormányt alakítanak.

A szövetséges főparancsnokság nem hajlandó tovább várni és az algíri rádióban bejelenti a fegyverszünetet. Roatta tábornok olasz vezérkari főnök éppen Westphal tábornokkal, Kesselring vezérkari főnökével tárgyal, amikor megérkezik a fegyverszünet híre. Roatta nem veszti el lélekjelenlétét és nyugodtan kijelenti, hogy az egészből egy szó sem igaz, mindez csak angolszász propaganda-manőver.

Néhány órával később Badoglio mégis teljesíti az eredeti megállapodást: a római rádióban bejelenti a fegyverszünetet és harcba szólítja a hadsereget, a flottát, a légierőt és az egész népet a németek ellen.

Szeptember 8-áról 9-ére virradó hajnalban megkezdődik az „Avalanche” hadművelet: két angol és egy amerikai hadosztály partra száll Salernónál, Nápolytól délre.

A helyzet — német szempontból — kritikussá válik. Rómában és Róma körül két német hadosztály áll öt olasz hadosztállyal szemben, Calabriában Montgomery csapatai nyomulnak előre, feljebb a Torontói-öbölnél pedig az említett partraszállás veszélyezteti a délen harcoló német egységeket.

Ha ehhez még hozzávesszük azt, hogy ugyanekkor, ugyanezen a napon, szeptember 8-án a keleti fronton a szovjet, csapatok visszafoglalják Sztálino városát és ezzel befejezik a Donyec-medence felszabadítását, akkor mérhető fel, milyen katasztrofálisan súlyos helyzet előtt áll ekkor a német hadvezetőség.

Szeptember 8-ról 9-re virradó éjszaka az olasz királyi pár és a Badoglio-kormány tagjai gépkocsikon elhagyják Rómát, hogy Brindisi kikötőjében a rájuk várakozó hadihajóra szálljanak, mely a szövetségesek ellenőrzése alatt álló területre szállítja majd őket.

A Rómából Brindisi felé vezető úton nagy sebességgel haladó gépkocsi-karaván izgalmas perceket él át: szembe vonul egy német tankoszlop Róma felé, de a német páncélosoknak nincs idejük, hogy megálljának és megnézzék, kik ülnek a fekete autókban.

Néhány órával később a gépkocsi-karaván baj nélkül eléri Brindisi kikötőjét.

Mindenki gyors, hatékony hadműveleti lépéseket, bátor, merész akciókat várna a szövetséges erőktől, ezek azonban elmaradnak. Nem kerül sor sem a Róma környékén tervezett partraszállásra, sem az ott fekvő repülőterek ejtőernyős csapatokkal való megtámadására. Mintha az angolszász hadvezetőség megelégedett volna Olaszországnak a háborúból való kiválásával, a hadi- és kereskedelmi flotta döntő többségének megszerzésével. Gondolják: a németeknek most elég gondot okoz, hogy betömjék azokat a réseket, amelyek az Isztriában, Dalmáciában, Görögországban és Franciaországban állomásozó és a fegyverszünetet teljesítő olasz csapatok kiválása és elvonulása folytán keletkeznek.

Eisenhower tábornok, az angolszász szövetséges erők főparancsnoka lassú és határozatlan, amikor új fordulat áll be az olaszországi eseményekben.

Görlitz német katonai szakíró a második világháborúról írott könyvében ezzel kapcsolatban a következő megjegyzést teszi: „A német vezérkari tisztek csodálkozással tapasztalják, hogy az ellenség milyen rosszul használja ki az ezekben a napokban a számára adódott nagy alkalmat, kitűnő lehetőségeket.”

Ezalatt a németek látványos, elsősorban propaganda szempontból jelentős akciót hajtanak végre: egy válogatott ejtőernyős osztag kiszabadítja a Gran Sasso csúcsán fogva tartott Mussolinit. A Duce Észak-Olaszországban, a festői szépségű Garda-tó partján, Solo nevű városkában — Hitler utasítására — proklamálja a „Solói Fasiszta Köztársaságot”, közölvén egyúttal, hogy a Berlin—Róma tengely erősebb és szilárdabb, mint valaha, de ezt az új fasiszta köztársaságot szinte egységes ellenszenvvel fogadja az olasz nép. A háború folytatása Hitler oldalán — ez minden józan olasz szemében egyet jelentett az ország értelmetlen feláldozásával; ami pedig a Duce egykori személyi varázsát illeti, ebből már szinte semmi nem maradt. Mussolini kiszabadításával Hitler tehát nem sokat nyert: az olaszországi front stabilizálását a német hadseregnek más csatlósokra támaszkodva kell megoldania.

Bátor, merész hadműveleti tervek helyett a szövetségesek helyi jellegű csatározásokba bocsátkoznak. Olyan hatalmas a fölényük az olasz hadszíntéren, hogy döntő stratégiai sikert érhetnének el. De úgy látszik, a szövetséges főparancsnokságnak ez nem fontos.

A páncélosok aránya 10:1, a légierő bevetésének aránya pedig 40:1 (tehát 2000 angolszász légi bevetésre mindössze 50 német bevetés esik). A németek, félig-meddig büszkén, az Appennini-félszigeten folyó hosszas, kimerítő harcokat a maguk szempontjából Krieg des armen Mannes-nek, szegény ember háborújának nevezik, utalással arra, hogy az itt harcoló német csapatok legnagyobbrészt mindenféle zsákmányolt olasz, francia, angol fegyverekkel és munícióval vannak — hiányosan — felszerelve.

A rosszul vezetett angolszász haderők tengeri, légi és páncélos fölényük ellenére nemegyszer súlyos helyzetbe kerülnek a gyorsabban mozgó, jobban vezetett német páncélos erőkkel szemben. Így történik ez Salernónál is, ahol hajszál híján tengerbe nyomják a német csapatok a partra szállt angol és amerikai csapatokat; csak a flotta és a légierő kíméletlen harcbavetésével tudják visszaverni a német támadást.

De az Appennini-félszigeten harcoló tízedik német hadsereg már csak azt a stratégiai feladatot kapja, hogy hátráltató, utóvéd-harcokkal a lehető legnagyobb időnyereségre tegyen szert.

A német véderő főparancsnokságán két, egymással élesen szembenálló nézet alakul ki: Kesselringnek, a közép- és dél-olaszországi német csapatok főparancsnokának véleménye szerint az angolszászokat az Appennini-félsziget legkeskenyebb részénél, Rómától délre lehet megállítani; Rommel, akit a Führer a szicíliai partraszállás után rendelt Olaszországba, Észak-Olaszországban akarja a fő védelmi vonalat kiépíteni, tekintettel arra, hogy a hosszú és rendkívül nehezen védhető tirréní és adriai tengerpart bármely pontján számolni lehet angolszász partraszállással, a Közép-Itáliában kiépített védelmi vonal hátában.

Hitler november 21-én dönt. Rommel új beosztást kap: Normandiában, a nyugat-franciaországi térségben szervezze meg az invázió elleni védelmet; Kesselring vegye át az olasz hadszíntéren harcoló összes német egységek fölött a parancsnokságot, Közép-Olaszországban építse ki a fő védelmi vonalat, a Gusztáv-vonalat.

Görlitz német katonai szakíró e döntéssel kapcsolatban nem minden él nélkül jegyzi meg: tulajdonképpen Rommelnek lett volna igaza, ha az ellenfél tábornokai olyan bátran és merészen merték volna a hadműveleteket irányítani, mint Rommel …

A Gusztáv-vonal a Tirrén-tenger partján a Gaetai-öböl partjánál kezdődik, a Garigliano folyó mentén Monte Cassinóra támaszkodva húzódik a szakadékos, nehezen járható Abruzzókon át az Adriai-tenger partjáig, ahol Ortonától északra ér véget. A Gusztáv-vonal kulcspontja Cassino városa, továbbá a körülötte fekvő több mint 2000 méter magas hegytömbök, köztük a Monte Cairo és Monte Luga. Kesselring rendelkezésére áll a 10. és 14. német hadsereg mintegy 12 hadosztálya, közte a harcedzett, igen jól felszerelt Hermann Göring ejtőernyős vadász hadosztály, három páncélgránátos és egy páncélos hadosztály.

Vietinghoff-Scheel tábornok, a 10. hadsereg parancsnoka lépésről lépésre vonul vissza, az angolszászok csigalassúsággal haladnak előre. Az angol és amerikai közvélemény türelmetlenül várja, hogy mikor jelenti már be a hadvezetőség Róma elfoglalását. Ettől azonban az elavult módszerekkel dolgozó angolszász főparancsnokság még nagyon távol van.

Az angolszász csapatok szeptember 25-én elfoglalják Foggiát. ahol kitűnő repülőterekhez jutnak; az innen felszálló B 24-es bombázók most már minden nehézség nélkül tudják támadni Dél-Németország, Ausztria, Magyarország és Románia katonai fontosságú célpontjait.

Foggia után Nápoly felé közelednek a szövetséges haderők.

A német csapatok rendkívül keményen és elkeseredetten harcolnak és minden utat, hidat igyekeznek megsemmisíteni, használhatatlanná tenni. De nemcsak a hadi szempontból fontos objektumokat rombolják össze a visszavonuló német csapatok, hanem esztelen pusztítást visznek véghez a műemlékekben, kultúrkincsekben is.

A német csapatok nápolyi pusztításairól — a város október 1-én kerül a szövetségesek kezére — Herbert L. Matthews amerikai haditudósító a következőket írja:

„Német csapatok vasárnap behatoltak az egyetem épületébe. Tíztizenöt literes bádogtartályokban benzint és kézigránátokat vittek magukkal. Szándékuk az egyetem épületének felgyújtása és lerombolása volt; munkájukat a fajtájukra jellemző alapossággal végezték el. A nápolyi egyetemet különben német császár, XI. Frigyes alapította 1224-ben.

A rombolóosztag emberéi szobáról szobára haladtak. A tartályokból kiöntötték a benzint, átáztatták vele a padlót, a bútorokat, a könyvekkel teli polcokat és a sok évszázados iratokat tartalmazó levéltárat.

Mikor ezzel a munkával készen voltak, szobáról szobára haladva, egy-egy kézigránátot dobtak mindenüvé. Ugyanabban az időben néhány száz méter távolságra a Tudományos Akadémia épületével ugyanígy bántak el. Az Akadémia könyvtárában kétszázezer kötet és igen sok felbecsülhetetlen értékű kézirat volt összegyűjtve. A könyvtár több termében nagy értéket képviselő festmények voltak, így egész gyűjtemény a nagy olasz barokk művész, Francesco Solimeno festményeiből. Ezeket a festményeket a nápolyi Nemzeti Múzeum kölcsönözte az Akadémiának.

A bevonuló szövetséges csapatok romokban és teljesen kiégve találták mind az egyetem, mind az akadémia épületét. Magam is bejártam a két elpusztított palota több emeletét, és bokáig jártam abban a hamuban, amely az elhamvadt értékes könyvekből maradt a könyvtártermek üszkös falai között.

Mindenki tudja, hogy milyen nehéz feladat egyetlen könyvet is elégetni, ha lapjait nem nyitjuk fel, úgy, hogy ne maradjon belőle más, csak hamu. A németek tökéletesen elpusztítottak és hamuvá égettek 200 000 kötet könyvet. A tűz napokig tartott, és a németek nem engedték meg a lakosságnak, hogy a lángokat oltsák.

Mint később nápolyiaktól hallottuk elbeszélni, a tűz a két épületben vasárnap délután hat órakor kezdődött. Este kilenc órakor megjelentek a városi tűzoltók, de az égő épületek közelében felállított német őrök még csak közel sem engedték őket az épülethez.”

Churchill az olaszországi hadszínteret „third front”-nak, azaz harmadik frontnak nevezte, noha a második front még nem jött létre. Nem szabad egy pillanatig sem megfeledkeznünk arról, hogy mi az arány a szovjet—német első front és az olaszországi angolszász—német harmadik front között. A keleti fronton közel 500 német és szovjet hadosztály vív élethalálharcot, Olaszországban, az Appennini-félszigeten mindössze 45—50 német és angolszász hadosztály áll egymással szemben. Ezt a harmadik frontot semmiképpen nem lehet a második front pótlásának tekinteni. Hitler egyetlen hadosztályt sem von el az olaszországi hadműveletek miatt a keleti frontról.

A „csigahadjárat”, vagy ahogyan egyes katonai szakértők nevezték, a „centiméter-hadjárat” 1943 őszén alig-alig hoz valami számottevő eredményt a szövetséges csapatoknak.

Az 5. amerikai és a 8. angol hadsereg az első támadást decemberben intézi a Gusztáv-vonal ellen. A támadás eredménytelen. A harcokban Cassinónál ekkor hosszabb szünet áll be.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

Március felé …

(idézet: A Magyar Tanácsköztársaság – Liptai Ervin)

Március 20-án délután összeült a szociáldemokrata párt vezetősége, hogy megvitassa a Vix-jegyzék nyomán kialakult helyzetet. A pártvezetőséget Böhm tájékoztatta.

Böhm, aki délelőtt jelen volt a jegyzék átadásánál, minisztériumába visszatérve, megkérdezte a hadsereg vezető tisztjeinek véleményét. Mind a minisztériumi szakemberek: Stromfeld és Tombor, mind pedig a legerősebb egység, a székely különítmény parancsnoka: Kratochwill ezredes az antant ultimátumának visszautasítása mellett foglaltak állást.

Tombor ezredes (aki, mint láttuk, az októberi forradalom napjaiban még Gömbössel egy nézetet vallott) figyelemre méltó véleményt terjesztett elő Böhmnek:

„… most minden pacifizmust félre kell lökni, mert az antant a wilsoni elveket sárba tiporta, és az országot becsapta. Föl kell hívni fegyveres védekezésre az egész országot, a nyugati orientáció helyébe az Oroszország felé szóló keleti orientációt kell a programunkba fölvenni. Az ország vezetésére e pillanatban más alkalmas kormányzatot nem lát, mint a fegyveres védelmet megszervezni tudó szociáldemokrata pártot, de ennek ki kell békülnie, meg kell egyeznie a kommunista párttal, hogy a régi Ausztria északi határán álló orosz szovjetcsapatokkal a szövetségi együttműködés létrejöhessen.”⁷⁷ A Tombor által előadottakat megerősítette Stromfeld is: „… azt ajánlottam, kössünk szövetséget az egész világ proletariátusával az ország érdekében”⁷⁸ – mondotta 1920-ban a katonai bíróság előtt tett vallomásában.

Böhm a minisztertanács március 17-i ülésén még a szociáldemokrata kormány megalakítása ellen foglalt állást. Túlzás lenne azt állítani, hogy véleményének megváltoztatására Stromfeld és Tombor javaslata késztette, de nem kétséges, hogy a tisztikar jelentékeny részének nézeteit kifejező javaslat döntően befolyásolta magatartását.

A pártvezetőségi értekezleten Böhm már azt javasolta, hogy a szociáldemokrata párt vegye át a kormányt, „folytasson tárgyalásokat a bolsevistákkal, és kössön velük valami olyan megállapodást, amelynek alapján azok hajlandók legyenek a kormányt, ha csak passzíve is, támogatni”.⁷⁹

Végleges döntés ezen az értekezleten nem született, a pártvezetőségi tagok többsége azonban világosan látta, hogy a kommunisták ellenére vagy a kommunisták nélkül nem tudnak életképes kormányt létrehozni. Ezért megbízták Landlert, keresse fel Kun Bélát, és tájékozódjék a kommunisták álláspontjáról.

A minisztertanács esti ülésén Károlyi Mihály kifejtette, hogy az egyetlen lehetséges megoldásnak a koalíciós kabinet lemondását és a tiszta szociáldemokrata kormány megalakítását tartja. Ő is hangsúlyozta, hogy új külpolitikai orientációra van szükség, mert „menekülést egyedül az Internacionálé nyújthat”.⁸⁰ A kommunistákkal való megegyezés nélkül Károlyi sem tudta elképzelni a szociáldemokrata kormány fennmaradását. A minisztertanács rövid vita után egyhangúlag elhatározta lemondását, hogy helyét a szociáldemokrata kormánynak adja át.

A kormány polgári miniszterei tudták, hogy a kommunista párt nagy tömegbefolyással rendelkezik, ezért is hangoztatták szinte kivétel nélkül, hogy a szociáldemokratáknak meg kell egyezniük a kommunistákkal.

Nem voltak azonban tisztában azzal – amit viszont a szociáldemokrata vezetők saját bőrükön is kénytelenek voltak tapasztalni hogy a kommunisták már meghódították a munkásosztály és a fegyveres erők legnagyobb részét, és a kommunista párt vezetői a fogházban nagyobb hatalommal rendelkeznek a tömegek felett, mint a miniszteri székekben ülő pártvezérek.

Károlyi és a kormányon ülő többi polgári politikus, aki a munkásmozgalmat elsősorban a szociáldemokrata pártvezetőkön keresztül ismerte, abban reménykedett, hogy egy átmeneti szociáldemokrata kormánnyal át lehet vészelni a legnehezebb időket, néhány intézkedéssel – anélkül, hogy a polgári társadalmi rendet alapvetően megváltoztatnák – ki lehet elégíteni a tömegeket, majd a körülmények kedvező alakulása esetén ismét kézbe lehet venni a gyeplőt. Ezt a módszert Európa nem egy országában sikerrel alkalmazta a burzsoázia, de 1919 márciusában Magyarországon nem válhatott be. A szociáldemokrata miniszterek sokkal jobban ismerték a valóságos helyzetet, nem voltak kétségeik afelől, hogy az országot már a tiszta szociáldemokrata kormány sem tudja megállítani a szocialista forradalom útján. Kunfi a minisztertanács ülésén is felvetette, hogy a tiszta szociáldemokrata kormány is „múlhatatlanul átsimulást jelent a kommunizmus felé”, Garami pedig még korábban többször hangot adott ennek a véleményének. Kunfiék tudták, hogy a tiszta szociáldemokrata kormány megalakulása esetén is a kommunisták által vezetett tömegek és nem a miniszterek irányítanák az eseményeket.

Március 21-én reggel Csepelen összeültek a legnagyobb üzemek bizalmijai, a katonatanácsok képviselői, hogy a kommunista vezetők kiszabadítását megtárgyalják. Az értekezlet résztvevői teljes mértékben azonosították magukat a kommunista párt követeléseivel.

A reggeli órákban ment ki a Gyűjtőfogházba Landler is, hogy a szociáldemokrata párt vezetőségének határozata értelmében tárgyaljon a kommunista párt Központi Bizottságával. A megbeszélésen Landler ismertette az előző nap eseményeit, és javaslatot tett Kun Béláéknak, hogy a két párt a kommunisták platformja alapján egyesülve, vegye át a hatalmat. Elmondta, hogy a szociáldemokrata jobboldal olyan vezető személyei, mint Garami, Buchinger, Peidl, kimaradnának az egyesült pártból. A Központi Bizottságnak a tárgyaláson jelen levő tagjai a Landler által elmondottak alapján késznek mutatkoztak a megegyezésre.

Délelőtt 10 órakor összeült a szociáldemokrata pártvezetőség. Az értekezletre meghívták a Szakszervezeti Tanács tagjait és a párt néhány olyan nagy tekintélyű tagját, mint Varga Jenő, Landler Jenő stb. Az értekezlet légkörét, a résztvevők állásfoglalását döntően meghatározta az a tény, hogy mindenki tudott a Csepelen történtekről, a budapesti munkásság és a katonák képviselőinek állásfoglalásáról.

„Miután nyilvánvalóvá lett, hogy kormányválság következett be: a kommunista akció célkitűzései természetszerűleg kitolódtak, nincs kormány, amely erővel és eréllyel szembe tudjon szállni a puccskísérletekkel.

Ebben az atmoszférában ült össze a pártvezetőség.”⁸¹

Böhm ismertette a minisztertanács előző esti határozatát, és megismételte előző napi javaslatát.

Garami azt javasolta, hogy a szociáldemokrata párt álljon félre, vonuljon ki teljesen a kormányból.

„A szociáldemokrata párt a tömegekkel szemben elvesztette befolyását, elvesztette a csatát, a tömegek teljesen behódoltak a kommunista agitációnak, és így nem marad más hátra, mint hogy a szociáldemokrata párt álljon félre”⁸² – fejtette ki Garami. Buchinger váratlanul a koalíció fenntartására és az antantultimátum elfogadására tett javaslatot, de mindenki tisztában volt ennek irrealitásával, és egyhangúlag elvetették. Peidl Gyula is a kommunistákkal való megegyezés és a hatalom átvétele ellen emelt szót. Hasonló értelemben foglalt állást Propper Sándor is.

Olyan javaslat, hogy a kommunisták támogatása nélkül alakuljon szociáldemokrata kormány, fel sem merült, „mert mindenki érezte az adott helyzetben ennek az esetleges kísérletnek a meddőségét és tarthatatlanságát”.⁸³

Az ülés közben érkezett meg a Gyűjtőfogházból Landler, és közölte, hogy a kommunista párt vezetői hajlandók a szociáldemokraták megbízottaival a megegyezésről tárgyalni. Ezek után a pártvezetőség küldöttsége – Landler, Weltner, Pogány, Kunfi és Haubrich – felkereste a kommunistákat, hogy az egyezményt megkössék.

A kommunista párt Központi Bizottsága a délelőtt folyamán felkészült a tárgyalásokra. Megvitatták, hogy milyen alapon mehetnek bele az egyesülésbe, kidolgozták javaslatukat, és kijelölték a tárgyaló bizottság tagjait.

A szociáldemokrata bizottság annak tudatában ment ki a Gyűjtőfogházba, hogy kapitulációt fog aláírni. „A felülkerekedett kommunisták diktáltak, az alapjában megingott szociáldemokrata párt kapitulált”⁸⁴ – írja Böhm.

A Gyűjtőfogházban Weltner közölte Kunékkal, hogy a szociáldemokrata párt hajlandó a kommunisták platformjára helyezkedni, velük egyesülve a hatalmat átvenni és a proletariátus diktatúráját kihirdetni.

Kun Béla az egyesüléssel kapcsolatban néhány alapvető elvi kérdés tisztázását kívánta. Hivatkozott az egyesülésnek azokra a kritériumaira, amelyeket néhány nappal korábban, a nyomdászok szakszervezete egyik baloldali vezetőjének, Bogár Ignácnak az egyesülés feltételeire vonatkozó kérdésére adott válaszában kifejtett. Weltnerék azonban nem tartották szükségesnek a vitát. „Weltner is, Kunfi is kijelentették, hogy ők a platformot nem olvasták, tudják, hogy az a kommunista párt programjának alapelveit foglalja magában – a szociáldemokrata párt minden fenntartás nélkül elfogadja”⁸⁵ – írja Szántó Béla, aki a kommunista párt Központi Bizottságának tagjaként maga is részt vett a tárgyaláson.

Csupán egyetlen kérdéssel: a párt elnevezésével kapcsolatban voltak a szociáldemokratáknak kívánságaik. Elvi kifogásokat nem emeltek a kommunista név ellen, de azzal érveltek, hogy annak elfogadása esetén nem egyesülés, hanem behódolás történne a szociáldemokrata párt részéről. Végül is abban egyeztek meg, hogy az egyesült párt ideiglenes neve legyen: Magyarországi Szocialista Párt, a végleges elnevezéshez pedig a III. Internacionálé döntését kérik.

Egyetlen más ellenvetésük sem volt a szociáldemokrata vezetőknek a kommunisták feltételeivel szemben.

– Mi „egyszerűen tudomásul vettük az … ultimátumnak is nevezhető bolsevista követeléseket …”⁸⁶ – írja Weltner utólag azzal mentegetőzve: arra gondoltak, hogy a pártvezetőség ülésén még mindig változtathatnak a megegyezés aggályosnak látszó pontjain. Hogy ez az utóbbi állítás nem állja meg a helyét, azt az előzmények, a határozat szövege és a későbbi események is világosan mutatták.

A két párt megbízottai végül a következő határozatban állapodtak meg:

„A Magyarországi Szociáldemokrata Párt és a Kommunisták Magyarországi Pártja a mai napon közös vezetőségi ülésében a két párt teljes egyesülését határozta el.

Az egyesült új párt neve mindaddig, amíg a forradalmi Internacionálé nem dönt a párt végleges elnevezésében, a következő lesz: Magyarországi Szocialista Párt.

Az egyesülés azon az alapon történik, hogy a párt és a kormányhatalom vezetésében a két párt együttesen vesz részt.

A párt a proletariátus nevében haladéktalanul átveszi az egész hatalmat. A proletariátus diktatúráját a munkás-, katona- és paraszttanácsok gyakorolják. Éppen ezért természetszerűen, véglegesen elejtődik a nemzetgyűlési választások terve.

Haladéktalanul megteremtendő a proletariátus osztályhadserege, amely a fegyvert teljesen kiveszi a burzsoázia kezéből.

A proletárság uralmának biztosítására és az antantimperializmus ellen a legteljesebb és legbensőbb fegyveres és szellemi szövetség kötendő az oroszországi szovjetkormánnyal.”⁸⁷

A Gyűjtőfogházban történt megegyezés után, délután 3 órakor a budapesti katonatanács tartott értekezletet. A fővárosi csapatok képviselői óriási lelkesedéssel a proletárdiktatúra kikiáltása mellett foglaltak állást.

Negyed 4 órakor összeült a szociáldemokrata pártválasztmány. A választmány tagjai is kitörő örömmel üdvözölték a pártvezetőségnek a kommunistákkal való megegyezésre vonatkozó javaslatát.

A kommunistákkal való megegyezés ellen felszólaló két jobboldali pártvezetőbe: Rónai Zoltánba és Róth Ottóba a választmány tagjai hangos felháborodással fojtották belé a szót, és egyetlen szavazat ellenében elfogadták a javaslatot.

Délután 4 órakor utoljára ültek össze a Berinkey-kormány miniszterei. A polgári pártok vezetői nem tudtak arról, hogy mi készül, a szociáldemokraták pedig nem tartották szükségesnek tájékoztatni őket. A minisztertanács ülése ennek következtében úgy zajlott le, mintha nem is Magyarországon, a proletárdiktatúra kikiáltásának napján történt volna. A Vixnek küldendő válaszon kívül jóformán egyetlen olyan kérdés sem szerepelt az ülés napirendjén, amely közvetlen kapcsolatban állt volna a nap eseményeivel. A miniszterek, hivatalnokok és egyházi személyek kinevezését, a miniszteri személyi pótlék és az államtitkárok havi munkadíja felemelésének kérdéseit stb. tartották a leghalaszthatatlanabb feladatuknak.

A pártválasztmány határozatának megfelelően, Kunfi és Böhm javaslatot tettek a kormánynak, hogy rendelje el a kommunisták kiszabadítását. Rövid vita után (a polgári miniszterek nem tudták, hogy miért olyan sürgős az ügy) megszületett a határozat. Váry Albert főügyész éppen idejében érkezett a Gyűjtőfogházhoz, hogy megtegye azt, amit a fogház előtt fenyegetően gyülekező tömeg rövid időn belül minden minisztertanácsi határozat nélkül is elvégzett volna …

Este 7 óra után kezdődött a Budapesti Munkástanács ülése az új városháza közgyűlési termében. A pártvezetőség nevében Garbai ismertette az eseményeket: az antant ultimátumát, a Berinkey-kormány lemondását, a kommunistákkal való egyesülésre és a hatalom átvételére vonatkozó döntést. Garbai nem a tényleges helyzetnek megfelelően, a munkástömegeknek a proletárdiktatúra létrehozására irányuló ellenállhatatlan akaratával indokolta a pártvezetőség elhatározását. Érvelése a polgári nacionalisták gondolkodásának felelt meg: „Hangsúlyozza, hogy az új irányzat felé a szociáldemokrata pártot az antant kényszerítette. Ez az új irányzat az, hogy amit nyugatról nem kaptunk meg, azt keletről akarjuk megkapni. Az események sodrába bele kell kapcsolódni. Az orosz proletártömegek harcos serege közeledőben van.”⁸⁸

Garbai után Pogány szólalt fel. Közölte, hogy a katonatanács az egyesülésre és a tanácsköztársaság kikiáltására vonatkozó javaslatot már elfogadta. Kijelentette: „Ami fegyveres ereje ma az országnak van, mind egyetlen célt ismer: szolgálni a megalakuló magyar szovjetkormányt.”⁸⁹

A fegyveres erők képviselőinek állásfoglalása döntő jelentőségű volt. A munkástanács ülésén egyetlen hang sem hangzott el az egyesülés és a proletárdiktatúra kikiáltása ellen, kitörő lelkesedéssel, egyhangúlag fogadták el az egyesülésről szóló határozatot.

Az ülésen a kommunista párt hivatalos kiküldöttjeként Bolgár Elek üdvözölte a munkástanács döntését, és bejelentette, hogy a délután folyamán a régi képviselőházban összegyűlt kommunisták is hasonló lelkesedéssel fogadták a határozatot. A munkástanács, amely még nem is olyan régen óriási többséggel kizárta a kommunistákat, most hosszan éljenezte a kommunista párt képviselőjét.

A rövid, de annál lelkesebb tanácsülést az elnöklő Bokányi zárta be, beszédével magával ragadva hallgatóit. Fegyelemre, küzdelemre és a szenvedésekre való felkészülésre hívta fel a munkásságot. A jelenlevőket felszólította: azzal a tudattal távozzanak el, hogy ami következik, amiért cselekedni kell, az már magának a szocializmusnak a megtestesülése lesz. „Ezért kell tudni szenvedni, ha kell, vértanúnak lenni akkor, amikor a szenvedés és vértanúság fejében egy világot nyerhetünk” – fejezte be beszédét Bokányi.

A szociáldemokrata pártnak tehát valamennyi vezető fóruma az egyesülés és a proletárdiktatúra kikiáltása mellett döntött. Nem kétséges azonban, hogy az események alakulását elsősorban nem e szervek határozatai befolyásolták, hanem ellenkezőleg történt a dolog. Vitathatatlanul igaza volt Böhmnek, aki azt írta: „… a gyűjtőfogházi megegyezés betű szerinti tartalma, a pártvezetőség, a pártválasztmány és a munkástanács határozata tulajdonképpen nem volt egyéb, mint formaság, amely kifelé csak szankcionálta a tényleges helyzetet”.⁹⁰

A munkástanács ülésének befejezése után a szociáldemokrata párt vezetői a párttitkárságra mentek, hogy ott a kommunista párt Központi Bizottságának tagjaival megállapodjanak a hatalom átvételének részleteiben.

Az utcán uralkodó hangulatra, a szociáldemokrata vezetők „népszerűségére” jellemző volt, hogy Böhmöt, aki Peyerrel és még két másik társával gépkocsin igyekezett a párttitkárságra, a tömeg megállította, és legkevésbé sem szeretetteljesen üdvözölte. „A Körút és Andrássy út sarkán felfegyverzett tömeg feltartóztatta a kocsikat. Peyer felszólítására, hogy engedjenek tovább bennünket, mert a hadügyminiszter a párttitkárságba igyekszik, sértő szitkok között betörték az autó ablakát.”⁹¹ Ugyanakkor Kun Bélát és a többi kommunistát valóságos diadalmenetben hozták be a Gyűjtőfogházból.

A kommunista párt vezetőinek megérkezése után a két párt vezetőségének együttes ülése a Gyűjtőfogházban megfogalmazott dokumentum alapján elhatározta az egyesülést, a hatalom átvételét és a proletárdiktatúra kikiáltását.

Megalakították a proletárdiktatúra kormányát, amelyet Bokányi javaslatára Forradalmi Kormányzótanácsnak neveztek el. A Forradalmi Kormányzótanács tagjait népbiztosoknak nevezték.

A két párt vezetői a Forradalmi Kormányzótanács összetételére vonatkozóan a következőkben állapodtak meg:

„Elnök: Garbai Sándor.

Belügyi népbiztos: Landler Jenő dr.

Helyettese: Vágó Béla.

A Földművelésügyi Népbiztosságot a következő kollégium vezeti: Csizmadia Sándor, Vántus Károly, Hamburger Jenő, Nyisztor György.

Pénzügyi népbiztos: Varga Jenő.

Helyettese: Székely Béla.

Közoktatásügyi népbiztos: Kunfi Zsigmond dr.

Helyettese: Lukács György dr.

Munkaügyi népbiztos: Bokányi Dezső.

Helyettese: Fiedler Rezső.

Külügyi népbiztos: Kun Béla.

Helyettese: Ágoston Péter dr.

Kereskedelemügyi népbiztos: Landler Jenő dr.(ideiglenesen).

Helyettesei: Rákosi Mátyás, Haubrich József.

Hadügyi népbiztos: Pogány József.

Helyettesei: Szántó Béla, Szamuely Tibor.

Igazságügyi népbiztos: Rónai Zoltán.

Helyettese: Ládai István.

Szocializálási népbiztos: Böhm Vilmos.

Helyettesei: Hevesi Gyula, Dovcsák Antal.

Német népbiztos: Kalmár Henrik.

Ruszin népbiztos: Szabó Oreszt dr.* Szabó Oreszt a népbiztosi megbízatást nem vállalta el, ezért helyére Stefán Ágostont nevezték ki.*

Közélelmezési népbiztos: Erdélyi Mór.

Helyettese: Illés Artúr.”⁹²

Az újonnan megalakult Forradalmi Kormányzótanács két rendelet kiadásával meg is kezdte működését. Az első statáriumot rendelt el azokkal szemben, akik a Tanácsköztársaság parancsainak fegyveresen ellenszegülnek, felkelést szítanak, rabolnak vagy fosztogatnak. A második rendelet megtiltotta a szeszes italok kimérését, forgalomba hozatalát és fogyasztását.⁹³

*

A küzdelem tehát eldőlt: megszületett a proletárdiktatúra. Magyarország történetében először – a dolgozók vették kezükbe a hatalmat. A magyar nép életében új korszak kezdődött el: a szabadság korszaka. A kizsákmányolás évezredes rabláncainak lerázása soha nem érzett boldogsággal töltötte el a gyárak és a földek proletárjainak szívét. Az úri osztályok bűnei által tönkretett, legyengült, éhező ország előtt a kizsákmányolástól és elnyomástól mentes, ragyogó jövő távlatai rajzolódtak ki.

Világraszóló volt ez a győzelem. A magyar munkásosztály elsőnek követte az oroszországi népeket a Nagy Októberi Szocialista Forradalom útján. Megsemmisítő csapást mért azokra a világ munkásainak félrevezetését célzó hazugságokra, amelyek szerint a proletárforradalom és a munkásosztály diktatúrája csak a cári Oroszország elmaradott viszonyaiból fakadó sajátosság. A vértelen forradalommal, a hatalom békés megragadásával a magyar proletárok valamennyi ország dolgozói számára vonzó példáját mutatták a proletárdiktatúra megteremtésének. Lenin, a Magyar Tanácsköztársasággal foglalkozva, többször is hangsúlyozta, hogy a szocialista forradalom 1919. március 21-én erkölcsi győzelmet is aratott, mert a magyar burzsoázia beismerte, hogy ,,a legnagyobb válság pillanatában, amikor a háborúban kimerült országot újabb háború fenyegeti”, „a magyar munkásoknak és parasztoknak, az új, szovjet, proletár demokráciának kell megmenteni az országot”.⁹⁴

A Kommunisták Magyarországi Pártja vezetőinek: Kun Bélának és társainak történelmi érdeme, hogy éltek azzal a lehetőséggel, amelyet a nemzetközi helyzet és a belpolitikai viszonyok kedvező alakulása teremtett, és fegyveres felkelés nélkül, a szociáldemokrata párt vezetőivel való megegyezés útján hozták létre a proletariátus diktatúráját.

A szociáldemokraták ajánlatának elutasítása egyet jelentett volna azzal, hogy a kommunisták lemondanak a hatalom átvételére kedvező történelmi pillanat kihasználásáról. Még a kommunisták mögött felsorakozott munkásoknak sem tudtak volna megnyugtató magyarázatot adni arra, hogy miért nem fogadják el a szociáldemokrata vezetők javaslatát, akik hajlandónak mutatkoztak a kommunista platform elfogadására és a proletárdiktatúra kikiáltására. Ez a lépés azt jelentette volna, hogy a kommunistáknak jóval nehezebb körülmények között, a polgárháborút és a munkásosztályon belüli testvérharcot vállalva kellett volna küzdeniük a proletárdiktatúráért.

Az antantjegyzék visszautasítása magában hordta az imperialista támadás és az ország katonai megszállásának veszélyét. Az ellenforradalmi burzsoázia maga is szívesen látta volna, ha az országot amerikai, angol, francia vagy olasz csapatok szállják meg. Ebben az esetben pedig, amikor nemcsak a magyar uralkodó osztállyal, hanem az annak osztályszövetségeseként fellépő imperialista hadsereggel is meg kellett volna küzdeni, a szocialista forradalom győzelmes megvívására igen kevés esély lett volna.

*

A két párt egyesülésének több olyan negatív vonása is volt, amely a későbbiek során súlyos következményekkel járt és gyengítette a proletárdiktatúrát.

Az egyesülés gyakorlatilag a fiatal kommunista párt szervezeti felszámolását jelentette.

Tragikus paradoxon: a magyar munkásosztály hatalmas diadalának: a proletárdiktatúrának megszületése együtt történt a munkásmozgalom nagy vívmányának: az új típusú forradalmi élcsapatnak az elvesztésével.

A magyar kommunisták 1919 márciusában még nem értették meg eléggé a pártról szóló lenini tanításokat. Nem tudták, hogy a munkásosztály nem nélkülözheti a szervezett forradalmi élcsapatot. Azt hitték, hogy a szocializmusban a proletárállam szervezete is betöltheti azt a hivatást, amit a kommunista pártnak kellene betöltenie.

A jobboldali és centrista szociáldemokrata vezetők – mint láttuk – csupán az események kényszerítő hatása alatt egyeztek bele a kommunistákkal való egyesülésbe és a proletárdiktatúra kikiáltásába.

Böhm emlékirataiban a proletárdiktatúra kikiáltását az öngyilkosság egyik módjának nevezi, és bevallja: ő és társai csak azért vállaltak funkciót a tanácskormányban, hogy mentsék, ami megmenthető. A kommunista párt elveinek látszólagos elfogadásával a munkásmozgalom vezetésében megszerzett pozícióikat kívánták megtartani és a polgári társadalmi rendszer visszaállítása érdekében kamatoztatni.

A kommunista párt vezetői hibát követtek el, mert megelégedtek azzal, hogy három jobboldali szociáldemokrata kivált a pártból, és nem léptek fel elég erélyesen annak érdekében, hogy a párt, az állam és a szakszervezetek vezető funkcióiból eltávolítsák azokat, akik már lelepleződtek mint a proletárdiktatúra ellenségei. Így kulcsbeosztásban maradhattak olyan személyek, mint Weltner, Peyer, Jászai Samu, Rónai Zoltán stb. A pártok között az egyesülés idején fennálló erőviszonyok lehetővé tették volna, hogy a kommunisták számára kedvezőbb összetétele legyen a Forradalmi Kormányzótanácsnak, a párt és a szakszervezetek vezetőségének.

A kommunisták jól ismerték a szociáldemokrata párt élén álló személyeket. Nem voltak illúzióik a peyerek, weltnerek, vanczákok és társaik forradalmiságával kapcsolatban. A velük szemben elfoglalt álláspontot azonban március 21-én néhány fontos tényező befolyásolta.

Mivel a baloldali szociáldemokrata vezetők és számos centrista is, a munkások mind forradalmibbá váló hangulatának hatására őszintén közeledtek a proletárdiktatúra gondolatához, a kommunisták nézeteihez, úgy vélték, hogy a többiek is hasonló fejlődésen mennek keresztül.

A kommunista párt Központi Bizottsága tagjainak többsége a proletárdiktatúra kikiáltása előtti hónapot a fogházban töltötte, és bármennyire is tökéletesek voltak az információik, nem érzékelték eléggé a tömegek hangulatában a szociáldemokrata párt jobboldali vezetőivel szemben bekövetkezett változásokat.

A kommunista vezetők tisztában voltak azzal, hogy a proletárdiktatúra államának hallatlanul nagy nehézséget kell leküzdenie, és csak az egész munkásosztály együttes erőfeszítésével győzedelmeskedhet felettük. Ezért úgy vélekedtek, hogy a szociáldemokrata vezetők bevonása a proletárdiktatúra vezető funkcióiba szükséges biztosítéka a munkásegység megőrzésének.

A kommunistáknak a szociáldemokrata vezetőkkel szembeni magatartását nagymértékben befolyásolta a nemzetközi helyzet, az európai forradalmi mozgalmak alakulásának túlzott optimizmussal való megítélése, s az a szilárd hit is, hogy a proletárdiktatúra néhány hónapon belül győzedelmeskedik Európa több vezető országában. Meg voltak győződve arról, hogy ilyen körülmények között a jobboldali szociáldemokratáknak nem lesz módjuk a proletárdiktatúra ellen való fellépésre, vagy ha mégis megkísérelnék, a munkásosztály forradalmi erői könnyen félreállíthatják őket az útból.

Március 21-én a kommunista párt vezetői még nem tudták (illetve, ha tudták is, ennek nem tulajdonítottak nagyobb jelentőséget), hogy a szociáldemokrata párt- és szakszervezeti vezérek egy része lelkében az ellenforradalmat hozza magával a Tanácsköztársaság vezető pozícióiba. Nem tudták, hogy a proletárdiktatúra súlyos árat fog fizetni a velük szemben tanúsított engedékenységért. Azt azonban Kun Béla is érezte, hogy valami nincsen rendben:

„Nagyon simán ment. Egész éjjel nem aludtam, folyton azon gondolkodtam, hogy hol követtük el a hibát. Mert valahol hiba történt. Nagyon simán ment. Majd rájövünk, csak attól tartok, hogy már későn.”⁹⁵

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

Március felé …

(idézet: A Magyar Tanácsköztársaság – Liptai Ervin)

Az 1919. február 21-től március 21-ig tartó egy hónap a magyar történelemnek egyik legdrámaibb időszaka.

Február 21-én a proletárdiktatúra ellenségei diadalt ülnek: tízezrek tüntetnek a kommunista párt ellen, és vezéreire a börtönben puskatus-ütések zuhognak. Március 21-én örömteli kiáltás fut végig Budapest utcáin: Proletárdiktatúra! A kommunisták eszméi meghódították a tömegeket, a polgári-szociáldemokrata koalíció elismeri teljes csődjét, és kapitulálni kénytelen előttük. Megszületik a Magyar Tanácsköztársaság.

A két nevezetes dátum között eltelt 28 nap alatt a szocialista forradalom mint valami lavina, egyre terjedve és egyre gyorsulva, elsöpört maga elől minden akadályt: a kizsákmányoló osztályok ellenállását éppúgy, mint a szociáldemokrata pártvezérek kétségbeesett erőfeszítéseit.

Mindazoknak, akik a kommunista párt vezető gárdájának letartóztatása után elégedetten dörzsölték kezüket abban a tudatban, hogy a „fejtől elválasztott törzs”, a kommunista mozgalom életképtelenné vált, nagyon hamar ki kellett józanodniuk.

21-én már az Országház előtt rendezett tömeggyűlésen egy kisebb csoport, majd a délután folyamán a Visegrádi utcában és a Berlini téren munkások, katonák, fiatalok tüntettek a párt mellett.

A következő napokban egyre terjedő tömegmozgalom bontakozott ki a kommunista vezetők fogva tartása és megkínzása ellen. A kormánynak és a jobboldali szociáldemokratáknak nem sikerült sokáig elhitetniük a dolgozókkal, hogy a kommunista párt ellen indított támadás oka a „Népszavá”-nál történtekben rejlik. Böhmék és Weltnerék túllőttek a célon: olyan visszataszító szemforgatással siratták a provokáció során elesett „rendőr elvtársakat”, annyira megértő módon viseltettek a kommunista foglyokkal szemben kegyetlenkedők iránt, hogy ez már maga gyanússá vált a józan ítéletű munkások előtt. Nem sok időnek kellett eltelni ahhoz, hogy a munkások és katonák világosan lássák: a kommunistákra mért csapás a szocialista forradalom ellen irányult.

Különösen nagy felháborodást váltott ki a dolgozók soraiban Kun Béláék megkínzása. A munkások, akiknek már jó néhányszor volt alkalmuk megismerkedni ugyanezeknek a rendőröknek a kegyetlenségeivel, a „Népszava” minden igyekezete ellenére sem tudták magukat azonosítani újdonsült „elvtársaik” „elkeseredésével”. A polgári demokrácia feltárta igazi arcát a dolgozók előtt: a demokratikus szabadságjogok csak addig terjednek, míg a vagyonos osztályokat nem veszélyeztetik, azután a szép szavak helyett jön a börtön, a puskatus, az internálási törvény.

Február végén és márciusban a különböző szervezetek, üzemek és katonai alakulatok gyűléseinek egész sora tiltakozott a kommunista párt elleni terrorhadjárat ellen.

A Kun Béláék letartóztatását követő napon, február 22-én a Galilei-kör gyűlést tartott. Ez határozatában élesen elítélte a jobboldali szociáldemokratákat, „akik már a januári tömegsztrájk (az 1918. januári tömegsztrájkról van szó) idején sem riadtak vissza attól, hogy rendőrkézre adják ellenzéküket”, és leszögezte, hogy a kör tagjai közt egy sem lehet olyan, „aki undorral ne fordulna el attól a demokrácia álarcában fellépő, minden erkölcsi alapot nélkülöző klikk-diktatúrától és terrortól, amely egy nagy koncepciójú forradalmi politika helyett a forradalmi lehetőségek kihasználásának áll útjában, és az egész forradalmi mozgalmat dönti veszélybe”⁵²

A határozat követelte a rendőrök munkásokkal való kicserélését, a kommunistáknak a február 20-i eseményekben játszott szerepének a nyilvánosság ellenőrzése alatti gyors kivizsgálását, és azoknak a személyeknek a fegyházból való azonnali szabadon bocsátását, „kiknek a »Népszava« előtti tüntetésben nyilvánvalóan semmi részük sem volt, s kiket csupán kommunista meggyőződésükért tartóztattak le”.⁵³

A leszerelt katonák a Vigadóban rendezett gyűlésükön tettek hitet a kommunista párt mellett, és olyan határozatot hoztak, hogy ha kell, fegyveresen is kiszabadítják annak letartóztatott vezetőit.

24-én a munkások egyszerre több helyen tiltakoztak a kommunista párttal szemben alkalmazott terror miatt. A munkanélküli vas- és fémmunkások a Nemzeti Lovardában rendezett sokezres gyűlésen fejezték ki felháborodásukat az „embertelen, gyáva és gálád brutalitások fölött”,⁵⁴ amelyeket a fogoly kommunistáknak kellett elszenvedniük. Ezen a napon a Budapesti Munkástanács ülésén is szóvá tették és elítélték Kun Béla és a többi kommunista megkínzását.

Hiába igyekezett a „Népszava” a provokáció során agyonlőtt rendőrök február 25-i temetését felhasználva ismét felszítani a 21-i kommunistaellenes hangulatot, a munkások már nem hagyták magukat félrevezetni. A fővárosban és vidéken egyaránt mind hangosabbá vált a dolgozók tiltakozása a brutális rendőri erőszak ellen. Böhm méltatlankodva emlékezett meg arról, hogy a munkásság „minden szimpátiájával a rendőröktől brutalizált Kun Béla és társai felé fordult. Gyárak és szakmák bizalmi férfiai jelentek meg a »Népszava« szerkesztőségében, a párt egyes vezetőinél és minisztereinél, és erélyes eljárást követeltek – már nem Kunék, hanem – a Kun Bélát brutalizáló rendőrök ellen.”⁵⁵

A letartóztatott kommunisták védelmében fellépett Szovjet-Oroszország kormánya is. Szikratávírón közölte Károlyi Mihállyal, hogy amennyiben Kun Béláékat nem tekintik politikai foglyoknak, megfelelő retorziókat fog alkalmazni.

A munkásság nyomására és a Szovjetunió közbenjárásának hatására a kormány kénytelen volt enyhíteni a bebörtönzött kommunistákkal szemben alkalmazott rendszabályokat, és elrendelte, hogy politikai foglyokként kell őket kezelni. A következő hetekben Kun Béláék börtönéletének körülményei úgy enyhültek, ahogy az országban a szocialista forradalom erői növekedtek.

A Kommunisták Magyarországi Pártjának vezetői már 1918 decemberében felkészültek a Központi Bizottság letartóztatásának eshetőségére, és kijelölték a párt vezetőségének második és harmadik garnitúráját. Ezeknek tagjait a legnagyobb titoktartással bízták meg, még a Központi Bizottságban dolgozók többsége sem tudott arról, hogy kikből állnak az illegális körülmények között munkába lépő pártvezetőségek.

Alig fejeződött be az első Központi Bizottság tagjainak letartóztatása, a második, illegális pártvezetőség már megkezdte tevékenységét. A legfontosabb feladatnak azt tekintette, hogy a dolgozók tudomására hozza: él és minden terror, letartóztatás ellenére töretlenül folytatja a megkezdett munkát a Kommunisták Magyarországi Pártja.

„Még annyi elvtársunk letartóztatása sem akaszthatja meg egy pillanatra sem a proletárforradalom előkészítésének a munkáját. A proletariátus belső erői és szükségletei teremtették meg és mozgatták azt eddig is, és nem egyes emberek és pártvezérek. És ezek a legyőzhetetlen forradalmi erők mindenkit pótolni fognak, ha száz pártvezetőségünket is fogják agyonveretni vagy letartóztatni a nyomorult vakok, akik képtelenek eszükkel felérni a proletariátus mérhetetlen életerőit!

Rendületlenül folytatni a munkát, elvtársak!

Éljen a tanácsok köztársasága, és a hozzá vezető egyedüli út: a proletárdiktatúra”⁵⁶ – hangoztatta a második Központi Bizottság egyik, ebben az időszakban kiadott plakátja, és arra hívta fel a kommunistákat, hogy fokozott erővel végezzék az agitációs és szervező tevékenységet, újabb munkásokat vonjanak be a párt soraiba.

A pártszervezetekhez sokszorosított körlevéllel fordult az illegális Központi Bizottság, amelyben javasolta, hogy a kerületi és csoportvezetőségek sürgősen üljenek össze, beszéljék meg a pártszervezet további megerősítésével kapcsolatos feladatokat, majd hívják egybe a kerületi pártértekezletet és tájékoztassák a kommunistákat a helyzetről.

A második Központi Bizottság mellett a pártszervezetek irányításában továbbra is részt vettek a Központi Bizottság szabadlábon maradt tagjai: Szamuely Tibor, Vántus Károly, Pór Ernő és mások. Egyes területeken, így például a kommunista katonák között, öntevékeny csoportok vették kezükbe a párt szervezését, az agitációs munka vezetését.

Márciusban már olyanok voltak a viszonyok, hogy a pártmunka irányítását fokozatosan ismét az első garnitúra vehette a kezébe. A jobboldal fogcsikorgatva nézte, hogy a fogházban valóságos pártközpont alakult ki. Kun Béláék gyűléseket tartottak, vitákat rendeztek, szabadon fogadtak látogatókat, gyakran egész üzemi küldöttségek keresték fel őket.

„A fogházból irányított kommunista agitáció méretében és hatásában sokkal mozgékonyabb, erőteljesebb, szélesebb körű, mint amilyen volt a február 21-e előtti bolsevik propaganda”⁵⁷ – állapította meg keserűen Böhm Vilmos.

A rendőrség a párt vezetőinek letartóztatásával egyidejűleg feldúlta és kirámolta a „Vörös Újság” szerkesztőségét és nyomdáját is. A lapot azonban most sem sikerült tartósan elnémítani. Szamuely Tibor Nagyváradra utazott, és az ottani kommunisták segítségével már február 23-án megjelentette a nagyváradi „Vörös Újságot”, amelyet nagy példányszámban küldtek fel Budapestre. A munkásosztálynak a kommunisták mellett való határozott fellépésétől megrettent kormány hamarosan azt is kénytelen volt eltűrni, hogy ismét megjelenjék a budapesti „Vörös Újság”. Március 1-én újra felhangzott a főváros utcáin: „Itt a Vörös!”A szociáldemokrata párt vezetői már a budapesti munkástanács február 24-én megtartott értekezletén is tapasztalhatták, hogy a kommunisták ellen indított terrorhadjárat semmivel sem szilárdította meg a polgári társadalom hadállásait. Az értekezletet bevezető előadást Böhm tartotta Magyarország gazdasági helyzetéről. Célja kifejezetten az volt, hogy a valóban súlyos gazdasági nehézségek feltárásával a munkástanács tagjait az államhatalom átvételére irányuló törekvésektől eltántorítsa. Abban az országban, „ahol nincs anyag, ahol nincs termelés, csak egyetlen képzelt érték van: a papírpénz, egy ilyen országban kormányozni, egy ilyen országból szocialista államot csinálni szinte képtelenség”⁵⁸ – ez volt előadásának legfőbb mondanivalója.

A pártvezetőségnek csalódnia kellett várakozásaiban. Ezekben a napokban már a budapesti munkástanács sem volt olyan engedelmes eszköze a jobboldali pártvezéreknek, mint néhány hónappal korábban. A munkásság hangulatában végbement változások nem maradtak hatás nélkül a tanács tagjainak magatartására sem. A több napon át tartó vitán a hozzászólók többsége nem olyan következtetéseket vont le az ország gazdasági helyzetéből, mint amilyent Böhmék szerettek volna. A felszólalók keményen bírálták a kormánynak és benne a szociáldemokrata minisztereknek az ellenforradalmárokkal és a nagytőkésekkel szemben tanúsított engedékenységét. Többen is követelték, hogy „az ország gazdasági helyzetén ütött rettenetes réseket a kapitalisták vagyonával tömjék be”.⁵⁹ Varga Jenő, a nagy tekintélyű közgazdász, alapos indokolás után határozati javaslatot nyújtott be, amely kimondotta, hogy a termelés újjászervezése nem történhetik többé a régi kapitalista keretben, „az csak a kollektív szellemben történő reorganizáció lehet”.⁶⁰ A javaslat többek között követelte a vagyonadó azonnali kivetését s addig is, amíg annak nagyságát véglegesen meg nem lehet állapítani, progresszív vagyonadó-előleg behajtását a vagyonos osztályoktól. A gyárak, bányák, üzemek társadalmi tulajdonba vételének előkészítésére Varga javaslatot tett egy szocializáló bizottság létrehozására, azzal a feladattal, hogy az konkrét javaslatokat tegyen a kormánynak, hogy mely üzemeket kell államosítani. A munkástanács Varga indítványát határozattá emelte.

A megszakításokkal csaknem két hétig tartó vita sajátosan tükrözte a munkásosztály egyre gyorsuló balratolódását. A második vitanapon, március 3-án, a tanács már olyan felhívást intézett a néhány nappal korábban még a legdurvább rágalmakkal illetett kommunistákhoz, hogy térjenek vissza a szociáldemokrata pártba. A vita utolsó napján pedig az egyik felszólaló, miután Böhm hadügyminisztert „soviniszta ízű beszédeiért”, Garamit pedig a tőkés magántulajdon védelméért bírálta, kifejtette, hogy a munkásságnak választania kell: Párizs vagy Moszkva. A maga választását így fogalmazta meg: „Meg kell csinálni a proletárság vörös forradalmát.”⁶¹

Március első napjaiban már egymást követték a gyárak munkásainak forró hangulatú gyűlései, melyeken a saját anyagi helyzetük megjavítására irányuló követelésekkel együtt felléptek a kommunisták üldözése ellen, követelték a munkásosztály felfegyverzését, a termelőeszközök szocialista tulajdonba vételét.

A „Vörös Újság” március 6-i száma arról számolt be, hogy Lukács Györgynek az Északi Főműhelyben tartott előadását a közönség „tüntető tetszéssel fogadta”. A szociáldemokrata párt kiküldöttjét, aki fel akart szólalni, „nem hallgatták meg, és a nemzetközi forradalmat, a proletariátus diktatúráját éltették”. Ezt követően a Főműhely bizalmi testülete gyűlést hívott össze, amely határozatában követelte a kommunisták szabadon bocsátását, „a rendőrség és a csendőrség lefegyverzését és a munkásság felfegyverzését”, és hogy „minden hatalmat a munkások és falusi szegények tanácsai vegyenek át”.⁶²

Hasonló szellemben foglaltak állást március 9-én megtartott gyűlésükön a vas- és rézesztergályosok, a gépmunkások, reszelővágók, hengerészek, martinászok, a bádogos- és szerelőmunkások is. Ezen a március 9-i vasárnapon a kommunista párt már megtartotta a letartóztatások utáni első nyilvános népgyűléseit is. A Városligetben, a rossz idő ellenére is, több ezren jelentek meg és tettek hitet a kommunista párt, a proletariátus diktatúrája mellett. Szegeden is hatalmas tömeg gyűlt össze a kommunisták felhívására, és a következő határozati javaslatot fogadta el:

„Szeged proletársága kimondja, hogy a kíméletlen osztályharc alapján áll és a kizsákmányolok osztályának feltétlen megsemmisítésére törekszik. Tiltakozik az ellen, hogy az osztályharcos proletárság magyar és orosz* A magyarországi forradalmi mozgalomban részt vevő orosz hadifogoly kommunistákról van szó, akiket a szegedi Csillagbörtönbe zártak.* vezéreit az egyesülési és gyülekezési jog letiprásával börtönbe vetik …”⁶³

Március folyamán számos szakmára kiterjedő sztrájkmozgalom is gyengítette a kormány és a szociáldemokrata párt helyzetét. A sztrájkok főként vidéken robbantak ki, olyan helyeken, ahol a munkásság még nem tartotta annyira a kezében az üzem irányítását, hogy akaratát más eszközökkel is érvényesíthette volna.

Március közepére az üzemi munkásság legnagyobb része már hátat fordított a jobboldali szociáldemokrata vezetőknek, és a kommunista párt mögött sorakozott fel. A légkör a gyárakban mind forróbbá vált.

A proletárdiktatúráért folyó harc kiemelkedő eseménye volt a budapesti munkásság fellegvárában, Csepelen rendezett nagygyűlés a párizsi kommün születésének 48. évfordulóján, március 18-án.

A forradalmi hangulatú gyűlésen, amelyre több mint 5000 munkás és a csepeli vörösgárda vonult fel, két határozatot fogadtak el. Az első elítélte a kommunisták letartóztatását és fogva tartását. Kimondta, hogy „a csepeli összmunkásság a fogva tartott kommunisták azonnali szabadon bocsátását követeli, s ennek a határozatnak minden erejével érvényt szerez”.⁶⁴ A gyűlés a határozathoz való csatlakozásra szólította fel a budapesti gyárak munkásait. A határozatot támogatta a csepeli munkástanács jelenlevő szociáldemokrata képviselője is, s „beszédében élesen ostorozta a szociáldemokrata párt vezetőit, akik letértek az osztályharc álláspontjáról, és kizárólag a burzsoázia szolgálatába szegődtek”.⁶⁵

A második határozat megbélyegezte a szociáldemokrata párt vezetőségét, mert az „letért az osztályharc útjáról”, és bejelentette: „A gyár proletársága elhatározta … hogy a kommunista párt programját teljes egészében magáévá teszi és elfogadja.”⁶⁶

A gyűlés részvevői fegyvereket követeltek, hogy a proletárdiktatúráért harcolhassanak.

„Eltökélt szándékunk volt, hogy Kun Bélát és társait kiszabadítjuk a gyűjtőfogházból. Bíztunk abban, hogy a többi gyár munkásait is megnyerjük ügyünknek, mert a Chlepkó Ede vezette kispesti Lipták-gyári munkások előzetes megbeszélésünkkor megígérték, hogy minden körülmények között együtt harcolnak Csepellel”⁶⁷ – írja az egyik csepeli kommunista.

A március 20-át megelőző napokban a szociáldemokrata párt vezetőségének legbiztosabb támaszai is meginogtak. A munkások a gyűléseken fellépő jobboldali vezetőket már meg sem akarták hallgatni. A pártvezetőséget naponta újabb és újabb megrázkódtatások érték. Talán a legfájdalmasabb az volt számukra, hogy a korábban mindig megbízható támogatójuknak bizonyult nyomdászok is szembefordultak velük; sztrájkba léptek, leváltották a régi vezetőséget, és új, kommunista többségű sztrájkbizottságot választottak.

Március 19-én a munkanélküliek több ezres tömege felvonult a Várba, és valósággal megostromolta a Népjóléti Minisztériumot. Peidl csak úgy tudott megszabadulni az elkeseredett tömegtől, hogy ígéretet tett: követeléseiket még aznap a minisztertanács elé terjeszti.

Ezekben a hetekben viharossá vált a vidék, a falvak atmoszférája is.

A hosszú késedelmeskedés után, február 16-án kiadott földreformrendelet, a XVIII. néptörvény, nem elégítette ki a szegényparaszti tömegeket. A parasztság túlnyomó többsége ebben az időben már a nagybirtok megváltás nélküli, forradalmi kisajátítását követelte, és nem akart végeláthatatlan terheket vállalni azért, hogy a földek értékét a földesuraknak megtérítse. A törvény szerint azonban a földhöz juttatottak csupán aközött választhattak, hogy örökbérletben művelik a földet – és ebben az esetben fizetik a jelentős bérleti díjat -, vagy pedig megváltják a földet a teljes becsérték azonnali vagy részletekben történő kifizetésével.

Mélységes felháborodást váltott ki a törvénynek az a rendelkezése, amely a földosztásból kizárta az 1918. novemberi parasztmegmozdulások részvevőit és azokat, akik a nagybirtokon a munkát megtagadták. Ezzel az intézkedéssel éppen a parasztság legforradalmibb elemeit állították még élesebben szembe a földreformtörvénnyel és a kormánnyal.

A parasztság türelmetlenségét a végsőkig fokozta az a lassúság, amellyel a földosztást a kormány végre kívánta hajtani. A bürokratikus állami szervek bonyolult eljárásával évekig is eltartott volna, amíg az igénylők a földhöz jutnak.

Hogy a parasztok közötti feszültséget enyhítse, és a maga példájával a földbirtokosokat is jobb belátásra serkentse, Károlyi Mihály, a köztársaság elnöke, február 23-án ünnepélyes körülmények között elkezdte a földosztást a saját, kálkápolnai földbirtokán. Példája azonban nemigen talált követőkre, és a helyzet február 23-a után maradt a régiben.

Januárban és február elején a szegényparasztság még általában beérte azzal, hogy gyűlésein a föld azonnali felosztását, földosztó bizottság kiküldését kérte, vagy terveket készített a közeli nagybirtokok felosztására. Ahogyan közeledett azonban a tavasz, annál nagyobbra nőttek a paraszti aggodalmak, mert nem indokolatlanul számítottak arra, hogy ha a tavaszi munkákat még a földbirtokos végezteti, a termést is ő fogja betakarítani.

A nagybirtokos osztály ragaszkodott a földhöz, az utolsó pillanatig, ameddig csak lehetséges volt, meg akarta tartani. A tavaszi munkák elvégeztetésével azonban késedelmeskedett, mert nem akart további anyagi befektetéseket fordítani arra a földre, amelynek tulajdonjogát már csak bizonytalan ideig mondhatta magáénak. Mindez hozzájárult a mezőgazdasági munkanélküliek számának növekedéséhez, és a helyzetet még jobban kiélezte.

Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a parasztság nem fogja türelmesen megvárni, míg a földreformtörvény szerint megalakuló bizottságok nagy lassúsággal minden faluban – hosszú hónapok, esetleg évek múlva – felosztják a nagybirtokokat. Mind szélesebb visszhangja volt azoknak a jelszavaknak, amelyeket a kommunisták terjesztettek el a falun a föld forradalmi kisajátításáról.

A parasztság soraiban a földbirtokviszonyok forradalmi átalakításának két irányzata bontakozott ki.

A parasztok nagy része a földbirtokok haladéktalan, megváltás nélküli felosztását kívánta.

Az idő előrehaladtával azonban jelentékenyen nőtt azoknak a tábora, akik a nagybirtokoknak termelőszövetkezetté való átalakítását követelték. Mindenekelőtt a gazdasági cselédség soraiban volt sok híve a szövetkezeteknek. A cselédek megszokták a közös munkát, bennük a föld magántulajdona iránti vágy nem volt olyan erős, mint a parasztság más rétegeiben. Az októberi forradalom óta bérmozgalmaikkal igen kedvező eredményeket értek el, és a jó bért sokan nem akarták felcserélni a talpalatnyi földdel járó bizonytalansággal és gondokkal. A parasztok közül mind többen döntöttek a szövetkezet mellett azért is, mert ezt látták a legegyszerűbb és leggyorsabb módnak ahhoz, hogy – ha kollektív formában is – a földet birtokukba vegyék és munkához jussanak.

Az utóbbi megoldást támogatták a kommunisták és a szociáldemokrata párt egyre erősödő balszárnya is.

Március 2-án a szegedi munkástanács kezdeményezésére, Szegeden kongresszusra ült össze az Alföld munkástanácsainak mintegy kétszáz küldötte.

A falvakban végbemenő forradalmi erjedést tükrözte az a határozat, amelyet a kongresszus a baloldali szociáldemokraták kezdeményezésére elfogadott.

A határozat csatlakozott a budapesti munkástanácsnak a szocializálás meggyorsítását követelő állásfoglalásához, követelte a pártközi béke felfüggesztését, a szabotáló gyárosok és földbirtokosok vagyonának elkobzását, a nagybirtokok megváltás nélküli kisajátítását és nagyobb részüknek a termelési szövetkezeteknek való juttatását.

A földreform végrehajtásának módja egyike volt azoknak a kérdéseknek, amelyek miatt kiéleződött az ellentét a szociáldemokrata párt vezetésének jobb- és balszárnya között. A dolgozók forradalmasodása következtében a baloldali vezetők egyre bátrabban és határozottabban fordultak szembe a jobbszárny és a centrum embereivel, akik továbbra is ellenálltak minden olyan törekvésnek, amely a polgári társadalom alapjai ellen irányult.

A földek megváltás nélküli kisajátítását és a termelőszövetkezetek létrehozását követelő erők élére a szociáldemokrata pártban maga a párt titkára, dr. Hamburger Jenő állt.

Hamburger, a szegényekkel együttérző nagykanizsai orvos, már fiatal korában rádöbbent arra, hogy a legáltalánosabb népbetegség, a nyomor, csak a tőkés társadalmi rend megszüntetésével gyógyítható meg. Ezért kapcsolódott be a munkásmozgalomba, ezért vállalta a szocialista forradalmárok sorsát. A háború alatt ő vezette a nagykanizsai munkások harcos megmozdulásait: az 1917. évi nagy éhségtüntetést és az 1918. januári sztrájkot. Hadbíróság elé állították, börtönbe vetették, és csak az októberi forradalom nyitotta ki cellájának ajtaját. Mivel a szociáldemokrata párt vezetői nem dicsekedhettek hasonlóan bátor tettekkel, a nagy népszerűségnek örvendő Hamburgert – a pártvezetőség tekintélyének megerősítése érdekében – megbízták a párttitkárság vezetésével.

1919 elején Hamburger a kibontakozó termelőszövetkezeti mozgalom hatására szembefordult a pártvezetőség és a kormány hivatalos álláspontjával, és a nagybirtok forradalmi kisajátításáért, a mezőgazdasági szövetkezeti nagyüzemek létrehozásáért harcolt. Funkciója lehetővé tette, hogy nézeteit a szociáldemokrata párt szervezeteiben terjessze, és hogy ennek érdekében időnként még a „Népszavá”-t is felhasználja. Így történhetett az meg, hogy amíg a szociáldemokrata miniszterek és a párt hivatalosan a nagybirtok megváltása mellett foglalt állást, a „Népszava” március 4-i számában olyan cikk jelent meg, amely szerint nem szabad ragaszkodni a földreformról szóló törvény betűjéhez, és a földreformot még akkor is végre kell hajtani napok, hetek alatt, ha annak minden pénzügyi és jogi kérdését félrelökik.

„Azt kell tehát kívánnunk, hogy a földreform országszerte a szövetkezeti alapra helyezett nagyüzemi termelés útján menjen végbe. Minél nagyobb területen lehet a szövetkezeti nagyüzemet – az érdekelt földművelő nép belátáson alapuló, önkéntes hozzájárulásával és közreműködéseivel – megvalósítani, annál kisebb rázkódással és veszéllyel fog végbemenni, és annál áldásosabb eredményű lesz a földreform. Éppen ezért a termelőszövetkezetek megalakítását és az ezekre alapított nagyüzemi termelést nemcsak hogy megakadályozni nem szabad, hanem az államhatalom minden rendelkezésre álló eszközével elő kell mozdítani” – hangoztatja a cikk.

A minisztertanács és a pártvezetőség ismételten a föld erőszakos kisajátítása és a szövetkezeti mozgalom ellen foglalt állást. Ereje, tekintélye azonban túlságosan kevés volt ahhoz, hogy a parasztság radikális tömegeivel szemben akaratának érvényt szerezzen.

Február végén és március első felében elsősorban Somogy megyében a tűzvész gyorsaságával és ellenállhatatlanságával elfoglalták a nagybirtokokat, és termelőszövetkezeteket alakítottak.

Hamburger miniszteri megbízottként Kaposvárra utazott, ahol Latinka Sándorral, a földmunkások és kisgazdák Somogy és Tolna megyei titkárával élére állt a szövetkezeti mozgalomnak.

A kaposvári munkástanács már február 25-én határozatot hozott a megye leghatalmasabb nagybirtokának, a Mezőgazdasági Ipar Rt. több mint 40 000 holdas bérleteinek és a hozzá tartozó iparvállalatoknak szövetkezeti tulajdonba vételére. Március 3-án Hamburger az uradalmat annak minden élő és holt felszereléseivel együtt átadta a cselédségnek, hogy az termelőszövetkezeti formában művelje tovább. Ezt követően, napok alatt több Somogy megyei nagybirtokon alakították meg a termelőszövetkezetet: március 4-én Pusztaberényen, 5-én a kegyesrend mernyei, szentmiklósi és vádéi uradalmán, 6-án Öreglakon és Vityán, 10-én Mesztegnyőn. A mozgalom rövidesen átterjedt Tolna és Fejér megyére, de az ország távolabbi részeire is.

A minisztertanács március 6-án foglalkozott a somogyi eseményekkel. A leghosszabban Nagyatádi Szabó István ecsetelte a mezőgazdasági cselédek eljárásának veszélyességét.

Néhány nap múlva Nagyatádi úgy döntött, hogy személyesen utazik Kaposvárra, és a maga miniszteri tekintélyével lép fel a szövetkezetek ellen. Március 10-én azonban a Kaposvárra érkező Nagyatádit mintegy 20 000 paraszt és munkás fogadta olyan izzó hangulatban, hogy a miniszter, akit csak nagy nehezen engedtek szóhoz jutni, kénytelen volt kijelenteni: „csak azért jött Kaposvárra, mert a törvényt a nép előtt szankcionálni akarja. Nem akarja a termelőszövetkezetek munkáját megzavarni.”⁶⁸

A gyűlés után a megrettent Nagyatádi Hamburgerékkel írásos megállapodást is kötött, amelyben még egyszer leszögezte, hogy „a Somogy megyei szocialista termelőszövetkezetek megalakítását… mint egyedül helyes és célravezető eljárást … helyesli, és mint népgazdasági miniszter, ezennel megerősíti”.⁶⁹ A továbbiakban arra is kötelezte magát, hogy gondoskodik a termelőszövetkezeteknek forgótőkével való ellátásáról, sőt hozzájárult, hogy az általa vezetett minisztériumban egy szociáldemokrata megbízott teljes jogkörrel lásson hozzá a termelőszövetkezetek szervezéséhez.

Március 20-ig már az ország minden megyéjében alakultak termelőszövetkezetek, általában azokon a helyeken, ahol a gazdasági cselédség a parasztságnak számbelileg jelentős részét tette ki. A kormány az utolsó pillanatig akadályozni igyekezett a mozgalom továbbterjedését, és ahol tehette, ennek érdekében erőszakot is alkalmazott. A március 20-i „Népszava” közölte például, hogy amikor Nagyrőcén egy 4000 holdas birtokot a gazdaság munkásai hatalmukba akartak venni, a Nagykanizsáról kiküldött lovas rendőrök segítségével akadályozták meg őket szándékuk végrehajtásában.

A kommunista párt a szövetkezeti mozgalmat teljes erejével támogatta, és úgy tekintette, hogy az „valóságos mentsvára lehet a forradalomnak”. „Helyes útra terelve a dolgot, biztosítani lehetne a proletárság élelmezését, megszűnne az ellentét a város és a falu között, a falu népe és a városok munkássága egy tábort alkotnának”⁷⁰ – írta a „Vörös Újság”.

A szövetkezetek létrehozásáért folyó harc sikerei ellenére kétségtelen tény, hogy a parasztok többsége földosztást akart, természetesen nem úgy, ahogyan azt a kormány elrendelte, hanem megváltás nélkül és haladéktalanul. Még a cselédség egy része is csupán átmeneti jellegűnek tekintette a szövetkezeteket, amelyekben addig kívánt együttmaradni, amíg a föld felosztásának feltételei meg nem érnek.

A parasztság egyre türelmetlenebbül várta, hogy valami történjék már a földdel. Ebben a növekvő türelmetlenségben már egy új, a novemberinél sokkal erősebb, az egész országra, valamennyi községre kiterjedő parasztfelkelés energiái lappangtak. A legtöbb falu parasztsága még csak sürgette a földek átadását, de a kérelemnek már leplezetlen fenyegetés adott nyomatékot.

„Az éhezők még életük feláldozása mellett is a kért földterülethez ragaszkodnak.

Nagyságos Úr jól tudja, hogy 3 hold földből a lakosok megélni nem tudnak, melyet nekik átengedni méltóztatott. Ebből kifolyólag egyhangúlag elhatároztatott, hogy 24 órán belül értesítse az Uraság az újbaroki éhezőket, hogy hajlandó nekik a kért földet megadni vagy sem. Úgy mondván, aki az életük és terjeszkedésük ellen tör, méltó az akasztófára”⁷¹ – írták az újbaroki szegényparasztok március közepén a földbirtokosnak.

A szocialista forradalom vidéki erőinek előretörése mutatkozott meg abban is, hogy nagyon sok helyen megszüntették a régi polgári közigazgatást és a hatalmat a tanácsok vették kezükbe. A megyék nagy részében: Somogyban, Komáromban, Fejérben, Nógrádban, Abaújban, Szabolcsban, Hajdúban, Békésben, Csanádban, Tolnában, Borsodban elkergették a forradalommal szembeszálló főispán-kormánybiztosokat, és sok helyen direktórium vette helyettük át a megye irányítását. Sok nagyobb városban, mint például Szegeden, Kiskunfélegyházán, Hódmezővásárhelyen stb. szintén a munkástanács ragadta magához a helyi hatalmat. A főváros után a vidék is egyre inkább kicsúszott a kormány kezéből.

A polgári-szociáldemokrata koalíció és a kommunista párt egyaránt tisztában volt azzal, hogy a polgári rend és a proletárdiktatúra között folyó harcot végül is az fogja eldönteni, hogy kinek az oldalán állanak nagyobb fegyveres erők. A hadseregnek és a többi fegyveres alakulatnak a megnyerése mindkét fél számára életfontosságú kérdés volt.

Hadügyminiszterré való kinevezése után Böhm mindent megtett, hogy a kormány célkitűzéseinek megfelelő fegyveres erőt hozzon létre.

Az a hadsereg, amelyet annak idején még Bartha kezdett szervezni az öt legfiatalabb korosztályból, egyaránt alkalmatlannak mutatkozott a kormány nacionalista külpolitikai törekvéseinek érvényesítése és az országon belüli forradalmi erők ellen való felhasználás szempontjából. A katonák forradalmi magatartása miatt az öt közül a három legfiatalabb korosztályt már 1919 februárjáig kénytelenek voltak leszerelni.

Böhm elhatározta, hogy a hadseregszervezést új alapokra helyezi, és a kényszerrel besorozott fiatalok helyett önkéntesekből szervez egy minden szempontból megbízható pretoriánus gárdát. A régi alakulatokból csak olyanokat kívánt megtartani, aki „nem mezőgazdasági foglalkozású egyén, s akit a bizalmi testület alkalmasnak tart arra, hogy köztársasági érzelmeivel és fegyelmével hasznos tagja legyen az új hadseregnek”.⁷² Az új legénységet elsősorban a szakszervezetekben végzett toborzás útján kívánták összegyűjteni, hogy a szociáldemokrata párt befolyását a katonákra maradéktalanul biztosítani tudják.

A kommunista párt felvilágosította a katonákat és a dolgozókat az önkéntes hadsereg igazi céljáról.

„Jól tudja a burzsoázia, hogy mit csinál. Olyan fegyveres erőt akar összeszedni, amely önként fogja letörni, vérbe fojtani a proletárforradalmat. Elszedi a fegyvereket a proletároktól, és felfegyverzi saját embereit. Az új hadsereg egyetlen, be nem vallott célja a forradalmi proletariátus féken tartása, a proletárforradalom leverése.

… A proletárokat lefegyverzik, a burzsoázia hadseregét felfegyverzik szociáldemokrata ellenőrzés mellett.

Fegyverezzék fel magukat a proletárok! Ne tűrjék a burzsoáziának ezt az alattomos merényletét! A proletárforradalom sikerét csak az biztosíthatja, ha a proletariátus maga vívja meg végső osztályküzdelmét, és nem bízza senki másra. Ne bízza se miniszterre, se kormánybiztosokra. A forradalmat osztályok hajtják végre, a proletárforradalom hadserege csak maga a proletár osztály lehet.”⁷³

A kormánynak az új hadsereggel szemben táplált várakozásaiban mélyen kellett csalódnia.

A szervezkedés akadálya mindenekelőtt azoknak a dolgozóknak nagyfokú közömbössége volt, akikre Böhm az új hadsereget alapozni szerette volna. A tervek szerint március 10-ig 70 000 embert kellett volna toborozni, ezzel szemben az előirányzottnak még 10 százaléka sem jelentkezett. A munkások és parasztok nem akarták vállalni a burzsoázia zsoldosainak szerepét.

Nagy ellenállást tanúsítottak a hadsereg átszervezésével szemben a régi alakulatok katonái is. A katonák tudták, hogy az átszervezés célja az ő leszerelésük, és ezért határozottan felléptek a zsoldos hadsereg megteremtésére irányuló törekvésekkel szemben.

„Az Est” március 13-án arról számolt be, hogy Szegeden „a kommunista érzelmű huszárság és tüzérség nem akarja engedni, hogy a tengerészek leszereljék őket”. Hasonló ellenállásra találtak a kommunista befolyás alatt álló egységek leszerelésére irányuló törekvések a fővárosban és az ország más részein is.

A hadseregnek a szocialista forradalom zászlaja alá való felsorakozását elősegítette az a tény, hogy az alakulatok egymás után távolították el ellenforradalmi tisztjeiket, és a katonatanácsok vették kezükbe a vezetést.

A Hadügyminisztérium és a csapatparancsnokságok megkísérelték a katonáknak a munkásoktól való elszigetelését. Ezért adtak ki olyan rendelkezéseket, mint a salgótarjáni dandárparancsnokság: „A csapatoknak felelőtlen munkáselemekkel való sűrű érintkezése … megakadályozandó, nehogy a csapatok ezek rossz befolyása alá kerüljenek.”⁷⁴ A kommunizmus eszméit, a szocialista forradalom mozgósító igazságait azonban nem sikerült a kaszárnyák kapuin kívül rekeszteni.

A hadsereg forradalmasításában hatalmas munkát végeztek a kommunista katonai csoportok, amelyek március húszadikáig már az alakulatok többségében döntő befolyásra tettek szert.

A szocialista forradalom győzelmes megvívása szempontjából legfontosabb budapesti fegyveres erők nagyobb része március második felében már készen állott arra, hogy a kommunisták vezetésével döntő harcra induljon a proletárdiktatúra megteremtéséért.

A hadsereg, a felfegyverzett munkásság hatalmas tömegeivel szemben, az ellenforradalom csupán szánalmasan gyenge és nagymértékben megfélemlített karhatalmi alakulataira támaszkodhatott.

Dietz rendőr-főkapitány így jellemezte a proletárdiktatúra kikiáltását közvetlenül megelőző napok budapesti erőviszonyait:

„Az én 700 emberemmel, amellyel szemben állott 20 000 főnyi helyőrség, 2000 főnyi tengerész nemzetőrség, 18 000 főnyi leszerelt katona és altiszt, 9000 főnyi vasutas nemzetőrség és a felfegyverzett munkásság és még 5000 népőr, tisztára képtelenség lett volna ellenállásra gondolnom, annál kevésbé, mert számításba kellett vennem azt is, hogy az ő kezükben voltak a monitorok, ágyúk, aknavetők, a muníció korlátlan mennyiségben.”⁷⁵

Négy hónap – a történelem időmértékével mérve csupán egy pillanat – telt el a Kommunisták Magyarországi Pártjának megalakulása óta. Ez alatt az idő alatt a kommunisták – az elinduláskor néhány tucat lelkes forradalmár – meghódították a szocialista forradalom és a proletárdiktatúra eszméjének a munkásosztály túlnyomó többségét, a hadsereget, és hatalmas bázisra tettek szert a föld forradalmi tulajdonbavételéért küzdő szegényparasztság soraiban.

Ha végigtekintünk a novembertől márciusig eltelt idő történetén, és megvizsgáljuk, hogyan alakult a kommunista párt és a szociáldemokrata párt állásfoglalása az ország alapvető gazdasági és politikai kérdéseit illetően, igen érdekes kép tárul elénk. A kommunisták álláspontja és jelszavai egyetlen lényeges problémával kapcsolatban sem változtak meg: már a párt megalakulásakor világos programot adtak: a szocialista forradalom és a proletárdiktatúra megteremtésének programját.

Másként alakultak a dolgok a szociáldemokrata pártnál, ahol az egész pártvezetés a polgári társadalom gazdasági és politikai konszolidációját tekintette alapvető feladatának.

A pártvezetés talpra kívánta állítani a régi államapparátust, és a tanácsokat formális, lényegtelen szerepre akarta korlátozni. Szándékai ellenére a kommunista párt célkitűzése – „Minden hatalmat a munkások, katonák és földtelen parasztok tanácsainak!” – valósult meg. Március közepén a tényleges hatalmat az országban már a tanácsok tartották kezükben.

Garami és társai a leghatározottabban szembehelyezkedtek minden olyan törekvéssel, amely a tőkés magántulajdon ellen irányult. Mégis kénytelenek voltak eltűrni, hogy a munkások, a kommunisták kezdeményezésére, egymás után ellenőrzésük alá vegyék a legnagyobb gyárakat és üzemeket.

A szociáldemokrata párt jobboldali vezetői a földkérdést polgári reform útján kívánták megoldani, mégsem tudtak gátat állítani annak az elementáris erejű mozgalomnak, amely a föld forradalmi kisajátítására irányult. Szembe kellett nézniük azzal a ténnyel, hogy ebben a kérdésben is a kommunisták mögött állt nemcsak a szegényparasztság, hanem a szociáldemokrata párt funkcionáriusainak is egyre nagyobb része.

Böhmék kezdettől fogva a forradalmi katonák és munkások lefegyverzésén, a polgári társadalom védelmére alkalmas hadsereg létrehozásán fáradoztak. Kezükben tartották az e cél megvalósításához legszükségesebb pozíciókat: a Hadügyminisztérium, a katonatanács és a népőrség vezetését is. A fegyveres erőket mégsem sikerült a burzsoá társadalom védelmében felhasználni, sőt ellenkezőleg: a proletártársadalom győzelmének döntő részeivé váltak.

Így lehetne folytatni azoknak a döntő és kevésbé döntő jelentőségű kérdéseknek a felsorolását, amelyekben a szociáldemokrata párt engedni volt kénytelen a kommunista mozgalomnak.

A magyar kommunista párt 1918-1919-ben azért érhetett el hatalmas sikereket a nép megnyerésében, mert a dolgozók egyedül a kommunisták programjában és tevékenységében látták érdekeik, törekvéseik kifejezését. A marxizmus-leninizmus eszméinek hű képviselete, a forradalmi bátorság szembeállítása a gyáva megalkuvással, az elnyomottak és kizsákmányoltak felszabadításáért folytatott önfeláldozó küzdelem – ez volt a forrása a Kommunisták Magyarországi Pártja sikereinek.

Megértették és megérezték ezt a szociáldemokrata pártnak a munkásosztályhoz hűséges vezetői is.

A szociáldemokrata párt és a szakszervezetek vezetői között nem kevesen voltak olyanok, akik mindvégig meg tudták őrizni a munkásosztályba vetett hitüket, és megmaradtak a proletárügy önzetlen szolgálóinak. Ezek – ha a kilátástalanság éveiben sodródni kényszerültek is a reformista árral – a forradalmi események sodrában egyre inkább meggyőződtek arról, hogy a párt hagyományos politikája nem felel meg a történelmi helyzet követelményeinek, a munkásosztály érdekeinek. A párt jobboldali vezetőinek politikájával szemben magatartásuk egyre határozottabban ellenzéki jelleget öltött.

E vezetőknek nagy szerepe volt abban, hogy a szociáldemokrata párt politikája mindinkább balra tolódott.

Landler Jenő és mások márciusban egyre gyakrabban fordultak meg a Gyűjtőfogházban, ahol tárgyalásokat folytattak Kun Béláékkal az együttműködés, illetőleg az egyesülés lehetőségeiről.

Éles ellentétek robbantak ki a pártvezetőség jobbszárnya és a baloldali ellenzék között a nemzetgyűlési választások miatt is. A kormány több hónapi várakozás után ugyanis áprilisra kitűzte a választásokat. A baloldal attól tartott, hogy a választások alapján összeülő nemzetgyűlésen – a vidéki dolgozók politikai szervezetlensége miatt – nagy befolyásra tehetnek szert a szociális forradalommal szemben álló polgári és kispolgári elemek. Ezért a baloldal ellenezte a választásokat, és olyan álláspontot foglalt el, hogy ha azokat mégis megtartják, és polgári többség jönne létre, a budapesti munkásság szétzavarja a nemzetgyűlést.

A választások ellen tiltakoztak a kommunisták is. Rámutattak: a nemzetgyűlési választások megtartása gyakorlatilag egyet jelent azzal, hogy a szociáldemokrata párt lemond a proletárdiktatúra létrehozásáról. A munkásság a kommunisták és a baloldali szociáldemokraták vezetésével igen aktívan kapcsolódott be a választások körül folyó politikai harcba: tiltakozott kitűzésük ellen, megakadályozta a polgári pártok vezetői választási gyűléseinek megtartását.

A szociáldemokrata párt vezetésében beálló bomlás jele volt az is, hogy Pogány a katonatanács végrehajtó bizottságában felvetette egy új párt: a független szocialista párt megalakításának gondolatát.

A kormány és a jobboldali szociáldemokrata vezetők teljesen elszigetelődtek a tömegektől, és március közepén már érezhető volt, hogy a forradalom, amelynek előrehaladását hasztalanul próbálták meggátolni, hamarosan könyörtelenül elsodorja őket útjából.

„Az egységesnek mutatkozó szociáldemokrata párt március elsejétől fogva már soraiban megbomolva vonszolta a forradalom terheit, és nem volt kétséges, hogy egy erősebb vihar elsöpri a pártot …”⁷⁶ – így rajzolta meg Böhm a polgári demokratikus rendszer legfőbb védőbástyájának helyzetét a márciusi napokban.

A Kommunisták Magyarországi Pártja március 23-ra az Országház térre népgyűlést hívott össze, hogy „a budapesti és környékbeli munkásság forradalmi tömegakaratát” szegezze „a burzsoá kormány fehérterrorja ellen”. A proletárforradalom hívei és ellenfelei egyaránt felkészültek arra, hogy ez a népgyűlés nem egyszerű tüntetés lesz. Minden előjel arra mutatott, hogy kenyértörésre kerül sor a felfegyverzett munkásság és a kormány között.

1919 márciusában több olyan nemzetközi politikai esemény történt, amely döntő befolyást gyakorolt a magyarországi helyzet alakulására.

Március másodikán, Moszkvában, Európa, Amerika és Ázsia forradalmi munkáspártjainak képviselői megalakították a nemzetközi munkásosztály új harci szövetségét: a III., Kommunista Internacionálét. Az alapító tagok között volt a Kommunisták Magyarországi Pártja is, amely az alakuló kongresszusra Rudas Lászlót és Mészáros Gábort küldte ki.

A március 21-ét megelőző napokban az újságok az oroszországi Vörös Hadsereg nagy sikereiről, Galícia és Besszarábia területén történő előnyomulásáról adtak hírt. Egyes jelentések szerint a vöröskatonák annyira megközelítették a Kárpátokat, hogy az ágyúdörgést már a hegyek nyugati oldalán is hallani lehetett.

Bár ezek a hírek túloztak, február és március folyamán az ukrán Vörös Hadsereg csapatai valóban nagyszerű teljesítményeket értek el, és március 20-ig egészen Zsmerinkáig nyomultak előre.

Budapesten általánosan elterjedt vélemény volt az, hogy a Vörös Hadsereg nagyon rövid idő alatt eléri a magyar határt.

Az Ukrajnában lejátszódó események híre döntően befolyásolta a magyar társadalom valamennyi rétegének állásfoglalását. A szocialista forradalom hívei a Vörös Hadsereg győzelmes előnyomulásában a proletárdiktatúra megteremtésére folyó küzdelem sikerének biztosítékát látták, az ellenforradalom erői pedig még kilátástalanabbnak tartották a burzsoá hatalom megvédésének lehetőségét. Sajátos módon még a polgári nacionalizmus hívei között is akadtak olyanok, akik a Vörös Hadsereg sikereit számításaikba vették. Ezek abban reménykedtek, hogy az oroszországi proletárállam hadseregével szövetségben sikeresebben lehet síkraszállni Magyarország területének megvédéséért.

Egy újabb külpolitikai esemény adta meg a polgári-szociáldemokrata koalíciós kormánynak a kegyelemdöfést. Március 20-án délelőtt Vix alezredes, az antant magyarországi megbízottja jegyzéket nyújtott át a kormánynak, amely újabb területek kiürítését követelte.

A belgrádi fegyverszüneti szerződés megkötése óta az antant nem első ízben kényszerítette visszavonulásra a demarkációs vonalakon álló magyar csapatokat.

December elején az erdélyi román csapatok átlépték a belgrádi egyezményben megállapított vonalat, és a Marostól északra nyomultak előre.

December 24-én kapta meg a magyar kormány azt az antantjegyzéket, amely szerint katonailag ki kellett üríteni a következő vonaltól északra eső területet: a Dunától az Ipoly torkolatáig, innen kezdve az Ipoly Losoncig, Losonc-Rimaszombat vonala, majd tovább egyenesen a Ung folyó torkolatáig és az Ung folyó vonala az Uzsoki-hágóig. Január második feléig a csehszlovák alakulatok befejezték a december 24-i jegyzék alapján kiürített terület megszállását.

A március 20-i jegyzék szerint a magyar csapatoknak a Tiszántúl több mint 100 kilométer szélességű szakaszán átlag 50-80 kilométer mélységben kellett visszavonulniuk.

Az antant újabb lépése végleg semmivé foszlatta a wilsoni „igazságos békével” szemben táplált illúziókat, leleplezte a nyugati demokráciák igazi, imperialista arculatát.

A magyar burzsoá demokratikus kormány a világháború utáni külpolitikai orientáció nagy alternatívájára: „Lenin vagy Wilson” – kezdettől fogva határozottan Wilsonnal válaszolt. „Wilson nem jelent egyebet, mint következetes demokráciát, és Európa minden demokratikus erőforrása a wilsoni béke folyamatába torkollik” – írta a „Népszava” 1918. november 19-én. „Nekünk egy elvünk van: Wilson, Wilson és harmadszor is Wilson” – mondotta Károlyi Mihály, pártjának 1918. december 30-i választmányi ülésén. Március 20-án a Wilsonba és a nyugati demokráciák megértésébe vetett remények kártyavárként omlottak össze.

Bebizonyosodott, hogy az antant vajmi keveset törődött a magyar kormány gyakran hangoztatott hűségnyilatkozataival. A párizsi békekonferencián a magyar kérdés tárgyalásánál alapvetően két szempontot tartottak szem előtt: megjutalmazni a háborús szövetségeseket, s ezzel megszilárdítani a közép- és kelet-európai befolyást; megerősíteni ezeket az országokat, és alkalmassá tenni a szovjethatalom és a kommunizmus elleni küzdelemre.

A győztesek diktáltak és Magyarországnak fizetni kellett. Fizetni a nemzetiségeknek a magyar uralkodó osztályok által való évszázados elnyomásáért, fizetni a vesztett háborúért. A környező fiatal államok friss, türelmetlen és mohó nacionalizmusa mögött ott álltak a győztes nagyhatalmak: a magyar polgári-szociáldemokrata kormány enervált nacionalizmusát, az integritáshoz való anakronisztikus ragaszkodását semmilyen erő sem támasztotta alá.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

Március felé …

(idézet: A Magyar Tanácsköztársaság – Liptai Ervin)

December vége felé már nyilvánvalóvá vált, hogy a kormány a régi összetételében nem tarthatja sokáig magát.

A függetlenségi pártnak Lovászy Márton kultuszminiszter körül csoportosuló többsége, a burzsoázia törekvéseinek megfelelően, radikális „jobbra át”-ot akart végrehajtani. A szociáldemokrata párt kizárásával, jobboldali pártok koalíciójának kívánta a kormányt átadni.

Mivel Lovászy élesen szembekerült Károlyival, aki a válságot inkább a baloldalnak tett engedményekkel kívánta megoldani, kilépett a kormányból és a hasonló nézeteket vallók nagy részével együtt Károlyi pártjából is.

A polgári jobboldal olyan kormányt szeretett volna az ország élén látni, amely a demokratikus szabadságjogok korlátozásával, kíméletlen fegyveres erőszakkal állítja meg az egyre erősödő szocialista tendenciákat mutató forradalmi fejlődést.

E tervek azonban nem vették figyelembe a valóságos erőviszonyokat. A burzsoázia minden igyekezete ellenére sem tudott olyan ellenforradalmi fegyveres szervezetet létrehozni, amelyre támaszkodva a győzelem reményével szállhatott volna szembe a munkásosztály, a szegényparasztság és a katonák harcos tömegeivel. Egy jobboldali blokkot a forradalom napok alatt elsöpört volna a kormányról. Mivel ezt a jobboldal egyes vezetői is kénytelenek voltak elismerni, olyan tervek is felmerültek, hogy a szociáldemokraták maguk vegyék át az egész kormányt. Arra gondoltak, hogy a szociáldemokrata párt a munkásosztálynál és a katonaságnál még meglevő befolyását felhasználva, eredményesebben akadályozhatja meg a forradalom továbbfejlődését és a kommunista mozgalom erősödését.

Az ellenkező oldalról, a forradalmi erők oldaláról még súlyosabb nyomás nehezedett a kormányra. A dolgozók követelései körüli hosszú huzavonát, az ellenforradalmi erőknek tett engedményeket sokan azzal magyarázták, hogy a kormányon belül a polgári miniszterek vannak többségben, és a szociáldemokratáknak csak két miniszterük van. A munkásosztály, tudatában lévén erejének, elégedetlenül szemlélte, hogy a szociáldemokrata párt a kormányban alárendelt szerepet játszik, és olyan polgári politikusok, akik mögött számottevő tömegek nincsenek, a miniszteri székben szabadon folytathatják ellenforradalmi üzelmeiket. Mivel még nem látta világosan a jobboldali és centrista pártvezetők szerepét a régi rend védelmezésében, a munkások nagy része úgy vélte, hogy a szociáldemokraták kezében levő tárcák számának növelése vagy tiszta szociáldemokrata kormány alakítása szabaddá tenné az utat a forradalmi célkitűzések megvalósítása előtt.

A január 7-i pártválasztmányi ülésen, valamint a munkástanácsnak a következő napon megtartott értekezletén napirendre tűzték a kormányválság kérdését.

A szociáldemokrata párt vezetőinek egy része, továbbá a pártválasztmány és a munkástanács tagjainak túlnyomó többsége jóvátehetetlen hibának tartotta a történelmi alkalmat elszalasztani és lemondani a szociáldemokrata kormány megalakításáról, ha alkalom nyílik arra, hogy a párt programjának végrehajtását a hatalom eszközeivel biztosítsa.

A többség véleményével szemben Garami szerint a szociáldemokrata pártnak teljesen ki kellett volna vonulnia a kormányból. Álláspontját azzal indokolta, hogy a szociáldemokrata miniszterek elvesztették a tömegek bizalmát. Kifejtette, hogy a tiszta szociáldemokrata kormánytól a tömegek megkövetelik a szocialista program maradéktalan végrehajtását, márpedig ez – hangoztatta Garami – „lehetetlenség”.

A pártvezetőség – a reá jellemző gyávasággal és antidemokratikus magatartással – a pártválasztmány és a munkástanács többségének akarata ellenére egy kompromisszumos javaslatot fogadott el, amely szerint ki kell tartani a koalíciós politika mellett, azzal a változtatással, hogy a kormányban növeljék a szociáldemokrata miniszterek arányát.

A szociáldemokrata párt azzal a javaslattal fordult a kormány polgári pártjaihoz, hogy a meglevő két tárca mellé adják át a két kulcsfontosságú minisztériumot: a hadügyet és a belügyet. A javaslat a polgári politikusok heves ellenzését váltotta ki. A hadügyminisztériumhoz nem ragaszkodtak túlságosan, mert nyilvánvaló volt, hogy ott polgári miniszter a katonatanácsok akarata ellenére vajmi keveset tehet. Annál fontosabb volt számukra a belügy megtartása, hiszen ez gyakorlatilag az egész közigazgatási apparátust, a rendőrséget és csendőrséget jelentette.

Több mint egy hétig tartó vita indult meg a koalíció pártjai között. Ennek során mind a polgári, mind pedig a szociáldemokrata fél kifejezte azt a készségét, hogy a másik javára lemond a kormányban való részvételről. Mindegyik szívesen vállalta volna a nehéz gazdasági és külpolitikai viszonyok között – amikor a dolgozók egyre nagyobb tömegei sorakoztak fel a kommunisták mögött a lojális ellenzék jóval kényelmesebb szerepét. Végül is, a szociáldemokrata pártvezetőség – szokás szerint – engedett a burzsoáziának, és a belügyi tárca helyett beérte az adott helyzetben összehasonlíthatatlanul kevésbé jelentős közoktatásüggyel. A megalkuvást még azzal is tetőzték, hogy a korábban a hadügy felügyelete alá tartozó karhatalmi alakulatok feletti diszpozíció jogát is átengedték a belügyminisztériumnak.

Károlyi Mihályt január 11-én a Nemzeti Tanács ideiglenes köztársasági elnökké nyilvánította. Az új miniszterelnök a korábbi igazságügy-miniszter: Berinkey Dénes lett. A kormány bázisának kiszélesítése érdekében a kabinetbe bevonták Nagyatádi Szabó Istvánt, a gazdag parasztság képviselőjét is.* Nagyatádi tipikus karrierista volt. A háború alatt Tisza Istvánhoz dörgölődzött, majd 1918 októbere után a Nemzeti Tanácsnak ajánlotta fel szolgálatait. A Tanácsköztársaság alatt kifejezte szolidaritását a proletárdiktatúrával, és szívesen vállalt volna funkciót, ha a Tanácskormány igényt tartott volna rá. 1919. augusztus után haláláig csaknem minden ellenforradalmi kabinetben ott látjuk: a Friedrich-, a Huszár-, a Bethlen-kormányban földművelésügyi miniszter volt.*

Hajsza a kommunista párt ellen

1919 januárjának közepén az egész nemzetközi munkásmozgalomban nagy megdöbbenést váltott ki az a hír, hogy Berlinben bestiálisán meggyilkolták a német forradalmárok két – világszerte ismert és tisztelt – vezetőjét, Kari Liebknechtet és Rosa Luxemburgot. A gyilkosság hátterében Noske, a jobboldali szociáldemokrata hadügyminiszter állt.

Az ellenforradalom nemzetközi erői elérkezettnek látták az időt, hogy az erőszak minden eszközét harcba vessék az egyre nagyobb tömegeket meghódító, és ezért számukra egyre veszedelmesebbé váló kommunista mozgalommal szemben.

Az antant magyarországi képviselői már korábban is több esetben felszólították a kormányt a kommunisták elleni erélyes fellépésre. Január közepén és február elején azonban két tekintélyes antantszemélyiség utazott Budapestre, hogy közvetlen benyomásokat szerezzen a helyzetről, és lendületet adjon a kommunista párt elleni akcióknak. Január 14-én a francia Berthelot tábornok, az antant krími és dél-ukrajnai csapatainak parancsnoka egy angol törzstiszt kíséretében érkezett a magyar fővárosba. Mint a jól értesült bécsi lap, a „Neue Freie Presse” január 16-i számában írta, a „két tiszt tárgyalásai valószínűleg a bolsevizmus megfékezésével vannak összefüggésben”. Egy nap múlva ugyanaz a lap már arról számolt be, hogy Berthelot „a magyarországi bolsevista mozgalom jelentőségéről és céljairól” tárgyalt Kunfival.

Február elején báró Cunninghame ezredes, az antant bécsi megbízottja érkezett Budapestre. Cunninghame a tiszteletére Károlyi által adott vacsorán a szociáldemokrata minisztereknek külön „előadást” tartott a bolsevizmus ellen.⁴²

Hiba lenne eltúlozni azt a szerepet, amelyet a németországi események és az antant képviselőinek buzdításai a kommunista párt elleni erőteljes támadás megindításában játszottak. Nyilvánvaló, hogy ezek nélkül is sor került volna a kormány és a szociáldemokrata párt terrorista intézkedéseire. Weltner nem véletlenül emlegette a munkástanács január 8-i ülésén a kommunistákkal való leszámolás eszközeiként a terrort, a revolvert és a gépfegyvert. „Ennél érthetőbben aligha lehetett a tömegeket ellenállásra és szembeszállásra felszólítani”⁴³ – írja Böhm Weltner felszólalásáról. Kétségtelen tény azonban, hogy a berlini példa és az antant pressziója bátorítólag, ösztönzőleg hatott.

A kommunista párt elleni akciók természetesen már korábban megkezdődtek. A budapesti rendőrségnek mintegy 80 tagú detektívcsoportja, a hírhedt Nánássy felügyelő vezetésével, kezdettől fogva figyelemmel kísérte a kommunisták minden lépését. A kormány azonban tisztában volt azzal, hogy a kommunisták elleni hatósági erőszak csak akkor vezethet eredményre, ha azokat sikerül olyan „bűntettel” vádolniuk, amellyel a munkásosztály hangulatát ellenük fordíthatják. Kínálkozó alkalom egyelőre nem akadt, ezért mindenekelőtt a kommunistáknak a tömegektől való elszigetelését akarták.

A kommunisták ellen folytatott hadjáratban a jobboldali szociáldemokrata pártvezetőség járt az élen. A támadást ott akarta kezdeni, ahol magát a legerősebbnek érezte: a budapesti munkástanácsban. Már január 3-án Vanczák – aki később a Bethlennel kötött paktum egyik előkészítőjeként tett újabb bizonyságot munkásáruló mivoltáról – brutális verekedést kezdett a munkástanács ülésén a kommunisták ellen. Január 28-án pedig a munkástanáccsal határozatot hozattak a kommunistáknak a munkástanácsból és a szociáldemokrata pártból való kizárására. Ez utóbbinak természetesen semmi értelme nem volt, mert a kommunista pártba való belépés magától értetődően egyet jelentett a szociáldemokrata párt elhagyásával. Kísérletet tettek arra is, hogy a kommunistákat a szakszervezetekből is kizárják. Ez irányú törekvéseik azonban megbuktak a szervezett munkásság nagyobb részének ellenállásán, és csak néhány szervezetben értek el némi eredményt.

A katonatanácsban az erőviszonyok lényegesen mások voltak, ott a kommunista tagok kizárását meg sem kísérelték.

A kommunisták ellenségei tisztában voltak azzal, hogy a párt erejének, tömegbefolyásának növekedésében döntő szerepe van sajtójának, mozgósító hatású röplapjainak és plakátjainak. Mivel a sajtószabadság deklarálása egyike volt azoknak a vívmányoknak, amelyeket a polgári köztársaság érdemének tekinthettek, meglehetősen nehéz lett volna a kommunista lapok egyszerű betiltása. A kormány e súlyos dilemmájában nagy örömmel üdvözölte Böhm ötletét. Böhm javaslata azon alapult, hogy egy 1917-ben kibocsátott rendelet értelmében tilos volt az úgynevezett papírközpont engedélye nélkül újságpapírt felhasználni. Mivel a kommunisták kiadványaikhoz nem kérték a papírközpont engedélyét, ez az ürügy alkalmasnak mutatkozott a velük szembeni rendőri eljárásra.

Nagy Vince, az újdonsült belügyminiszter január 25-én utasítást adott a budapesti főkapitánynak, hogy indítsa meg az eljárást az újságpapírt tiltott módon felhasználókkal szemben, és az „egyes szerkesztőségekben talált mindennemű nyomtatványt, brosúrát és lázító hangú kéziratokat kobozza el, származásukat állapítsa meg”.⁴⁴ Bár az utasítás nem nevezi meg a kommunista pártot, a rendőrök nagyon is jól tudták, hogy miről van szó. Február 3-án hajnalban a rendőrség megszállta a Visegrádi utcai párthelyiséget, és az ott talált valamennyi újságot, röplapot és egyéb kiadványt elkobozta, a berendezéseket összetörte.

A kommunisták számára nem volt kétséges, hogy ezt az akciót a forradalmi erőkkel szemben alkalmazott további terrorintézkedések fogják követni. A kormány magatartása és a szabadon szervezkedő ellenforradalmi erők egyre nyíltabb fellépése azt az elhatározást érlelte meg a Központi Bizottságban, hogy fokozni kell az erőfeszítéseket a munkásosztály felfegyverzéséért.

„Proletárok, fegyverkezzetek!” – ezzel a címmel írt gyújtó hangú cikket február 6-án Szamuely Tibor a „Vörös Újság”-ba. A budapesti katonatanács másnapi ülésén a kommunisták javaslatot tettek, hogy a két munkáspártból, a katonatanácsból és a munkástanácsból hozzanak létre a fővárosban és vidéken forradalmi bizottságokat, az ellenforradalom letörésére. Javasolták, hogy a katonatanács követelje az összes gyanús csapattestek azonnali leszerelését, a proletariátus haladéktalan felfegyverzését és a burzsoázia lefegyverzését. Február 11-én Budapest 14 pontján tartottak munkásgyűléseket, amelyeken a jelenlevők azonos szövegű határozatokat fogadtak el arról, hogy a proletariátusnak fegyvereket kell szereznie a forradalom védelmére és ki kell kényszerítenie az ellenforradalmi alakulatok lefegyverzését.

Weltner, Böhm és a többiek természetesen meg akarták akadályozni, hogy a kommunisták fegyverbe hívó szava a munkásosztály soraiban visszhangra találjon. A demagógiának a munkások leszerelésében annyiszor bevált módszereivel élve mindenekelőtt azt igyekeztek elhitetni, hogy a polgári köztársaság olyan forradalmi demokratikus rendszer, ahol a fegyvert már úgyis a munkások tartják kezükben. „A fegyver csak a proletárok kezében van” – mondta Böhm a katonatanács február 7-i ülésén, akkor, amikor az ellenforradalmi különítmények és a csendőrök véres akciói, a salgótarjáni, a tiszadobi* A tiszadobi szegényparasztok 1918 decemberében lelőttek Andrássy gróf vadaskertjében néhány vadat, behatoltak a kastélyba és feltörték az uradalom borpincéjét. A falu „megrendszabályozására” a Szentgály-különítmény nevű géppuskás alakulatot rendelték ki, amely ellenforradalmiságát a katonák sapkáján levő fehér szalaggal is hangsúlyozta. A „bűnösnek” nyilvánított parasztokat a falu főterén a kirendelt nép előtt embertelenül megkorbácsolták, az egyik napszámost akasztófára húzták és csak eszméletének elvesztése után engedték le. Az országos felháborodás ellenére Böhm nem intézkedett, végül a debreceni munkások fegyverezték le a garázdálkodó ellenforradalmi bandát.* és a makói** Január végén Makón a csendőrök gépfegyverrel tüzeltek a csendőrlaktanyához békés szándékkal közeledő küldöttségre, amelyet a helyi munkástanács elnöke vezetett. A munkástanács elnöke és a küldöttség több más tagja megsebesült. A felháborodott makói dolgozók a helyi katonaság segítségével a csendőrlaktanyát elfoglalták, a csendőröket kiverték a városból.* események, a tisztek ellenforradalmi szervezkedése, nagyon is hangosan bizonyították állításának ellenkezőjét.

Azt akarták elhitetni a néppel, hogy a demokrácia vívmányait, a dolgozók érdekeit a kommunisták veszélyeztetik. Kiagyalták a „baloldali ellenforradalom” fogalmát, hogy a kommunista párt tevékenységét, ha ellenkező előjellel is, de a hatalmukhoz és vagyonukhoz ragaszkodó, népellenes erők szerepével és szándékaival egyenlő módon gyűlöletessé tegyék a nép előtt.

A dolgozóknak és a katonáknak mind nagyobb tömegei ismerték fel azonban, hogy a kommunisták által megjelölt utat kell követniük. A hadseregben növekedett azoknak az alakulatoknak a száma, amelyek magukat a forradalom vörösgárdájának tekintették. A népőrség és a nemzetőrség osztagainak is mind nagyobb része állt a kommunisták mellé. Egyes üzemek munkásai is hozzáláttak a vörösgárdák szervezéséhez. A „kommunisták ez idő alatt teljesen a maguk pártjára hódították a tengerész nemzetőrséget, amely nyíltan is kommunistának vallotta magát, és 2000 főnyi létszámot képviselt. A katonaság is teljesen szimpatizált velük, erősen fokozta sikereiket ez a körülmény, és amellett a népőrségnél és a védőőrségnél is látható volt a kezük munkája …”⁴⁵ – mondotta Dietz főkapitány erről az időszakról.

Hasonlóképpen megnövekedett a kommunisták befolyása a leszerelt katonák és a munkanélküliek szervezeteiben. Ezek az emberek mindenkinél nehezebb viszonyok között éltek, azt tapasztalták, hogy egyedül csak a kommunista párt áll ki mellettük. A burzsoá-szociáldemokrata koalíció sem munkát, sem pedig a megélhetéshez minimálisan elegendő munkanélküli segélyt nem adott számukra. A kommunisták javaslatai a leszerelt katonák és a munkanélküliek helyzetének enyhítésére hamar népszerűvé váltak.

A leszerelt katonák és a munkanélküliek sokezres tömeggyűléseken tüntettek a kommunisták mellett. Mozgalmuk a kormányt annál inkább nyugtalanította, mert a leszerelt katonák jelentős része megtartotta fegyverét …

A február 18-i minisztertanács már mint késedelmet nem tűrő üggyel foglalkozott a kommunistákkal való leszámolás kérdésével. Juhász Nagy Sándor, az igazságügy-miniszter, kifejtette, hogy az erélyes fellépést polgári miniszter nem kezdeményezheti, „nehogy a munkások előtt az a látszata legyen, hogy a polgári pártokat vonultatják fel a munkásság ellen. Ha a szociáldemokrata párt elérkezettnek látja az időt a kommunisták letörésére, a kezdeményezésnek tőle kell kiindulnia”.⁴⁶

A szociáldemokrata miniszterek ebben a fontos kérdésben nem akartak dönteni a pártvezetőség megkérdezése nélkül. „A kérdést a pártvezetőségnek kell megvitatnia” – mondotta Böhm.

A pártvezetőség tudatában volt annak, hogy a szociáldemokraták is csak úgy kezdhetik el a kommunistákkal való leszámolást, ha valami olyan esetet tudnak produkálni, ahol magát a szociáldemokrata pártot tüntethetik fel a kommunista támadás szenvedő alanyaként.

Ilyen ürügynek mutatkozott a „Népszava” székháza előtt, február 20-a estéjén lezajlott lövöldözés.

Február 20-án, délután 2 órára a munkanélküliek központi bizottsága a Vigadóba nagygyűlésre hívta össze a főváros munka nélküli proletárjait.

„Munka nélküli proletárok! Munkástestvérek!

Minden eddigi követelésünk süket fülekre talált a burzsoáziát cselédként szolgáló népkormánynál.

Meddig tűrjük még a nagy nyomorúságot, amelyet az imperialisták rablópolitikája zúdított reánk?!

Elég volt a huzavonából! Mi nem akarunk továbbra is alamizsnán tengődni, és nem kell nekünk földtúró munka.

Követeljük teljes határozottsággal:

vegyék el azonnal a gyárakat az amerikázó kapitalistáktól, és adjanak fegyvert a proletárok kezébe, hogy véget vessünk a mai nyomorúságnak és a burzsoázia ellenforradalmi mozgolódásainak …” – hangoztatta a nagygyűlésre mozgósító felhívás.

A gyűlés forró hangulatban zajlott le. A munkanélküliek felháborodással tiltakoztak az ellen, hogy jogos követeléseiket a „Népszava” zsarolásnak minősítette.

A gyűlés után együttmaradt munkások a Visegrádi utcai kommunista párthelyiség elé vonultak, ahol Kun, Szamuely és Vágó szólt hozzájuk. Innen a Körúton, a Conti utca felé indultak, hogy a „Népszava” székháza előtt a munkanélküliekről írt rágalmak ellen tüntessenek.

A több száz főnyi tömeget a Nyugati pályaudvartól egy rendőrosztag fegyveresen kísérte. A tüntetők közeledésének hírére a „Népszava” épületét védőőrökkel erősítették meg. A korán beállott februári estében – minden valószínűség szerint tudatosan kiprovokált – lövöldözés indult meg a rendőrök és a védőőrök között, amelynek során több rendőr és védőőr meghalt, számosán pedig megsebesültek.

A kommunistáknak a „Népszava” előtt történt fegyveres összecsapáshoz semmi közük sem volt. A Központi Bizottság tisztában volt azzal: a kormány minden alkalmat megragad, hogy ürügyet teremtsen a párttal való leszámolásra. A későbbi vizsgálatok során sem tudták egyetlen elfogadható bizonyítékkal sem alátámasztani azt az állítást, hogy a lövöldözést a kommunisták kezdeményezték.

Váry Albert főállamügyész-helyettes 1919. március 19-én készített jelentésében azt írta: „… az sem volt megállapítható, hogy a lövöldözésben tényleg kik vettek tevékeny részt, és kik okozták az ott elesett emberek halálát és sérüléseit”.⁴⁷

A burzsoá társadalom védelmezői azonban elérkezettnek látták az alkalmat a kommunista párt elleni általános támadás megindítására. Nem sokat törődtek azzal, hogy a történtekben valóban volt-e valamilyen szerepe a kommunistáknak. Számukra csupán az volt a fontos, hogy intézkedéseiknek olyan színezetet adjanak, mintha eljárásuk nem a polgári állam, a tőkés magántulajdon védelmében történnék, hanem olyan megátalkodott, elvadult anarchista rendbontók megfékezését célozná, akik – íme – a munkásmozgalommal évtizedek óta összenőtt „Népszavá”-t is fegyveresen támadták meg.

„Én nem vártam be a vizsgálatot arra vonatkozólag, hogy vajon nem a két karhatalom lőtt-e egymásra, ami feltehető, illetőleg nem kizárt, hanem rögtön arra az álláspontra helyezkedtem, hogy most már itt van az alkalom, amikor újra felléphetünk a kommunista párt ellen, mert íme, közönséges bűncselekmény hozható kapcsolatba a kommunisták izgatásaival”⁴⁸ – így leplezte le vallomásában Dietz főkapitány a rendőrség eljárásának igazi mozgatórugóit.

Az események után Dietz felsietett a miniszterelnökségre, és javaslatot tett Berinkeynek a kommunista vezetők azonnali letartóztatására. Az éppen ülésező minisztertanács megvitatta a javaslatot.

A döntést mindenki a szociáldemokrata miniszterelnöktől várta. Böhm, Garami és Peidl (Kunfi, a negyedik, Bernben, a nemzetközi szociáldemokrata kongresszuson tartózkodott) félrevonultak tanácskozni. Hármójuk közül Böhm kardoskodott legerélyesebben a kommunisták elfogatása mellett. Peidl egyetértett vele, Garami azonban ingadozott, mert az indokokat és a bizonyítékokat nem tartotta elegendőnek.

Garamival együtt más minisztereket is nyugtalanított a kommunisták ellen felhozott vádak gyenge és átlátszó volta. Joggal tartottak attól, hogy a kormány valódi szándékai hamar lelepleződnek, és ebben az esetben a dolgozók általános felháborodásával kell szembenézniük. A vitát végül is az döntötte el, hogy a tanácskozásra behívott főkapitány Böhmnek arra a kérdésére, hogy mit lehet várni a kommunista vezetők letartóztatásától, magabiztos és nyugodt feleletet adott.

A kormány ezek után szabad kezet adott Dietznek a kommunista vezetők elleni eljárásra.

A február 20-ról 21-re virradó éjszaka folyamán a rendőrség letartóztatta a kommunista párt csaknem teljes vezető garnitúráját. Az akkor és a következő napokban elfogott kommunisták száma meghaladta a hatvanat.

A letartóztatottakat a toloncházba vitték, ahol a rendőrlegénység szabad prédának tekintette őket, és többüket brutálisan bántalmazta. Vad gyűlöletüket mindenekelőtt Kun Bélán töltötték ki. Puskatussal verték a gyomrát, a mellkasát, fejét mindaddig, amíg számtalan sebből vérezve eszméletét nem vesztette.

Még az ott-tartózkodó polgári újságírók is elítélték ezt az aljasságot – nem így a szociáldemokrata vezetők. Ők „megértették” a pribékeket, a „családapákat, bajtársaikat sirató” rendőröket, akik „nagy elkeseredésükben” ütlegelték félholtra Kun Bélát. Böhm Vilmos szavai ezek, aki elvbarátaival együtt jóval kevesebb megértést tanúsított azoknak az özvegyeknek és árváknak panaszaival szemben, akiknek férjét és apját a kormány csendőrei és különítményesei gyilkolták meg forradalmi tetteik miatt, a polgári demokrácia nagyobb dicsőségére.

A szociáldemokrata jobboldal elemében érezte magát. Az üzemekben azt híresztelték, hogy a kommunisták fegyveres erővel el akarták foglalni a „Népszava” székházát, és a szociáldemokrata párt, valamint a kormány ellen általános, fegyveres támadást kívántak indítani. 21-én délelőtt a félrevezetett munkások tízezreit vonultatták fel az Országház térre. A pogromhangulatot azzal is fokozni akarták, hogy a vágóhíd munkásait véres kötényekben, véres bárdokkal meneteltették végig a főváros utcáin. Aki az utcán kifejezést mert adni annak, hogy mindezt visszataszítónak találja, azt véresre verték.

Ezen a napon a szocialista forradalom ellenségei azt hitték, tervük sikerült: lefejezték a kommunista pártot, és a munkásosztály nagy tömegeit szembeállították vele, s Magyarországon hosszú időre, ha nem végleg, leszámoltak a kommunista mozgalommal.

Szervezkedik az ellenforradalom

Amilyen nagy energiákat fordított a kormány a kommunista párt elleni harcra, a tömegek forradalmi mozgalmának megfékezésére, annyira határozatlan és engedékeny volt az ellenforradalmárokkal szemben.

A „császári és királyi” Magyarország legfőbb haszonélvezői és hívei: a nagybirtokos arisztokrácia, a főpapság, a vezető hivatalnoki és tiszti réteg, a nagytőke, az októbert követő hetek ijedtségéből magához térve, hamarosan ellenforradalmi szervezkedésbe kezdett.

1918 végén és 1919 elején egymás után alakultak meg a legkülönfélébb szövetségek és egyesületek: az Ébredő Magyarok Egyesülete, a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége, a Magyar Keresztény Royalista Club, a Magyar Országos Véderő Egyesület stb. Valamennyi a kizsákmányoló osztályok legagresszívebb reakciós elemeit tömörítette magába. Alapvető céljuk a forradalom elleni harc, a népi tömegek politikai tevékenységének a legkeményebb erőszakkal való felszámolása, a polgári demokratikus forradalom előtti állapotok visszaállítása volt.

Az ellenforradalmárok tisztában voltak azzal, hogy az adott körülmények között – amikor a dolgozók túlnyomó többsége elégedetlen a polgári demokratikus rendszer által nyújtott eredményekkel, és a forradalomnak a szocializmus irányában való továbbviteléért harcol – nemcsak teljesen reménytelen, hanem nagymértékben veszélyes is a Tisza István-féle Magyarország restaurációjának jelszavával nyílt színre lépni. Ezért a nyilvánosság előtt nem elsősorban az országban bekövetkezett haladó jellegű változásokat támadták, hanem a legszélsőségesebb nacionalizmus hangján uszítottak a környező államok ellen, és a kormányt azzal vádolták, hogy liberalizmusával elősegítette a fegyveres erők felbomlását, és képtelen megvédelmezni az ország területi sértetlenségét. Tulajdonképpen idáig nyúlnak vissza a gyökerei annak a Horthy-korszak negyed századán át hangoztatott hazugságnak, amely az ország felosztásának az okát nem a magyar uralkodó osztályok évszázados nemzetiségellenes politikájában, nem az imperialista háborúban és az imperialista békében -, hanem a nép forradalmaiban jelölte meg.

Széles politikai tömegbázis megteremtésére a nagybirtok és a nagytőke emberei természetesen nem is gondolhattak. Terveikben ezért a döntő szerepet az ellenforradalmi fegyveres alakulatok, különítmények játszották. Reményeiket mindenekelőtt a hadsereg hivatásos tisztikarára alapozták.

A volt k. u. k. hadsereg hivatásos tisztjeinek döntő többsége minden tekintetben rá is szolgált az ellenforradalmárok bizalmára. Jelentős részük a földbirtokos-dzsentri osztályból származott. A tiszti vezető réteg a közös hadseregben és a tiszti, vezérkari iskolában a német-osztrák katonai bürokrácia szellemét szívta magába, s teljesen érzéketlen volt a népi tömegek szociális problémái iránt. Származásából és neveltetéséből eredően, a Magyarországon történt változásokat, s a szocialista forradalom érlelődésének jeleit a nagybirtokosok és tőkések szemével nézte, és mélységesen szemben állt minden forradalmisággal. A hadsereg forradalmasodása, a katonatanácsok egyre növekvő szerepe – érthető módon – különösen irritálta azokat az embereket, akik egész addigi életükben azt tartották természetesnek, hogy a közkatona nem egyéb közönséges ágyútölteléknél, akinek önálló gondolata, akarata nem lehet, és ha mégis lenne, az ellen megbízható orvosság a kikötés, a fegyház vagy a golyó.

A vezérkar egyes tisztjei már az októberi forradalmat követő első napokban foglalkoztak az új kormány fegyveres erővel történő megdöntésének gondolatával.

„November 2-án azt vetettük fel Tombor és Julier alezredesekkel Hazai Samunak, hogy a Wienben levő Andrássy Gyula gróffal együtt álljanak az olasz és francia frontról hazaérkező magyar csapatok élére, abból a célból, hogy ezen csapatok segítségével a forradalmi magyar kormányt megbuktassuk”⁴⁹ – írja Gömbös Gyula, Horthy miniszterelnöke, aki 1918 őszén mint vezérkari százados, még csak karrierizmusával vált ki tiszttársai közül. Javaslatuk azonban megvalósíthatatlan volt, mert a hazatérő katonákat nem lehetett a béke, a demokrácia és a földosztás programjával fellépő kormánnyal szemben felhasználni.

A későbbiekben a hivatásos tisztek soraiban bizonyos differenciálódás történt: egy, a megváltozott helyzethez alkalmazkodni próbáló csoport megalakította a tényleges tisztek országos szakszervezetét, és bejelentette csatlakozását a szociáldemokrata párthoz. Természetesen arról szó sem volt, hogy a munkásmozgalom célkitűzéseivel a legkisebb mértékig is azonosították volna magukat; az országon belüli erőviszonyokat mérlegelve, ilyen módon látták egzisztenciájuk biztosítását a legmegfelelőbbnek. Közöttük csupán néhány olyan tiszt akadt, aki, mint Stromfeld, kezdte megérteni, hogy az ország jelenének és jövőjének alakulása elválaszthatatlan a proletárok sorsától és mozgalmától.

A hivatásos tisztikar jobboldali elemei a tényleges tisztek és továbbszolgáló altisztek országos egyesületét szervezték meg; ez alakult át később a hírhedt Magyar Országos Véderő Egyesületté (MOVE).

A tisztikar ellenforradalmi elemei először január 3-án, a Festetich által összehívott tiszti értekezleten merészelték érzelmeiket és véleményüket nyíltan kifejezni. Kirohanásokat intéztek a katonatanácsok és a bizalmi rendszer ellen, a régi, monarchiabeli viszonyok visszaállítását követelték a hadseregben. A következő napon, január 4-én, az akkor még erősen a tisztek befolyása alatt álló 1. vadászezred félrevezetett katonáit mozgósították egy utcai tüntetésre Festetich mellett.

A magasabb parancsnokok egy része a Hadügyminisztérium támogatásával kezdte el az ellenforradalmi alakulatok szervezését. Január első felében leplezték le Láng Boldizsárt, a Hadügyminisztérium hadműveleti osztályának vezetőjét, aki Érsekújvár környékén toborzott katonákat kormányellenes egységek részére. Pár nappal később Friedrich István hadügyi államtitkárt, a sötét politikai kalandort, ellenforradalmi puccs előkészítésén kapták rajta. Hamarosan hírek szivárogtak ki arról is, hogy Lovászy, a Károlyi-párt volt minisztere is politikai összeesküvést szervezett a kormány megdöntésére.

Az ellenforradalom fegyveres alakulatainak létrehozására irányuló erőfeszítések csak részleges eredményeket érhettek el. Az ellenforradalomnak egyetlen olyan jelszava sem volt, amellyel a maga oldalára tudta volna állítani a katonák, munkások és parasztok tömegeit, ezért csak a különleges összetételű alakulatokban: főként az otthoniak elvesztése miatt elkeseredett s ezért a nacionalizmusnak jobban kiszolgáltatott székely különítményekben tudta a lábát megvetni.

Január második felében a budapesti ellenforradalom már ahhoz is elég erősnek érezte magát, hogy nyilvános gyűléseken adjon életjelt magáról. A Múzeum körúti, úgynevezett Gólyavárban az „ébredő magyarok” többször is megkíséreltek nyilvános összejövetelt rendezni, de a munkások a gyűléseket mindig szétverték. Hasonló sorsra jutottak a Vigadóban meghirdetett ellenforradalmi gyűlések is.

Vidéken az ellenforradalom fegyveres erőit általában a csendőrség képezte, politikai vezetését pedig a megyei nagybirtokosok, a papság és a régi vezető állami hivatalnokok tartották kezükben. Nem egy helyen a polgári-szociáldemokrata koalíció által megbízott kormánybiztosok is támogatták szervezkedésüket.

Február 3-án, a Fejér megyei reakciósok Székesfehérvárra összehívták a vármegyei közgyűlést, ahol dr. Köves Emil kormánybiztos jelenlétében nyíltan ellenforradalmi határozatot fogadtak el. Kimondták, hogy „megvetéssel viseltetnek a mai rendszer iránt, és kívánják a réginek visszaállítását”.⁵⁰ A megyegyűlés hangadója, a határozati javaslat előterjesztője a volt főispán, Károlyi Mihály féltestvére, gróf Károlyi József volt, aki egyebek között kijelentette: „Tiltakozik az ellen, hogy neki, a grófnak, az utca népe dirigáljon …”⁵¹

A megyegyűlésen részt vett dr. Prohászka Ottokár is, aki, úgy látszik, februárra már elfeledte, hogy néhány hónappal korábban milyen elismerően nyilatkozott az új rendszerről és annak vezetőiről …

Székesfehérvár után az ellenforradalmárok másutt is hallattak magukról.

Az országosan ismertté vált esetek mellett jóformán minden megyében, járásban, városban és községben egyre határozottabb formát öltött a régi rend híveinek mozgalma. Erősödött – különösen a Dunántúlon – a klérus ellenforradalmi agitációja. Gróf Mikes János szombathelyi püspök leplezetlenül folytatta köztársaságellenes, a Habsburgok királyi hatalmának visszaállítására irányuló tevékenységét.

A kormány a fő veszélyt a kommunisták által vezetett forradalmi mozgalomban látta, és nem törekedett határozottan a reakciós szervezkedések felszámolására. Csupán a leghatározottabb tömegnyomásra volt hajlandó néhány esetben intézkedni, ez azonban inkább a dolgozók félrevezetését, mintsem a reakció elleni harcot volt hivatva szolgálni.

Február első felében adták ki az 1919. évi XI. néptörvényt a népköztársasági államforma védelméről, majd február 22-én a XX. számú néptörvényt „A forradalom vívmányait veszélyeztető egyéneknek rendőri felügyelet alá helyezéséről és őrizet alá vételéről”. Természetesen mindkettőt elsősorban a kommunisták ellen akarták felhasználni.

A Kommunisták Magyarországi Pártja ellen megindított terrorhadjárattal egyidejűleg a kormány szükségesnek látta, hogy legalább néhány olyan intézkedést tegyen, amellyel fenntarthatja a „kétfrontos” harc látszatát. Felfüggesztették a MOVE működését, majd nagy hűhóval február 26-án internálták Szterényi József és Szurmay Sándor volt minisztereket mint a „háború fő bűnösei” közé tartozókat, 27-én pedig az ellenforradalmi szervezkedések támogatásáért Mikes püspököt. Az internálás helye az egyik kolostor volt, ahol Szterényiék egyáltalán nem panaszkodhattak a bánásmódra …

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

(idézet: A Berchtesgadeni sasfészektől a berlini bunkerig)

„sonnenblume” — Rommel első offenzívája, Tobruk ostroma — Angol erősítések az egyiptomi frontra — Auchinleck támadása, Rommel ellentámadása — Tobruk eleste — Montgomery a 8. hadsereg élén — Az El-Alamein-i csata — A „második front” kérdése és az észak-afrikai partraszállás — Darlan átáll az angolszászok oldalára — A németek Tuniszban — A casablancai értekezlet — Rommel utolsó offenzívája — Támadás a Mareth-vonal ellen — Győzelem Tuniszban

1941, február 3-án fontos döntés születik Hitler főhadiszállásán: haladéktalanul komoly segítséget kell küldeni az olaszoknak az észak-afrikai hadszíntérre. A vállalkozás fedőneve: „Sonnenblume” (napraforgó). 1941 tavaszán már készen áll a „Deutsche Afrikakorps”, parancsnoka Erwin Rommel vezérőrnagy, aki az 1940 május—júniusi franciaországi harcokban a 7. páncélos hadosztályt vezette. 1941. március 24-én német—olasz ellentámadás indul az észak-afrikai hadszíntéren, április 3-án az angol csapatok kénytelenek kiüríteni az utánpótlás szempontjából igen fontos Bengházi kikötőjét, négy nap múlva Rommel csapatai elfoglalják Dernát, április 27-én elérik az egyiptomi határt, másnap kezükbe kerül az első egyiptomi helység, Sollum.

Tobruk, az észak-afrikai hadszíntér legjobb kikötője, messze a német—olasz állások mögött, szilárdan angol kézben marad. A várost és a kikötőt a 9. ausztráliai hadosztály katonái védik, akiket a berlini rádió hírhedt angol bemondója, lord Haw Haw gúnyosan „tobruki patkányok”-nak nevez. A német bombázók éjjel nappal támadják a várost, de a védők ellenállását nem tudták megtörni.

Alexander Clifford amerikai haditudósító a „tobruki patkányok” harcairól a következőket írja:

„A német bombavető repülőgépeknek a támadások célpontjáig alig 20 km-t kellett repülniük. Az ausztráliaiak a várostól délre eső legszélső állásokban jól hallották, hogy El Adem repülőterén már bemelegítik a német bombavetőgépek motorjait, mielőtt támadásra indulnak …

Tobruk védői ritkán vagy soha nem aludtak úgy, hogy fedél lett volna a fejük felett … Ivóvizük nagyon kevés volt, és ami volt, az is mindig állott és dohos … Az élelmiszer éppen csak arra volt elegendő, hogy testi erőiket épségben fenntartsák; nagy részben fehér pilulák alakjában küldött vitamin-készítmények segítségével. Havonként egyszer nagyobb sörküldemény is érkezett a védők számára, és ez volt egyhangú életük legnagyobb boldogsága. Egy alkalommal olyan bőséges küldemény jött, hogy a parancsnok kettős adag kiosztását rendelte el. Ez olyan hangos örömet keltett a védők soraiban, hogy amikor az olaszok ezt meghallották, megkettőzték őreiket és éjszakai tüzérségi zárótüzet rendeltek el, mert »mit lehet tudni, hátha támadnak ezek a bolond angolok« …”

1941. július 6-án— mint előzőleg már említettük — az angol miniszterelnökAuchinleck tábornokhoz levelet intéz. Felhívja figyelmét arra, hogy az Intelligence Service jelentése szerint komoly olasz utánpótlást észleltek Líbiában, ugyanekkor a német utánpótlás kevés, ha éppen nem semmi; de orosz összeomlás esetén gyorsan hátrányosan megváltozhat a helyzet, anélkül, hogy Angliában csökkenne az inváziós veszély. Churchill megígéri, hogy a légierő utánpótlása folyamatos lesz, a sivatagi angol hadsereg két-három hónapon belül megszerezheti a légifölényt; ha azonban a Szovjetunió összeomlik, tekintélyes német légierők szabadulnak fel az afrikai front számára, és ha nem kísérlik meg Angliában az inváziót, szeptemberre övék lesz a sivatagban a légifölény …

De egyelőre ilyen veszély nem fenyegeti Angliát, sem a brit szigeteken, sem az észak-afrikai hadszíntéren. A Luftwaffe hadműveleti parancsnoksága 1941 augusztusi jelentésében leszögezi: „A Luftwaffe megerősítése a földközi-tengeri térségben lehetetlen mindaddig, amíg keleten nem érnek véget a hadműveletek …”

1941. november 18-ána 8. angol hadsereg Auchinleck tábornok vezetése alatt 800 páncélossal, 1000 repülőgéppel és 100 000 emberrel támadásra indul. Az offenzíva rendkívül súlyos áldozatokat követel az angol páncélos és gyalogsági egységektől, de mindössze annyi eredménnyel jár, hogyTobruk felszabadul.

Az angol hadvezetőség gondjait növeli az, hogy Hitler 1941 decemberében, amikor az európai keleti fronton az időjárási viszonyok tétlenségre kényszerítik a légierőket, a 2. légiflottát a Földközi-tenger térségébe küldi; az egész déli hadműveleti térség főparancsnoka Kesselring repülőtábornok lesz.

A 2. német repülőflotta repülői jelentős veszteségeket okoznak a brit haditengerészetnek, elsüllyesztik a földközi-tengeri flotta számos egységét, éjjel-nappal támadják Málta szigetét és Rommel csapatainak utánpótlását, ha nem is teljes mértékben, de valamennyire biztosítani tudják.

1942. január 3-án Hitlera Földközi-tenger térségében folyó harcokról a következő tájékoztatást nyújtjaOshima berlini japán nagykövetnek:

„Erős tengeralattjáró és légi kötelékeket vezényeltem a földközi-tengeri térségbe, de hetekbe és hónapokba fog kerülni, míg ezek az erők bevetésre készek lesznek. Sajnos, a vasúti összeköttetés Olaszországgal nagyon korlátozott, és minthogy havonta 1 millió tonna szenet kell küldenünk Olaszországnak, más célra, hadianyagszállításra csak kevés szerelvény áll rendelkezésre.

Úgy tervezzük, hogy egészben véve a Földközi-tengerre 51 tengeralattjárót küldünk. Sajnos, az Észak-Afrikába irányuló utánpótlás nagy része elveszett, minthogy az olaszok nem tudták az utánpótlási vonalakat megfelelően biztosítani. Ez volt az egyedüli oka Rommel visszavonulásának. Feszült helyzet állt elő, de várható a javulás. A veszteségek a körülményekhez képest csekélyek voltak, a 60 000 főnyi Afrikakorps vesztesége körülbelül 5000 főre rúgott.

Tizennégy nappal ezelőtt végre ismét sikerült páncélosakat átvinni, Nápolyban 120 tank áll elszállításra készen. Remélhető, hogy néhány héten belül annyi páncélost lehet Afrikába átvinni, hogy Rommel az angolokat ismét keményen meg tudja ragadni.

Nem adjuk fel az észak-afrikai harcteret — hangsúlyozza Hitler. — Az angolok utánpótlási vonalai meghosszabbodtak, az angol légitevékenység máris jelentősen csökkent, ellenben a mienk állandóan emelkedik.”

1942 január utolsó tíz napja Rommel újabb offenzívájának jegyében zajlik le. Az Afrikakorps elfoglalja Agedabiát, de döntő sikert nem tud elérni. Az offenzíva után Rommel Hitler keletporoszországi főhadiszállására, Rastenburgba repül és a Wehrmacht főparancsnokságától két páncélos hadtestet kér.

Halder vezérkari főnök gúnyosan mondja: „Jó, megadjuk, de hogyan fog gondoskodni az utánpótlásról?”

Rommel gőgösen válaszol: „Az nem az én dolgom.”

Az igazság az, hogy a német had vezetőség 1942 elejétől kezdve képtelen Rommelnek számottevő segítséget nyújtani; a keleti fronton minden páncélosra és repülőgépre égető szükség van.

A német—olasz hadvezetőség az új sivatagi hadjárat mellett nagy előkészületeket tesz a legfontosabb angol földközi-tengeri sziget, Málta elfoglalására. A hadműveleti terv fedőneve „Herkules”. A német—olasz légierők 1942 első hónapjaiban sorozatos, meg-megújuló légitámadásokat intéznek a sziget ellen. Április 8-án már a kétezredik légiriadót jelzik a szigeten a szirénák, de az angol helyőrség kitart.

Görlitz német katonai szakértő az észak-afrikai front eseményeit vizsgálva megállapítja, hogy a földközi-tengeri probléma megoldásának lehetőségét — vagyis az angolok kiszorítását e térségből, a Szuezi-csatorna elfoglalását, a közel-keleti olaj megszerzését — eljátszották akkor, amikor kudarcba fulladt az oroszországi hadjárat.

Rommel feltétlenül bízik a jól felszerelt és a sivatagi háborúban immár nagy haditapasztalatokat szerzett Afrikakorps csapataiban, és május 26-án új offenzívát indít mintegy 130 000 főnyi seregével. Az 5 és 7,5 cm-es ágyúkkal felszerelt német páncélosok mennyiségben és minőségben jóval felülmúlják az angol páncélosokat, a 7,5-es „General Grant” típusú amerikai tankokból pedig még csak az első szállítmány érkezett meg az afrikai hadszíntérre.

Az angol és szövetséges seregek mélyen tagozott, sakktáblaszerű védelmi állásokat építenek ki, de hiába harcolnak, a fölényben levő német—olasz csapatok támadása lassan tért nyer. E harci periódus legsúlyosabb csapása az angolokra Tobruk eleste. A város és a kikötő június 21-én kerül a németek kezébe, a hadizsákmány óriási, egyebek között 10 000 köbméter motorolaj, valamint 30 000 ember számára három hónapig elegendő élelem …

Tobrukért Rommel megkapja Hitlertől a marsall-botot, bár — amint emlékirataiban írja — egy friss hadosztálynak jobban örült volna.

Churchill miniszterelnököt Washingtonban éri a tobruki vereség híre. Az újságírók előtt igyekszik csökkenteni a kudarc nagyságát és következményeit, mindössze annyit ismer el, hogy „Tobruk elvesztése bizonyos mértékig nyugtalanító esemény”, de bizalmas környezetben később megmondja: azóta, hogy az amerikai szabadságharcban Burgoyne tábornok letette a fegyvert Saratogánál az amerikaiak előtt, angol ember Amerika földjén nem érezte olyan rosszul magát, mint ő akkor, 1942. június 21-én …

Június 28-án Ciano a következőket jegyzi fel naplójában: „A hadműveletek Líbiában igen gyors ütemben folynak. Mersza Matruh elesett. Az út a Nílus-delta felé nyitva áll.”

Az új angol védelmi vonal El Alameinnél, Alexandriától mindössze 80 km-re húzódik. 1942 június utolsó napjaiban Kairóban az angol nagykövetségen és a közel-keleti hadsereg főparancsnokságán elégetik a bizalmas iratokat, az amerikai katonai összekötő-csoport Kartumba, Szudán fővárosába teszi át székhelyét …

Július elsején díszes egyenruhában, vadonatúj hadilobogókkal, zenekarokkal megérkezik az egyiptomi frontra Mussolini. Magával hozza hófehér paripáját, hogy annak hátán vonuljon be az egyiptomi fővárosba … Július 2-án Mussolini távirati utasítást küld Cianónak, hogy kezdjen tárgyalásokat a németekkel Egyiptom jövője tekintetében. Ö azt szeretné, ha Rommel lenne Egyiptom katonai parancsnoka, mellette egy olasz a polgári megbízott. Ciano jelöltje Mazzoliní, az utolsó kairói olasz követ. Hitler Rommel jelölésével egyetért, de az olasz megbízott kijelölésének kérdésében nem ad végleges választ.

Ciano naplójának július 6-i bejegyzése merő egy panasz a németek líbiai „viselkedése” miatt. Katonai körökből nyert megbízható értesülései szerint Afrikában minden zsákmányt németek kaparintanak meg, és jaj annak, aki a zsákmányhoz közelít. Az egyetlen olasz, akinek jócskán jutott a zsákmányból, Cavallero volt, az olasz hadsereg vezérkari főnöke. Ő repülőgépen küldte haza a holmikat. Ezt az információt Ciano Cesero kapitánytól, a légügyi hivatal vezetőjétől kapta. Lehet, hogy Cavallero nem nagy stratéga — jegyzi meg Ciano —, de ha zsákmányról van szó, még a németeket is rászedi.

Mussolini három hétig vár, július 28-án megunja a céltalan várakozást és visszarepül Rómába. A kairói bevonulás egyelőre elmarad …

Az Afrikakorps nagy utánpótlási nehézségekkel küzd, a havi 60 000 tonnára rúgó szükségletnek alig egyötödét tudják tengeren és légi úton biztosítani.

Rommel azt javasolja, hogy vonuljanak vissza Sollumig és ott készüljenek fel az új offenzívára; Hitler ezt a javaslatot nem fogadja el és utasítást ad, hogy folytassák az előkészületeket a Kairó és Alexandria ellen indítandó támadásra — ott, ahol most áll az Afrikakorps.

Ezalatt az angolok kiválóan kiépítik El Alamein és a quattarai járhatatlan horpadás között állásaikat. A közel-keleti brit haderők új főparancsnoka Alexander tábornok lesz, az egyiptomi sivatagban harcoló 8. hadsereg élére pedig Bernard Montgomery tábornok kerül.

Augusztus 30-án Rommel még egyszer támadásra sorakoztatja a német—olasz csapatokat, a 15. és a 21. német, valamint a Littorio és az Ariete olasz páncélos hadosztályt, továbbá a 30. német könnyű hadosztályt és Ramcke tábornok ejtőernyős hadosztályát. Ez utóbbi a Nilus deltájának megszállását kapja feladatul, míg az 1. páncélos hadosztálynak Alexandriát kell délről megrohamoznia.

Montgomery jól felkészíti csapatait és arra kényszeríti az ellenséget, hogy ott ütközzenek, meg, ahol a 8. hadsereg szempontjából a harc a legkedvezőbbnek ígérkezik. Rommel tábornagy támadása kudarcba fullad. A harc alakulásában jelentős szerepet játszik az angol légierő, mely Adam Halfánál, első ízben a második világa háború során, bombaszőnyeget zúdít a felvonuló német—olasz tankokra. Rommel a szőnyegbombázás után döbbenten jegyzi fel naplójában: „Mi lesz, ha az angol—amerikai légierő ezt a módszert alkalmazza majd otthon, Németországban is?”

Súlyos hátrányt jelent Rommelnek az, hogy közvetlenül az offenzíva megindulása előtt a tobruki kikötő közelében egy angol tengeralattjáró elsüllyeszt egy 7000 tonnás tankhajót, az Afrikakorps üzemanyag utánpótlásával.

Az angol légierő által megtizedelt német—olasz páncélosok rohama a támadás negyedik napján 20 km-re Alexandriától végleg megakad. Nehring tábornok, az Afrikakorps vezénylő tábornoka, súlyosan megsebesül, a 21. páncélos hadosztály parancsnoka, Bismarck elesik, a megmaradt páncélosok csak a legnagyobb nehézségek árán tudják elérni kiinduló állásaikat.

Montgomery megelégszik a támadás visszaverésével, nem üldözi az ellenséget; első célját elérte, Egyiptom biztonságban van, most erőt gyűjt, hogy a lehető legkedvezőbb időpontban megkezdje rég tervezett döntő offenzíváját.

Rommel visszatér Németországba, még mindig nagy nimbusz övezi, és a külföldi sajtótudósítók részére rendezett sajtókonferencián, október 3-án gőgösen kijelenti: „Kezünkben tartjuk Egyiptom kapuit és nem szándékozunk tétlenek maradni. Még kevésbé gondolunk arra, hogy visszavonuljunk arról a pontról, ahol most állunk. Mindenki biztos lehet felőle, hogy a kivívott eredményeket biztosan tartjuk kezünkben.”

De októberben már javában folynak a „Torch” („Fáklya”, az angol—amerikai csapatok észak-afrikai partraszállásának fedőneve) előkészületei, és Montgomery újabb támadásra készül. Október 23-án késő este megérkezik Londonba a közép-keleti brit haderők főhadiszállásáról az egyszavas távirat: „Zip” A támadás megindult.

Churchill táviratban közli Roosevelt amerikai elnökkel: „A csata Egyiptomban megkezdődött … Azok a Shermann-tankok és önműködő fegyverek, melyeket azon a sötét tobruki reggelen ön adott nekünk, méltó szerepet fognak játszani.”

Ezalatt El-Alameinnél 1000 brit ágyú irtózatos pergőtüze zúdul az Afrikakorps és az olasz sivatagi hadsereg állásaira, majd az utászok megindulnak, hogy utat nyissanak az aknamezőkön a páncélosok előtt.

A 8. hadsereg támadása váratlanul éri a német—olasz csapatokat, Rommel nincs a hadseregnél, a szeptemberi kudarc után Hitler parancsára elment üdülni Ausztriába, a Semmeringre. Stumme tábornok, Rommel helyettese, kevéssel a csata megindulása után elesik, Thoma tábornok, Stumme utódja, még új ember az egyiptomi fronton. Hitler október 24-én az éjszakai órákban telefonon utasítja Rommelt: azonnal repüljön Afrikába és vegye át újra az Afrikakorps főparancsnokságát.

Rommel másnap már Egyiptomban van, de ő sem tud segíteni. Montgomery a front északi szárnyára vonja a német—olasz főerőket, ezután délen, titokban felvonult roham-hadosztályaival váratlanul támadásba lendül, és az El-Alamein-i csata megindulásának 12-ik napján, november 4-én, döntő áttörést erőszakol ki.

Rommel az áttörés után már csak azzal törődik, hogy hadseregének roncsait mentse és Hitler utasítása ellenére parancsot ad a teljes visszavonulásra.

Ciano 1942. november 5-i naplójegyzete: „A líbiai front összeomlott. Mussolini telefonált kora reggel, hogy halasszuk el Kállay római látogatását. Valóban, ez nem az a pillanat, amikor vendéget lehet fogadni. Később láttam a Ducét a Palazzo Veneziában. Sápadt, arca elkínzott, fáradt, de valamennyire megőrizte egyensúlyát. A helyzetet komolynak ítéli, de azt reméli, hogy az angolokat meg lehet állítani a Fukra Al-Quattara-i vonalon …”

Churchill november 5-én a következőket közli Sztálinnal: „Megígértem, hogy tájékoztatni fogom önt, amikor hadseregünk Egyiptomban döntő győzelmet arat Rommel felett. Alexander tábornok most közli, hogy az ellenség frontját áttörték, és hogy az ellenség fejvesztetten vonul vissza nyugati irányban.” Három nappal később Sztálin a következő üzenetet kapja Churchilltől: „Ez idő szerint a hadifoglyok száma 20 000 fő; a zsákmányolt harckocsik száma 350; az ágyúké 400; a gépi szállító eszközöké — több ezer. Előretörő, mozgó erőink Mersza-Matruhtól délre vannak. A nyolcadik hadsereg előrenyomul.”

Churchill a „The Second World War” című könyvében az El-Alamein-i csatáról szóló fejezetet a következő, kissé túlzó értékeléssel zárja le: „Alamein előtt soha nem arattunk győzelmet. Alamein után soha nem szenvedtünk vereséget.”

November 7-én megkezdődik a „Torch”, azaz a „Fáklya” hadművelet, az észak-afrikai partraszállás.

Néhány szót az előzményekről: 1942 júniusában Roosevelt és Churchill Washingtonban megvitatta a háborús helyzetet és a „második front” létrehozásának kérdését. E ponton komoly nézeteltérés mutatkozott Roosevelt és Churchill álláspontja között. Az amerikai elnök kész volt teljesíteni az angolszász szövetségesek részéről a Szovjetuniónak tett ígéretet, mely szerint még 1942-ben létrehozzák a második frontot — Európában, Franciaországban. Churchill ezzel szemben — nem utolsósorban a Szovjetunió gyengítésének be nem vallott célzatával — előbb Észak-Afrikában óhajtotta a helyzetet stabilizálni, hogy utána a szövetségesek partra szállhassanak Európában, de nem Franciaországban, hanem a Balkánon. Churchill azzal érvelt, hogy a Balkán, tekintettel az egyre erősbödő görög és jugoszláv partizánmozgalmakra, kiválóan alkalmas a szövetséges invázióra. Továbbá: a balkáni invázió sikere esetén lényegesen megrövidül az összekötő útvonal a Szovjetunió és a nyugati szövetségesek között, sőt esetleg arra is lehet gondolni, hogy délről rendítsék meg Hitler keleti frontját, végül, de nem utolsósorban: szükséges, hogy az ellenség összeomlásának pillanatában az angol—amerikai seregek legyezőszerűen foglaljanak állást a közép-európai államok és a Szovjetunió között.

Az észak-afrikai partraszállás terve tulajdonképpen kompromisszum volt az angol és az amerikai álláspont között. Churchill 1942 augusztusában kijelentette, hogy ez a második front legjobb módja 1942-ben, ez lehet az egyetlen és méreteit tekintve jelentős hadművelet az Atlanti-óceán felől.

A szovjet kormányt érthetően megdöbbentette ez az állásfoglalás, és 1942. augusztus 13-án kelt memorandumában teljes nyíltsággal szögezte le: „A szovjet főparancsnokság nyári és őszi hadműveleteinek tervét az európai második front 1942-ben megvalósuló létrehozására számítva dolgozta ki. Könnyű megérteni, hogy Nagy-Britannia kormányának lemondása az európai második front létrehozásáról — erkölcsi csapást jelent az egész szovjet közvéleményre, amely számított a front létrehozására, megnehezíti a Vörös Hadsereg helyzetét a fronton, és árt a szovjet főparancsnokság terveinek.”

Visszatérve a „Fáklya” előkészületeire: az észak-afrikai francia tisztikar jelentős része — az 1940 júliusi orani angol—francia tengeri ütközet után — angol ellenes volt ugyan, de Amerika hadbalépése után nem utasította el az angolszászokkal való együttműködés lehetőségét. Hozzájárult e magatartáshoz az is, hogy még a fasisztabarát francia politikusok és tisztek is kénytelenek voltak észrevenni, hogy Hitler az új Európa kialakításában nem óhajtja a franciák részvételét, Franciaországot nem tekinti olyan európai nagyhatalomnak, melynek a legfontosabb kérdések eldöntésében komoly szava lehet.

Így érthető, hogy amikor a „Fáklya” terv előmunkálatai megkezdődnek és a vichyi, valamint a marokkói és algériai amerikai diplomaták puhatolózó lépéseket tesznek annak felderítésére, hogyan fogadnák az észak-afrikai francia polgári és katonai vezetők a szövetségesek partraszállását, nem találnak elutasításra.

Maga Weygand marsall, az észak-afrikai csapatok főparancsnoka, a következőképpen körvonalazta álláspontját: „Ha az amerikaiak egy hadosztállyal jönnének, akkor lövetnék rájuk, de ha egy egész hadsereggel szállnának partra, akkor tárt karokkal fogadnám őket.”

Ami pedig a többi észak-afrikai katonai vezetőt illeti: Juin tábornok, Algír katonai parancsnoka, Béthouat tábornok, Casablanca parancsnokának helyettese, valamint több magasrangú tiszt az előzetes, titkos megbeszéléseken teljes támogatást ígér.

Közel fél évi előkészület után — szinte ugyanabban az időben, amikor Montgomery csapatai támadásra indulnak El-Alameinnél, amerikai és angol kikötőkből, erős hadiflotta-kísérettel, kifutnak az első csapatszállító-hajók, hogy az Atlanti-óceán közepén találkozzanak.

Kilenc amerikai és négy angol hadosztályt szállít Gibraltár felé ez a mintegy 800 hajóból álló flotta.

A „Fáklya” leplezése kiválóan sikerül. A hadművelet parancsnokának, Dwight Eisenhower amerikai tábornoknak londoni főhadiszállásáról célzatosan olyan hírek szivárognak ki, hogy nagyarányú norvégiai invázió tervén dolgoznak, később pedig az a hír terjed el, hogy a szövetségesek Dakarban akarnak partra szállani. A német hírszerzők ezt jelentik az OKW-nak.

A német hadvezetőség, amint értesül a nagy inváziós hajóraj gyülekezéséről az Atlanti-óceánon, szinte valamennyi harcképes tengeralattjáróját az Azori-szigetek és Madeira körül vonja össze, hogy megakadályozza a Dakar ellen irányuló hadműveletet. Felmerül az az eshetőség is, hogy a szövetséges flotta Dél-Franciaország ellen támad, vagy talán esetleg Kréta szigetét akarja visszafoglalni, sőt arra is gondolnak, hogy Máltának szeretnének az angolok bőséges utánpótlást eljuttatni. Az észak-afrikai partraszállás lehetőségét azonban — a szövetségesek szerencséjére — számításba sem veszik a Wehrmacht főparancsnokságán.

November 5-én Eisenhower tábornok megérkezik Gibraltárba, ott üti fel főhadiszállását. A „Fáklya” hadművelet szinte óramű pontossággal halad — egészen a partraszállás pillanatáig. Az amerikaiak az előzetes tárgyalások alapján diadalkapukat, virágesőt várnak, de bizonyos mértékig csalatkozniuk kell.

Algírban november 7-én éjfél tájban Murphy amerikai konzul felkeresi Juin tábornokot és közli vele, hogy a szövetséges csapatok partraszállása néhány órán belül megkezdődik, Juin vegye át az észak-afrikai francia csapatok főparancsnokságát. Minderre már hetekkel előbb megvan a részletes terv, de az utolsó pillanatban egy váratlan esemény megzavarja a végrehajtást. Az történt ugyanis, hogy Darlan admirális, a legtekintélyesebb vichyi katonai vezető, november 5-én váratlan visszaérkezett Algírba — gyermekparalízisben megbetegedett fiának meglátogatására — és Juin tábornok Darlan jelenlétében nem meri végrehajtani tervét. Hosszas tanácskozás után Murphy amerikai konzullal abban állapodnak meg: magukhoz hívják Darlant és feltárván előtte a helyzetet, csatlakozásra szólítják fel.

Éjjel két órakor Juin tábornok telefonon arra kéri Darlan admirálist, hogy sürgősen jöjjön el a lakására, fontos közölni valója lenne.

Darlan admirális közismert angolellenes érzelmeiről. 1940 júniusának végén — a fegyverszünet aláírása után — megakadályozza, hogy a francia flotta angol vagy kanadai kikötőbe fusson be, ezzel kiteszi a flottát annak a veszélynek, hogy Hitler kezébe kerül. 1942 nyarán hozzájárul, hogy Rommel seregei Tuniszon keresztül kapjanak utánpótlást. Az 1942-es őszi harctéri események, Rommel kudarcba fulladt augusztus végi támadása, továbbá a sztálingrádi harcokról érkező hírek hatására kezd csak megváltozni Darlan magatartása. Most, 1942. november 7-ről 8-ra virradó éjszaka, amikor Juin tábornok és Murphy konzul közlik vele, hogy a szövetséges csapatok néhány órán belül partra szállnak Marokkóban és Algírban, Darlan habozik, hogy átálljon-e a szövetségesek oldalára?

Miközben folyik a tárgyalás, Vichy ellenes francia fiatalok körülveszik a házat, minden kijáratot elzárnak; Darlan admirális fogoly.

Egy óra múlva változik a helyzet. A helyi mozgó gárda alakulatai szétverik a Vichy ellenes francia fiatalokat, behatolnak a villába, letartóztatják Murphyt és a kíséretében levő amerikai diplomatákat. Juin tábornok és Darlan admirális együtt mennek az algíri főparancsnokságra.

Darlan reggel 7 óra 30 perckor táviratban értesíti Petain tábornagyot: amerikai és angol csapatok több helyen partra szálltak, az algíri helyőrség parancsot kapott az ellenállásra.

Délután 5 órakor, amikor az amerikai csapatok behatolnak a városba, Darlan felhatalmazza Juint, hogy kezdjen tárgyalásokat a megadás feltételeiről.

Este 7 órakor az algíri francia csapatok megszüntetik a tüzelést, a város amerikai kézbe kerül. Juin tábornok átveszi a francia csapatok főparancsnokságát, Darlan admirális az amerikaiak foglya.

De Orannál és Casablancánál sem fogadják tárt karokkal a szövetségeseket, a partvédő ütegek tüzet nyitnak az angol—amerikai flottára.

Közben Algírba érkezik a német fogságból megszökött Giraud tábornok, akit az angolok és az amerikaiak az észak-afrikai francia főparancsnok tisztségére jelöltek. E ponton ismét kellemetlen meglepetés éri a szövetségeseket: az észak-afrikai francia tisztikar rendkívül hűvösen fogadja Giraud-t.

Ezalatt Clark amerikai tábornok Eisenhower főparancsnok megbízásából tárgyalásokat kezd Darlannal. Felajánlja neki Észak-Afrika főbiztosi tisztségét, ha a szövetségesek mellé áll. Darlan még mindig nem tud dönteni. November 11-én Clark elunja a huzavonát és fél órai gondolkodási időt ad Darlannak.

Darlan a fogság helyett a főbiztosi pozíciót választja. Kiadja a „tüzet szüntess” parancsot, a Toulonban állomásozó flottának pedig meghagyja: vagy fusson ki a tengerre, vagy ha ez nem lehetséges, akkor minden eszközzel akadályozzák meg, hogy a francia hadihajók német kézre kerüljenek.

Darlan „tüzet szüntess” parancsa után megszűnik a harc Oránban és Casablancában.

Churchill 1942. november 13-án Sztálinhoz intézett személyes és bizalmas üzenetében a következőket írja: „A »Fáklya« szépen lobog, és Eisenhower tábornok, valamint a mi parancsnokaink erősen reménykednek abban, hogy kiharcolják a Francia-Észak-Afrika feletti teljes ellenőrzést s a tuniszi kiszögellésben megteremtik a légifölényt.”

A „Fáklya” azonban mégsem lobog olyan szépen, mint Churchill írja, Tuniszban a németek erősen megvetik a lábukat.

A német hadvezetőség ugyanis, miután meglepetéséből felocsúdott, azonnal ellenakcióba kezd, és alig 24 órával az észak-afrikai szövetséges invázió megindulása után, november 9-én, légiúton szállított első német őrzászlóaljak birtokukba kerítik Tunisz egyik legfontosabb repülőterét, El-Aouimot, majd néhány nap leforgása alatt a Tunisztól alig 200—250 km-re fekvő Szicíliából erős, nagy létszámú német—olasz egységek érkeznek Tuniszba és elfoglalják a legfontosabb repülőtereket és kikötőket. A német—olasz csapatokat, Hitler parancsára, a legmodernebb, legújabb páncélosokkal, „tigris”-ekkel látják el.

A német hadvezetőség igen nagy jelentőséget tulajdonít a tuniszi hídfőnek, ezért Tuniszba küldi a Hermann Göring elit ejtőernyős hadosztály egyes részeit is.

A német—olasz ellenakció második része: 1942. november 12-én végrehajtják a már régóta előkészített „Attila” tervet: német és olasz csapatok megszállják Dél-Franciaországot és Korzikát, a vichyi kormány lemond, Pierre Laval, a hírhedt tengelybarát politikus kerül az új bábkormány élére. November 22-én a németek kézre akarják keríteni a touloni hadihajókat, de a francia tengerészek elsüllyesztik hajóikat; 14 tengeralattjáró, 28 torpedóromboló és 10 cirkáló, mintegy 225 000 tonna űrtartalommal, a tenger fenekére jut.

Hitler nem érte el célját.

A líbiai és kirenaikai sivatagban ezalatt a 8. angol hadsereg fáradhatatlanul üldözi Rommel Afrikakorpsát, mely ismét és ismét megpróbál szilárd védelmi vonalat kialakítani, de Montgomery előrenyomulását csak késleltetni tudja, megállítani nem. Január 23-án Montgomery elfoglalja Tripoli kikötőjét, február 4-én a 8. hadsereg átlépi a tunéziai határt. Rommel a kiválóan megerősített Mareth-vonal mögött sorakoztatja fel a csaknem két esztendős sivatagi háborúban megedződött Afrikakorps egységeit, melyek Tuniszban egyesülnek von Arnim csapataival. 1943 február elején negyedmilliós német—olasz sereg áll szemben az Eisenhower főparancsnoksága alatt álló amerikai, angol és szabad-francia seregekkel. Az erőviszonyok a szárazföldön nagyjából egyenlők, de a tengeri és légi fölény a nyugati szövetségeseké.

A „Fáklya” eredménye: Algéria és Marokkó szilárdan a szövetségesek kezére kerül; a negatív oldal: Tuniszban az angolszászok elkésnek, a tengelyhatalmak haderőinek sikerül erős hídfőállást kiépíteniük. Az eredeti terv szerint 28 nap alatt egész Francia-Észak-Afrikát el kellett volna foglalniuk, 1942 november végén azonban még semmi remény sincs a hadműveletek gyors befejezésére. Eisenhower tengerészeti segédtisztje 1942. december 6-án keserűen jegyzi fel naplójába: „A tuniszi hadjárat első menetét elvesztettük.”

Az észak-afrikai hadszíntér azonban másodrangú fontosságú: a „fáklyá”-t, amelynek Churchill szerint helyettesítenie kellett volna az európai második frontot, segíteni a Vörös Hadsereget, 1943 elején a keleti front alakulása segíti magasan lobogni …

Az Afrikakorps harcait jelentős mértékben befolyásolják a keleti front eseményei. Rommel hiába repül 1942 november végén a kelet-poroszországi Rastenburgba, a vezéri főhadiszállás legsúlyosabb gondja akkor az, hogy Sztálingrádnál a 6. német hadsereget a Vörös Hadsereg körülzárta; ott van szükség elsősorban segítségre, az afrikai front egyelőre nem kaphat több katonát, harcieszközt.

Miután pedig 1943. február 2-án az utolsó német harci egység is leteszi a fegyvert Sztálingrád romjai között, Hitler a 6. hadsereg helyére szervezett új sereget magától értetődően nem Észak-Afrikában, hanem a keleti fronton dobja harcba. A sztálingrádi győzelem után a szovjet csapatok a front egész hosszában, Leningrádtól Kaukázusig támadásba lendülnek, súlyos csapásokat mérnek a német csapatokra és csatlósaikra. Az 1943. január 12-én megindult doni offenzíva során megsemmisítő vereség éri a 2. magyar hadsereget, valamint a keleti frontra küldött és a magyarokhoz hasonlóan nehéz fegyverekkel, téli ruházattal alig ellátott olasz csapatokat is.

A tengelyhatalmak szempontjából tehát a harctéri helyzet Észak-Afrikában és a keleti fronton rendkívül kedvezőtlen 1942—1943 telén. Fokozni a támadások erejét, pillanatig sem hagyni nyugtot az ellenségnek, a keleti fronton végrehajtott hatalmas szovjet támadó hadműveletek után végre már Nyugaton is megfelelő nagy erőkkel rohamra indulni Hitler és Mussolini seregei ellen, megteremteni a megígért második frontot Nyugat-Európában — ezt várják a szabadságszerető tíz- és százmilliók Párizstól Athénig, Moszkvától Londonig és Washingtonig. De mit tesznek ezzel szemben a nyugati szövetségesek?

Az észak-afrikai Casablancában 1943. január 14-én összeül Roosevelt amerikai elnök és Churchill angol miniszterelnök, hogy katonai tanácsadóikkal meghatározzák azokat a hadműveleteket, amelyeket az amerikai és brit fegyveres erőknek végre kell hajtaniuk 1943 első kilenc hónapja folyamán. A tíz napig tartó tanácskozás eredményét január 27-én levélben közlik a szovjet kormánnyal. Kifejezik azt a véleményüket, hogy az angolszász hadműveletek, a Vörös Hadsereg hatalmas támadásával együtt, 1943-ban térdre tudják kényszeríteni Németországot. „Legközelebbi szándékunk az, hogy megtisztítsuk Észak-Afrikát a tengelyhatalmak erőitől, tengerészeti és légi támaszpontokat hozzunk létre.”

Sztálin miniszterelnök három nap múlva válaszol a nyugati szövetségesek üzenetére. Megköszönvén Roosevelt és Churchill „közös baráti üzenetét” a következőket írja: „Az Önök által Németország tekintetében elfogadott határozatokat olyan feladatként értelmezve, amely Németország szétzúzását tartja szem előtt az 1943-ban Európában létrehozandó második front útján, hálás lennék Önöknek, ha közölnék az e téren konkréten tervbe vett hadműveleteket és végrehajtásuk tervezett időpontjait.”

(Sztálin üzenete a diplomácia finom nyelvéről lefordítva köznapi nyelvre: ez így nagyon szép, de mikor kerül sor a második front megteremtésére Nyugat-Európában?)

Churchill a Roosevelttel folytatott tanácskozás után — 1943. február 12-én — közli Sztálinnal: az angolszász hatalmak a legközelebbi jövőben három harci feladatot óhajtanak megoldani:

1. A Kelet-Tunéziában levő német és olasz csapatokat április folyamán, ha nem előbb, megsemmisítik vagy kiűzik.
2. A tuniszi hadjárat befejezése utánjúliusban — vagy ha lehetséges lesz, még korábban — elfoglalják Szicíliát.
3. A nyugat-európai partraszállásra augusztusban vagy legkésőbb szeptemberben kerül sor.

Sztálin február 16-án Roosevelt elnökhöz intézett személyes üzenetében nyíltan megmondja: nem kívánatos, hogy a tunéziai hadműveleteknek eddig februárra kitűzött határideje áprilisra halasztódjék. „Éppen most — írja Sztálin —, amikor a szovjet csapatok még folytatni tudják nagyarányú támadásukat, égetően szükséges az angol—amerikai csapatok aktivitása Észak-Afrikában. Ha mi a mi frontunkon, Önök pedig Tunéziában egyidejűleg támadnák Hitlert, az nagyon hasznos lenne közös ügyünk szempontjából, és igen komoly nehézséget okozna Hitlernek és Mussolininak.”

A szovjet kormányfő a továbbiakban határozottan állást foglal a nyugati frontnak jóval az említett időpont előtt való megteremtése mellett. Végül közli Roosevelttel, hogy — megbízható értesülések szerint — december végétől kezdve, azóta, hogy az amerikai—angol haderők tuniszi hadműveletei valamilyen oknál fogva abbamaradtak, a németek Franciaországból, Belgiumból, Hollandiából és magából Németországból 27 hadosztályt, köztük 5 páncélos hadosztályt dobtak át a szovjet frontra.

(Összefoglalva megállapíthatjuk, hogy Casablancában Churchill álláspontja jutott érvényre: a nyugati szövetséges haderők nem gyorsítják meg hadműveleteiket az észak-afrikai fronton, az áprilisban elérendő döntés után pedig nem Nyugat-Európa következik, hanem Szicília, azzal a nyilvánvaló célkitűzéssel, hogy biztosítsa Nagy-Britannia és Amerika számára a Balkánt)

A tuniszi hadszíntéren ezalatt Rommel kihasználja a szövetséges haderők tétlenségét és február 14-én váratlanul támadásba megy át a harci tapasztalatokkal még alig rendelkező amerikai és az elég gyengén felszerelt francia csapatok ellen. Az amerikaiak súlyos vereséget szenvednek: elvesztenek 155 páncélost és 55 löveget, Rommel csapatai elfoglalják a stratégiai szempontból döntő fontosságú Kasserine-hágót; nyitva az út a közép-tunéziai Constantine városa, Eisenhower tábornok főhadiszállása felé.

A már-már kritikussá váló helyzetet Alexander tábornok, a közel-keleti haderők új főparancsnoka az angol gárdahadosztályok harcbavetésével menti meg: lassan, nagy erőfeszítések árán sikerül az amerikai arcvonalat stabilizálni, Rommel offenzívája elakad, február 22-én kénytelen megkezdeni a visszavonulást.

1943. február végéna tunéziai szövetséges szárazföldi haderők főparancsnokságátAlexander tábornok veszi át, míg az egyesült légierők főparancsnoka Tedder marsall lesz.
1944. február 27-én Alexander tábornok Churchillhez írott jelentésében beszámol az amerikai fronton tett szemleútjáról, s a többi között megállapítja: „Az amerikaiaknak harci tapasztalatokra, a franciáknak fegyverekre van szükségük.”

Március 6-án Rommel még egyszer támadásba küldi csapatait: ezúttal régi ellenfele, Montgomery frontját akarja felszakítani. Montgomery azonban — ellentétben az amerikaiakkal — felkészülten várja a német támadást, és hiába vet harcba Rommel három páncélos hadosztályt, az angolok a tankelhárító ágyúk tömegével megállítják a támadást, a német páncélosok súlyos veszteségeket szenvednek.

A márciusi sikertelen offenzíva után megpecsételtnek látszik a tunéziai német—olasz haderő helyzete. Hitler hazarendeli Németországba Rommel marsallt; nem akarja, hogy megismétlődjék a sztálingrádi eset, nem akarja, hogy Paulus után még egy német tábornagy fogságba kerüljön. A német páncélos Afrika-hadsereg Messe olasz tábornok parancsnoksága alá kerül.

Március 21-én a 8. angol hadsereg támadásra indul a Mareth-vonal ellen. (Ezt a védelmi vonalat a tunéziai határon még a háború előtt a franciák építették az olaszok ellen most a német-olasz csapatoknak nyújt kitűnő védelmet.)

Március 28-án Montgomery táviratban jelenti: „Hét napon át tartó súlyos harcok után a 8. hadsereg döntő csapást mért az ellenségre … Csapataim elfoglalták az egész Mareth-vonalat, teljes hosszában.”

Churchill április 6-án küldött üzenetében tájékoztatja Sztálint:

„Ezen a héten kezdődik Tuniszban az általános ütközet. A terv szerint a brit 8. és 1. hadsereg, valamint az amerikai és a francia fegyveres erők mind bevetésre kerülnek. Az ellenség utolsó hídfőállására készül visszavonulni. Már megkezdte a rombolásokat és a sfaxi tengerparti ütegek elszállítását. … Hitler ismert csökönyösségével útnak indította Tuniszba a „Hermann Göring” hadosztályt és a 99. német hadosztályt, főként légi úton, legalább 100 nagy szállítógép segítségével. Fel kell készülnünk arra, hogy a tuniszi kiszögellést negyedmillió főnyi haderő fogja szívósan védelmezni. A mi erőink jelentős fölényben vannak, mind a létszám, mind a fegyverzet tekintetében. Azokat a hajókat, amelyeken üzemanyagot, lőszert, közlekedési eszközöket stb. szállítanak, jórészt megsemmisítjük.”

Április 7-én a 4. indiai hadosztály 2000 mérföldes előrenyomulás után találkozik a nyugatról közeledő 2. amerikai hadtesttel. A légifölényt az angol—amerikai légierő lassan kivívja a tuniszi hadszíntéren, a tengelycsapatok utánpótlása napról napra nehezebbé válik: április 10-én és 11-én, két nap alatt 71 német—olasz szállítórepülőgépet lőnek le szövetségesek, április 18-án 100 szállítórepülőgép közül 50-et, 19-én 18 gép közül 15-öt semmisítenek meg az angol—amerikai harcirepülők.

Április 22-én indul meg a 8. hadsereg fő támadása. Öt napi harc után észrevehetően csökken az ellenség ellenállása, de igen nagyok az angolok veszteségei is. Május 7-én az angolok elfoglalják Bizertát, majd a páncélosok gyors előretöréssel benyomulnak Tunisz városába, melynek főutcáján, a Rue des Londres-on mit sem sejtve sétálnak, vagy borbélynál, kávéházakban ülnek a német katonák, amikor megjelennek az angol tankok.

Május 8-án Sztálin a következő táviratot küldi Rooseveltnek:

„Üdvözlöm Önt s a hős amerikai és brit csapatokat annak a ragyogó győzelemnek alkalmából, amely Bizerte-nek és Tunisznak a hitleri zsarnokság alól való felszabadulására vezetett. További sikereket kívánok Önöknek.”

Május 12-én indiai csapatok St. Marie du Zit repülőterén elfogják a menekülni akaró Arnim tábornokot. Másnap leteszik a fegyvert az utolsó még harcoló tengelycsapatok, köztük a sivatagi harcokban híressé vált 90. német könnyűhadosztály.

252 ezer német és olasz foglyot ejtenek a szövetségesek. Nem kerül sor nagyarányú kiürítésre, az olasz flotta egyrészt szűkölködik fűtőolajban, másrészt a flotta parancsnokai nem merik harcba vetni a megmaradt egységeket.

Alexander tábornok május 13-án jelenti: „A tunéziai hadjárat befejeződött. Minden ellenséges ellenállás megszűnt. Birtokunkban tartjuk az észak-afrikai partokat.”

A tuniszi győzelem megünneplésére Angliában elrendelik, hogy — először a második világháború folyamán — lobogózzák fel a házakat, konduljanak meg a templomok harangjai …

1. György angol király Eisenhower főparancsnokhoz intézett táviratában büszkén szögezi le: „Tartozásunkat Dunkerque-ért letörlesztettük.”

Május 20-án Roosevelt a következő üzenetet küldi Sztálinnak:

„Biztos vagyok benne, hogy a tengelyhatalmaknak 1940. december 8-tól 1943. május 12-ig Észak-Afrikában szenvedett veszteségei érdeklik Önt.

1. A személyi állomány vesztesége — 625 000 fő.
2. A veszteség repülőgépekben (Észak-Afrikában és a Földközi-tengeren): megsemmisült — 7596, valószínűleg megsemmisült — 1748, megsérült — 4499.
3. A veszteség harckocsikban — legalább 2100.
4. A veszteség kereskedelmi hajókban: elsüllyedt 625 hajó (összesen mintegy 2 200 000 tonna), megsérült 371 hajó (összesen mintegy 1 600 000 tonna).
5. Az olaszok vesztesége Kelet-Afrikában (a bennszülötteken kívül) — 150 000 fő.”

Az észak-afrikai vereség legsúlyosabb következményei Németország és Olaszország szempontjából:

— elveszett az egész gyarmatbirodalmuk,

— elveszett a „tengely” déli előretolt állása az európai kontinensen kívül,

— a Földközi-tengeren vitathatatlan lett az angolszász tengeri és légi fölény,

— szabaddá vált az út a Balkán, Dél-Franciaország és Szicília felé.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!