Sztálingrád

(idézet: A Berchtesgadeni sasfészektől a berlini bunkerig)

 

Hitler és Oshima megbeszélése — Indiai tervek — A Wehrmacht 1942. évi hadműveleti terve — A Vörös Hadsereg harkovi offenzívája — Szevasztopol — A Volga—Kaukázus offenzíva — Sztálingrád ostroma, a Vörös Hadsereg ellentámadása, a 6. német hadsereg pusztulása — Megkezdődik a náci seregek kiűzése a Szovjetunió területéről — Roosevelt távirata

1942. január 3-án Hitler a vezéri főhadiszálláson fogadja Oshima berlini japán nagykövetet. A tárgyalás elején a Führer szívélyes formában közli, hogy Japánnak a kelet-ázsiai térségben elért hadműveleti sikereit úgy is mint katona, úgy is mint szövetséges a legnagyobb érdeklődéssel és elérzékenyült szívvel követi.

A hadműveleteket a keleti fronton azzal lehet jellemezni — folytatja Hitler —, hogy a német csapatokat egyenes vonalra vonták vissza és ott állásaikat építik ki. Ma Leningrádnál 42 fok hideg volt, úgyhogy minden harci tevékenység szünetel. Az emberek alig tudnak a házakból kijönni, a kezük odafagy a fegyverhez. Ha a német hadseregnek csak hat napi jó időjárása lett volna, akkor Moszkvát minden további nélkül bevették volna, a kedvezőtlen időjárási viszonyok miatt azonban nem maradt más hátra, mint az offenzíva leállítása. A fagyok következtében beállott veszteségek különösen a motorizált járművekben voltak nagyok, úgyhogy a további előrenyomulásért nem lehetett vállalni a felelősséget.

A Führer felhívja a nagykövet figyelmét arra, hogy mindaz, amit neki elmond, csak az ő és kormánya informálására szolgál, Berlinben, idegenek körében ezekről a dolgokról semmilyen körülmények között ne beszéljen, különösen ne olaszok előtt, akik kijelentéseikben, sajnos, nagyon elővigyázatlanok. Könnyelmű telefonbeszélgetéseket folytatnak és code-juk sem elég biztos. Neki igen nagy bizalma van a japánok hallgatni tudásában, minthogy ők bebizonyították, hogy tudnak hallgatni. A kelet-ázsiai térségben végrehajtott nagy hadművelet előkészítésének titokban tartása egyenesen csodálatra méltó volt.

A Führer kijelenti: el van határozva arra, hogy az offenzívát a Kaukázus irányában ismét megindítja, amint az időjárás kedvező lesz. Ez az előretörés lesz a legfontosabb. Meg kell közelíteni az olajat, Iránt és Irakot. Ha egyszer majd ott áll, reméli, hogy az arab világ szabadságmozgalmainak kitöréséhez segítséget tud adni. Természetesen ezenkívül mindent el fog követni, hogy Moszkvát és Leningrádot elpusztítsa.

Most az az első feladat, hogy a frontot keleten annyira, amennyire csak lehetséges, megrövidítsék, hogy ezáltal a páncélos és motorizált hadosztályokat és néhány gyalogsági egységet ki lehessen vonni, tavaszra fel lehessen frissíteni. A motorizált fegyvereket messze a front mögé vissza kell vinni, hogy a szükséges javításokat és feltöltéseket elvégezzék. Néhány előretolt egységnek a visszavonása Moszkva körül a frontot 50—100 km-rel rövidíti meg …

Hitler ezután elmondja Oshimának, hogy újfajta gránátot találtak fel, amely a T—34-esekkel szemben is hatásos lesz; a T—34-esekkel szemben ugyanis eddig mindenfajta páncélos-elhárító lövedék hatástalan maradt. Ennek a gránátnak a felhasználási módját meg kell beszélni Japánnal. Reméli, hogy a japán kormány ezt a találmányt titokban fogja tartani. Hitler szerint a legfontosabb most az, hogy a páncélos-elhárító fegyvereket tökéletesítsék, mert a Szovjetunió, Anglia és Amerika nagy tömegben tud páncélosokat előállítani. A keleti frontra még egyszer visszatérve, a Führer azt mondja, hogy az olyan értékes területeket — aminők Ukrajna vagy Moszkva és Leningrád környéke, továbbá az ipari körzetek — nem fogják feladni …

A továbbiakban a Führer tájékoztatást ad a japán nagykövetnek az Atlanti-óceánon dúló tengeri háborúról. Közli, hogy nagy tömegekben vetettek be tengeralattjárókat, köztük olyanokat is, amelyek négy hétig egyfolytában a tengeren tartózkodhatnak. A tengeralattjárók parancsot kaptak, hogy a kereskedelmi hajókat minden figyelmeztetés nélkül süllyesszék el. Mivel megtorpedózáskor a tengerészek legnagyobb része elpusztul, és a hajószemélyzet kiképzése hosszabb időt vesz igénybe, az amerikaiaknak máris nagy nehézségeik vannak. „Mi a létünkért küzdünk, és ezért nem lehetünk tekintettel semmiféle humánus szempontra. Ezen okból parancsot kellett kiadni, hogy hacsak az idegen tengerészeket nem lehet foglyul ejteni — ami nyílt tengeren legnagyobbrészt nem lehetséges —, a tengeralattjárók a torpedózás után merüljenek fel és a mentőcsónakokat lőjék össze.”

A japán nagykövet a Führer ezen kijelentéseit őszintén helyesli és közli, hogy a japánok is arra kényszerültek, hogy ilyen eszközöket vegyenek igénybe.

Oshima azon a nézeten van, hogy a japán hadsereg nemsokára előre fog törni, hogy megszállja Burmát és ezáltal Csang Kai-sek utánpótlását elzárja. Ebben az összefüggésben különösen fontosnak tartja, hogy Németország és Japán közös közleményt adjon ki Indiáról. Ha egyszer az angol támaszpontokat Indiában kiküszöbölték, akkor Japán könnyen küldhet konvojokat a Perzsa-öbölbe. Nagyon fontos, hogy Japán az Amerikába irányuló kaucsuk- és rézkivitelt meg tudja akadályozni.

Szóba kerül még a megbeszélésen az ausztráliai, az új-zélandi és az Aleutákon lévő támaszpontok fontossága, — az ezek ellen indítandó támadásokról Oshima optimista hangnemben nyilatkozik. Oshima hosszasan fejtegeti a japán repülőgép-anyahajók szerepét, és megemlíti, hogy a japán repülőgépek hatósugara nagyobb mint az amerikaiaké vagy az angoloké.

Hitler és Oshima egyetért abban, hogy 1942—43-ra Németországnak és Japánnak közös tervet kell kidolgoznia, a két szövetségesnek semmilyen körülmények között nem szabad félúton megállnia.

A Führer azon a véleményen van, hogy Angliát meg lehet semmisíteni; azt, hogy az USÁ-t hogyan gyűrik le, azt még nem tudja.

Ribbentrop megjegyzi, hogy Japán talán már májusban abban a helyzetben lesz, hogy a Szovjetuniót megtámadhatja. Erre válaszolva Oshima kijelenti, hogy Japánnak egy napon a Szovjetuniót meg kell támadnia, minthogy enélkül Kelet-Ázsiában az új rend kialakítása nem lehetséges.

A Führer szerint Németországnak nincs semmi érdeke Kelet-Ázsiában, és Japánnak nincs semmi érdeke Európában és Afrikában, ezért elsőrendű fontosságú, hogy Japán és Németország háborús találmányaikat egymással kicseréljék.

Oshima ezt a gondolatot érdeklődéssel veszi tudomásul és elmondja, hogy ez idő szerint Párizsban tartózkodik egy japán őrnagy, a partraszállási hadműveletek szakértője. Ha a német Wehrmachtnak megfelel, akkor ez az őrnagy Németország rendelkezésére bocsáthatja tapasztalatait és tudását. Japán 50 év óta gyakorolja a partraszállási hadműveleteket. Japán 2600 év óta nem folytatott háborút a saját országában. Minden háborúját a japán szigeteken kívül harcolta végig, partraszállási hadművelettel. Éppen ezért Japánnak ezen a téren nagy tapasztalatai vannak, amelyek a jelenlegi hadműveleteknél döntő jelentőségűek. A módszereket a legapróbb részletekig kifejlesztették, így a maláji dzsungelben, ahol a kévés utat mocsár és ingovány veszi körül, kicsiny, egész lapos hajókat használtak, amelyeket Japánban a rizsültetvényeken alkalmaznak. Ezek a lapos csónakok gépfegyverrel vannak felszerelve, mindössze két ember van rajtuk; mindig ott tűntek fel, ahol az angolok nem várták, a dzsungelben mindenütt megnehezítették az utánpótlást és akadályozták a felvonulást. Ő (Oshima) röviddel ezelőtt a nyugati fronton volt és megtekintette a partraszállásra szolgáló német hajókat. Azt a benyomást nyerte, hogy ezeknek a hajóknak a gyorsasága messze a japán hajóké mögött marad. Japán számára a jövőben komoly probléma, hogy embereit az elfoglalt területeken keményen tartsa. A délkelet-ázsiai országok végtelen gazdagok természeti kincsekben, és maga a föld olyan termékeny, hogy nincs is szükség munkára. Ehhez jön még a bágyasztó klíma. Meg kell akadályozni azt, hogy a japánok harci és dinamikus tulajdonságukat akárcsak időlegesen is elveszítsék.

Ezzel kapcsolatban úgy véli a Führer, hogy Németország e tekintetben jobb helyzetben van, mert „bármit lehet inkább várni, mint azt, hogy az oroszországi munka a német embert puhává teszi”.

Oshima végül megjegyzi, hogy Németország Kelet-Ázsiában nagy tevékenységet fejthet majd ki, minthogy Japánnak bizonyosan óriási szüksége lesz majd német mérnökökre és szakemberekre, akik segítenek ezt a területet föltárni. Kifejezi azt a reményét, hogy Németország és Japán között a háború után szoros együttműködés fog kialakulni …

1942. január 30-án, a hatalomátvétel napjának évfordulóján Hitler vezér és kancellár Berlinben, a Sportpalotában tartott beszédében magabiztosan kijelenti: „Azt, hogy ez az év hogyan fog végződni, nem tudom. Vége lesz-e a háborúnak, vagy sem, senki sem tudja megmondani. Egyet azonban tudok:ez az év a nagy győzelmek éve lesz…”

A Wehrmacht főparancsnokságán pedig már készen van az 1942. évi hadműveletek terve:

„I. Az 1942. évi hadjárat általános célja.

A keleti hadjárat eredeti általános céljai érvényben maradnak; a fő feladat az, hogy a középső arcvonalszakaszon fenntartva a helyzetet, északon elfoglaljuk Leningrádot és szárazföldi összeköttetést teremtsünk a finnekkel, az arcvonal déli szárnyán pedig áttörjünk a Kaukázus felé.

Ez a feladat csak úgy oldható meg, ha több szakaszra bontjuk, mivel figyelembe kell vennünk a téli hadjárat befejezése után kialakult helyzetet, a rendelkezésünkre álló erők és eszközök mennyiségét, valamint a szállítási lehetőségeket.

Ezért a fő erőket elsősorban a déli arcvonalon, a fő hadművelet végrehajtása érdekében kell összpontosítanunk, hogy megsemmisítsük az ellenséget a Dontól nyugatra, majd elfoglaljuk a kaukázusi olajvidéket és átkeljünk a Kaukázus-hegyláncon.

1. A hadműveletek végrehajtásának terve.
2. A) Mihelyt az utak járhatóvá válnak, a szárazföldi csapatok és a légierő elsőrendű feladata a fő hadművelet végrehajtásához szükséges feltételek megteremtése.
3. B) További feladatok e hadműveletek keretein belül: meg kell tisztítani az ellenségtől Kercs-félszigetet ésel kell foglalni Szevasztopolt. A légierőnek és ezt követően a hadiflottának el kell szigetelnie a Fekete-tenger kikötőit és a Kercsi-öbölt, és ezzel kedvező feltételeket kell teremtenünk a hadműveletek sikeres végrehajtásához.

Délen az Izjumnál beékelődött ellenséget a Donyec-folyónál el kell vágni és meg kell semmisíteni …

… Az egész hadműveletnek a kezdeteként átkarolást vagy áttörést kell végrehajtani Orjol déli körzetéből, Voronyezs irányában. Az átkaroló hadműveletre szánt páncélos és gépesített alakulatokból álló két csoport közül az északi legyen erősebb a délinél. Az átkarolás célja: Voronyezs elfoglalása. Miközben a gyalogos hadosztályok egy részének az lesz a feladata, hogy haladéktalanul erős védelmet építsen ki a támadás megindulási körletétől Orjol, Voronyezs irányában, a páncélos és gépesített csapatoknak balszárnyukkal tovább kell támadniuk Voronyezstől délre a Don mentén, hogy találkozzanak azokkal a csapatokkal, amelyek körülbelül Harkov körzetéből törnek át kelet felé. Itt sem az a fő feladat, hogy az oroszokat arcvonaluk visszavonására kényszerítsük, hanem az, hogy a Don mentén déli irányban előretörő gépesített egységekkel együttműködve megsemmisítsük erőiket.

E hadművelet keretében a harmadik támadást úgy kell megszervezni, hogy a Don mentén déli irányban előretörő erők Sztálingrád körzetében egyesüljenek azokkal az erőkkel, amelyek Taganrog, Artyemovszk körzetéből a Don alsó folyása és Vorosilovgrád között a Donyecen át támadnak kelet felé. Ezeknek az erőknek azután egyesülniük kell a Sztálingrád ellen támadó páncélos hadsereggel.

Amennyiben e hadművelet folyamán — különösen, ha sikerül épen maradt hidakat elfoglalnunk — lehetőség nyílik arra, hogy a Dontól keletre vagy délre hídfőt létesítsünk, ezt ki kell használnunk. Mindenesetre meg kell kísérelnünk, hogy elérjük Sztálingrádot vagy legalábbis nehéztüzérségünkkel és légierőnkkel romboljuk, s elveszítse jelentőségét mint hadiipari központ és közlekedési csomópont.”

A német hadvezetőség célkitűzése tehát 1942 nyarán: 1) áttörni a Kaukázuson és elfoglalni a Kaukázuson túli olajmezőket, 2) meghatározott helyen, Sztálingrádnál elérni a Volgát, a várost elfoglalni, kettévágni az orosz közlekedési hálózatot és hátulról megkerülni Moszkvát.

Ha ez sikerül — és Hitlernek nincs kétsége aziránt, hogy tervüket meg tudják valósítani —, akkor két hatalmas expedíciós hadsereget állítanak fel. Az egyiknek rendeltetése az lenne, hogy Moszkva elfoglalása után megsemmisítse az Urálon túl elhelyezett szovjet hadiipart, a másik expediciós hadsereg a Kaukázustól kiindulva Irán felé nyomulna előre a perzsa olajmezők megszállása céljából.

(Ez utóbbi expediciós hadsereg szervezését olyan komolyan veszik, hogy 1942 nyarán Görögországban, Dél-Attikában felállítanak egy ún. német—arab tankkülönítményt, amelynek parancsnokául az iraki német katonai misszió volt vezetőjét, Felmy tábornokot nevezik ki. Ezt az expedíciós hadsereget az olaszoknak egy alpesi hadosztállyal kell megerősíteniük.)

A hitleri haderő 1942 tavaszára úgy-ahogy kiheveri az 1941—42 telén elszenvedett veszteségeket, és mert a második front megnyitása Nyugaton késik, az OKW Nyugat-Európából több hadosztályt tud átdobni a szovjet frontra. A Wehrmacht sok új páncélost kap, ezekből 1942 júliusára négy új páncélos hadosztályt állítanak fel. Még a nyár folyamán is özönlik az erősítés keletre: 1942 júliusában a szovjet fronton 237 hadosztály áll a német nagy vezérkar rendelkezésére, 1942 őszén — a nagy nyári csaták után — már 266 harcképes német, olasz, finn, román és magyar hadosztályt vethetnek harcba a Vörös Hadsereg ellen.

A német haderők anyagveszteségének pótlása Hitlernek és a nagyvezérkarnak kisebb gondokat okozott, mint az emberanyag pótlása. Mivel a leigázott Európa népeit mégsem merték besorozni a német hadseregbe, azt a megoldást választják, hogy megnyitják a börtönök kapuit a fegyencek előtt, és tolvajokkal, rablókkal és gyilkosokkal töltik fel a zászlóaljak és hadseregek megritkult sorait.

De ez az 1942-es Wehrmacht, ha személyi összetétele romlott is, a birtokában levő mérhetetlen mennyiségű, legmodernebb hadianyaggal, három év harci tapasztalataival kétségkívül rendkívül nagy fenyegetést jelent a Vörös Hadsereg ellen.

Hitler 1942. április 26-án a Reichstagban beszédet mond, és a keleti hadjáratról szólva leszögezi: „Keleten a harc tovább fog folyni. A bolsevista kolosszust addig fogjuk verni, ameddig össze nem omlik.”

A cseh Skoda és a francia Schneider-Creusot, továbbá a Ruhr-vidékről Krupp ontja a legmodernebb fegyvereket; újonnan felszerelt, felfrissített német hadosztályok vonulnak fel a keleti fronton, hogy kicsikarják a döntő győzelmet, s még 1942-ben megsemmisítő csapásokat mérjenek a Vörös Hadseregre.

De a szovjet hadvezetőség nem nézi tétlenül a hatalmas német előkészületeket. 1942. május 12-én a Vörös Hadsereg Timosenko vezetésével délről és keletről támadást intéz Harkov ellen, hogy megzavarja a német csapatok felvonulását. Rendkívül súlyos harcokban azonban a német csapatoknak sikerül elhárítaniok a szovjet támadást, és átveszik a kezdeményezést.

Június 7-én a Manstein tábornok parancsnoksága alatt álló 11. német hadsereg román hegyivadász hadosztályoktól támogatva megindítja az általános támadást Szevasztopol ellen. Minden talpalatnyi földért, minden bunkerért, minden földerődért elkeseredett harc tombol, a levegőből a VIII. német légihadtest zuhanóbombázói és harci repülői támadják Szevasztopol védőit.

Június 26-án a város hős védői az utolsó, a belső erődítményövezetbe vonulnak vissza. A német szárazföldi hadsereg főparancsnoksága — tekintet nélkül a hallatlanul súlyos veszteségekre — azt követeli Mansteintől, hogy mindenáron foglalja el a várost.

Borisz Vojetkov, szovjet újságíró írja az ostrom utolsó napjairól: „Az ostromlott város egyetlen pontja sem volt biztos a bombáktól, az aknáktól és az ágyútűztől. A német tüzérek vagy a várost állandóan bombázó repülőgépeik célba vettek mindent, ami magmozdult, akár kint a városban, akár a kikötő vizén. Alacsonyan szálló német vadászgépek gyakran szórtak géppuskatüzet az utcán megpillantott asszonyokra és gyermekekre, miközben ezek kétségbeesetten igyekeztek menedékhelyet találni.

Búvárok naponként tettek jelentést a tengernagyi hivatalban, hogy értékes hadianyagot sikerült megmenteniük és a felszínre hozniuk a kikötőben elsüllyesztett hajók belsejéből. Ezek a búvárok csodálatra méltó, minden más körülmények között elképzelhetetlen munkát végeztek és kosárszámra hozták fel a víz alól a fel nem robbant bombákat, ágyúgolyókat és más értékes, felhasználható hadifelszerelést.”

Szevasztopolban mindenki harcol: a fekete-tengeri flotta matrózai, a 7., a 8. és a 79. tengerészbrigád, a Petrov tábornok parancsnoksága alatt álló lövészhadosztályok; az asszonyok és a gyárak szakmunkásainak egy része sziklapincékben, föld alatti óvóhelyeken berendezett üzemekben, sokszor egészen primitív szerszámokkal aknákat, kézigránátokat gyártanak a harcolóknak.

Az általános, utolsó roham június 28-án kezdődik. A német katonák övig meztelenül, géppisztolyukat oldalukhoz szorítva nyomulnak előre. Orrukba vattát tesznek, hogy elviseljék a temetetlen és oszlásnak indult holttestek erős szagát.

Fent a levegőben folyik az egyenlőtlen harc a szovjet és a német légierő között; az arány 10:1-hez a Luftwaffe javára.

A tüzérségi pergőtűz és a tankok fedezete alatt rohamozó, túlerőben levő német és román csapatok lassan-lassan, irtózatos vérveszteségek árán tért nyernek. Július 3-án, 250 napi hősies védekezés után a Vörös Hadsereg főparancsnokságának utasítására a szovjet csapatok kiürítik Szevasztopolt.

Június 28-án hosszú előkészületek után megkezdődik a Volga—Kaukázus offenzíva. A déli hadseregcsoportot két részre osztják:1. A Heeresgruppe „A” délen vonul fel, ide tartozik a 17. hadsereg és az 1. páncélos hadsereg; parancsnoka List tábornagy. 2. A Heeresgruppe ,,B” a déli front északi szárnyán indul támadásra; ez a hadseregcsoport a 2. és 6. hadseregből és a 4. páncélos hadseregből áll, parancsnoka Beck tábornagy, később Weichs vezérezredes. A Heeresgruppe „B” parancsnoksága alá rendelnek még egy-egy román, olasz és magyar hadsereget (a 2. magyar hadsereget), valamint néhány szlovák és horvát egységet. A támadási terv: a két páncélos hadsereg a Donyec-hídfőkből kiindulva előretör a Donig, ugyanekkor a 2. és 6. hadseregnek Kalitva és Voronyezs között el kell érnie a Dont.

A román, az olasz és a magyar hadsereg feladata: állandó támadásokkal biztosítani a front északi szárnyát.

A támadás megindulása előtt az OKW-ben az az álláspont alakul ki, hogy először összefogott erőkkel a nagy Don-kanyar és Sztálingrád felé kell támadni, és csak e hadművelet sikeres befejezése után kerül sor a kaukázusi offenzívára. Voronyezs már június 5-én a németek kezére kerül, a 6. hadsereg és a 4. páncélos hadsereg július 10-én eléri a Dont, délre az 1. páncélos hadsereg eljut Millerovo térségéig.

Az első napok gyors sikerei után azonban az OKW megváltoztatja a tervet, abban a feltevésben, hogy a Vörös Hadsereg ellenállása komoly mértékben meggyöngült. Nem érdemes tehát hatalmas erőkkel támadni Sztálingrádra, ahol esetleg csak üres térséget érne a csapás, és erre elvesztegetni az értékes, támadásra alkalmas nyári hónapokat. A július 23-án kiadott 45. sz. harcparancs elrendeli: az „A” hadseregcsoport a Don mögött támadjon déli irányban, foglalja el a Kaukázust és az ottani olajtelepeket; a „B” hadseregcsoport, a 6. összfegyvernemű hadsereg, a 4. páncélos hadsereg, a 6. román hadtest „támadjon Sztálingrád ellen” és zúzza szét az ott összpontosított ellenséges erőket, foglalja el a várost, s vágja át a Don és a Volga közti földszorost.

A kettős offenzíva kezdetben mintha igazolná az OKW stratégáit: az 1. páncélos hadsereg július végén eléri a Dont, Novocserkaszk és Cimljanszkaja között, augusztus 8-án elfoglalják Majkopot, augusztus 25-én pedig kitűzik a náci hadilobogót a Kaukázus legmagasabb csúcsára, az 5629 méter magas Elbruszra.

(Német katonai szakértők, mint például Butler vezérőrnagy, a második világháború után elismerték, hogy ez inkább szimbolikus tett volt, taktikai vagy operatív jelentőség nélkül.)

E sikerek hatása alatt Hitler gyorsan megerősíti Felmy tábornok különítményét, a Führer már a perzsa olajmezők birtokosának hiszi magát.

De a Vörös Hadsereg ellenállása ezen a frontszakaszon megerősödik, a grozniji olajmezők előtt komoly védőállás épül ki, augusztus közepén a német előrenyomulás megakad.

Augusztus 19-én a 6. német hadsereg parancsnoka, Paulus tábornok kiadja a parancsot: augusztus 25-éig el kell foglalni Sztálingrádot. Négy nap múlva, augusztus 23-án, a németeknek óriási veszteségek árán sikerül áttörni a várost védő 62. hadsereg vonalán, és mintegy 100 harckocsival elérik a Volgát. A nyolc km széles áttörési folyosóba Paulus több gyalogos, gépesített és páncélos hadosztályt irányít.

Ugyanezen a napon óriási méretű légitámadást intéznek a Luftwaffe repülői Sztálingrád ellen, a Volga partján mintegy 50 km hosszúságban épült város lángtengerré változik. A város lakossága azonban rendületlenül kitart, a munkások a gyárakban a bombázások alatt is folytatják munkájukat, ugyanakkor a nagy sztálingrádi üzemeket, a Traktorgyárt, a Barikádok-gyárt, a Vörös Október-gyárt mind-mind erőddé változtatják.

A német csapatoknak sikerül ugyan kijutniuk a Volgához Sztálingrádtól északra, de az áttörést nem sikerül kiszélesíteniük.

A 62. hadsereg parancsnoka, Csujkov tábornok (ma a Szovjetunió marsallja) írja e harcokról:

„Sztálingrádtól északnyugatra ezekben a napokban felejthetetlen hőstettet vitt véghez Kocsetkov alhadnagy, egy fiatal kommunista tiszt vezetésével tizenhat gárdista. A gárdisták parancsot kaptak, hogy az egyik magaslaton rendezkedjenek be védelemre. Tudták, hogy az erősítés megérkezéséig súlyos harcot kell vívniuk, de megfogadták, hogy egy lépést sem hátrálnak.

Miután a maroknyi osztagot négyszer is sikertelenül rohamozta meg egy kisebb gyalogos csoport, a hitleristák egy század géppisztolyost küldtek ellenük. Ők azonban ezeknek a rohamait is visszaverték.

Másnap hajnalban tizenkét német harckocsi közeledett feléjük. A tizenhat szovjet harcosnak egyetlen páncéltörő puskája sem volt. Már jó néhányan megsebesültek közülük, a parancsnok is, eléggé súlyosan. A katonák bekötözték egymás sebeit, s várták az ellenséges harckocsikat …

Életre-halálra menő tusa kezdődött. Az egyik gárdista kézigránátköteggel vetette magát az élharckocsi hernyótalpa alá. S máris követte őt a második hős, majd a harmadik, utána a negyedik … A harcmezőn négy fasiszta harckocsi lángolt.

Látva a szovjet harcosok hősiességét, a hitleristák megijedtek s visszafordultak. De két acélszörny makacsul tovább nyomult előre.

A tizenhat hős gárdista közül már csak négy élt: Csirkov, Sztyepanyenko, Sukmatov és Kocsetkov alhadnagy. Elrejtőzhettek volna a lövészárokban, meghúzhatták volna magukat a vízmosásban. De tudták, hogy akkor a magaslat az ellenség kezébe kerül, s megnyílik előtte az út Sztálingrád felé. S miután haldokló parancsnokukat elrejtették, Csirkov, Sztyepanyenko és Sukmatov kézigránát-köteget ragadott, s hazájuk nevével ajkukon, a harckocsik alá vetették magukat.

Amikor a hős gárdisták által védelmezett magaslatra megérkezett az erősítés, a domb oldalán hat kiégett német harckocsi fogadta őket.”

Különösen elkeseredett harcok folynak a Mamajev-kurganon, amelynek birtoklása döntően befolyásolhatta Sztálingrád sorsát. Itt a németek szeptember 14-én és 15-én körülbelül 8—10 ezer embert és 54 harckocsit veszítenek. De igen nagy veszteségek érik a szovjet csapatokat is, úgyhogy vissza kell húzódniuk.

Ugyancsak Csujkov írja „Erőd a Volga partján” című művében:

„Amikor azt mondom: »a mi egységeinket is nagy veszteségek érték és vissza kellett húzódnunk«, ez nem azt jelenti, hogy a harcosok parancsra, szervezetten vonultak vissza az egyik védőárokból másikba. Ez azt jelenti, hogy katonáink (még csak nem is alegységek) a szó szoros értelmében kimásztak a német harckocsik alól — többnyire sebesülten —, elkúsztak a következő árokig, s ott ismét alegységekbe, egységekbe szervezték s ellátták őket, főleg lőszerrel, hogy azután ismét harcba menjenek.”

Különösen heves harcok dúlnak a sztálingrádi főpályaudvar körül. Ekkor új jelszó terjed el a védők között:

„A Volgán túl nincsen számunkra hely!”

A pályaudvar öt nap leforgása alatt tizenötször cserél gazdát, s amikor szeptember 18-án ismét a németek kezébe jut, a védőknek már nincs erejük ismét megrohamozni a pályaudvart. Rogyimcev tábornok 13. hadosztálya a harcokban teljesen felőrlődött …

Hallatlanul nagyok a németek veszteségei is: szeptember 17-én a 29. gépesített hadosztály parancsnoka jelenti Paulusnak: „A hadosztály két gépesített ezrede csaknem teljesen megsemmisült; 220 harckocsiból 42 maradt …”

Egy Walter nevű német katona a következőiket írja: „Sztálingrád maga a földi pokol. Verdun, Vörös Verdun új fegyverekkel. Naponta rohamozunk. Ha reggel sikerül húsz métert előrejutnunk, az oroszok este visszavetnek bennünket.”

Wilhelm Hoffmann, a 94. német gyaloghadosztály 267. ezredének írnoka a következőket jegyezte fel naplójában:

„Szeptember 13. Szerencsétlen szám, zászlóaljunknak nagyon rossz napja volt. Reggel a »katyusák« alaposan megtizedelték a századokat. Veszteségünk 27 halott és 50 sebesült. Az oroszok kétségbeesett elszántsággal verekednek, foglyok nincsenek, egészen közel engednek bennünket, s akkor kézigránátokat zúdítanak ránk. Tegnap elesett Kraus főhadnagy, a század parancsnok nélkül maradt.

Szeptember 16. Zászlóaljunk harckocsikkal megerősítve egy magtárat támad. A magtárból dől a füst, ég a gabona, nyilván maguk az oroszok gyújtották fel. Barbarizmus. A zászlóaljnak nagyok a veszteségei. A századokban legfeljebb 60 ember maradt. A magtárba nem emberek, hanem ördögök fészkelték be magukat, akiket nem perzsel a tűz, és nem fog a golyó.

Szeptember 18. A magtárban dúl a harc. Ott orosz halálraítéltek vannak; a zászlóaljparancsnok azt mondja: »A komisszárok megparancsolták a halálraítélteknek, hogy ott dögöljenek meg a magtárban.«

Ha Sztálingrád minden épületét így fogják védeni, katonáink közül senki sem tér vissza Németországba. Ma levelet kaptam Elzától, győzelemmel vár haza.”

Hans Doerr német tábornok a „Sztálingrádi hadjárat” című könyvében ezt írja a szeptemberi harcokról: „A sztálingrádi gyárnegyedért szeptember közepén megkezdődött harcot állásháborúnak vagy erődháborúnak nevezhetjük. A nagyarányú hadműveletek ideje végérvényesen elmúlt, a háború a sztyeppek tágas térségeiről áttevődött a horhosoktól szabdalt Volga-melléki dombokra, amelyeken fiatal erdők zöldelltek, s Sztálingrád gyárnegyedébe, amely egyenetlen, vas-, beton- és kőépületekkel beépített, erősen tagolt terepen fekszik. A kilométer helyett a méter lett a mértékegység, a vezérkar térképét felváltotta a város helyszínrajza.

Minden házért, szerelőcsarnokért, víztoronyért, vasúti töltésért, falért, pincéért, és végül minden rakás romért elkeseredett harc folyt, amelyhez nem volt fogható még a roppant lőszerfelhasználásról nevezetes első világháborúban sem. Csapataink és az ellenség közt a távolság a minimálisra csökkent. A légierő és a tüzérség együttes csapásai ellenére sem lehetett kitérni a közelharc elől. Az oroszok jobban ki tudták használni a terep lehetőségeit és ügyesebben tudták csapataikat leplezni, tapasztaltabbak voltak az egyes házakért vívott barikádharcokban, mint a németek; szilárdan tartották magukat.”

Szeptember 22-én elkeseredett harcok után a 16. német páncélos hadosztály egységei kijutnak a Volgához, kezükre kerül a központi kikötő. Hitler és a náci propaganda-gépezet ujjong: már csak az van hátra, hogy a várost megtisztítsák az ellenség szétszórt csapataitól …

De az igazi harc csak ezután kezdődik, Sztálingrád romjai között. A sztálingrádi hadianyaggyárak az ostrom napjaiban tovább folytatják a termelést, és az elkészített harcikocsikon sok esetben a harcikocsit gyártó munkások mennek a frontra. Éjjel-nappal támadnak a német fasiszták, de a védők ellenállását nem tudják megtörni. A Luftwaffe gépei naponta átlag 2000 felszállást hajtanak végre, legalább 1 millió bombát dobnak Sztálingrádra, de a Vörös Hadsereg gyalogságát egyetlen fontos állásból sem tudják kimozdítani.

A város romokban hever, mindenütt tűzvészek tombolnak, de a vöröskatonák megfogadják a Bolsevik Párt utasítását: „Egy lépést se vissza!”, és szilárdan tartják védelmi állásaikat. Éjszakánként heves szélviharok támadnak és összedöntik a félig már rombadőlt házakat. Egy kirgiz vöröskatona ránézett az egyik összeomlott ház romjaira és így szól: „A város fáradt, a ház is fáradt, a kövek is fáradtak. Mi sohase fáradunk el.”

A város hős védői nagy német erőket kötnek le, és lehetővé teszik a Vörös Hadsereg főparancsnokságának a nagyarányú ellentámadás előkészítését. Egyre növekszik a hadianyaggyártás. A repülőgépgyártás egy év alatt több mint háromszorosára, a repülőgép-motorgyártás hatodfélszeresére, a harckocsigyártás csaknem kétszeresére emelkedett. Igen nagy mennyiségben állít elő a szovjet hadiipar mindenfajta ágyút, 1942 novemberében a Vörös Hadsereg tüzérsége olyan erős, hogy az arcvonal egy-egy kilométerére 110 ágyú jut.

Sztálingrádban egy pillanatra sem szünetel a harc, a németek állandóan újabb és újabb egységeket vetnek harcba, a védők helyzete napról napra súlyosbodik.

1942. október 2-án a 62. szovjet hadsereg harcálláspontja, mely üresnek hitt olajtartályok közelében volt, nagy veszélybe kerül: német repülőbombák felgyújtják a legnagyobb tartályt. Több mint egy hétig sűrű, fekete füst gomolyog Csujkov tábornok harcálláspontja felett, a parancsnokokra szakadatlanul hull a korom és a hamu, mindenki fekete lett, mint az ördög, ellenben a német repülök ezentúl a városnak ezt a pontját nem bombázzák.

Október 14—17-ig minden addiginál elkeseredettebb ütközetek tombolnak, elsősorban a Dzserzsinszkij-traktorgyár és a Barikádok-gyár körül, ahol Paulus mintegy ötkilométeres szakaszon három gyalogos és két páncélos hadosztályt vet be. De hiába bombázzák szüntelenül a német légierő gépei a szovjet csapatokat, a támadó német egységek nem tudják legyűrni a gyárat védő három szovjet hadosztályt, nem tudják elfoglalni a Volga meredek partját. A szovjet csapatok veszteségei példátlanul nagyok ezekben a harcokban: a 37. és a 308. hadosztály október 15-én elvesztette személyi állományának 75 százalékát!

Ezen a napon a támadó német egységek 300 méterre közelítik meg a 62. hadsereg harcálláspontját, de ekkor már Paulusnak sem marad egyetlen zászlóalja sem, amely ezt a 300 métert meg tudná tenni.

Október 31-én a 62. hadsereg sikeres helyi ellentámadásokat hajt végre, a szovjet csapatok visszafoglalják a Vörös Októbergyárban a martin-üzemet, a kalibráló üzemet, az idomvas-csarnokot és a készáruraktárt. Paulus öt gyalogos és két páncélos hadosztállyal november 11-én újabb támadásra indul.

„Irtózatos hevességű küzdelem folyik egész napon át kézigránátokkal és szuronnyal minden méterért, minden sztálingrádi tégláért és kődarabért” — írja Csujkov. — „A 118. gárda-lövészezred létszáma, amely még előző este 250 harcképes katonát jelentett, déli 12 óráig 6 főre csökkent. Az ezredparancsnok súlyosan megsebesült. 11 óra 30 perckor a hitleristák harcba vetették tartalékaikat, gyalogságuk és harckocsijaik elsöpörték a Gorisnij-hadosztály 241. lövészezredének jobbszárnyát, s mintegy 500—600 méteres szakaszon kijutottak a Volgához. A hadsereget ily módon harmadszor is kettévágták, Ljudnyikov lövészhadosztályát elszakították a főerőktől.

A nap második felében megszakadt távbeszélő összeköttetésünk a Mamajev-kurgánon harcoló Batyuk-hadosztály parancsnoki harc- álláspontjával. Tyitajev híradóskatona ment ki a vonal megjavítására. Egy kis idő múlva működni kezdett a távbeszélő, a hiba megszűnt, de Tyitajev nem tért vissza. Holtan feküdt egy gránáttölcsér szélén, fogai közé szorította a vezeték két végét. A híradós katonák, akik megtalálták, elmondták, hogy foga szorosan össze volt zárva. Az életét kioltó golyó sem tudta megakadályozni, hogy a bátor katona teljesítse feladatát.”

A szovjet csapatok elszánt védekezésén megtörik a német fasiszta támadók minden rohama: Paulus tábornok nem éri el célját, nem sikerül beleszorítani a 62. szovjet hadsereget a jeges Volgába.

És nyolc nappal Paulus hadseregének utolsó támadása után, november 19-én Sztálingrádtól északra és délre a Vörös Hadsereg ellentámadásba megy át, a szovjet páncélosok és gyalogosok megszakítják az érintkezést a 6. német és a 3. román hadsereg között, november 23-án pedig bezárul a német fasiszták körül a gyűrű: a Vörös Hadsereg csapatai elfoglalják Kalacsot, november 24-én a 62. hadsereg északi csoportja egyesül a Doni Front 99. lövészhadosztályával.

A német hadvezetőség döntő elhatározás előtt áll.

November 24-én a Führer főhadiszállásán viharos megbeszélés zajlik le. A német tábornokok véleménye megoszlik. Egyesek amellett kardoskodnak, hogy vissza kell vonulni Sztálingrádból, meg kell kísérelni az áttörést. Hitler ellenzi ezt, álláspontját támogatja többek között Keitel, Jodl és Göring is. Göring mint a Luftwaffe főparancsnoka elvállalja, hogy a Sztálingrádnál körülzárt 6. hadsereg utánpótlását ellátja a levegőből. Ugyanekkor Hitler kiadja a parancsot: Hoth tábornok 4. páncélos hadserege, amelyet megerősítenek a Franciaországban újra felszerelt 6., 17. és 23. páncélos hadosztállyal, szabadítsa fel a körülzárt 6. hadsereget. A hadműveleti terv fedőneve: „Wintergewitter”.

Ezzel egy időben Paulus páncélosai is felkészülnek az áttörés támogatására az ostromgyűrűn belül. A 6. hadsereg páncélosainak azonban nincs elegendő benzinjük. Támadás esetén mindössze 30 km-t tudnak csak előrehaladni. Göring a 6. hadsereg légi úton való ellátását Richthofen vezérezredesre bízza, a Vörös Hadsereg repülői és légelhárító egységei azonban komoly pusztítást végeznek a szállítógépekben. 1942 decemberétől 1943 január elejéig, alig egy hónap alatt 488 német szállítórepülőgépet, mintegy 1000 jól képzett repülőt vesztenek a németek, és nem sikerül a 6. hadsereg ellátását biztosítani.

December 12-én megindul a „Wintergewitter”, a Sztálingrád felmentésére irányuló hadművelet, de Hoth páncélosai Kotelnyikovónál döntő vereséget szenvednek, kénytelenek visszavonulni. A gyűrűbe zárt 6. német hadsereg sorsa megpecsételődik.

1943. január 1-én Hitler üzenetében már nem az új évben várható nagy győzelmekről beszél, mint egy évvel előbb, hanem végső kitartásra buzdítja a német népet, és kijelenti: „A német nép ez alkalommal utolsónak fogja elhagyni a csatateret.”

A sztálingrádi katlanban körülzárt 6. német hadsereg haldoklása 1942 decemberének utolsó napjaiban megkezdődik. 1942 karácsonyán már csak fejenként mintegy 20 deka kenyeret és lóhúst tudnak adni a katonáknak, az ellátatlan sebesültek száma napról napra nő. 1943. január 8-án a sztálingrádi szovjet csapatok főparancsnoksága felhívást intéz a 6. német hadsereg főparancsnokához:

„A 6. német hadsereg és a hozzá erősítés céljából beosztott 6. páncélos hadsereg kötelékei 1942. november 22 óta teljesen körül vannak zárva … Katlanba zárt csapataik helyzete nehéz; éhségtől, betegségektől és hidegtől szenvednek. Pedig a kegyetlen orosz tél még alig kezdődött el … Ön mint főparancsnok és a bekatlanozott csapatok valamennyi tisztje tisztában van azzal, hogy egyáltalán nem rendelkeznek reális lehetőségekkel áttörni ezt a gyűrűt. Helyzetük reménytelen, és a további ellenállás esztelenség … Minden magát megadó tisztnek, altisztnek és katonának azonnal normális ellátást biztosítunk. Minden sebesült, beteg és fagysérült orvosi segélyben részesül … Elvárjuk, hogy válaszukat 1943. január 9-én, moszkvai időszámítás szerint 10 órakor írásban adja át képviselőjük, akinek fehér zászlóval ellátott személygépkocsiban kell a Konny kitérőhelyére vezető országúton Kotlubanj állomáson jelentkeznie. Az Önök megbízottját az orosz meghatalmazott parancsnok a „B” kerületben, az 564-es kitérőtől délkeleti irányban 0,5 kilométernyire 1943. január 10-én 10 órakor fogadja. Ha fegyverletételi ajánlatunkat elutasítanák, a Vörös Hadsereg és a vörös légiflotta csapatai kényszerülve lesznek a katlanba zárt német csapatokat megsemmisíteni, s ezért saját maguk viselik a felelősséget. A Vörös Hadsereg legfőbb parancsnokságának képviselője: Voronov tüzérségi vezérezredes. A Doni Front csapatainak főparancsnoka: Rokoszovszki vezérőrnagy.”

Hitler azonban kiadja az utasítást: nem szabad tárgyalni fegyverletételről.

Paulus engedelmeskedik a vezéri parancsnak.

Január 10-én a Vörös Hadsereg 5000 ágyújának irtózatos pergőtüze zúdul a német csapatok állásaira.

1942. november 19-én a 6. német hadsereg főhadiszállás-mesterének állománylistáin 330 ezer ember szerepelt; 51 nap alatt 140 ezer embert törölni kellett, ennyien pusztultak el a csatatéren, továbbá az éhségtől, hidegtől és betegségektől; 1943. január 10-én 190 ezer embere van a hadseregnek.

A megmaradt német csapatok harci szelleme már nem a régi. Magasrangú tisztek óriási összegeket ajánlanak az utánpótlást szállító repülőgépek pilótáinak egy-egy helyért a repülőgépen, hogy kirepüljenek velük a sztálingrádi katlanból …

A német nép a sztálingrádi katasztrófáról csak 1943 január közepén értesül, amikor a német főparancsnokság jelentése minden magyarázat nélkül közli, hogy Paulus tábornok csapatai védekezésre szorulnak a minden oldalról támadó ellenség ellen …

De ekkor már a 6. hadsereg haldoklásának utolsó szakaszába érkezett. Január végén a Vörös Hadsereg támadó egységei három részre szakítják Sztálingrádban a német hadsereget. 1943. február 1-én pedig Paulus tábornagy — aki az utolsó napokban kapja meg a Führertől a marsallbotot — Fjodor Jevcsenko, 21 éves ukrán páncélos hadnagy előtt az asztalra teszi fegyverét és géppisztolyos vöröskatonák sorfala között elhagyja utolsó főhadiszállását, a sztálingrádi Nagyáruház bunkerjét.

Egy nappal később, február 2-án, 8.40-kor a Traktorgyárnál a 11. német hadsereg is leteszi a fegyvert. 91 ezer fogoly, köztük 24 tábornok, 2500 tiszt kerül Sztálingrádban a Vörös Hadsereg fogságába. Ezenkívül 750 repülőgépet, 1550 tankot, 6700 tábori ágyút, 1462 mozsárágyút, 8130 gépfegyvert, 90 000 gyalogsági fegyvert, 61 102 teherkocsit, 7365 motorkerékpárt, 470 traktort és csapatszállító gépkocsit, 5700 ejtőernyőt, 320 rádióadókészüléket, 3 páncélos vonatot, 56 mozdonyt, 1125 vasúti kocsit és 235 lőszerraktárt zsákmányoltak a szovjet csapatok.

A Vörös Hadsereg főparancsnoksága minden lehetőt megtesz, hogy a szörnyű állapotban levő német sebesültek és a kiéhezett, elerőtlenedett német katonák egészségi ellátását megszervezze. A szovjet orvosok és ápolónők páratlan önfeláldozással ápolják a német hadifoglyokat, akik között teljes erővel pusztítanak a járványos betegségek. A fogolytáborig vezető úton 42 szovjet katonaorvos és ápolónő hal meg — a német foglyok ápolása közben …

Sztálingrád felszabadult és a sztálingrádi győzelem világszerte óriási örömet kelt a tengelyhatalmak ellen küzdő népek millióinak szívében.

A náci fenevad halálos sebet kapott … Teljes fordulat áll be a Nagy Honvédő Háború és az egész második világháború menetében.

Egy hónappal azután, hogy Kalacsnál bezárult a gyűrű a 6. német hadsereg körül, 1942 december végén a szovjet csapatok támadásba mennek át az észak-kaukázusi fronton és néhány nap alatt mintegy 130 kilométert nyomulnak előre. A Vörös Hadsereg egységei 1943. január 20-tól február 12-ig csaknem az egész Észak-Kaukázust, Sztavropol, Krasznodar, Majkop és Armavir városokat felszabadítják a német megszállás alól, már csak a Taman-félsziget egy része marad a német csapatok kezén.

Az észak-kaukázusi offenzívával egy időben támadásba lendülnek a Déli és a Délnyugati Front csapatai is. December 21-én a Vörös Hadsereg ezen a frontszakaszon eléri a Don és a Donyec közti út közepét, december 22-én Nikolszkaját, 26-án pedig Grekovot, Malhevszkaját és Forminkát szabadítják fel; az offenzíva első tíz napja alatt ejtett foglyok száma 56 ezerre emelkedik. December 29-én kiverik a németeket Kotyelnyikovo városából, mely fontos vasúti csomópont Sztálingrádtól délnyugatra.

Itt, a Déli Front csapatainak támadásánál történt, hogy Mihail Ribaletnyikov őrmester, aki már tizenháromszor sebesült meg, de a leghatározottabban ragaszkodott ahhoz, hogy a helyén maradhasson, mikor halálos sebet kapott, aggódva kérdezte parancsnokát: „Vajon megtettem-e mindent hazámért?”

Az északi fronton 1943. január 1-én, másfél hónapi súlyos és elkeseredett harcok után a kalinyini arcvonal csapatai rohammal beveszik Velikije Luki vasúti csomópontot, egyúttal elvágják a nyeveli, a novoszokolnyiki, valamint a Rzsev—Vjazma vasútvonalakat.

Január 4-én a Délnyugati Front csapatai visszafoglalják Cserniskovszkijt.

Nagy eredményt ér el a Vörös Hadsereg a január 12-én megindult offenzívában a voronyezsi fronton is: néhány nap leforgása alatt tíz ellenséges hadosztályt semmisít meg, felszabadul Voronyezs, itt pusztult el a 2. magyar hadsereg.

Január 11-én, egy nappal azután, hogy a Sztálingrádnál körülzárt 6. német hadsereg Hitler parancsára nem fogadja el a szovjet főparancsnokság megadási felhívását, Leningrád körül is fellángolnak a harcok. A Ladoga-tótól délre összpontosított szovjet csapatok hét napi heves harc után áttörik az ellenség mélyen tagozott, kiválóan megerősített erődrendszerét, átkelnek a Néva- folyón, visszafoglalják Slüsszelburgot és sok más helységet, de ami a döntő: január 18-án a Leningrádi Front csapatai egyesülnek a Volhovi Front csapataival, sikerül mintegy 15 kilométer széles folyosót létrehozni kelet felé, a hős város blokádján erős rést vágnak — könnyebbé válik Leningrád védőinek ellátása.

Február 3-án, egy nappal a sztálingrádi német csapatok fegyverletétele után, a szovjet csapatok a brjanszki frontszakaszon elvágják a Kurszk—Orjol vasútvonalat, a voronyezsi offenzíva február 5-én visszafoglalja a Harkovtól délkeletre fekvő Izjum városát. Február 8-án Kurszkot, másnap Belgorodot és Sebekinót szabadítják fel a Vörös Hadsereg egységei.

Február 14-én a Don menti Rosztov, valamint Vorosilovgrád visszafoglalását adja hírül a szovjet főparancsnokság.

Heves harcok dúlnak Harkov körül is: a várost február 16-án — átmenetileg — felszabadítják.

Február 23-án, a Vörös Hadsereg fennállásának 25. évfordulóján kiadott napiparancsában leszögezi Sztálin:

„Három hónappal ezelőtt a Vörös Hadsereg haderői Sztálingrád alatt támadásba mentek át. Azóta a harci kezdeményezés a mi kezünkben van, és a Vörös Hadsereg támadó hadműveleteinek üteme és átütő ereje nem lankad. Ma a Vörös Hadsereg a tél súlyos viszonyai között 1500 kilométeres arcvonalon támad és csaknem mindenütt sikert ér el …

Megkezdődött az ellenség kiűzése a Szovjetországból …

Megváltoztak az erőviszonyok a szovjet—német arcvonalon. A dolog úgy áll, hogy a fasiszta Németország egyre inkább kimerül és gyengül, míg a Szovjetunió egyre inkább felvonultatja tartalékait és egyre erősödik. Az idő a fasiszta Németország ellen dolgozik.”

1. D. Roosevelta következő üdvözlő táviratot küldi a Vörös Hadseregnek:

„Az Egyesült Államok népe nevében ki akarom fejezni a Vörös Hadseregnek, megalapítása 25. évfordulója alkalmából, nagyszerű, a történelemben páratlan győzelmei láttán elragadtatásunkat. A Vörös Hadsereg, az anyagban, közlekedési eszközökben-és területben szenvedett óriási veszteségek ellenére, hónapokon át meghiúsította a hatalmas erejű ellenség győzelmét. Megállította Leningrádnál, Moszkvánál, Voronyezsnél, a Kaukázusban, s végül a halhatatlan sztálingrádi csatában nemcsak vereséget mért az ellenségre, hanem egyszersmind nagyarányú támadásba ment át, amely változatlanul sikeresen halad előre a front egész hosszában, a Baltikumtól a Fekete-tengerig. Az ellenség számára a kikényszerített visszavonulás sok ember, hadianyag és terület elvesztésével jár, s különösen súlyos kihatással van csapatainak harci szellemére. Ilyen eredményeket csak bölcs vezetéssel, szilárd szervezettel, megfelelő kiképzéssel rendelkező, s mindenekelőtt azzal az eltökéltséggel áthatott hadsereg érhet el, hogy saját áldozataira való tekintet nélkül legyőzi az ellenséget. Ugyanakkor ki akarom fejezni tiszteletünket a szovjet nép iránt, amelyből a Vörös Hadsereg származik, s amelyből harcosait és ellátását kapja. A szovjet nép is a háborúnak szenteli minden erejét, s hatalmas áldozatokat hoz. A Vörös Hadsereg és a szovjet nép már egészen biztosan a végső vereség útjára kényszerítette Hitler fegyveres erőit, s hosszú időre kivívta az Egyesült Államok népének lelkes csodálatát.”

Február 23-án a Kalinyini Front 56. gárdahadosztályának 254. gárdaezrede támadásra indul. Az első század rohama megakad az egyik fa-föld erődből jövő ellenséges tűz miatt. Ekkor Alekszandr Matroszov gárdista előretör az erődig és a lőrést saját testével torlaszolja el. Bajtársait Matroszov példája fellelkesíti, és rohammal elfoglalják a fa-föld erődöt.

Alekszandr Matroszovnak, a Szovjetunió Hősének nevét viseli mindörökre a 254. gárdaezred, és az 1. században névsorolvasásnál mindennap szólítják a hős gárdistát …

A Vörös Hadsereg téli offenzívája nem lankadó lendülettel folytatódik tovább. Február végén az Északnyugati Front csapatai Timosenko tábornok vezetésével áttörik a demjanszki hídfőállás 17 hónapon át épített erődrendszerét és nyolc nap alatt 2350 négyzetkilométernyi területet — 302 helységet — tisztítanak meg az ellenségtől.

Ezekben a napokban írja Churchill Sztálinnak: „Az, amit Önök mostanában véghezvisznek, leírhatatlan.”

Március 3-án a Vörös Hadsereg felszabadítja Rzsevet.

Churchill március 4-én a következő személyes üzenetet küldi Sztálinnak:

„1. Tekintettel arra, hogy az időjárás folytán nem volt lehetséges a Berlin elleni légitámadás, a múlt éjjel Hamburgra dobtunk le 800 tonna bombát, és jó eredményeket értünk el. Ez a légitámadás különösen erős volt, ha figyelembe vesszük, hogy a bombákat rövid idő alatt dobták le. A következő néhány hónap folyamán állandóan növelni fogjuk a légitámadások során ledobott bombák együttes súlyát, valamint a légitámadások számát; remélem, hogy a náciknak igen kegyetlen megpróbáltatásokban lesz részük, s nem lelkesednek majd annyira a háborúért, mint eddig. Termelési nehézségek előidézésén kívül rákényszerítjük őket, hogy egyre több és több eszközt vonjanak el légvédelmi ütegekre és egyéb légvédelmi intézkedésekre.

2. Fogadja legforróbb üdvözletemet Rzsev felszabadítása alkalmából. Augusztusi beszélgetésünkből ismeretes előttem, milyen nagy jelentőséget tulajdonít Ön e pont felszabadításának.”

A Vörös Hadsereg nagy sikereit az sem tudja kisebbíteni, hogy az OKW a nyugat-európai frontról elvont tartalékokkal március elején nagy ellentámadást indít Harkov körzetében. Átmenetileg sikerül újra elfoglalnia Harkovot és Belgorodot, de nem sikerül bekeríteni az itt harcoló szovjet csapatokat, amelyek rendben visszavonulnak a Donyec mögé, és erős védelmi állásokban meghiúsítják a németek minden további előretörését.

Sz. Golikov „A szovjet hadsereg világraszóló győzelmei a Nagy Honvédő Háborúban” című munkájában a következőkben foglalja össze az 1942—1943-as téli hadjárat eredményeit.

„A Vörös Hadsereg a 140 napos téli hadjárat folyamán — rendkívül nehéz körülmények között — közel 700 kilométert nyomult előre nyugat felé és 480 000 négyzetkilométer nagyságú területet szabadított fel a német területrablók uralma alól. A téli hadjárat eredményeképpen indult meg újból a hajóközlekedés a Volgán és a Donon, s felszabadították és üzembehelyezték a következő fő vasútvonalakat: Sztálingrád—Povorino, Sztálingrád—Lihaja—Vorosilovgrád, Sztálingrád—Krasznodar, Dzaugzsikau—Rosztov, Jelec—Vjazma, Moszkva—Rzsev—Velikije Luki.

Az 1942—1943. évi téli hadjárat folyamán a német fasiszta hadsereg 1 193 525 katonát és tisztet vesztett részben halottakban, részben sebesültekben. A szovjet harcosok 5090 repülőgépet, 9190 harckocsit, 20 360 löveget, hatalmas mennyiségű más. fegyverzetet és harceszközt zsákmányoltak vagy semmisítettek meg.”

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!