(idézet: A Berchtesgadeni sasfészektől a berlini bunkerig)
„sonnenblume” — Rommel első offenzívája, Tobruk ostroma — Angol erősítések az egyiptomi frontra — Auchinleck támadása, Rommel ellentámadása — Tobruk eleste — Montgomery a 8. hadsereg élén — Az El-Alamein-i csata — A „második front” kérdése és az észak-afrikai partraszállás — Darlan átáll az angolszászok oldalára — A németek Tuniszban — A casablancai értekezlet — Rommel utolsó offenzívája — Támadás a Mareth-vonal ellen — Győzelem Tuniszban
1941, február 3-án fontos döntés születik Hitler főhadiszállásán: haladéktalanul komoly segítséget kell küldeni az olaszoknak az észak-afrikai hadszíntérre. A vállalkozás fedőneve: „Sonnenblume” (napraforgó). 1941 tavaszán már készen áll a „Deutsche Afrikakorps”, parancsnoka Erwin Rommel vezérőrnagy, aki az 1940 május—júniusi franciaországi harcokban a 7. páncélos hadosztályt vezette. 1941. március 24-én német—olasz ellentámadás indul az észak-afrikai hadszíntéren, április 3-án az angol csapatok kénytelenek kiüríteni az utánpótlás szempontjából igen fontos Bengházi kikötőjét, négy nap múlva Rommel csapatai elfoglalják Dernát, április 27-én elérik az egyiptomi határt, másnap kezükbe kerül az első egyiptomi helység, Sollum.
Tobruk, az észak-afrikai hadszíntér legjobb kikötője, messze a német—olasz állások mögött, szilárdan angol kézben marad. A várost és a kikötőt a 9. ausztráliai hadosztály katonái védik, akiket a berlini rádió hírhedt angol bemondója, lord Haw Haw gúnyosan „tobruki patkányok”-nak nevez. A német bombázók éjjel nappal támadják a várost, de a védők ellenállását nem tudták megtörni.
Alexander Clifford amerikai haditudósító a „tobruki patkányok” harcairól a következőket írja:
„A német bombavető repülőgépeknek a támadások célpontjáig alig 20 km-t kellett repülniük. Az ausztráliaiak a várostól délre eső legszélső állásokban jól hallották, hogy El Adem repülőterén már bemelegítik a német bombavetőgépek motorjait, mielőtt támadásra indulnak …
Tobruk védői ritkán vagy soha nem aludtak úgy, hogy fedél lett volna a fejük felett … Ivóvizük nagyon kevés volt, és ami volt, az is mindig állott és dohos … Az élelmiszer éppen csak arra volt elegendő, hogy testi erőiket épségben fenntartsák; nagy részben fehér pilulák alakjában küldött vitamin-készítmények segítségével. Havonként egyszer nagyobb sörküldemény is érkezett a védők számára, és ez volt egyhangú életük legnagyobb boldogsága. Egy alkalommal olyan bőséges küldemény jött, hogy a parancsnok kettős adag kiosztását rendelte el. Ez olyan hangos örömet keltett a védők soraiban, hogy amikor az olaszok ezt meghallották, megkettőzték őreiket és éjszakai tüzérségi zárótüzet rendeltek el, mert »mit lehet tudni, hátha támadnak ezek a bolond angolok« …”
- július 6-án— mint előzőleg már említettük — az angol miniszterelnökAuchinleck tábornokhoz levelet intéz. Felhívja figyelmét arra, hogy az Intelligence Service jelentése szerint komoly olasz utánpótlást észleltek Líbiában, ugyanekkor a német utánpótlás kevés, ha éppen nem semmi; de orosz összeomlás esetén gyorsan hátrányosan megváltozhat a helyzet, anélkül, hogy Angliában csökkenne az inváziós veszély. Churchill megígéri, hogy a légierő utánpótlása folyamatos lesz, a sivatagi angol hadsereg két-három hónapon belül megszerezheti a légifölényt; ha azonban a Szovjetunió összeomlik, tekintélyes német légierők szabadulnak fel az afrikai front számára, és ha nem kísérlik meg Angliában az inváziót, szeptemberre övék lesz a sivatagban a légifölény …
De egyelőre ilyen veszély nem fenyegeti Angliát, sem a brit szigeteken, sem az észak-afrikai hadszíntéren. A Luftwaffe hadműveleti parancsnoksága 1941 augusztusi jelentésében leszögezi: „A Luftwaffe megerősítése a földközi-tengeri térségben lehetetlen mindaddig, amíg keleten nem érnek véget a hadműveletek …”
- november 18-ána 8. angol hadsereg Auchinleck tábornok vezetése alatt 800 páncélossal, 1000 repülőgéppel és 100 000 emberrel támadásra indul. Az offenzíva rendkívül súlyos áldozatokat követel az angol páncélos és gyalogsági egységektől, de mindössze annyi eredménnyel jár, hogyTobruk felszabadul.
Az angol hadvezetőség gondjait növeli az, hogy Hitler 1941 decemberében, amikor az európai keleti fronton az időjárási viszonyok tétlenségre kényszerítik a légierőket, a 2. légiflottát a Földközi-tenger térségébe küldi; az egész déli hadműveleti térség főparancsnoka Kesselring repülőtábornok lesz.
A 2. német repülőflotta repülői jelentős veszteségeket okoznak a brit haditengerészetnek, elsüllyesztik a földközi-tengeri flotta számos egységét, éjjel-nappal támadják Málta szigetét és Rommel csapatainak utánpótlását, ha nem is teljes mértékben, de valamennyire biztosítani tudják.
- január 3-án Hitlera Földközi-tenger térségében folyó harcokról a következő tájékoztatást nyújtjaOshima berlini japán nagykövetnek:
„Erős tengeralattjáró és légi kötelékeket vezényeltem a földközi-tengeri térségbe, de hetekbe és hónapokba fog kerülni, míg ezek az erők bevetésre készek lesznek. Sajnos, a vasúti összeköttetés Olaszországgal nagyon korlátozott, és minthogy havonta 1 millió tonna szenet kell küldenünk Olaszországnak, más célra, hadianyagszállításra csak kevés szerelvény áll rendelkezésre.
Úgy tervezzük, hogy egészben véve a Földközi-tengerre 51 tengeralattjárót küldünk. Sajnos, az Észak-Afrikába irányuló utánpótlás nagy része elveszett, minthogy az olaszok nem tudták az utánpótlási vonalakat megfelelően biztosítani. Ez volt az egyedüli oka Rommel visszavonulásának. Feszült helyzet állt elő, de várható a javulás. A veszteségek a körülményekhez képest csekélyek voltak, a 60 000 főnyi Afrikakorps vesztesége körülbelül 5000 főre rúgott.
Tizennégy nappal ezelőtt végre ismét sikerült páncélosakat átvinni, Nápolyban 120 tank áll elszállításra készen. Remélhető, hogy néhány héten belül annyi páncélost lehet Afrikába átvinni, hogy Rommel az angolokat ismét keményen meg tudja ragadni.
Nem adjuk fel az észak-afrikai harcteret — hangsúlyozza Hitler. — Az angolok utánpótlási vonalai meghosszabbodtak, az angol légitevékenység máris jelentősen csökkent, ellenben a mienk állandóan emelkedik.”
1942 január utolsó tíz napja Rommel újabb offenzívájának jegyében zajlik le. Az Afrikakorps elfoglalja Agedabiát, de döntő sikert nem tud elérni. Az offenzíva után Rommel Hitler keletporoszországi főhadiszállására, Rastenburgba repül és a Wehrmacht főparancsnokságától két páncélos hadtestet kér.
Halder vezérkari főnök gúnyosan mondja: „Jó, megadjuk, de hogyan fog gondoskodni az utánpótlásról?”
Rommel gőgösen válaszol: „Az nem az én dolgom.”
Az igazság az, hogy a német had vezetőség 1942 elejétől kezdve képtelen Rommelnek számottevő segítséget nyújtani; a keleti fronton minden páncélosra és repülőgépre égető szükség van.
A német—olasz hadvezetőség az új sivatagi hadjárat mellett nagy előkészületeket tesz a legfontosabb angol földközi-tengeri sziget, Málta elfoglalására. A hadműveleti terv fedőneve „Herkules”. A német—olasz légierők 1942 első hónapjaiban sorozatos, meg-megújuló légitámadásokat intéznek a sziget ellen. Április 8-án már a kétezredik légiriadót jelzik a szigeten a szirénák, de az angol helyőrség kitart.
Görlitz német katonai szakértő az észak-afrikai front eseményeit vizsgálva megállapítja, hogy a földközi-tengeri probléma megoldásának lehetőségét — vagyis az angolok kiszorítását e térségből, a Szuezi-csatorna elfoglalását, a közel-keleti olaj megszerzését — eljátszották akkor, amikor kudarcba fulladt az oroszországi hadjárat.
Rommel feltétlenül bízik a jól felszerelt és a sivatagi háborúban immár nagy haditapasztalatokat szerzett Afrikakorps csapataiban, és május 26-án új offenzívát indít mintegy 130 000 főnyi seregével. Az 5 és 7,5 cm-es ágyúkkal felszerelt német páncélosok mennyiségben és minőségben jóval felülmúlják az angol páncélosokat, a 7,5-es „General Grant” típusú amerikai tankokból pedig még csak az első szállítmány érkezett meg az afrikai hadszíntérre.
Az angol és szövetséges seregek mélyen tagozott, sakktáblaszerű védelmi állásokat építenek ki, de hiába harcolnak, a fölényben levő német—olasz csapatok támadása lassan tért nyer. E harci periódus legsúlyosabb csapása az angolokra Tobruk eleste. A város és a kikötő június 21-én kerül a németek kezébe, a hadizsákmány óriási, egyebek között 10 000 köbméter motorolaj, valamint 30 000 ember számára három hónapig elegendő élelem …
Tobrukért Rommel megkapja Hitlertől a marsall-botot, bár — amint emlékirataiban írja — egy friss hadosztálynak jobban örült volna.
Churchill miniszterelnököt Washingtonban éri a tobruki vereség híre. Az újságírók előtt igyekszik csökkenteni a kudarc nagyságát és következményeit, mindössze annyit ismer el, hogy „Tobruk elvesztése bizonyos mértékig nyugtalanító esemény”, de bizalmas környezetben később megmondja: azóta, hogy az amerikai szabadságharcban Burgoyne tábornok letette a fegyvert Saratogánál az amerikaiak előtt, angol ember Amerika földjén nem érezte olyan rosszul magát, mint ő akkor, 1942. június 21-én …
Június 28-án Ciano a következőket jegyzi fel naplójában: „A hadműveletek Líbiában igen gyors ütemben folynak. Mersza Matruh elesett. Az út a Nílus-delta felé nyitva áll.”
Az új angol védelmi vonal El Alameinnél, Alexandriától mindössze 80 km-re húzódik. 1942 június utolsó napjaiban Kairóban az angol nagykövetségen és a közel-keleti hadsereg főparancsnokságán elégetik a bizalmas iratokat, az amerikai katonai összekötő-csoport Kartumba, Szudán fővárosába teszi át székhelyét …
Július elsején díszes egyenruhában, vadonatúj hadilobogókkal, zenekarokkal megérkezik az egyiptomi frontra Mussolini. Magával hozza hófehér paripáját, hogy annak hátán vonuljon be az egyiptomi fővárosba … Július 2-án Mussolini távirati utasítást küld Cianónak, hogy kezdjen tárgyalásokat a németekkel Egyiptom jövője tekintetében. Ö azt szeretné, ha Rommel lenne Egyiptom katonai parancsnoka, mellette egy olasz a polgári megbízott. Ciano jelöltje Mazzoliní, az utolsó kairói olasz követ. Hitler Rommel jelölésével egyetért, de az olasz megbízott kijelölésének kérdésében nem ad végleges választ.
Ciano naplójának július 6-i bejegyzése merő egy panasz a németek líbiai „viselkedése” miatt. Katonai körökből nyert megbízható értesülései szerint Afrikában minden zsákmányt németek kaparintanak meg, és jaj annak, aki a zsákmányhoz közelít. Az egyetlen olasz, akinek jócskán jutott a zsákmányból, Cavallero volt, az olasz hadsereg vezérkari főnöke. Ő repülőgépen küldte haza a holmikat. Ezt az információt Ciano Cesero kapitánytól, a légügyi hivatal vezetőjétől kapta. Lehet, hogy Cavallero nem nagy stratéga — jegyzi meg Ciano —, de ha zsákmányról van szó, még a németeket is rászedi.
Mussolini három hétig vár, július 28-án megunja a céltalan várakozást és visszarepül Rómába. A kairói bevonulás egyelőre elmarad …
Az Afrikakorps nagy utánpótlási nehézségekkel küzd, a havi 60 000 tonnára rúgó szükségletnek alig egyötödét tudják tengeren és légi úton biztosítani.
Rommel azt javasolja, hogy vonuljanak vissza Sollumig és ott készüljenek fel az új offenzívára; Hitler ezt a javaslatot nem fogadja el és utasítást ad, hogy folytassák az előkészületeket a Kairó és Alexandria ellen indítandó támadásra — ott, ahol most áll az Afrikakorps.
Ezalatt az angolok kiválóan kiépítik El Alamein és a quattarai járhatatlan horpadás között állásaikat. A közel-keleti brit haderők új főparancsnoka Alexander tábornok lesz, az egyiptomi sivatagban harcoló 8. hadsereg élére pedig Bernard Montgomery tábornok kerül.
Augusztus 30-án Rommel még egyszer támadásra sorakoztatja a német—olasz csapatokat, a 15. és a 21. német, valamint a Littorio és az Ariete olasz páncélos hadosztályt, továbbá a 30. német könnyű hadosztályt és Ramcke tábornok ejtőernyős hadosztályát. Ez utóbbi a Nilus deltájának megszállását kapja feladatul, míg az 1. páncélos hadosztálynak Alexandriát kell délről megrohamoznia.
Montgomery jól felkészíti csapatait és arra kényszeríti az ellenséget, hogy ott ütközzenek, meg, ahol a 8. hadsereg szempontjából a harc a legkedvezőbbnek ígérkezik. Rommel tábornagy támadása kudarcba fullad. A harc alakulásában jelentős szerepet játszik az angol légierő, mely Adam Halfánál, első ízben a második világa háború során, bombaszőnyeget zúdít a felvonuló német—olasz tankokra. Rommel a szőnyegbombázás után döbbenten jegyzi fel naplójában: „Mi lesz, ha az angol—amerikai légierő ezt a módszert alkalmazza majd otthon, Németországban is?”
Súlyos hátrányt jelent Rommelnek az, hogy közvetlenül az offenzíva megindulása előtt a tobruki kikötő közelében egy angol tengeralattjáró elsüllyeszt egy 7000 tonnás tankhajót, az Afrikakorps üzemanyag utánpótlásával.
Az angol légierő által megtizedelt német—olasz páncélosok rohama a támadás negyedik napján 20 km-re Alexandriától végleg megakad. Nehring tábornok, az Afrikakorps vezénylő tábornoka, súlyosan megsebesül, a 21. páncélos hadosztály parancsnoka, Bismarck elesik, a megmaradt páncélosok csak a legnagyobb nehézségek árán tudják elérni kiinduló állásaikat.
Montgomery megelégszik a támadás visszaverésével, nem üldözi az ellenséget; első célját elérte, Egyiptom biztonságban van, most erőt gyűjt, hogy a lehető legkedvezőbb időpontban megkezdje rég tervezett döntő offenzíváját.
Rommel visszatér Németországba, még mindig nagy nimbusz övezi, és a külföldi sajtótudósítók részére rendezett sajtókonferencián, október 3-án gőgösen kijelenti: „Kezünkben tartjuk Egyiptom kapuit és nem szándékozunk tétlenek maradni. Még kevésbé gondolunk arra, hogy visszavonuljunk arról a pontról, ahol most állunk. Mindenki biztos lehet felőle, hogy a kivívott eredményeket biztosan tartjuk kezünkben.”
De októberben már javában folynak a „Torch” („Fáklya”, az angol—amerikai csapatok észak-afrikai partraszállásának fedőneve) előkészületei, és Montgomery újabb támadásra készül. Október 23-án késő este megérkezik Londonba a közép-keleti brit haderők főhadiszállásáról az egyszavas távirat: „Zip” A támadás megindult.
Churchill táviratban közli Roosevelt amerikai elnökkel: „A csata Egyiptomban megkezdődött … Azok a Shermann-tankok és önműködő fegyverek, melyeket azon a sötét tobruki reggelen ön adott nekünk, méltó szerepet fognak játszani.”
Ezalatt El-Alameinnél 1000 brit ágyú irtózatos pergőtüze zúdul az Afrikakorps és az olasz sivatagi hadsereg állásaira, majd az utászok megindulnak, hogy utat nyissanak az aknamezőkön a páncélosok előtt.
A 8. hadsereg támadása váratlanul éri a német—olasz csapatokat, Rommel nincs a hadseregnél, a szeptemberi kudarc után Hitler parancsára elment üdülni Ausztriába, a Semmeringre. Stumme tábornok, Rommel helyettese, kevéssel a csata megindulása után elesik, Thoma tábornok, Stumme utódja, még új ember az egyiptomi fronton. Hitler október 24-én az éjszakai órákban telefonon utasítja Rommelt: azonnal repüljön Afrikába és vegye át újra az Afrikakorps főparancsnokságát.
Rommel másnap már Egyiptomban van, de ő sem tud segíteni. Montgomery a front északi szárnyára vonja a német—olasz főerőket, ezután délen, titokban felvonult roham-hadosztályaival váratlanul támadásba lendül, és az El-Alamein-i csata megindulásának 12-ik napján, november 4-én, döntő áttörést erőszakol ki.
Rommel az áttörés után már csak azzal törődik, hogy hadseregének roncsait mentse és Hitler utasítása ellenére parancsot ad a teljes visszavonulásra.
Ciano 1942. november 5-i naplójegyzete: „A líbiai front összeomlott. Mussolini telefonált kora reggel, hogy halasszuk el Kállay római látogatását. Valóban, ez nem az a pillanat, amikor vendéget lehet fogadni. Később láttam a Ducét a Palazzo Veneziában. Sápadt, arca elkínzott, fáradt, de valamennyire megőrizte egyensúlyát. A helyzetet komolynak ítéli, de azt reméli, hogy az angolokat meg lehet állítani a Fukra Al-Quattara-i vonalon …”
Churchill november 5-én a következőket közli Sztálinnal: „Megígértem, hogy tájékoztatni fogom önt, amikor hadseregünk Egyiptomban döntő győzelmet arat Rommel felett. Alexander tábornok most közli, hogy az ellenség frontját áttörték, és hogy az ellenség fejvesztetten vonul vissza nyugati irányban.” Három nappal később Sztálin a következő üzenetet kapja Churchilltől: „Ez idő szerint a hadifoglyok száma 20 000 fő; a zsákmányolt harckocsik száma 350; az ágyúké 400; a gépi szállító eszközöké — több ezer. Előretörő, mozgó erőink Mersza-Matruhtól délre vannak. A nyolcadik hadsereg előrenyomul.”
Churchill a „The Second World War” című könyvében az El-Alamein-i csatáról szóló fejezetet a következő, kissé túlzó értékeléssel zárja le: „Alamein előtt soha nem arattunk győzelmet. Alamein után soha nem szenvedtünk vereséget.”
November 7-én megkezdődik a „Torch”, azaz a „Fáklya” hadművelet, az észak-afrikai partraszállás.
Néhány szót az előzményekről: 1942 júniusában Roosevelt és Churchill Washingtonban megvitatta a háborús helyzetet és a „második front” létrehozásának kérdését. E ponton komoly nézeteltérés mutatkozott Roosevelt és Churchill álláspontja között. Az amerikai elnök kész volt teljesíteni az angolszász szövetségesek részéről a Szovjetuniónak tett ígéretet, mely szerint még 1942-ben létrehozzák a második frontot — Európában, Franciaországban. Churchill ezzel szemben — nem utolsósorban a Szovjetunió gyengítésének be nem vallott célzatával — előbb Észak-Afrikában óhajtotta a helyzetet stabilizálni, hogy utána a szövetségesek partra szállhassanak Európában, de nem Franciaországban, hanem a Balkánon. Churchill azzal érvelt, hogy a Balkán, tekintettel az egyre erősbödő görög és jugoszláv partizánmozgalmakra, kiválóan alkalmas a szövetséges invázióra. Továbbá: a balkáni invázió sikere esetén lényegesen megrövidül az összekötő útvonal a Szovjetunió és a nyugati szövetségesek között, sőt esetleg arra is lehet gondolni, hogy délről rendítsék meg Hitler keleti frontját, végül, de nem utolsósorban: szükséges, hogy az ellenség összeomlásának pillanatában az angol—amerikai seregek legyezőszerűen foglaljanak állást a közép-európai államok és a Szovjetunió között.
Az észak-afrikai partraszállás terve tulajdonképpen kompromisszum volt az angol és az amerikai álláspont között. Churchill 1942 augusztusában kijelentette, hogy ez a második front legjobb módja 1942-ben, ez lehet az egyetlen és méreteit tekintve jelentős hadművelet az Atlanti-óceán felől.
A szovjet kormányt érthetően megdöbbentette ez az állásfoglalás, és 1942. augusztus 13-án kelt memorandumában teljes nyíltsággal szögezte le: „A szovjet főparancsnokság nyári és őszi hadműveleteinek tervét az európai második front 1942-ben megvalósuló létrehozására számítva dolgozta ki. Könnyű megérteni, hogy Nagy-Britannia kormányának lemondása az európai második front létrehozásáról — erkölcsi csapást jelent az egész szovjet közvéleményre, amely számított a front létrehozására, megnehezíti a Vörös Hadsereg helyzetét a fronton, és árt a szovjet főparancsnokság terveinek.”
Visszatérve a „Fáklya” előkészületeire: az észak-afrikai francia tisztikar jelentős része — az 1940 júliusi orani angol—francia tengeri ütközet után — angol ellenes volt ugyan, de Amerika hadbalépése után nem utasította el az angolszászokkal való együttműködés lehetőségét. Hozzájárult e magatartáshoz az is, hogy még a fasisztabarát francia politikusok és tisztek is kénytelenek voltak észrevenni, hogy Hitler az új Európa kialakításában nem óhajtja a franciák részvételét, Franciaországot nem tekinti olyan európai nagyhatalomnak, melynek a legfontosabb kérdések eldöntésében komoly szava lehet.
Így érthető, hogy amikor a „Fáklya” terv előmunkálatai megkezdődnek és a vichyi, valamint a marokkói és algériai amerikai diplomaták puhatolózó lépéseket tesznek annak felderítésére, hogyan fogadnák az észak-afrikai francia polgári és katonai vezetők a szövetségesek partraszállását, nem találnak elutasításra.
Maga Weygand marsall, az észak-afrikai csapatok főparancsnoka, a következőképpen körvonalazta álláspontját: „Ha az amerikaiak egy hadosztállyal jönnének, akkor lövetnék rájuk, de ha egy egész hadsereggel szállnának partra, akkor tárt karokkal fogadnám őket.”
Ami pedig a többi észak-afrikai katonai vezetőt illeti: Juin tábornok, Algír katonai parancsnoka, Béthouat tábornok, Casablanca parancsnokának helyettese, valamint több magasrangú tiszt az előzetes, titkos megbeszéléseken teljes támogatást ígér.
Közel fél évi előkészület után — szinte ugyanabban az időben, amikor Montgomery csapatai támadásra indulnak El-Alameinnél, amerikai és angol kikötőkből, erős hadiflotta-kísérettel, kifutnak az első csapatszállító-hajók, hogy az Atlanti-óceán közepén találkozzanak.
Kilenc amerikai és négy angol hadosztályt szállít Gibraltár felé ez a mintegy 800 hajóból álló flotta.
A „Fáklya” leplezése kiválóan sikerül. A hadművelet parancsnokának, Dwight Eisenhower amerikai tábornoknak londoni főhadiszállásáról célzatosan olyan hírek szivárognak ki, hogy nagyarányú norvégiai invázió tervén dolgoznak, később pedig az a hír terjed el, hogy a szövetségesek Dakarban akarnak partra szállani. A német hírszerzők ezt jelentik az OKW-nak.
A német hadvezetőség, amint értesül a nagy inváziós hajóraj gyülekezéséről az Atlanti-óceánon, szinte valamennyi harcképes tengeralattjáróját az Azori-szigetek és Madeira körül vonja össze, hogy megakadályozza a Dakar ellen irányuló hadműveletet. Felmerül az az eshetőség is, hogy a szövetséges flotta Dél-Franciaország ellen támad, vagy talán esetleg Kréta szigetét akarja visszafoglalni, sőt arra is gondolnak, hogy Máltának szeretnének az angolok bőséges utánpótlást eljuttatni. Az észak-afrikai partraszállás lehetőségét azonban — a szövetségesek szerencséjére — számításba sem veszik a Wehrmacht főparancsnokságán.
November 5-én Eisenhower tábornok megérkezik Gibraltárba, ott üti fel főhadiszállását. A „Fáklya” hadművelet szinte óramű pontossággal halad — egészen a partraszállás pillanatáig. Az amerikaiak az előzetes tárgyalások alapján diadalkapukat, virágesőt várnak, de bizonyos mértékig csalatkozniuk kell.
Algírban november 7-én éjfél tájban Murphy amerikai konzul felkeresi Juin tábornokot és közli vele, hogy a szövetséges csapatok partraszállása néhány órán belül megkezdődik, Juin vegye át az észak-afrikai francia csapatok főparancsnokságát. Minderre már hetekkel előbb megvan a részletes terv, de az utolsó pillanatban egy váratlan esemény megzavarja a végrehajtást. Az történt ugyanis, hogy Darlan admirális, a legtekintélyesebb vichyi katonai vezető, november 5-én váratlan visszaérkezett Algírba — gyermekparalízisben megbetegedett fiának meglátogatására — és Juin tábornok Darlan jelenlétében nem meri végrehajtani tervét. Hosszas tanácskozás után Murphy amerikai konzullal abban állapodnak meg: magukhoz hívják Darlant és feltárván előtte a helyzetet, csatlakozásra szólítják fel.
Éjjel két órakor Juin tábornok telefonon arra kéri Darlan admirálist, hogy sürgősen jöjjön el a lakására, fontos közölni valója lenne.
Darlan admirális közismert angolellenes érzelmeiről. 1940 júniusának végén — a fegyverszünet aláírása után — megakadályozza, hogy a francia flotta angol vagy kanadai kikötőbe fusson be, ezzel kiteszi a flottát annak a veszélynek, hogy Hitler kezébe kerül. 1942 nyarán hozzájárul, hogy Rommel seregei Tuniszon keresztül kapjanak utánpótlást. Az 1942-es őszi harctéri események, Rommel kudarcba fulladt augusztus végi támadása, továbbá a sztálingrádi harcokról érkező hírek hatására kezd csak megváltozni Darlan magatartása. Most, 1942. november 7-ről 8-ra virradó éjszaka, amikor Juin tábornok és Murphy konzul közlik vele, hogy a szövetséges csapatok néhány órán belül partra szállnak Marokkóban és Algírban, Darlan habozik, hogy átálljon-e a szövetségesek oldalára?
Miközben folyik a tárgyalás, Vichy ellenes francia fiatalok körülveszik a házat, minden kijáratot elzárnak; Darlan admirális fogoly.
Egy óra múlva változik a helyzet. A helyi mozgó gárda alakulatai szétverik a Vichy ellenes francia fiatalokat, behatolnak a villába, letartóztatják Murphyt és a kíséretében levő amerikai diplomatákat. Juin tábornok és Darlan admirális együtt mennek az algíri főparancsnokságra.
Darlan reggel 7 óra 30 perckor táviratban értesíti Petain tábornagyot: amerikai és angol csapatok több helyen partra szálltak, az algíri helyőrség parancsot kapott az ellenállásra.
Délután 5 órakor, amikor az amerikai csapatok behatolnak a városba, Darlan felhatalmazza Juint, hogy kezdjen tárgyalásokat a megadás feltételeiről.
Este 7 órakor az algíri francia csapatok megszüntetik a tüzelést, a város amerikai kézbe kerül. Juin tábornok átveszi a francia csapatok főparancsnokságát, Darlan admirális az amerikaiak foglya.
De Orannál és Casablancánál sem fogadják tárt karokkal a szövetségeseket, a partvédő ütegek tüzet nyitnak az angol—amerikai flottára.
Közben Algírba érkezik a német fogságból megszökött Giraud tábornok, akit az angolok és az amerikaiak az észak-afrikai francia főparancsnok tisztségére jelöltek. E ponton ismét kellemetlen meglepetés éri a szövetségeseket: az észak-afrikai francia tisztikar rendkívül hűvösen fogadja Giraud-t.
Ezalatt Clark amerikai tábornok Eisenhower főparancsnok megbízásából tárgyalásokat kezd Darlannal. Felajánlja neki Észak-Afrika főbiztosi tisztségét, ha a szövetségesek mellé áll. Darlan még mindig nem tud dönteni. November 11-én Clark elunja a huzavonát és fél órai gondolkodási időt ad Darlannak.
Darlan a fogság helyett a főbiztosi pozíciót választja. Kiadja a „tüzet szüntess” parancsot, a Toulonban állomásozó flottának pedig meghagyja: vagy fusson ki a tengerre, vagy ha ez nem lehetséges, akkor minden eszközzel akadályozzák meg, hogy a francia hadihajók német kézre kerüljenek.
Darlan „tüzet szüntess” parancsa után megszűnik a harc Oránban és Casablancában.
Churchill 1942. november 13-án Sztálinhoz intézett személyes és bizalmas üzenetében a következőket írja: „A »Fáklya« szépen lobog, és Eisenhower tábornok, valamint a mi parancsnokaink erősen reménykednek abban, hogy kiharcolják a Francia-Észak-Afrika feletti teljes ellenőrzést s a tuniszi kiszögellésben megteremtik a légifölényt.”
A „Fáklya” azonban mégsem lobog olyan szépen, mint Churchill írja, Tuniszban a németek erősen megvetik a lábukat.
A német hadvezetőség ugyanis, miután meglepetéséből felocsúdott, azonnal ellenakcióba kezd, és alig 24 órával az észak-afrikai szövetséges invázió megindulása után, november 9-én, légiúton szállított első német őrzászlóaljak birtokukba kerítik Tunisz egyik legfontosabb repülőterét, El-Aouimot, majd néhány nap leforgása alatt a Tunisztól alig 200—250 km-re fekvő Szicíliából erős, nagy létszámú német—olasz egységek érkeznek Tuniszba és elfoglalják a legfontosabb repülőtereket és kikötőket. A német—olasz csapatokat, Hitler parancsára, a legmodernebb, legújabb páncélosokkal, „tigris”-ekkel látják el.
A német hadvezetőség igen nagy jelentőséget tulajdonít a tuniszi hídfőnek, ezért Tuniszba küldi a Hermann Göring elit ejtőernyős hadosztály egyes részeit is.
A német—olasz ellenakció második része: 1942. november 12-én végrehajtják a már régóta előkészített „Attila” tervet: német és olasz csapatok megszállják Dél-Franciaországot és Korzikát, a vichyi kormány lemond, Pierre Laval, a hírhedt tengelybarát politikus kerül az új bábkormány élére. November 22-én a németek kézre akarják keríteni a touloni hadihajókat, de a francia tengerészek elsüllyesztik hajóikat; 14 tengeralattjáró, 28 torpedóromboló és 10 cirkáló, mintegy 225 000 tonna űrtartalommal, a tenger fenekére jut.
Hitler nem érte el célját.
A líbiai és kirenaikai sivatagban ezalatt a 8. angol hadsereg fáradhatatlanul üldözi Rommel Afrikakorpsát, mely ismét és ismét megpróbál szilárd védelmi vonalat kialakítani, de Montgomery előrenyomulását csak késleltetni tudja, megállítani nem. Január 23-án Montgomery elfoglalja Tripoli kikötőjét, február 4-én a 8. hadsereg átlépi a tunéziai határt. Rommel a kiválóan megerősített Mareth-vonal mögött sorakoztatja fel a csaknem két esztendős sivatagi háborúban megedződött Afrikakorps egységeit, melyek Tuniszban egyesülnek von Arnim csapataival. 1943 február elején negyedmilliós német—olasz sereg áll szemben az Eisenhower főparancsnoksága alatt álló amerikai, angol és szabad-francia seregekkel. Az erőviszonyok a szárazföldön nagyjából egyenlők, de a tengeri és légi fölény a nyugati szövetségeseké.
A „Fáklya” eredménye: Algéria és Marokkó szilárdan a szövetségesek kezére kerül; a negatív oldal: Tuniszban az angolszászok elkésnek, a tengelyhatalmak haderőinek sikerül erős hídfőállást kiépíteniük. Az eredeti terv szerint 28 nap alatt egész Francia-Észak-Afrikát el kellett volna foglalniuk, 1942 november végén azonban még semmi remény sincs a hadműveletek gyors befejezésére. Eisenhower tengerészeti segédtisztje 1942. december 6-án keserűen jegyzi fel naplójába: „A tuniszi hadjárat első menetét elvesztettük.”
Az észak-afrikai hadszíntér azonban másodrangú fontosságú: a „fáklyá”-t, amelynek Churchill szerint helyettesítenie kellett volna az európai második frontot, segíteni a Vörös Hadsereget, 1943 elején a keleti front alakulása segíti magasan lobogni …
Az Afrikakorps harcait jelentős mértékben befolyásolják a keleti front eseményei. Rommel hiába repül 1942 november végén a kelet-poroszországi Rastenburgba, a vezéri főhadiszállás legsúlyosabb gondja akkor az, hogy Sztálingrádnál a 6. német hadsereget a Vörös Hadsereg körülzárta; ott van szükség elsősorban segítségre, az afrikai front egyelőre nem kaphat több katonát, harcieszközt.
Miután pedig 1943. február 2-án az utolsó német harci egység is leteszi a fegyvert Sztálingrád romjai között, Hitler a 6. hadsereg helyére szervezett új sereget magától értetődően nem Észak-Afrikában, hanem a keleti fronton dobja harcba. A sztálingrádi győzelem után a szovjet csapatok a front egész hosszában, Leningrádtól Kaukázusig támadásba lendülnek, súlyos csapásokat mérnek a német csapatokra és csatlósaikra. Az 1943. január 12-én megindult doni offenzíva során megsemmisítő vereség éri a 2. magyar hadsereget, valamint a keleti frontra küldött és a magyarokhoz hasonlóan nehéz fegyverekkel, téli ruházattal alig ellátott olasz csapatokat is.
A tengelyhatalmak szempontjából tehát a harctéri helyzet Észak-Afrikában és a keleti fronton rendkívül kedvezőtlen 1942—1943 telén. Fokozni a támadások erejét, pillanatig sem hagyni nyugtot az ellenségnek, a keleti fronton végrehajtott hatalmas szovjet támadó hadműveletek után végre már Nyugaton is megfelelő nagy erőkkel rohamra indulni Hitler és Mussolini seregei ellen, megteremteni a megígért második frontot Nyugat-Európában — ezt várják a szabadságszerető tíz- és százmilliók Párizstól Athénig, Moszkvától Londonig és Washingtonig. De mit tesznek ezzel szemben a nyugati szövetségesek?
Az észak-afrikai Casablancában 1943. január 14-én összeül Roosevelt amerikai elnök és Churchill angol miniszterelnök, hogy katonai tanácsadóikkal meghatározzák azokat a hadműveleteket, amelyeket az amerikai és brit fegyveres erőknek végre kell hajtaniuk 1943 első kilenc hónapja folyamán. A tíz napig tartó tanácskozás eredményét január 27-én levélben közlik a szovjet kormánnyal. Kifejezik azt a véleményüket, hogy az angolszász hadműveletek, a Vörös Hadsereg hatalmas támadásával együtt, 1943-ban térdre tudják kényszeríteni Németországot. „Legközelebbi szándékunk az, hogy megtisztítsuk Észak-Afrikát a tengelyhatalmak erőitől, tengerészeti és légi támaszpontokat hozzunk létre.”
Sztálin miniszterelnök három nap múlva válaszol a nyugati szövetségesek üzenetére. Megköszönvén Roosevelt és Churchill „közös baráti üzenetét” a következőket írja: „Az Önök által Németország tekintetében elfogadott határozatokat olyan feladatként értelmezve, amely Németország szétzúzását tartja szem előtt az 1943-ban Európában létrehozandó második front útján, hálás lennék Önöknek, ha közölnék az e téren konkréten tervbe vett hadműveleteket és végrehajtásuk tervezett időpontjait.”
(Sztálin üzenete a diplomácia finom nyelvéről lefordítva köznapi nyelvre: ez így nagyon szép, de mikor kerül sor a második front megteremtésére Nyugat-Európában?)
Churchill a Roosevelttel folytatott tanácskozás után — 1943. február 12-én — közli Sztálinnal: az angolszász hatalmak a legközelebbi jövőben három harci feladatot óhajtanak megoldani:
- A Kelet-Tunéziában levő német és olasz csapatokat április folyamán, ha nem előbb, megsemmisítik vagy kiűzik.
- A tuniszi hadjárat befejezése utánjúliusban — vagy ha lehetséges lesz, még korábban — elfoglalják Szicíliát.
- A nyugat-európai partraszállásra augusztusban vagy legkésőbb szeptemberben kerül sor.
Sztálin február 16-án Roosevelt elnökhöz intézett személyes üzenetében nyíltan megmondja: nem kívánatos, hogy a tunéziai hadműveleteknek eddig februárra kitűzött határideje áprilisra halasztódjék. „Éppen most — írja Sztálin —, amikor a szovjet csapatok még folytatni tudják nagyarányú támadásukat, égetően szükséges az angol—amerikai csapatok aktivitása Észak-Afrikában. Ha mi a mi frontunkon, Önök pedig Tunéziában egyidejűleg támadnák Hitlert, az nagyon hasznos lenne közös ügyünk szempontjából, és igen komoly nehézséget okozna Hitlernek és Mussolininak.”
A szovjet kormányfő a továbbiakban határozottan állást foglal a nyugati frontnak jóval az említett időpont előtt való megteremtése mellett. Végül közli Roosevelttel, hogy — megbízható értesülések szerint — december végétől kezdve, azóta, hogy az amerikai—angol haderők tuniszi hadműveletei valamilyen oknál fogva abbamaradtak, a németek Franciaországból, Belgiumból, Hollandiából és magából Németországból 27 hadosztályt, köztük 5 páncélos hadosztályt dobtak át a szovjet frontra.
(Összefoglalva megállapíthatjuk, hogy Casablancában Churchill álláspontja jutott érvényre: a nyugati szövetséges haderők nem gyorsítják meg hadműveleteiket az észak-afrikai fronton, az áprilisban elérendő döntés után pedig nem Nyugat-Európa következik, hanem Szicília, azzal a nyilvánvaló célkitűzéssel, hogy biztosítsa Nagy-Britannia és Amerika számára a Balkánt)
A tuniszi hadszíntéren ezalatt Rommel kihasználja a szövetséges haderők tétlenségét és február 14-én váratlanul támadásba megy át a harci tapasztalatokkal még alig rendelkező amerikai és az elég gyengén felszerelt francia csapatok ellen. Az amerikaiak súlyos vereséget szenvednek: elvesztenek 155 páncélost és 55 löveget, Rommel csapatai elfoglalják a stratégiai szempontból döntő fontosságú Kasserine-hágót; nyitva az út a közép-tunéziai Constantine városa, Eisenhower tábornok főhadiszállása felé.
A már-már kritikussá váló helyzetet Alexander tábornok, a közel-keleti haderők új főparancsnoka az angol gárdahadosztályok harcbavetésével menti meg: lassan, nagy erőfeszítések árán sikerül az amerikai arcvonalat stabilizálni, Rommel offenzívája elakad, február 22-én kénytelen megkezdeni a visszavonulást.
- február végéna tunéziai szövetséges szárazföldi haderők főparancsnokságátAlexander tábornok veszi át, míg az egyesült légierők főparancsnoka Tedder marsall lesz.
- február 27-én Alexander tábornok Churchillhez írott jelentésében beszámol az amerikai fronton tett szemleútjáról, s a többi között megállapítja: „Az amerikaiaknak harci tapasztalatokra, a franciáknak fegyverekre van szükségük.”
Március 6-án Rommel még egyszer támadásba küldi csapatait: ezúttal régi ellenfele, Montgomery frontját akarja felszakítani. Montgomery azonban — ellentétben az amerikaiakkal — felkészülten várja a német támadást, és hiába vet harcba Rommel három páncélos hadosztályt, az angolok a tankelhárító ágyúk tömegével megállítják a támadást, a német páncélosok súlyos veszteségeket szenvednek.
A márciusi sikertelen offenzíva után megpecsételtnek látszik a tunéziai német—olasz haderő helyzete. Hitler hazarendeli Németországba Rommel marsallt; nem akarja, hogy megismétlődjék a sztálingrádi eset, nem akarja, hogy Paulus után még egy német tábornagy fogságba kerüljön. A német páncélos Afrika-hadsereg Messe olasz tábornok parancsnoksága alá kerül.
Március 21-én a 8. angol hadsereg támadásra indul a Mareth-vonal ellen. (Ezt a védelmi vonalat a tunéziai határon még a háború előtt a franciák építették az olaszok ellen most a német-olasz csapatoknak nyújt kitűnő védelmet.)
Március 28-án Montgomery táviratban jelenti: „Hét napon át tartó súlyos harcok után a 8. hadsereg döntő csapást mért az ellenségre … Csapataim elfoglalták az egész Mareth-vonalat, teljes hosszában.”
Churchill április 6-án küldött üzenetében tájékoztatja Sztálint:
„Ezen a héten kezdődik Tuniszban az általános ütközet. A terv szerint a brit 8. és 1. hadsereg, valamint az amerikai és a francia fegyveres erők mind bevetésre kerülnek. Az ellenség utolsó hídfőállására készül visszavonulni. Már megkezdte a rombolásokat és a sfaxi tengerparti ütegek elszállítását. … Hitler ismert csökönyösségével útnak indította Tuniszba a „Hermann Göring” hadosztályt és a 99. német hadosztályt, főként légi úton, legalább 100 nagy szállítógép segítségével. Fel kell készülnünk arra, hogy a tuniszi kiszögellést negyedmillió főnyi haderő fogja szívósan védelmezni. A mi erőink jelentős fölényben vannak, mind a létszám, mind a fegyverzet tekintetében. Azokat a hajókat, amelyeken üzemanyagot, lőszert, közlekedési eszközöket stb. szállítanak, jórészt megsemmisítjük.”
Április 7-én a 4. indiai hadosztály 2000 mérföldes előrenyomulás után találkozik a nyugatról közeledő 2. amerikai hadtesttel. A légifölényt az angol—amerikai légierő lassan kivívja a tuniszi hadszíntéren, a tengelycsapatok utánpótlása napról napra nehezebbé válik: április 10-én és 11-én, két nap alatt 71 német—olasz szállítórepülőgépet lőnek le szövetségesek, április 18-án 100 szállítórepülőgép közül 50-et, 19-én 18 gép közül 15-öt semmisítenek meg az angol—amerikai harcirepülők.
Április 22-én indul meg a 8. hadsereg fő támadása. Öt napi harc után észrevehetően csökken az ellenség ellenállása, de igen nagyok az angolok veszteségei is. Május 7-én az angolok elfoglalják Bizertát, majd a páncélosok gyors előretöréssel benyomulnak Tunisz városába, melynek főutcáján, a Rue des Londres-on mit sem sejtve sétálnak, vagy borbélynál, kávéházakban ülnek a német katonák, amikor megjelennek az angol tankok.
Május 8-án Sztálin a következő táviratot küldi Rooseveltnek:
„Üdvözlöm Önt s a hős amerikai és brit csapatokat annak a ragyogó győzelemnek alkalmából, amely Bizerte-nek és Tunisznak a hitleri zsarnokság alól való felszabadulására vezetett. További sikereket kívánok Önöknek.”
Május 12-én indiai csapatok St. Marie du Zit repülőterén elfogják a menekülni akaró Arnim tábornokot. Másnap leteszik a fegyvert az utolsó még harcoló tengelycsapatok, köztük a sivatagi harcokban híressé vált 90. német könnyűhadosztály.
252 ezer német és olasz foglyot ejtenek a szövetségesek. Nem kerül sor nagyarányú kiürítésre, az olasz flotta egyrészt szűkölködik fűtőolajban, másrészt a flotta parancsnokai nem merik harcba vetni a megmaradt egységeket.
Alexander tábornok május 13-án jelenti: „A tunéziai hadjárat befejeződött. Minden ellenséges ellenállás megszűnt. Birtokunkban tartjuk az észak-afrikai partokat.”
A tuniszi győzelem megünneplésére Angliában elrendelik, hogy — először a második világháború folyamán — lobogózzák fel a házakat, konduljanak meg a templomok harangjai …
- György angol király Eisenhower főparancsnokhoz intézett táviratában büszkén szögezi le: „Tartozásunkat Dunkerque-ért letörlesztettük.”
Május 20-án Roosevelt a következő üzenetet küldi Sztálinnak:
„Biztos vagyok benne, hogy a tengelyhatalmaknak 1940. december 8-tól 1943. május 12-ig Észak-Afrikában szenvedett veszteségei érdeklik Önt.
- A személyi állomány vesztesége — 625 000 fő.
- A veszteség repülőgépekben (Észak-Afrikában és a Földközi-tengeren): megsemmisült — 7596, valószínűleg megsemmisült — 1748, megsérült — 4499.
- A veszteség harckocsikban — legalább 2100.
- A veszteség kereskedelmi hajókban: elsüllyedt 625 hajó (összesen mintegy 2 200 000 tonna), megsérült 371 hajó (összesen mintegy 1 600 000 tonna).
- Az olaszok vesztesége Kelet-Afrikában (a bennszülötteken kívül) — 150 000 fő.”
Az észak-afrikai vereség legsúlyosabb következményei Németország és Olaszország szempontjából:
— elveszett az egész gyarmatbirodalmuk,
— elveszett a „tengely” déli előretolt állása az európai kontinensen kívül,
— a Földközi-tengeren vitathatatlan lett az angolszász tengeri és légi fölény,
— szabaddá vált az út a Balkán, Dél-Franciaország és Szicília felé.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!