Címke: történelem

(idézet: A Berchtesgadeni sasfészektől a berlini bunkerig)

 

„Ha a nácik győztek volna …” — Az óriási kalács felszeletelése — Krím megtisztítása az „idegenek”-től — Területi ígéretek a finn és a román csatlósnak — A meghódított területek „pacifikálása” — „Az Uráltól nyugatra csak német kézben lehet fegyver!” — Keitel parancsa a kommunista felkelő mozgalmak leküzdésére — SIPO és SD jelentések az 1941. október 1—31-ig terjedő időszakaszról — Göring 1941. nov. 7-i utasítása „az orosz munkaerő felhasználására” — Himmler a Kelet germanizálásáról

Még 1941. július 16-án a kelet-poroszországi Rastenburgban, a Führer főhadiszállásán bizalmas tanácskozás folyt Hitler és legközvetlenebb munkatársai, Göring birodalmi marsall, Keitel tábornagy, Rosenberg, a náci párt fő-ideológusa, a megszállt lengyel területek főkormányzója, Lammers birodalmi miniszter között. A megbeszélés tárgya, ahogyan Hitler „szép” hasonlattal jellemezte: „Hogyan lehet ezt a hatalmas kalácsot, Oroszországot, jól, kézhez állóan felszeletelni?”

A Harmadik Birodalom politikai és katonai vezetőinek lelkét 1941. július 16-án, a Szovjetunió ellen indított háború 25-ik napján a közeli biztos győzelem mámorító érzése hatotta át, ezért került sor erre a fontos, halaszthatatlan megbeszélésre.

Hogy miért halaszthatatlan? Hitler indokolása végtelenül egyszerű: a Wehrmacht a legjobb úton halad, hogy tönkrezúzza a Vörös Hadsereget, elfoglalja Leningrádot és Moszkvát — és késő lenne, ha akkor kellene kezdeni a tanácskozást: hogyan aknázzák ki a győzelmet? Hitler megnyitójában ismertette a legfontosabb alapelveket:

„Célkitűzéseinket ne hozzuk nyilvánosságra, de tisztában kell lennünk azzal, hogy mi mit akarunk. Ugyanúgy kell eljárnunk, mint Norvégia, Dánia, Hollandia és Belgium esetében.

Hangsúlyoznunk kell, hogy mi csak kényszerítő szükségből szálltunk meg bizonyos területet, minden rendszabály — például kivégzések, az őslakosság eltávolítása, kiűzése a lakosság érdekét, nyugalmát és biztonságát szolgálja …

Ennek megfelelően — folytatja a Führer — vigyáznunk kell arra, hogy semmi olyat ne tegyünk, ami végleges elrendezésre mutat; ezt előbb titokban, rejtve kell előkészíteni, továbbá hangsúlyoznunk kell, hogy mi hozzuk számukra a szabadságot.”

Hogy azonban Göring és társai ne értsék félre ezt az alapelvet, a Führer sietve hozzáteszi: „Úgy kell beállítanunk a dolgokat, mintha csak mandátumról lenne szó, de előttünk nyilvánvaló kell hogy legyen: mi ezekről a területekről soha nem fogunk kivonulni.”

Göring, kit az elméleti alapvetés helyett jobban érdekelt a konkrét „tényvalóság”, a meghódított és a közeljövőben meghódítandó területek jövőjére, hovatartozandóságára terelte a szót.

Hitler azonnal kész volt a válasszal: a Krím-félszigetet minden „idegen” elemtől meg kell tisztítani és németekkel kell betelepíteni.

(Csak úgy közbevetőleg: „idegen” elemen a Führer a félsziget őslakosságát értette — ami elég sajátságos nézőpont. De Krímet a náci Berlinből nézték, és német területnek hitték, ezért azt képzelték, hogy mindenki, aki ott lakik és-nem német, az idegen …)

Galícia — állapította meg Hitler — 1914 előtt az osztrák—magyar monarchiához tartozott, régi osztrák terület; Ausztria most Németország egy része, tehát természetes, hogy Galícia a Harmadik Birodalomhoz kell, hogy tartozzék.

A Volga mentén laknak németek is — tehát alakítani kell egy úgynevezett Volga-kolóniát, és ez szintén birodalmi terület, „Reichsgebiet” lesz.

Hasonló státust kap Baku környéke is.

Göring azt szerette volna tudni, hogy a Führer milyen területi ígéreteket tett más államoknak?

Hitler nem kertelt: Antonescu a román hadbalépés fejében Besszarábiát és Ogyesszát kérte, azonkívül az Ogyesszától nyugati-északnyugati irányban húzódó területsávot; s ő odaígérte.

Göring és Rosenberg ezt kissé sokallta, de Hitler megnyugtatta őket: Antonescu Romániájának területe nem sokkal megy túl a régi román határokon.

(Hitlernek ebből a megjegyzéséből azt a következtetést kell levonnunk, hogy a Führer — enyhén szólva — kissé hadilábon állott a földrajztudománnyal …)

Hitler így folytatta: „Ami a más országok által támasztott területi igényeket illeti, a finnek Kelet-Karéliát kérik. Ez már nehezebb probléma. Mindenekelőtt azért, mert Mannerheim tábornagy ugyan a Harmadik Birodalom hű szövetségese, de a Kola-félszigeten jelentős nikkel-előfordulásokra bukkantak, tehát erre a finn területre nekünk, németeknek van szükségünk. A finnek megkapják Kelet-Karéliát, továbbá Leningrád környékét, miután a várost a német csapatok — a Führer akaratának megfelelően — a földdel egyenlővé tették.”

(Nem tévedés, az L—221-es számot viselő nürnbergi dokumentumban ezen a helyen szószerint a következő áll: „Der Führer will Leningrad dem Erdboden gleichmachen lassen.”

Mit ígért a többi nyílt és titkos csatlósnak Hitler? „A Führer továbbá hangsúlyozta, hogy a magyaroknak, a törököknek, a szlovákoknak semmi biztosat, bizonyosat nem ígért.”

(Tehát: Horthy, Tiso és Izmet Inomü előterjesztette Hitlernek területi igényeit, a Führer tett is ígéretet, de csak általánosságban, biztosat nem ígért. Ígérni azonban ígért …)

Göring kért ismét szót és azt fejtegette, hogy helyesnek tartaná, ha a balti-államok bizonyos részeit, így például a bjalisztoki erdőket Kelet-Poroszországhoz csatolnák.

Hitler kijelentette: az egész Baltikum „Reichsgebiet”, azaz birodalmi terület lesz.

Így képzelte el Hitler az „óriás kalács” felszeletelését, a Szovjetunió területi feldarabolását.

Persze maradt még jó néhány nyitott kérdés. A legnehezebbnek a finn ügy látszott. A Führer figyelmeztette a tanácskozás résztvevőit: a finnek megkapják azt a területet, amit kértek, tehát Kelet-Karéliát és a földig lerombolt Leningrádot, de nem tévesztendő szem elől, hogy ez az állapot nem végleges: a lehető legnagyobb elővigyázatossággal elő kell készíteni Finnországnak mint szövetségi államnak — Bundesstaat-nak — a Birodalomba való bekebelezését.

A tanácskozás résztvevői, hosszas vita után megállapodtak abban, hogy az elfoglalt és megszállt területeken kik lesznek a birodalmi biztosok. Ilyen teljhatalmú birodalmi biztost kapott volna Moszkva, Ukrajna, a Krím-félsziget, a Kola-félsziget, a Kaukázus és Ostland (azaz a balti-államok).

De most jött a java, a tanácskozás sava-borsa: „Az újonnan megszerzett keleti területekből Éden-kertet kell csinálnunk a magunk számára; e területek számunkra létfontosságúak, a gyarmatok ehhez képest alárendelt szerepet játszanak” — szögezte le Hitler.

Tehát erről volt szó, és Hitler világosan meg is mondta: a keleti hadjáratnak hármas feladata van: „Először az, hogy területi hódításokra tegyünk szert, másodszor az, hogy a meghódított területeket igazgassuk, és végül harmadszor az, hogy ezeket a területeket kiaknázzuk”

Persze, voltak már akkor is bizonyos nehézségek, akadályok. Ilyen például az — állapították meg a résztvevők —, hogy a megszállt területek lakossága minden valószínűség szerint nem lesz hajlandó vakon engedelmeskedni a megszálló csapatoknak, de ezen a nehézségen kemény eszközökkel úrrá lehet lenni.

Keitel tábornagynak komoly aggályai támadtak: vajon el tudja-e látni a náci hadsereg e roppant terület ellenőrzését? Lehetetlen minden pajtához vagy vasútállomáshoz külön őrt állítani. Éppen ezért ki kellene mondani, hogy a lakóhelyükön történt eseményekért maguk a lakosok a felelősek. A lakosságnak tudnia kell hogy a német katonaság mindenkit agyonlő, aki nem teljesíti feladatát.

A Führer osztotta Keitel nézetét és javasolta, hogy a megszállott területeken szolgálatot teljesítő rendőri egységeket lássák el páncélkocsikkal, az összes kiképző repülőtereket a keleti területeken helyezzék el, hogy szükség esetén a Ju 52-es gépek a lázadó csoportok ellen bombatámadásokra felhasználhatók legyenek.

Ehhez Hitler hozzáfűzte: „A meghódított területeket, amilyen gyorsan csak lehet, pacifikálni kell. A legcélravezetőbb, ha kiadjuk a parancsot: mindenkit, aki csak ferdén néz, agyon kell lőni! …”

(Ha valaki kételkednék, üsse fel a háborús főbűnösök nürnbergi pere dokumentumainak XXXVIII. kötetét, és abban a 92. oldalon a harmadik bekezdés végén megtalálja az idézett mondatot: „Jeden, der nur schief schaue, totschiesse! …”)

Ezekután természetesen már meg sem lehet ütközni azon, hogy Hitler a partizánháborúk megindulásával kapcsolatban a következő vandál kijelentést tette: „Az oroszok most kiadták a parancsot a mi frontvonalaink mögött indítandó partizánháborúra. Ennek a partizánháborúnak is van haszna: lehetőséget nyújt számunkra, hogy mindenkit, aki velünk szembehelyezkedik, kiirtsunk.”

A Führernél tartott tanácskozás résztvevői megállapodtak abban, hogy idegen — azaz nem német — katonai hatalom létesítése az Uráltól nyugatra soha többet szóba sem kerülhet, még ha a németeknek száz évig kell is ezért háborúzniok. A Führer minden utódjának tudni kell: a Birodalom csak akkor van biztonságban, ha az Uráltól nyugatra semmiféle idegen katonaság nem létezik. „Vas alapelvnek kell lenni: soha nem szabad megengedni, hogy más, mint német, fegyvert hordjon … Szlávnak, sem csehnek, sem kozáknak vagy ukránnak, nem lehet fegyvere, fegyvere csak a németnek lehet.”

(Nincs semmi tévedés: a magyarokat még csak említésre sem méltatják. Ennek a népnek — a nácik szerint — el kell tűnnie Európából …)

Ez volt a tanácskozás summája, lényege. Leigázott, rabszolgaságban tartott, lefegyverzett nemzetek, ezt szerették volna a németek, ezt akarta Hitler.

És minden bizonnyal úgy is lett volna, ha a nácik győztek volna Keleten.

A tanácskozáson elfogadott alapelveket a náci katonai és politikai apparátus következetesen, kíméletlenül — és amint Hitler később a berlini japán nagykövettel folytatott bizalmas beszélgetés során kifejtette: tekintet nélkül humanitárius szempontokra — igyekszik a gyakorlatba átültetni, nemcsak a Szovjetunióban, hanem az összes megszállt európai országokban.

Keitel, a hadsereg főparancsnokságának főnöke 1941. szeptember 16-án utasítást ad ki a megszállt európai országokban egyre sűrűbbé váló fegyveres felkelések — tehát hazafias felszabadító harcok — leküzdésére. Keitel megállapítja, hogy a keleti hadjárat megindulása óta a Németország által megszállt területeken mindenütt kommunista felkelések törtek ki. „Ezek az akciók a propagandán és egyes német katonák ellen elkövetett merényleteken túl nyílt felkelés és kiterjedt bandaháború formájában jelentkeznek. Meg lehet állapítani, hogy itt Moszkvából egységesen irányított tömegmozgalomról van szó …” Mivel az eddigi rendszabályok elégtelennek bizonyultak arra, hogy ezeket az általános kommunista felkeléseket leküzdjék, a Führer elrendelte — közli Keitel —, hogy „mindenütt a legkeményebb eszközöket kell igénybe venni, hogy a mozgalmakat a lehető legrövidebb időn belül leverjék … Arra kell gondolni, hogy az érintett országokban egy emberélet sok helyütt semmit sem számít, és elrettentő hatást csak szokatlan keménységgel lehet elérni. Egy német katona halálának megtorlóként ezekben az esetekben általában 50—100 kommunistát kell halálbüntetéssel sújtani. A végrehajtás módjának az elrettentő hatást növelnie kell.”

Keitel utasításában leszögezi, hogy ezen erőszakos rendszabályok keresztülvitelében a bennszülött erőket (landeseigene Kräfte) mellőzni kell. Az indok: ezen erők megerősítése a saját csapatokra nézve nagy veszélyt rejt magában. Ezzel szemben bőséges, nagy összegű díjak és jutalmak kitűzésével arra kell törekedni, hogy megfelelő formában a lakosság támogatását biztosítani lehessen …

A megszállt keleti területeken működő német Sicherheitspolitzei (SIPO) és Sicherheitsdienst (SD), a Biztonsági Rendőrség és a Biztonsági Szolgálat az 1941. október 1-től október 31-ig terjedő időszakaszról szakadatlanul ilyeneket jelent:

„Vulcsinában 8 fiatalt mint partizánt elfogtak és agyonlőttek; Egy gyermekotthon növendékeiről van szó, akik fegyvereket gyűjtöttek és bevették magukat az erdőkbe …

… Egy tisztogatási akció során Mogiljovtól 70 km-re 25 örményt, kirgizt és mongolt feltartóztattak. Ezek hamis igazolványokat mutattak fel, hogy eltitkolják egy partizáncsoporthoz való tartozásukat. Mindnyájukat likvidálták.

… Ticsinino pályaudvarának közelében négy lányt, akik egy vonatot a csavarok meglazításával ki akartak siklatni, agyonlőttünk.

Gorodina közelében három kommunista funkcionáriust és egy politikai biztost (politruk) likvidáltunk.

Mogiljovban 18 személyt lőttünk agyon, akikről bebizonyosodott, hogy politikai funkcionáriusok és politrukok.”

… Minszkben 632, Mogiljovban 836 „őrültet” lőttek agyon.

A jelentési időszakban a likvidált kommunisták, funkcionáriusok és más személyek száma elérte a 37 180-at.

A Bjelorussziában foganatosított zsidó ellenes akciókkal kapcsolatban a SIPO és az SD jelentése a többi között elmondja, hogy Gorodniában 165 zsidó „terroristát”, Csernyigovban 19 zsidó kommunistát likvidáltak.

Boriszovban 321 zsidó szabotőrt és 118 zsidó „fosztogatót” végeztek ki.

Bobrujszkban 380 zsidót lőttek agyon, akik a megszálló német csapatok ellen propagandát fejtettek ki.

„Tatarszkban a zsidók a gettót önhatalmúlag elhagyták és visszatértek régi lakásaikba, miközben megkísérelték, hogy a közben oda behelyezett oroszokat kikergessék. Az összes zsidó férfiakon kívül három zsidó nőt is agyonlőttek.”

Szeldrudub gettójának felállításakor a zsidók részleges ellenállást fejtettek ki, úgyhogy 272 zsidó férfit és nőt kellett (!) agyonlőni, köztük egy politikai komisszárt.

Jellemző jelentésrészlet: „Sok esetben lehetett tapasztalni zsidó nők különösen kihívó magatartását. Ezen ok miatt (!) Kruglojében 28, Mogiljovban 337 zsidó nőt kellett agyonlőni …”

Mogiljovban is megkísérelték a zsidók, hogy a gettóba való átköltöztetést szabotálják; itt 113 zsidót likvidáltak.

Talkában 222 zsidót németellenes propaganda miatt, Marinaborkában 996 zsidót pedig azért lőttek agyon, mert a német megszálló hatóságok által kibocsátott parancsokat szabotálták.

További 627 zsidót Klovban lőttek agyon, mivel szabotázsakcióban vettek részt.

Az „igen nagy járvány veszély” miatt a vityebszki gettó felszámolásakor 3000 zsidót likvidáltak.

A német biztonsági szolgálat jelentése elmondja, hogy a szovjet propaganda rendkívül erős. Különösen hatásos az újság formájában megjelenő röplap, melynek címe: „Hírek a szovjet hazából”. Ez az újság közli a bolsevisták és az angolok sikereiről szóló jelentéseket, a német veszteségadatokat és a partizánok »állítólag« eredményes tevékenységéről szóló tudósításokat. Más röpcédulák a megszállott területen levő asszonyokhoz és leányokhoz szólnak, és arra szólítják fel őket, hogy vegyenek részt a partizánharcokban.

Az ukrajnai helyzettel foglalkozva a jelentés kénytelen elismerni, hogy: „a partizántevékenység a déli szakaszon igen erős …” Kijevben 14 partizánt lőttek agyon. Ugyancsak Kijevben „ártalmatlanná tettek” egy sor NKVD tisztviselőt és politikai funkcionáriust.

A zsidókkal kapcsolatban a jelentés elmondja, hogy a Kijevben történt gyújtogatások miatt megtorló rendszabályként az összes zsidókat elfogták és szeptember 29-én és 30-án, összesen 33 771 zsidót végeztek ki (!) Arany- és értéktárgyaikat, ruháikat a népi németek felruházására, valamint a szükséget szenvedő lakosság használatára átadták a városi hatóságoknak.

(A háború után kiderült, hogy ez utóbbi állításból egy szó sem volt igaz.)

Zsimotirban 3145 zsidót lőttek agyon, minthogy a tapasztalat szerint ezeket mint bolsevista propagandában és szabotázsban részeseket kellett tekintetbe venni”.

Herszonban 410 zsidót végeztek ki, szabotázsakció miatt, büntető rendszabályként.

A zsidókérdés „megoldása” a Dnyepertől keletre eső területen a SIPO és az SD bevetési csoportjainak fellépése folytán energikusan megkezdődött. „A parancsnokságok által megszállott új területeket megtisztították a zsidóktól, eközben 4890 zsidót likvidáltak. Más helyeken az ott lakó zsidókat megjelölték és regisztrálták” …

1941. november 7-én Göringbirodalmi marsall a következő irányvonalakat határozza meg a „szovjetorosz munkaerőfelhasználástekintetében:

„I. Az orosz munkaerő megmutatta teljesítőképességét a hatalmas orosz ipar felépítésénél. Ezért ezt most a Birodalom számára kell hasznosítani …

1. Az oroszokat a hadműveleti területen különösenút- és vasútépítésnél, romeltakarításnál, aknaszedésnél és repülőterek építésénél kell foglalkoztatni. A német építőzászlóaljakat fel kell oszlatni; a német szakemberek a fegyverkezéshez tartoznak; lapátolás és kőtörés nem az ő feladatuk: erre itt van az orosz.

III. Az oroszokat a birodalmi megbízottak alá tartozó területeken és a főkormányzóság területén a II. pontban lefektetett elvek szerint kell felhasználni. Ezenfelül nagyobb mértékben kell alkalmazni őket a mezőgazdaságban; ha hiányoznak a gépek, akkor az emberi kéznek kell teljesíteni azt, amit a Birodalom a keleti térség mezőgazdasági szektorától követelhet. Továbbá: az orosz szénelőfordulások kíméletlen kiaknázására megfelelő számban hazai embererőket kell beállítani.

1. Az oroszoknak a birodalmi területen és a Protektorátusban való felhasználása az igénytől függ. Az igénynél (a szükségletnél) abból kell kiindulni, hogy a Birodalomból el kell távolítani a keveset teljesítő és sok élelmet fogyasztó külföldi munkásokat, és a német asszonyokat a termelő munkában a jövőben nem kell annyira igénybe venni.”

Hadifogoly oroszok mellett „szabad-orosz” munkaerőket is igénybe kell venni. Göring utasítása értelmében a hadifoglyokat már a Birodalom határán túl levő táborokban ki kell válogatni — szakképzettség és egészségi állapot szerint. Egyidejűleg meg kell rostálni őket népiségi — és biztonsági-rendészeti szempontból éppúgy, mint kémelhárító szempontból.

„Tiszteket lehetőleg nem, komisszárokat semmiképp sem, lehet munkára beosztani — mondja az utasítás. — A foglyokat zárt egységekben (legkevesebb 20 fő) kell munkára alkalmazni. A mezőgazdaságban elsősorban nagyüzemek jönnek szóba. Az iparban, beleértve a bányászatot, arra kell törekedni, hogy „oroszüzemek” jöjjenek létre, ahol kizárólag orosz munkaerők dolgoznának — az lenne az ideális állapot — német előmunkások vezetésével.

Az elhelyezés elkülönítve táborokban (barakkokban) történik.

A felügyeletet a munka alatt a Wehrmacht tagjai vagy a német munkások látják el.

A büntetési skálának két lépcsője van: élelmezés-megszorítás és statáriális eljárás alapján végrehajtandó kivégzés.

A ruházatról az első időben az OKW gondoskodik, célszerű egységes ruha.

Lábbeli tekintetében a facipő az előírásos.

Alsó fehérnemű az oroszoknál nem ismeretes és nem szokásos. (!)

Ellátás: az orosz igénytelen, ezért úgy kell élelmezni, hogy az a német élelmezési bázis egyensúlyát ne nagyon érintse. Nem szabad elkényeztetni (!!) vagy a német koszthoz szoktatni, de jóllakottak legyenek, és a foglalkoztatásuknak megfelelő teljesítőképességüket fenn kell tartani.”

Ami a „szabad-orosz” munkaerőket illeti, a Göring-utasítás szerint a bánásmód gyakorlatilag nem különbözik a fogoly oroszokétól.

A „szabad-orosz” munkafeltételeiben a következő szempontokra kell tekintettel lenni:

„1. Lehet egy kis zsebpénze.

2. Hozzátartozóinak ellátását biztosítani kell.
3. Minthogy az ilyen munkaerő a vállalkozónak olcsón áll rendelkezésére, a munkaadónál pénzügyi kiegyenlítést kell tekintetbe venni.
4. A balti-államok őslakosai kedvezményeket kaphatnak. Készpénzfizetésük legfeljebb a Birodalom számára dolgozó lengyelek bérét érheti el.
5. Az ukránok nem élveznek különleges elbánást. A Führer elrendelte, hogy őket a jövőben nem lehet elengedni a hadifogságból.
6. Az oroszok felhasználása semmiképpen sem prejudikálhat a keleti térség bérproblémái tekintetében. Ezen a területen minden pénzügyi rendszabálynál abból kell kiindulni, hogy az igen alacsony bér keleten — nyomatékos Führer-utasítás értelmében — előfeltétele a hadiköltségek háború utáni kiegyenlítésének és a háborús adósságok rendezésének.

Kihágások a legszigorúbb megtorlás alá esnek.

Ez értelemszerűen érvényes az orosz gyarmati területen a „szociális törekvések” minden követelésére.

7. A „szabad-orosz” munkaerők megkülönböztető jelet kapnak, amely őket, mint ilyeneket felismerhetővé teszi …”

A hitleri birodalom minden erejét megfeszíti, hogy a náci hadsereget megfelelő hadianyaggal és felszereléssel lássa el. Hiszen 1939 óta nemcsak a Ruhr- és a Rajna-vidék, hanem szinte az egész megszállt Európa a német Wehrmachtnak dolgozik. Az iparban egyre növekvő munkaerőhiányt a náci gazdasági vezérek rendkívül egyszerűen oldják meg. Az elfoglalt lengyel, holland, belga, görög, francia és ukrán területekről előbb toborzással, majd később kényszerrel viszik a külföldi munkásokat a német hadiiparba. 1941 nyarán 1 millió 400 ezer különböző nemzetiségű hadifoglyon kívül 900 ezer lengyel, 150 ezer cseh, 132 ezer olasz, 90 ezer holland, 87 ezer belga és 69 ezer szlovák munkást dolgoztatnak a német hadianyaggyárak.

Lengyelországban 1939 októberében a 14—16 éves korúakra munkakötelezettséget vezetnek be; amikor ez nem jár kellő eredménnyel, 1940 februárjában megkezdik a lengyel munkások erőszakos elvitelét a Birodalom gyáraiba, bányáiba.

Franciaországban 1942 február elején a 18—50 évesekre munkakötelezettséget állapítanak meg, de itt is a lengyelországi példát követik a nácik, mert nincs elég bevonuló, erőszakhoz kell folyamodniuk.

Ukrajnában 1942 tavasza és decembere között 110 ún. munkahivatalt nyitnak, melyeknek az a feladatuk, hogy ukrán munkásokat „toborozzanak” Németország számára. Amikor a toborzás nem sikerül, itt is az erőszakhoz nyúlnak. A megszállt területeken nem egy esetben körülzárják egy-egy színház vagy mozi épületét és az egész nézőközönséget válogatás nélkül egyenesen a vasútállomásra viszik, vagonokba rakják; irány: a német hadianyaggyárak.

A megszállt keleti területeken 1941—42 telén tovább tombol a SIPO és SD vad terrorja. Az 1942 januári rendőri jelentés közli, hogy az Ostland (balti-államok) nagy részét már megtisztították a zsidóktól.

„Az agyonlövéseket mindenütt úgy hajtották végre, hogy arról a nyilvánosság alig szerzett tudomást, a lakosság és a még megmaradt zsidók körében sok helyütt az a meggyőződés terjedt el, hogy a zsidókkal nem történt semmi, csak kitelepítették őket.

Észtország már mentes a zsidóktól.

Lettországban a Rigában megmaradt 29 500 főnyi zsidóság száma 2500-ra csökkent. Dünaburgban még 962 zsidó él, akikre mint munkásokra okvetlenül szükség van.

Litvániában a síkság és a kis városok teljesen meg vannak tisztítva a zsidóktól. Ez az alapvető meggondolások miatt azért is előnyös, mert a kommunista elemek, elsősorban a lengyel terrorcsoportok — és az ellenállási mozgalom körei felvették a zsidókkal az érintkezést.

Belorussziában is folyamatban van a zsidókérdés megoldása: eddig 33 200 zsidót végeztek ki a SIPO és az SD bevetési különítményei.”

Ugyancsak az 1942 januári rendőri jelentés közli a következőket: „A Rossite melletti Augrina lakói a partizánokat élelemmel, ruházattal támogatták. Mind a kétszázötven lakost elfogták és agyonlőtték. A falut felégették.”

Az 1942. március 1 — március 31-ig terjedő időszakban erősödik a partizánmozgalom, a náci megtorlás mind kegyetlenebb lesz:

„Észtországban a SIPO és az SD parancsnokságai akciót hajtottak végre Usszadicse partizánfalu ellen. A beérkezett jelentések szerint ugyanis Usszadicsében egy nagyobb partizáncsoport gyűlt egybe, hogy onnan romboló akciókat hajtson végre. Számos sínyom mutatta a rendes közlekedési utat a falu felé. Usszadicsét felégették és az egész lakosságot, amelyről kiderült, hogy maradék nélkül támogatta a partizánokat, agyonlőtték.”

A Krímben egy nagyobb akció során 353 partizánt öltek meg harcban.

A szevasztopoli körzet partizánparancsnokát és csoportfőnökét, a bahcsiszeráji körzet kiképző instruktorát, több más vezető partizánnal együtt Bahcsiszerájban elrettentő például nyilvánosan felakasztották …

A zsidókról a márciusi jelentés megállapítja, hogy „az Ostland nagy részben már mentes a zsidóktól. Itt most már a SIPO-nak és az SD-nek csak az a feladata, hogy az országban elrejtve tartózkodó zsidókat elfogják. Sok esetben találtak zsidókra, akik engedély nélkül eltávoztak a gettókból, vagy nem hordták a zsidó-csillagot. Három zsidót, akit a Birodalomból áttelepítettek a rigai gettóba és akik onnan kitörtek, elfogtak és a gettóban nyilvánosan felakasztottak.

A nagyobb akciók során Minszkben 3412, Vilekjában 302, Baronicsiban 2007 zsidót lőttek agyon …

A keleti front többi szakaszán a SIPO és az SD folytatta a nagyobb települések megtisztítását a zsidóktól; Rakovban 15 000, Artyemovszkban 1224 zsidót lőttek agyon, így ezek a helyiségek mentesek a zsidóktól.

A Krímben 1000 zsidót és cigányt végeztek ki …”

Ez már a „germanizálás” kezdete volt.

Himmler 1942 nyarán a következőket jelenti ki: „Az a mi feladatunk, hogy a Keletet germanizáljuk, de nem a régi értelemben, azaz úgy, hogy az ott lakó embereket megtanítsuk a német nyelvre és a német törvényekre, hanem arra kell törekednünk, hogy Keleten csak valóban német, germán vérből való emberek éljenek.”

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

(idézet: A Berchtesgadeni sasfészektől a berlini bunkerig)

 

Japán imperialista tervei Ázsiában — Bevonulás Indokínába — Angol, amerikai, holland gazdasági ellenintézkedések — Japán-amerikai tárgyalások Washingtonban — Ribbentrop és Oshima 1941. nov. 28-i megbeszélése — 1941. dec. 7: japán támadás Pearl Harbor ellen — Roosevelt kongresszusi üzenete és beszéde — Az elsőség az európai hadszíntereket illeti — Hitler és Oshima tárgyalása — A Prince of Wales és a Repulse elsüllyesztése — Japán hódítások Délkelet-Ázsiában és a csendes-óceáni szigeteken — A korall-tengeri és a Midway-szigeti csata

1940. szeptember 27-én, alig három hónappal a nyugati villámhadjárat győzelmes befejezése után a náci diplomácia kezdeményezéséreRómábanmegkötötték a háromhatalmi egyezményt. Ez az egyezmény nem többet és nem kevesebbet jelentett, mint azt, hogy a szerződő felek, Hitler Németországa, a Duce Olaszországa és a Mikádó Japánja megegyeztek egymással a világ felosztásában: Európa nagy része és Közép-Afrika Hitleré, Dél-Európát, Észak- és Kelet-Afrikát Mussolini kapja, míg Japán Kelet- és Délkelet-Ázsiában teremtheti meg a maga birodalmát.

Az igazsághoz azonban hozzátartozik az is, hogy Japán már a háromhatalmi egyezmény aláírása előtt is tett néhány lépést az „új rend” felé vezető úton. 1931-ben megrohanta és bekebelezte Mandzsúriát, 1937-től kezdve pedig háborút viselt Kína ellen, anélkül, hogy hadat üzent volna.

Az ideológiai alapot e hódító, imperialista politikához az az elmélet szolgáltatta, mely szerint a japán ember, a jamató faj — isteni eredetű és rendeltetése: az összes népek leigázása és a világuralom megszerzése. Továbbá: a japáni császári ház tagjai a napistennőnek, Amateraszu Óómikáminak a leszármazottai, tehát a földkerekség minden részének a Mikádó, a japán császár jogara alá kell tartozni …

A második világháború kitörése, Nagy-Britannia és Franciaország sorozatos, súlyos vereségei az európai frontokon, egyre nagyobb mérvű lekötöttségük az Atlanti-óceánon és a Földközi-tengeren páratlanul kedvező feltételeket teremtett Japán számára — a Nagy-Kelet-Ázsia-i térségben.

A Mikádó országa nem is késlekedik: 1940. június 18-án, egy hónappal azután, hogy Hollandiát a náci csapatok megadásra kényszerítették, valamint egy nappal azután, hogy az agg Petain marsall Franco tábornok útján Hitlerhez fordult fegyverszüneti feltételekért, a japán kormány az indokínai francia hatóságoknak ultimátumot nyújt át, melyben követeli, hogy Indokína azonnal szüntesse meg a szállítást Kínának. Június 20-án a franciák elfogadják a japán követeléseket, az indokínai határállomásokon japán ellenőrök jelennek meg, majd nem sokkal később Észak-Indokína legjobb légikikötőjét (Hanoj közelében) japán légitámaszponttá alakítják át. Ugyanekkor egyes szélsőséges militarista politikusok nyíltan követelik, hogy japán csapatok szállják meg Holland-Indiát.

A nácik szempontjából balsikerű angliai légicsata után, amikor is kiderül, hogy a Luftwaffe nem tudja megszerezni a La Manche-csatorna felett a légiuralmat, a japán Konoye kormány óvatosabban folytatja terjeszkedési politikáját.

Gyökeresen megváltozik azonban a helyzet június 22-ike után. A Szovjetunió ellen indított náci támadás 11-ik napján, július 2-án a japán császár elnöklete alatt bizalmas tanácskozás folyik le, amelynek egyetlen tárgya: belépjen-e Japán most, azonnal a háborúba? Hosszas vita után megszületik a döntés: fokozni kell a nyomást a francia és a holland gyarmatokra, de lehetőleg kerülni kell a fegyveres konfliktus kirobbanását; meg kell várni, hogyan alakul a helyzet a német—szovjet háborúban?

Három héttel később, július 21-én a vichyi francia kormány beleegyezik abba, hogy japán csapatok szállják meg Indokína déli részét. Ezzel az egyezménnyel Indokína gyakorlatilag Japán uralma alá kerül.

Július 24-én Roosevelt amerikai elnök kijelenti Nomuro tengernagy, Japán washingtoni követe előtt: Japán csapatok megjelenése Indokína déli részén minden kétséget kizáróan Japán támadó szándéka felől tanúskodik. Július 26-án az Amerikai Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Kanada, Ausztrália, Újzéland és Holland-India kormányai megtorlásul zárolják a japán követeléseket, a kereskedelmi forgalomban jelentős korlátozásokat léptetnek életbe, nem szállítanak Japánnak kőolajat, ólmot, cinket, gumit és más, a haditermelés szempontjából fontos nyersanyagokat. A japán kormányt igen érzékenyen érintik ezek a korlátozó rendelkezések, és ezért augusztus 28-án Konoye miniszterelnök javaslatára tárgyalások kezdődnek Washingtonban a vitás kérdések rendezésére.

A tárgyalásokon azonban úgyszólván semmi közeledés nem jön létre a két fél álláspontja között. Az amerikai fél október 2-ikán igen határozott hangú jegyzékben rögzíti álláspontját. Először: Japán ismerje el a csendes-óceáni országok területi sérthetetlenségét, másodszor: vonja ki csapatait Kínából és Indokínából.

Amerika pozícióját erősítik az európai keleti frontról érkező hírek: a szovjet csapatok hősi ellenállása keresztülhúzta a náci villámháborús terveket. Október 10-én az angol kormány nyilatkozatban bejelenti, hogy Nagy-Britannia haladéktalanul az Egyesült Államok segítségére siet, ha az utóbbit Japán részéről támadás érné. Érthető, hogy ezek után Washington 1941 októberében sokkal szilárdabb és következetesebb álláspontot foglal el Tokióval szemben, mint akárcsak néhány hónappal előbb is.

A japán militarista körök azonban a német hadseregfőparancsnokság győzelmi jelentései alapján biztosra veszik Leningrád és Moszkva elestét, a Vörös Hadsereg európai frontjának összeomlását, ezért nemcsak hogy engedményre nem hajlandók, hanem ellenkezőleg, egyre harciasabb hangot ütnek meg. Október 16-án Hiraide kapitány, a japán hajóhad szóvivője kijelenti: „A japán— amerikai viszony rendkívül válságos helyzetben van; a japán hajóhad tettekre vágyik.” Ugyanezen a napon a békülékenyebb húrokat pengető Konoye kormány lemond, a császár Tódzsó tábornokot bízza meg az új kormány megalakításával.

E nap harmadik, feljegyzésre méltó eseménye: Göbbels, a Harmadik Birodalom propagandaminisztere meghívja Németország, Olaszország, valamint a csatlósállamok újságíróit, hogy társaságában tegyenek látogatást a közeli napokban elfoglalandó szovjet fővárosban, Moszkvában …

Végül: ezen a napon, 1941. október 16-án az amerikai kormány figyelmezteti a csendes-óceáni hajóhad, valamint a Hawaii-szigeteken állomásozó csapatok parancsnokát: most már tartani kell Japán támadásától, fel kell készülni a támadás visszaverésére.

Az új japán kormány azonban egyelőre semmi támadó szándékot nem mutat, sőt november 6-án a tárgyalások folytatására rendkívüli nagyköveti rangban Washingtonba küldi egyik igen tekintélyes diplomatáját, Kuruszut.

Roosevelt elnök november 17-én fogadja Kuruszu nagykövetet. Három nappal később a japánok előterjesztik új javaslataikat, melyeknek lényege: Japán egy későbbi időpontban hajlandó kiüríteni Indokínát, és nem terjeszkedik tovább dél felé, ha Holland-India és az Amerikai Egyesült Államok ellátja stratégiai nyersanyagokkal, és ha szabad kezet kap Kínában.

Hull külügyminiszter november 20-án nyújtja át az amerikai választ: az Egyesült Államok hajlandó helyreállítani a normális kereskedelmi kapcsolatokat Japánnal, ha létrejön megfelelő, többoldalú megnemtámadási egyezmény, amelyben részt venne Japánon és az Egyesült Államokon kívül a Brit Birodalom, Kína, a Szovjetunió, Hollandia és Thaiföld, továbbá ha Japán kivonja csapatait Indokínából és Kínából.

(E feltételek elfogadása annyit jelentett volna, hogy Japán lemond imperialista célkitűzéseiről.)

Még folynak a tárgyalások, s öt nap leforgása alatt, november24—29-ig, három ízben figyelmezteti az amerikai kormány a csendes-óceáni hajóhad főparancsnokát: bármely pillanatban várható a japán támadás …

November 28-án este Ribbentrop megbeszélést folytat Oshima berlini japán nagykövettel. Ribbentrop kifejti, hogy soha nem volt még olyan fontos a háromhatalmi egyezményt aláíró országok szoros együttműködése, mint most. Lényeges, hogy Japán ne mulassza el a kínálkozó lehetőséget, és lépjen akcióba az új rend megteremtése érdekében Kelet-Ázsiában. A német külügyminiszter szerint gyakorlatilag nincs remény arra, hogy a folyamatban levő japán—amerikai tárgyalások eredményre vezessenek, majd azzal biztatja a japán nagykövetet, hogy ha Japán háborúba keverednék az USÁ-val, Hitler Németországa nem térne ki az Amerikával folytatandó harc elől.

Oshima kitérően válaszol Ribbentropnak ama kérdésére, hogy mik lennének Japán szándékai Amerikával kapcsolatban, mondván, hogy erről nincsenek konkrét értesülései, majd a német hadvezetőség 1942. évi tervei felől érdeklődik.

Ribbentrop ismerteti Hitler felfogását: gyakorlatilag az összes fontos katonai célpontokat elérték a Szovjetunióban, és most lehetővé válik, hogy a német csapatok nagyobb részét visszahozzák Németországba … Ami a jövendő terveket illeti, a kaukázusi hadjárattal a legkomolyabban foglalkoznak; ezenkívül tavasszal a német hadsereg át fog kelni az Urál-hegységen és Sztálint mélyen Szibériába űzi.

Oshima megkérdezi: hozzávetőleg mikor fog erre sor kerülni?

Ribbentrop válasza: a hadjárat a következő év májusában fog megkezdődni.

A japán követ ezzel kapcsolatban kifejezi azt a reményét, hogy ha ez a hadjárat sikerrel jár, Németország és Mandzsukuo között a légi összeköttetést nemsokára meg lehet teremteni.

Ribbentrop: „Ezt Németország már hosszú ideje tervezi. Nem hinném, hogy a következő év nyarán az Urál térsége és Mandzsukuo között a légi összeköttetés lehetetlen lenne.”

Szóba kerül még a német—angol háború állása is. Ribbentrop megnyugtató kijelentéseket tesz a japán követnek. A háború végén — szögezi le Ribbentrop — Angliának nem lesz többé befolyása a nemzetközi kérdésekben. A brit szigeteken kívül fekvő összes birtokait el fogja veszíteni, ezeket Németország, az USA (!) és Japán fogja megkapni. Afrikában Németország megelégszik nagyjából a volt német gyarmatokkal, az afrikai gyarmatok nagy része Olaszországnak jut.

Ribbentrop — Oshima kérdésére — kifejti, hogy szeretnék a háborút a következő évben befejezni, de lehetséges, hogy esetleg tovább is elhúzódik. Ha Japán háborúba keveredik az Egyesült Államokkal, Németország csatlakozni fog Japánhoz. Teljesen lehetetlen, hogy ilyen körülmények között Németország az Egyesült Államokkal különbékét kössön …

(A japán nagykövet a tárgyaláson egyetlen szóval sem említi a német szövetségesnek, hogy valami készül a Csendes-óceánon …)

Tódzsó japán miniszterelnök november 29-én kijelenti: „Japán elhatározta Kelet-Ázsia megtisztítását az amerikai és az angol befolyástól.” November utolsó napjaiban sajtójelentések arról számolnak be, hogy 70 japán csapatszállító hajó tűnt fel a Dél-Kínai-tengeren. Amikor az amerikai kormány ezzel kapcsolatban felvilágosítást kér Tokiótól, december 5-én kitérő, semmitmondó választ kap; a kínai hadsereg déli offenzívájának megelőzését célozzák a folyamatban levő csapatösszevonások.

December 6-ról 7-re virradó éjszaka, pontosan éjfélkor Grew, az Egyesült Államok tokiói nagykövete sürgős kihallgatásra jelentkezik a japán külügyminiszternél, hogy átadja Roosevelt elnök személyes üzenetét Hirohito japán császárhoz. Roosevelt megkísérli, hogy az utolsó pillanatban elhárítsa a katasztrófa bekövetkezését.

1941. december 7-énreggel 7 óra 2 perckor aHawaii-szigetcsoport Oahu szigetétől keletre egy őrszolgálaton levő tengerésztiszt északi irányból nagyobb légihaderő közeledését figyeli meg. Jelenti parancsnokának, de az — abban a hiszemben, hogy amerikai gépekről van szó — szükségtelennek lát minden további intézkedést. Nyolc óra előtt néhány perccel mintegy 150 repülőgép jelenik meg a Hawaii-szigetcsoport fővárosa, Honolulu fölött és zárt, harci alakulatokban az amerikai haditengerészet fő támaszpontja, Pearl Harbor felé tart.

San Franciscóból ekkor érkezik egy nagyobb utasszállító hajó, az utasok a fedélzeten állnak és onnan figyelik a harci repülőgépeket. Örülnek, hogy az amerikai haditengerészet éppen vasárnap reggel, szinte az ő tiszteletükre rendez ilyen látványos hadgyakorlatot. Amikor a hadihajók közelében zuhanni kezdenek a bombák, egy amerikai gépkocsi-ügynök a meglepetéstől ámultan így kiált fel: „Hűha, mi lett volna, ha ez a bomba igazi?!”

Nos, a bombák igaziak voltak, a repülőgépek pedig nem az amerikai haditengerészet, hanem a felkelő nap országának felségjelvényét viselték.

Délután háromnegyed kettőkor a washingtoni hadügyminisztérium egyik megfigyelőtisztje a következő rádióüzenetet fogja fel: „A csendes-óceáni hajóhad parancsnoka figyelmeztet minden hajót, mely Hawaii közelében tartózkodik: vigyázat, ellenséges légitámadás kezdődött. Nem gyakorlatról van szó.” Két perc múlva Knox tengerészeti miniszter telefonon közli a felfogott üzenetet Roosevelt elnökkel a következő szavak kíséretében: „Elnök úr, úgy látszik, a japánok megtámadtak bennünket Pearl Harbornál …”

Egy órával azután, hogy a japán erők megtámadták Hawaii szigetét, Nomura nagykövet Kuruszu rendkívüli nagykövet kíséretében megjelenik Hull külügyminiszternél és átad egy jegyzéket, amely azzal vádolja meg az Egyesült Államok kormányát, hogy titokban háborúra készül Japán ellen; a jegyzék leszögezi ugyan, hogy a diplomáciai tárgyalások folytatását a japán kormány reménytelennek tartja, de egyetlen szóval sem utal arra, hogy a japán haderők megtámadták Pearl Harbort …

(Hull később erről a japán jegyzékről a következőket mondotta: „Ötven éves közpályámon soha nem találkoztam még hivatalos irattal, amelyben ennyire hemzsegett volna a sok hazugság; annyira, hogy szinte érthetetlen volt előttem, hogyan lehet a világon olyan kormány, amely ilyesmire képes.”)

Roosevelt elnök 1941. december 8-án a kongresszushoz üzenetet intéz, s a többi között a következőket mondja:

„Tegnap, december 7-én — és ez a dátum örökre emlékezetes marad — az Amerikai Egyesült Államokat Japán légi és tengeri erői váratlanul és előre megfontolt szándékkal megtámadták … A Hawaii-szigetek ellen intézett tegnapi támadás súlyos károkat okozott az amerikai tengeri és szárazföldi haderőnek. Sajnálattal kell közölni önökkel, hogy nagyon sok amerikai életét vesztette …

Tegnap a japán kormány a Maláji-szigeteket is megtámadta.

Tegnap este japán haderő megtámadta Hongkongot.

Tegnap este japán haderő megtámadta Guamot.

Tegnap este japán haderő megtámadta a Fülöp-szigeteket.

Tegnap este a japánok megtámadták Wake szigetét.

Japán tehát meglepetésszerű támadást indított az egész csendes-óceáni területen …

Mint a szárazföldi és tengeri haderők legfőbb parancsnoka, minden védelmi rendszabályt elrendeltem. Nemzetünk sohasem felejti el, milyen jellegű támadás érte.

Kérem a kongresszust, jelentse ki, hogy a japánok indokolatlan és gyáva támadása óta, 1941. december 7-e, vasárnap óta az Egyesült Államok és Japán háborúban állanak egymással” — fejeződik be Roosevelt elnök üzenete.

Ugyanezen a napon a szenátus és a kongresszus együttes ülésén tartott beszédében Roosevelt elnök rámutat a német, az olasz és a japán fasizmus agresszív módszereinek azonosságára:

„Az út, amelyet az elmúlt tíz esztendőben Japán követett Ázsiában, párhuzamos volt Hitler és Mussolini európai és afrikai útjával. Nincs többé szó puszta párhuzamosságról; olyan jól kiszámított összejátszás ez már, hogy a világ valamennyi szárazföldje és valamennyi tengere egyetlen óriási csataterévé vált a tengelyhatalmak hadászatának.

1931-ben a japánok betörtek Mandzsukuóba — hadüzenet nélkül.

1935-ben Olaszország megrohanta Abesszíniát — hadüzenet nélkül.

1938-ban Hitler elfoglalta Ausztriát — hadüzenet nélkül.

1939-ben Hitler bevonult Csehszlovákiába — hadüzenet nélkül.

1939-ben, valamivel később, Hitler rátört Lengyelországra — hadüzenet nélkül.

1940-ben Hitler elözönlötte Norvégiát, Dániát, Hollandiát, Belgiumot és Luxemburgot — hadüzenet nélkül.

1940-ben Olaszország megtámadta Franciaországot, majd később Görögországot — hadüzenet nélkül.

1941-ben a tengelyhatalmak megtámadták Jugoszláviát és Görögországot s elözönlötték a Balkán-félszigetet — hadüzenet nélkül.

1941-ben Hitler megtámadta Oroszországot — hadüzenet nélkül.

Most pedig Japán megtámadta a Maláji-szigeteket és Sziámot, majd az Egyesült Államokat — hadüzenet nélkül.

A módszer mindig ugyanaz. Benne vagyunk a háborúban. Valamennyien benne vagyunk s benne is leszünk mindvégig. Minden férfi, minden nő, minden gyermek részt vesz az amerikai történelem legfélelmesebb vállalkozásában. Osztoznunk kell a rossz hírekben, a vereségekben éppúgy, mint a győzelmekben, ahogyan a forgandó hadiszerencse hozza.”

A második világháború lángja átcsapott a Távol-Keletre is.

A csendes-óceáni amerikai flotta rendkívül súlyos veszteségeket szenvedett Pearl Harbornál. A japán orvtámadás következtében elsüllyedt 5 csatahajó, 3 torpedóromboló, 1 aknalerakó hajó és egy célpontnak használt kimustrált öreg hadihajó; 3 csatahajó, 3 torpedóromboló, azonkívül igen sok kisebb hajóegység súlyosan megsérült. A hadikikötő területén a támadás idején 273 repülőgép állomásozott, ezek közül 252 gép pusztult el, legnagyobbrészt a földön.

A japán támadás rendkívül nehéz helyzet elé állítja Nagy-Britanniát és az Egyesült Államokat. Tengeri erőik legnagyobb részét az atlanti-óceáni csata és a líbiai front utánpótlásának biztosítása köti le, azonkívül gondoskodniuk kell a Szovjetunióba irányuló szállítások megszervezéséről is. Az angol légierő részben a brit szigetek fölött, részben az észak-afrikai fronton harcol, csak e frontok valamelyikének meggyengítésével lehet erősítést küldeni a Távol-Keletre.

1941. december 22-énChurchill és Roosevelt Washingtonban tanácskozásra ül össze, és meghozzák a második világháború egyik legfontosabb döntését, mely szerint — tekintet nélkül a Távol-Keleten, a Csendes-óceánon várható veszteségekre, Japán területi nyereségeire —minden lényeges hadfelszerelési cikk szállításában az elsőbbség Európát illeti. Először Hitlert kell legyőzni, mert ha Anglia és a Szovjetunió alulmarad a nácikkal szemben, akkor Hitler és a japán militaristák szövetsége ellen az Amerikai Egyesült Államok egyedül nem tudja megvívni a harcot.

Ez a döntés, tekintettel arra, hogy a Szovjetunió ellen indított náci támadás óta Angliát nem fenyegette az invázió veszélye, a Luftwaffe pedig már nem annyira a szigetország elleni légitámadásokra, mint inkább az „Európa-erőd” védelmére összpontosította nyugaton megmaradt erőit, elsősorban az európai keleti front szempontjából volt elsőrendűen fontos.

A Szovjetunió hatékony megsegítése, minden nélkülözhető hadianyagnak a „tengely” ellen történő felhasználása — kétségtelenül Roosevelttől ered. Ő — ellentétben Churchillel — őszintén és mellékgondolatok nélkül dolgozott az antifasiszta koalíció megerősítéséért, és az adott pillanatban — szinte szembeszegülve az amerikai közvéleménnyel, amelyet erősen megrendítettek a Csendes-óceánról érkezett hírek, és amelyek azonnali, hatékony visszavágást akartak — ki merte mondani: az európai és az észak-afrikai hadszíntéré az elsőbbség …

A japán támadás híre teljesen váratlanul éri a tengelyhatalmakat. Mikor a vezéri főhadiszállásra befut az első hír a távol-keleti eseményekről, Hitler a késő éjszakai óra ellenére magához kéreti Keitel és Jodl tábornokot, hogy megtanácskozza velük, mi a teendő.

Ribbentrop külügyminiszter egyik bizalmas munkatársának kijelenti: javasolni fogja a Führernek, hogy a Harmadik Birodalom azonnal üzenjen hadat az Amerikai Egyesült Államoknak, mert olyan nagyhatalom, mint Németország, nem engedheti meg, hogy esetleg más üzenjen neki hadat …

December 8-án délután 1 órakor Oshima felkeresi Ribbentrop külügyminisztert, hogy közölje a japán kormány kérését: Németország és Olaszország formálisan üzenje meg a háborút Amerikának.

Ribbentrop azt válaszolja: Hitler a főhadiszálláson épp most tárgyal arról, milyen formában történjék meg a hadüzenet, hogy az jó hatást váltson ki a német népből …

A beszélgetés végén Ribbentrop még azt is közli, hogy Hitler 8-án reggel parancsot adott az egész német hajóhadnak: bárhol amerikai hajókra akadnak, támadják meg azokat! (Még a hadüzenet előtt …)

December 11-én Németország és Olaszország megüzeni a hadat az Amerikai Egyesült Államoknak.

Világhódító tervek állanak Hitler és Oshima 1941. december 14-i megbeszélésének középpontjában. Hitler elragadtatott szavakkal emlékezik meg a Pearl Harbor-i támadásról; a hadüzenetnek ezt a formáját „az egyetlen igazi, helyes” megoldásnak tartja; hevült a szíve, amidőn a japánok első hadműveleteiről hallott. Ő maga is több ízben folytatott tárgyalásokat végtelen türelemmel, pl. Lengyelországgal és még a Szovjetunióval is.

(Hitlert, úgy látszik, cserbenhagyta az emlékezőtehetsége: szó sem volt semmiféle lengyel—német vagy szovjet—német tárgyalásokról, amikor már készen volt a terv e két ország megtámadására. Az 1940-es nyugati hadjárat után azonnal megkezdődtek a Fall „Barbarossa” előkészületei …)

Amikor felismerte — folytatja Hitler —, hogy a másik fél semmiféle megegyezést nem óhajt (!), akkor azonnal és minden formalitás nélkül lecsapott. Így fog tenni a jövőben is …

(1939. augusztus 23-án a Wehrmacht főparancsnokai előtt tartott beszédében a Führer kifejezte amaz aggodalmát, hogy valaki — sértő szót használt — az utolsó pillanatban közvetítő javaslattal áll elő …)

Hitler kifejti, hogy Japán belépése a háborúba nagy könnyebbséget jelent Németországnak. Nyíltan meg kell mondania, hogy a tengeralattjáró-háborúban komoly gondjai voltak: eddig könnyen össze lehetett téveszteni az angol és az amerikai kereskedelmi- és hadihajókat, emiatt a tengeralattjáró parancsnokokra hallatlan felelősség nehezedett. Ez most megszűnt: azt a parancsot adta a tengeralattjáróknak, hogy minden hajót torpedózzanak meg, amely csövük elé kerül. (Közben kifejezi azt a meggyőződését, hogy Amerikát le fogják verni; az amerikai katonák harci értékét — 1918-as tapasztalatok alapján — nem sokra becsüli. „Hogyan állhatnának helyt a legvégsőkig olyan csapatok, amelyeknek a dollár az istenük?”)

Oshima válasza: Japán is nehéz körülmények között harcolt, például akkor,, amikor Nankingot bombázták, és a repülőknek parancsot kellett adni, hogy vigyázzanak az idegen követségekre. Most ez megszűnt …

Ekkor következik a Führer számára a tárgyalás kellemetlen szakasza: távol-keleti szövetségese előtt magyarázatot kell adnia a keleti front helyzetéről. Az alaposan „megkozmetikázott” helyzetmagyarázat a következőképpen hangzik:

A frontokon téli harcszünet van.

(Ezekben a napokban teljes erővel folyik a Vörös Hadsereg offenzívája a Don alsó folyásánál és Moszkva körül: december 15-én visszafoglalják Kalinyint, 16-án a Wehrmacht megkezdi nagy visszavonulását …)

Sajnos, egy nagy hadművelet végrehajtása közben 38°-os fagy állította súlyos megpróbáltatás elé a csapatokat és a gépeket. A motorok, a gépfegyverek nem működtek, használhatatlanok voltak.

Néhány hadműveletet természetesen be kell fejezni. Mindenekelőtt Szevasztopolt kell elfoglalni, az ez irányú előkészületek már majdnem befejeződtek; azután tovább kell folytatni Leningrád bekerítését, továbbá a Kaukázus irányában folytatandó hadműveleteket. A frontvonal a tél folyamán keleten Leningrádtól Taganrogig húzódik, és ez lehetővé teszi, hogy a motorizált és páncélos egységeket, valamint a legjobb gyaloghadosztályokat kivonják és a tél folyamán felfrissítsék. Tavasszal a hadműveleteket ismét nagy arányokban fogják megkezdeni.

Oshima tábornok térképet vesz elő és a Führernek részletes előadást tart a csendes-óceáni hadihelyzetről és a szigetcsoportokért folyó harcokról. Közli a Führerrel a japán légierő és hadiflotta eredményeit, továbbá a japán szárazföldi haderőnek a Fülöp-szigeteken és a Maláji-félszigeten való előrenyomulását. Befejezésül kifejti azt a véleményét, hogy Japán Szingapúr elfoglalása után India felé fog fordulni. Ebben az összefüggésben fontosnak tartja, hogy a német és a japán hadműveleteket összeegyeztessék. Nagyon előnyös lenne az, hogy akkor, amikor Japán Indiát keletről megtámadja, a német csapatok Indiát nyugat felöl fenyegessék.

A Führer felvázolja Oshima előtt a következő év hadműveleti terveit és kijelenti, hogy legközelebb délen akar támadást indítani, a Kaukázus irányában, egyrészt az olajra, másrészt az Irak és Irán irányában végrehajtandó előnyomulásra való tekintettel; ez egyértelmű India fenyegetésével. „Az oroszok azt hitték, hogy a németek először Moszkvát akarják elfoglalni, ez azonban csak kisebb jelentőségű …”

(Alig hihető, hogy az 1941 szeptember elején elhatározott „Tájfun” hadművelet, amelynek célja Moszkva elfoglalása volt, azért készült volna, hogy ne hajtsák végre. Megpróbálták elfoglalni Moszkvát, de nem sikerült. Ezért lett „kisebb jelentőségű”… Idézni lehet a magyar szólásmondást: Savanyú a szőlő …)

Hitler ezután így folytatja: „A tél folyamán teljes figyelmét Észak-Afrikára fogja fordítani Németország. Ezentúl minden hajót meg fogunk torpedózni, amellyel tengeralattjáróink a tengereken találkoznak, és így az angolszász flotta súlyos károkat fog szenvedni …”

A Führer végül szükségesnek mondja, hogy a Vladivosztokba irányuló amerikai szállításokat megakadályozzák.

Oshima megnyugtató választ ad. Ez nem okoz különösebb nehézséget, mert az amerikaiaknak egy tengerszoroson kell áthaladniok, s azt tüzérségi tűzzel el lehet zárni. Egyébként az a meggyőződése, hogy Amerika többé semmit nem fog szállítani a Szovjetuniónak …

A japán orvtámadás egyébként nemcsak Pearl Harbornál, hanem másutt is nagy eredményeket hoz. 1941. december 10-én japán repülők felfedezik, hogy a csendes-óceáni brit hajóhad két leghatalmasabb egysége, a Repulse csatacirkáló és a vadonatúj Prince of Wales csatahajó erős torpedóromboló kísérettel a Maláji-szigetek északi partjai felé tart, megakadályozni a japán csapatok partraszállását. A flottacsoportot maga Philips tengernagy, a csendes-óceáni brit hajóhad parancsnoka vezeti.

A felderítő repülők jelentései alapján japán bomba vetők támadják meg az angol csatahajókat és alig két óra leforgása alatt elsüllyesztik a brit hajóhad e két büszkeségét.

1. D. Gallagher amerikai újságíró, aki a Repulse fedélzetén élte át a támadást, a következőket írja a Prince of Wales pusztulásáról: „ … A pilóták ez alkalommal nem bennünket választottak ki célpontul, hanem a Prince of Walest. Alig szálltak el a repülőgépek, a csatahajó hátsó részén vízoszlop és füst emelkedett a magasba. A ledobott torpedók pontosan eltalálták a brit csatahajót.

A hajó egész légvédelmi tüzérsége vadul lőtte a támadó repülőgépeket. De nemsokára a hajó erősen oldalára dőlt. A Prince of Wales egy kilométer távolságra lehetett tőlünk.

A súlyosan megsérült hajó kapitánya jelzésekkel kérdezte tőlünk, hogy a torpedóvető repülőgépek eltaláltak-e bennünket is? Tennan kapitány válaszolt: „Eddig még nem.”

Közben a Prince of Wales még jobban oldalára dőlt. Légvédelmi tüzérsége állandóan dolgozott. Tíz perccel később, 12,20-kor, támadó repülőgépek újabb csoportja közeledett a süllyedőfélben levő hajó felé. A Prince of Wales ekkor másfél kilométer távolságra volt tőlünk és mozdulatlanul állott egyhelyben. Az egyik torpedó robbanása elpusztította a csavarjait.

Valamennyi japán repülőgép a süllyedőfélben levő brit hajóra támadt. Lehettek ötvenen, de talán nyolcvanan is. Köztük sok volt a torpedóvető repülőgép. A Prince of Wales tüzérsége elkeseredetten lőtte őket. A védekezésben a halálosan megsérült csatahajó segítségére sietett a Repulse tüzérsége, a kísérő torpedórombolók pedig körben foglaltak helyet a süllyedő hajó körül.

Ekkor sűrű füst vette körül a csatahajót, úgyhogy körvonalait is alig lehetett kivenni. Láttam, amint az egyik japán repülőgép a vízbe dobta torpedóját. A torpedó célba talált, majd nyomban utána egy másik is. A csatahajó ekkor már csak félig állt ki a vízből. Emberek — mint apró, fekete pontok — ugráltak a tengerbe a sűrű, füsttel teljesen beborított fedélzetről. Ugyanekkor rettenetes erejű robbanás érte a Repulse-öt is jobboldalról. Majd nyomban utána ugyanezen az oldalon egy másik robbanás következett … A hajó veszélyesen oldalára fordult. A hangszórók még egyszer, utoljára megszólaltak: »Minden ember a fedélzetre. Elhagyni a hajót!« A pontos idő 12,25 volt.”

Az amerikai és az angol flottát ért veszteségek döntő hatással vannak az első hónapok hadműveleteire. A japánok megszerzik a Csendes-óceánon a tengeri uralmat, és a levegőben is ők vannak fölényben, így az elszórt, magukra hagyott angol, amerikai és holland támaszpontok egymás után kerülnek japán kézre.

December 8-án a japán tengeri- és légierők megtámadják Guamot, és két nappal később sikeres partraszállást hajtanak végre a szigeten, ahol mindössze 500 főnyi amerikai katonaság állomásozott.

Wake szigete ellen szinte Pearl Harbor megtámadásával egy időben indul meg a japán akció. Négy napig támadják a japán repülőgépek a sziget védőit. Az amerikai csendes-óceáni parancsnokság nem tud utánpótlást, erősítést küldeni. Egy alkalommal, amikor a Hawaii-szigeti tengerészeti parancsnokság rádión — inkább csak udvariasságból — megkérdezi a védőket, hogy van-e valamire szükségük, Wake védőinek ez a híressé vált válasza érkezik: „Ha lehet, küldjetek még több japánt …”

December 23-án Wake szigete fölött is japán hadilobogót lenget a szél.

Hongkong 17 napig áll ellen a japánoknak, a Maláj-félsziget déli csúcsán lévő Szingapúr ostroma egy hónapig tart.

Különösen Szingapúr elvesztése érinti rendkívül súlyosan a szövetségeseket. Szingapúrt, a Csendes-óceán Gibraltárját rendkívül erős tengerészeti- és légitámaszponttá építették ki az angolok. De nem gondoskodtak megfelelő tengerészeti- és légiegységek Szingapúrba helyezéséről, másrészt a tenger felől bevehetetlen Szingapúr kiépítésénél nem számoltak a szárazföld felől jövő támadással. Igaza volt annak a katonai szakértőnek, aki 1941 tavaszán azt mondotta: „Szingapúr gyönyörű istálló, lovak nélkül …”

Szingapúr elfoglalása után a japánoknak ölükbe hullott Szumatra, Jáva, Borneo, Celebes.

(Érdemes megemlíteni, hogy az amerikai New York Times közel egy évvel azelőtt, 1941. február 20-án a következőket írta: „Szingapúrt Indokína, Holland-India sorsát az európai harcok kimenetele dönti el.”)

A Fülöp-szigetek stratégiai jelentősége szintén rendkívül nagy, hiszen a szigetcsoport legészakibb része, a Bataan-szigetek mindössze 80 mérföldnyire vannak Formozától.

December 10-én a japánok légitámadással elpusztítják a Fülöp- szigetek legnagyobb hadikikötőjét, Cavitet, ugyanezen a napon partra szállnak Luzon szigetén. Az amerikai csapatok a japán túlerő elől kénytelenek lassan visszavonulni, de még közel öt hónapig ellenállnak; az utolsó védelmi pont, Corregidor sziklaerődje csak május 6-án adja meg magát.

1941. december 7-től 1942 májusáig Japánolyan győzelmeket arat Távol-Keleten, amelyek — nyugodtan mondhatjuk —jelentőségükben felülmúlták Hitler összes addigi hódításait: 1942 nyarán a japán fegyveres erők tengeren és szárazföldön közel 50 millió négyzetkilométernyi területet tartanak ellenőrzésük alatt. A területi hódítás jelentőségét nagyban növeli az, hogy Japán a meghódított területeken minden fontos nyersanyagot, olajat, gumit, ónt, rezet, kaucsukot megtalál, amire csak szüksége van.

A háború kitörését megelőző években az angolok, az amerikaiak és a hollandok szinte ölbetett kézzel nézték Japán erősödését; katonai támaszpontjaik gyengeségeit, sebezhető pontjait a japán kémszolgálat pontosan felderítette.

A japán támadás körülményeit kivizsgáló amerikai katonai bizottság megállapította, hogy Pearl Harbor kikötőjében a két-három személyes, ún. liliputi japán tengeralattjárók akkor jelentek meg a kikötő bejáratánál, amikor a kikötő belsejét védő sodronyháló le volt eresztve amerikai hajók érkezése miatt …

Érdemes megemlíteni Szingapúr gondosan előkészített és megszervezett ostromával kapcsolatban, hogy a szingapúri angol támaszponttal szemben a félsziget partján japán halásztelep volt, ettől nem messze pedig japán kaucsukültetvény terült el. Nem sokkal a japán támadás megindulása előtt a kaucsukültetvényen nagy jövés-menés volt tapasztalható, mindenütt japánok sürögtek-forogtak és nagyban méregettek. Egy idősebb bombay-i angol, aki véletlenül ott volt egy nagyobb turistatársasággal, tréfásan megjegyezte, hogy ezek a japánok most éppen azt jelölik ki, hogy hol állítják majd fel annak idején a Szingapúrra tüzelő ütegeket …

Az öreg angolnak igaza lett …

A Berlin-Róma-Tokió tengely 1941 őszutóján kedvező helyzetben volt. Két amerikai történész, Nevins és Commager azt állítja „Az Egyesült Államok rövid története” c. munkájában, hogy „1941 decemberében nemcsak lehetségesnek, hanem a legteljesebb mértékben valószínűnek látszott, hogy Németország a Kaukázuson vagy Észak-Afrikán keresztül előrenyomul Kelet felé — ugyanakkor Japán Kínán és Burmán keresztül Nyugat felé tör át, és a két nagy tengelyhatalom Indiában egyesül s ezzel a világ háromnegyede az ő jármuk alá kerül.”

De szerencsére ez nem következik be.

Az észak-afrikai fronton Rommel híres Afrika—Korpsa nem tudja legyűrni a brit birodalmi csapatok ellenállását, nem tudja elérni a Szuezi-csatornát, és 1941 decemberében a szovjet hadsereg Rosztov, Leningrád és főleg Moszkva alatt irtózatos vereséget mér Hitler válogatott hadosztályaira; így Hitler nem válthatja be azt az ígéretét, hogy Európában 1941-ben befejezi a háborút a Szovjetunió ellen.

De hozzájárul a fasiszta hatalmak kudarcához, hogy a távol-keleti háborúban a japánok súlyos stratégiai hibákat is elkövetnek. Ezek közül a legdöntőbb: nem mérik fel kellőképpen azt az óriási lehetőséget, amelyet a Pearl Harbor-i támadás számukra megnyitott. Marshall tábornok, az amerikai hadsereg vezérkari főnöke, 1945. szeptember 1-én az összes hadszíntereken lejátszódott hadműveletek menetéről tett részletes jelentésében a következő, figyelemre méltó megállapítást teszi: „A japán hadvezetőség stratégiai elgondolása már kezdettől fogva felborult, mert a japánok elszalasztották azt a lehetőséget, hogy a Hawaii-szigeteken csapatokat szállítsanak partra, elfoglalják Oahut és a Hawaii-szigetek egyéb fontos támaszpontjait. Ezzel a hadmozdulattal a japánok megfosztották volna ellenfeleiket a legfontosabb védelmi ponttól, sőt a Csendes-óceán nyugati felére kiterjedő hadműveleteiket innen irányíthatták volna. Csak a támadó-országok kapzsisága és stratégiai hibáinak tömege, valamint a szovjet nép és az angol nép hősi küzdelme mentette meg az Egyesült Államokat attól, hogy saját területén ne folytasson háborút.”

Az Egyesült Államok Pearl Harbor után óriási erőfeszítéseket tesz, hogy fel tudja venni a harcot a japánokkal. Az első komolyabb eredmény: a Pearl Harbornál elsüllyesztett és megrongált hajókat igen rövid idő alatt rendbehozzák, és amilyen gyorsan csak lehet, légi erősítést küldenek Hawaiira és más csendes-óceáni szigetekre.

(A teljes kép kialakítása érdekében meg kell említeni, hogy amikor a Pearl Harbor-i veszteségeket számba vették, kiderült, hogy azok rendkívül súlyosak ugyan, de nem katasztrofálisak. Az amerikai flotta szerencséjére a japán támadás idején nem volt Pearl Harbor kikötőjében a torpedórombolók többsége és három elsőosztályú repülőgép-anyahajó.)

Az angol—amerikai—ausztráliai közös védelmi parancsnokságnak sikerül 1942 májusára aránylag szilárd védelmi vonalat kiépítenie, amely Észak-Guineából indult ki és a Salamon-, a Marshall-, Gilbert- és Mariana-szigeteken húzódott végig.

1942 májusában a Korall-tengeren összecsap a japán és amerikai tengeri haderő. Ez az első tengeri csata a világtörténelemben, amelyben a csatahajók nem játszanak lényeges szerepet: a döntő szerep a repülőgép-anyahajóknak, helyesebben a róluk felszálló bombázó és harci repülőgépeknek jut.

A tengeri csatában az amerikaiak elvesztik ugyan a Lexington repülőgép-anyahajót és még két hadihajójukat, de ugyanennyi a japánok vesztesége is. Ennél fontosabb, hogy a japánok nem tudnak felülkerekedni, támadásuk nem jár sikerrel.

A japán előretörés azonban 1942. június 4 és 6 között a Midway-szigeti csatában reked meg véglegesen.

A csendes-óceáni amerikai haditengerészet főparancsnoksága japán rejtjeles táviratok megfejtéséből jó előre értesül arról, hogy hatalmas japán inváziós flotta — mintegy ötven szállítóhajó és harminc hadihajó — indult a Hawaii-szigetcsoport megtámadására és elfoglalására. Kellő időben megteszik a szükséges ellenintézkedéseket és három nap, három éjjel tombol Midway szigete körül az elkeseredett küzdelem. Ezt a tengericsatát is a repülőgépek döntik el.

Az amerikai repülők bátran és elszántan harcolnak. Megörökítésre érdemes a 8. repülőraj támadásának története. Ez a raj hosszas keresgélés után bukkan rá a japán repülőgép-anyahajóra. A raj parancsnoka jelenti a flottaraj főparancsnokának, hogy elérte a japán repülőgép-anyahajókat, de a gépek üzemanyaga kifogyófélben van, és ha végrehajtják a támadást, nem marad elegendő üzemanyaguk a visszatérésre. Spruance tengernagy, a flotta parancsnoka súlyos dilemma elé kerül. Ha megengedi a repülőraj gépeinek a visszatérést, akkor a japán haderő négy félelmetes repülőgép-anyahajója megmenekül, pedig három vagy négy japán repülőgép-anyahajó elsüllyedése döntő változást hozhat a Csendes-óceánon egymással szemben álló tengeri haderők viszonyában. A tengernagy végül is hideg számítással feláldozza a 15 támadó repülőgépet és 45 főnyi legénységét, rádió útján kiadja a parancsot: „Azonnal támadni!”

A Midway mellett vívott tengeri csatában az amerikai tengeri- és légierők elsüllyesztenek négy japán repülőgép-anyahajót, két nehézcirkálót, három torpedórombolót, súlyosan megrongálnak három csatahajót, három cirkálót, lelőnek 275 repülőgépet.

Az eredmény: a japán inváziós flotta kénytelen visszafordulni. Ez az első japán vereség a Távol-Keleten, ezután már a japán tengeri-, szárazföldi- és légierők nem tudnak többé számottevő sikert elérni, a frontok megszilárdulnak.

1942 júniusában fordulat áll be a távol-keleti háborúban is.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

(idézet: A Berchtesgadeni sasfészektől a berlini bunkerig)

 

Veszélyben az észak-afrikai és közel-keleti angol pozíciók — Darlan—Hitler tárgyalás az angolok ellen folytatandó harcról — John Dill vezérkari főnök memoranduma Anglia súlyos katonai helyzetéről — Kréta elfoglalása — Sikeres angol és szabad-francia katonai akció Szíriában — Angol és szovjet csapatok bevonulása Iránba — Churchill üzenete Roosevelthez, Roosevelt válasza — 1941. június 22. Chequersben — Churchill rádióbeszéde — Az amerikai kormány állásfoglalása Hitler ellen — A földközi-tengeri angol pozíciók javulása — A moszkvai háromhatalmi értekezlet — Sztálin a koalícióról — Az angol és szövetséges hajóveszteségek csökkenése — Német tervek a Földközi-tenger és a Közel-Kelet térségében

1941. április 6-ána Wehrmacht egységei megtámadjákJugoszláviát és Görögországot. Három héttel később, április 27-én a német csapatok bevonulnak Athénbe. Ugyanezen a napon Észak-Afrikában, a líbiai fronton Rommel tábornok csapatai átlépik az egyiptomi határt és elfoglalják Halfaya kikötőjét, másnap pedig beveszik Sollumot.

Május 2-án nagy veszteségek árán befejeződik a brit-birodalmi és a görög csapatok hajóraszállítása a görög szárazföldről.

Ugyanezen a napon Irakban felkelés tör ki az angolok ellen, körülzárják az angol szárazföldi- és légitámaszpontokat.

A közel-keleti helyzetet Nagy-Britannia szempontjából súlyosbítja az is, hogy a szíriai francia haderő parancsnoka, Dentz tábornok együttműködik a tengelyhatalmakkal és hajlandó minden segítséget megadni az iraki felkelésnek. Iránban szintén tengelybarát uralkodó, Reza Pahlevi sah ül a trónon.

1941 májusában nemcsak Szíriában, Irakban és Iránban fenyegeti nagy veszély a közel-keleti angol pozíciókat, hanem fenyegetően alakul a helyzet más közel-keleti államokban is. Transzjordániában Favzi el Kavkji szabadcsapatokat szervez az angolok ellen, ugyanakkor Amin el Husszein, a jeruzsálemi főmufti, Anglia halálos ellensége a mohamedán hívőket igyekszik fellázítani és harcba vinni az angolok ellen.

1941. május 5-énvichyi katonai és politikai körökben újra előtérbe kerül a Hitlerrel való szorosabb együttműködés lehetősége. Ekkor ugyanis elhatározzák: megfelelő német garancia esetében a vichyi kormány utasítja Dentz tábornokot, hogy a szíriaifrancia hadsereg készleteinek kétharmadát adja át az iraki felkelőknek.

Május 11-én Darlan tengernagy Obersalzbergbe repül Hitlerhez. Darlan felajánlja: a francia flotta megmaradt részét harcba veti a Földközi-tengeren az angolok ellen, továbbá a szíriai légitámaszpontokat korlátlanul használhatja a német légierő, végül fegyveres támogatást nyújtanak az iraki felkelésnek, ha Hitler megfelelő biztosítékokat nyújt Franciaország háború után elfoglalandó státusára nézve.

Darlan tengernagy azonban meglehetősen hűvös fogadtatásra talál; Hitler és tanácsadói nem nagyon hajlandók a távolabbi jövő megvitatására, mert 1941 májusában már minden figyelmüket a Fall „Barbarossa” köti le. Ugyanezen okból tagadja meg Hitler az iraki felkelők légi úton való támogatását: minden repülőgépre a keleti hadszíntéren lesz szükség.

Ha a német hadsereg főparancsnoksága 1941 májusában Szírián keresztül komoly segítséget tudott volna nyújtani az iraki felkelésnek, a transzjordániai szabadcsapatoknak, az iráni angolellenes elemeknek, akkor a közel-keleti angol pozíció rendkívül nagy veszélybe került volna, az angol flotta elvesztette volna olajbázisait, rövid időn belül kritikussá, ha éppen nem lehetetlenné vált volna a Szuezi-csatorna és a Nílus-völgy védelme. De 1941 május közepén Hitler és a német nagyvezérkar nem meri megkockáztatni a közel-keleti akciót, minden erőt a keleti frontra irányítanak.

Ezekben a napokban John Dill, az angol vezérkar főnöke terjedelmes memorandumban közli nézetét az általános hadihelyzetről. Megállapítja, hogy a balkáni hadjárat befejezése után hat héttel, tehát 1941 június közepére a németek minden bizonnyal készen állnak Anglia elözönlésére. Az inváziós veszély olyan súlyos — írja az angol vezérkari főnök —, hogy nem szabad a brit szigetek védelmét tovább, gyengíteni az Egyiptomba és a Közel-Keletre szánt újabb erősítésekkel. Nem szabad további páncélos- és légierőket a Közel-Keletre irányítani még akkor sem, ha ez Egyiptom elvesztésébe kerülne is. Egyiptom elvesztése, fejtegeti Dill, katasztrófa lenne, de nem jelentené a háború végét. A sikeres invázió azonban végső vereségünket jelenthetné … Az angol vezérkar főnöke ilyen kétségbeejtően súlyosnak látja a közel-keleti helyzetet, s az 1941 május végén tovább rosszabbodik …

Május 20-án megindul a „Merkúr” hadművelet, melynek célja Kréta szigetének elfoglalása. A német VII. légiflottára hárul az a feladat, hogy egyrészt sorozatos bombatámadásokkal rombolja szét a sziget védelmi berendezéseit, űzze el az angol flottának Kréta szigete körül operáló egységeit, másrészt a földre szálló ejtőernyős csapatok utánpótlását szállítórepülőgépekről, vitorlázórepülőgépekről lássa el mindaddig, ameddig a hajón szállított motorizált egységeket partra lehet tenni. Az ejtőernyősök parancsnoka Student tábornok.

A „Merkúr” terv előírása szerint május 20-án, rendkívül heves légitámadások után, német ejtőernyősök szállnak le Kréta szigetén, a sziget stratégiai szempontból négy legfontosabb pontján: a Suda-öbölben, Heraklionnál, Maléménál és Rhetümonnál. A harc irtózatos hevességgel folyik, az első napokban teljesen bizonytalan a küzdelem kimenetele.

Május 21-én sikerül ugyan a német ejtőernyősöknek elfoglalni Malémé repülőterét, de ugyanezen a napon egy csapatokat és utánpótlást szállító német—olasz konvojt angol tengerészeti erők az utolsó hajóig elsüllyesztenek. Fokozza a Kréta szigetén harcoló német ejtőernyősök nehézségeit az is, hogy az első 72 órában nem rendelkeznek páncélos-elhárító fegyverekkel, ugyanakkor a védők, a német hadvezetőség nagy meglepetésére, harcba tudnak vetni tankokat és motorizált egységeket. Nem sikerül az első napokban az ejtőernyősökhöz utánpótlást eljuttatni, mert az angol légvédelem és a vadászgépek egymás után lövik le a német szállítórepülőgépeket.

Az ötödik napon, május 25-én azonban, amikor a német véderő főparancsnoksága már arra gondol, hogy visszavonja az ejtőernyős egységeket, a VII. légiflottának végre sikerül megszerezni Kréta fölött a légiuralmat.

Június 1-én az angolok elveszítenek három cirkálót, hat romboló süllyed el, súlyosan megrongálódik két csatahajó, egy repülőgép-anyahajó, kilenc cirkáló és romboló. Kiürítik Krétát. De óriásiak a német veszteségek is: az ejtőernyősöknek közel egyharmada esett el vagy sebesült meg.

Student tábornok azt javasolja Hitlernek, hogy aknázzák ki a győzelmet, itt a kedvező alkalom, támadják meg Cyprust, azután pedig Máltát.

De 1941 júniusának első napjaiban, akkor, amikor az angolok repülő- és harckocsi utánpótlást már nem tudnak küldeni. Hitler és a német nagyvezérkar már nem képes támadását folytatni. Dél-Görögországból és Krétából a VII. német légiflotta legnagyobb részét a keleti frontra, a Szovjetunió ellen indítandó hadjáratra irányítják.

Ez teszi lehetővé az angoloknak, hogy Irakba csapaterősítéseket vigyenek, továbbá azt, hogy június első hetében megszilárdítsák a szíriai helyzetet is. Június 8-án Henry Maitland Wilson vezetése alatt angol és szabad-francia csapatok átlépik a szíriai határt. A görögországi, meggyengített német repülőkötelékek nem tudnak Dentz tábornoknak kellő segítséget nyújtani, és amikor június végén a Mezopotámiából támadó indiai csapatok Dentz tábornok hátába kerülnek, a Vichy-barát francia főparancsnok feladja a kilátástalan küzdelmet. A beiruti amerikai követ közvetítésével fegyverszüneti tárgyalások kezdődnek, s ennek eredményeképpen 1941. július 12-én ausztráliai csapatok vonulnak be Beirutba, Szíria az angol és az angolbarát francia csapatok kezére kerül.

Végül: a közel-keleti térségben zajlik le az első közös angol—szovjet akció a II. világháború folyamán: 1941. augusztus 25-én angol és szovjet csapatok bevonulnak Iránba és rendet teremtenek az országban.

Churchill angol miniszterelnök 1941. május 16-án részletes helyzettájékoztatót küldött Smuts dél-afrikai miniszterelnöknek. Vázolta az egyre súlyosabbá váló katonai helyzetet, de levelének végén reménykedve jegyezte meg, hogy az Intelligence Service, az angol titkosszolgálat jelentései szerint Hitler keleten támadásra készül a Szovjetunió ellen; nincs veszve tehát minden, van remény a dolgok jobbrafordulására …

1941. június 20-án, péntekenChurchill Chequersbeutazik, hogy az angol miniszterelnökök csendes vidéki kastélyában töltse a hétvéget. Másnap, június 21-én megérkeznek vendégei, Winant londoni amerikai nagykövet és felesége, Eden külügyminiszter és felesége, valamint Bridgen, az angol vezérkar egyik magasrangú tisztje.

Winant nagykövet Roosevelt elnök üzenetét hozza. Az angol miniszterelnök ugyanis június 15-én Roosevelthez táviratot intézett, melyben közölte: értesülése szerint német támadás fenyegeti a Szovjetuniót. Ha kitörne a német—szovjet háború, az angol kormány hajlandó lenne segítséget adni a Szovjetuniónak, azon elv alapján, hogy Anglia mindenkit támogat, aki Hitler ellen harcol. Mi az elnök álláspontja?

Mr. Winant közli Roosevelt válaszát: ha a németek megtámadják a Szovjetuniót, Roosevelt hajlandó olyan nyilatkozatot támogatni, melyben az angol miniszterelnök a Szovjetuniót mint szövetségest üdvözli.

Röviden és egyszerűen: ha Churchill kiáll a Szovjetunió mellett, Roosevelt támogatni fogja őt.

Az amerikai nagykövettel folytatott beszélgetés után Churchillt megkérdezi személyi titkára: a miniszterelnöknek ez az állásfoglalása nem jelenti-e azt, hogy a régi anti-kommunista megváltoztatta elveit?

Churchill válasza: „Szó sincs róla. Nekem egy célom van, Hitler megsemmisítése … Ha Hitler megtámadná a poklot, akkor én kedvező jelentést terjesztenék az alsóház elé — az ördögről.”

(Ez a kis epizód talán érthetőbbé teszi az anti-kommunista Churchill magatartását — 1941. június 22 után. Churchill 1941. június 22-én nem lett a szovjet rendszer híve. De felismerte azt, hogy abból a halálos veszedelemből, amelybe a brit világbirodalom a második világháború folyamán, közelebbről 1941 tavaszán került, csak egyetlen kivezető út van: szövetség a Szovjetunióval.)

Hitler arra számított, hogy a kapitalista Anglia és Amerika jó szemmel fogja nézni a bolsevizmus ellen indított „kereszteshadjárat”-át, és eszük ágában sem lesz a Szovjetunió segítségére sietni. De Churchill június 22-iki rádióbeszédében, melyre később még visszatérünk, határozottan leszögezi: „A Szovjetuniót fenyegető veszély minket is fenyegető veszély, ezért az oroszok harca otthonukért, hazájukért a föld bármely pontján élő szabad emberek és szabad népek ügye …”

Ez a felismerés lett ama politika kiindulópontja, mely a második világháború folyamán lehetővé tette a két kapitalista angolszász nagyhatalom és a szocialista Szovjetunió szinte zavartalan együttműködését.

Másnap hajnali 4 órakor az angol külügyminisztérium telefonértesítést küld Chequersbe: 3 óra 30 perckor megindult a német, támadás a Szovjetunió ellen. Colville titkár azonban nem meri gazdáját ezzel a hírrel felriasztani, mert Churchill szigorúan meghagyta neki, hogy éjszakai nyugodalmát csak egyetlen esetben szabad megzavarni: ha a náci csapatok partra szállnak Angliában …

Churchill így csak reggel 8-kor értesül a támadás híréről; lázas munkába kezd és délelőtt 11-től este 9-ig dolgozik belső munkatársaival, Edennel, Cripsszel és Beaverbrookkal az angol rádióban elmondandó beszédén. Húsz perccel 9 előtt készül el a beszéd, 9-kor Churchill már mikrofon előtt áll és a többi között a következőket mondja:

„Az elmúlt 25 esztendő alatt nemigen volt nálam állhatatosabb ellensége a kommunizmusnak. Nem akarok semmit visszavonni abból, amit e tárgyban ezelőtt elmondottam … A múlt minden bűnével, tévedésével és tragédiájával eltűnik. Most látom a szovjet katonát, amint ott áll őrt szülőföldje védelmében, őrizvén azt a földet, amelyet ősei műveltek időtlen idők óta …

Most közölni óhajtom őfelsége kormányának elhatározását … Nekünk egyetlenegy, mindenáron megvalósítandó célunk van: el vagyunk szánva arra, hogy elpusztítjuk Hitlert és vele együtt a náci uralom utolsó nyomát is. Soha nem leszünk hajlandók ezen a ponton engedményeket tenni. Soha nem fogunk szóba állni, soha nem fogunk tárgyalni Hitlerrel vagy bandájából bárkivel. Harcolni fogunk ellene a földön, harcolni fogunk ellene a tengeren, harcolni fogunk ellene a levegőben mindaddig, amíg Isten segítségével a hitlerizmus árnyékától is megszabadítjuk azokat a népeket, amelyeket leigázott.

Azok a nemzetek, amelyek felveszik a harcot a nácizmus ellen, a mi természetes szövetségeseink. Minden ember és minden állam, amely Hitler mellé áll, a mi ellenségünk …

… Abból, amit elmondtam, következik, hogy minden segítséget megadunk Oroszországnak és az orosz népnek, ami csak erőnktől telik. Fel fogjuk szólítani barátainkat és szövetségeseinket a világ minden részén, hogy ugyanígy járjanak el és ugyanazt az utat válasszák, mint mi” — fejezi be beszédét Churchill.

Az Amerikai Egyesült Államok kormányának állásfoglalása nem soká késik. Egy nappal a náci csapatok hitszegő támadása után, június 23-án Sumner Welles, az amerikai külügyminisztérium másodállamtitkára hivatalos nyilatkozatot tesz:

„Az Egyesült Államok népe számára az a legfontosabb kérdés, hogy vajon Hitler végre tudja-e hajtani világhódító tervét, amely együtt járna a világ minden szabad és szabadságszerető népének és minden még megmaradt szabad demokráciának elpusztításával és leigázásával, vagy pedig ebben a gonosz szándékában meg tudjuk-e gátolni.

Ez a két lehetőség áll előttünk, és ezért egy pillanatig sem habozhatunk, hogy minden rendelkezésünkre álló erőforrást sorompóba állítsunk az új világ szabadságának és függetlenségének védelmében. Az amerikai kormány felfogása szerint minden védekezés a hitlerizmussal szemben és az erők összefogása abból a célból, hogy Hitler uralmát megdöntsük, sietteti a jelenlegi német uralmi rendszer összeomlását, következésképpen elősegíti a mi védekezésünket és biztonságunkat.

Amerikának ma egyetlen igazi ellensége van: Hitler Németországa, és egyetlen veszedelem fenyegeti: Hitler esetleges győzelme.”

Itt álljunk meg egy pillanatra: az Amerikai Egyesült Államok kormánya, Roosevelt elnök és bizalmas munkatársai őszinte meggyőződésből támogatták a hitleri Németország ellen küzdő Angliát. Feltehetően támogatták volna a Szovjetuniót még akkor is, ha nem kellett volna számolniuk a japán veszedelemmel. De ott volt a Csendes-óceánon Japán, a háromhatalmi egyezmény egyik alapító tagja, a Berlin—Róma—Tokió „háromszög” távol-keleti sarkpontja. Mi lesz, ha Hitler legyűri a Vörös Hadsereget és Vlagyivosztok kikötőjében találkozik egymással a német és a japán hajóhad?

A náci agresszorral szembeszálló Szovjetuniónak segítséget nyújtani, megteremteni a hitleri Németország megsemmisítésének előfeltételeit — az USA szempontjából is létfontosságú probléma.

A Brit Birodalom és az Amerikai Egyesült Államok józan vezető politikusai 1941. június 22-én egy pillanatig sem haboznak a Szovjetunióval kialakítandó koalíció kérdésében.

Nincs semmi túlzás abban az állításban, hogy Churchillt és Rooseveltet — az angolszász hatalmak e két vezető politikusát — éppen a Szovjetunióval való együttműködés szükségességének felismerése és e politikai elvnek gyakorlati megvalósítása emelte a jelenkor legmarkánsabb, legnagyobb hatású polgári államférfiainak sorába.

Az angolszász hatalmak hajlandósága az erőteljes antihitlerista koalíció kialakítására végső soron a szovjet külpolitika helyes irányvonalának igazolása volt. A szovjet kormány 1939 április közepén — Csehszlovákia letiprása után — Angliának és Franciaországnak olyan háromhatalmi szerződés megkötésére tett ajánlatot, mely visszariaszthatta volna a támadástól a Harmadik Birodalom katonai és politikai vezetőit. Akkor, 1939 tavaszán a Chamberlain és a Daladier kormány lehetetlenné tette a szerződés létrejöttét. Az eredménye: majd egész Európa Hitler uralma alá került, a Brit Birodalomnak a végső veszély óráiban Ausztráliától Indián keresztül Egyiptomig, a Közel-Keletig minden erőforrását mozgósítania kellett, hogy elháríthassa az inváziót, a legyőzetést.

1941. június 22-én, két, keserves tapasztalatokban gazdag esztendő után az angolszász hatalmak végre felismerték, hogy aszabadság megmentésének egyetlen útja van: szövetség a Szovjetunióval a fasiszta barbárság megsemmisítésére.

De hallatszottak más hangok is: 1941. június 23-án Truman amerikai szenátor, később az Egyesült Államok alelnöke, majd elnöke kijelentette: „Ha azt látjuk, hogy Németország van fölényben, Oroszországot kell segítenünk, ha pedig Oroszország kerül fölénybe, Németországot kell segítenünk, csak pusztítsák egymást minél jobban.”

Sztálin 1941. július 3-án tartott rádióbeszédében a szovjet kormány álláspontját az angolszász hatalmakkal való együttműködésről a következőképpen fejti ki:

„A hazánk szabadságáért folyó háború egybe fog olvadni Európa és Amerika népeinek saját függetlenségükért, demokratikus szabadságjogaikért folytatott harcával. Ez a Hitler fasiszta hadserege által való leigázás és leigázás veszélye ellen a szabadságért síkraszálló népek egységfrontja lesz. Ezzel kapcsolatban Churchillnek, Nagy-Britannia miniszterelnökének történelmi jelentőségű beszéde a Szovjetuniónak nyújtandó támogatásról és az Amerikai Egyesült Államok kormányának az a nyilatkozata, hogy kész segítséget nyújtani országunknak — e nyilatkozatok, amelyek a Szovjetunió népeinek szívében csak hálaérzetet kelthetnek — teljesen érthetők és jellemzők.”

Az ünnepélyes kormánynyilatkozatokat hamarosan tettek követik. Július 12-én Moszkvában angol—szovjet szerződést írnak alá, melynek értelmében a szerződő felek a végső győzelemig harcolnak Hitler ellen és nem kötnek vele különbékét, minden téren teljes egységben lépnek fel.

A keleti hadjárat megindulása után az összes csatatereken lényegesen — mégpedig előnyösen — megváltozik az angol szárazföldi, tengeri és légi erők helyzete. Churchill írja emlékirataiban: „Hitlert az oroszországi hadjárat arra kényszerítette, hogy visszavonja légierőit Szicíliából és Görögországból, ez tette lehetővé Málta utánpótlásának megszervezését.”

Az eredmény: 1941. július—augusztus—szeptemberében, három hónap alatt a tengelyhatalmaknak 43 hajóját süllyesztik el angol tengerészeti és légierők, 1941 októberében pedig a Rommel afrikai csapatainak küldött utánpótlás 60 százaléka kerül a tenger fenekére — a Máltából operáló angol tengeri- és légierők tevékenysége következtében. Ez döntő jelentőségű volt 1941-ben a sivatagi hadjárat kimenetele szempontjából.

Ismételjük: Málta megerősítése, a máltai támaszpontok felhasználása azért volt lehetséges, mert a német légierőt majdnem teljes egészében a Vörös Hadsereg ellen kellett bevetni.

Érthető, ha az angol vezérkar nagyon aggódott a keleti fronton elért kezdeti gyors német sikerek miatt. Az Auchinleck tábornokhoz, az egyiptomi angol csapatok parancsnokához 1941. július 6-án küldött figyelmeztetés közli, hogy az angol felderítő szolgálat jelentése szerint olasz erősítések érkeztek Líbiába, ugyanakkor a németek semmit nem küldtek az utolsó hetekben; mégis gyorsan megváltozhat ez a helyzet, ha összeomlik a Szovjetunió.

Azt ígérik Auchinleck tábornoknak, hogy az Egyiptomban állomásozó angol légierők utánpótlása folyamatos lesz, és így a légifölényt augusztus—szeptemberre meg is szerezhetik, ha azonban a Vörös Hadsereg összeomlik, tekintélyes német légierők válnak szabaddá, Afrikában a légi fölény ismét a németek kezébe kerül …

1941 augusztusában a német légierő hadműveleti parancsnoksága határozottan leszögezi: a Földközi-tenger térségében a Luftwaffe megerősítése lehetetlen mindaddig, ameddig a keleti fronton nem válik szabaddá a német légierő …

(Hogy milyen komoly összefüggés állott fenn a keleti front és a Földközi-tenger térségének harcai között, arra csak egyetlenegy adatot idézünk: 1941. december 5-én Hitler elrendeli: mivel a keleti fronton a német légierők felhasználása az időjárási viszonyok miatt csak korlátozott lehet, Kesselring tábornok vezetésével egy teljes légihadtest repüljön a keleti frontról Szicíliába és Észak-Afrikába. A német légihadtest megérkezése után újra megkezdődnek a légitámadások Málta ellen, és az év végén a német légierő megszerzi a Földközi-tengeren az uralmat.)

Szeptember 29 és október 1 között a Szovjetunió, Anglia és az Egyesült Államok megbízottai Moszkvában tárgyalásokat folytatnak a kölcsönös katonai szállítások ügyében. Steinhardt moszkvai amerikai nagykövet november 2-án a szovjet kormánynak emlékiratot nyújt át, melyben közli, hogy Roosevelt elnök jóváhagyta a moszkvai háromhatalmi értekezlet jegyzőkönyvét, a fegyverzetről és egyéb felszerelésről készített valamennyi listát, és kiadta az utasítást a szállítások azonnali megkezdésére. A pénzügyi nehézségek elkerülésére Amerika 1 milliárd dolláros kamatmentes hitelt nyújt a Szovjetuniónak.

Sztálin november 6-án, az Októberi Forradalom 24. évfordulóján a moszkvai szovjet ünnepi ülésen a következőket mondja:

„Nagy-Britannia, az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió egységes táborban egyesültek, amely a hitleri imperialisták és hódító hadseregeik megsemmisítését tűzte ki céljául.

A három állam nemrégiben Moszkvában — Beaverbrook úrnak, Nagy-Britannia képviselőjének, és Harriman úrnak, az Amerikai Egyesült Államok képviselőjének részvételével — megtartott konferenciája elhatározta, hogy országunkat rendszeresen segíteni fogja harckocsikkal és repülőgépekkel. Mint ismeretes, ennek a határozatnak alapján már kezdünk is kapni harckocsikat és repülőgépeket. Nagy-Britannia már előbb biztosította országunk ellátását nem elegendő mennyiségben rendelkezésünkre álló anyagokkal, mint pl. alumíniummal, ólommal, ónnal, nikkellel, kaucsukkal. Ha ehhez hozzávesszük azt a tényt, hogy az Amerikai Egyesült Államok a napokban egymilliárdos kölcsönt szavazott meg a Szovjetunió számára, bízvást mondhatjuk, hogy az Amerikai Egyesült Államok, Nagy-Britannia és a Szovjetunió koalíciója reális dolog, amely nő és nőni fog közös felszabadító ügyünk javára.”

1941 őszén azonban még úgyszólván egyedül a Szovjetunióra nehezedik az antifasiszta háború terhe. Az angolok folytatnak ugyan kisebb jelentőségű hadműveleteket a líbiai sivatagban, még szenvednek komoly veszteségeket az atlanti-óceáni csatában, de a németeknek és csatlós szövetségeseiknek fő ereje a szovjet fronton kerül bevetésre.

A Vörös Hadsereg, a szovjet partizánok egyre erősödő harcának és sikeres ellenállásának első eredményei már 1941 őszén megmutatkoznak. A náci hadvezetőség a tagadhatatlan területi sikerek ellenére nem tud döntő eredményt elérni. Leningrád, Moszkva és a Don alsó folyása szilárdan a szovjet csapatok kezében marad, miközben a Volga mögött egyre újabb és újabb hadosztályok készülnek a harcra. De nagy nemzetközi jelentősége is van a Vörös Hadsereg első, moszkvai sikereinek: „Az összes náci-ellenes népek, nagyok és kicsik örömmel látták a német »villámháború« első csődjét” — írja Churchill a moszkvai csata után. — „Országunk felől annyira távolodott az invázió veszélye, amennyire a német csapatok belekényszerültek egy élethalálharcba Keleten. Hogy meddig fog tartani ez a harc, azt senki nem tudja megmondani … Hitler maga vette át a hadsereg főparancsnokságát keleten, bízva saját hadvezéri képességeiben, és nagy reményektől eltelve, hogy az oroszok 1942-ben rövidesen összeomlanak.”

Nemcsak az invázió veszélye távolodik el Anglia felől, hanem megváltozik a helyzet a tengereken is. A brit admiralitás hivatalos adatai szerint 1941 áprilisában 653 960 tonna űrtartalmú angol, szövetséges és semleges hajót süllyesztettek el a németek; 1941 júliusában az elsüllyesztett hajók tonnaűrtartalma 120 975, a hajóveszteség tehát egyötödére csökken! Ezt köszönhette Anglia sok más mellett a Vörös Hadsereg hősi ellenállásának.

De nemcsak ezt.

1941 nyarán, az első hetek győzelmi mámorában német katonai szakértők a földközi-tengeri és közel-keleti angol pozíciók megtámadásának tervein dolgoznak, amire néhány hónappal előbb még nem mertek vállalkozni. Augusztus 8-án a német haditengerészet főparancsnoksága javaslattal fordul a véderő főparancsnokságához. Javasolja, hogy a keleti hadjárat befejezése után óriási méretű, Gibraltártól Iránig terjedő hadműveletekkel törjék meg a földközi-tengeri angol uralmat.

E terv kiindulópontja:

A német haderő a Vörös Hadsereget belátható időn belül leveri. Az elfoglalt keleti területeken a pacifikálásra elegendő lesz 60 hadosztály és egy légiflotta. A felszabaduló szárazföldi, tengerészeti és légi erőket a következő hadműveletekre lehet felhasználni:

1. Akkora erősítéseket küldeni Észak-Afrikába, hogy Tobrukot elfoglalhassák.
2. Sor kerülhet Franciaországból kiinduló csapatokkal a spanyol szárazföldön keresztülGibraltár megszállására és elfoglalására. E hadműveletet a francia—spanyol határ átlépése után 38 nappal lehet megkezdeni.
3. Akár sikerül megegyezésre jutni Törökországgal, akár nem, Törökországon keresztül meg kell támadniSzíriát,Palesztinát és Egyiptomot. Erre a támadásra a készenléti állapot elrendelése után a 85-ik napon kerül sor.

Végül a Szovjetunió összeomlása — fejtegeti a tervezet — lehetővé teszi, hogy egy motorizált expedíciós hadsereg a Kaukázuson keresztül támadást intézzen a Perzsa-öböl, Irak, Szíria és Egyiptom irányában. Erre a támadásra legkorábban 1942 tavaszán kerülhet sor.

Mindennek pedig egyetlen alapvető feltétele van, állapítja meg a hadműveleti terv. Az, hogy a keleti hadjáratot a várakozásnak megfelelően még az ősz folyamán befejezzék a Wehrmacht egységei, a Vörös Hadsereg döntő vereséget szenvedjen.

De sem 1941 őszén, sem később nem omlik össze a Vörös Hadsereg, ellenkezőleg, 1941 decemberében a moszkvai csatában, a második világháború folyamán először, súlyos vereséget mérnek a villámsikerekhez szokott német csapatokra.

1941. június 22-ike után nemcsak az angol városok terrorbombázása szűnt meg, nemcsak az inváziós veszély csökkent a minimumra, hanem a Vörös Hadsereg hősies harcai tették lehetővé a közel-keleti angol pozíció megtartását, az olajforrások védelmét, Szuez és Gibraltár megerősítését is.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

(idézet: A Berchtesgadeni sasfészektől a berlini bunkerig)

 

A fasiszta Olaszország területi igényei 1940 nyarán — A kelet-afrikai hadjárat — Az 1940. szeptember 19-i Mussolini—Ciano—Ribbentrop tanácskozás — A háromhatalmi egyezmény — Olasz agresszió Görögország ellen, az olasz csapatok veresége — Hitler 18. sz. hadműveleti utasítása — Wawell sikeres offenzívája — Német—olasz megbeszélések 1940 januárjában, a Fall Sonnenblume

Mussolini 1922. október 28-tól, a hatalomátvétel napjától kezdve mindent alárendelt az új Imperium Romanum, az új római birodalom megteremtése gondolatának. Hirdette, hogy új római birodalmat fog alapítani Afrikában, és hogy a Földközi-tengert „olasz-tó”-vá változtatja.

Tizenhárom évvel később, 1935-ben, e cél megvalósítása érdekében rátámad Abesszíniára és elfoglalja. A nyugati demokráciák, Anglia és Franciaország, nem fogják le Mussolini kezét.

1936-ban 100 000 katonát küld Mussolini Spanyolországba Franco tábornok megsegítésére, a köztársasági Spanyolország szabadságának vérbefojtására. Franco győzelme megnöveli a Duce befolyását az Ibériai-félszigeten.

A fasiszta Itália 1939 tavaszán letiporja a kicsiny és védtelen Albániát. Anglia és Franciaország ezt is eltűri.

1940. június 10-énMussolinimegüzeni a hadat Franciaországnak és Angliának. Roosevelt amerikai elnök ezt így kommentálja: „Egy álnok ellenfél tőrt döfött bajba került szomszédja hátába.”

A fasiszta Olaszország vezetői a háború gyors bevégződésére spekulálnak, nem akarnak lemaradni a zsákmány felosztásáról.

1940. június 19-én, még a francia fegyverszüneti feltételek megtárgyalása előtt,Cianoolasz külügyminiszter közli Ribbentrop német külügyminiszterrel Mussolini területi igényeit. Olaszország követeli Franciaországtól Nizzát, Korzikát, Tuniszt, Francia-Szomáliát, Algéria egy részét — a vas- és foszfátbányákat —, valamint Marokkót. Ez utóbbit csak azért, hogy kijárathoz jusson az Atlanti-óceánra. A Brit Birodalomtól, ez alkalommal, Máltát, Egyiptomot, Szudánt, továbbá Gibraltárt óhajtotta elvenni. A pontosság kedvéért tegyük hozzá, hogy Mussolini Egyiptomot és Szudánt nem akarja bekebelezni, csak „megfelelő” szerződést óhajt kötni e két állammal, Gibraltárt pedig Franco tábornoknak kívánja juttatni.

Ribbentrop megnyugtatja Cianót, hogy a Führer e követelések legnagyobb részét helyesli, de Algériáról és Marokkóról nem lehet szó, mert e két országra a Harmadik Birodalom aspirál — „régi történelmi jogai” alapján.

A Duce a francia fegyverszüneti feltételek megállapításakor követeli egész Franciaország megszállását és a francia hadiflotta kiszolgáltatását. Hitler, akinek nem volt annyira szívügye az Imperium Romanum, és az Anglia ellen folytatandó háborúban szerette volna Franciaországot maga mellé állítani, rábeszéli fasiszta vezértársát, hogy ne szabjanak teljesíthetetlen feltételeket Franciaországnak, ne feszítsék túl a húrt.

Mussolinit ez a nem várt fordulat kissé elkedvetleníti, elkeseríti, és talán ez is közrejátszik abban, hogy a háború további folyamán, egy s más esetben, külön utakon próbál járni.

1940. július 7-én Cianoelőterjeszti Mussolini újabb, átalakítottkívánság-listáját. Kimarad Marokkó és Gibraltár, Tunisz és Algéria egy része felett pedig csak protektorátust kér, viszont bővül a jegyzék Brit-Szomáliával, Francia Egyenlítői Afrikával. A Duce Szíria, Libanon, Palesztina és Transzjordánia stratégiai szempontból fontos pontjainak, valamint a Perzsa-öböl két kulcserődjének, Adennek és Perimnek katonai megszállására is vágyott. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy követelte a Szuezi Csatorna Társaság feloszlatását és a közel-keleti olajtársaságokban való részesedést, valamint azt, hogy Görögország engedje át Olaszországnak Korfut és Észak-Epiruszt (ezért cserébe megkapja — az angoloktól (!) — Ciprust), akkor nagy körvonalakban előttünk áll Mussolini dédelgetett álma, az új Imperium Romanum.

Hitler a július 7-én, október 4-én és 28-án Mussolinival folytatott megbeszélésen mindezen olasz igényeket jogosaknak és megvalósítandóknak ismeri el. Hitler nem volt kicsinyes, ha a máséból lehetett adni …

Mussolini parancsára 1940 júliusában megindul az olasz hadigépezet Afrikában. A külső körülmények kedvezőbbek már nem is lehetnének: Franciaország kidőlése után Anglia egyedül marad, Hitler Luftwafféja kíméletlen erővel támadja nap mint nap a szigetországot, minden pillanatban fenyeget az invázió. Afrikában az angolok aránylag csekély szárazföldi- és légierővel rendelkeznek ekkor gyarmatbirodalmuk védelmére.

Az olasz csapatok július első felében benyomulnak Szudánba, elfoglalják Kassalát és Gallabatot, Brit-Szomália augusztus közepén kerül a kezükre.

A Duce augusztus 20-án, Brit-Szomália elfoglalása alkalmából táviratot intéz az aostai herceghez, Abesszínia alkirályához. A táviratban a többi között a következőket írja: „Amidőn Berbera elfoglalásával befejezett ténnyé vált Brit-Szomáliföld meghódítása, fogadja Fenséged a magaméval együtt az egész olasz nép szerencsekívánatait … A szükséges pihenő után új célokra fog törni csapataink elszánt, bátor akarata, amely oltalmazza a birodalmat és tovább terjeszti hatalmát és határait.”

Ansaldo a Telegrafo című lapban a Duce üzenetét kommentálva arra a következtetésre jut, hogy ez „világos utasítás arra, hogy Berbera meghódítása után nemcsak Szomáliföldről, de egész Afrikából ki kell űzni az angolokat”.

A hódolók sorából nem hiányozhatnak az akkori magyar újságok sem. Az „Új Nemzedék” vezércikkírója augusztus 22-én lelkendezve írja: „Együtt örülünk Itália fiaival az olasz fegyverek győzelmén és erős hittel hisszük, hogy a régi római impérium egész dicsősége támad fel e sorsfordító nagy napokban.”

Még a „Magyar Nemzet” is ezt írja: „Ez a fényes olasz haditény újra bebizonyította, hogy a Mussolini által új életre támasztott Olaszország fiai valóban a régi római gyarmatosító légiók méltó utódai, akik éppúgy hadi dicsőséggel ékesítik a fasizmus jelvényét az izzó afrikai homokon, mint elődeik a római sast.”

A „Nemzeti Újság” római tudósítója szeptember 22-én, nyolc nappal Sidi el Barrani eleste után, Mussolini, Ciano és Ribbentrop tanácskozásával kapcsolatban a következőket írja: „A római magaslatról át lehet tekinteni a Balkánt a Duna torkolatáig és a Dardanellákig … Látjuk Isztanbult, Szalonikit és Athént … Látjuk Ciprus szigetét, lassanként feltűnik a Szuezi-csatorna … és távolban az arab országok. Mindezek évszázados problémák, amelyeket most Rómában megbeszéltek és amelyek az elmúlt néhány hónap alatt aktuálisakká lettek. Ezekben a napokban újból érezni lehetett Rómában, hogy az ember egy születő világbirodalom fővárosában tartózkodik. Nemcsak a dinamika, hanem az erre való képesség és hatalom is jelen van Rómában.”

Az események alaposan rácáfolnak a feltételezett „képesség” és „hatalom” jelenlétére. De előbb nézzük meg közelebbről, mi történt az 1940. szeptember 19-i Duce—Ciano—Ribbentrop tanácskozáson, mely ilyen gondolatokat váltott ki a magyar klérus egyik lapjának szerkesztőségéből.

A közel két órás megbeszélésen először Ribbentrop fejti ki a német álláspontot. A hadi helyzetet elemezve leszögezi, hogy a háborút Anglia ellen valószínűleg győzelmesen befejezték volna már, ha az időjárás kedvezőbb lett volna. A meteorológusok prognózisával ellentétben nagyobb arányú légi hadműveletre az időjárás különösképpen kedvezőtlen volt. Ennek ellenére Németország kivívta a légifölényt, és a Luftwaffe éjjel-nappal légitámadásokat intéz Anglia, különösen pedig London ellen; az angolok ezzel szemben legfeljebb éjszaka merészelnek néhány repülőgépet küldeni Németország fölé, ezek bombaterhüket tervszerűtlenül dobálják le.

(Ribbentrop tájékoztatójának első része — enyhén szólva — nem fedte a valóságot.)

Az Anglia ellen folytatandó légiháború további terveivel kapcsolatban a német külügyminiszter elmondja, hogy ha az augusztusi nagyméretű légiakcióhoz hasonló vállalkozásra a jövőben sor kerül, az Anglia megsemmisítésének lesz a kezdete …

London a légibombázások következtében rövid időn belül el fog hamvadni — jelenti ki Ribbentrop. — Súlyos károkat szenvedett az angol fegyverkezési ipar, fontos kikötők használhatatlanná váltak.

A Führer felhatalmazta őt, hogy a Duce előtt kijelentse: Németország a légifölényt máris kivívta, mert a Churchill-féle veszteség-adatoknak, melyek szerint a lelőtt gépek aránya 3:1 lenne az angolok javára, éppen az ellenkezője az igaz, úgyhogy azt lehet mondani, Churchill 6:1 arányban hazudik.

A brit szigetek elleni általános harc keretei között Németország hatalmas arányú előkészületeket hajtott végre, amelyek bizonyos időt vettek igénybe. „A Führer teljesen meg van győződve arról, hogy a háborút Németország és Olaszország már megnyerte.” (Der Führer sei absolut daran überzeugt, dass der Krieg für Deutschland und Italien bereits gewonnen sei.)

Hogy a háború mikor fejeződik be, azt e pillanatban nem lehet előre látni, az azonban biztos, hogy az Németország és Olaszország győzelmével fog végződni. A Führer éppen ezért semmilyen körülmények között semmiféle rizikót nem fog vállalni, hanem ha a vállalkozás elkezdődik, annak száz százalékos eredménnyel kell járnia.

Anglia helyzete a Führer nézete szerint reménytelen, és Anglia Amerikától és Oroszországtól reméli a szabadulást, a megmenekülést.

Következik a náci vezetők véleménye az angolokról: „Az angol néppel, amely teljesen infantilis és teljes tudatlanságban leledzik a valódi helyzet felől, ezt a nézetet sikerrel hiteti el a brit vezetőréteg, mely kétségtelenül még ma is birtokában van hagyományos keménységének.”

Ami pedig Amerikát illeti, Ribbentrop jó hírrel szolgálhat: Olaszország, Japán és Németország katonai egyezményt (!) köthet néhány napon belül, ha ezzel Olaszország is egyetért. Ennek érdekében személyes küldöttje Japánba utazott, hogy ott megbeszéléseket folytasson. Ha Japán is csatlakozik, akkor ez a szövetség meggátolhatja Amerika hadbalépését.

De ettől függetlenül — a német vezetők véleménye szerint — Amerika nem fog belépni a háborúba, mert

1. a) az amerikaiak általánosságban húzódoznak attól, hogy közvetlenül maguk is részt vegyenek a háborúban,
2. b) az amerikai üzleti köröknek az a meggyőződésük, hogy számukra egy ilyen részvételből semmiféle előny nem származik, végül
3. c) félnek Japán magatartásától.

Egyesek úgy vélik — fejtegeti Ribbentrop —, hogy a háromhatalmi egyezmény a Szovjetuniót automatikusan Amerika és Anglia karjába hajtja. Ő, Ribbentrop, ezzel nem ért egyet, a Szovjetunió nem fog belépni a háborúba, mert Amerikától és Angliától kelet felől — a japán flotta miatt — nemigen kaphat segítséget, ezenkívül Mandzsúriában ott áll egy hatalmas japán szárazföldi hadsereg.

A nyugat-európai helyzet is kedvezőtlen nekik, mert a Führer sohasem fogja tűrni, hogy az angolszászok az európai kontinensen partra szálljanak, tehát a Szovjetunió számára az angol—amerikai segítség — Európában — szóba sem kerülhet.

A náci vezetők véleményét a Szovjetunió belső helyzetéről, erejéről Ribbentrop a következőképpen taglalja: a német haderő megsemmisíti az orosz haderőt, elpusztítja a szovjet birodalom ipari centrumait Közép-Oroszországban; nézete szerint az orosz haderő gyenge …

A Führer mindenesetre megtette a katonai előkészületeket … A Franciaország sakkbantartására szükséges csapatokon, az Anglia elleni invázióra felvonultatott speciális egységeken kívül minden erő Keleten van koncentrálva …

Görögország és Jugoszlávia — hangsúlyozza Ribbentrop — kizárólagosan az olasz érdekszférába tartozik, az ezen országokkal való kapcsolat szabályozása Olaszország dolga. Ezen a téren bizton számíthat Németország szimpátiájára és támogatására. Ugyanekkor kijelenti: „ennek ellenére jobb volna számunkra most ezeket a problémákat nem bolygatni, hanem minden erőt Anglia megsemmisítésére koncentrálni” …

Ribbentrop ezután rátér Spanyolország problémájára. Serrano Suner külügyminiszter berlini látogatása során közölte Spanyolország azon szándékát, hogy belép a háborúba; ezt azonban csak akkor teheti meg, ha az ország gabona-, benzin- és másféle nyersanyag-ellátása biztosítva van. A Führer hajlandó ezeket a kívánságokat teljesíteni.

Németország támaszpontokat fog biztosítani magának előbb Spanyol-Marokkóban, majd a távolabbi jövőben a Kanári-szigeteken, hasonlóképpen bizonyos előnyöket biztosít magának a marokkói nyersanyag kiaknázása terén, pl. az Észak-Marokkóban levő nagy foszfáttelepeken, és érclelőhelyeken. Olaszországnak ez ellen kétségkívül semmiféle ellenvetése nem lesz, mert meg fogja kapni a tuniszi határhoz közel eső nagy algériai foszfátelőfordulásokat …

A Duce ezzel egyetért …

A spanyol kérdés katonai oldala: Gibraltárt a spanyolok maguk szeretnék elfoglalni; esetleges kudarc elkerülése végett a Führer rendelkezésükre fog bocsátani speciális csapatokat különleges fegyverekkel és néhány légi egységet. A Führer Gibraltár problémáját katonai szempontból kellően tanulmányozta, és arra a következtetésre jutott, hogy a „szikla” elfoglalása lehetséges, de csak akkor, ha a spanyoloknak segítenek.

Ribbentrop térképen is megmutatja az olasz uraknak a spanyol területi követeléseket; a Duce kijelenti, hogy a spanyol aspirációk nem ütköznek olasz érdekekbe.

Ribbentrop közli, hogy Berlinbe való hazatérésekor Serrano Sunerrel alá akar írni egy titkos egyezményt, amely magában foglalná Spanyolország hadbalépését éppúgy, mint az ország fent említett nyersanyagellátását, elismerné a spanyol aspirációkat és az Angliának szóló hadüzenettel egy időben kilátásba helyezne egy Gibraltár elleni akciót.

A német birodalmi külügyminiszter végül megismétli, hogy a háborút Olaszország és Németország már megnyerte, a győzelmet e két ország kezéből nem lehet többé kiragadni …

A Duce válaszában először az angol problémáról mondja el véleményét. A Londonból érkező olasz jelentések szerint az angol nép hangulata nagyon rossz, és még a kormányban is vannak olyanok, akik szeretnék a háborút kompromisszummal befejezni, mert úgy érzik, hogy Anglia a háborút elvesztette :..

Németország — a Duce szerint — az idegháborút már megnyerte Anglia ellen. Dél-Anglia elveszett az angol vadászrepülők számára. Ha Anglia elveszti Londont, akkor elveszett a Birodalom. Ha a kormány Kanadába megy, akkor a Brit Birodalom valószínűleg szét fog esni …

A Duce helyesli a Japánnal kötendő egyezményt és ezt nagy politikai csapásnak tartja Amerika ellen. Ez az egyezmény nagyon fontos fegyver abból a célból, hogy Amerika csendben maradjon.

„Az amerikai flotta éppoly kevéssé ütőképes, mint az angol hadsereg, minthogy mindkettőt dilettáns alapokon építették ki.”

Ribbentrop itt közbeszól: a Japán és Amerika közti tengeri háború esélye — véleménye szerint — 2:1 a japánok javára.

Mussolini ezután a Szovjetunió és a tengely viszonyával foglalkozik: „A Szovjetunió hangulata a tengellyel szemben nem nagyon jó. A bécsi döntés, a Duna-bizottság ügye és a Romániának nyújtott garancia az oroszoknak nagyon kellemetlen.”

A Duce kijelenti: hozzájárul ahhoz, hogy a legközelebbi hetekben, amikor Ciano a birodalmi külügyminiszter meghívására Berlinbe utazik, aláírja a Ribbentrop javasolta egyezményt.

Jugoszláviával és Görögországgal kapcsolatban leszögezi a Duce, hogy Olaszország e két ország ellen katonai téren semmit nem tervez (!). A jugoszláv határon 500 000, a görög határon pedig 200 000 embert összpontosított, elővigyázatossági rendszabályként.

— Véleménye szerint a görögök a Földközi-tengeren ugyanazt a szerepet játsszák, mint amit fél évvel ezelőtt északon a norvégek.

Ha Olaszország Egyiptomot elfoglalta (!), az alexandriai angol flotta esetleg görög kikötőkben fog menedéket keresni.

A Duce aláhúzza, hogy e pillanatban a fő dolog az Anglia elleni háború, és ezért Jugoszláviával és Görögországgal szemben nyugodt magatartást akar tanúsítani. Legközelebb Egyiptom elfoglalását tervezi.

(Mussolini — hasonlóan német tárgyalópartneréhez — nem tárja fel valódi terveit …)

A spanyol hadbalépést üdvözli; Gibraltár elfoglalása súlyos csapás Angliára, és Olaszország előtt megnyitja az utat az Atlanti-óceán felé.

A Duce és Ribbentrop behatóan megvitatja Franciaország problémáját. A német külügyminiszter közli, hogy a Führer eldöntötte: nem engedi, hogy Franciaország az európai politikában valaha is szerepet játsszon.

A vita során még egyszer visszatérnek Spanyolország problémájára. Megállapodnak abban, hogy „ha a háború még a tél beállta előtt véget érne, akkor természetesen Spanyolországnak már előbb be kell lépnie a háborúba. Ha azonban azzal kell számolni, hogy a háború télen át is tart, akkor talán jobb lenne, ha Spanyolország tavasszal lépne be a háborúba. Spanyolország olyan kártya, amelyet a megfelelő pillanatban kell kijátszani …”

Befejezésül megemlíti a birodalmi külügyminiszter a svéd király közvetítő-akcióját; a svéd király annak idején levelet intézett a Führerhez, ő azonban nem ment bele a tárgyalásokba, mert lehetségesnek tűnt, hogy az akciót Anglia inspirálta, hogy kipuhatolja a német hangulatot. A Führer azt válaszolta: hogy amíg Angliában a Churchill kormány van uralmon, ilyen közvetítésnek nincs semmi célja.

Végül Ciano kérdésére közli Ribbentrop, hogy Románia Németországtól katonai missziót kért (!), ők ezt a kívánságot teljesítik …

A hitleri Harmadik Birodalom, a Duce Itáliája és távol-keleti nagy szövetségesük, Japán gyorsan megegyezik — imperialista módra — a világ újra-felosztásában, vagy ahogyan ők mondták: meghatározták a három birodalom Lebensraumját, életterét.

Ezt a megállapodást rögzíti az 1940. szeptember 27-én aláírt hírhedt háromhatalmi egyezmény, melynek első pontja kimondja, hogy — szó szerint idézzük — „Japán elismeri és tiszteletben tartja Németország és Olaszország vezető szerepét Európa új rendjének megteremtésében”. Ennek megfelelően a szerződés második cikkében „Németország és Olaszország elismeri és tiszteletben tartja Japán vezetőszerepét Nagy-Keletázsia területén az új rend megteremtésében”.

Íme, így fest közelről a világ újrafelosztása — ahogyan Rómában 1940 szeptemberében kitervelték.

És most nézzük meg, mit tesz ezek után Mussolini az „új rend” megteremtése érdekében — Dél-Európában?

1940. október 15-énRómában, a Palazzo Veneziába összehívja a katonai vezetőket és ismerteti velükGörögország megtámadására irányuló tervét. Az akció kezdete: okt. 26.

Október 19-én a Duce levélben értesíti elhatározásáról Hitlert, aki a kérdések megbeszélésére találkozót javasol. Hitler október 28-án délelőtt 11 órakor érkezik meg Firenzébe, de akkor már befejezett tényekkel találja szemben magát.

Ugyanis ugyanezen a napon hajnali 3 órakor Grazzi athéni olasz követ felkeresi Metaxas miniszterelnököt és átadja az olasz kormány jegyzékét, mely követeli az összes katonai támaszpontok átadását. Kéri, hogy a görög kormány ne gördítsen akadályt az olasz csapatok bevonulása elé, mert ellenkező esetben Olaszország kénytelen lesz fegyverhez nyúlni, és ebben az esetben az ellenségeskedések már reggel hat órakor megkezdődnek.

Metaxas miniszterelnök erre közli, hogy nem fogadják el az olasz követeléseket és ezt a jegyzéket kénytelenek hadüzenetnek tekinteni.

Az olasz követ távozása után a görög kormány elrendeli az általános mozgósítást, ugyanakkor Angliához fordul — az 1939. április 13-i garanciaegyezmény értelmében — segítségért.

Hajnali 5 óra 30 perckor, fél órával a jegyzékben megadott időpont előtt, az olasz csapatok átlépik a görög határt.

A kora délelőtti órákban megérkezik az angol válasz a görög segélykérésre: „Minden segítséget megadunk, ami hatalmunkban áll. Harcolni akarunk a közös ellenség ellen és együttesen győzni fogunk.”

Eddig a szépen hangzó távirat, de gyakorlati segítséget nem adtak a megtámadott görög népnek. Az angolok megszállták Kréta szigetét, mely életbevágóan fontos volt a földközi-tengeri hajózás biztonsága szempontjából, de szárazföldi és légi erővel, különösen a harcok első szakaszában, nemigen segítették a görögöket.

Ám a görögök magukra hagyatva is helytálltak.

Az olasz katonai és politikai vezetők gyors sikerre számítottak, és az első napokban tele volt győzelmi jelentésekkel az egész olasz sajtó. Október 31-én az olasz hadijelentés a csapatok „tervszerű előrenyomulás”-áról ad hírt, november 2-án a Messagero különtudósítója azt jelenti a frontról, hogy az olasz gyalogság és az alpinik mindenütt elsöpörték a görög védelmet.

Mindebből egy szó sem volt igaz. A görög katonák a hazájukra törő fasiszta ellenség ellen nagy lelkesedéssel és odaadással harcoltak. Az egyik görög újság, a Kathimerini 1940. nov. 4-iki számában a görög hadsereg katonáit Leonidasz thermopülei harcosaihoz hasonlítja és Leonidasz szavait idézi, aki a következőket mondta egykor katonáinak: „Azt mondják, hogy a perzsák annyian vannak, hogy kilőtt nyílvesszőik elsötétítik az eget. Sebaj! Akkor mi a nyilak árnyékában fogunk harcolni! …” A lap a következőképpen buzdítja a harcosokat: „Olaszországnak rengeteg repülőgépe van? Sebaj! A mi katonáink azok árnyékában fognak harcolni …”

Ha pedig már az olasz légiflottánál tartunk, érdemes megemlíteni; 1940. november 5-én azt jelentik a görög lapok, hogy az olasz repülők a görög színekkel visszaélve repülték át több ízben Görögországot. Az olasz hivatalos magyarázat a következőképpen hangzik: „Az olasz repülők a háború kezdete óta fehér kereszttel vannak ellátva … Az a körülmény, hogy ez a fehér kereszt hasonlít ahhoz, amely a görög zászlóban látható, senkit sem jogosít fel arra az állításra, amellyel az angol és görög sajtó nevetségessé teszi magát.”

De akármilyen felségjeleket használnak az olasz repülők, sok eredményt nem érnek el, a görögök előbb megállítják az olasz hadsereg offenzíváját, majd ellentámadásba mennek át. November 8-ára a Pindus-hegységben körülkerítik az olaszokat, 5000 foglyot ejtenek, november 21-én elfoglalják Koricát, az olaszok helyzete egyre súlyosabbá válik.

És hogyan fogadja mindezt Mussolini és klikkje? Íme, egy ritka szép példány a háborús vereséget győzelemmé „átváltoztató” kommentárok közül. Farinacci fasiszta alvezér a Regime Fascista című lapban 1940. november 24-én a következőket írja: „A háború kedvezőtlen hírei sem fogják megingatni az olasz nép hitét. Mussolini világosan megmondotta, hogy a modern Carthago (értsd: Anglia) pusztulni fog, és Görögországgal végezni fognak az olasz fegyverek. Biztosak vagyunk benne, hogy ez így lesz, bár az olasz nagyvezérkar némi elővigyázatlansága vagy elhamarkodott lépése lehetővé tette Churchillnek, hogy elterelje az angol közvélemény figyelmét a kellemetlen valóságokról. A helyzeten azonban ez semmit sem fog változtatni, és Olaszország visszavágása annál erőteljesebb, az ellenség veresége pedig annál teljesebb lesz.”

De egyelőre 1940 végén az olasz—görög front 30 km-re a görög határtól Albániában húzódik, és semmi kilátásuk nincs az olasz csapatoknak győzelmes előnyomulásra.

A görög hadjárat első szakasza alaposan megtépázza Mussolini ábrándjait.

De nem alakulnak kedvezőbben a harctéri események Észak-Afrikában sem. Szeptember 13-án kezdte meg offenzíváját Graziani serege a líbiai sivatagban és sikerült előrenyomulnia Egyiptom területén Sidi Barraniig, mely 90 km-re fekszik a líbiai határtól.

Az OKW azonban hamarosan komoly kétkedéssel kezdi figyelni Graziani csapatainak tevékenységét, és mivel az előrehaladás üteme messze a várakozás alatt marad, a német katonai és politikai körök úgy döntenek, hogy nem bízzák magukra az olaszokra az észak-afrikai hadjáratot, hanem a Wehrmacht néhány válogatott páncélos és légi egységét harcba vetik Észak-Afrikában.

November 12-én, bár az olasz hadsereg még előrenyomulóban van Egyiptom területén, Hitler kiadja a 18. sz. hadműveleti utasítást, amelynek 3. pontjában („Az Egyiptom ellen indított olasz offenzíva”) egyebek között elrendeli:

A német erők bevetésére akkor kerülhet sor, ha az olaszok elérték Marsa Matruhot.

A német légierők elsővonalbeli bevetését azonban csak abban az esetben lehet tervbe venni, ha az olaszok a szükséges repülőtereket rendelkezésre bocsátották.

Az egyes Wehrmacht-részek bevetésére szolgáló előkészületeket (ezen vagy más észak-afrikai hadszíntéren) a következő keretek között kell folytatni:

Hadsereg: Készenlétben kell tartani egy páncélos hadosztályt Észak-Afrikában való bevetésre.

Haditengerészet: Az olasz kikötőkben horgonyzó német hajókat rendbe kell hozni, hogy mint szállítóhajók meglehetősen erős csapatokat átszállítsanak vagy Líbiába vagy Északnyugat-Afrikába.

Légierő: Meg kell tenni az előkészületeket az Alexandria és a Szuezi-csatorna ellen végrehajtandó támadó vállalkozásokra; az utóbbi támadás célja, hogy ezt használhatatlanná tegye.

A Wehrmacht előkészületeivel egy időben az angolok nagy titokban offenzívát terveznek az Egyiptomba behatolt olasz csapatok ellen. Az olasz hadvezetőség abban a téves hitben ringatja magát, hogy a görögöknek küldött segítség meggyengítette a Wavell tábornok parancsnoksága alatt álló angol hadsereget, és az minden komolyabb akcióra képtelen, így a december 8-án megindult angol támadás teljesen meglepetésszerűen éri az előretolt, olasz csapatokat.

A mintegy 25 000 főnyi, tankkal, páncélkocsikkal, tüzérséggel és motoros járművekkel bőségesen ellátott angol, ausztráliai és indiai csapatok december 6-án az éj leple alatt elhagyják kiinduló állásaikat és — anélkül, hogy az olasz légierő felderítő-gépei észrevennék — 40 mérföldet haladnak előre. December 7-én egész álló nap Wavell tábornok csapatai mozdulatlanul várnak és oly kitűnően álcázzák magukat, hogy az olaszok még mindig nem észlelnek semmi gyanúsat a sivatagban. December 9-én este a szárazföldi tüzérség és a flotta ágyúinak pergőtüze után a Wavell-hadsereg támadásra indul Sidi el Barraninál.

Huszonnégy óra múlva jelentik: annyi a fogoly, hogy egyelőre nem lehet megszámlálni őket. Öt hold nagyságú területen lehetnek a tisztek, kétszáz holdon a legénységi állományúak, ismét angol kézén van Sidi el Barrani.

Rómába december 10-én érkezik az első hír az egyiptomi csata megindulásáról, s ahogyan Ciano írja naplójában, a hír villámcsapásként hatott. Két nap múlva, december 12-én Graziani azt táviratozza Mussolininak, hogy a helyzet rendkívül súlyos, kénytelen visszavonni csapatait — egészen Tripoliszig.

December 15-én végződik a sivatagi csata első szakasza: az angol főparancsnokság jelentése szerint az utolsó olasz csapatokat is kiverték Egyiptom területéről, 38 ezer foglyot ejtettek, szétvertek három olasz hadosztályt és számos fasiszta feketeinges különítményt, az angol veszteség feltűnően csekély: 387 sebesült, 3 eltűnt és 133 halott.

A nehezen járható Halfaya-szoros áttörése után a Wavell-hadsereg eléri a líbiai Bardia kikötővárost. 1941. január 3-án kezdődik az alaposan megerősített város ostroma, de az olasz védők csak negyvennyolc óráig állják a támadást és 5-én feltétel nélkül leteszik a fegyvert; a foglyok száma meghaladja a 45 ezret, 462 harcképes, használható ágyút zsákmányolnak az angolok — nagymennyiségű más felszerelés és fegyver mellett.

Tobrukot már január 6-án bekeríti Wavell, de az ostromlók felkészülése itt hosszabb időt vesz igénybe.

1941. január 19-énmegbeszélés zajlik leKeitel, a német hadsereg főparancsnokságának főnöke és Guzzoni, az olasz hadsereg vezérkari főnökének helyettese között. Miután Guzzoni súlyosnak festi le az olaszok afrikai helyzetét, szóba kerül az Észak-Afrikába küldendő német erősítések kérdése.

Másnap Hitler és Mussolini ül össze tanácskozásra. Hitler kijelenti:

— Semmiképpen sem szabad értékes harci egységeket olyan helyre küldeni, ahol azok aztán parlagon hevernek. Éppen ezért csak egy elhárító különítményt (Sperrverband) fogunk Líbiába küldeni; ezt gyorsabban lehet átszállítani és még a meleg idő beállta előtt be lehet vetni; mert mi ezt harcba akarjuk vetni, mi nem úgy akarjuk csinálni, mint ahogyan az angolok csinálták Franciaországban. Ennek az egységnek páncélosai és páncélelhárító lövegei átlyukasztanak minden angol páncélost, mely ott felbukkan.

Ezek a csapatok rendelkeznek harci tapasztalatokkal, bíznak a fegyverükben és magabiztosak, ami a páncélosok elleni harcban nagyon fontos.

(Hitler itt nyilván arra céloz, hogy az afrikai fronton az angol páncélosok megjelenésekor az olasz csapatok rettenetes pánikba estek és képtelenek voltak bármiféle hatékony védekezésre …)

Ezeknek a páncélos lövegeknek — folytatja Hitler — pszichológiai okokból a „páncélvadász” („Panzerjäger”) nevet adtuk: az a feladatuk, hogy az ellenséges páncélost felkutassák és vadászszák, mint vadász a vadat …

1941. január 21-én, egy nappal ezen tanácskozás után megkezdődik az észak-afrikai tengerpart egyik legfontosabb tengeri és légi támaszpontjának,Tobruknak ostroma. A harc mindössze 24 óra hosszat tart: már 21-én az éjszakai órákban az angol csapatok kezére kerül a védőművek egyharmada, 22-én reggelre minden ellenállást megszüntetnek az olasz csapatok.

De elvész Mussolini „Római Birodalmának” más területe, Olasz Kelet-Afrika is: brit csapatok január 23-án Eritrea, 29-én pedig Olasz-Szomália területére lépnek.

Január 30-án Wavell csapatai bevonulnak Dernába, Graziani hadserege Tripolisz felé menekül.

Február 3-án Hitler az OKW főparancsnokaival tárgyal a líbiai olasz front válságos helyzetéről.

— Észak-Afrika elvesztését katonai szempontból el lehetne viselni — fejtegeti Hitler — pszichológiai tekintetben azonban rendkívül erős visszahatása lenne Olaszországban. Anglia Olaszország mellének pisztolyt szegezhet: vagy békét köt és mindent megtart, vagy Észak-Afrika elvesztése után, most már bombázni fogják. Ez számunkra hátrányos lenne, az angol erők nem lennének lekötve a Földközi-tengeren, Dél-Franciaországban nekünk csak gyenge bázisaink vannak. Tizenkét angol hadosztály szabadulna fel és állna rendelkezésre más feladatokra, pl. Szíriába való betörésre.

— Mindent el kell követni, hogy a dolgok ilyen irányú fejlődését megakadályozzuk, Olaszországot meg kell segíteni, nem a Balkánon, hanem Észak-Afrikában.

— Szárazföldi csapatok későn, ha nem túl későn érkeznének meg, ezért a Luftwaffét kell bevetni, ha lehetséges, zuhanóbombázó kötelékeket. Ha így meg is lehet állítani az angol előrenyomulást, akkor is a záróvonalat még meg kell erősíteni egy komoly páncélos hadosztállyal. Ha az angolok friss és jól felszerelt német erőkkel találják szemben magukat, a helyzet gyorsan meg fog változni.

Brauchitschnak, a szárazföldi hadsereg főparancsnokának kérdésére, hogy honnan lehet elvenni egy páncélos hadosztályt, hosszabb vita alakult ki, s a tárgyalás befejeztével a következő döntés születik:

1. a)A Luftwaffe a lehető leggyorsabban avatkozzék bele az észak-afrikai harcokbastuka- és rombolókötelékekkel. Az olasz vadászrepülő egységeket német parancsnokság alá kell helyezni.
2. b) Alégihadtest vegye át az Afrikába irányuló szállítmányok biztosítását, a legszorosabb együttműködésben az olasz légierővel és Catania tengerészeti főparancsnokával.
3. c) Alégihadtest a lehető leggyorsabban mérjen erős csapásokat a kirenaikai angol csapatokra (a legnehezebb bombák alkalmazásával).

A légierő fő feladata: az angol szárazföldi és tengeri közlekedés szétrombolása, emellett harc az angol flotta ellen.

Végül törekedni kell a máltai légitámaszpont leküzdésére.

1. d) A szárazföldi hadsereg folytatja az elhárító különítmény felállítását, amelyet páncélosokkal azonnal meg kell erősíteni, ezenkívül elő kell készíteni egy páncélos hadosztály Afrikába való átszállítását.

Az olaszoknak javasolni fogják, hogy az összes motorizált egységeknek német főparancsnokuk legyen …

A vállalkozás fedőneve: „Sonnenblume” (napraforgó).

1940 nyarán Mussolini úgy vélte, hogy az olasz hadsereg Afrikában és a Balkánon egyedül is eléri a kitűzött célt, az Imperium Romanum megvalósítása felé jelentős lépést tehet — a németek segítsége nélkül.

1941 februárjában katasztrófa előtt áll az olasz hadsereg Észak- és Kelet-Afrikában: ausztráliai csapatok február 6-án elfoglalják Bengázit, a sok tízezer olasz fogoly között hat tábornok is van, február 8-án elesik El Agheila, fontos város Kirenaika határán.

Vereség a Balkánon, vereség Afrikában — az Imperium Romanum szép álomképe foszladozóban van …

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

(idézet: A Berchtesgadeni sasfészektől a berlini bunkerig)

 

Német tervek a nyugati hadjárat után — Jodl elgondolásai — A 16. sz. hadműveleti utasítás: Fall „Seelöwe” — Hitler július 19-i békeajánlata — Az inváziós terv — Az atlanti csata — Tengeri csata Montevideo előtt — A mágneses akna — A német tengeralattjárók, kezdeti sikerei — A német flotta veszteségei az északi hadjáratban — „Battle of Britain” — A 17. sz. hadműveleti utasítás — Az „X” Tag elhalasztása — Hitler fenyegetése: „ausradieren” — A Luftwaffe kudarca

1940. június 25-én hajnali 1 óra 35 perckor érvénybe lép a fegyverszünet Franciaországban. Véget ér a nyugati villámhadjárat; Belgium, Hollandia, Franciaország Hitler lába előtt hever. A Führer hatalma zenitjén áll — Varsótól az Atlanti-óceán partjáig, Narviktól a Biscayai-öbölig a náci hadsereg zászlói lobognak. Jó lenne már a győzelem gyümölcsét élvezni. De az nem olyan egyszerű …Cianoolasz külügyminiszter emlékirataiban — a maga cinikus modorában — Hitlert kártyajátékoshoz hasonlítja, aki bankot robbantott, és most az a legfőbb gondja, hogy mi módon tűnhetne el a kaszinó termeiből nyereségével …

Hitler újabb csatát nyert, de Anglia nem hajlandó a hitleri rezsimmel tárgyalni; a második világháború még nem ért véget. A náci katonai és politikai vezetők között heves viták dúlnak: merre forduljon a német hadigépezet? A Wehrmacht főparancsnokságában két terv merül fel: az egyik — támadás Gibraltár és Málta ellen, hogy elvágják a földközi-tengeri angol összekötővonalakat, majd lángra lobbantsák a Közel-Keletet. Ezt a tervet támogatja többek között Brauchitsch és Heusinger, ez lenne a legkedvesebb a fasiszta Olaszországnak is.

A Giornale d’Italia 1940. június 26-án Olaszország háborús céljait vázolja — a fasiszta olasz rezsimre jellemző „szerénységgel”. A következőket írja: „Olaszország célja, hogy Gibraltárt és Szuezt szigorú felügyelet alá helyezze s a földközi-tengeri flottát és a légitámaszpontokat Anglia számára használhatatlanná tegye. Az olasz haderő most valamennyi fronton lassú, de összemorzsoló offenzívát kezdett, és ez az offenzíva fokozatosan, de alaposan eredményes lesz.”

Egy másik cikkben pedig azt írja Gayda, hogy „Olaszország számára tűrhetetlen Anglia földközi-tengeri jelenléte”.

Mindenesetre: akármiképpen ítéljük is meg a Duce nagyhangú fenyegetőzéseit, tény, hogy a német nagyvezérkar egy része szívesen hajlott a földközi-tengeri háborúra.

Az OKW másik része azonban, élén Halder vezérkari főnökkel, elsősorban Nyugaton kíván döntést elérni, lehetőleg úgy, hogy kierőszakolják a partraszállást Angliában.

E két terv, a háború folytatásának e két változata mellett Hitler egyre gyakrabban tér vissza kedvelt, régóta melengetett elképzelésére, vágyálmára: Keletre helyezni a háború súlypontját, támadást indítani a Szovjetunió ellen. De ennek ekkor még nem érkezett el az ideje.

Hitler 1940 nyarán először Nyugaton akar tiszta helyzetet teremteni, és ezért Anglia ellen fordul. Szerte Európában a menetelő náci katonák kihívó büszkeséggel éneklik: „Wir fahren gegen Engelland”, azaz — „megyünk Anglia ellen”.

A Völkischer Beobachter, a náci párt hivatalos lapja 1940. június 24-én — a fegyverszüneti szerződést méltatva — vezércikket ír a francia—német jóviszony megteremtéséről, melynek előfeltétele, hogy „a szárazföldi nemzetek végleg megszabaduljanak attól a gonosz hatalomtól, mely a Csatornán túl, az angol szigeteken lakozik”. A Völkischer Beobachter dacosan leszögezi: „Németország vállalja ezt a feladatot és azonnal végre is akarja hajtani.”

Persze, azért a dolog nem olyan egyszerű, és a német—olasz—francia fegyverszüneti egyezményt követő három-négy hétben a tengelyhatalmak vezérei még reménykednek az Angliával való kiegyezés lehetőségében, ha a nyilvánosság előtt, a sajtóban, a rádióban rendkívül harcias fenyegetésekkel árasztják is el a brit kormányt.

Az igazság az, hogy a tengelyhatalmak vezetői kissé tanácstalanul állnak a nagy franciaországi győzelem után; nem értik Anglia magatartását. Jodl tábornok, Hitler egyik bizalmas katonai tanácsadója például úgy vélekedik, hogy Anglia a háborút már tulajdonképpen elvesztette, de ez a tény még nem hatolt a brit kormány tudatáig, most már csak az a feladat, hogy erre ráébresszék.

1940. június 30-án Jodlfelvázolja az Anglia ellen folytatandó háborúra vonatkozó elgondolásait:

„Ha a politikai eszközök nem vezetnek célhoz, akkor Anglia ellenállását erőszakkal kell megtörni,

1. a)az angol anyaország elleni harccal,
2. b)a háborúnak a perifériákra való kiterjesztésével.

Az a) esetre három lehetőség van:

1. Azostrom.

Harc mindenfajta behozatal és kivitel meggátlására, a tengeren és a levegőben.

Harc az angol légierő és az ország hadigazdasági erőforrásai ellen.

2. Terrortámadásaz angol lakóközpontok ellen (Terror-Angriff gegen die englischen Bevölkerungszentren).
3. Partraszállás, Anglia megszállása céljából.

Az Anglia fölötti német győzelem már csak idő kérdése. Nagyobb ellenséges támadó hadműveletek többé nem lehetségesek. Németország tehát olyan hadviselési módszert választhat, amely megkíméli erőit és elkerüli a kockázatot.

Kezdetben a harc az angol légierő ellen folyik, abból a célból, hogy a mi hadigazdasági bázisaink elpusztításának lehetőségét csökkentsük és végül egészen megszüntessük. Ezentúl az angol légierőt a mi rombolóink, harcirepülőink hatósugarán belül le kell verni vagy legalábbis arra kényszeríteni, hogy közép-angliai támaszpontjaira vonuljon vissza. Hogy ott leverjük, az aligha fog sikerülni …

Ha sikerül a repülőgépiparnak London és Birmingham környékén koncentrált üzemeit kikapcsolni, akkor az angol légierő többé nem tud új erőre kapni. Ezzel Angliának Németország elleni katonai akcióképessége megszűnik, minthogy az angol flotta által létrehozható blokádnak nincs többé a háború kimenetele szempontjából döntő jelentősége …”

Jodl azt reméli, hogy az angol behozatal és kivitel megakadályozásával, továbbá az ezzel egy időben kifejtett propagandával és terrortámadásokkal, amelyeket mint megtorló-akciókat kell magyarázni, meg lehet gyengíteni az angol élelmezési bázist, és így előbb kimerül, majd megtörik a nép ellenállóereje, úgyhogy kormányát kapitulációra kényszeríti.

Angliában partraszállást szerinte akkor lehet számításba venni, ha a légiuralmat a Luftwaffe már kiküzdötte … Augusztus vége, szeptember eleje előtt ez a helyzet nem fog bekövetkezni.

Tekintettel arra, hogy 20 angol hadosztály ellenakciójával kell számolni, legkevesebb 30 német hadosztályt kell átdobni. Mindennek ellenére a partraszállást, mint „ultima ratió”-t, a legapróbb részletekig elő kell készíteni — magyarázza Jodl.

A b) ponttal kapcsolatban Jodl röviden elemzi az angol anyaországon kívül folytatandó harc feltételezhető, számba jövő területeit (Szuezi-csatorna, Gibraltár), az esetleges szövetségeseket.

Az olaszok felhasználását illetően megjegyzi, hogy ha az olaszok csatlakozni akarnak az angol anyaország elleni harchoz, az olasz tengeralattjárók részt vehetnek benne, a francia kikötőkből kiindulva, az olasz légierő harci kötelékei pedig a német Luftwaffe keretein belül harcolhatnak.

„Az olasz szárazföldi hadsereg egységei, tisztán katonai szempontból nézve, egyrészt nem szükségesek, másrészt semmi haszonnal nem járnak.”

Jodl a következőképpen fejezi be feljegyzését:

„Tekintettel arra, hogy Anglia többé már nem a győzelemért, hanem birtokainak és a világhelyzetének megtartásáért harcol és harcolhat, minden valószínűség szerint hajlani fog a békére, ha megtudja, hogy ezt a célt most még aránylag olcsón elérheti.”

(Hiller már 1939 októberében, a Fall „Gelb” kidolgozásával egy időben, utasította Raedert, hogy hozzon létre külön csoportot annak a kérdésnek tanulmányozására, mi módon lehetne Angliában partra szállni?)

Raeder nem sokkal később előterjesztette inváziós javaslatát, amelynek előfeltétele: a francia, belga, olasz és holland tengerpart, kikötők, folyótorkolatok teljes ellenőrzése. Ekkor, 1939 őszén ezek a feltételek teljesíthetetleneknek látszottak. 1940. június 25-én azonban mindez ölébe hullott a német haditengerészetnek.

Július 2-án az OKW megkapja a Führerbefehlt, a vezéri parancsot: meg kell kezdeni az angliai partraszállás előkészületeit.

Július 16-án Hitler kiadja 16. számú utasítását az Anglia elözönlését célzó terv kidolgozására. Az utasítás bevezetőjében a Führer leszögezi: „Minthogy Anglia kétségbeejtő katonai helyzete ellenére semmiféle hajlandóságot nem mutat a megegyezésre, elhatároztam, hogy a szigetország ellen partraszállási tervet készítek elő és, ha szükséges lesz, hajtok végre. A célja ennek az akciónak az lenne, hogy a brit anyaországot mint a Németország elleni háború bázisát kikapcsoljuk. Az egész operáció előkészületeit augusztus 15-ig be kell fejezni.” Az utasítás leszögezi, hogy a terv sikeres végrehajtásának feltétele: a Luftwaffe az angol légierőt morálisan és gyakorlatilag oly mértékben gyengítse meg, hogy ne tudjon a német támadás, a partraszállás ellen fellépni.

Hitler nem feledkezik meg a meghódítandó szigetország birodalmi kormányzójának kinevezéséről sem: erre a megtisztelő posztra Ernst Wilhelm Bohlét, a náci párt külföldi szervezeteinek vezetőjét veszi számításba. Bohléra azért esett a választása, mert Angliában született, ott is nevelkedett, tehát ismeri a helyi viszonyokat.

Az egész terv fedőneve: „Seelöwe” (fóka).

Már most itt, elöljáróban, még a részletek feltárása előtt, el kell mondanunk, hogy az angliai partraszállásért sem Hitler, sem a nagyvezérkar nem lelkesedett túlságosan. Különösen a haditengerészet főparancsnokságának voltak súlyos aggályai. Raeder admirálisnak a norvégiai invázió alkalmával, Narviknál volt alkalma tapasztalatokat szerezni a túlsúlyban levő brit tengeri flotta erejéről. Mi lesz, ha az angol flotta a partra tett német csapatokat elvágja az utánpótlástól? Narviknál Dietl osztrák alpesi vadászai visszavonultak a hegyekbe, ameddig Oslo felől, a szárazföldön megérkeztek a Wehrmacht páncélos és gyalogos egységei; de hogyan lehet ezt megcsinálni a brit szigeten?

Továbbá: ha a francia, holland, belga kikötőktől az angol tengerpartig rövid is az út, mégis olyan tengeren kell átkelni, ahol a végsőkig elszánt ellenség az úr.

Ezalatt Göbbels propaganda-gépezete nagy energiával folytatja a lélektani hadviselést, a kül- és belföldi sajtót a legmeghökkentőbb információkkal árasztja el.

A Tribuna című olasz lap berlini tudósítója például július 16-án azt jelenti Berlinből, hogy jól értesült körök véleménye szerint a háború nem két év múlva, hanem két hónap, esetleg két hét múlva befejeződhetik. A világ legnagyobb hadseregének, a Wehrmachtnak Angliával ugyanolyan gyorsan végeznie kell, mint ahogyan a francia ellenséggel bánt el a flandriai síkságon.

Ugyanezen a napon Gayda a Giornale d’Italiá-ban a következő fenyegetést intézi Anglia címére: „Igen kevés nap múlva véget érnek a Nagy-Britannia elleni előkészületek. Nagy-Britanniát fel fogják szólítani, hogy végezze el utolsó számadását: válasszon az Európa megújítását elvégző erők előtt való meghódolás avagy a háború legkeményebb és leghevesebb továbbfolytatása között, amely háború nem évek és félévek, hanem napok, sőt órák során olyan pusztulást fog hozni, hogy egyszerre végezni fog Anglia hatalmával.”

Miután mindez a fenyegetés hatástalan marad, és a Churchill kormány semmi hajlandóságot nem mutat az egyezkedésre, Hitler más módszerhez folyamodik. Július 19-én Berlinben, a birodalmi gyűlésen beszédet mond. Hitler kifejti, hogy most, a nyugati hadjárat befejezése után nem lát semmiféle alapot a háború folytatására, ezért kössék meg a békét. A Führer beszéde befejezéséül a következőket mondja: „Churchill úr ezúttal kivételesen higgyen nekem, amikor mint próféta a következőket mondom: ha a német haderő válaszára sor kerül, egy nagy világbirodalom fog darabokra törni. Egy világbirodalom, melynek megsemmisítése vagy akárcsak megkárosítása sohasem volt szándékomban (!). Tisztában vagyok azzal, hogy a harc folytatása csak a harcoló felek egyikének teljes szétzúzásával fejeződhetik be. Hadd higgye Churchill, hogy Németország lesz az. Én tudom, hogy Anglia lesz.”

Hitler békeajánlatára három nap múlva, július 22-én Halifax angol külügyminiszter válaszol rövid rádióbeszédben: „A brit birodalom és népei nem fogadják el azt az új világot, amelyet Németország tervez.”

A történeti igazság kedvéért el kell mondanunk azonban azt is, hogy Hitler beszédével kapcsolatban Angliában egyes, nem is jelentéktelen tényezők nem foglalnak el olyan mereven elutasító álláspontot, mint az angol kormány. Így például Lloyd George Hitler beszéde után azonnal kihallgatást kér a királytól és síkraszáll amellett, hogy kezdjenek tárgyalásokat a tengelyhatalmakkal — jelenti a Magyar Nemzet tudósítója Londonból.

Stockholmi távirat szerint a windsori herceg is hasonló álláspontra helyezkedik, a londoni City urai pedig olyan irányban igyekeznek befolyásukat érvényesíteni, hogy a kormány legalább vizsgálja meg az esetleges békefeltételeket.

Végül itt említjük meg, hogy az olasz katolikus lapok 1940 július elején, nyilván nem minden alap nélkül, arról írnak, hogy „a Vatikán befolyásos körei nagy erőfeszítéseket tesznek a béke útjának egyengetésére”.

Mindenesetre érdemes elgondolkodni azon, hogy Hitlerrel, a náci Németország Führerjével, kik, milyen tényezők keresték a megegyezést, kik óhajtották — kenetes kifejezéssel élve — „egyengetni a béke útját”.

De ezek a próbálkozások sorra mind hajótörést szenvednek, és teljes erővel megindul az invázió részletes kidolgozása.

Július 21-én a szárazföldi haderő, a haditengerészet és a légierő főparancsnokai megbeszélésre ülnek össze Hitlernél az angliai invázió ügyében.

Hitler felhívja a figyelmet arra, hogy a Fall „Seelöwe” nem hasonlítható össze a norvégiai vállalkozással, ahol csak egyszeri átkelést kellett végrehajtani; itt nem lehet számítani a meglepetésre, mint lényeges, a harcot befolyásoló tényezőre, nem lehet számítani arra sem, hogy az ellenséget felkészületlenül éri a támadás; tekintetbe kell venni, hogy ennél az akciónál az egyik legnehezebb dolog az anyagi utánpótlás biztosítása, hiszen „semmiféle, általunk elérhető ellátásra nem számíthattunk „Angliában” — mondja Hitler.

A részletek tárgyalásakor kiderül, hogy szinte áthidalhatatlan ellentétek állnak fenn a szárazföldi hadsereg, a légierő igényei és a haditengerészet főparancsnokának álláspontja között. A Wehrmacht egész sor partraszállást pont biztosítását kéri Anglia déli partjai mentén Dover és Portland között, továbbá Ramsgate-nél, Dovertől északra, a Luftwaffe pedig 42 légelhárító üteg átszállítását kívánja rögtön az első hullámban. Ebben — Halder elképzelései szerint — 100 ezer embert kellene partra tenni, megfelelő fegyverzettel, majd ezt követné a második inváziós hullám 160 ezer emberrel.

Ezzel szemben Raeder nagyadmirális, a haditengerészet főparancsnoka kijelenti, hogy képtelen biztosítani a partraszállást a megjelölt tengerparti sáv egész hosszában; egy vagy legfeljebb két pontot tud vállalni. A hadsereg igényeinek teljesítéséhez 2 millió tonna hajótér szükséges, de a haditengerészet ennek a felével sem rendelkezik.

Augusztus 7-én Halder és Raeder újabb megbeszélésre ül össze a Fall „Seelöwe” ügyében. Halder kijelenti: a haditengerészet terve elfogadhatatlan, a szárazföldi haderő szempontjából ez az öngyilkossággal egyenlő. „Ez egyértelmű lenne azzal” — fejtegeti Halder — „mintha a csapatokat egy húsdarálón nyomnám keresztül.”

Végül augusztus 27-én Hitler dönt, és a döntés kompromisszum a hadsereg és a haditengerészet álláspontja között. Az új utasítás szerint a partraszállási sáv Dovertől délre kezdődik és Portsmouth-tól keletre végződik, mintegy 80—100 mérföld hosszúságban.

Az inváziós haderő főparancsnoka Rundstedt, a haditengerészet rendelkezésére álló flotta 1 200 000 tonna űrtartalmú.

Az első hullámnak egy hét alatt el kell érnie a Canterbury—Ashford—Mayfield—Arundel vonalat.

Egy hét múlva, a partraszállási hídfő megerősítése után, az invázió második szakaszában, a szárazföldi haderő egységeinek a Gravesend—Reigate—Petersfield—Portsmouth vonalig kell előrenyomulniuk.

Halder gőgösen kijelenti: „Ha a partraszállás sikerül, a szárazföldön nem lehet ellenállni a német csapatoknak.”

A partraszállás végrehajtásának két előfeltétele volt: az egyik a Csatorna, valamint a dél- és délkelet-angliai tengerpart fölött a korlátlan légiuralom megszerzése; — a másik: Anglia behozatalának és kivitelének súlyos megzavarása, tengeri összeköttetéseinek elvágása.

Ami az utóbbit illeti, már a második világháború kitörésekor megindult a harc a tengereken, elsősorban az Atlanti-óceánon. Az atlanti-óceáni csata kezdettől fogva valódi háború volt, itt nem ügyeltek a szemben álló felek egymás flottájának épségére, az óceánon nem volt „furcsa háború” …

Az atlanti csatára közel két évtizedig készült Németország. A német haditengerészeti flotta felfegyverzése nem az 1933 januári Machtergreifunggal, a nácik hatalomrajutásával kezdődött. A versailles-i szerződés értelmében Németország megszűnt tengeri nagyhatalom lenni. 1920. január 10-én lépett életbe a békeszerződés, de alig telik el néhány hónap, és a német haditengerészet főparancsnokságának utasítására két német cég, a Germania-Werft és a Vulkan-Werft eladja Japánnak az U 142 jelzésű tengeralattjáró-cirkáló és az U 117 jelzésű aknarakó-tengeralattjáró-cirkáló terveit. A megállapodás értelmében a tengeralattjárók japán hajógyárakban épülnek — német tervezőmérnökök és technikusok irányításával — és a hadihajók kipróbálását német tengerésztisztek végzik el.

Két évvel később, 1922-ben, ha még nem is Németországban, de már Európában dolgoznak a német tengeralattjáró-konstruktőrök.

Három, német cég Hollandiában, holland fedőnév alatt tengeralattjáró-tervező irodát létesít 30 mérnökkel és konstruktőrrel. A „holland” cég Törökország és Finnország számára is épít tengeralattjárókat; ezek kipróbálásánál, helyesebben ezen ürügy alatt kisszámú tengerész kiképzését már meg lehet kezdeni …

Az igazi, a nagy lehetőségek akkor nyílnak meg a német haditengerészet előtt, amikor Alfonz spanyol királlyal és Primo de Rivera miniszterelnökkel a 20-as évek végén titkos megegyezés jön létre, mely szerint a spanyol flotta egyik fő támaszpontján, Cadizban a német haditengerészet szükségleteinek megfelelő, 750 tonna űrtartalmú tengeralattjárók épülnek. A terveket a „holland” tervezőiroda kellő időre el is készíti, és 1931-ben kifut a tengerre az első, Spanyolországban épített, nagy hatósugarú tengeralattjáró — német tisztekkel és legénységgel a fedélzetén.

Ezzel egy időben Finnországban, ugyanezen „holland” cég közreműködésével, sikerül kikísérletezni egy olyan tengeralattjáró típust, melynek előállítása aránylag könnyű, nem túl drága, és a Keleti- és Északi-tengeren, mindenféle időjárás esetén felhasználható. Az új, 250 tonnás tengeralattjáró a követelményeknek megfelel — jelenti a haditengerészet főparancsnokságának Schüssler kapitány.

Anglia 1935. június 18-án a hitleri Németországgal flottaegyezményt köt. Az angol kormány beleegyezik abba, hogy a „német flotta ereje a brit világbirodalom összes tengeri erőinek 35 százalékát tegye ki”, ezen belül a tengeralattjárók tekintetében ezt az arányt 45 százalékban állapítják meg. Ha Németország túl akarná lépni ezt a maximumot, elhatározásáról köteles értesíteni (!) az angol kormányt.

(Anglia hadiflottájának tonnaűrtartalma 1935-ben 1 201 700, Németországé 78 600 tonna volt, tehát az angol kormány engedélyével Hitler a német hadiflottát 342 000 tonnával növelheti. — Az 1935-ös német— angol flottaegyezmény egyébként a versailles-i békeszerződés nyílt megszegése volt.)

A flottaegyezmény megkötése után 11 nappal (!) az első német tengeralattjáró kifut a kieli hadikikötőből; ez persze korántsem azt jelenti, hogy a német hajógyárakban 11 nap alatt tudtak egy tengeralattjárót elkészíteni, hanem egyszerűen az volt a helyzet, hogy a német-angol flottaegyezmény megkötésének pillanatában 12 teljes U-Boot alkatrészei Kielben voltak, ezenfelül 6 U-Boot építésére minden szükséges feltételt (terveket, szerszámokat, nyersanyagokat) már előzőleg biztosítottak.

Az Angliával kötött egyezmény után japán, holland, török, finn, spanyol segítségre nincs többé szükség, a német haditengerészet főparancsnoksága elkészíti a hírhedt „Z tervet” („Z Plan”), a német hadiflotta hatalmas arányú fejlesztési tervét. Most már angol jóváhagyással és beleegyezéssel épülhetnek a német hadihajók, nemcsak tengeralattjárók, hanem cirkálók és csatahajók is.

Az első flottaépítési program egyik legfontosabb alapelve: a német hadiflottát olyképpen kell megépíteni, hogy háború esetén modern típusú hadihajókkal fel tudja venni a harcot — Franciaország, Lengyelország és a Szovjetunió ellen. Anglia és az Amerikai Egyesült Államok ellen indítandó háború nem szerepelt Hitler terveiben a 30-as évek közepén — vallotta Assmann admirális a nürnbergi perben.

(Ha pedig ez így van, és nincs okunk kételkedni Assmann admirális szavaiban, akkor felmerülhet a gyanú az 1935-ös német—angol flottaegyezmény indító okaira nézve … Az persze már más kérdés, hogy amikor 1938 tavaszán változik a külpolitikai helyzet, és a náci Németország aspirációi kezdik már nagyon érzékenyen érinteni a Brit Birodalom érdekeit, akkor az angol nagylelkűségből teljes kapacitással dolgozó német hajógyárak, közöttük a kieli Krupp-hajógyár, elő tudnak állítani az atlanti-óceáni hadviselésre is alkalmas hadihajótípusokat …)

A flottaépítési program első részének befejezésére határidőül 1948-at állapították meg; eddig az időpontig 797 hadihajónak kellett volna elkészülni. A háború kitöréséig, 1939 szeptemberéig 405 hadihajó építését fejezik be. Tekintélyes szám, bár a német flotta még így is messze elmarad a brit flotta mögött, de jóval gyengébb a francia flottánál is, ami az alábbi táblázatból is kitűnik:

A német és a szövetséges hadiflotta aránya 1939 szeptemberében:

 

Hadihajó-típusok	Németország	Anglia	Franciaország	Lengyelország
	hadihajó
csatahajó	2	15	7	–
repülőgépanyahajó	–	7	1	–
páncéloshajó („zsebcsatahajó”)	3	15	7	–
nehézcirkáló	2	15	7	–
könnyűcirkáló	6	49	12	–
romboló	22	183	59	4
torpedóhajó	20	–	12	2
tengeralattjáró	57	65	78	5
gyorsnaszád	20	27	9	–
összesen:	132	361	185	11

A német hajóhad főparancsnoksága tehát a háború kitörésekor nem gondolhat arra, hogy szabályos tengeri csatában mérje össze erejét az egyesült angol—francia flottával. Reális stratégiai célkitűzés csak az lehet, hogy a német flotta zsebcsatahajói, a Deutschland, az Admiral Scheer, valamint az Admiral Graf Spee, továbbá a tengeralattjárók próbálják állandóan zavarni a Nagy-Britannia számára létfontosságú tengeri összekötő-vonalakat. Minthogy pedig e feladat megoldására nem áll rendelkezésre elegendő hadihajó, kereskedelmi hajókat is harcbavetnek — megfelelő álcázás és átalakítás után.

A tengeri erőfölény Anglia és Franciaország oldalán van, de az atlanti-óceáni csatában, különösen a háború első időszakában, sok kellemetlen meglepetés éri a nyugati szövetségeseket.

Kezdődik azzal, hogy 1939. augusztus 21 és 24 között a Deutschland és az Admiral Graf Spee, a német flotta két nagyhatósugarú zsebcsatahajója ismeretlen rendeltetéssel kifut az Atlanti-óceánra. Midőn néhány nap múlva kitör a háború, a két német zsebcsatahajó már messze maga mögött hagyta a brit flotta által létesített tengeri záróvonalat. Egyszeriben komoly veszedelem fenyegeti az egész atlanti-óceáni brit és francia kereskedelmi hajóközlekedést, hiszen senki nem tudhatja, hogy hol, merre cirkálnak a gyors és nagy tűzerejű német hajók. A szigetország hajóforgalma lényegesen lelassul, mert a kereskedelmi hajók szinte a háború első napjától kezdve csak hajókaravánokban, convoyokban közlekedhetnek.

Az angol—francia hajóhad 1939 szeptember közepén megkapja a parancsot: minden áron felkutatni és elpusztítani a két német csatahajót.

A Deutschland hosszú időre eltűnik, az Admiral Graf Spee azonban rövidesen felbukkan Dél-Amerika partjai előtt. 1939. szeptember 30-án Pernambucónál elsüllyeszti az 5000 tonnás Clement angol kereskedelmi hajót; ezután átmegy az Indiai-óceánra, ott november 15-én a tenger fenekére küld egy kis brit tankhajót, majd december 2-án és 7-én Cape Freetownnál süllyeszt el két brit gőzöst.

A hajtóvadászat megindul. Az Atlanti-óceán déli részén nyolc, csatahajókkal és repülőgép-anyahaj ókkal megerősített flotta-csoport cirkál. Végre december 13-án reggel feltűnik az Admiral Graf Spee a Plata-folyó torkolatánál, Montevideo előtt, ahol Harwood sorhajókapitány parancsnoksága alatt három brit cirkáló várja. Az Exeter 19 400 yard távolságról tüzet nyit a Graf Speere, az előbb viszonozza a tüzet, majd füstfelhő védelme alatt megpróbál menekülni. Fél óra múltán az Ajax már 17 000 yardról támad, a német cirkáló ismét harcba bocsátkozik. Mind a két brit cirkálót súlyos találatok érik, de komoly károk keletkeznek a Graf Speen is. Másfél óra múltán, amikor az Ajax ismét támadásra indul, a német csatahajó — látva, hogy három oldalról körülkerítették — füstfelhő védelme alatt a Plata-folyó torkolata felé menekül.

Közben a brit admiralitás parancsot ad a Cumberland cirkálónak, a Renown csatahajónak és az Ark Royal repülőgép-anyahajónak, hogy haladéktalanul siessenek Montevideo kikötőjéhez Harwood flotta csoportjának megerősítésére. A Graf Spee parancsnoka, Langsdorff kapitány december 16-án Montevideóból a következő táviratot küldi a német admiralitásnak:

„Kimenekülés a nyílt tengerre és utat törni hazai vizekre, reménytelen. Döntést kérek: süllyesszem el vagy internáltassam a hajót?”

A Führer válasza: „Meg kell kísérelni minden eszközzel, hogy időt nyerjen semleges vízen. Ha lehetséges, törjön utat Buenos Aires felé. Uruguayban nem lehet szó internálásról. Ha el kell süllyeszteni a hajót, előzőleg komoly mértékben meg kell rongálni.”

Miután a montevideói hatóságok nem hajlandók a Graf Spee tartózkodási engedélyét meghosszabbítani, Langsdorff kapitány december 17-én délután a legénységet átszállíttatja egy német kereskedelmi hajóra, majd este — a kikötőben várakozó nagy tömeg szemeláttára — elsüllyeszti a hajót.

A másik német zsebcsatahajó, a Deutschland hosszú cirkáló körútjáról sértetlenül visszaérkezik a kieli hadikikötőbe, de jó ideig — tekintettel az Admiral Graf Spee sorsára — a német admiralitás nem meri kiengedni a nyílt tengerre.

Igen komoly veszedelmet jelent ellenben az angol hajózásra — különösen a háború első hónapjaiban — egy különleges, titokzatos akna-típus. 1939. november 8—22 között, tehát mindössze két hét alatt 15 kereskedelmi hajó fut aknára az angol kikötők előtt, de megsérül aknától a Belfast cirkáló is, a Gipsy nevű torpedóromboló pedig elsüllyed. A bajt és gondot növeli, hogy az eddig használt aknakutató berendezések hatástalannak bizonyulnak az új akna-típussal szemben.

1939. november 23-án váratlan szerencse segíti az angolok felderítő munkáját.
1940. S. Commager a következőképpen írja le a mágneses akna titkának megfejtését:

„November 23-án este 10 órakor az éjszakai őrök Shosburynessnél, a Temze torkolatában megfigyelték, hogy egy német hadirepülőgép valami sötét tárgyat dobott le a tengerbe, közel a parthoz. Begázoltak a tenger vizébe, de a dagály éppen erősödőben volt, és így vissza kellett húzódniuk. Mikor az apály megkezdődött, egy szakasz tengerész villamos kézilámpák fényénél aknát talált félig belefúródva a nedves homokba.

Később 250 méternyire az első aknától egy másodikat is találtak. Mivel az apály elmúlt és a reggeli dagály éppen kezdődött, jobbnak látták, hogy a második aknát csak az újabb apály bekövetkezésekor vizsgálják meg.

Az akna súlya 1120 font volt és ebből 660 fontot tett ki a robbanóanyag.

Miután a szakértők szétszedték a bonyolult szerkezetet, minden titka tisztán állt előttük, és tizenkét órával később már olyan jelentés állt készen, amelynek alapján haladéktalanul megindulhatott a munka a mágneses aknák hatásos ellenszerének kidolgozására. A szakértők néhány nappal később olyan újfajta aknakereső-szerkezetet állítottak össze, mely azonnal eredményesnek bizonyult. A hajókat pedig különlegesen szerkesztett dróthálózattal vették körül, a hajó fedélzetének magasságáig. A drótba elektromos áramot eresztettek, és ennek következtében a tenger fenekén rejtőzködő mágneses akna felrobbanásától nem kellett többé a hajónak félnie. Ez a szerkezet tette lehetővé, hogy a brit személyszállító hajóhad legnagyobb hajója, a nem is egészen kész Queen Elizabeth átkelhetett az Atlanti-óceánon és eljutott New York kikötőjébe.”

A zsebcsatahajók és a mágneses aknák keltette veszélyt aránylag gyorsan sikerül leküzdeni, bár a veszteségek nem csekélyek. Csupán a mágneses aknák miatt 225 093 tonna űrtartalmú kereskedelmi hajót vesztenek az angolok és szövetségeseik 1940 májusáig.

A tengeralattjárók és a légiflotta elleni védekezés nehezebbnek bizonyul.

A német hadiflotta tengeralattjárói már a háború első nyolc hónapjában komoly sikereket érnek el: 1939 szeptemberétől 1940 májusáig 365 449 tonna űrtartalmú kereskedelmi hajót süllyesztenek el.

De érzékeny veszteségeket szenved a brit flotta is. 1939. szeptember 17-én egy német tengeralattjáró az Atlanti-óceán északi részén megtorpedózza a 22 500 tonnás „Courageous” repülőgép-anyahajót; az elsüllyedt hadihajó fedélzetén 50 repülőgép pusztul el.

Alig egy hónap múlva, október 14-én éjfélkor a Home Fleet féltve őrzött fő támaszpontjára, Scapa Flow-ba behatol egy német tengeralattjáró Prien kapitány parancsnoksága alatt és két torpedólövéssel a tenger fenekére küldi a „Royal Oak” csatahajót. A 30 000 tonnás hadihajó fegyverzete között hat 38 cm-es és tizenkét 15 cm-es ágyú volt. A „Royal Oak” megtorpedózásakor 786 tengerészét veszti el az angol hajóhad.

1940 tavaszán és nyarán a brit admiralitás nagy gondban van: hónapról hónapra igen sok hajót vesztenek el, a szigetország utánpótlása komoly veszélybe kerül.

A német hadiflotta által elsüllyesztett angol, szövetséges, valamint semleges hajók (tonnaűrtartalomban):

 

1940	angol	szövetséges	semleges	összesen
május	82 429	134 078	56 712	273 219
június	282 560	187 128	101 808	571 496
július	271 056	48 239	62 672	381 967
augusztus	278 323	55 817	59 870	394 010

Közbevetőleg: a tengeri háború, főként az atlanti csata kimenetele szempontjából nem jelent túl sokat Olaszország hadbalépése, bár számbelileg az olasz flotta nem jelentéktelen: 1939. szeptember 3-án 4 csatahajó, 7 nehéz-, 12 könnyűcirkáló, 59 romboló, 69 torpedóhajó, 105 tengeralattjáró, 69 motoros torpedónaszád és 16 aknarakó hajó tartozik a flotta állományába, de az olasz flotta harcképessége messze elmaradt mind az angol, francia, mind a német mögött.

Az angol miniszterelnök 1940. június 18-án, egy nappal a Petain kormány megalakulása és a francia fegyverszüneti kérelem nyilvánosságra kerülése után, az alsóházban tartott beszédében kitér az olasz flotta szerepére és gúnyosan a következőket mondja: „Azt beszélik, hogy az olasz flotta a Földközi-tengerről ki fog futni és a mi vizeinken meg fogja szerezni a tengeri uralmat. Ha ezt az olaszok komolyan gondolják, akkor én azt szeretném mondani, hogy mi Mussolini úrnak a legnagyobb készséggel szabad utat biztosítunk a Gibraltár-szoroson keresztül, hogy eljátszhassa azt a szerepet, amelyre vágyik. Az egész brit flotta feszült figyelemmel vár arra, hogy bizonyságot szerezzen róla, vajon az olasz flotta elérte-e már az első világháborús nívót, vagy az alá süllyedt?”

A német haditengerészet a háború első hónapjait különösebb veszteség nélkül ússza meg. 1940. február 22-én éri az első komolyabb csapás: egy német bombázógép. mely azt kapta feladatul, hogy a holland partok előtt közlekedő ellenséges hajókat támadja meg, hibás navigáció következtében mintegy 110 km-re eltéved és bombatámadással elsüllyeszti a „Leberecht Maass” és a „Max Schultz” német torpedórombolót. Ez alkalommal 540 német tengerész leli halálát a hullámsírban.

A Fall „Weserübung”, az első nagyobb vállalkozás során, ahol Raeder a flotta nagy részét harcbaveti — mint már említettük — a német haditengerészet igen súlyos veszteségeket szenved; érthető, ha a flotta főparancsnoksága komoly aggodalommal néz az új, még nagyobb feladatot jelentő vállalkozás, a Fall „Seelöwe” elé. 1940 június végén a „Scharnhorst” és a „Gneisenau”, két nagy csatahajó, az „Admiral Scheer” és a „Lützov” (előzőleg „Deutschland”) két zsebcsatahajó, a „Leipzig” és az „Emden” könnyűcirkálók, valamint hat torpedóromboló és hat torpedónaszád előreláthatólag hosszabb időre javítás alatt áll a hajógyárak dokkjaiban; mindössze a „Hipper” nehézcirkáló, a „Köln” és a „Nürnberg” könnyűcirkáló, továbbá négy torpedóromboló és tizenkilenc torpedónaszád használható fel az inváziós akciónál.

Churchill június 18-i beszédében a brit flotta abszolút fölényének biztos tudatában jelenti ki: négy-ötezer embert partra szállíthatnak a nácik, sötét éjszakán vagy ködös hajnalban, ezt nem lehet megakadályozni, de már öt hadosztály átszállításához a Csatornán legalább 200—250 hajó szükséges. Ezt a flottát észrevétlenül összegyűjteni és felvonultatni — a légi felderítés és légi fényképezés lehetőségeit tekintve — lehetetlen. Egy inváziós német flotta nem tud átkelni a Csatornán, mert át kell hatolnia széles aknamezőkön, mely mögött ott áll a Home Fleet, a honi hajóhad …

Az angol flotta uralmát a La Manche-csatornában, az Atlanti-óceánon és a Földközi-tengeren sem a német, sem az olasz flotta komolyan nem veszélyeztetheti, a tengeri uralom megtartásának azonban egy komoly feltétele van: az angol légierő a levegőben ne maradjon alul a Luftwafféval, Göring félelmetes légiflottájával szemben. A náci sajtó hallatlan fölénnyel és magabiztossággal kezeli az Anglia ellen folytatandó háború ügyét, a közeli győzelem tudata sugárzik az ebben az idő tájban megjelenő cikkekből.

Két nappal a francia fegyverszünet életbelépése után, június 27-én írja a náci párt hivatalos lapja, a Völkischer Beobachter — válaszul egy kisebb méretű, német városok ellen intézett angol bombatámadásra: „Az angol légierő igen hamar meg fogja tudni, milyen erőket ingerelt maga ellen; az európai szárazföldön lefolyt háború pedig ízelítőt ad abból, mi vár majd Angliára …”

Alig két héttel Franciaország kapitulációja után, július 10-én megkezdődik a légiháború Anglia felett, vagy ahogyan az angolok nevezik: a „Battle of Britain”, az angliai csata.

Göringnek 2669 bombázó és harci repülőgép áll rendelkezésére, ellenük Hugh Dowding légimarsall, a RAF főparancsnoka mindössze 960 harci repülőgéppel veheti fel a harcot.

A számbeli túlsúly a náci légiflotta oldalán van, de az angol Spitfire-ok és Hurricane-ek mind gyorsaságban, mind tűzerőben felülmúlják a német Messerschmidteket; az angliai légiháború kezdetén még nyitott a kérdés: melyik jobb, a brit vagy a német pilótaanyag? A RAF vagy a Luftwaffe harci taktikája érettebb-e?

A légicsata első szakaszában — 1940. július 10-től augusztus 18-ig — a Luftwaffe azt a feladatot kapja, hogy a brit légierőt csalogassa harcba a Csatorna fölött és vadászrepülő állományának döntő többségét semmisítse meg. Ebben a fázisban a cél elérésére a délkelet-angliai tengeri kikötők, a Csatornában haladó convoyok, hajókaravánok ellen intéznek szakadatlan támadásokat a német nehéz- és zuhanóbombázók. A német légioffenzíva kilencedik napján, július 19-én Churchill látogatást tesz az inváziótól leginkább fenyegetett déli partvidéken és megtekinti a hadgyakorlatot, amelyen részt vesz a déli partvédő hadsereg minden használható tankja. A tankok száma: tizenkettő …

(1940 augusztusának végén az angol hadsereg Angliában még mindig csak 250 tankkal rendelkezik!)

Ezen a napon hangzik el Hitler békeajánlata, melyet három nap múlva az angol kormány hivatalosan is elutasít.

A németek nem nagyon értik az angol állásfoglalást, ezért újabb „kísérleti-ballont” repítenek fel — az olaszok útján.

Július 24-én a Popolo d’Italiá-ban cikk jelenik meg, amely szerint:

Az Angliához intézett felhívásnak hármas célja van:

1. megkímélni Európát a további súlyos megpróbáltatásoktól,
2. elkerülni azt, hogy az európai újjárendezéssel még tovább kelljen várni,
3. elkerülni a brit világbirodalom szétesését …

A harmadik pont indokolása: „Az angol világbirodalom összeomlása után sok Európán túli terület el fog veszni Európa számára.”

Az új ajánlat egyszerűen felosztja a világot, éspedig úgy, hogy „Európa és Afrika egyetlen hatalmas gazdasági területet alkot — s e két földrész az európai »tengely«-é, a náci Németországé és a fasiszta Olaszországé; emellett fennmaradhatna a Brit Birodalom a maga ázsiai, ausztráliai és amerikai alkatrészeivel; ami pedig az USÁ-t, Japánt és a Szovjetuniót illeti, ezen államokkal itt nem kell számolni, mert ezek magukban is önálló gazdasági egységet képeznek … Ha Anglia viszont nem lenne hajlandó most békét kötni, akkor elkerülhetetlenül bekövetkezik a Brit Birodalom teljes elpusztítása, amelyre nem lett volna szükség … Anglia örökségéből kárpótolni fogják magukat a tengelyhatalmak az elszenvedett károkért.”

Miután Anglia erre az ajánlatra sem ad választ, tovább folyik a német légioffenzíva az angol szigetek ellen.

Július 29-én, a légioffenzíva 19-ik napján Ansaldo, Ciano külügyminiszter bizalmasa a közvélemény megnyugtatására cikket ír a Telegraf című lapban a nyugati légiháború jellegéről, céljáról. Az olaszok ugyanis már kezdtek nyugtalankodni, mi lesz a megígért gyors győzelemmel — hiszen már több mint egy hónap eltelt a fegyverszünet aláírása óta, és még mindig nincs vége a háborúnak; hogyan hogy Angliát még eddig nem tudták térdre kényszeríteni? Ansaldo mindenekelőtt leszögezi, hogy most nem villámháborúról van szó, hanem az angol erők „fokozatos felőrléséről”. Ansaldo a következő magyarázatot veti papírra: „Miközben még maguk az angolok is azonnali, pusztító háborúra számítottak, a bombák ellenállhatatlan tömegére és az ejtőernyős csapatok ezreire, a német tábornokok ismét becsapták Churchillt, és most kiéheztetéssel akarják bevenni Londont, a nyolcmilliós várost, és el akarják vágni a külvilágtól. Ez a jelentősége a legutóbbi napokban végrehajtott német bombázásoknak … És a sok millió embernek, aki türelmetlenül kérdezi, hogy mikor kezdődik már meg a nagy offenzíva, azt kell válaszolni: Hát nem látjátok, hogy már megkezdődött?!” …

Hitler, a náci tábornokok és admirálisok azonban nem áltatják magukat hasonló ostobaságokkal. A légioffenzíva 21-ik napján, július 31-én Hitler Raeder nagyadmirális előtt határozottan kijelenti: „Ha a Luftwaffe nyolc napi intenzív légiháborúval nem tudja említésre méltó mértékben meggyengíteni, megsemmisíteni az ellenség légierejét, valamint tengeri haderejét és kikötőit, akkor a »Seelöwe« tervet el kell halasztani 1941 májusáig.”

Hogy az Anglia felett dúló légi csatában döntést csikarjon ki, Hitler augusztus 2-án kiadja 17. számú hadműveleti utasítását, mely elrendeli Anglia ellen a súlyosbított légi és tengeri háborút.

Az utasítás e hadműveletre két szakaszt jelöl meg. Az első fázisban a cél: a délkelet-angliai térség légvédelmének szétverése és megsemmisítése. Ha ezt a célt a Luftwaffe elérte, akkor következhet a légioffenzíva második szakasza, melynek célja a teljes légiuralom megszerzése az egész sziget fölött.

Az utasítás értelmében a légioffenzíva kezdete: 1940. augusztus 5.

Göring feltétlenül bízik az oly nagy gonddal és költséggel kiépített Luftwafféban, és ennek a bizakodásnak jegyében informálja Göbbels propagandaminisztériumát az angliai légicsata legújabb fejleményeiről. Augusztus 4-én például az egyik legnagyobb berlini lap, a Berliner Börsenzeitung közli olvasóival: „Anglia helyzete reménytelen”. A Frankfurter Zeitung ugyanezen a napon a következő címmel értekezik: „Miért bukott el Anglia?”

Erről ugyan egyelőre még nem lehet komolyan beszélni, de a légicsata egyre nagyobb méreteket ölt. Augusztus 15-én 1000 német gép támadja Angliát, ami a háború második évének fogalmai szerint hallatlanul nagy légierő-koncentráció.

Az Esti Újság című jobboldali magyar lap berlini tudósítója augusztus 17-én azt jelenti, hogy „Berlinben mindenki a legnagyobb nyugalommal és biztonsággal ítéli meg a helyzetet és meg van győződve arról, hogy a háború rövidesen befejeződik”. (A cikk címe: „Hetedik napja nem alszik Anglia.”)

Hitler 17. sz. utasításával egy időben elrendeli, hogy az „X Tag” („X nap”) — augusztus 15 legyen, tehát a Fall „Seelöwe” végrehajtását ezen a napon kell megkezdeni.

De a „Seelöwe” megkezdéséről egyelőre nem lehet szó, mert az első nagy légiroham nem hozza meg a várt és kívánt eredményt, a Luftwaffe — mint a következő táblázat is mutatja — még német adatok szerint is több mint kétszerannyi gépet veszít, mint a RAF.

Az angliai légicsata első szakasza

 

Időpont	A RAF	A Luftwaffe
	veszteségei
	angol	német	angol
	adatok szerint
1940. július 10—13	15	45	63
1940. július 14—20	22	31	49
1940. július 21—27	14	51	58
1940. július 28—augusztus 3	8	56	39
1940. augusztus 4—10	25	44	64
1940. augusztus 11—17	134	261	496
1940. augusztus 18—24	59	145	251
1940. július 10—augusztus 24 összesen:	277	633	1020

Az angliai légi csata második szakasza 1940 augusztus utolsó hetében kezdődik és majdnem, szeptember végéig tart, amikor is a Luftwaffe megpróbál utat törni London felé — az angol főváros légvédelmének és repülőtereinek szétrombolásával.

Augusztus 24-én — a Telepress hírügynökség jelentése szerint

— „Hitler kancellár elhagyta Berlint, hogy visszatérjen a nyugati arcvonalon levő vezéri főhadiszállásra. Ugyanekkor egész Németországban jelentős csapatmozdulatokat figyeltek meg nyugati irányban.”

A hírügynökség jelentéséből jól értesült körök azt következtették, hogy küszöbön áll Anglia elözönlése.

A Luftwaffe a légi csata második fázisában egyre súlyosabb terrortámadásokat intéz London, valamint a nagyobb városok ellen. Az Esti Újság szeptember 2-án a következő helyzetképet festi az angliai frontról: „Egyetlen füsttengerré változott Anglia az utolsó három napban … Anglia 27 legnagyobb városa lángokban áll … Varsó és Rotterdam elpusztítása semmi nem volt ahhoz képest, ami most Angliában történik.”

A Royal Air Force pedig bámulatra méltó hősiességgel és kitartással harcol; Göring légiflottája nem tud döntést kicsikarni. Szeptember 3-án Hitler az „X Tag”-ot kénytelen szeptember 15-ről szeptember 21-re halasztani, de még tovább fenyegetőzik. Szeptember 4-iki beszédében még kihívóan, elbizakodottan jelenti ki: „Bármi jöjjön is, Angliát le fogjuk törni. A háborúnak ez az egyetlen határideje, más határidőt nem ismerek. Ha most Angliában kíváncsiskodnak és azt kérdezik: de hát nem jöttök már végre? Megnyugtatom őket: jönni fogunk. Nem kell mindig ilyen kíváncsinak lenni” — mondja a Führer.

Az angol nép 1940 nyarán rendkívül nehéz időket él át. A szüntelen náci légitámadások nagy megpróbáltatást jelentenek a polgári lakosságra is.

Mollie Panter-Downes, angol írónő a következőket írja London sorozatos bombázásáról:

„A londoniak számára ismeretlen fogalommá lett, hogy nyugodt éjszakáik legyenek. Csak rossz éjszakáik vannak, rosszabb éjszakák vagy kevésbé rosszak. Alig van valaki, aki nyugodtan végig tudott aludni egyetlen órát az elmúlt héten. Este a légvédelmi szirénák szinte pontosan mindig ugyanabban az órában szólalnak meg. Ilyenkor a szegényebb negyedekben a nyilvános óvóhelyek előtt hosszú sorban állnak az emberek, kezükben takarókkal, termoszpalackokkal, karjukon kicsiny gyermekekkel. A németek a légi villámháborút, a Blitzkrieget olyan célpontok ellen irányítják, mint: fáradt boltilányok, álmatlanságtól véraláfutásos szemű kishivatalnokok, ezer meg ezer számra otthonukból kikergetett szegény családok, akik gyermekkocsiban tolják maguk előtt azt a kevés holmit, amit szétbombázott lakásukból nagy nehezen megmentettek. Ilyen álmatlanul eltöltött éjszakák után gyorsan bekövetkezik a teljes kimerülés állapota. És mégis meglepő, hogy ilyen szörnyű körülmények között az emberek milyen töretlen kedéllyel és félelmet nem ismerő bátorsággal végzik kötelességüket … A város keleti negyedeinek, az East Endnek szegény lakossága különösen sokat szenvedett a bombázások következtében. Az angol főváros hírhedt szegénynegyedeinek, a slumöknek egész házsorait döntötték romba a német bombázók. Így azokat érték a legsúlyosabb csapások, akik legrosszabbul voltak öltözködve, a leghiányosabban táplálkoztak, és mégis ezek a szegény londoniak egészen csodálatra méltó kitartással viselték el mindazt a csapást és veszteséget, amely a bombázások következtében érte őket.”

Miután 1940 szeptember első napjaiban az angol légierő bombázó egységei, válaszul London kíméletlen bombázására, éjszakai bombatámadást intéztek Berlin ellen, Hitler tajtékozva fenyegetőzik: „Ha az angolok megtámadják városainkat, mi egyszerűen kiradírozzuk az övéiket.”

(Íme, itt bukkant fel a híres „ausradieren”, melyet Hitler és Göring megpróbált megvalósítani. Nem rajtuk múlott, hogy őrült, gonosz elképzelésük nem sikerült …)

Churchill szeptember 11-iki rádióbeszédében megállapítja: „Most történelmünk legfontosabb periódusa következik. E napok jelentősége nem kisebb azon napokénál, amikor a spanyol armada a Csatornához közeledett, vagy azon napokénál, amikor Napóleonnak Boulogne-nál összevont nagy hadseregével Nelson állott szemben …”

Szeptember tizenötödikén a 11. légicsoport főhadiszállásán … Ez a légicsoport védte Essex, Kent, Sussex és Hampshire területét, továbbá Londont; hat harcirepülő-egység tartozott alája — 25 légirajjal.

A légicsoport főhadiszállása 16 méter mélyen a föld alatt volt. A „hadműveleti terem” maga mintegy 20 méter széles és két emelet magas. Alul hatalmas térképasztal, körülötte 20 fiatal férfi és nő, megfelelő telefonos-szolgálattal.

A szemközti falon óriási tábla, melyet villanykörték hat mezőre tagoltak, a hat repülő-egységnek megfelelően.

A külső, kb. 50 000 főt számláló, a part mentén elhelyezett megfigyelő-szolgálattól beérkezett adatok 4—5 tiszt kezében futnak össze — hol, milyen magasságban, hány Messerschmitt és Junkers gép közeledik —, a berepülő ellenséges gépek számától és irányától függően adja ki a légicsoport helyettes parancsnoka utasításait a repülőrajoknak. Park repülőtábornok irányítja az egész bonyolult apparátust; itt dől el: a RAF ki tudja-e védeni a Luftwaffe offenzívájának második hullámát?

A megfigyelő-szolgálat 40 gép közeledtét jelzi, majd gyors egymásutánban érkeznek a jelentések: újabb 20, 40, 40, 80 és így tovább. A lámpák a szemközt levő falon egymás után gyulladnak ki, jelezvén, hogy a légirajok megkapták a „Stand By” — („készenlétben”) parancsot.

Rövid időn belül a 25 légirajból már csak 5 marad a földön, nem sok idő múlva már egy sincs tartalékban: az elsőnek felszállt rajok megmaradt gépei egymás után szállnak le, hogy benzint és muníciót vegyenek fel; ez az egyik kritikus periódusa a vadászrepülőknek; ilyenkor erős vadászrepülő védelem kell a repülőterek fölött.

De a 11. csoportnak már egyetlen gépe sincs a leszállt gépek védelmére, Park tábornok a 12. légicsoporttól kér három repülőrajt; meg is kapja.

Tíz-tizenöt perc elteltével ez a három raj is kimerül.

— Van még valahol tartalékunk? — kérdezik.

— Nincsen — feleli Park.

De a német bombázók és harcirepülőgépek már nem nyugat, hanem kelet felé repülnek, tíz perc múlva tiszta az égbolt, Dél-Anglia fölött nincsenek ellenséges gépek …

Szeptember 15-én megtörik a Luftwaffe ereje. Ezen a napon, amelyet joggal neveztek a német légierő „fekete nap”-jának, a Royal Air Force olyan súlyos veszteséget okoz a Luftwaffénak, hogy az már nem képes támadásait hasonló ütemben folytatni.

Két nappal később, szeptember 17-én Hitler bizonytalan időre elhalasztja a „Seelöwe” megkezdésének a dátumát.

A Luftwaffe offenzívája második szakaszának kudarca a számok tükrében:

 

Időpont	A RAF	A Luftwaffe
	veszteségei
	angol	német	angol
	adatok szerint
1940. augusztus 25—31	141	193	316
1940. szeptember 1—7	144	187	375
1940. szeptember 8—14	67	102	182
1940. szeptember 15—21	52	120	268
1940. szeptember 22—28	72	118	230
	476	720	1371

Egyes angliai városok, elsősorban London, Birmingham, Liverpool és végül, de nem utolsósorban Coventry terrorbombázása még folytatódik 1940 őszén, de már kisebb erővel, a légicsata harmadik szakasza már nem jelentős a Fall „Seelöwe” szempontjából.

1940—41 telén a nyugat-európai tengerparton a nácik már csak látszatintézkedéseket tesznek az invázió előkészítésére.

Hitler közli Raeder admirálissal, hogy a Fall „Seelöwe”-t elhalasztja 1942 tavaszáig, amikor — reménye szerint — az oroszországi hadjárat befejeződik  …

1942. február 13-án Hitler elrendeli aFall„Seelöwe” előkészületeinek teljes leállítását, mert a Szovjetunió ellen indított hadjárat nem ér véget az 1942-es év tavaszáig. Ezt már Hitler is belátja.

Anglia megmenekült …

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

(idézet: A Berchtesgadeni sasfészektől a berlini bunkerig)

 

A francia összeomlás okai — De Gaulle menekülése Angliába — Petain rádióbeszéde a fegyverszüneti kérelemről — Hitler és Mussolini tanácskozása Münchenben — Újra Compiégne-ben — A fegyverletételt szerződés aláírása Rómában — A francia flotta sorsa — A „Catapulta” hadművelet

— Ami most folyik, az nem igazi háború. Soha nem is volt az. Nem úgy áll a dolog, hogy a boche-ok, a németek Franciaországot háborúban legyőzték. Inkább az történt, hogy a belső fasiszták, a cogonbard-ok, Flandin, Laval és Bonnet kiszolgáltatták az országot a Rajnán túl élő elvbarátaiknak. Nézzük csak meg egy kicsit közelebbről a német és a francia monopoltőkések kapcsolatát. Az egyik holló nem vájja ki a másiknak a szemét. Magától értetődik, hogy a mi fasisztáinknak, ezeknek az; uraknak inkább ínyükre van Hitler, aki biztosítja nekik a 60 órás munkahetet, mint a francia szakszervezetek, melyek a 40 órást kényszerítik rájuk. Nem a német tankok igázzák le Franciaországot, hanem a saját acélkartellünk. Régi jó ismerőseink, a kétszáz család …

Így beszél Maurice, a sofőr. Lion Feuchtwanger Simone című regényében, és valahogyan így érzett és gondolkozott az átlagfrancia az összeomlás tragikus napjaiban. Maurice, a sofőr azonban nem beszélt mindenről. Nem említette a francia hadvezetőség elképesztő baklövéseit, hihetetlen tájékozatlanságát a harctéri eseményekkel kapcsolatban, nem említette a III. Köztársaság politikai vezetésének csődjét, nem említette a belső árulók, az „ötödik hadoszlop” embereinek rafinált tevékenységét a lakosság menekülési pánikjának felkeltésében. Egy francia újságíró, aki részt vett a belgiumi, az észak- és közép-franciaországi harcokban, leírja, hogyan „szervezték” meg a lakosság menekülését a belső árulók.

Rendszerint azzal kezdődött, hogy német repülőgépek egy-két bombát dobtak valamely városra vagy nagyobb községre. A repülőgépek távozása után villámgyorsan terjedt a hír: „Gyorsan menekülni addig, míg nem késő. A várost a repülők szét fogják rombolni, a repülők után pedig jön a Gestapo. Mindenki tudja, mit műveltek Lengyelországban. Meneküljünk!” Az eredmény: városok, falvak egész lakossága a polgármester, a pap vezetésével felkerekedett és menekült … Elárasztották az országutakat, valósággal lehetetlenné tették a még harcképes katonaság felvonulását.

Virginia Cowles, amerikai haditudósító írja a lakosság meneküléséről:

„Más alkalommal is láttam már menekülőket Spanyolországban és Csehszlovákiában; láttam, amint vánszorogva vonultak végeláthatatlan sorokban a lengyel, román határon, vagy fenn északon, Finnország jeges országútjain. De a Párizsból való menekülés volt a történelem első gépesített menekülése. Lehetett látni menekülőket lóval vont kocsikon, szekereken és kerékpárokon is. De túlnyomó többségük a gépkocsit választotta a menekülés céljaira.

Minden járművet felhasználtak, amelyhez négy kerék tartozott és amelyben motor volt, tekintet nélkül arra, hogy a jármű milyen elavult vagy útra alkalmatlan. Egymás mellett lehetett látni taxikat, a pékek kihordó teherkocsijait, elegáns sportgépkocsikat, a párizsi autóbuszokat; valamennyi tömve volt menekülőkkel. Egy alkalommal koporsószállító gépkocsit is láttam, tele gyermekekkel. Ez a fantasztikus gépkocsitömeg egymás mellett hármas sorokban haladt, bár inkább kúszott csigalassúsággal déli irányba, ismeretlen cél felé.”

(A franciaországi tapasztalatokon okulva, az angol hadvezetőség 1940 júliusában elrendelte, hogy német invázió esetén senki sem hagyhatja el lakóhelyét; a katonaság pedig parancsot kapott, hogy szükség esetén fegyverrel tisztítsa meg a civilektől a közlekedési vonalakat, az országutakat és a vasutakat.)

Végül, de nem utolsósorban meg kell említenünk még egy tényezőt, mely a francia hadsereg összeroppanásának egyik legfontosabb oka volt, és ez a hadsereg elégtelen, korszerűtlen felszerelése.

André Maurois, a neves francia író, 1940 őszén a „Neue Zürcher Zeitung” című svájci lapban rendkívül érdekes cikksorozatot jelentetett meg a következő címmel: „Hogyan vesztette el Franciaország a háborút?” A sorozat bevezetőjében elmondja egy találkozását Churchill-lel — 1935-ben. Churchill négyszemközt a következőket mondta neki:

— Maurois úr, önnek nem szabad több regényt írni. Nem! És ne írjon többé életrajzokat sem. Nem. Nem!

Maurois meghökkenve nézett rá, mire Churchill így folytatta:

— A következő lenne most az ön feladata. Minden nap írjon egy cikket, egyetlenegy cikket, minden nap ugyanarról. Ezekben a cikkekben, bármilyen formában, ami önnek megfelel, egyetlen gondolatot kell kimondani: a francia légiflotta, mely egykor a legjobb volt a világon, visszaesett a negyedik vagy ötödik helyre. A német légiflotta, mely egykor egyáltalán nem létezett, gyakorlatilag ma a legjobb a világon … Ez minden.

Mikor pedig Maurois azt válaszolta, hogy ő nem légügyi szakember, az ő szavára e kérdésben úgysem ad senki, éppen ezért ő továbbra is regényeket és életrajzokat fog írni, Churchill a maga ironikus stílusában kijelentette:

— Önnek nincs igaza. Ebben a pillanatban csak egyetlenegy téma van, amely iránt egy francia érdeklődést tanúsíthat, éspedig: a fenyegető német légierő … Kultúra és irodalom felbecsülhetetlen dolgok, de a kultúra hatalom nélkül rövid időn belül nem lesz élő kultúra — fejezte be szavait Churchill.

Maurois nem írta meg a cikkeket. Persze Churchill maga sokkal többet tehetett volna, mint Maurois, ha nem is a francia, de az angol légierő fejlesztéséért …

Amikor a náci páncélosok és légierők betörtek Belgiumba és Hollandiába, kiderült, hogy a francia csapatok nem rendelkeznek megfelelő páncélelhárító fegyverrel, légiflottájuk pedig mind mennyiségben, mind minőségben messze elmarad Hitler félelmetes Luftwafféja mögött. Ismét csak egyetlen példa: Giraud tábornok hadseregcsoportja mindössze nyolc elsővonalbeli harci repülőgéppel rendelkezett …

A június 16-i német hadijelentés győzelemittasan közli: „Az egész arcvonal a Csatornától a svájci határig győzelmesen tör előre.

Az ellenségnek a Loire irányában való üldözése közben, motorizált és nem motorizált kötelékek versengenek a hatalmasabb menetteljesítményekért és számtalan esetben bekerítik a menekülő és kimerült franciákat. A foglyok száma állandóan emelkedik.

A légierő szakadatlan támadása hatalmas pusztítást végez a vasúton és gyalogmenetben a Loire felé visszaözönlő francia seregben.

Párizstól délkeletre és a Marne felső folyásán erős páncélos és motorizált kötelékek törnek déli irányba előre. A langres-i fennsíkot átléptük és ezzel átvágtuk a Saartól és a Rajnáról visszaözönlő francia erők visszavonulási útját. Verdun várát, összes erődjeivel együtt elfoglaltuk és bevettük a Longuyon vidéke erős erődítményeit.

A Saar-arcvonalon, St. Avold és Saaralben között áttörtük a Maginot-vonalat.”

Néhány francia seregtest még harcol, de egységes vezetés híján a francia katonai egységek nagy többsége rendezetlenül özönlik dél felé, miközben a német csapatok „versengenek a hatalmasabb menetteljesítményekért …” Furcsa háború …

Június 17-én a hajnali órákban Spears tábornok, az angol kormány külön katonai megbízottja a francia kormánynál, jelenti Londonba, hogy nézete szerint a Petain kabinet megalakulása után, az új viszonyok között nem tud hasznos munkát végezni, ezért engedélyt kér az Angliába való visszatérésre. A helyzet jellemzésére megemlíti azt is, hogy Weygand, Darlan és az egyre nyíltabban tevékenykedő nácibarát elemek komolyan fenyegetik mindazokat, akik a harc folytatása mellett állnak ki, így elsősorban De Gaulle tábornok testi épségét, szabad mozgási lehetőségét látja veszélyeztetettnek.

Ekkor De Gaulle biztonságba helyezésére a következő tervben állapodnak meg: De Gaulle, a hadügyminisztérium államtitkára, reggel bemegy hivatalába, különböző sürgős utasításokat ad, azután kikíséri Spears tábornokot a repülőtérre, majd amikor a gép megindul, hirtelen felugrik Spears mellé és vele együtt elrepül Angliába.

Minden az előírt terv szerint történik; így sikerül De Gaulle-nak az őt kísérő titkosrendőrök orra előtt és szeme láttára elmenekülnie.

Az események gyors iramban peregnek tovább. A Petain kormány felkéri Francót, tegyen puhatolózó lépéseket Berlinben a fegyverszünet irányában. Ezzel egy időben rádióbeszédben jelenti be, hogy a francia kormány fegyverszünetet óhajt kötni, mert a háború már elveszett …

(Közhírré tenni, hogy a háború folytatása teljesen kilátástalan, amikor a fegyverszüneti kérelemre az ellenség még nem válaszolt, ez egyszerűen a harcoló csapatok elárulása, hátbatámadása.)

Ugyanezen a napon az angol miniszterelnök bejelenti a londoni rádióban, hogy Anglia tovább harcol.

Utána De Gaulle áll a mikrofon elé és meghirdeti a francia ellenállást. (És mialatt De Gaulle Londonból buzdított, a francia nép harcolt …)

Június 18-án Mussolini Münchenbe utazik Hitlerhez, hogy együttesen döntsenek a francia fegyverszüneti kérelemről. Az olasz fasiszta diktátort fényes külsőségek között fogadják a náci vezetők. Mussolini félreismeri a helyzetet és olyan követelés-listát terjeszt elő, hogy még Hitler is megsokallja. Mussolini az Imperium Romanum, a Római Világbirodalom feltámasztásáról ábrándozott és a következő francia területeket óhajtotta volna olasz csapatokkal megszállni: Kelet-Franciaország — a Rhone folyóig, Korzika, Tunisz, Algír, Francia-Szomáliföld, Oran és Casablanca (ez utóbbi kettő flottabázisként), végül ráadásul az egész francia hadiflotta kiszolgáltatását kérte.

Hitler és Ribbentrop azonban csak morzsákat hajlandó hullatni a győzelem asztaláról a Ducénak, eszük ágában sincs sem Észak-Afrikát, sem a francia flottát olasz kézre adni. Elsősorban a Harmadik Birodalom igényeinek kielégítéséről van szó, csak azután jöhet a fasiszta Olaszország.

Június 19-én veszi át a berlini spanyol nagykövet a tengelyhatalmak válaszát a francia fegyverszüneti kérelemre. S ha Petain és Weygand azt remélték, hogy hazaárulásukat Hitler és Mussolini megfelelő módon értékeli majd, és hogy a fegyverszüneti feltételekről a két fasiszta diktátorral eszmecserét folytathatnak, akkor súlyosan tévedtek.

A német sajtó egységesen hangoztatja: a franciáknak meg kell érteniök, hogy nincs szó holmi kerekasztal-tárgyalásról, nem lehet szó fegyverszünetről, hanem csak feltétel nélküli fegyverletételről.

De gyorsan lehűtik a nácik a francia fasiszták politikai reményeit is. Laval, Flandin és társaik ugyanis gyökeres változást óhajtottak belpolitikai téren; a fasiszta diktatúrák szolgai másolását tűzték ki célul, hogy Franciaország az önkényuralmi rendszer megvalósítása után „egyenrangú” partnere legyen a hitleri Harmadik Birodalomnak és a Duce Olaszországénak.

Már két nappal a Petain kormány megalakulása után, június 19-én a náci külügyminisztériumhoz közelálló Berliner Börsenzeitung Petain és Laval Franciaországának jövendő nagyhatalmi szerepéről szószerint a következőket írja: „Franciaország nem volt hajlandó békességben felépíteni az új Európát, így most kénytelen eltűrni, hogy ez az újjáépítés nélküle menjen végbe.”

(Magyarán: késő a bánat, semmiféle angolellenes külpolitikai irányvonal vagy belső fasiszta rendszerváltozás nem biztosíthat Petain, Laval és társai számára beleszólást az Európának a fasiszta Lebensraum (élettér) elv alapján történő felosztásában. (Az újsütetű fasiszták csak statisztálhatnak — ez volt Hitler és Mussolini véleménye Laval és társai buzgó ügyködéséről.)

A fasiszta párt lapja, a Giornale d’Italia június 19-én így ír: „Németország és Olaszország el vannak határozva arra, hogy alapjaiban átépítsék Európát … Franciaországnak tehát szembe kell néznie vesztesége következményeivel. Szembe kell néznie győzőivel, akik immár szabadon döntenek Franciaország sorsáról.”

1940. június 19-én, szerdán jelenti Bordeaux-ból az Havas hírszolgálati iroda: „Lebrun elnökletével szerdán reggel 9 órakor államtanácsot tartottak. Az államtanács tudomásul vette a német birodalmi kormány közlését. A közlést a spanyol nagykövet nyújtotta át. Ennek a közlésnek az értelmében a német birodalmi kormány kész a francia kormány tudomására hozni az ellenségeskedések megszüntetésének feltételeit. A német birodalmi kormány — mihelyt a francia teljhatalmú megbízottak neveit közölték — tudatni fogja az időpontot és helyet, ahol ezeket a megbízottakat fogadják. Az államtanács kijelölte a teljhatalmú megbízottakat.”

Ugyanezen a napon a Német Távirati Iroda ismerteti az egyik német lap feltűnést keltő cikkét, amely hangsúlyozza, hogy a franciák számára nincs mentség. A helyzet nem hasonlítható össze azzal, amelyben Németország 1918 novemberében volt. A lap szerint az akkori „győztes” érintetlen arcvonalakkal állt szemben, amelyeket semmiképpen sem lehetett megingatni. A mai győztes az ellenséget teljes megfutamodás állapotában látja. Az akkori győztes saját földjén állt. A mai győztes mélyen benn áll az ellenség földjén. „Nem felejtettük el, hogy miként bántak velünk katonáink hősiessége ellenére, nem felejtettük el, hogy mi következett Compiégne után. Ha azonban most leszámolunk, nem azért tesszük, hogy bosszút álljunk, hanem azért, hogy jövőnket egyszer s mindenkorra biztosítsuk.”

Ezen a napon a Wehrmacht motorizált egységei elfoglalják Cherbourg-t, Rennes-nál elérik a Bretagne-t, Orléans és Nevers között több helyen átlépik Loire-t, Burgundiában már Lyon felé törnek előre, a strassbourgi székesegyházon horogkeresztes német hadilobogó leng.

Június 20-án hajnalban német motorizált csapatok bevonulnak Lyonba.

Ezen a napon jelenti a „Pest” berlini tudósítója:

„Jóllehet tilos a békecélokról és békefeltételekről fejtegetésekbe bocsátkozni, mégis minden lapközleményből egyértelműen kiviláglik, hogy Elzász-Lotharingia visszaszerzése befejezett tény.”

(1939 augusztus 26-án Hitler biztosította Daladier-t, hogy Németország végérvényesen és örökre lemondott minden területi követeléséről Franciaországgal szemben, nyugati határait változhatatlannak tekinti …)

Az OKW június 21-i jelentése fantasztikus, más körülmények között hihetetlennek tűnő hírt közöl: „A Gion melletti. Nevey elfoglalásakor csapataink birtokába került 700 új páncélos harckocsi.”

Ha ezt a 700 harckocsit be lehetett volna vetni Párizs előtt …

Compiégne-ben pedig megkezdődnek a fegyverszüneti „tárgyalások”.

A Német Távirati Iroda tudósítója június 21-én jelenti Compiégne-ből: „A compiégne-i erdőhöz vezető útelágazásnál őrszemek állnak. Messze körzetben lezárták a területet. Az 1919-i és 1940-i fegyverszüneti tárgyalások színhelyéhez vezető úttól jobbra tágas sátrat ütöttek fel a francia küldöttség számára. Ebben a sátorban tartózkodik tanácskozásai alatt. A berendezés egyszerű, de kényelmes. Az 1918. november 11-i fegyverszünet emlékművét eltakarták a birodalmi hadilobogóval. Az akkori tárgyalások színhelyéhez vezető rövid fasorban egy díszszázad vonult fel. A térségen két sínpár vezet át. Közöttük valamivel magasabban emlékkő fekszik a következő felirattal: »Itt szenvedett hajótörést 1918-ban a német császárság bűnös gőgje, legyőzve a szabad népek által, amelyeket leigázni merészelt.« Az emlékkő elülső oldalának közvetlen közelében lobog a Führer zászlója. A kőtől jobbra, pontosan ugyanazon a helyen, mint 1918-ban, áll az a vasúti kocsi, amelyben annak idején lefolytatták a tárgyalásokat, és amelyben ma a legyőzött Franciaország képviselői átvették a fegyverszüneti feltételeket.

Röviddel 15 óra előtt felvonult a díszszázad, 15,15 órakor (budapesti idő szerint 16 óra 15 perc) a Führer gépkocsin az emlékmű előtti térre érkezett. Itt Göring vezértábornagy, Raeder vezértengernagy, Brauchitsch vezérezredes, Keitel vezérezredes, Ribbentrop birodalmi külügyminiszter és Hess Rudolf, a Führer helyettese fogadták. A Führer velük haladt el a díszszázad arcvonala előtt. A körtérhez érve, odalépett az emlékkőhöz és azután kíséretével együtt felszállt a vasúti kocsiba.

Valamivel később, 15 óra 30 perckor megjelent a francia küldöttség is, amely csütörtökön Tours közelében lépte át a német vonalat. Innen Tippelskirch altábornagy, a hadsereg szállásmestere kísérte el Compiégne-be. Franciaország meghatalmazottjai az éjszakát egy párizsi szállóban töltötték. Ma reggel Compiégne-be vezették, s ott Thomas alezredes, a vezéri főhadiszállás parancsnoka, a kerek térhez kísérte őket. A díszszázad zene nélkül, lábhoz tett fegyverrel állott ott.”

A vasúti kocsiban a Führer jelenlétében Huntziger tábornok, a francia küldöttség vezetője átveszi Keitel vezérezredestől, a véderő főparancsnokságának főnökétől a fegyverszüneti feltételeket. A francia küldöttek a német híradós osztagok által létrehozott telefonvonalakon több ízben tárgyalnak Bordeaux-val.

A Petain-kormány 24 órán belül elfogadja a német fegyverszüneti feltételeket és június 22-én Compiégne-ben aláírják a német—francia fegyverszüneti szerződést.

Június 23-án vasárnap, a francia fegyverszüneti küldöttség — német vezérkari tisztek kíséretében — megérkezik Rómába. Itt már sokkal gyorsabban megy minden, és másnap, június 24-én, este 19 óra 15 perckor Rómában aláírják az olasz—francia fegyverszüneti szerződést is.

Hétfőn, 24-én este, a fegyverszüneti egyezmény aláírása után közli a toulouse-i rádió, hogy a fegyverszüneti feltételeket csak 48 óra múlva teszik közzé …

Június 25-ére virradó éjszaka 1 óra 35 perckor beáll a fegyverszünet és véget ért a szárazföldön a nyugati háború.

A bordeaux-i francia kormány kapitulált.

Amit nem tett meg sem a lengyel, sem a norvég, sem a holland, sem a belga kormány, arra a gyalázatos lépésre el tudta szánni magát a Petain kormány.

A nyugati győzelem megünneplésére a Führer elrendeli, hogy „tíz napon át lengjenek a lobogók a birodalomban és hét napon át konduljanak meg a harangok.”

Franciaországban pedig június 25-én, kedden, a fegyverszünet életbelépésének napján nemzeti gyásznapot tartanak.

Ezekben a napokban már rendkívül feszült az angol—francia viszony. A brit kormányt — érthető módon — nagyon közelről érintik a fegyverszüneti feltételek, különösen azok, amelyek a flotta további sorsa felől intézkednek. A bordeaux-i angol nagykövet szinte óránként kapja a sürgető telefonutasításokat Londonból a Foreign Office-ból: feltétlenül szerezze meg a fegyverszüneti okmány hiteles szövegét.

Június 23-án Ronald Campbell angol nagykövet kihallgatást kér Lebrun elnöktől és előadja kormánya kérését. Lebrun sajnálattal közli, hogy ezt a kérést nem áll módjában teljesíteni, mert a francia kormánynak is mindössze egyetlen hiteles példánya van, és rámutat az íróasztalán levő okmányra. Campbell ekkor feláll, egy határozott mozdulattal megragadja és zsebébe gyűri a becses okmányt. Meghajtja magát és gyors léptekkel elhagyja a szobát.

Mire Lebrun elnök ámulatából magához tér, az angol nagykövet már nincs sehol. Egy órán belül ismerik Londonban a fegyverszüneti egyezmény hírhedt 8. paragrafusát. Ennek lényege: a francia flottát közelebbről meghatározandó kikötőben össze kell vonni, német—olasz ellenőrzés alatt demobilizálni és leszerelni, kivéve a francia gyarmatbirodalom védelmére szükséges hadihajóhadat.

Mivelhogy ez így túlságosan nyílt bevallása lenne annak, hogy Hitler rá akarja tenni kezét a francia hajóhadra, beleveszik a paragrafus szövegébe a következő mondatot: „A német kormány a francia kormánynak ünnepélyesen kijelenti, hogy a francia hadiflottát, amely német ellenőrzés alatt álló kikötőkben van, nem szándékozik a maga céljaira felhasználni, olyan egységek kivételével, amelyek a partőrzés és az aknaeltávolítás céljából szükségesek.”

Petain és Weygand elfogadja ezt a feltételt. Mindketten nagy tapasztalattal rendelkezhettek abban a tekintetben, hogy Hitler milyen féltő gonddal ügyel adott szavának megtartására. Hogy például éppen legutóbb, másfél hónapja, Belgium semlegességét megsértette, 1939 augusztusi ígérete ellenére …

A június 25-én este közzétett német—francia fegyverszüneti szerződés fontosabb rendelkezései:

— A francia kormány intézkedik arról, hogy Franciaországban és a francia gyarmatokon, továbbá a tengeren csapatai szüntessék meg a harcot Németország ellen. (Egyedül Elzász-Lotharingiában fél millió francia katona harcolt még a német csapatok ellen.)

— Franciaország nagy részét német csapatok szálljak meg.

— Franciaországnak le kell szerelnie egész szárazföldi, vízi és légi haderejét, csak a belső rend fenntartására szükséges csapatok maradhatnak meg; hogy mennyi és milyen felszereléssel, azt Németország és Olaszország határozza meg.

— A meg nem szállandó területről is ki kell szolgáltatni, a német fegyverszüneti bizottság által megállapítandó mennyiségben, fegyvert, páncélkocsit, mindenfajta ágyút, hadirepülőgépet. A lőszert német, illetőleg olasz ellenőrzés alatt kell raktározni, minden szárazföldi parti erődöt teljes felszereléssel át kell adni, a terveket is ki kell szolgáltatni. — A hadiflottát össze kell vonni a kijelölendő francia kikötőkben és német—olasz ellenőrzéssel le kell szerelni.

— A francia kormány köteles megakadályozni, hogy bármilyen hajót, repülőgépet Angliába vagy más idegen államba szállíthassanak, és megtiltja állampolgárainak, hogy bárhol Németország ellen harcoljanak.

— Az egész kereskedelmi hajózás a németek és az olaszok ellenőrzése alá kerül, a kereskedelmi hajókat be kell hívni vagy semleges kikötőbe rendelni; francia területen az összes rádióállomásoknak be kell szüntetniök adásaikat.

— A szerződés szabályozza a Németországgal való árucsere és gazdasági forgalom alapelvét is.

— A megszállás költségeit Franciaország fizeti.

— A német hadifoglyok azonnal szabadon bocsátandók a polgári internáltakkal együtt, a Németországban levő francia hadifoglyok a béke megkötéséig fogságban maradnak.

— A fegyverszüneti szerződést a német kormány bármikor felmondhatja.

Az olasz—francia fegyverszüneti egyezmény értelmében az olasz csapatok az előretolt vonalakban maradnak, és nem szállnak meg Franciaország földjén újabb területeket. De ettől a vonaltól ötven kilométernyi mélységben egy sávot demilitarizálni kell.

Hasonlóképpen az olasz Líbia határán a francia Tunisznak és a francia Algírnak, illetőleg az Algírtól délre fekvő területnek tekintélyes mélységű sávját, valamint — az olasz—brit ellenségeskedések idejére — az egész Francia-Szomália gyarmatot katonaságtól mentesíteni kell. Azonkívül Olaszországnak joga van a fegyverszünet tartama alatt Dzsibuti kikötő használatára is. (Ennek óriási n jelentősége, mert ez a francia gyarmat éppen szemközt fekszik Aden brit hadikikötővel.) Franciaországnak átmenetileg katonaságtól mentesítenie kell Toulont, Bizertát, Ajacciót, Orant és a tuniszi Mers el Kabirt is.

A francia hadsereg leszerelésére, a fegyverkiszolgáltatásra, a francia hadihajók összevonására vonatkozó intézkedések megegyeznek a német—francia fegyverszüneti egyezmény hasonló rendelkezéseivel.

Ami már most közelebbről a francia flotta kérdését illeti, ettől függ ezekben a napokban Anglia sorsa; minden módon és minden eszközzel meg kell akadályozni a francia flotta német kézre jutását.

Churchill már 1940. június 15-ikén Roosevelt elnökhöz írt levelében rámutat arra, hogy a francia flotta birtokában Hitler a siker reményében kísérelhetné meg Anglia elözönlését. Ha pedig a brit szigeteken Hitler megveti a lábát, akkor a megalakuló nácibarát angol kormány kiszolgáltatja a brit flottát Hitlernek.

Ha pedig ez bekövetkezik, akkor Hitler — a nyugat- és közép-európai hadiiparra támaszkodva — a Berlin—Róma—Tokió „háromszög” között fennálló titkos katonai szerződések alapján, egyesíti az olasz és a japán flottát a brit és a francia hajóhaddal megerősített német flottával. Ez a hatalmas hajóhad — írja Churchill — mélyreható változást idézhet elő a tengeri hatalom elsőbbsége terén, sokkal gyorsabban, semminthogy az USA felkészülhetne a változás megakadályozására.

Ha Anglia vereséget szenved, akkor létrejön az Európai Egyesült Államok — náci vezetés alatt, tehát a francia flotta sorsának biztosítása, Anglia védelme céljából az amerikai haditengerészet adjon át 35 torpedórombolót. — Anglia megkapja a kért hadihajókat …

A francia összeomlást megelőző angol—francia tárgyalásokon az angol kormány minden egyes alkalommal azt aljánlja Reynaud-nak, hogy a francia flotta hagyja el az anyaországot és vagy észak-afrikai, vagy angol kikötőbe fusson be.

Darlan, a francia flotta főparancsnoka június 13 és 17 között nem egy ízben ünnepélyesen meg is ígéri, hogy semmi módon nem engedi a flottát német vagy olasz kézre jutni, és ha a helyzet úgy kívánja, kész az egész flottát Kanadába küldeni.

Június 17-ike után, a Petain-kormány megalakulása után azonban Darlan megváltoztatja álláspontját; most már nem akar hallani arról, hogy a flottát angol kikötőkbe irányítsa.

Ez a változás aggodalommal tölti el az angol kormányt. A tengelyhatalmak táborában viszont — a francia fegyverszüneti kérelem után — már azt latolgatják, hogy a francia flotta megszerzése milyen erőgyarapodást jelent Németország és Olaszország számára.

Az Új Magyarság című szélsőjobboldali napilap 1940. június 20-iki számában a lap katonai szakértője lelkendező cikket ír a megváltozóban levő tengeri erőviszonyokról. „Hírlik, hogy a német—olasz békefeltételek egyike a francia hajóhad kiszolgáltatása. Ha ez még csak hír is, mégis biztosra vehető, mert egész természetes követelés. Természetes a német követelés, mert Németországnak szüksége van a francia hajóhadra, hogy Angliával gyorsan leszámolhasson.”

(Felmerülhet a kérdés: ha ilyen gondolatok keringhettek egy magyar szakértő agyában, akkor hogyan nem látta ezt a Petain—Weygand —Darlan trio? Vagy talán mindezt ők is tudták, csak azért nem tettek ellene semmit, mert szívük legbensejében a szövetséges Angliával szemben az ellenséges fasiszta hatalmakhoz húztak?)

A fegyverszüneti egyezmény 8. cikkelyének megismerése után az angol kormány megteszi a szükséges lépéseket. Az admiralitás első lordjának irányításával június utolsó napjaiban kidolgozzák a francia flotta semlegesítésének a tervét, az ún. „Catapulta”-hadműveletet.

Július 1-én közlik a vezérkar főnökével: a „Catapulta”-hadművelet végrehajtására július 2-ről 3-ra virradó éjszaka kerül sor. Az angol kikötőkben, Portsmouth-ban és Plymouth-ban, továbbá Alexandriában horgonyzó francia hadihajókat lefoglalják. Ugyanebben az időben Gibraltárból fusson ki a „H hadiflotta-raj”; irány Oran kikötője, a Mers el Kabir-i öböl.

A H-raj a következő egységekből állt: a 45 000 tonnás Hood, továbbá a Valiant és a Revolution csatahajók, az Ark Royal repülőgépanyahajó, ezenfelül két cirkáló és tizenegy torpedóromboló.

Az admiralitás július 1-én rejtjeles parancsot küld Gibraltárba Sommerville tengernagyhoz; „Július 3-ára felkészülni a Catapulta végrehajtására!”

A tengernagy összehívja a hadihajók parancsnokait, hogy megtanácskozza velük a terv végrehajtásának részleteit. A tanácskozáson az egyik tiszt, Holland volt párizsi tengerészeti attasé aggályait hangoztatja. Véleménye szerint kerülni kell az erőszak alkalmazását a francia flottával szemben, mert a támadó akció minden franciát szembeállít Angliával.

Sommerville a tanácskozásról táviratban értesíti az admiralitást.

Az admiralitás válasza:

„A kormány szilárd elhatározása, hogy ha a francia flotta nem fogadja el az ön által ajánlott alternatívákat, akkor el kell pusztítani. Anglia nem egyezhet bele abba, hogy a francia flotta legjobb egységei német vagy olasz kézre kerüljenek. A megkötött fegyverszüneti egyezmény e tekintetben komoly veszélyeket rejt. A francia flottaparancsnok a következő lehetőségek között választhat:

Először: csatlakozik az angol flottához és vele együtt, vállvetve harcol Németország ellen.

Másodszor: csökkentett legénységgel angol kikötőbe fut be.

Harmadszor: a flotta menjen el. Martinique szigetére, ahol le fogják szerelni angol vagy amerikai felügyelet alatt.”

Sommerville admirális július 3-án délelőtt 9 óra 30 perckor érkezik meg Oran kikötője elé és Holland kapitányt küldi a francia flotta parancsnokához, Gensoul admirálishoz, hogy átadja az angol kormány jegyzékét.

Miután Gensoul admirális nem hajlandó angol admirális megbízottját személyesen fogadni, Holland kapitány küldönccel juttatja el kormányának jegyzékét az orani francia flottaparancsnokhoz.

Ugyanezen a napon délután 3 órakor Bordeaux-ban a francia minisztertanács megtárgyalja az angol jegyzéket. 4 óra 15 porckor mégis létrejön a személyes megbeszélés Gensoul admirális és Holland kapitány között. Gensoul közli: a francia flotta hadihajóit nem engedik német vagy olasz kézre jutni, de nem hajlandó tárgyalni az angol jegyzékről.

Miután Holland kapitány visszatér az angol flotta zászlóshajójára a francia elutasító válasszal, Sommerville admirális 5 óra 54 perckor tüzet nyittat a Mers el Kabir-i öbölben állomásozó francia flottaegységekre. Mindössze hat percig tart az angol hadihajók összpontosított sortüze, s annak eredményeként egy csatahajó kigyullad, egy csatahajó zátonyra fut, egy repülőgép-anyahajó elsüllyed, mindössze egy csatahajónak sikerül kicsúsznia az angol hadihajók gyűrűjéből és elérnie Toulon kikötőjét.

A Portsmouth, Plymouth és Alexandria kikötőjében horgonyzó francia hadihajókat sikerül az angoloknak megszállni, mindössze a Surcouf tengeralattjáró kísérel meg ellenállást.

Július 4-én az alsóházban bejelentik: „A francia hajóhad tekintélyes része a kezünkbe került vagy harcképtelenné vált.”

A francia flotta Petain, Weygand és Darlan minden mesterkedése dacára sem jutott német kézre. A szigetország ellen indítandó inváziós hadművelet, a „Fall Seelöwe” tervének kidolgozásában Raeder tengernagy ezeket a hadihajóegységeket nem vehette számításba.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

(idézet: A Berchtesgadeni sasfészektől a berlini bunkerig)

 

A „B” nap elhalasztása — Churchill április 19-i üzenete Sztálinhoz Sztálin a német támadás veszélyéről — Sztálin és Timosenko figyelmeztetése a szovjet néphez május 1-én — Ribbentrop tájékoztatja Mussolinit a német—szovjet viszonyról — A Wehrmacht előkészületeinek állása 1941. jún. 1-én — A „Barbarossa”-Zeittafel június 7—14-ig— Az utolsó megbeszélés Hitlernél 1941. jún. 14-én — „Zeittafel” június 17—21-ig — Június 21: Schulenburg Molotovnál — Június 22, hajnali 3 óra 30 perc: megkezdődik a Fall „Barbarossa” — Amerikai vélemények a Vörös Hadsereg ellenállásának lehetőségéről — Az OKW reményei a gyors győzelemre — A Vörös Hadsereg taktikája — Leningrád ostroma — Visszavonulás a front középső és déli szakaszán — „Tájfun”: a Wehrmacht haditerve Moszkva elfoglalására —A moszkvai csata

Február 24-én, a Vörös Hadsereg megalakulásának 22-ik évfordulóján Timosenko tábornok napiparancsában figyelmezteti a szovjet népet, hogy állandóan készenlétben kell lenni egy esetleges ellenséges támadás elhárítására.

Március közepén semleges államok diplomáciai köreiben nyíltan beszélnek az angol—szovjet kapcsolatok javulásáról.

Március 27-én, a jugoszláviai forradalom másnapján, a balkáni hadjárat tervének jóváhagyásával egy időben, megszületik Hitler döntése: a Fall „Barbarossa” megkezdését, a „B” Tag-ot 1941. június második felére kell halasztani.

Április 19-én, a balkáni hadjárat kellős közepén, két nappal a jugoszláv hadsereg fegyverletétele után Stafford Cripps angol nagykövet átnyújtja Visinszkij helyettes szovjet külügyi népbiztosnak Churchill személyes, bizalmas üzenetét Sztálinhoz. Az üzenet szövege: „Hitelt érdemlő ügynöktől azt a megbízható értesülést kaptam, hogy a németek, miután Jugoszláviát hálójukba kerítették, vagyis március 20-a után, megkezdték a Romániában tartózkodó öt páncélos hadosztály közül három hadosztály átdobását Lengyelország déli részébe. Abban a pillanatban, amikor a szerbiai forradalomról tudomást szereztek, ezt az átcsoportosítást abbahagyták. Excellenciádnak könnyű értékelni e tények jelentőségét.”

Churchill üzenetének értelme egy mondatban: vigyázat, Hitler támadást készít elő a Szovjetunió ellen. Ezzel az üzenettel eljutottunk a második világháború egyik legérdekesebb kérdéséhez: szüksége volt-e a Vörös Hadsereg vezérkarának, a szovjet kormánynak erre a figyelmeztetésre, hogy a náci haderő keleten támadásra vonul fel?

Görlitz német katonai szakíró a második világháborúról szóló könyvében a Vörös Hadsereg hírszerző szolgálatát igen magasra értékeli. E szervezet embereinek — állapítja meg keserűen Görlitz — sikerült beépülniük a Luftwaffe legfelsőbb vezetésébe, a birodalmi gazdasági minisztériumba, továbbá a külügyminisztérium tájékoztató szolgálatába. Görlitz szerint elképzelhetetlen, hogy ez a jól kiépített hírszerző szolgálat ne szerzett volna pontos értesüléseket a Wehrmacht 1940 nyarán megkezdett nagyarányú átcsoportosításáról, a páncélos, tüzérségi és gyalogos hadosztályok tucatjainak keleten való felvonulásáról.

A probléma gyökere — véleményünk szerint — nem ott keresendő, hogy Sztálin és a szovjet katonai és politikai vezetők értesülve voltak-e a német hadmozdulatokról, hanem sokkal inkább abban, hogy ezekből a hadmozdulatokból milyen következtetéseket vontak le?

Sztálinnak és munkatársainak nem lehettek, de nem is voltak illúzióik a náci vezérek végső szándékai tekintetében. Ugyanekkor az is igaz, az utolsó pillanatig azt hitték — és ez volt tragikus tévedésük —, hogy Hitler csak zsarolni akarja a Szovjetuniót, gazdasági és politikai engedményeket akar kicsikarni, de nem mer háborút indítani a Szovjetunió ellen.

Churchill üzenete tehát nem annyira informatív szempontból volt fontos a szovjet kormány számára, hanem mert kiderült: az angol miniszterelnök 1941 április közepén német támadást vár Keleten.

De térjünk vissza az események menetére:

1941. április 22-éna szovjet kormány erélyesen tiltakozik a német kormánynál német repülőgépek által március 27 és április 8 között 80 ízben elkövetett határsértés miatt.

A balkáni villámháború befejezése után, április végén folytatódik a déli szárnyon a német haderő felvonulása, Görögországból és Jugoszláviából a páncélos hadosztályok visszatérnek Romániába, hogy onnan tovább vonuljanak a Barbarossa-tervben kijelölt pontokra.

Április 28-án Hitler kihallgatáson fogadja Schulenburg moszkvai német nagykövetet. Schulenburg határozottan kijelenti: nem hisz abban, hogy a Szovjetunió támadást tervezne Németország ellen. A nagykövet azonban azzal a meggyőződéssel távozik a birodalmi kancelláriából, hogy Hitler már eldöntötte: megtámadja a Szovjetuniót.

De magában a német külügyminisztériumban is hallatszanak aggodalmaskodó hangok a készülő keleti hadjárattal kapcsolatban. Weizsäcker külügyi államtitkár április 28-iki, Ribbentrophoz intézett memorandumában a következőket írja: „A német—szovjet konfliktus tekintetében egy mondatban foglalhatom össze véleményemet: ha egy szovjet város földig való lerombolása megérne nekünk annyit, mint egy brit hadihajó elsüllyesztése, helyeselném a német—szovjet háborút, még ezen a nyáron; de nézetem szerint Oroszországot mi csak katonai értelemben győzhetjük le, más oldalról, gazdasági tekintetben elveszítjük.”

(Weizsäcker megjegyzése jellemző a náci politikusok sötét gondolatvilágára, elvetemült cinizmusára. Mi ér többet: egy lerombolt szovjet város vagy egy elsüllyesztett brit hadihajó?)

Május 1-én Sztálin és Timosenko ismét figyelmezteti a szovjet népet: noha a Szovjetunió mindent elkövet, hogy kívül maradjon a háborún, mégis fel kell készülni minden eshetőségre.

A nemzetközi helyzet kiéleződését jelzi egy fontos változás a szovjet állam vezetésében: 1941. május 6-án a népbiztosok tanácsának elnöki tisztségében Molotov helyét maga Sztálin foglalja el.

1941. május 13-án Rómában, a Palazzo Veneziában megbeszélés folyik Mussolini és Ribbentrop között, Ciano jelenlétében. Ribbentrop a német—szovjet viszonyról a következő tájékoztatást adja a Ducénak: Németország és a Szovjetunió kapcsolatát szerződések szabályozzák, a két ország kapcsolatai korrektek. Ő maga (Ribbentrop) nem hisz abban, hogy Sztálin bármit is tervezne Németország ellen (!). Ha ilyesmit tenne, vagy olyan politikát folytatna, mely Németország számára elviselhetetlen lenne, akkor három hónapon belül megsemmisítenék.

Ezzel a kijelentéssel a Duce egyetért …

Ribbentrop ezután azt fejtegeti, hogy a Führer nem keresi az összeütközést, de felkészült minden eshetőségre, semmilyen tekintetben nem hozott döntést (!) — Keleten is csak azért erősítette meg a határt, mert ezt tette már előbb Oroszország …

(Ribbentrop az általa is nagyon jól ismert „Barbarossa” terv előkészületeinek utolsóelőtti szakaszában még mindig titkolja olasz szövetségese előtt Németország legközelebbi terveit; ködösít, ferdít, hazudik.)

Május 22-én megkezdődik a náci hadsereg felvonulásának döntő szakasza. Ezzel egy időben már folynak a tárgyalások a finn, a bolgár és a román vezérkarral; az utóbbi részleges mozgósítást rendel el.

A magyar hadsereg aktív részvételéről szó sem esik. Magyarországot csak mint felvonulási területet veszi számításba az OKW.

Az előkészületek állása június 1-én:

A szárazföldi hadsereg eddig az időpontig 76 gyalogos, 1 lovassági és 3 páncélos hadosztállyal vonult fel Keleten.

A 3. légiflotta egymaga vette át Anglia ellen a légiháború folytatását, a 2. légiflottát nyugatról és a VIII. légihadtestet a Balkánról átirányították a „Barbarossa” térségébe.

Nézzük meg közelebbről a Fall „Barbarossa” végrehajtási ütemét lerögzítő „Zeittafel”-t, időtáblát.

Június 7: a VIII. repülőhadtest első egységei megérkeznek a keleti arcvonalra.

Június 8: az SS „Nord” harccsoport elfoglalja kijelölt támaszpontjait Finnországban.

Június 12: tárgyalások a román hadvezetőséggel a Barbarossa-tervben való részvételről, ugyanezen a napon megalakul a finn vezérkar mellett az OKW összekötőcsoportja.

És most egy kis kitérés: a szovjet kormány június 13-án hivatalos közleményben cáfolja a német—szovjet ellentétekről a világsajtóban megjelent híreket. A német sajtó — természetesen felülről jött utasításra — nem közli a szovjet kormány rendkívül mérsékelt hangú nyilatkozatát …

Június 14-én az OKW felkéri a magyar hadvezetőséget, hogy erősítse meg az északkeleti határt. (Jól jegyezzük meg: csak ennyit és nem többet.)

Eddig minden tervszerűen, a Zeittafel előírása szerint folyik, a gyalogos hadosztályok felvonulása már befejeződött, a páncélos és motorizált egységek csak a támadást megelőző utolsó pillanatban foglalják el kiindulási pontjaikat.

Június 14-én Hitler tanácskozásra rendeli Berlinbe, a birodalmi kancelláriába a három hadseregcsoport vezénylő parancsnokát. Délelőtt 11—12-ig a „Silberfuchs” (ezüstróka) fedőnévvel ellátott hadsereg parancsnoka, Falkenhorst tábornok, kinek Murmanszk irányában kell támadnia, számol be az előkészületek állásáról, 12—2-ig a Heeresgruppe „Süd”, a déli hadseregcsoport parancsnoka, Rundstedt marsall jelenik meg Hitler előtt. Ebéd után, 15 órakor a tengeri flotta parancsnoka, Raeder, majd a Heeresgruppe „Nord” és „Mitte”, az északi és a déli hadseregcsoport parancsnoka, Leeb és Bock tábornok referál Hitlernek.

A közös ebéd alatt Hitler még egyszer összefoglalja a „Barbarossa”-terv fő célkitűzéseit és leszögezi: „Ez a háború élet-halál harc két ideológia között, és ez a tény lehetetlenné teszi, hogy ebben a háborúban olyan eszközöket használjanak, amelyeket a katonák ismernek, és amelyekről úgy vélik, hogy a nemzetközi jog szerint korrektek …”

A Führer ez alkalommal megismétli 1941. május 12-iki titkos utasítását a hadifogoly-kérdésben: Oroszország ellen a háború más módszerekkel folyik, mint nyugaton, a politikai funkcionáriusokat, a hadsereg komisszárjait nem kell hadifogolynak tekinteni, el kell tenni láb alól …

Most térjünk vissza az OKW időtáblájához:

Június 17: Finnország mozgósít, ugyanezen a napon az Ostraumban, azaz a keleti térségben bezárják az összes iskolákat.

Június 18—20: a Luftwaffe felvonulása befejeződik.

Június 20-án Alfred Rosenberg, akit Hitler a meghódítandó keleti területek legfőbb polgári vezetőjének szemelt ki, tájékoztatja legbensőbb munkatársait a küszöbön álló háború jellegéről, célkitűzéseiről. Leszögezi: „Nem azért viselünk most keresztesháborút a bolsevizmus ellen, hogy a szegény oroszokat ettől a bolsevizmustól minden időkre megszabadítsuk, hanem azért, hogy német világpolitikát folytassunk, és hogy a Német Birodalom biztonságát megteremtsük …”

Június 21-én 13 óra 30 percig lehetett volna kiadni az „Altona” jelszót, a „megállj” parancsot; ehelyett az előírt időpontban az OKW kiadja a támadási jelszót, a „Dortmund”-ot …

A jelszó kiadása után általános hírzárlatot rendel el a német hadsereg főparancsnoksága.

Ugyanezen a napon, este 21 óra 30 perckor Molotov külügyi népbiztos fogadja Schulenburg moszkvai német nagykövetet, Közli vele a szovjet kormány tiltakozását az újabb sorozatos német határsértések miatt, majd felvilágosítást kér a június 13-iki kormányközlemény elhallgatásáról, Schulenburg hallgat, semmit nem tud válaszolni.

Alig tér vissza a német nagykövetségre, átnyújtják neki Ribbentrop külügyminiszter sürgős táviratát, melyben utasítja a chiffre-kulcs megsemmisítésére, a rádióösszeköttetés megszüntetésére, továbbá arra, hogy hajnalban keresse fel Molotovot és közölje vele, hogy a német haderő átlépi a szovjet határt. Az indok: a szovjet kormány németellenes külpolitikát folytatott …

A támadásra felvonult német haderő tagozódása:

1. Déli hadseregcsoport(Heeresgruppe Süd), parancsnoka: Rundstedt tábornagy,

Részei: a 6. hadsereg, parancsnoka Reichenau tábornagy,

a 11. hadsereg, parancsnoka Schobert vezérezredes,

a 17. hadsereg, parancsnoka Stülpnagel gyalogsági tábornok.

A hadseregcsoport hadműveleteit a Löhr vezérezredes parancsnoksága alatt álló 4. sz. légiflotta támogatta.

1. Középső hadseregcsoport(Heeresgruppe Mitte), parancsnoka Bock tábornagy.

Részei: a 2. hadsereg, parancsnoka Weichs vezérezredes,

a 4. hadsereg, parancsnoka Kluge tábornagy,

a 9. hadsereg, parancsnoka Strauss vezérezredes,

a 2. páncélos csoport, parancsnoka Guderian vezérezredes,

a 3. páncélos csoport, parancsnoka Hoth vezérezredes.

Ezt a hadseregcsoportot a Kesselring tábornagy parancsnoksága alatt álló 2. sz. légiflotta támogatta.

III. Északi hadseregcsoport (Heeresgruppe Nord), parancsnoka Leeb tábornagy.

Részei: a 16. hadsereg, parancsnoka Busch vezérezredes,

a 18. hadsereg, parancsnoka Küchler vezérezredes, valamint a 4. sz. páncélos csoport Hoepner vezérezredes parancsnoksága alatt.

Ez a hadseregcsoport az 1. sz. légiflottával működött együtt.

A finn csapatok, Mannerheim tábornagy vezérletével az északi, a román csapatok, Antonescu tábornok parancsnoksága alatt a déli hadseregcsoport keretében kerültek bevetésre.

Ez a három hadseregcsoport 1941. június 22-én, hajnali 3 óra 30 perckor támadásra indul az egész szovjet—német határ mentén, az Északi-tengertől a Fekete-tengerig.

A hadseregcsoportok mögött készenlétben várakoznak a Biztonsági Szolgálat (Sicherheitsdienst — SD) válogatott alakulatai, hogy a meghódított keleti területeken a „rendőri biztonsági és elhárító feladatokat” ellássák.

Az SD egységei utasításaikat Himmlertől, az SS birodalmi vezérétől és a német rendőrség főnökétől kapták …

1941. Steel Commager amerikai történész a következőképpen írja le a nácik orvtámadását a Szovjetunió ellen: „1941. június 22-énegy német—szovjet határfolyó hídján felváltották az őröket, úgy mint máskor. A szovjet őrök megindultak a német őrök felé, hogy az előírás szerint a híd közepén tisztelegjenek. Ekkor azonban anémet őrök minden figyelmeztetés nélkül fegyverüket használták és lelőtték az orosz őröket.”

Harminc perccel később, pontosan 4 órakor Ribbentrop német birodalmi külügyminiszter formális hadüzenetet nyújt át Dekanoszov berlini szovjet nagykövetnek.

Röviddel ezután megjelenik Schulenburg moszkvai német nagykövet a szovjet külügyminisztériumban és átadja Molotov külügyi népbiztosnak Ribbentrop külügyminiszter néhány órával előbb érkezett jegyzékét a háború megindításáról. Molotov végighallgatja a német nagykövet közlését, majd megjegyzi: „Az önök légiereje ma hajnalban minden előzetes hadüzenet nélkül számos szovjet várost, lakott helyiséget bombázott.”

A délelőtti órákban Göbbels propagandaminiszter lép a rádió mikrofonja elé és felolvassa Hitler vezér és kancellár üzenetét. A világ meghódítására törő német militarizmus gőgje és fennhéjázása csendül ki Hitler üzenetéből: „Német nép! Ebben a pillanatban olyan harci felvonulás vette kezdetét, mely méreteiben eddig nem látott, a világ legnagyobb katonai megmozdulásának tekinthető. A német keleti arcvonal alakulatai Kelet-Poroszországtól a Kárpátokig mindenütt a helyükön vannak. Antonescu államfő vezetésével egyesült német és román csapatok állnak a Pruth-folyó partjaitól kezdve a Duna alsó folyása mentén egészen a Fekete-tenger partjáig …”

Szerte a világon otthonukért, hazájuk szabadságáért aggódó százmilliók szívszorongva ülnek a rádió mellett, olvassák az újságokat, kérdezik egymástól: meg tudja-e állítani a szovjet hadsereg a Nyugat-, Észak- és Dél-Európában győztes náci csapatokat.

A szovjet nép pedig félretéve a békés építőmunkát, egy emberként indul harcba hazája és az egész emberiség védelmére.

A „Szovjetunió Kommunista Pártjának története” című könyv a következőket írja a hitleri Németország rajtaütésszerű orvtámadásáról, ezzel kapcsolatban Sztálin felelősségéről:

„A fasiszta Németország támadása természetesen nem érte egészen váratlanul a Szovjetuniót. A párt, a kormány és a szovjet nép tudta, hogy a fasiszta Németország a szovjet—német megnemtámadási szerződés ellenére előbb-utóbb háborút indít a Szovjetunió ellen. A szovjet kormány — bár tudatában volt annak, hogy a fasiszta Németország részéről agresszió veszélye fenyegeti, és előkészítette a védelemre az országot meg a hadsereget — szigorúan betartotta a megnemtámadási szerződés valamennyi feltételét, hogy Németország kormányköreinek legcsekélyebb ürügyet se szolgáltasson a szerződés megszegésére és az agresszió igazolására. Amikor már óriási német fasiszta erőket összpontosítottak a Szovjetunió nyugati határain, a szovjet kormány is tett bizonyos óvóintézkedéseket az esetleges ellenséges behatolás visszaverésére. A Japánnal 1941 áprilisában kötött semlegességi szerződés lehetővé tette, hogy a szovjet kormány átvezényeljen néhány katonai egységet az ország belső körzetéből a nyugati határok védelmének erősítésére. Ugyanakkor a szovjet kormány kidolgozta a mozgósítási tervet, amely szerint az ipart 1941 második felében és 1942-ben haditermelésre kellett átállítani.

De már a háború legelső napjaiban nyilvánvalóvá vált, hogy ezek az intézkedések elkésettek és elégtelenek voltak az ellenséges hadsereg óriási nyomásának visszaverésére. Ilyen helyzet részben azért állott elő, mert Sztálin a közvetlenül a háború előtt kialakult katonai és stratégiai helyzetet nem jól ítélte meg. Az ő kezében volt az ország és a párt legfelső vezetése, s így hiteles adatokkal rendelkezett arra vonatkozóan, hogy a Szovjetunió nyugati határain német fasiszta csapatokat vontak össze és vonultattak fel harci rendben, s hogy ezek a csapatok készen állnak a Szovjetország területére való betörésre. Csakhogy Sztálin ezeket a hiteles közléseket provokációs célzatúaknak vélte. Azt hitte, hogy ezekkel olyan lépésekre akarják késztetni a szovjet kormányt, amelyeket Hitler a megnemtámadási szerződés megszegésére használhatna fel. Sztálin szerint ebben az esetben az ellenség a Szovjetország számára kedvezőtlen helyzetben kezdte volna meg a háborút, és ürügyet talált volna arra, hogy a háború kirobbanásáért a Szovjetuniót tegye felelőssé. Hogy Hitler ne találhasson semmiféle ürügyet a Szovjetunió megtámadására, a szovjet csapatoknak nem adtak utasítást arra, hogy idejében vonultassák fel erőiket és védelmi állásokat foglaljanak el a Szovjetunió nyugati határai mentén.”

Mikor 1941. június 22-én hajnalban a náci hadsereg óriási páncélos- és légierők bevetésével megtámadta a Szovjetuniót, sokan nagyon sötét színben látták a keleti hadjárat kimenetelét. Davies volt moszkvai amerikai nagykövet ez idő tájt készített naplójegyzeteiben arról ír, hogy a háború kitörése után egy nappal, június23-án Amerikában egyesek azt mondták, hogy a német csapatok három héten belül Moszkvában lesznek.

Martin Dies képviselő az amerikai kongresszusban 1941. június24-én kijelenti, hogy véleménye szerint Hitler harminc napon belül egész Oroszországot kezében tartja.

Június 26-án a náci csapatok bevonulnak Minszkbe, Bjelorusszia fővárosába. Másnap a New York Post katonai Szakértője a következőket írja: „Ahhoz, hogy a vörösök a nagyon rövid időn belül bekövetkező összeomlástól megmenekülhessenek, sokkal nagyobb csodának kell bekövetkeznie, mint amilyent a Biblia megírása óta valaha is láttunk.”

A Hearst-sajtókonszern egyik legelterjedtebb lapja, a New York Journal American ugyanezen a napon arról ír, hogy „Oroszország halálra ítéltetett, és Amerika Angliával együtt képtelen megakadályozni, hogy hamarosan el ne pusztuljon a náci hadsereg villámháborújának sodrában”.

Bár a front középső szakaszán a náci csapatok sikeresen nyomulnak előre, a déli és északi hadszíntéren az előrehaladás üteme meglehetősen lassú, a szovjet csapatok ellenállása a vártnál erősebb. Ez indítja a német hadvezetőséget arra, hogy a magyar hadsereget is bevonja az aktív hadműveletekbe.

1941. június 23-án Halder vezérezredes a német szárazföldi haderő főparancsnoka Werth Henriknek, a magyar vezérkar főnökének e célból üzenetet küld.

Bár a magyar katonai körök nemcsak ekkor, de már ezt megelőzőleg is arra igyekeztek rávenni a Bárdossy kormányt, hogy ajánlja fel a német birodalmi kormánynak a magyar hadsereg aktív részvételét a minden bizonnyal meginduló szovjetellenes háborúban, a magyar politikai körök azt szerették volna, ha ilyen kezdeményezés diplomáciai úton, német részről indulna ki; akkor a részvétel árát magasabban lehetne megszabni …

Halder üzenete kapóra jön a magyar vezérkarnak, és négy nap múlva, 1941. június 27-én Bárdossy László miniszterelnök bejelenti a parlamentben, hogy reggel óta hadiállapot áll fenn Magyarország és a Szovjetunió között, magyar repülőgépek szovjet városokat bombáztak — megtorlásul az előző napi, Kassát ért légitámadásra.

(Mint a háborús főbűnösök nürnbergi perében és a Bárdossy-perben elhangzott tanúvallomásokból kiderült, a kassai bombázást német repülőgépek hajtották végre, ez a provokáció a magyar és a német vezérkar közös műve volt …)

A magyar uralkodó osztályok vágya teljesült: a horthysta hadsereg is ott menetelt a szovjetellenes hadjárat élharcosai között, és úgy tűnt, hogy jól számítottak, rövidesen összeomlik a Vörös Hadsereg, és ekkor ők is joggal kérhetnek részt a nagy zsákmányból …

Maguk a náci hadvezérek is hasonlóképpen vélekednek az első napok nagy előnyomulásai után. Halder, a szárazföldi hadsereg vezérkari főnöke július 3-án naplójegyzeteiben arról ír; nem túloz az, aki azon a véleményen van, hogy ezt a háborút 14 nap alatt megnyerik …

Tíz nappal később, július 13-án, a Bialisztok—Minszk-i óriási katlancsata befejezése után Halder azon a véleményen van, hogy a keleti hadjárat már meg van nyerve, csak még be kell fejezni …

Ezekben a napokban a Wehrmacht főparancsnokságán magasrangú vezérkari tisztek a Kaukázus és Perzsia irányában indítandó hadműveletek terveivel foglalkoznak …

A náci sajtó a győzelmi mámorban — a német főparancsnokság sugalmazására — már arról ír, hogy az oroszok bevetették utolsó tartalékjaikat, és nincs tovább, a háború keleten rövidesen véget ér …

Pedig valójában még alig kezdődött meg. Néhány nappal a nácik hitszegő támadása után megalakul a Szovjetunióban az Állami Honvédelmi Bizottság, átállítják az egész országot a hadiállapotra, a Vörös Hadsereg elszántan és bátran védelmezi hazáját a betolakodók ellen.

De hiába a vöröscsillagos katonák hősies helytállása, a háború első heteiben a német fasiszták és szövetségeseik jelentős területi nyereségekre tesznek szert, 1941 július elejéig sikerül elfoglalniuk Litvániát, Lettország számottevő részét, Nyugat-Bjelorussziát és Nyugat-Ukrajna egy részét.

A „Szovjetunió Kommunista Pártjának története” a súlyos helyzet kialakulásának okairól a következőket állapítja meg:

„… Nem mondhatjuk, hogy a Szovjetunió nem készült fel a hadviselésre. Ellenkezőleg, a Kommunista Párt, ismerve az imperialisták szándékait és a Szovjetunióval szemben táplált gyűlöletüket, a békés építés éveiben is gondot fordított az ország védelmi képességének növelésére, s figyelmeztette a népet, hogy fel kell készülnie a védelemre. A háború előtti ötéves tervek idején, az iparosítás lenini politikájának és a mezőgazdaság kollektivizálásának végrehajtása eredményeképpen, létrejött a honvédelem hatalmas anyagi és technikai bázisa. A Kommunista Pártnak gondja volt a Vörös Hadsereg, a légierők és a haditengerészeti flotta erősítésére is. A háború előtti években teljesen átszervezték a Vörös Hadsereget, növelték létszámát, jelentősen fokozták haditechnikai erejét, javították a katonai kiképzést.

Mégis, a háború elején a fasiszta Németország a Szovjetunióval szemben egész sor előnnyel rendelkezett, s ezek okozták a hadműveleteknek a Vörös Hadseregre nézve kedvezőtlen alakulását. Melyek voltak ezek az előnyök?

1. Németország akkor támadt rá a Szovjetunióra, amikor már majdnem egész Nyugat-Európát, gazdasági erőforrásaival egyetemben, hatalmába kerítette. Ennek következtében Németország hadiipara a háború elején erősebb anyagi és technikai bázissal rendelkezett, mint a Szovjetunióé. Így például az acél- és nyersvastermelés, továbbá a széntermelés Németországban és a hatalmába került országokban együttvéve 1940—1941-ben több mint két és félszerese volt a Szovjetunióénak. Ezenkívül Németország már jóval a háború előtt militarizálta gazdaságát. Ezzel szemben a szovjet állam gazdasága a békés építés feladatait szolgálta. S bár a Szovjetunióban hatalmas hadiipart hoztak létre, tömeges fegyvergyártás még nem folyt. Ezenfelül néhány iparág (például a harckocsi- és repülőgépgyártás) éppen hogy csak elkezdte az újabb típusok előállítását. Mindez az első időkben Németországnak biztosította a mennyiségi, néhány fegyverfajta tekintetében pedig a minőségi túlsúlyt is a haditechnikában.
2. A fasiszta Németország akkor támadta meg a Szovjetuniót, amikor Európában szárazföldi csapatainak hadműveleteit már beszüntette, s csupán a tengeren meg a levegőben viselt hadat Anglia ellen. Ez lehetővé tette, hogy szárazföldi csapatainak és légi haderejének túlnyomó részét a Szovjetunió ellen vesse be. Németország oldalán vett részt a háborúban Olaszország, Finnország, Románia és Magyarország, ahol reakciós fasiszta kormányok voltak hatalmon. Ezzel szemben a Szovjetuniónak eleinte egyedül kellett hadat viselnie. Ezenkívül a Szovjetuniót Japán is fenyegette, amely az 1941 áprilisában kötött szovjet—japán semlegességi szerződés ellenére Mandzsúriában és Koreában nagy katonai erőket összpontosított. Ezért a szovjet csapatok jelentős részét a távol-keleti határok védelmére kellett elvonni.
3. Németország a Szovjetunió megtámadása előtt a Szovjetunió nyugati határai mentén óriási inváziós hadsereget összpontosított és vonultatott fel: összesen 190 hadosztályt, köztük 153 olyan német hadosztályt, amely majdnem két évi tapasztalattal rendelkezett a nagy tömegű harckocsi, repülőgép és egyéb haditechnika alkalmazásával folytatott modern hadviselésben. A Vörös Hadsereget nem összpontosították a határokon, nem voltak kellő tapasztalatai a modern hadviselésben. Új technikával való felszerelése sem fejeződött még be. Nem volt elegendő tapasztalt, jól képzett parancsnoka; a parancsnoki állomány jelentős részét 1937—1938-ban indokolatlanul leváltották a csapatok vezető tisztségeiről.”

Július 3-án Sztálin rádióbeszédben fordul a szovjet néphez. Kíméletlen őszinteséggel feltárja a Szovjetuniót fenyegető nagy veszélyt. A nácik háborús céljairól a következőket mondja: „Az ellenség kegyetlen és kérlelhetetlen. Célja — verejtékünkkel öntözött földjeink elrablása, munkánkkal szerzett gabonánk és kőolajunk megkaparintása. Célja a földesurak hatalmának visszaállítása, a cárizmus visszaállítása, az oroszok, ukránok, bjelorusszok, litvánok, lettek, észtek, üzbégek, tatárok, moldovánok, grúzok, örmények, azerbajdzsánok és a Szovjetunióban élő többi szabad nép nemzeti kultúrájának és nemzeti önállóságénak megsemmisítése, ezeknek a népeknek elnémetesítése, a német hercegek és bárók rabszolgáivá süllyesztése. Tehát a Szovjetállam életéről és haláláról, a Szovjetunió népeinek életéről és haláláról van szó, arról, hogy szabadok maradjanak-e a Szovjetunió népei, vagy pedig rabszolgaságba süllyedjenek.”

A német—szovjet háború nemzetközi jelentőségéről szólva Sztálin leszögezi: „A fasiszta elnyomók ellen vívott és az egész népet felölelő Honvédő Háborúnak nemcsak az a célja, hogy az országunk fölött tornyosuló veszélyt megszüntesse, hanem az is. hogy segítsük Európa minden népét, mely a német fasizmus igájában nyög. Ebben a nagy felszabadító háborúban nem leszünk egyedül. Ebben a háborúban hű szövetségeseink lesznek Európa és Amerika népei, köztük a német nép is, melyet a hitleri főkolomposok rabigába döntöttek.”

Az óriási méretű harc folyik tovább, de a német hadvezetőségnek aggodalmai támadnak. Július 25-én Halder vezérkari főnök kénytelen beismerni naplójában, hogy a Wehrmacht eddig oly lendületes előrenyomulása zátonyra futott, elakadt …

Az OKW józanabb tisztjei előtt 1941 július utolsó napjaiban nyilvánvaló lett, hogy a német csapatok a kitűzött célt, az Onyega—Volga vonalat a nyáron már nem érik el. Ha pedig a német hadvezetőség eredeti elképzelése nem sikerül, akkor … akkor baj van.

Brauchitsch, a hadsereg főparancsnoka 1941 július végén foglalkozni kezd a téli felszerelés problémájával, de Hitler leinti: a keleti hadjárat még ebben az évben befejeződik …

Augusztus elején, a kijevi páncéloscsata befejezése után Hitler kénytelen beismerni tábornokai előtt, hogy tévedett a szovjet páncélos erők száma és minősége tekintetében …

De nemcsak a szovjet páncélos erők okoznak a náci vezérkarnak meglepetést, hanem elképedve tapasztalják, hogy itt, a keleti fronton az ellenfél vezérkara nem engedi magára erőszakolni a német hadvezetőség akaratát.

Davies nagykövet 1941. július 31-én a következőket jegyzi fel naplójában — magasrangú szovjet vezérkari tisztekkel folytatott beszélgetése után — a Vörös Hadsereg taktikájáról: „A szovjet vezérkar, hála franciaországi megfigyeléseinek, pontosan tisztában volt a német páncélos támadás technikájával, s úgy vélte, hogy helyes védekezési módot készít elő ellene. A hadászati visszavonulásban, melyet a Vörös Hadsereg a balti államokon keresztül hajtott végre, ezt próbálták ki. Jelentékeny veszélyekkel járt, de ezeket, úgy gondolták, vállalni kell. Egyszerűen kifejezve ez annyit jelentett: meg kell engedni a gépesített betöréseket az orosz vonalba, azután nyomban utánuk kell dobni az orosz erőket, majd saját támadómódját kell alkalmazni a támadó ellen … Végül: a legfelső parancsnokság stratégiai tervei egy erős tartalékhadseregre, egy önmagát fenntartó gazdaságra épültek — a Volga mögött és az Urálban …”

És hogy festett ez a taktika a valóságban, a harctereken? Joseph Grigg amerikai haditudósító a következőket írja a német—szovjet háború elején: „A német—szovjet háború első nagy csatái kifejlődtek alig egy héttel a német támadás megindulása után. Bock tábornok tankjai és zuhanóbombázói segítségével teljes erővel zúdult rá egyszerre két helyen is az orosz vonalak középső részére. A német támadás hatalmas méretű katlanba zárta be a Vörös Hadsereg jelentékeny egységeit Bialisztok és Minszk között. Ekkor azonban olyasmi történt, amire Hitler hadvezérei nem számítottak. A körülkerített oroszok nem adták meg magukat, hanem tovább harcoltak, és ezzel felborították a németek terveit. A németek méltatlankodva látták, hogy az oroszok egészen másképpen viselkednek, mint a franciák a nyugati hadszíntéren. A nyugati villámháborúban a franciák, mihelyt értesültek róla, hogy a gyorsan előrehaladó németek a hátuk mögé kerültek és bekerítették őket, azonnal letették a fegyvert. Az oroszok azonban nem voltak hajlandók követni a katonai szakkönyvek utasításait. Mikor a németek körülkerítették őket, az utolsó emberig harcoltak és annyi németet öltek meg, amennyit csak tudtak.”

Bresztnél kilenc napon át, a Prut és a Berezina folyók vonalán körülbelül egy hónapig dúlnak a harcok, míg a túlerőben levő Wehrmacht egységek elől a szovjet csapatok visszavonulnak. A Vörös Hadsereg katonái páratlan hősiességgel küzdenek, minden talpalatnyi földért súlyos áldozatokkal fizetnek a náci agresszorok.

Csak egyetlen példa: 1941. július 3-án az egyik fasiszta harckocsioszlop, melynek támadását a németek repülőgépeikkel a levegőből fedezték, igyekezett beékelődni a szovjet csapatok állásaiba. Nyikolaj Gasztello százados — repülőszázada élén — légi harcba bocsátkozott a fasiszta repülőgépekkel. Ezzel egyidejűleg lent a földön is elkeseredett csata dúlt. Ellenséges lövedék ütötte át Gasztello repülőgépének benzintartályát, mire a gép kigyulladt. Gasztello hasztalanul próbálta a tüzet eloltani, az egész gépet elborították a lángok. Ha az égő gépből ejtőernyővel kiugrott volna, bizonyos, hogy fogságba esik. A szovjet repülő — akit a bolsevik párt nevelt hazája iránti határtalan odaadásra — égő repülőgépét a fasiszta harckocsi- és tartálykocsi-oszlop kellős közepébe irányította. A hős szovjet tiszt repülőgépével együtt több ellenséges gépkocsit pusztított el kezelőszemélyzetükkel együtt.

Ogyessza ostroma 1941 augusztusában kezdődik. A német hadvezetőség 18 hadosztályt vet harcba ezen a frontszakaszon, de csak több mint két hónapi elkeseredett küzdelem után sikerül a várost elfoglalnia; itt 250 ezer katonát veszít a Wehrmacht.

A német és finn páncélos csapatok már 1941 július végén Leningrádot fenyegetik, de Lenin városának lakói nem hátrálnak meg: a Kommunista Párt felhívására a leningrádiak százezrei vonulnak ki önként a védelmi vonalak megerősítésére; a párttagok 70, a komszomolisták 90 százaléka fog fegyvert.

A leningrádiak mintegy 700 kilométernyi hosszú harckocsi-árkot ásnak ki, 5000 beton- és földerődöt, valamint 635 kilométer drótakadályt készítenek, a Vörös Hadsereg tényleges alakulatait pedig tíz népfelkelő hadosztály segíti a védelmi harcokban; az ellenség front mögötti vonalainak állandó nyugtalanítására partizánosztagokat szerveznek.

1941 augusztusában a 18. német hadsereg megkezdi Leningrád ostromát: 6000 ágyú, 1000 repülőgép, 4500 aknavető tüzérségi tüze, bombatámadásai támogatják a város ellen felvonult 32 gyalogos, 4 gépesített és 4 páncélos hadosztályt.

A számbeli és technikai fölényben levő támadó német csapatok két hónapi elkeseredett harc után elérik a Finn-öböl déli partját Peterhofnál, valamint a Ladoga-tó déli partját Schlüsselburgnál.

Október 7-én Hitler elrendeli, hogy Leningrád vagy Moszkva esetleges kapitulációját nem szabad elfogadni, e két városba német katona nem teheti be lábát, mert a német hadvezetőség értesülései szerint Leningrád alá van aknázva. A várost — hangzik a Führer parancsa — tüzérségi tűzzel és légitámadásokkal le kell rombolni, el kell pusztítani és a lakosságot menekülésre kell kényszeríteni.

„Nem lehet német katonák életét kockáztatni azért, hogy az orosz városokat a tűzveszélytől megmentsük, vagy ezeknek lakosságát a német otthon terhére élelmezzük.”

A parancs befejező része: „A káosz Oroszországban annál nagyobb lesz, a megszállt keleti területek igazgatása és kizsákmányolása annál könnyebb lesz, minél többen menekülnek a szovjetorosz városokból az ország belsejébe.”

Leningrád lakosságát azonban sem légibombázással, sem a nehéz tüzérség kíméletlen bevetésével nem lehet megtörni. Senki nem gondol megadásra vagy menekülésre, mindenki elfoglalja azt a helyet, melyet a Kommunista Párt, a város védelmével megbízott katonai parancsnokság számára kijelölt.

A szovjet rádióállomások közlik Leningrád helyőrségének és lakosságának egyöntetű elhatározását: a várost az utolsó emberig védeni fogják …

A támadó 18. német hadsereggel majdnem azonos létszámú munkáshadsereg, több mint 500 ezer ember éjjel-nappal építi Leningrád védelmi berendezéseit.

William Mandel amerikai haditudósító írja: „Emlékezem, hogy Leningrád egyik külső negyedébe, Lugába mentem ki az ostrom legrosszabb napjaiban. Feltűnt nekem egy fiatal lány, aki földet vitt kötényében. Megkérdeztem tőle, hogy miért csinálja? A leány sírni kezdett és azt mondta, hogy legalább ezzel akar segíteni, többet is tenne, de a tenyere annyira kisebesedett, hogy képtelen ásót venni a kezébe. Földre tett kötényébe valaki mindig belerakott néhány lapátra való földet és azt hordta szorgalmasan az erődítéshez.”

Rövid harci szünet után, október végén a 18. német hadsereg folytatja Leningrád teljes körülzárására irányuló hadműveleteit; november 8-án elfoglalja a város utánpótlása szempontjából létfontosságú Tyihvin vasúti közlekedési csomópontot … A gyárak munkásai naponta 11—12 órát dolgoznak a kötelező 8 órai munka helyett, de ha úgy adódik, akkor fegyverrel is harcolnak.

Az egyik szovjet haditudósító írja: „Amikor a németek betörtek Kolpinába, a szovjet fegyveripar egyik központjába, a fiatal munkások fegyvert ragadtak és munkaruhájukban támadták meg az ellenséget. A gyárakban, a műhelyekben ezalatt folyt tovább a munka … Az iszori gyárból az ágyúkat közvetlenül vontatták a gyártól mindössze 600—700 méterre levő tüzelőállásokba, és a gyár munkásai 45 napon át tartották állásaikat, egészen addig, míg a szovjet hadsereg friss egységei felváltották őket.”

Az ostromlottak helyzete a munkások és a vöröskatonák nagyszerű helytállása ellenére napról napra súlyosbodik: a németek felgyújtják az élelmiszerraktárakat, szétrombolják a villanytelepet és a vízvezetékhálózatot.

A szovjet hadsereg főparancsnoksága a város ellátása érdekében merész hadműveletre határozza el magát: november 18-ára a leningrádi front csapatait támadásra indítja, hogy foglalják vissza Tyihvint. A támadás sikerrel jár, és december 8-án ismét szilárdan a szovjet csapatok kezén van Tyihvin. Leningrád teljes körülzárása nem sikerül.

1941/42 telén a Kommunista Párt kezdeményezésére a Ladoga-tó jegén megépítik a gépkocsi-utat, az „Élet útjá”-t, és a város hős védői ezen az úton fenn tudják tartani összeköttetésüket a szovjet haza többi részével.

De meg kell jegyeznünk, hogy ezen az egyetlen összekötő útvonalon a legnagyobb erőfeszítés ellenére sem tudnak elegendő élelmiszert, tüzelőanyagot és más életbevágóan fontos közszükségleti cikket juttatni a 3 milliós városnak; mindenekelőtt a fronton harcolókat kell ellátni fegyverrel, lőszerrel. Becslések szerint Leningrád lakosai közül több mint egymillió pusztult el az ostrom idején.

Szevasztopol birtokáért 1941 szeptemberében kezdődnek a harcok. A déli hadseregcsoport erőinek zöme Mannstein vezetésével vonult fel a Fekete-tenger e legfontosabb kikötővárosának ostromára. Amikor 1941 decemberében az első nagyobb, német—román támadás kudarcot vall — csak ennél a támadásnál 35 ezer katonát veszít Mannstein —, a fasiszta támadók példátlan kegyetlenkedéseket visznek végbe a fogságba került vöröskatonák között.

Borisz Vojetkov, szovjet újságíró jegyezte fel a német barbárság egyik legszörnyűbb esetét:

„1941 decemberében a németek elfoglalták a 615-ös magaslatot. Foglyul ejtették a súlyosan sebesült tengerészeket, akik a magaslatot védték. A sebesülteket horogkereszt alakjában sorba egymás mellé lefektették. Azután benzint öntöttek rájuk és meggyújtották. Az égő horogkereszt kísérteties fénye világított egész éjszakán át …”

A középső frontszakaszon a Wehrmacht Szmolenszk gyors elfoglalására törekszik. Július 10-én indul meg a szmolenszki ütközet, több mint két hónapig tart — s végül meghiúsul az OKW szándéka, hogy még az őszi esőzések előtt előrenyomulhasson Moszkva alá.

De ha a „villámháborús” tervek kudarcot vallanak is, Hitler és az OKW nem adja fel a reményt, hogy még a tél beállta előtt sikerül elfoglalni Leningrádot és Moszkvát, hatalmukba keríteni az egész Krím-félszigetet és kijutni a Kaukázushoz.

A Vörös Hadsereg 1941 szeptember elején szilárdan tartja fő védelmi vonalait Leningrádnál, a déli fronton és az arcvonal középső szakaszán, de a nácik mögött ott áll a leigázott Európa hadiipara, a számos csatlós ország, a kontinens minden rendű és rangú fasiszta söpredéke, van még bőven tartaléka a német hadvezetésnek.

Szeptember 15-én Hitler kiadja a parancsot: a Heeresgruppe Mitte, a „B” hadseregcsoport készüljön fel a Moszkva ellen indítandó támadásra.

Kilenc nappal később, szeptember 24-én Bock tábornagy főhadiszállásán Brauchitsch, Halder, Bock és Guderian megbeszélésre ül össze a moszkvai hadművelet ügyében. A hadművelet fedőneve: „Tájfun.”

Davies nagykövet már idézett naplójában 1941. október 1-én a következőket írja: „Június 23-án egyesek azt mondták, hogy a németek három héten belül Moszkvában lesznek. A német villámháború 10 nap alatt tört utat magának Franciaországon keresztül az abbeville-i tengerpartig, ami 185 mérföld … Amikor e sorokat írom, október 1-én, 14 hét múlt el, s az orosz hadsereg még mindig tartja állásait. A Vörös Hadsereg megmutatta, hogy nem könnyen és nem hosszú időre engedi át a németeknek a kezdeményezést, hanem szilárdan áll a lábán és újra meg újra támadásba lendül.”

Október 2-án Hitler kiadja a parancsot a „Tájfun” megkezdésére. A hadsereghez felhívást intéz, melyben hangoztatja: az utolsó, döntő csata előtt áll a Wehrmacht, a tél beállta előtt meg kell verni az ellenséget.

A Moszkva ellen támadó csapatok parancsnoka, Bock tábornagy alá rendelik a 4. és 9. hadsereget Kluge és Strauss tábornok parancsnoksága alatt, azonkívül a 2. és 3. tankhadsereget Guderian és Hoot tábornok parancsnoksága alatt, végül a támadás megkezdése előtt Leningrád alól a moszkvai térségbe irányítják a Hoepner tábornok parancsnoksága alatt álló 4. tankhadsereget. Összesen 14 gyalogos és 2 gépesített hadosztályból áll ez a hatalmas haderő, a gyalogság hadműveleteit 1000 tank és 900 harci repülőgép támogatja. A német haditerv szerint Moszkvának október 16-án el kell esni …

Az irtózatos erővel támadó náci hadsereg kezdetben komoly sikereket ér el. Október 3-án elfoglalják Orelt, 7-én Vjazma is kezükbe kerül; Moszkvából a kormányszervek és a diplomáciai képviseletek Kujbisevbe költöznek, Sztálin és munkatársai azonban nem hagyják el a fővárost.

A német páncélos egységek október végére elérik Kalinyin környékét, Guderian páncélosai október 29-én már csak négy kilométerre állnak Tulától, e rendkívül fontos vasúti és közlekedési csomóponttól, Moszkvától délkeletre; az a veszély fenyeget, hogy a németeknek sikerül délről megkerülni Moszkvát …

És november 7-én, az Októberi Forradalom 24. évfordulóján a halálos veszedelemtől fenyegetett Moszkvában a Vörös Hadsereg egységei felvonulnak a Kommunista Párt és a kormány vezetői előtt a hagyományos katonai díszszemlén.

Ez a hír nagy lelkesedést vált ki a szovjet harcosok között éppúgy, mint az Urálba költöztetett hadiüzemek munkásai vagy a leigázott Európa szabadságszerető népei között.

Él és létezik a Kommunista Párt és a Vörös Hadsereg!

A német haderő közben új támadásra készülődik.

November első hetében megérkeznek a téli hidegek, a kőkeményre fagyott utakon a páncélosok kitűnően nyomulhatnak előre. Hitler újabb tartalékok harcbavetésével november 16-án megindítja a döntő támadást a szovjet főváros ellen. A második támadás alkalmával a nácik 13 tank-, 33 gyalogos és 5 gépesített hadosztályt vetnek be.

A támadás első napjai még sikert hoznak a németeknek. A moszkvai front északi szakaszán elérik a Moszkvai-tengert, középen 40 kilométerre közelítik meg a szovjet fővárost.

November 26-án az antikomintern-paktumot aláíró államok képviselői Berlinben értekezletet tartanak. Ribbentrop gőgösen, diadalittasan jelenti ki: „A bolsevista kolosszus össze van törve.”

Másnap, november 27-én a Vörös Hadsereg a déli fronton váratlanul támadásba lendül, és Timosenko tábornok csapatai visszafoglalják Rosztovot. A német déli front parancsnoka, Rundstedt tábornagy november 30-án azt javasolja Hitlernek, hogy a csapatokat vonják vissza a Miusz folyóig. Hitler nem fogadja el Rundstedt visszavonulási tervét, Rundstedt lemond, utóda Reichenau tábornok lesz.

Eközben a moszkvai fronton is megerősödik a Vörös Hadsereg ellenállása. A volokalamszki országutat védi Panfilov tábornok hadosztálya. A németek elvágják a hadsereg többi részétől, Panfilov hadosztálya azonban nem adja meg magát, sok német tankot, utánpótlást szállító tehergépkocsit elpusztítanak, a fontos frontszakaszon napokig egy helyben topog a német támadás.

A Panfilov-hadosztály egyik kazah zászlóaljának történetét, amelynek parancsnoka Momys Uli Baurdzsán volt, A. Beck örökítette meg a „A volokalamszki országút” című művében.

Momys Uli Baurdzsán beszéli a legválságosabb napokról:

„Egy régi kazah közmondás jutott eszembe: a becsület erősebb a halálnál. Három hónappal ezelőtt, Talgár faluban, Alma-Ata közelében, egy forró júliusi napon először szóltam a zászlóaljhoz, a pár száz akkor még polgári ruhát viselő emberhez, akik most puskával kezükben hevernek a hóban, a moszkvai vidék fagyos földjén. Akkor idéztem ezt a közmondást, ezt az útmutatást a harcos számára.

Alma-Atában, ott beszélt velem egy éj folyamán Panfilov. A hadosztályparancsnokság nagy épületében, a szolgálattevők kivételével mindenki aludt. Panfilov ébren volt. Éjnek idején, fáradtan, tábornoki egyenruháját levetve, fehér hálóingben, törülközővel a kezében, benézett a szolgálattevő helyiségébe. Éppen én voltam szolgálatban. »Üljön le, Momys Uli elvtárs«, mondta és ő is leült. Beszélgetésünket sohasem felejtem el. Panfilov néhány kérdés után elgondolkozva mondotta: »Igen, Momys Uli elvtárs, nem lesz könnyű a maga számára a zászlóaljparancsnokság.« Kissé megsértődtem és kitört belőlem: »De becsülettel meghalni, azt tudok, tábornok elvtárs. A zászlóaljjal együtt.« »A zászlóaljjal együtt« — ismételte és nevetett. »No, köszönöm szépen az ilyen parancsnokot. Maga könnyen beszél: meghalok a zászlóaljjal együtt. A zászlóalj, Momys Uli elvtárs, hétszáz ember. Tud-e maga tíz, húsz, harminc ütközetet végigharcolni úgy, hogy a zászlóalj ne pusztuljon el? Ha ezt meg tudja tenni, a katonák megköszönik magának. «

S az, amit utoljára mondott, néhány nappal ezelőtt, mikor elváltunk, ugyanerre vonatkozott. Útmutatásként hangzottak a következő szavak: »Tartsa becsben a katona életét. Más katonáink, más csapataink itt Moszkva alatt nincsenek. Ha elveszítjük őket, nem lesz kivel feltartóztatni az ellenséget.«”

Amikor a szovjet fővárost a legnagyobb veszély fenyegeti, a Kommunista Párt felhívására a moszkvai kommunisták négy hadosztálya megy ki a frontra. A kommunista hadosztályok irtózatos veszteségeket szenvednek, de egy tapodtat sem hátrálnak és megállítják a németeket Moszkva előtt.

A német hadvezetőség végső kétségbeesésében most már minden erőt harcba vet, és egyes szakaszokon még sikerül is kicsikarni kisebb-nagyobb előrehaladást, Hoot tábornok páncélosai már csak 35 kilométerre állnak a Kremltől …

Göbbels birodalmi propagandaminiszter 1941. december 2-án utasítást ad a napilapoknak: az első oldalon hagyjanak megfelelő helyet Moszkva elestének bejelentésére …

De miközben a berlini szerkesztőségekben nap mint nap e szenzációs hír megérkezésére várnak, Göbbelshez más hírek futnak be a keleti front középső szakaszáról: december 6-án a Vörös Hadsereg válogatott egységei 38 fokos hidegben, rettenetes hóviharban ellentámadásba mentek át Moszkva alatt! Negyven nap alatt 400 kilométerre vetik vissza a győzhetetlennek hitt náci csapatokat Moszkva alól, Leeb tábornagy azt javasolja, hogy vonuljanak vissza egészen Lengyelországig …

A német nagyvezérkar egyes tisztjei Coulaincourt-nak, Napóleon főszállásmesterének emlékiratait tanulmányozzák; Hitler csapatai fölött Napóleon nagy hadserege gyászos pusztulásának réme lebeg …

December 19-én Brauchitsch tábornagyot felmentik a szárazföldi hadsereg főparancsnoki tiszte alól, Hitler maga veszi át a főparancsnokságot.

December 19-től kezdve a német hadijelentésben a győzelmi hírek helyett „arcvonalkiigazítás”-ról, „arcvonalrövidítés”-ről van szó, majd megjelenik egy új fogalom, a „sündisznóállás” — amely magyarul annyit jelent, hogy a körülzárt német csapatok kétségbeesetten próbálják magukat védeni egyes jól megerősített helységekben …

1941. június 22-től 1942. február 28-ig a Wehrmacht — a német hivatalos adatok szerint! — a következő veszteségeket szenvedte a keleti fronton:

210 572 halott, 747 761 sebesült, 47 303 eltűnt, 112 627 katona könnyű, közepes és súlyos fagyást szenvedett. Hallatlanul nagy az anyagi veszteség.

Hivatalos szovjet adatok szerint a német—szovjet háború első hónapjában a Vörös Hadsereg halottakban 350 000, eltűntekben 378 000 embert vesztett, sebesültjeinek száma meghaladta az egymilliót. Ugyanezen idő alatt a németek, valamint finn és román csatlósaik embervesztesége négy és félmillió!

A világhódító hitleri terveket Moszkva alatt éri az első kudarc …

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

(idézet: A Berchtesgadeni sasfészektől a berlini bunkerig)

 

Az első előkészületek: 1940 nyarán — Molotov Berlinben — A Weisung Nro 21 — Fall „Marita” — Jugoszlávia és a háromhatalmi egyezmény — Katonai puccs Jugoszláviában — „Blitzkrieg” a Balkánon

Az 1939. augusztus 23-án megkötött szovjet—német megnemtámadási szerződés 10 esztendőre szólt. De alig érte meg a szerződés az egyéves fordulót, 1940 júliusában, a nyugati hadjárat befejezése után egy hadseregcsoport törzsét Bock tábornagy parancsnoksága alatt, továbbá a 4., 12. és 18. hadsereg zömét, összesen mintegy 30 hadosztályt irányít a német hadvezetőség a nyugati frontról Lengyelországba.

Nem sokkal később Hitler megbízza az OKW egyik legtehetségesebb fiatal tisztjét, Erich Marcksot, a 18. hadsereg vezérkari főnökét, hogy foglalkozzék a Szovjetunió ellen indítandó háború tervével.

Ugyanekkor állapítja meg Raeder admirális 1940. június 5-iki naplójegyzetében, hogy a Szovjetunió magatartása a náci Németországgal szemben tökéletesen korrekt.

1940 szeptember elején Hitler bizalmas munkatársai előtt arról beszél: számításba kell venni egy keleti hadjáratot — még Anglia leverése előtt —, hogy Németország megsemmisítse utolsó szárazföldi ellenfelét.

Hitler 1940 őszén véglegesen eldönti, hogy megtámadja a Szovjetuniót. 1940. november 12-én, ugyanazon a napon, amikor a német kormány meghívására Molotov külügyi népbiztos, a népbiztosok tanácsának elnöke Berlinbe érkezik, Hitler — írásban — kiadja 18. sz. titkos utasítását a Szovjetunió ellen indítandó háború tervének előzetes munkálataira:

„Függetlenül attól, hogy a Szovjetunióval most folyó politikai megbeszélések milyen eredményre vezetnek, a keleti frontra vonatkozó előkészületeket folytatni kell.

Újabb utasítások akkor következnek, amint a hadsereg hadműveleti terveit nekem előadják és én jóváhagyom.”

A terv fedőneve: Fall „Barbarossa”.

A Führer november 12-én adja ki ezt az utasítást, akkor, amikor hatalma csúcspontján áll. Ausztria, Csehszlovákia, Lengyelország, Dánia, Norvégia, Luxemburg, Belgium, Hollandia és Franciaország letiporva, Anglia végső veszedelemben; úgy látszik, megnyílt az út a német világuralmi célok megvalósítása felé. De Hitler a legnagyobb diadalok idején úgy érzi, hogy eddig elért sikereinek kihasználása nem lehetséges addig, míg áll legnagyobb ellenfele, a szocialista Szovjetunió.

Hitler ekkor 50 éves, bizalmas környezete előtt nemegyszer hangoztatja: a Szovjetunióval előbb vagy utóbb le kell számolni, mindenképpen jobb, ha erre most kerül sor, mintha esetleg 10 vagy 100 év múlva …

De a leszámolásra való szándék mellett erős kétségek is gyötrik a Führert, ezért a keleti hadjárat tervének előkészítő munkálataival egy időben megpróbál megegyezésre jutni a Szovjetunióval — a világ felosztásában. Bármennyire gyűlöli is a világ első szocialista államát, tudja, hogy halálos hazárdjátékba kezd akkor, amikor kiadja a parancsot a Fall „Barbarossa” végrehajt tására.

Feltétlenül hat rá az is, hogy két olyan bizalmas és megbízható munkatársa, mint Göring birodalmi marsall, a Luftwaffe fő parancsnoka és Raeder admirális, a haditengerészet főparancsnoka határozottan ellenzik a keleti hadjáratot. Göring attól tart, hogy a Szovjetunió megtámadása lélegzetvételhez juttatja Angliát, és a Royal Air Force amerikai segítséggel lassan megszerzi a légifölényt Nyugaton. Raeder admirális pedig Gibraltár és Szuez elfoglalásával akar halálos csapást mérni Angliára. Mindketten egyetértenek abban, hogy előbb a nyugati hadjáratot kell befejezni, ezt tartják az elsőrendű feladatnak, majd azután jöhet, vagy még inkább: azután jöjjön a Fall „Barbarossa”!

Így. amikor Molotov szovjet külügyi népbiztos 1940 novemberében, Ribbentrop kétszeri moszkvai látogatása és többszöri sürgető meghívása után végre hajlandó Berlinbe utazni, Hitler és Ribbentrop „káprázatos” ajánlattal áll elő. Abból kiindulva, hogy: Anglia a háborút már elvesztette, még ha Churchill és társai nem is ébredtek ennek tudatára, elérkezett az idő a világ felosztására. Ezt megkönnyítené az, ha a Szovjetunió csatlakoznék az 1940. szeptember 28-án Rómában aláírt japán—német—olasz háromhatalmi egyezményhez. A világ térképe ebben az esetben a következőképpen alakulna: Németországé lenne Európa és Közép-Afrika, Japáné Kelet- és Délkelet-Ázsia, a Szovjetunió megkaphatná Perzsiát és Indiát …

A tárgyalások folyamán azonban Hitlert és Ribbentropot kellemetlen meglepetés éri. Kiderül, hogy bármily kecsegtető is ez az ajánlat, Molotov a legcsekélyebb hajlandóságot sem mutatja annak megvitatására. A szovjet külügyi népbiztos világosan értékére adja a náci vezetőknek, hogy a Szovjetunió semmiféle területi hódításra nem áhítozik, sem Perzsiában, sem Indiában, ugyanakkor azonban — a Szovjetunió biztonsága szempontjából kéri a német csapatoknak Finnországból való visszavonását. A szovjet kormány súlyt helyez a korrekt államközi kapcsolatokra a két ország között, de Hitler ajánlata nem lehet tárgyalási alap.

Hitler és Ribbentrop ezt a magatartást képtelen megérteni, a tárgyalások eredménytelenül végződnek.

(Churchill írja emlékirataiban, hogy amikor 1942-ben Moszkvában járt, Sztálin a következő, a náci politikusok gondolatvilágára igen jellemző epizódot mesélte el Molotov 1940 novemberi látogatásáról.

Az első tárgyalási nap estéjén alig kezdték el a megbeszélést a külügyminisztériumban, megszólaltak a légiriadót jelző szirénák. Lementek a nagy kényelemmel berendezett óvóhelyre, s ott Ribbentrop megszólalt: „Most már nyugodtan tárgyalhatunk a világ új rendjének megteremtéséről. Tehát: Anglia elvesztette a háborút …” — Ekkor Molotov csendesen közbeszólt: „Jó, de akkor miért ülünk itt az óvóhelyen, és kik bombázzák Berlint?”)

1940. december 5-énHitler elnökletével konferencia tárgyalja s keleti hadjárat problémáit. Halder, a szárazföldi hadsereg vezérkarának főnöke terjeszti elő az OKW jelentését a tervezett keleti hadműveletről. Mindenekelőtt a földrajzi sajátosságokra mutat rá: a legfontosabb ipari centrumok Ukrajnában, továbbá Moszkva és Leningrád körül vannak; Ukrajna ezenkívül mezőgazdasági fölösleggel rendelkező vidék. Az egész hadműveleti területet a Pripjaty-mocsarak északi és déli részre osztják. Ez utóbbi részen az úthálózat rossz. A legjobb utak és vasútvonalak a Varsó—Moszkva térségben találhatók. A hadműveleti terület északi része ezért kedvezőbb feltételeket nyújt a nagy kiterjedésű hadmozdulatokra mint a déli rész.

Halder ezután a szovjet csapatok elhelyezkedését vázolja fel, majd leszögezi; a német terveknek arra kell irányulniuk, hogy a szovjet ellenállás kialakulását a Dnyeper—Dvina vonaltól nyugatra páncélos ékek rohamával megakadályozzák. Egy különösképpen erős rohamcsoportnak Varsó térségéből Moszkva irányában kell előretörnie.

A három, számításba vett hadseregcsoport közül az északinak Leningrád, a középsőnek Minszken át Szmolenszk, a délinek Kijev lesz a támadási súlypontja. A déli hadseregcsoportból az egyik hadsereg Lublin térségéből, egy másik hadsereg Lemberg térségéből, egy harmadik hadsereg pedig Romániából nyomul előre. Az egész hadművelet végső célja a Volga és Arhangelszk vidékének az elérése. Összesen 105 gyalogos, 32 páncélos és motorizált német hadosztály kerül bevetésre; ebből a támadó haderőből erős részek kezdetben a második vonalban helyezkednek el.

A Führer kijelenti, hogy az előterjesztett hadműveleti célkitűzésekkel egyetért. Az a legfontosabb cél, hogy megakadályozzák az orosz front zárt, egységes visszavonulását. Kelet felé olyan messzire kell előnyomulni, hogy az orosz légierő a német birodalmi területet ne tudja megtámadni, másrészt a német légierő támadásai szétrombolhassák az orosz fegyverkezési területeket. Így kell elérni az orosz haderő szétverését és megakadályozni újjászervezését, újjáéledését. A támadó erőket már az elején oly mértékben kell bevetni, hogy az ellenség erős részeit meg lehessen semmisíteni. Ezért a gyorscsapatokat mindkét északi hadseregcsoport belső szárnyain kell bevetni, ott, ahol a hadműveletek súlypontja van.

Északon a balti államokban álló ellenséges erők bekerítésére kell törekedni, ezért a Moszkva irányában bevetésre kerülő hadseregcsoportot olyan erőssé kell tenni, hogy az jelentékeny részekkel észak felé el tudjon kanyarodni.

A Pripjaty-mocsaraktól délre előrenyomuló hadseregcsoport romániai egységei támadjanak először, és arra törekedjenek, hogy az Ukrajnában levő ellenséges erőket egy észak felé irányuló átkaroló mozdulattal bekerítsék.

Azt, hogy a délen és északon bekerített orosz csapatok megsemmisítése után Moszkva ellen vagy a Moszkvától keletre eső területek ellen nyomuljanak-e előre, most még nem lehet eldönteni …

Alig egy hónappal később, december 18-án Hitler kiadja a 21. számú hadműveleti utasítást:

„A német Wehrmachtnak fel kell készülnie arra, hogy még az Anglia ellen viselt háború befejeződése előtt Szovjet-Oroszországot gyors hadjáratban leverje.”

Az utasítás értelmében a szárazföldi hadseregnek minden rendelkezésére álló kötelékét — a nyugati fronton állomásozó megszálló csapatok kivételével — be kell vetnie.

„A légierő a keleti hadjárathoz oly nagyszámú erőt tegyen szabaddá, hogy számolni lehessen a földi hadműveletek gyors lefolyásával és hogy a keleti német területek az ellenséges légitámadásoktól a lehető legkisebb kárt szenvedjék. A súlypont e keletre történő áthelyezésének határt szab az a követelmény, hogy a hatalmunkban levő harcterek és felszerelési körzetek ellenséges légitámadásoktól kellőképpen megóvassanak, és az Anglia elleni támadások, különösen a szigetország behozatala ellen, meg ne szűnjenek.

A haditengerészet bevetésének súlypontja a keleti hadjárat alatt is egyértelműen Angliára helyezendő.

A Szovjet-Oroszország elleni felvonulást adott esetben nyolc héttel a tervezett hadműveletek megkezdése előtt fogom elrendelni.

A hosszabb időt igénylő előkészületeket, ha ezek még nem indultak meg, már most foganatosítani kell és 1941. május 15-ig be kell fejezni.

Döntő jelentőséget kell tulajdonítani annak, hogy a támadásra vonatkozó szándék ne legyen felismerhető.”

Hitler a Fall „Barbarossa” fő hadműveleti célkitűzését a következőképpen határozza meg:

„Az orosz hadsereg Nyugat-Oroszországban álló tömege merész hadműveletekben, messze előretörő páncélos ékek révén megsemmisítendő; a harcképes részeknek a távoli orosz térségbe való visszavonulása megakadályozandó.

Gyors üldözésben el kell érni azt a vonalat, ahonnan az orosz légierő a német birodalmi területeket többé nem érheti el. A hadműveletek végcélja az ázsiai Oroszország elreteszelése, nagy általánosságban a Volga—Arhangelszk vonalon. Szükség esetén így Oroszországnak az Urálban megmaradó utolsó ipari területe légierőnk által kikapcsolhatóvá válik.

E hadműveletek folyamán az orosz keleti-tengeri flotta hamar elveszíti támaszpontjait, és ezzel harcképtelenné válik.

Az orosz légierő hatékony beavatkozását már a támadás kezdetén erőteljes csapásokkal meg kell akadályozni,”

A Barbarossa-hadműveletben számításba vehető szövetségesekről és feladataikról az utasítás leszögezi:

„1. A Szovjet-Oroszország elleni háborúban hadműveletünk szárnyain Románia és Finnország aktív részvételével számolhatunk.

Hogy e két ország harci erőit bekapcsolódásuk esetén milyen formában helyezzük majd német parancsnokság alá, azt a Wehrmacht főparancsnoksága fogja idejében szabályozni.

2. Románia feladata az lesz, hogy az ott felvonuló német erőcsoporttal együtt a szemben álló ellenfelet lekösse és egyébként a mögöttes területen segédszolgálatot teljesítsen.
3. Finnország a Norvégiából jövő kikülönített északi hadseregcsoport (XXI. hadseregcsoport-rész) felvonulását fedezi, és ezzel közösen fog működni. Emellett Finnországra hárul Hangö kikapcsolása.
4. Számolni lehet azzal a lehetőséggel, hogy a svéd vasút- és útvonalak legkésőbb a hadműveletek megkezdésekor az északi német csoport rendelkezésére fognak állni …”

Az utasítás következő fejezete („A hadműveletek vezetése”) tartalmazza a szárazföldi haderő, a haditengerészet és a légierő feladatait — az 1940 decemberi megbeszélésen lefektetett alapokon, azt kiegészítve és részletezve.

A szárazföldi hadsereg hadműveleteinek súlypontja a Pripjaty-mocsaraktól északra van. Itt a fő célkitűzés: erős, motorizált és páncélos erőkkel a Fehér-Oroszországban levő ellenséges erőket szétverni; utána a Kelet-Poroszországból Leningrád irányába támadó északi hadseregcsoporttal együttműködve meg kell semmisíteni a Baltikumban harcoló ellenséges erőket; ha ezt a feladatot megoldották, amelyet Leningrád és Kronstadt megszállásának kell követnie (!), lehet folytatni a támadó hadműveleteket a fontos közlekedési és fegyverkezési centrumnak, Moszkvának birtokbavételére …

A Pripjatytól délre álló hadseregcsoport feladata: Lublin térségéből támadás Kijev irányában, a szárnyakon az orosz erők hátába hatolni, azokat felgöngyölíteni.

A német—román erőcsoportokra hárul:

1. a) a román térség és ezzel együtt az egész hadművelet déli szárnyának védelme,
2. b) a déli hadseregcsoport északi szárnyának támadása folyamán a szemben álló ellenséges erők lekötése, és ha a helyzet kedvezően alakul, a Luftwafféval együttműködve annak megakadályozása, hogy az ellenség a Dnyeszter mögé rendezetten visszavonulhasson.

Ha a Pripjaty-mocsaraktól délre, illetve északra a csaták véget értek, akkor az üldözés folyamán arra kell törekedni,

hogy délen gyorsan birtokba vegyék a hadigazdaság szempontjából fontos Donyec-medencét,

hogy északon gyorsan elérjék Moszkvát.

A légierő feladata: kikapcsolni az orosz légierőt, támogatni a szárazföldi hadsereg hadműveleteit, szétrombolni a vasútvonalakat, illetve ejtőernyős és légi úton szállított csapatokkal elfoglalni a legfontosabb, közel fekvő objektumokat (pl. folyó-átjárókat).

Abból a célból, hogy minden erőt az ellenséges légierő ellen és a hadsereg közvetlen támogatására lehessen bevetni, a fő hadműveletek idején a fegyverkezési ipar elleni támadásokra nem kerül sor. Csak a mozgó hadműveletek lezárulása után jöhetnek számításba ilyen támadások, elsősorban az Ural vidéke ellen.

A haditengerészet feladata: a saját partvidék őrzése mellett annak megakadályozása, hogy ellenséges erők a Keleti-tengerről kitörjenek. Leningrád elérése után az orosz flotta elveszti utolsó támaszpontját és reménytelen helyzetbe kerül, ezért a nagyobb tengeri hadműveleteket kerülni kell.

Az utasítás végül hangsúlyozza, hogy csak elővigyázatossági rendszabályokról (!) van szó, „ha Oroszország eddigi magatartását velünk szemben (ti. Németországgal szemben) megváltoztatná …” Ez a mondat csak ködösítésre szolgált, hiszen ekkor már megkezdődött a felvonulás a déli szárnyon, s a „Barbarossa” utasítás előtt öt nappal, 1940. december 13-án az illetékes parancsnokok már megkapták a Fall „Marttá”-ra vonatkozó hadműveleti utasítást. Ennek a hadműveleti utasításnak a lényegesebb pontjai:

1. Az Albániában folyó harcok kimenetelét nem lehet előre látni, de tekintettel a fenyegető albániai helyzetre, kétszeresen fontos annak megakadályozása, hogy az angolok — a Balkán-front megsegítésének ürügye alatt — légitámaszpontokat építsenek ki, melyek veszedelmet jelentenek egyrészt Olaszország, másrészt a romániai olajmezők szempontjából.
2. Ezért a következő hónapokbanDél-Romániábanegy fokozatosan erősödő harci csoportot kell kialakítani, majd a kedvező időjárás beálltával, előreláthatóan márciusban, ez az erőcsoport Bulgárián keresztül hozzákezd az Égei-tenger északi partvidékének és — ha szükséges lenne — az egész görög szárazföldnek birtokbavételéhez.

A vállalkozás fedőneve: „Marita”.

Bulgária támogatására számítani lehet.

Decemberben érkezik Romániába a 16. páncélos hadosztály, azután hét hadosztály; a további szállítmányok beérkezése után a „Marita” hadműveletre huszonnégy hadosztály álljon készenlétben.

Ezeket a szállításokat — Magyarországon keresztül — szakaszonként jelenteni kell az OKW-nek és a romániai Wehrmacht-misszió erősítésével kell indokolni …

Az 1940. december 13-án kiadott utasítás azzal zárul, hogy a vállalkozás végrehajtása után az itt bevetett egységeket kivonják abból a célból, hogy másutt használják fel …

Hitler 1941. január elsején, újévi napiparancsában öntelten jelenti ki:

„Készen állunk. Felfegyverkezve, mint soha azelőtt, állunk ez új év küszöbén. Az 1941. év meg fogja hozni történelmünk legnagyobb győzelmének beteljesülését.”

Január első felében tovább rosszabbodik az olasz hadsereg helyzete Észak- és Kelet-Afrikában és Albániában. Január 18-án a Duce elutazik Hitlerhez Berchtesgadenbe, hogy a német haderő segítségét kérje.

Hitler és alvezérei nagyon szívélyesen fogadják Mussolinit és kíséretét, nyoma sincs az olasz balsikerek fölött érzett sajnálkozásnak, amitől pedig a Duce nagyon tartott — írja Ciano külügyminiszter naplójában.

A január 20-án, az összes katonai és politikai szakértők bevonásával tartott megbeszélésen Hitler ismerteti a helyzetet:

„Finnországnak nagy jelentősége van Németország szempontjából, mert egész Európában csak ott található nikkel. Az oroszok ugyan megígérték, hogy a szükséges nikkelmennyiséget leszállítják nekünk, de ez csak addig lesz így, ameddig ők akarják.

Az oroszok tiltakoztak a romániai felvonulás miatt, ezt visszautasítottuk. A romániai felvonulásnak hármas célja van:

1. a) hadművelet Görögország ellen,
2. b) Bulgária megvédése Oroszország és Törökország ellen,
3. c) a Romániának nyújtott garancia biztosítása.”

(A Führer csak a lényeget hallgatja el olasz szövetségese előtt: azt, hogy a romániai akció a Fall „Barbarossa” szerves része …)

„Kívánatos, hogy a felvonulás ellenséges beavatkozás nélkül menjen végbe; éppen ezért a kártyákat a lehető legkésőbben kell felfedni. Az legyen a tendencia, hogy a Dunát a lehetséges legutolsó időpontban lépjük át, és a lehető legkorábban kezdjük meg a támadást” — jelenti ki Hitler.

„Törökország előreláthatólag semleges marad; nagyon kellemetlen lenne, ha kinyilvánítaná szolidaritását Angliával és repülőtereit az angolok rendelkezésére bocsátaná.

A keleti helyzetet — fejtegeti Hitler — csak a nyugati helyzet ismeretében lehet helyesen megítélni; a mi végső célunk — támadás a brit szigetek ellen. Helyzetünk annak a helyzetéhez hasonlítható, akinek a puskájában csak egyetlen golyó van; ha ez nem talál, a szituáció rosszabb lesz, mint azelőtt. A partraszállást nem lehet megismételni, mert balsiker esetén túl sok anyagot veszítenénk. Angliának nem lenne többé erre gondja, és erőinek zömét, ha akarja, a perifériákon (Afrikában és Délkelet-Európában. — A szerző.) vetheti be. Ameddig a támadás nem történt meg, az angoloknak addig mindig számolniuk kell vele …”

(Érdekes módon itt már nem beszél Hitler arról, hogy az angolok a háborút elveszítették, csak még nem tudják …)

Hitler ezután Gibraltár elfoglalásának fontosságát ecseteli; itt az olaszokra hárul az a feladat, hogy Francót rávegyék a háborúban való aktív részvételre.

Amerika felől nem fenyeget semmi veszély, még akkor sem, ha belépne a háborúba — szögezi le Hitler. — Majd a szovjet kérdést taglalja. Azt állítja, hogy régebben Oroszország veszélytelen volt, de a légierők korában a tengely szempontjából létfontosságú romániai olaj mezőket a Szovjetunióból és a Földközi-tenger felől füstölgő romhalmazzá lehet változtatni …

(A Fall „Barbarossá”-ban, a Szovjetunió ellen indítandó hadjárat tervében a romániai olajmezők megvédését alig említik, annál több szó esik ott és a „Barbarossá”-val foglalkozó más dokumentumokban arról, hogy a náci Németország a Szovjetunió feldarabolására, legértékesebb területeinek meghódítására és Harmadik Birodalomba való bekebelezésére törekszik!)

Ciano a berchtesgadeni tárgyalások eredményét a következőképpen summázza naplójában: „A látogatás eredménye általánosságban jó. A tengely országai között teljes a szolidaritás, és mi együtt fogunk menetelni a Balkánon.”

Két hét múlva, február 3-án Hitler és Keitel Brauchitsch-csal, a szárazföldi haderő főparancsnokával, továbbá Halder vezérkari főnökkel a „Barbarossa”-vállalkozás hadműveleti részleteit tárgyalja. Lerögzítik, hogy

1. a) szem előtt kell tartani, hogy afő cél Leningrád és a Baltikum elfoglalása,
2. b) a felvonulási szakaszok hadműveleti térképét és erőelosztási kimutatását minél előbb át kell adni a Führernek,
3. c) az érdekelt szomszédos államokkal megbeszélésekre csak akkor kerülhet sor, ha az álcázás tovább már nem lehetséges; ez alól kivétel Románia, tekintettel Moldva megerősítésére,
4. d) az „Attila” hadművelet (a Gibraltár ellen tervezett akció fedőneve — a szerző) minden esetben végrehajtható legyen …

Február közepén már annyira előrehaladnak a vezérkari munkálatok, hogy a „B” Tag-ot, azaz a „Barbarossa”-terv végrehajtásának dátumát is kijelölik. A „B” Tag, azaz a „B” nap: 1941. május 15.

Február 18-án a Wehrmacht főparancsnoksága utasítja a szárazföldi- és a légierő parancsnokait: a hadsereg átcsoportosítását úgy kell végrehajtani, hogy az igazi cél a lehető legkésőbbi időpontig leplezve legyen, és még a Wehrmachton belül is arról kell beszélni, hogy küszöbön áll az invázió Anglia ellen. A délkelet-európai csapatmozdulatokat úgy kell beállítani, mintha ezek egyedüli célja a balkáni helyzet stabilizálása volna.

Mi is volt a helyzet Délkelet-Európában 1940—41 telén?

A Duce Itáliájának Görögország ellen 1940 október végén indított hadjárata csúfos kudarcot vallott, a görög csapatok mélyen behatoltak albán területre. Törökország, Bulgária és Jugoszlávia ellenben kívül maradt a háborún, az angol—amerikai diplomáciának minden erőfeszítése ellenére sem sikerült ezeket az országokat közös védelmi frontba tömöríteni a fenyegető német támadás elhárítására.

Ezzel szemben Hitler katonai és diplomáciai gépezete ügyesebben dolgozott. 1940. december 12-én Jugoszláviát sikerül rávennie arra, hogy kössön barátsági szerződést Horthy-Magyarországgal, azzal az országgal, mely nem sokkal előbb csatlakozott a római háromhatalmi egyezményhez. Jugoszlávia „az egyezmény előszobájába” kerül …

1941. február 14-én Cvetkovicsjugoszláv miniszterelnök és Markovics külügyminiszter nagy titokban Berchtesgadenbe utazik Hitlerhez. A Führer a következő ajánlatot teszi a jugoszláv politikusoknak: ha háborúra kerül sor a német birodalom és Görögország között, akkor Jugoszlávia nem lesz hadműveleti terület,de Jugoszlávia csatlakozzék a háromhatalmi egyezményhez …

Hitler öt nappal később, február 19-én kiadja utasítását a „Marita” hadműveleti terv végrehajtására; a Romániában állomásozó német egységek február 28-án kezdjék meg a Dunán a hídfőállások kiépítését, majd március 2-án vonuljanak be Bulgáriába.

Az OKW parancsa lerögzíti, hogy a végrehajtásra az utasítást legkésőbb február 26-ig az érintett egységek megkapják.

Ha a „Marita”-akció végrehajtása során görög területről repülőtámadás érné Romániát és Bulgáriát, akkor a X. légihadtest szabad kezet kap Görögország felett.

Mikor Schulenburg gróf moszkvai német nagykövet közli Molotov szovjet külügyi népbiztossal, hogy a Wehrmacht bevonul Bulgáriába, Molotov kijelenti, hogy ez a német lépés veszélyezteti a Szovjetunió biztonságát.

De megállásról szó sem lehet. Minden a terv előírása szerint történik, és a német hídfőállások felállítása után a bolgár kormány március 1-én csatlakozik a háromhatalmi egyezményhez …

Következik Jugoszlávia. Március 2-án német motorizált egységek elérik bolgár területen a jugoszláv határt, mire két nappal később Pál régens, minisztereihez hasonlóan titokban, Berchtesgadenbe utazik és megígéri Jugoszlávia csatlakozását a római paktumhoz.

De Jugoszláviában már nem mennek, olyan simán a dolgok. Amikor Pál régens Hitlertől visszaérkezve a meghívott politikai és katonai vezetők előtt ismerteti a Führernek tett ígéretét, kiderül, hogy a régens állásfoglalásával sokan nem értenek egyet; ám a hatalom egyelőre a németbarát politikusok kezében van.

Március 22-én Churchill levelet intéz Cvetkovics miniszterelnökhöz és figyelmezteti: ha Jugoszlávia követné Románia és Bulgária példáját és segédkezet nyújtana Görögország megtámadásához és megsemmisítéséhez, akkor Jugoszlávia pusztulása feltarthatatlanul és jóvátehetetlenül be fog következni.

De ez a levél már későn érkezik. Március 20-án a jugoszláv minisztertanács elhatározza a csatlakozást a háromhatalmi egyezményhez, március 24-én Cvetkovics és Markovics Belgrád egyik külvárosi pályaudvarán teljes inkognitóban száll be a bécsi gyorsvonatba. Másnap Bécsben a két jugoszláv miniszter aláírja a háromhatalmi egyezményhez való csatlakozást.

Ugyanezen a napon, ugyancsak Bécsben Hitler Cianót fogadja, aki Mussolini üzenetét hozza. A Duce igyekszik Hitlert megnyugtatni az albán front fejleményei tekintetében, továbbá azt bizonygatja, hogy szükséges és hasznos volt az olasz—görög háború; végül közli, hogy március végén az albán front középső szakaszán az olasz haderő új offenzívába kezd …

(Nagyon megnőtt ezekben a hetekben az olasz vezérkar harci készsége, különösen amióta értesült arról, hogy Görögország ellen a német támadás küszöbön áll.)

Hitler meglehetős tartózkodással veszi tudomásul Ciano közléseit, válaszában inkább arról a sikerről beszél, amelyet a jugoszláv kérdésben a német diplomácia ért el. Nézete szerint ez a Balkán további fejlődése szempontjából nagy jelentőségű. „Mivel a német katonai erők messze állnak támaszpontjaiktól, bizonytalan jugoszláv magatartás nagyon kényes helyzetet teremtett volna.”

A legközelebbi lépésekről Hitler a következőket mondja Cianónak:

— Március vége felé Németország felvonulása a görög frontra be fog fejeződni. Azután már csak a kedvező időjárást kell kivárni, hogy a német hadsereg három legfontosabb fegyverét, a légierőt, a nehézpáncélosokat, továbbá a páncélos és motorizált gyorsegységeket megfelelő módon hasznosítani lehessen.

Cianónak a görög hadjárat várható időtartamára vonatkozó kérdésére Hitler leszögezi: kedvező időjárási viszonyok esetén néhány napon belül döntést lehet elérni …

Hitler ez alkalommal nagyon figyelemre méltó megfogalmazásban jellemzi a német magatartást a Szovjetunióval szemben:

— Én Oroszországgal szemben inkább a hadosztályokra, mint a szerződésekre hagyatkozom …

Mikor a belgrádi rádióban március 25-én elhangzik a hivatalos közlemény a Cvetkovics-kormány bécsi kötelezettségvállalásáról, elemi erővel tör ki a tömegek felháborodása. Angol, francia és szovjet zászlók alatt tüntetők vonulnak fel, letépik Hitler képét a falakról, nyílt utcán inzultálják a belgrádi német követet. „Inkább háború, mint paktum, inkább halál, mint szolgaság” hangoztatják.

A tömeg hangulata átterjed a hadseregre is, a belgrádi, zágrábi, szkopljei és a szarajevói csapatok a kormány ellen fordulnak.

Március 26-ról 27-re virradó éjjel a Szimovics repülőtábornok vezetése alatt álló katonai egységek megszállják a királyi palotát és a középületeket, Cvetkovicsot, Markovicsot és Pál régenst Szimovics tábornok főhadiszállására viszik és lemondásra kényszerítik, feloszlatják a régenstanácsot; a hatalmat II. Péter nevében Szimovics tábornok veszi át.

A belgrádi események nagy meglepetést keltenek Berlinben. Hitler egy hónappal később a következőket mondotta erről Schulenburg moszkvai német követnek: „A jugoszláv államcsíny villámcsapásként hatott; amikor március 27-én reggel az első hírek megérkeztek hozzám, azt hittem, tréfa az egész.”

De gyorsan rájön a Führer, hogy a dolog komoly és pillanatig sem habozik. Göring, Keitel, Jodl, Ribbentrop, valamint a légierő, a haditengerészet és a szárazföldi haderő magasrangú tisztjei bevonásával megtárgyalja a helyzetet. Hitler nézete szerint kedvező, hogy a Cvetkovics-kormány megdöntése most következett be, a „Barbarossa”-akció végrehajtása közben a következmények lényegesen súlyosabbak lettek volna.

El van szánva arra, hogy nem várja be az új kormány lehetséges lojális nyilatkozatát, hanem minden előkészületet foganatosít, hogy a jugoszláv hadsereget és államot szétzúzza. A jugoszláv kormánytól nem kér felvilágosítást a német kormány, ultimátumot sem intéz hozzá. A támadás akkor kezdődik, amikor a szükséges eszközök és csapatok rendelkezésre állanak.

A lehető leggyorsabban kell cselekedni — fejtegeti Hitler. — Arra kell törekedni, hogy a környező államok hasonló módon vegyenek részt az akcióban. Jugoszlávia ellen katonai támogatást kell kérni Olaszországtól, Magyarországtól és bizonyos vonatkozásban Bulgáriától is. A magyar és a bolgár követ már kapott tájékoztatást, a Ducéhoz még a nap folyamán üzenet megy.

Politikailag különösen fontos, hogy kérlelhetetlen keménységgel mérjünk csapást Jugoszláviára és a katonai szétzúzást villám-vállalkozással hajtsák végre — szögezi le.

Számolni lehet azzal, hogy a horvátok a németek oldalára fognak állni.

A Jugoszlávia elleni háborúnak Olaszországban, Magyarországon és Bulgáriában nagyon népszerűnek kell lennie, ezeknek az államoknak területszerzést kell kilátásba helyezni, Olaszországnak az Adriai-tengerpartot, Magyarországnak a Bánátot, Bulgáriának Macedóniát.

Hitler bejelenti: a „Barbarossa”-vállalkozás kezdetét négy héttel el kell halasztani, majd a katonai hadműveletek lefolytatását a következőképpen vázolja:

1. A „Marita” hadműveletet a lehető leghamarabb meg kell kezdeni, a cél: Görög-Trácia és a Szaloniki-medence elfoglalása.
2. Előretörés Szófia térségéből Szkoplje (Üszküb) irányába, hogy tehermentesítsék az olasz frontot Albániában.
3. Előretörés nagyobb erőkkel Szófia térségéből Nis irányában, tovább Belgrád felé.
4. A Graz és Klagenfurt térségéből déli irányban támadó nagyobb német erők feladata, hogy szétzúzzák a jugoszláv hadsereget.

A Luftwaffe fő feladata, hogy olyan hamar, ahogyan csak lehet, a jugoszláv légierők földi szervezetét megsemmisítse, Belgrádot sorozatos hullámokban szétrombolja és emellett a hadsereg előrenyomulását támogassa.

A légierő a magyarországi repülőtéri apparátust felhasználhatja.

Brauchitsch, a szárazföldi haderő főparancsnoka közli, hogy az időjárási helyzettől függően a „Marita”-hadműveletet április 1-én lehet megkezdeni.

A többi támadó csoport felsorakozása április 3-a és 10-e között lehetséges.

Egyébként terveit hajnali három óráig írásban fogja előterjeszteni.

Göring bejelenti, hogy a VIII. légihadtest Bulgáriából azonnal légitámadásokat hajthat végre, a Luftwaffénak azonban a nagyobb repülőfelvonuláshoz 2—3 napra van szüksége. Az a terve, hogy Bécs, Graz térségébe és Magyarországra erősebb harci- és zuhanóbombázó kötelékeket irányítanak. A X. légihadtesttől is elhoznak néhány egységet. Gondoskodni fog Bécs, Karinthia és Steiermark légvédelmének megerősítéséről.

A Führer megparancsolja, hogy az összes előkészületeket azonnal meg kell kezdeni. Elvárja, hogy a Wehrmacht-részek terveit még március 27-én, az este folyamán eljuttatják hozzá.

A vezéri főhadiszállás 1941. március 27-i dátummal kiadja a 25. sz. hadműveleti utasítást, szigorúan követve a tanácskozáson megállapított célkitűzéseket.

Március 28-án éjfél után 15 perccel Hitler a római német nagykövet útján Mussolininak távírón továbbított levelet küld, hogy tájékoztassa a készülő akcióról. A következőket közli Mussolinival:

— Az olasz hadsereg az albániai fronton a következő napokban ne kezdjen nagyobb hadműveletekbe, minden rendelkezésre álló erővel fedezze a Jugoszláviából Albániába vivő legfontosabb átjárókat, továbbá az olasz vezérkar a lehető legnagyobb mértékben és legnagyobb sietséggel erősítse meg az olasz—jugoszláv fronton (!) álló erőket.

— Az összes intézkedésekre a legnagyobb titoktartás szükséges.

— Ő, Hitler, magához kérette a berlini magyar és bolgár követet, hogy e két kormányt bevonja a Jugoszlávia elleni támadásba.

— Rintelen tábornok holnap Rómába fog repülni, hogy a katonai problémákat megtárgyalja.

Mackensen római német nagykövet a Führer levelét hajnali két órakor nyújtja át a Ducénak, aki azonnal lediktálja válaszát. Ebben kijelenti, hogy az elmúlt napok eseményeit nyugalommal fogadta és a legcsekélyebb mértékben sem volt meglepve a jugoszláviai eseményektől. Olyan értesülései vannak, hogy az államcsínyt Pál régens beleegyezésével hajtották végre.

Mussolini a továbbiakban ismerteti az olasz kormány és hadvezetőség részéről elrendelt rendszabályokat:

1. Személyesen utasította Cavallero tábornokot, az olasz hadsereg vezérkari főnökét, hogy a küszöbön álló offenzíva előkészületeit állítsa le.
2. Gyalogsági alakulatok felvonulóban vannak az albán front északi szakaszán, és az esetleges jugoszláv támadás három felvonulási út vonala mentén elfoglalják állásaikat.
3. A keleti alpesi frontot megerősítik.
4. Az előkészületeket a lehető legnagyobb gyorsasággal és abszolút titoktartás mellett hajtják végre.
5. A második légiezred bevetésre készen áll.

A Duce felhívja a Führer figyelmét arra, hogy a bolgár és a magyar beavatkozás mellett számításba kell venni a horvát szeparatista irányzatokat, amelyeket Pavelics képvisel.

(Mackensen, aki ezt a levelet hajnali 4 órakor Hitlerhez továbbította, itt zárójelben megjegyzi, hogy a Duce elmondta neki: ma korán reggelre magához kérette Pavelicset.)

Végül közli: „Ha a háború elkerülhetetlen (!), az Olaszországban nagyon népszerű lesz …”

Március 31-én az OKW a szárazföldi hadsereg hadműveleti osztályának és a légierő vezérkarának a következő „Führer-Befehl”-t, vezéri parancsot adja ki:

1. A Balkán-hadműveletek előirányzott menete:

április 5: „Marita”-támadás, előretörés Szkoplje felé, a légierő támadása a jugoszláv repülőterek és Belgrád ellen (az időpontot a légierők főparancsnoka határozza meg);

április 8: előretörés Nis irányában;

április 12: előretörés Graz térségéből az ott rendelkezésre álló erőkkel.

2. A Szkoplje felé támadó csoportot, melynek fontos szerep jut az albániai olasz keleti frontszakasz gyors tehermentesítésében, meg kell erősíteni (egy SS-hadosztállyal).
3. A Nis felé támadó csoport erősítésére a szárazföldi hadsereg megkapja a 22. hadosztályt.
4. A Duna elaknásítását meg kell akadályozni, a dunai hajózás védelmét meg kell erősíteni.

Akcióba lép a göbbelsi propagandagépezet: azzal vádolják Jugoszláviát, hogy ellensége lett a tengelynek, Németország ellenségeit támogatja és üldözi a jugoszláviai német kisebbséget;

A „Magyarság” című lap 1941. március 30-i számában közli berlini tudósítójának jelentését, mely szerint „a jugoszláviai helyzettel kapcsolatban a Wilhelmstrassén kijelentették, hogy Németország továbbra is jéghidegen, rendkívüli érdeklődéssel figyeli a jugoszláviai eseményeket … Németország vár, mert tud várni, de nem tűrheti, hogy az angol zsoldban álló elemek ócsárolják vagy provokálják.”

Április 1-én a Magyar Távirati Iroda azt jelenti, hogy „Belgrádban az izgalom és a háborús hangulat fokozódik”.

Az április 2-iki német lapok azt írják, hogy a jugoszláviai fejlemények veszedelmesen hasonlítanak a háború kitörése előtti lengyelországi helyzethez.

Ugyanezen a napon a Német Távirati Iroda azt jelenti Bécsből, hogy újabb vonatok érkeztek jugoszláviai menekültekkel, akik mindenüket otthagyták és jórészt csak kis kézitáskákkal tették meg az utat …

Az „Avala”, a jugoszláv félhivatalos hírszolgálati iroda közli a kormány kommünikéjét, mely erélyesen cáfolja a jugoszláviai németüldözésekről szóló híreszteléseket.

Április 2-án jelenik meg Szimovics miniszterelnök felhívása a lakossághoz: „Senki ne hagyja el otthonát, amelynek küszöbén állva akár életét is fel kell áldoznia a hazáért, a királyért és a nemzetért.”

De miközben a náci hadsereg készül az újabb agresszióra, a Szimovics-kormány még mindig nem hajlandó döntő lépéseket tenni.

Elutasítja a görög és az angol vezérkarral folytatandó tárgyalásokat a közös védelmi tervek kidolgozására — és majdnem egy hétig tart, míg hosszas tárgyalás után Moszkvában aláírják a Szovjetunió által felajánlott barátsági szerződést. Mindez a húzódozás, késlekedés pedig azért, hogy ne provokálják Hitlert …”

John Dili tábornok, a brit birodalmi vezérkar főnöke, aki azokban a napokban Belgrádban tartózkodik, április 4-én tárgyalást folytat a jugoszláv kormány egyik tagjával, aki azon a véleményen van: még hónapok választanak el attól, hogy Németországgal háborúra kerülne sor …”

Április 6-án a német Wehrmacht szárazföldi és légi egységei megrohanják Jugoszláviát. Német bombavető rajok két napon át bombázzák Belgrádot; 17 ezer halott marad a romok között …

Robert S. John amerikai újságíró a következőket írja a jugoszláv főváros bombázásáról:

„A jugoszláv főváros legforgalmasabb terét, a Terraziát sorozatosan érték bombatalálatok. Az egyik nagyméretű bomba felszakította az úttestet és olyan lyukat vágott, amelybe két vasúti teherkocsi belefért volna. A teret körülvevő házakon és még messzebb is, majdnem egy kilométeres körzetben, egyetlen ablak sem maradt épen. A bombák kettéhasítottak többemeletes épületeket. … A Terrazián legalább 200—300 temetetlenül heverő holttestet tudtunk megszámlálni, pedig a Terrazia fele akkora sincs, mint a newyorki Times Square. A Terrazia bizonyította legjobban, hogy a német pusztítás célzatos volt. A bombavetők nem magasból dobták le bombáikat, hanem leereszkedtek egészen alacsonyra és olyan halálos pontossággal céloztak, hogy az embernek az volt az érzése, bombáikat akár a kéménylyukba is be tudták volna dobni, ha akarták volna. A Terrazia semmi esetre sem lehetett katonai célpont, mint később a város bombázásáról Berlinben kiadott hivatalos jelentés állította. Hitler a jugoszláv főváros legforgalmasabb terének bombázásával személyesen akart bosszút állni azokon, akik tíz nappal ezelőtt ugyanezen a helyen fényképét darabokra tépték. Meg akarta mutatni a szerbeknek, hogy az ő képét senki sem tépheti el, személyében nem bánthatja meg büntetlenül. Ami a Terrazián történt, az Berlinben elrendelt tömegkivégzés volt, és a hóhérok fent szálltak a magasban a német bombavetőkön …”

A List tábornok parancsnoksága alatt 11 gyalogos és 4 páncélos hadosztályból álló 12. német hadsereg indítja meg április 6-án a támadást Szófia térségéből nyugati irányban, hogy Albániában egyesüljön az olaszokkal.

Kleist tábornok megerősített páncélos csoportjának egy része Nis felé tör előre, másik része északi irányba fordul, hogy a Temesvár térségéből a Bánát és Belgrád felé támadó Reinhardt-hadtest akcióját támogassa.

Április 11-én a horvát szeparatisták német—olasz ösztönzésre nyíltan fellépnek a belgrádi kormány ellen, kikiáltják a horvát területek elszakadását.

Ugyanezen a napon megindul a magyar hadsereg támadása is a Bánát felé; a Teleki Pál miniszterelnök öngyilkossága után megalakult Bárdossy-kormány, Horthy kormányzó tudtával és hozzájárulásával, szégyenteljesen megszegi a még nem egészen négy hónapja kötött jugoszláv—magyar örökbarátsági szerződést.

A német páncélos és motorizált csapatok villámgyors hadműveletei, a légierő hatásos bomba támadásai megbénítják a jugoszláv hadsereg hadmozdulatait, egységes védelmi terv hiányában a részekre szabdalt csapatok hősies, de reménytelen harcokat vívnak a kitűnően vezetett Wehrmacht-egységekkel szemben.

Április 13-án elesik Belgrád, négy nap múlva, április 17-én az egész jugoszláv hadsereg leteszi a fegyvert.

Az albán frontról — szállító eszközök hiánya, valamint a későn kiadott utasítások miatt — nem sikerül kellő időben visszavonni a görög csapatokat. A március elején partra szállt több mint 50 ezer főnyi angol, újzélandi és ausztráliai hadsereg nem képes tartani a számára kijelölt vonalat a páncélosok és repülőgépek tekintetében fölényben levő német csapatokkal szemben.

A német légierő már a hadműveletek első napján, április 6-án nagy erővel támadja a brit expedíciós haderő fő tengeri támaszpontját, Pireus kikötőjét; csak ennél a támadásnál 43 000 tonna űrtartalmú hajóteret süllyesztettek el, levegőbe röpül egy lőszerszállító hajó, komoly mértékben megrongálódnak a kikötőberendezések.

A 2. német páncélos hadosztály április 9-én eléri Szalonikit, a kitűnően kiépített Metaxas-vonalat nem lehet tovább tartani. Április 14-én az angol csapatok már egészen Thermopüléig vonulnak vissza, de ott sem tudnak megállni; 20-án az albán fronton harcoló görög csapatok megadják magukat, 28-án már horogkeresztes zászló leng Athénben, az Akropolisz csúcsán.

A megmaradt angol és szövetséges csapatok hajóraszállása öt éjszakán keresztül folyik, de a megmenekülésért itt nagyobb árat kell fizetni, mint Dunkerque-nél; itt nincs angol légifölény, 1941. április 21-től április 26-ig, a görög szárazföld katonai kiürítéséig az angol és a görög flotta 26 hajót veszít.

De részben kiegyenlítődik az angol hajóhadat ért veszteség azzal, hogy a görög kereskedelmi és hadiflotta megmaradt egységei csatlakoznak a földközi-tengeri angol flottához: a kereskedelmi hajókon kívül április 25-én 1 cirkáló, 6 modern torpedóromboló, valamint 4 tengeralattjáró érkezik Alexandriába.

A német náci hadigépezetnek sikerült lerohanni ezt a két kis délkelet-európai országot, de a rosszul vezetett, gyengén felszerelt jugoszláv és görög hadsereg kapitulációja nem jelentette a harc végét, ellenkezőleg: az igazi harc csak ekkor kezdődött el. Bosznia, Szerbia és Montenegró, valamint Görögország hegyei között szerveződtek az első partizánosztagok, melyek ezután pillanatnyi nyugtot sem hagytak a gyűlölt megszállóknak.

A németeknek pedig napról napra több gondot okozott a partizánok elleni harc. Maga Churchill ismerte el később egyik alsóházi beszédében, hogy a Tito vezette jugoszláv felszabadító hadsereg több német hadosztályt tart lekötve, mint az 5. amerikai és a 8. angol hadsereg Olaszországban …

1943-ban már mintegy negyedmillió embere volt Titónak. A német hadvezetőség sorozatos, úgynevezett büntető expedíciókat indított, hogy megsemmisítse a partizánokat. Ezekben a harcokban mindkét részről igen nagyok voltak a veszteségek, a partizánoknak óriási nehézségekkel kell megküzdeniük.

Cyrus L. Sulzberger, a New York Times tudósítója írja ezekről a harcokról: „A németek 1943 elején négy kitűnően felszerelt hadosztályt indítottak Tito emberei ellen, megerősítve olaszokkal és horvát usztasákkal, azonkívül Mihajlovics csetnikjeivel. A partizánok hadállásait légibombázás alá vették. A partizánok jól elbújtak hegyeik között, de légvédelmi tüzérségük nem lévén, a támadó repülőgépekben sok kárt tenni nem tudtak.

Tito tábornagy Horvátország délnyugati szögletében a bosnyák első hadtest négy hadosztályát és az első horvát hadtestnek hasonlóképpen négy hadosztályát hagyta hátra, ő maga pedig öt legjobb hadosztályával hosszú ideig tartó visszavonulásba kezdett, és a visszavonulás végén csapatai beásták magukat Montenegro hegyei közé. Magukkal vitték mintegy 4500 sebesült katonájukat is, akik nagy betegen is inkább vállalkoztak a nehéz útra, semhogy az ellenség kezébe kerüljenek.

Tito rongyokba öltözött, éhes hadseregének visszavonulásáról a részleteket senki sem jegyezte fel. Napokon át dühöngött a hóvihar és fújt az Adriai-tenger félelmetes szele, a bóra. A katonák nyershússal és száraz levelekkel táplálkoztak. Sokszor tömeghallucináció áldozataivá lettek. Egy alkalommal az egyik ezred tagjai kastélyt láttak, amelynek kéményei vidáman füstölnek. Egy másik ezred katonái azt hitték, hogy meleg étel szagát érzik; rohantak a sereget követő, de üres tábori konyhák felé, hangosan követelve, hogy adjanak nekik meleg ételt.”

Görögországban, mint mindenütt a németek megszállta Európában, a kommunisták harcolnak az első sorokban. Kiemelkedő mozzanata volt ennek a harcnak, amikor Manolisz Glezosz fényes nappal letépte az athéni Akropolisz csúcsáról a német horogkeresztes zászlót és helyébe a görög nemzeti lobogót tűzte ki …

A Wehrmacht 1941 áprilisában legyőzte a reguláris jugoszláv és görög hadsereget, de ez a „Blitzkrieg” öt hét időveszteséget jelent a Fall „Barbarossa” megkezdésében.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!