Március felé …
(idézet: A Magyar Tanácsköztársaság – Liptai Ervin)
Az október 31-én lezajlott események, a polgári demokratikus kormány megalakulása óta eltelt minden nappal világosabbá vált, hogy az újonnan létrejött hatalom nagyon ingatag talajra épült.
Egy, a Károlyiéhoz hasonló programmal fellépő kormány akkor érezheti biztonságban magát, ha erős, a társadalomban arányánál fogva is jelentős szerepet betöltő, demokratikus, nemzeti polgárságra támaszkodhatik.
Magyarországon azonban nem volt ilyen polgárság. A magyarországi burzsoázia későn, akkor is a feudalizmus maradványait konzerváló nagybirtokos osztállyal összefonódva alakult ki, és fő ellenségét nem az arisztokráciában, hanem az erejéről egyre több bizonysággal szolgáló munkásosztályban látta.
Igaz, hogy a novemberi napokban elemi erővel kirobbanó népmozgalmaktól megrettent tőkés- és földesúri osztály egyedüli mentőangyalát a kormányban és főként az annak tömegerejét biztosító szociáldemokrata pártban látta. Az első ijedtségen túljutva azonban, hamarosan felismerte, hogy a munkásosztály nem túlságosan megnyugtató védelmezője a kizsákmányoláson alapuló társadalmi rendnek, és a kormánynak nem lesz ereje szembeszállni az egyre forradalmibbá váló munkástömegek nyomásával. Károlyi Mihályt, aki eredeti koncepciójához ragaszkodva nem akart egy éles, jobboldali fordulatot végrehajtani, lassan még néhány száz párthívének többsége is cserbenhagyta.
A jobboldali szociáldemokrata párt- és szakszervezeti vezetők a maguk részéről mindent elkövettek annak érdekében, hogy a munkásosztály beérje a túlságosan is lassan és bátortalanul megszületett polgári reformokkal. „Tisztában kell lennünk azzal, hogy a szocializmus végcélját ezzel a forradalommal legfeljebb csak megközelíthettük, de el nem értük. Viszont a magántulajdon eltörlését mint a szocializmus végcélját, most ki sem lehet küzdeni” – mondotta Weltner a budapesti munkástanács november 13-i ülésén.32
Hogy a szakszervezeti bürokrácia „forradalmi” bátorsága meddig terjedt, arra jellemző a „Szakszervezeti Értesítő” 1918. novemberi számának egyik cikke, amely az egyesülési és gyülekezési jog kérdéseivel foglalkozva, többek között a következőket írta:
„Figyelembe véve, hogy Magyarországon élünk, ahol a szolgabírák maradi gondolkodását nem lehet máról holnapra megváltoztatni, büntetni kell azokat a hatóságokat vagy hatósági közegeket, amelyek vagy akik az egyesülési és gyülekezési jogot korlátozzák.”33 Tehát azokban a napokban, amikor a nép a jegyzők és a szolgabírák egy részét elűzte, és – megalakítva a maga tanácsait – gyakorlatilag megkezdte a forradalom államhatalmi szerveinek létrehozását, a Jászaihoz hasonló szakszervezeti vezetők fantáziája még csak addig futotta, hogy a különösen renitenskedő főszolgabírákat megdorgálják!
A kormányba került szociáldemokrata miniszterek közül mindenekelőtt Garami Ernő igyekezett a miniszteri bársonyszéket megszolgálni a burzsoáziának. Még a baloldalisággal egyáltalán nem vádolható Göndör Ferenc is így jellemzi Garami miniszteri tevékenységét:
„… helytelennek tartottam, hogy minden téren a fékezést tartotta elsőrangú kötelességének, és amilyen nagyszerű és zseniális kereskedelemügyi miniszter volt, amilyen hatalmas és értékes szakmunkát fejtett ki, éppen annyira elmosódott benne a forradalmár vonás, és a saját példámon tapasztaltam, hogy őnála nem a munkások, hanem a munkaadók, nem a forradalmárok, hanem az ellenforradalmárok kaptak igazat”.34
Nem véletlenül biztosította a Gyáriparosok Országos Szövetsége Garamit arról, hogy „a kereskedelemügyi miniszter a szövetségnek megértésére és leglelkiismeretesebb közreműködésére számíthat”.35
A munkásosztályt azonban, különösen a KMP megalakulása után, a jobboldali munkásvezérek minden igyekezete sem tudta megállítani a forradalom útján.
*
A polgári demokratikus korszaknak 1918 novemberétől 1919 májusáig terjedő időszakát a kommunista párt által hirdetett eszmék rohamos terjedése jellemezte.
A kormány és a szociáldemokrata párt vezetői hasztalan igyekeztek gátolni ezt a folyamatot. A kommunisták mindvégig kezükben tartották a kezdeményezést, és hallatlanul gyors tempót diktáltak. Az általuk kiadott jelszavak szinte napok alatt tömegeket mozgósítottak egy-egy forradalmi feladat megoldására.
A Visegrádi utca 15. szám alatti párthelyiséget, ahol a kommunista vezérkar működött, a munkások, katonák, parasztok legkülönfélébb rétegeinek képviselői keresték fel tömegesen, hogy a párt segítségét, útmutatását kérjék. A párt megértette problémáikat, támogatást nyújtott nekik, az egyedi esetekben is felismerte a tipikusat, egy gyár vagy egy alakulat esetéből is le tudta vonni azokat a következtetéseket, amelyek azután az egész munkásság vagy a fegyveres erők egészére vonatkozó akció elindításának képezték alapját.
A kommunista párt a munkásosztályt két alapvető feladat megvalósítására igyekezett mozgósítani, amint a „Vörös Újság” 1918. december 14-i száma írta:
„A munkásosztály előtt ma kétirányú feladat áll:
- Hatalmi szerveinek kiépítése, hogy a politikai hatalmat bármely percben átvehesse.
- Előkészülni arra, hogy a politikai hatalom elfoglalásával a termelés szervezését kezébe vegye, s addig is megakadályozza a munkaadók szabotázsát, a termelés mesterséges megakasztását és a tőkeelvonást.”
A kommunista propaganda és agitáció tehát főként arra irányult, hogy egyrészt a munkás- és katonatanácsok valóban azokká a forradalmi szervekké váljanak, amelyek képesek a proletárdiktatúra hatalmának kivívására és gyakorlására, másrészt pedig a gyárak és üzemek munkásellenőrzése megvalósuljon.
Bár a munkás- és katonatanácsok vezetését a szociáldemokrata pártvezetőség egyelőre még a kezében tartotta, a kommunisták hatására a tömegek balratolódása egyre érezhetőbbé vált e szervek tevékenységében is. Az a sajátos helyzet alakult ki, hogy a vezetők szándékai és igyekezete ellenére, a munkás- és katonatanácsok a kommunisták által felvetett kérdésekkel foglalkoztak, állásfoglalásaikban egyre inkább megmutatkozott a párt eszméinek hatása, még azokban az időszakokban is, amikor ezek a szervek a jobboldali szociáldemokraták kezdeményezésére a Kommunisták Magyarországi Pártját elítélő határozatokat hoztak.
A szociáldemokrata vezetők, akik féltették népszerűségüket, nem tudták általában teljesen elutasítani a kommunisták által felvetett követeléseket, meg kellett elégedniük azzal, hogy e követeléseket enyhítsék, megvalósításukat fékezzék. A tömegek azonban a kommunista propaganda hatására egyre inkább balra tolódtak, és a szociáldemokrata pártvezetés kénytelen volt újabb és újabb engedményeket tenni.
1918 decemberétől a dolgozók mind szélesebb tömegei követelték a hatalomnak a munkások, katonák és parasztok tanácsai útján való átvételét, a proletárdiktatúra megteremtését.
„… a jelen társadalmi rend megérett a megdöntésre, és egyedül a munkásság képes arra, hogy szervezetten átvegye a hatalmat a munkásság és a földtelen parasztok tanácsainak a diktatúrája útján. Nem demokrácia és nem nemzetgyűlés, hanem munkások és földtelen parasztok tanácsai és proletárdiktatúra vezet bennünket a szocializmushoz és a kommunizmushoz”36 – mondotta az aszódi repülőgépgyár munkásai december 17-én tartott gyűlésének határozata.
A két nap múlva, december 19-én, Budapesten lezajlott katonatüntetés fő jelszava szintén: „Minden hatalmat a Munkások, Katonák és Parasztok Tanácsának!”37
A munkások, katonák, parasztok nem elégedtek meg csupán a jelszavak hangoztatásával, hanem a fővárosban és vidéken egyaránt, mind határozottabban szóltak bele az ügyek irányításába.
A pártnak a munkásellenőrzés megvalósítására december közepén kiadott felhívása rövid időn belül a főváros legnagyobb üzemeire kiterjedő mozgalmat eredményezett.
Január harmadikán a Ganz Villamossági Gyár munkásai elzavarták az igazgatókat, a gyár élére új intézőséget állítottak, amelynek tagjai közé munkásokat is delegáltak. Emellett 12 tagú felügyelő bizottságot választottak az üzem vezetésének ellenőrzésére.
Ugyanezen a napon a salgótarjáni bányászok is eltávolították a régi igazgatóságot, és kijelentették, hogy a bányákat tulajdonukba veszik. Egyidejűleg elfoglalták a postát, távírdát, vasutat is. A minisztertanács kormánybiztosi minőségben Peyer Károlyt, a bányászszakszervezet egyik vezetőjét bízta meg a felkelés elfojtásával. Ellenforradalmi célokra létrehozott különítményekkel vérbe fojtották a bányászok felkelését.
A munkások rövid időn belül mintegy 20 budapesti nagyüzemben távolították el az üzem éléről a legjobban gyűlölt vezetőket, és alakítottak olyan új igazgatóságokat, amelyekben a munkások képviselői is részt vettek. A munkásellenőrzést ily módon bevezető üzemek között olyanokat találunk, mint a Ganz Vagongyár, a Lipták-gyár, a Teudloff és Dittrich Gépgyár, a Schlick-Nicholson Vagon- és Gépgyár, az Óbudai Hajógyár, a MÁV Gépgyár, az Első Magyar Gazdasági Gépgyár és a Fegyvergyár.
Ezek az események már félreérthetetlenül jelezték, hogy a munkások mind nagyobb része lép fel azzal az igénnyel: a gyárban az történjék, amit ők akarnak. Rohamosan közeledett már az az idő, amikor ez az igény kiterjedt az egész ország irányítására.
A november első felében, a falvakban kirobbant ösztönös parasztmegmozdulások viszonylag rövid idő alatt lezajlottak. November közepén már úgy tűnt, hogy a parasztság a forradalom utáni első napok elemi erejű fellángolásában levezette forradalmi energiáit.
Nem múlt el azonban hosszú idő, és a vidék földművelő népe ismét hallatott magáról. A parasztság soraiban kibontakozó új mozgalmak mélyebben rázták meg az ország elavult társadalmi-termelési rendjét, mint a november elején lezajlottak.
Az a példa, amit a gyárak munkásai az ország politikai életére gyakorolt befolyásukkal, az üzemek irányításába való beleszólásukkal mutattak, természetesen nem maradhatott hatás nélkül a falvak szegénynépére sem.
A szegényparaszti tömegek megnövekedett politikai öntudata nyilvánult meg a mezőgazdasági munkásságnak az egész országra kiterjedő bérmozgalmaiban.
A napszámosok és a cselédek már nem voltak hajlandók beérni a földbirtokosok és a gazdák által korábban nyújtott nyomorúságos bérrel és járandóságokkal. Előfordult olyan eset, hogy az irreálisan kevés munkadíjat (egy hold kukorica betakarításáért és behordásáért egy mázsa terményt) fizető nagybirtok termését a parasztok népgyűlésen közvagyonnak nyilvánították, és felesben betakarították. A mezőgazdasági cselédek az ország nagy részén sztrájkkal igyekeztek bérköveteléseiknek érvényt szerezni.
A falvak népe mind türelmetlenebbül várta a megígért földreform végrehajtását. A cselédség, a leszerelt katonák egy része azért nem kötött szerződést földbirtokossal vagy nagygazdával, mert azt remélte, hogy hamarosan már a saját földjét művelheti. A kormányban azonban hosszadalmas huzavona folyt a földreformtörvény kidolgozása körül. A polgári pártok ragaszkodtak a föld magántulajdonának megtartásához és ahhoz, hogy a felosztásra kerülő földbirtokok tulajdonosainak az állam kártérítést fizessen. A felosztásra nem kerülő birtokok határát magasan kívánták megállapítani. A szociáldemokrata párt álláspontja ettől főként abban különbözött, hogy egyrészt a földeket állami tulajdonba akarta venni és a földigénylőknek örökbérlet formájában kiadni, másrészt a járadékkal honorált kisajátítás mellett felvetette a nagybirtok egy részének vagyonadó formájában történő kisajátítását is. Mind a polgári, mind pedig a szociáldemokrata tervek megegyeztek abban, hogy egyaránt reformok útján, nem pedig a radikális agrárforradalom eszközeivel kívánták a földkérdést megoldani.
A kommunisták agrárprogramját Vágó Béla ismertette a budapesti munkástanács december 13-i ülésén. E szerint a követendő út: a nagybirtokoknak megváltás nélkül, a parasztság proletár és félproletár elemeit képviselő tanácsai által történő forradalmi kisajátítása.
A szociáldemokraták a földkérdés megoldását elsősorban csak termeléstechnikai szempontból és a város ellátásának szempontjából vizsgálták. A kommunisták rámutattak, hogy az agrárátalakulás alapvető kérdése: „miként biztosíthatók a mezőgazdaság proletár és félig proletár elemei a proletariátus további forradalmának s ami ezzel együtt jár – a proletariátus diktatúrájának támogatására”.38
A kommunistáknak a földkérdéssel kapcsolatos állásfoglalásában már megmutatkoztak a fiatal párt súlyos elméleti, stratégiai fogyatékosságai is. A párt vezetői közül elsősorban a Szovjet-Oroszországból hazatértek meríthettek volna a bolsevik párt tapasztalataiból, de ők sem értették meg eléggé, hogy egy olyan országban, mint Magyarország, a munkásosztály a proletárdiktatúra kivívásáért és megtartásáért folyó harcában csak úgy tudja tartósan a maga ügye mellé állítani a dolgozó parasztság milliós tömegeit, ha forradalmi, demokratikus módon végrehajtja azt, ami a magyar polgári fejlődés során elsikkadt: a parasztság földhöz juttatását.
Attól tartottak, hogy a földosztás, a birtokos parasztok számának hatalmas arányú megnövelése, a magántulajdonukhoz ragaszkodó és ezért a szocialista fejlődéssel szemben álló társadalmi erőket növelné, és megnehezítené a munkásosztálynak mezőgazdasági termékekkel való ellátását.
A munkástanács kommunista frakciójának a földkérdéssel foglalkozó határozati javaslata ezért elítélőleg foglalt állást azzal a ténnyel kapcsolatban, hogy a földosztás jelszava „a köztudatba egyelőre kitörölhetetlenül bekerült”. Ugyanakkor a kommunisták javára kell írni, hogy a föld sorsának végleges eldöntését: tehát azt, hogy a földbirtokosoktól elvett föld egyéni vagy közösségi megművelésre kerüljön-e, a földműves-szervezetek küldötteinek országos kongresszusára kívánták bízni.
1918 végén a kommunisták agrárprogramjából mindenekelőtt a nagybirtokok forradalmi kisajátítására vonatkozó felhívás talált visszhangra a falusi szegénység körében. December második felében nagyobb arányokban kezdett kibontakozni a nagybirtokok azonnali felosztására irányuló parasztmozgalom. Ismét megtámadtak kastélyokat, de a cél nem az elemi harag levezetése, mint novemberben, hanem már kifejezetten a föld felosztásának ily módon való kikényszerítése volt.
A fiatal kommunista párt teljes mértékben tudatában volt annak, hogy a munkásosztály nem szerezheti meg a hatalmat, ha nem támaszkodik a fegyveres erők többségének forradalmi támogatására. Ezért különösen nagy figyelmet fordított a katonák megnyerésére.
A frontokon a katonákat mesterségesen elzárták a hátország eseményeitől, híreitől. A párt a hazatérő katonák előtt feltárta az országban kialakult helyzet valódi képét, és a munkásosztály harcának támogatására szólította fel őket.
Hogy ez az agitáció milyen gyors hatással járt, annak bizonyságául szolgáljon az a nagy budapesti katonatüntetés, amelyet a frontokról hazatért katonák december 6-án este rendeztek,39 ahol már szocialista jelszavakat is hangoztattak. Több esetben előfordult, hogy a katonaság fegyveresen szembeszállt a néppel szemben erőszakot alkalmazó csendőrökkel.
A kormány az öt legfiatalabb korosztályból akarta az új hadsereget megszervezni. Hamarosan bebizonyosodott azonban, hogy a behívott fiatalok nem hajlandók a polgári társadalom fegyveres védelmezőinek szerepét eljátszani. A behívást sokan tudomásul sem vették, akik pedig bevonultak, nem mutatkoztak túlságosan készségesnek a nagyobbrészt ellenforradalmi beállítottságú tisztikar parancsainak végrehajtására.
Bartha Albert hadügyminiszter, aki Linder Bélát november 9-én felváltotta, a kormány legreakciósabb tagjai közé tartozott. Látva, hogy a hadsereget semmi esetre sem lehet a forradalmi tömegek ellen felhasználni, december 6-án utasítást adott különleges, az ellenforradalmi célokra megbízható riadóalakulatok szervezésére. A miniszteri utasítás – tekintettel a forradalmi erők rohamos előretörésére – nagy súlyt helyezett a szervezés gyorsaságára. A riadóalakulatok szervezésével egyidejűleg Bartha igyekezett megszabadulni azoktól az egyénektől, akik forradalmi magatartásukkal befolyást gyakoroltak a csapatok szellemére.
December 9-én egy, a hadügyminiszternél tartott értekezleten a budapesti karhatalmi alakulatok parancsnoka már olyan veszélyesnek tartotta a kommunisták politikai munkáját, hogy statárium bevezetését kérte, amit a lázításra (értsd: kommunista agitációra) is ki kívánt terjeszteni.
A katonatanácsok, a kormány és a szociáldemokrata párt minden igyekezete ellenére, egyre inkább forradalmi szervekké kezdtek válni. A katonatanácsok élén álló Pogány József a katonák hangulatának hatására, maga is egyre gyakrabban szállt szembe a Hadügyminisztérium reakciós vezetőivel.
December 12-én a főváros helyőrségének mintegy 12 000 katonája, a katonatanács kezdeményezésére, fegyveresen, ágyúkkal felszerelve felvonult a Várba. Az ágyúkat a Hadügyminisztérium felé fordították. A katonák küldöttsége a miniszterelnökségen felkereste Károlyi Mihályt, és átadta neki a helyőrség követeléseit tartalmazó, 7 pontból álló memorandumot.
A tüntetők mindenekelőtt Bartha leváltását kívánták, de nem érték be a Hadügyminisztérium vezetésén belüli egyszerű személycserével. Ezen messze túlmenő, az egész hadügy forradalmi demokratikus átszervezésére irányuló követeléseik voltak: a minisztérium átszervezése, a vezetésnek a vezérkar kezéből való kivétele, a reakciós tisztek eltávolítása; a katonatanácsok szerepének a hadsereg és a csapatok életében való növelése; az ellenforradalmi aspirációkkal létrehozott tiszti különítmények feloszlatása; a parancsnokoknak a legénység által való választása; a tiszti rendfokozatoknak a legénységi állományúak számára is elérhetővé tétele; a katonák életkörülményeinek megjavítása.
Károlyi – a miniszteri presztízs megőrzésére való tekintettel – nem adott konkrét ígéretet Bartha leváltására és a többi követelés teljesítésére, de maga is elismerte, hogy „a néphadsereget másképpen kell szervezni, mint a régi hadsereget”.40
A következő napokban vidéken is katonagyűléseket tartottak, ahol a katonák a budapesti helyőrség követeléseivel lényegében megegyező határozatokat hoztak.
A Bartha leváltására irányuló követelés tulajdonképpen nyílt kapukat döngetett, mert az ő, valamint a kormányon belül ugyancsak jobboldali álláspontot képviselő Batthyány belügyminiszter felmentése gyakorlatilag már eldöntött kérdés volt. A forradalom előrehaladásának természetes következményeként vált a Károlyi-párt e reakciós elemeinek helyzete a kormányban tarthatatlanná.
Bár Bartha eltávolítása megtörtént volna a tüntetés nélkül is, ennek jelentőségét ez a tény nem csökkentette. A katonák – az egyenruhába bújtatott munkások és parasztok – október 31-e óta most szóltak bele először forradalmi módon a legfelsőbb állami irányítás kérdéseibe. Míg azonban az októberi fellépésük a polgári demokratikus átalakulás útját tette szabaddá, ez már az érlelődő szocialista forradalom előjele volt.
Bartha leváltása után egy ideig Károlyi vezette a Hadügyminisztériumot, majd december 30-án gróf Festetich Sándor földbirtokost (aki a Horthy-korszakban a nyilaskeresztes mozgalom egyik vezetője lett) nevezték ki a hadügyek élére.
Az új miniszter semmivel sem volt jobb elődjénél; folytatta az ellenforradalmi különítmények szervezését, és előkészületeket tett a kommunista befolyás alatt álló alakulatok feloszlatására. Nem ért rá azonban még arra sem, hogy kényelmesen elhelyezkedjék a bársonyszékben, mert december 31-én, a kommunista párt által szervezett katonagyűlésen már lemondását követelték. A főváros minden laktanyájából összegyűlt katonák követelései továbbmentek a 12-i demonstráción támasztottaknál. Ezek között már ilyenek is szerepeltek: minden hatalom a hadsereg felett a katonatanácsoké legyen, és a budapesti katonatanács végrehajtó bizottsága a hadügyminiszter ellenőrző szerveként működjék; a laktanyákban biztosítsanak teljes szabadságot a forradalmi akciók számára; a tiszti rangot töröljék el stb. A katonák követelték a röviddel a gyűlés előtt Kun Béla ellen elkövetett merénylet felbujtóinak megbüntetését is.
Festetich azonban egyelőre még a helyén maradt, és egymás után adta ki ellenforradalmi intézkedéseit.
Megkísérelte az alakulatok lefegyverzését, de terve kudarcba fulladt.41
A forradalmi szellemű alakulatok leszerelésére tett kísérletek mellett tovább folytatta az ellenforradalmi különítmények létrehozását. E tevékenységében segítséget kapott Böhm Vilmos szociáldemokrata hadügyi államtitkártól, aki – például – maga intézkedett a Tanácsköztársaság idején oly gyászos szerepet játszó székely különítmény létrehozásáról.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!