történelem – Oldal 10 – Bal

A forradalom nem fejeződött be

Március felé …

(idézet: A Magyar Tanácsköztársaság – Liptai Ervin)

A dolgozó nép forradalma 1918 októberében egycsapásra ledöntötte azokat a gátakat, amelyek a magyar társadalom életfontosságú kérdéseinek megoldását hosszú idő óta akadályozták.

A forradalom megálljt kiáltott annak a szörnyű vérontásnak, amely 1914 óta már több mint félmillió magyar életébe került.

Széttörte a magyar népre négy évszázada nehezedő nemzeti elnyomás bilincseit.

Elsöpörte az állam éléről a feudális elmaradottság konzerválásához ragaszkodó nagybirtokos kasztot, amely a maga szűk osztályérdekeit mindig a nép és a nemzet rovására érvényesítette.

A polgári demokratikus szabadságjogok kivívásával megteremtette azokat a feltételeket, amelyek biztosították, hogy a forradalom továbbfejlődésében, a szocialista forradalom győzelmében érdekelt tömegek maguk vegyék kezükbe sorsuk intézését.

És nem utolsósorban: a forradalom győzelme megnövelte a dolgozók öntudatát, önerejébe vetett hitét. A magyar népben a történelem folyamán még soha nem tapasztalt energiák voltak felszabadulóban …

A dolgozók – ellentétben a kormánnyal – október 31-ével még korántsem érezték befejezettnek a forradalmat.

A következő napokban a forradalom lángja végigsöpört az egész országon.

A nép hosszú évek óta felgyülemlett haragja mindenekelőtt azok ellen robbant ki, akik szemében az elnyomó, kizsákmányoló rendszert megtestesítették: a jegyzők, szolgabírók, csendőrök ellen.

A novemberi napokban a falvak egész sorából kergették el a jegyzőket. A parasztok nem tudták megbocsátani nekik azt a tengernyi szenvedést, amit az állam képviseletében okoztak, s amit közülük sokan egyéni korruptságukkal, zsarnokoskodásukkal még meg is tetéztek. A népharag nem egy helyen tettlegességben is megnyilvánult, néhány jegyzőt meg is öltek.

„Jegyzőket, főszolgabírókat bántalmazzák, életveszélyes fenyegetésekkel menekülésre kényszerítik” – jelentette a Komárom megyei alispán november 4-én a belügyminiszternek.¹⁰

„… az egész vidék lázong, a járás jegyzőit elkergették” – panaszkodott ugyanazon a napon a resicabányai járási főszolgabíró.¹¹

„Az ország jegyzői karának nagy része székhelyéről menekülni volt kénytelen, egy része mindenéből kifosztott, egy része fel is koncoltatott”¹² – állapította meg a krasznai és szilágysomlyói járás jegyzői karának november 11-én kelt felirata, amely egyben azt a kívánságot is kifejezte, hogy a helyzetre való tekintettel a jegyzőket vagy más vármegyébe helyezzék át, vagy szabadságolják, illetve nyugdíjazzák őket.

Jászi Oszkár megállapítása szerint ezekben a napokban a felkelt nép az ország jegyzői karának egyharmadát kergette el.

Mivel a hazatérő katonák révén és egyes laktanyák, katonai raktárak elfoglalása során a vidéki lakosság is nagyszámú fegyver birtokába jutott, sok helyen fegyveres támadást intéztek a csendőrőrsök ellen, azokat nemegyszer szabályos tűzharc során elfoglalták, a csendőröket lefegyverezték és szétzavarták.

„… a csendőröket üldözik, és le akarják mészárolni, az őrs működése megszűnt” – közölte november 2-án feletteseivel a kiskunmajsai őrs parancsnoka.¹³

„Felfegyverzett katonák sok helyen bandákba verődve … rombolnak és fosztogatnak. Megostromolják a laktanyákat, megtámadják a csendőröket, inzultálják és lefegyverzik azokat”¹⁴ – jelentette többek között a kassai csendőrkerület parancsnoka a belügyminiszternek ugyanazon a napon.

A hasonló jelentések november elején valósággal elárasztották a Belügyminisztériumot.

Több helyen a felfegyverzett tömeg megtámadta a nagykereskedők, spekulánsok, feketézők raktárait, malmokat, vasúti raktárakat, egyes üzleteket, és kifosztotta azokat. Szórványosan egy-egy gyűlölt földesúr kastélyát is feldúlták.

A vidék népének megmozdulásait a novemberi napokban az jellemezte, hogy jórészt beérték a múlt bűneiben vétkes, gyűlölt személyekkel és intézményekkel való leszámolással. Ebben az időszakban még aránylag ritkán fordult elő, hogy a dolgozók felkelése a magántulajdon alapjai ellen is irányult volna. Annál nagyobb figyelmet érdemelnek azok az esetek, amelyek bizonyítják, hogy a parasztság és a munkásság egy része már ekkor, vidéken is, tovább akart lépni a polgári reformoknál.

Az egercsehi kőszénbánya munkássága november elején a bányaműveket egész berendezésükkel együtt le akarta foglalni és a budapesti Nemzeti Tanács tulajdonává nyilvánítani. „Hosszas vitatkozás után sikerült igényeiket oda redukálni, hogy a bánya tulajdonjogát egyelőre nem bolygatják, csak a kitermelt szén lesz a Nemzeti Tanácsé …”¹⁵ – írta az eseményekről szóló beszámolójában az üzem mérnöke.

A novemberi napokban országos feltűnést keltett az a több lapban is közölt hír, hogy a balmazújvárosi parasztok elfoglalták és közösségi művelésbe vették az egyik környékbeli nagybirtokot.

„A nagy kiterjedésű Semsey-birtokot teljesen a balmazújvárosi kisemberek tartják hatalmukban. Kimondották, hogy ők a kommunista köztársaság alapján állanak, és mint ilyenek vették birtokukba a földet, melyet mint a kommunista közösség tagjai fognak munkálni, és hasznából közösen osztozkodni” – írta november 12-én a „Debreceni Újság”, azt is hangsúlyozva, hogy „az egész akció a legnagyobb rendben folyt le”.¹⁶

Nem sok időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy ezek a szórványos esetek országos jelenségekké váljanak.

A kormány mindent elkövetett annak érdekében, hogy a nép forradalmi megmozdulásait leszerelje.

A Nemzeti Tanácsban tömörülő pártok vezetői szóban és írásban egyaránt igyekeztek, hogy a nép gyűlöletének középpontjában álló személyeket és intézményeket fehérre mossák. „A csendőrök a Nemzeti Tanács egyik legmegbízhatóbb szerve, őket fogják küldeni a legveszélyesebb helyekre, hogy a rendet biztosítsák” – írta a „Népszava” november 3-án, tehát akkor, amikor a falvak népe fegyveres harcban állt a csendőrséggel.

Ahol azonban a szavak nem vezettek eredményre, a kormány nem riadt vissza a véres erőszak alkalmazásától sem.

Azok a miniszterek, akik életük végéig büszkék voltak arra, hogy közreműködtek a véres kezű Lukachichnak a nép dühétől való megmentésében, természetesnek tartották a fellázadt tömegek elleni terrorakciókat.

Batthyány Tivadar, a belügyminiszter, beszámol egy esetről, amikor egy csendőrőrsvezetőt maga szólított fel, hogy a parasztok és katonák ellen a fegyvert, „szabályszerű, de erélyes módon vegye igénybe”. A fegyverhasználat eredményéről; a halottakról és sebesültekről jelentést tevő csendőrparancsnokot Batthyány megdicsérte.¹⁷

Nem a kormányon múlott, hogy a rendőrség és a csendőrség nem igazolta a belévetett reményeket. Ezért megkezdték az új, milícia jellegű karhatalmi alakulatoknak a szervezését.

Mint minden népfelkelés idején, amikor a megdöntött hatalom erőszakszervei csődöt mondanak, az 1918-as polgári demokratikus forradalom napjaiban is jócskán akadtak olyan elemek, akik a helyzettel visszaélve raboltak, fosztogattak. Természetes volt tehát, és a dolgozók egyetértésével is találkozott az az igény, hogy ennek megakadályozására megfelelő fegyveres erő álljon készen. Az öntudatos munkásság készségesen fogott fegyvert az ilyenfajta rendbontók ellen.

A kormánynak azonban a közönséges fosztogatók megfékezésén túlmenő elképzelései voltak akkor, amikor megkezdte a karhatalom újjászervezését. Az események megmutatták, hogy az újjászervezett és kiegészített karhatalmi erőkre menynyivel inkább a polgári társadalom, a tőkés magántulajdon megvédéséhez, mint a szűkebb értelemben vett rendőri feladatok ellátásához volt szükség.

Szociáldemokrata vezetők kezdték meg november első napjaiban az új milícia, a népőrség szervezését. Névlegesen a Nemzeti Tanács és a munkástanács hozta létre a népőrséget, a gyakorlatban azonban a különböző gyárak, üzemek szakszervezeti bizalmi testületei végezték az emberek kiválogatását és a szervező munkát. Gondosan ügyeltek arra, hogy a népőrség központi irányítása a kormány számára megbízható, nem forradalmi beállítottságú emberek kezében legyen. Ennek ellenére nem akadályozhatták meg, hogy egyes alakulatok a népőrségen belül is a baloldali befolyás alá kerüljenek.

A vidéki karhatalmi feladatok ellátására nemzetőrséget szerveztek. Ennek kormánybiztosa a volt független képviselő, Fényes László újságíró volt.

Az új milíciának nem csekély szerepe volt abban, hogy a polgárság a forradalmat követő néhány hét múlva már nyugodtabban hajthatta álomra fejét. „A munkásság megvédelmezte a burzsoázia vagyonát és életét…” – írta Böhm Vilmos visszaemlékezéseiben.¹⁸

A megvédelmezettek nem fukarkodtak az elismeréssel. Dr. Prohászka Ottokár, a fehérvári püspök, ünnepélyes nyilatkozatban jelentette ki többek között:

„Mindenkinek el kell ismerni, hogy a szervezett, szociáldemokrata munkásság általában és különösen városunkban, vármegyénkben olyan komoly, olyan kiváló és szellemének érettségét fényesen tanúsító tevékenységet fejtett ki az élet- és vagyonbiztonság védelmében, amellyel követésre méltó példáját adta a nemes kötelességteljesítésnek.”¹⁹

Nem kevésbé dicsérőleg emlékezett meg a szociáldemokrata pártról a „Magyar Gyáripar”, a Gyáriparosok Országos Szövetségének lapja sem:

„A forradalom napjaiban a szociáldemokrata párt bizonyult annak a szilárd pontnak, amely körül az új Magyarország rendje ki fog kristályosodni. A szociáldemokrata párt erős elhatározásának köszönhető, hogy a forradalom első eruptív kitörése után rögtön legális mederbe terelődött, úgyszólván hirtelen és átmenet nélkül az evolúció útjára lépett.”²⁰

Az elért eredmények és a tennivalók megítélésében a nép és a kormány között mély ellentét mutatkozott az államforma kérdésében is.

Mint azt már korábban láttuk, a Nemzeti Tanácsnak eszébe sem jutott, hogy a kormányalakításnak más módja is lehetséges, mint az, ami az 1848-1849-es szabadságharc leverése óta minden esetben történt: a király által kijelölt miniszterelnök kabinetet alakít, és az újdonsült miniszterekkel együtt leteszi a hűségesküt.

Kétségkívül túlzás lenne azt állítani, hogy a Nemzeti Tanács pártjai a királyság intézményét ideálisnak tartották, és távolabbi céljaik között – mindegyiknek a maga módján – nem szerepelt a köztársaság megteremtése. 1918 októberének végén azonban – és ez is mutatja, hogy mennyire nem ismerték a nép hangulatát, mennyire elmaradtak az események mögött – még nem tartották szükségesnek a kérdés napirendre tűzését.

Október 26-án, a királlyal való tárgyalás során Károlyi még rágalomnak nevezte azt az állítást, hogy ő köztársaságot akar.²¹ Kormányprogramjában még október 31-én is szükségesnek tartotta hangsúlyozni: „Őfelsége számára kijelentjük, hogy Őfelsége nekünk királyunk.”²²

A miniszterek esküjét a dolgozók – nem indokolatlanul – a köztársasági államformáról való lemondásnak tekintették, és ez az egész országban általános felháborodást váltott ki. Már az első naptól kezdődően hatalmas erejű mozgalom indult meg az országban, hogy a kormányt a köztársaság kikiáltására kényszerítse.

A szociáldemokrata párt baloldali ellenzéke és a forradalmi szocialisták kezdeményezésére már november elsején hatalmas munkástömegek vonultak a Tisza Kálmán térre, hogy a köztársaság mellett tüntessenek. Újpest, Csepel, Kispest, a Ferencváros és a Józsefváros üzemeinek dolgozói felháborodottan ítélték el a kormányt a királynak tett hűségeskü miatt, és követelték a köztársaság kikiáltását.

A köztársaság mellett október 31-én és november 1-én elemi erővel kibontakozó tömegmozgalom a kormányt arra kényszerítette, hogy felülvizsgálja az államformával kapcsolatos állásfoglalását. Mivel hűségeskü kötötte őket, a miniszterek megbízták Károlyit, állítsa alternatíva elé a királyt: vagy feloldja őket esküjük alól, vagy pedig az egész kormány lemond.

Károlyi két minisztertársával felment a Várba, hogy József főherceg közbenjárásával kapcsolatba lépjen a királlyal. Miután a király a feloldást megadta, a kormány érintkezésbe lépett a Nemzeti Tanáccsal, amely elé azt a javaslatot terjesztette, hogy az államforma kérdésében hat héten belül, az általános választójog alapján megrendezett választások során létrehozott alkotmányozó gyűlés hozzon döntést.

A kormány javaslatát a Nemzeti Tanácsban Kunfi ismertette. Ekkor mondta el az osztályharc hat hétre való felfüggesztésére vonatkozó felhívását…

A népet nem nyugtatták meg a kormánynak az alkotmányosság játékszabályai szerint tett tétova lépései. Budapesten és vidéken egymást érték a köztársaság haladéktalan kikiáltását követelő gyűlések, tüntetések. A kormányt és a Nemzeti Tanácsot a legkülönfélébb szervek valósággal elárasztották a hasonló tartalmú táviratokkal. A forradalom továbbfejlődésétől félő polgári és szociáldemokrata politikusok nem kis aggodalmára, a követelések között mind nagyobb számban hangzott el az a kívánság, hogy a köztársaság ne polgári, hanem szocialista jellegű legyen.

„November 2-án tartott ülésünk már egyhangúlag a köztársasági államforma mellett foglalt állást, tegnapi ülésünk pedig elhatározta, hogy a köztársaságot kívánjuk. A jelenlevő 90 tanácstag 5 tag szavazatának kivételével túlnyomóan azt a kívánságot is kifejezte, hogy a köztársaság szocialista gazdasági berendezkedésű legyen”²³ (az én kiemelésem. – L. E.) – írta a győri nemzeti tanács a budapesti nemzeti tanácsnak november 14-én küldött táviratában.

Az események a kormányt meggyőzték arról, hogy az államforma eldöntésének halogatása mind veszélyesebbé válik számára. A dolgozóknak a kormányba vetett kezdeti bizalma észrevehetően gyengült. Ezért a Nemzeti Tanács eredeti szándékaitól eltérő lépésre szánta el magát.

November 16-ára az Országház előtti térre népgyűlést hívott össze, hogy a reá nehezedő hatalmas nyomásnak engedve, kikiáltsa a köztársaságot. A piros-fehér-zöld és vörös zászlók alatt felvonult több százezer ember az egész teret betöltötte. Hatalmas éljenzés fogadta az 1848-1849-es szabadságharc még élő néhány veteránját, akik szintén megjelentek, hogy üdvözöljék a köztársaság megszületését.

A népgyűlés egyhangúlag, óriási lelkesedéssel elfogadta a Nemzeti Tanács által előterjesztett határozati javaslatot, amelynek első pontja szerint:

„Magyarország minden más országtól független és önálló népköztársaság.”²⁴

A határozat, amely a továbbiakban mint az 1918. évi 1. számú néphatározat szerepelt, kimondotta a képviselőház és a főrendiház feloszlatását. A kormányt utasította, hogy sürgősen alkosson „néptörvényeket” az általános választójogról, a népi esküdtbíróságról, az egyesülési és gyülekezési szabadságról és „a földművesnépnek földhöz juttatásáról”, és ezeket haladéktalanul léptesse életbe.

Az általános lelkesedésben a Nemzeti Tanács vezetőinek jó hangulatát a tér felett megjelent repülőgép zavarta meg. A repülőgépről ledobott röpcédulák arról tudósítottak mindenkit, hogy a kormány már november 10-e óta eltitkolja a dolgozók előtt Szovjet-Oroszország vezetőinek az Osztrák-Magyar Monarchia népeihez küldött üzenetét, amelyben a dolgozókat a hatalom átvételére, a nemzeti felszabadulás véghezvitelére és a szabad népek „testvéri szövetségének” megteremtésére szólítják fel. Az a tény, hogy a Nemzeti Tanács november 16-án népköztársaságot és nem egyszerűen köztársaságot proklamált, hogy a kormányt „népkormánynak” nevezte, s hogy a nagygyűléssel mondatta ki a polgári demokratikus átalakulás programját, sajátosan tükrözte a néptömegeknek az állami politika irányításában való növekvő részvételét.

A népi erők fellépésének 1918 őszén új fórumai alakultak ki; a tanácsok. Az első munkástanácsok már az év elején létrejöttek, és a forradalom napjaiban szerepet kapott a katonatanács is. A munkások és katonák választott küldötteiből az oroszországi példa nyomán alakult tanácsok azonban csak október 31-e után kezdtek hatni az eseményekre.

A budapesti munkástanácsot a szociáldemokrata párt és a szakszervezetek vezetői még a forradalom győzelme előtt kezdték szervezni. Törekvésük arra irányult, hogy így a maguk ellenőrzése és befolyása alatt tartsák a tanácsmozgalmat. A budapesti üzemekben már október 30-án megválasztották a munkástanács küldötteit. A választásokat lebonyolító szakszervezeti funkcionáriusok igyekeztek elérni, hogy a küldöttek közé a párt- és szakszervezeti vezetéssel szemben ellenzéki magatartást tanúsító, forradalmi beállítottságú személyek ne kerüljenek. Ennek ellenére a munkástanács november 2-i alakuló ülésén, a munkások körében uralkodó általános hangulat hatására, olyan követelések is elhangzottak, amelyek jóval túlhaladták a pártvezetőség és a kormány szándékait. A munkástanács állást foglalt a munkásosztály felfegyverzése és a reguláris hadseregnek népi milíciával való helyettesítése mellett. Követelte, hogy a főváros élére a munkástanács és a katonatanács által választott személyekből háromtagú bizottságot nevezzenek ki. A pártvezetést és a kormányt ezek után az sem nyugtatta meg, hogy a munkástanács élére kipróbált jobboldali vezetőket: Preusz Mórt, Vanczák Jánost és Büchler Józsefet választották meg.

A katonatanácsok működése sem volt kevésbé nyugtalanító a kormány számára.

November első napjaiban tulajdonképpen két katonatanácsi szervezet működött a fővárosban. Az egyik az október 25-én alakult, úgynevezett „Tiszti Katonatanács” volt.

A másik katonatanács a katonai alakulatok küldötteiből állott. Élükre Károlyi Mihály már november elején kormánybiztosi hatáskörrel, az akkor még centrista magatartást tanúsító szociáldemokrata újságírót, a „Népszava” munkatársát: Pogány Józsefet nevezte ki.

A hadseregben nem lévén szervezetei, a szociáldemokrata párt vezetősége a legkevésbé tudta befolyásolni a katonatanácsok összetételének alakulását. Ezért ezek jobban kifejezték a katonák érdekeit és hangulatát, mint a munkástanácsok legnagyobb része a munkásokét. A kormány nem ok nélkül félt attól, hogy a katonatanácsok olyan forradalmi szervekké válnak, amelyek döntően szólnak bele a legfontosabb kérdések eldöntésébe.

A vidéki városokban és a falvakban általában nemzeti tanácsok vagy néptanácsok alakultak. Ezeket sok helyen, főleg a városokban, a régi közigazgatás vezetői hívták életre, és ez a tény természetesen működésükre is rányomta bélyegét. Azokban a városokban azonban, ahol a szervezett munkásság erős volt, a nemzeti tanácsban is képviseletet nyert és befolyása alatt tartotta annak tevékenységét. A falvak jelentős részében olyan nemzeti nép-, illetve paraszttanácsok alakultak, amelyekben a dolgozó parasztság akarata érvényesült. A nemzeti tanácsok többsége magát hatalmi szervnek tartotta, és sok esetben a hivatalos állami adminisztrációval szemben tett a forradalmi helyzetnek megfelelő intézkedéseket (régi hivatalnokok elzavarása, felhalmozott készletek elkobzása és a nép között való szétosztása stb.).

November 4-én a pártvezetőség, a Nemzeti Tanács és a kormány napirendre tűzte a tanácsok megzabolázását.

A Nemzeti Tanács intéző bizottsága, a szociáldemokrata párt vezetősége, a katonatanács és a kormány közösen megállapodott, hogy a tanácsokat végrehajtó szerepüktől megfosztja, és a kormány ellenőrző és propagandaszerveivé változtatja.

„A forradalom első napjaiban kikerülhetetlen volt, hogy a győzelmes demokrácia új szervei bizonyos dolgokban intézkedjenek és a végrehajtó hatalom ügykörébe avatkozzanak. Miután azonban most már a népakarat végrehajtó szerve gyanánt a népkormány működik, ez a kormány gyakorolja az egész nép megbízásából a hatalmat… A Nemzeti Tanács, a munkástanács, a katonatanács a kormány ellenőrző orgánumai, a propaganda szervei, de nem intézkedő joggal fölruházott kormányzó hatóságok …”²⁵ – hangoztatta a megállapodásról kiadott nyilatkozat.

Ennek a megállapodásnak szembetűnő vonása, hogy az előző napon megalakult munkástanács nem szerepelt létrehozói között! A szociáldemokrata pártvezetőség annyira a maga alárendelt orgánumának tekintette a budapesti munkástanácsot, hogy az ugyancsak sürgősen kidolgozott szervezeti szabályzat elkészítésébe sem vonta be.

A „Népszava” már november 5-én közölte a munkástanácsok szervezeti szabályzatát. Ez félreérthetetlenül kifejezte, hogy a párt- és szakszervezeti vezetők nem a népi önkormányzat forradalmi szerveinek, hanem a párt segédfórumainak tekintik a tanácsokat.

Bár ezekkel az intézkedésekkel – elsősorban Budapesten – sikerült biztosítani a munkástanácsoknak a pártvezetés számára kedvező összetételét, a tanácstagokat a dolgozóktól nem lehetett elszigetelni, és így a munkásság hangulata – ha bizonyos lemaradással is – tükröződött a tanácsok állásfoglalásában.

A további események azt is bebizonyították, hogy a kormány intézkedései a katonatanácsoknál és a vidéki nemzeti tanácsoknál sem érték el céljukat: azok nagy többségét nem sikerült az ellenőrző és propagandaszervek szerepére korlátozni.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

Az „őszirózsás” forradalom

Március felé …

(idézet: A Magyar Tanácsköztársaság – Liptai Ervin)

1918 nyarán az Osztrák-Magyar Monarchia katonai és politikai válsága már a mélyponthoz közeledett.

Augusztus 14-én az osztrák-magyar kormányzat közölte a német szövetségessel, hogy a monarchia már nem képes a háború folytatására, és ragaszkodik az azonnali békekötéshez. Németország katonai helyzete sem volt rózsásabb. Ugyanebben az időben a német koronatanács ülésén Hindenburg maga is a béke haladéktalan megkötése mellett foglalt állást.

Szeptember végén a központi hatalmakkal szövetséges Bulgária kapitulálni kényszerült. Hamarosan letette a fegyvert a másik szövetséges, Törökország is.

Október 17-én a parlamentben már Tisza István is kénytelen volt nyíltan beismerni a háború elvesztését.

A háborús vereség az osztrák és a magyar kormányt korántsem akadályozta meg abban, hogy a csapatokat az immár céltalan küzdelem, az értelmetlen áldozatok továbbfolytatására utasítsa.

Megkezdődött a monarchia politikai felbomlása is. A nemzetiségek egymás után alakították meg nemzeti tanácsaikat. Július 13-án a cseh nemzeti bizottság alakult meg, augusztus közepén Ljubljanában létrehívták a jugoszláv nemzeti tanácsot, amelyben hamarosan az összes délszláv párt egyesült. E szervek a monarchiától való elszakadás irányában fejtették ki tevékenységüket.

A császár – megpróbálva menteni, ami menthető – október közepén Ausztriát szövetséges állammá nyilvánította. Ez az eseményektől messze elmaradt intézkedés azonban már nem tudott változtatni a helyzeten. A nemzetiségek már nem elégedtek meg az Ausztria kebelén belül biztosított autonómiával.

A magyar kormány még ekkor sem volt hajlandó lemondani az ország területi integritásáról. A kormány merevsége, vaksága azonban már a legkevésbé sem befolyásolta az események alakulását. Október végén Csehszlovákia és Horvátország is bejelentette elszakadását a monarchiától.

Október 25-én a szociáldemokrata pártból, a Károlyi-pártból és a Polgári Radikális Pártból megalakult a magyar Nemzeti Tanács.

A következő napon kiadott kiáltványában a Nemzeti Tanács 12 pontban foglalta össze követeléseit. A kiáltvány követelte Magyarország függetlenségét, az azonnali különbékét, a reakciós kormány elmozdítását, a parlament feloszlatását és az általános választójog alapján történő parlamenti választások megtartását. A kiáltvány követelte továbbá a demokratikus szabadságjogok biztosítását, a földreform végrehajtását, a „túltengő tőkefelhalmozás” megakadályozását és közcélokra való igénybevételét. Hangoztatta, hogy el kell ismerni az újonnan létrejött lengyel, cseh, délszláv stb. nemzeti államokat, biztosítani kell Magyarország nem magyar ajkú népeinek nemzeti önrendelkezési jogát. Ezzel egyidejűleg a kiáltvány annak az akkor már minden alapját vesztett reménynek adott kifejezést, hogy mindez nem veszélyezteti, hanem megszilárdítja az ország területi integritását.

A kiáltványban megfogalmazott követelések a helyzet radikális megváltoztatására irányultak. A kiáltvány hangvételét, célkitűzéseit érezhetően befolyásolta a szociáldemokrata párt, amely már több mint két héttel korábban egy többé-kevésbé hasonló tartalmú, de határozottabb, és bizonyos mértékig messzebb menő követeléseket tartalmazó felhívással fordult az ország népéhez.

A magyar dolgozó tömegekben megvolt a készség, hogy a Nemzeti Tanács kiáltványában megfogalmazott követelések teljesítését, ha kell, forradalmi erőszakkal kényszerítsék ki.

A Nemzeti Tanács vezetői azonban az utolsó pillanatig abban reménykedtek, hogy az államhatalom és a tömegek közötti fegyveres összecsapást elkerülve, a király meggyőzése után, az alkotmányosság betartásával vehetik át a kormányt. Azt hitték, a miniszteri kinevezések mindent megoldanak, és a történelem időt biztosít számukra, hogy hosszú ideig tartó, alkotmányos ceremóniák betartásával valósítsák meg az ország demokratikus átalakítására irányuló célkitűzéseiket, a demokratikus szabadságjogok kihirdetését, a földreformot, a köztársaság megteremtését stb.

Nem csupán a polgári pártok vezetői idegenkedtek attól a gondolattól, hogy a forradalmi tömegekre támaszkodva erőszakkal szerezzenek érvényt akaratuknak. A szociáldemokrata pártvezetőség jobboldali többsége maga is a legalitás betartásával igyekezett célkitűzéseit elérni.

A volt szövetséges, a radikális polgár Jászi Oszkár, később maga is így jellemezte a jobboldali szociáldemokrata vezetők magatartását:

„Ennek a pártvezetőségnek nagy többsége talán sosem csinált volna forradalmat, ha a katonaság, a diákság és a munkásság egy részének váratlan föllépése egyszerre élére nem állította volna a helyzetet.”⁴

A helyzet megoldását az októberi napokban a Nemzeti Tanács és a tömegek legnagyobb része is még attól várta, hogy a király a Nemzeti Tanács elnökét, a néhány hónap alatt az ország legnépszerűbb emberévé vált Károlyi Mihályt bízza meg a kormányalakítással, s így az hozzákezdhet programjának megvalósításához.

A király Magyarországra utazott, hogy személyes jelenlétével helyreállítsa a trón megingott tekintélyét, s megszilárdítsa a magyarsághoz fűződő, amúgy sem erős személyi kapcsolatait. Magyarországi tartózkodásának másik oka az volt, hogy a helyszínen folytatott tárgyalásokkal kívánta a monarchia fennmaradásához szükséges legmegfelelőbb megoldást megtalálni.

A helyszínen szerzett benyomásai alapján IV. Károly már hajlandónak mutatkozott Károlyi kinevezésére, és ezért őt október 26-án, Bécsbe visszatérve, magával vitte, hogy ott a kormányelnöki kinevezés és az eskütétel ünnepélyesen megtörténjék.

A határozatlan királyon azonban Bécsben ismét reakciós környezetének befolyása kerekedett felül, és Károlyinak másnap minden eredmény nélkül kellett hazatérnie Magyarországra.

A királyi udvar mesterkedései olajat öntöttek a tűzre. A magyar közvélemény a Károlyival szemben alkalmazott megalázó eljárást a nemzet sérelmének tekintette, és annak bizonyítékaként fogta fel, hogy a nemzet akaratának már csak erőszakkal lehet érvényt szerezni.

28-án a Károlyi-párt Gizella téri központja előtt tüntető tömeg a Lánchídon át a Várba indult, hogy József főhercegtől, aki Magyarországon a király helytartójának szerepkörét töltötte be, Károlyi kinevezését követelje.

A tüntetők útját a Lánchídnál katonai és rendőrkordon zárta le. Míg a katonák utat engedtek a tömegnek, a rendőrök fegyverüket használták. Három ember meghalt, vagy félszáz megsebesült.

Az eseményt országos felháborodás követte. A helyzet óráról órára feszültebbé vált. A tömegek már csak a Nemzeti Tanácsot ismerték el az egyetlen hatalomnak. A legkülönbözőbb szervek és szervezetek, katonai és rendőri alakulatok képviselői jelentek meg a Nemzeti Tanács vezetőinél, és támogatásukról biztosították őket.

A monarchia agonizáló államgépezete már semmiféle hatalommal nem rendelkezett. Hiába bízták meg Lukachich tábornokot – akit a katonaszökevények elleni kegyetlen ítéletei miatt országos gyűlölet övezett – a főváros fegyveres erői felett teljhatalommal, már nem álltak rendelkezésére azok az erők, amelyekkel a nép forradalmát vérbe fojthatta volna.

A fővárosban elhelyezett katonai alakulatok többé nem akartak a hadvezetőség utasításainak engedelmeskedni. A Nemzeti Tanáccsal egyidejűleg, október 25-én Budapesten megalakult a katonatanács is, amely hamarosan kiterjesztette befolyását a fővárosi helyőrség alakulatainak nagyobb részére.

A katonatanács – elnöke Csernyák Imre százados – lényegében időleges szövetség volt néhány, a háborús kormány fegyveres megdöntését elkerülhetetlennek tartó és ezért erre tudatosan készülő, szocialista érzelmű tartalékos tiszt és néhány véletlen személy között. Ez utóbbiakat a háborúval szembeni elégedetlenségük és kalandos természetük minden távolabbi elképzelés nélkül kapcsolta ehhez a szervezethez. A katonatanács tagja volt Szántó Béla is, a szociáldemokrata párt régi ellenzéki tagja, kinek személyén keresztül kapcsolat jött létre a szociáldemokrata párt baloldala és a katonatanács között.

Károlyi, aki az utolsó pillanatig ragaszkodott az alkotmányos eszközökhöz, bizalmatlan volt a katonatanáccsal szemben, és igyekezett azt az események irányításából kikapcsolni. Amikor 30-án reggel Csernyák felkereste őt, és közölte, hogy a katonák el akarják foglalni a középületeket, megalakítják az önálló magyar hadsereget, és követelni fogják miniszterelnökké való kinevezését, a Nemzeti Tanács elnöke minden erővel igyekezett lebeszélni őt a terv végrehajtásáról. „A Nemzeti Tanácsnak emberfölötti munkájába került az is, hogy a matrózokat, akik monitoraikról mindenáron lőni akarták a főherceg palotáját és a minisztériumokat, valahogy leszerelje”- írta visszaemlékezéseiben Károlyi.⁵

A budapesti munkásosztály is felkészült a rendszer megdöntésére. A fegyvergyári munkások átvették a hatalmat az üzemben és felfegyverkeztek.

Október 29-én József főherceg Hadik János grófot bízta meg az új kormány megalakításával. A Hadik-kormányt azonban már senki sem akarta tudomásul venni. Hadik miniszterelnöki kinevezése csak arra volt jó, hogy végképp eloszlassa azokat a gyér reményeket is, amelyeket még a közvélemény egy része az udvarral való békés megegyezés lehetőségeivel kapcsolatban táplált.

A szikra, amely a forradalmi robbanást elindította, október 30-ának éjszakáján a Keleti pályaudvaron pattant ki. A tüntető tömeg, tudomást szerezve arról, hogy a budapesti katonai parancsnokság a számára megbízhatatlanná vált alakulatok egy részét a frontra akarja indítani, behatolt a pályaudvarra. A katonák elindítását megakadályozták, majd az egyik szerelvényből fegyvert és lőszert szerezve, a civilek is felfegyverkeztek és a katonákkal együtt elindultak, hogy csatlakozásra bírják a főváros helyőrségét, és megszerezzék a hatalmat a Nemzeti Tanács számára.

Az események gyorsan peregtek. A katonatanács néhány napos munkája nem múlt el nyomtalanul. Az irányítása alatt álló tisztek forradalmi lelkesedéstől áthatott katonáikkal néhány óra leforgása alatt, különösebb ellenállás nélkül, elfoglalták a városparancsnokságot, hatalmukba kerítették a kaszárnyákat, megszállták a főpostát és a telefonközpontokat. Várkonyi tábornokot, a budapesti térparancsnokot elfogták és a Nemzeti Tanács főhadiszállására, az Astoria Szállóba szállították.

Lukachich tehetetlen volt. A reakció utolsó reménységei, a Budapesten kifejezetten ellenforradalmi célokkal tartott bosnyák alakulatok sem voltak hajlandók a felkelt nép ellen fordulni.

október 31-én reggel beláthatatlan tömegek lepték el Budapest központi útvonalait. A főváros piszkosszürke házfalai nem először visszhangozták a tüntetők ezreinek hangját, de ez a hang még sohasem volt ennyire lelkes, boldog és felszabadult, mint ekkor.

Az ide-oda hullámzó sokaság hol összetömörült, hogy az alkalmi szónokok szavaira egy harsány éljent kiáltson a forradalomra, a békére, a szabadságra és a köztársaságra, hol fellazulva sodródott tovább.

Mindenütt az elmúlt éjszaka eseményeit tárgyalták.

Fegyveres civilek és fegyvertelen katonák egyaránt jócskán akadtak a tömegben. A katonák sapkáján a monarchia gyűlölt sapkarózsája helyén őszirózsa virított, amely most nem a temetők bágyadt mélabúját, hanem a forradalmat szimbolizálta.

Néhol csoportosulás támadt: itt egy röplapot olvasott fel valaki:

„Munkások! Elvtársak! Most rajtatok a sor!

Az ellenforradalom valószínűen vissza akarja szerezni a hatalmat. Meg kell mutatni, hogy ti együtt éreztek katonatestvéreitekkel! Ki az utcára! Szüntessétek be a munkát!”⁶

Másutt egy-egy későn ébredt tisztecskét kényszerítettek sapkarózsájának eltávolítására: az vagy zavart mosollyal engedte, hogy ezt „szolgálatkész” kezek megtegyék helyette, vagy a körülvevők ovációja közben maga cselekedett. A nap folyamán csak egyetlen esetben fordult elő, hogy egy tiszt a felszólításnak nem engedelmeskedett…

Az Astoria Szálló körül ezrek várakoztak. Itt székelt a Nemzeti Tanács, amelyben a forradalmi nép vezetőjét, törekvéseinek kifejezőjét látta, és amely most, a forradalom győzelmének eredményeképpen hatalomra jutott.

A Nemzeti Tanács vezetői – kivéve azokat, akik otthon aludtak – a forradalom éjszakáját az Astoriában, kétségek és félelmek között töltötték.

A forradalmat nem akarták, arra nem voltak felkészülve. Károlyi még néhány nappal az október 30-31-i események előtt is kijelentette, hogy „nem forradalmat akarnak, hanem békét”.

Garami Ernő „Forrongó Magyarország” című könyvében a Nemzeti Tanács magatartását jellemezve leírta: Mindenki tudta, „hogy a forradalom most már dübörgő léptekkel közeledik, de senki sem hitte és senki sem akarta, hogy munkáját még azon éjjel megkezdje”.⁷

„Egészen meg voltunk döbbenve. Mi nem akartuk még átvenni a hatalmat: mi szervezni akartuk erőinket. De eközben már az egész forradalom kifejlődött… A nép maga csinálta meg a forradalmat, a nép vette kezébe a hatalmat és adta át a Nemzeti Tanácsnak” – írta Károlyi az október 30-án éjjel történtekről.⁸

A Nemzeti Tanács vezetői csak reggel felé nyugodtak meg, mert a mindenünnen érkező hírek meggyőzték őket arról, hogy az irányításuk nélkül – sőt, szándékaik ellenére – kirobbant népfelkelés nagyobb vérontás nélkül győzött, és a katonák nemcsak a fővárosban, hanem a vidéki helyőrségek legnagyobb részében is a forradalom mellé állottak. Amikor pedig József főherceg magához hívatta Károlyit, hogy a forradalom győzelmét tudomásul venni kényszerült IV. Károly nevében megbízza őt a kormányalakítással, szentül meg voltak győződve: elérték a legtöbbet, ami az adott helyzetben elérhető volt.

Csupán akkor rendült meg nyugalmuk, amikor kiderült, hogy Károlyi kinevezése korántsem azt a visszhangot váltotta ki a tömegekből, amit vártak. A dolgozókat egyáltalán nem hatotta meg, hogy a király végül is beadta a derekát, és szentesítette azt, ami már megtörtént. Mindenki tudta, hogy Károlyi nem a király jóvoltából, hanem a nép akarata folytán lett miniszterelnök. Az utcákon október 31-én elhangzó számtalan éljenből egy sem szólt a királynak, de annál több a köztársaságnak!

Az országban egyre határozottabb jelleget öltő köztársasági törekvések október 31-én még nem akadályozták meg Károlyi újonnan alakított kormányának minisztereit (köztük a két szociáldemokratát: Garami Ernőt és Kunfi Zsigmondot) abban, hogy ünnepélyesen letegyék az esküt a királyt megszemélyesítő József főherceg előtt. Nem sok időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy ez a hűségeskü az egyik legsúlyosabb gondját jelentse a kormánynak.

Az új kabinet kinevezését a Nemzeti Tanácsban tömörülő pártok vezetői a forradalmi cselekmények megkoronázásának tekintették, és ettől az időtől kezdve tevékenységük egyik központi kérdése a helyzet konszolidálása, a tömegek leszerelése, a forradalom továbbfejlődésének megakadályozása volt.

Kunfi Zsigmond, akit a nép demokratikus forradalma juttatott a miniszteri székhez, már a hatalomátvétel másnapján az osztályharc felfüggesztését hirdette: „Nehéz nekem, meggyőződéses szociáldemokratának mondani, de mégis azt mondom, hogy hat hét alatt az osztálygyűlölet és az osztályharc eszközével nem akarunk élni” – mondotta a Nemzeti Tanács november 1-i ülésén.⁹

Ez a felhívás akkor hangzott el a munkásság pártja egyik vezetőjének szájából, amikor a nép forradalmi követelései közül gyakorlatilag még semmi sem valósult meg, amikor még a régi rend emberei tartották kezükben az ország egész közigazgatását, a csendőrséget, a rendőrséget stb.

Az új kormány haladéktalanul megkezdte azokat az intézkedéseket, amelyekkel gátat kívánt szabni a további forradalmi tömegmozgalmaknak. Már október 3 i-ének délutánján ott virítottak a főváros utcáin a plakátok, amelyek a dolgozókat a munka folytatására, a katonákat a kaszárnyákba való visszatérésre szólították fel. A következő napon pedig megjelent a Nemzeti Tanács, a katonatanács és a munkástanács napiparancsa, és mindenkit, akinek fegyvere volt, annak leadására kötelezett.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

Érlelődik a forradalom

Március felé …

(idézet: A Magyar Tanácsköztársaság – Liptai Ervin)

Március felé …

Amikor 1919. március 22-én a csepeli szikratávíró az éter hullámain hírül adta a világnak a magyarországi proletárdiktatúra kikiáltását, nem csupán azok a külföldi politikusok döbbentek meg, akik a háború befejezése óta energiáik java részét Szovjet-Oroszország és az európai forradalmi mozgalmak leverésére fordították. Hazánkban is sok embert ért váratlanul az események új fordulata.

A megdöbbenés nem volt indokolatlan, hiszen a proletárdiktatúra programját a Magyarországi Szocialista Párt és a Forradalmi Kormányzótanács „Mindenkihez!” címzett első kiáltványa annak a kommunista pártnak az elvei alapján fogalmazta meg, amely csak egy pár hónapos múltra tekinthetett vissza, és amelynek vezetőit néhány héttel korábban a polgári kormányzat – mint a társadalomra veszélyes elemeket – börtönbe zárta.

Pedig, ami március 21-én bekövetkezett, az nem a történelmi véletlen eredménye volt, hanem logikus következménye egy olyan folyamatnak, amely már évek óta feltartóztathatatlanul haladt előre, és szédítő tempójúvá vált 1918 novemberében, amikor a magyarországi munkásmozgalom élére egy friss, a munkásosztály érdekeit híven kifejező, a szocialista társadalom létrehozásáért megalkuvás nélkül küzdő forradalmi erő: a Kommunisták Magyarországi Pártja állt.

Érlelődik a forradalom

Az 1848-1849-es polgári forradalom és szabadságharc leverése következtében a magyar társadalom fejlődésének legfőbb akadályait – a nemzeti függetlenség hiányát, a feudalizmus béklyóit – nem sikerült megszüntetni. Az 1867-es kiegyezés, amely ugyan bizonyos határok között módot adott a magyarság nemzeti önállóságának kibontakozására, gazdaságának fejlődésére, nem oldotta meg az ország alapvető problémáit, sőt új feszültségeket, ellentmondásokat teremtett.

Az Osztrák-Magyar Monarchia létrejöttével Magyarország egy olyan reakciós, a bomlás jeleit magán viselő állammal kötötte össze jövőjét, amely képtelen volt arra, hogy az első nagyobb megrendülés próbatételét kiállja. A soknemzetiségű monarchia népeit sem a történelmi múlt hagyományai, sem alapvető gazdasági érdekek, sem pedig politikai törekvéseik nem kapcsolták szervesen egymáshoz.

Bár a magyar nemzet túlnyomó többsége a szabadságharc leverése után is az önálló, független Magyarország híve maradt, a reakciós választójogi rendszer lehetővé tette, hogy az ország élén mindvégig olyan kormányok váltsák egymást, amelyek a nép akaratának, a nemzet érdekeinek semmibevevésével kiszolgáltatták a magyarságot az osztrák uralkodó osztály törekvéseinek.

A magyar uralkodó osztályok lemondtak az ország függetlenségéről, hogy biztosítsák uralmukat a Magyarországon élő nemzetiségek felett. A magyar kormányzat nemzetiségi politikája a gyakorlatban reakciósabb, antidemokratikusabb volt, mint az abszolutizmus korának a magyarsággal szemben megnyilvánult osztrák elnyomó politikája.

A nemzetiségi dolgozók életszínvonala alacsonyabb volt, gazdasági, kulturális, egészségügyi viszonyaik még rosszabbak voltak, mint a magyaroké.

Bár az 1868-as nemzetiségi törvényben a nemzetiségek számára megállapított jogok a korábbi állapotokhoz képest bizonyos előrehaladást jelentettek (kimondták a nemzetiségek polgári egyenjogúságát, lehetővé tették nyelvüknek az iskolai oktatásban és a hatóságok előtt való szabad használatát stb.), a törvénynek a gyakorlatban való alkalmazására nem került sor. A magyar hatóságok – tekintet nélkül a törvény előírásaira – tovább folytatták a nemzetiségek érzékenységét és érdekeit durván sértő, bürokratikus nemzetiségi politikájukat.

Ilyen körülmények között a nemzetiségek soraiban mindinkább erőre kaptak azok a törekvések, amelyek végső fokon a Magyarországtól való elszakadás követelésében csúcsosodtak ki.

Bár a jobbágyságot az 1848 áprilisában kiadott törvény eltörölte, és ezt az 1853-as úrbéri pátens is megerősítette, az ország mezőgazdaságára, a dolgozók millióinak életére ránehezedtek a feudalizmus maradványai. A nagybirtok gazdasági és politikai téren egyaránt megőrizte korábbi hatalmát, és megmaradt a fejlődés, a társadalmi kibontakozás legfőbb akadályának.

Az 1895. évi adatfelvétel korántsem teljes, a valóságos helyzetet eltorzító adatai szerint Magyarországon 3768 (ezer holdon felüli) nagybirtok (a gazdaságok 0,2%-a) mintegy 12 millió hold földet, az ország egész mezőgazdasági területének 32,3%-át bitorolta. Az 5 holdon aluli paraszti birtokok száma meghaladta az egy és negyed milliót, és a gazdaságok több mint felét tette ki, de a mezőgazdasági földterületnek csupán 5,8%-ával, alig valamivel több mint 2 millió holddal rendelkeztek.¹

A talpalatnyi földön tengődő törpebirtokosok és félproletárok milliói mellett a mezőgazdasági népesség 45%-ának, a családtagokkal együtt közel 6 millió embernek, egy kapavágásnyi föld sem jutott.

A nagybirtokok árnyékában szabadon tenyészett a nyomor. A parasztság nagy része számára a tudás alapelemeinek: az írásnak és olvasásnak elsajátítása éppoly elérhetetlen volt, mint betegség esetén az orvosi segítség vagy a kórházi ápolás.

Amíg mintegy félszáz nagybirtokos évi jövedelme a 100 000 (akkori) forintot is meghaladta, a birtokkal rendelkezők 88%-ának gazdaságából befolyó jövedelme az 50 forintot sem érte el. Évi 50 forint egy több tagú családot az éhenhalástól sem tudott megmenteni. A parasztok a nagybirtokokon, a nagygazdáknál koldultak munkalehetőségért, vagy a közmunkáknál próbáltak elhelyezkedni. Családok százezrei tengődtek máról holnapra anélkül, hogy helyzetük javulására bármi kilátásuk is lett volna.

A nyomorúságos kisparaszti porták felett egyre gyakrabban perdült meg a végrehajtó dobja. 1870-től a századfordulóig terjedő három évtizedben az önálló birtokosok és bérlők száma közel 120 000-rel csökkent. A kis- és törpebirtokos parasztság nincstelenné válása a századforduló utáni években tovább folytatódott, 1903-ban az elárverezett birtokok száma jelentékenyen meghaladta a 20 000-et.

A földről kiszorult, a mezőgazdaságban megélhetést nem remélő parasztok hatalmas tömegei elvándoroltak a falvakból. Elhelyezkedtek a városokban vagy elhagyták az országot; főként az Amerikába való kivándorlásban kerestek kiutat. Az 1891-től a világháborúig terjedő nem egészen negyed évszázad alatt Magyarországról közel kétmillió, túlnyomó többségében a paraszti nyomor elől menekülő ember vándorolt ki a tengerentúlra.

A falu nincstelenjei nem akartak vakon beletörődni sorsukba. A XIX. század végén és a századfordulót követő években – a városi munkásság mind több sikert elérő szervezkedésének példájától vezéreltetve – a szegényparasztság megkísérelte, hogy forradalmi módon lerázza az elviselhetetlenné vált terheket, javítson életkörülményein. Sztrájkok, bérmozgalmak rázkódtatták meg a falvakat. Az agrárszocialista mozgalmak azonban a kormányzat kegyetlen terrorja s a munkásmozgalomtól való elszigetelődésük következtében nem érhették el céljukat.

A magyarországi gyáripar, amelynek fejlődését az osztrák hatóságok hosszú időn át minden eszközzel igyekeztek megakadályozni, a XIX. század végén és a századforduló után viszonylag gyors növekedésnek indult. A gyáripar fejlődésével erősödött, izmosodott a munkásosztály.

Az 1890. évi statisztikai adatok még mindössze 362 856 ipari munkást tüntettek fel. Ezek több mint 50%-a az öt munkásnál kevesebbet foglalkoztató kisüzemekben dolgozott, és csupán nem egészen egyharmaduk kereste kenyerét a húsz munkásnál többet foglalkoztató gyárakban.

Húsz év múlva, 1910-ben, az ipari munkásság száma már meghaladta az egymilliót, és ezen belül a nagyüzemi munkásság aránya már 52%-ra emelkedett.

A munkásosztály számbeli növekedésével párhuzamosan nőtt az ország politikai életében betöltőt szerepe, társadalmi súlya. A szociáldemokrata pártnak és a szakszervezeteknek a munkásság soraiban való térhódítása, a forradalmi marxista eszmék elterjedése a munkásmozgalmat néhány évtized alatt a nemzeti haladás vezető erejévé tette.

1901-ben a szakszervezetekben tömörült munkások száma még alig érte el a 10 000-et. A következő év végén ez a szám már megközelítette a 30 000-et, s az 1905-től kezdődő nagyszabású sztrájkmozgalmak hatására, 1906 végére már 126 000-re emelkedett.

Bár a tőkések és a teljes apparátusával segítségükre siető államhatalom minden erővel igyekeztek a munkások gazdasági, politikai célkitűzéseinek elérését lehetetlenné tenni, erőfeszítéseik kudarcot vallottak. A szervezett munkásság ereje egyre nőtt, s fokozatosan mind több gazdasági és szociális engedményt vívott ki a tőkésekkel szemben.

A munkásosztály szervezettségében, egységes fellépésében rejlő hatalmas erő a társadalom valamennyi osztályára és rétegére óriási hatást gyakorolt. Az uralkodó osztály magatartását minden területen egyre inkább az a tudat határozta meg, hogy uralmát elsősorban a forradalmi munkásmozgalom veszélyezteti. A haladás hívei a munkásosztályban az ország demokratikus átalakításáért vívott harc sikerének legfőbb biztosítékát látták.

„Az utcákon már a jövendő lebben” – írta a munkásság lenyűgöző erejű tüntetéseinek hatása alatt Ady Endre, aki teljes szívével a munkásosztály ügye mellé állt.

„Veletek száguld, vív, ujjong a lelkem:

Véreim, magyar proletárok” – vallotta „Csák Máté földjén” című versében.

A magyarországi munkásság nagyszabású tömegmegmozdulásaival számtalan bizonyítékát adta forradalmi elszántságának. A századforduló előtti és az azt követő évek küzdelmeiben magas fokra emelkedett a munkásosztály öntudata, a maga erejébe vetett hite, összetartozásának érzése.

Az ipari munkásosztály megszervezésében, a mozgalomnak a marxizmus alapjaira való helyezésében, a munkások gazdasági és szociális helyzetének megjavításában a Magyarországi Szociáldemokrata Párt és a szakszervezetek hervadhatatlan érdemeket szereztek. A magyar munkásosztály hatalmas tömegei a szociáldemokrata párt és a szakszervezetek irányítása alatt járták ki az osztályharc iskoláját.

A századforduló utáni években azonban – mint az európai szociáldemokrata pártok többségében – a magyar munkásmozgalom vezetésében is megerősödtek a megalkuvó, reformista irányzatok.

A szociáldemokrata párt vezetőinek soraiban általánossá vált az a nézet: mivel Magyarországon a tőkés fejlődés viszonylagos elmaradottsága miatt a munkásosztálynak a társadalom többi osztályaihoz mért aránya kedvezőtlen, a munkásság még messze van attól, hogy a hatalom megszerzésének igényével léphessen fel. Ennek előfeltétele, hogy Magyarországon a kapitalizmus jelentékenyen megerősödjék, s a burzsoázia a hatalomban döntő szerephez jusson.

„… a kapitalista termelésben még nem alakultak ki azok az új erők, amelyek alkalmasak arra, hogy átvegyék azt a történelmi szerepet, amely a munkásosztályra vár”² – írta Weltner Jakab, a szociáldemokrata párt egyik vezetője. Ez lényegében a pártvezetés hivatalos állásfoglalása volt.

Abból a felfogásból, amely szerint a magyar munkásosztályt a hatalom megszerzésétől még egy beláthatatlanul hosszú evolúciós folyamat választotta el, szükségszerűen következett, hogy a szociáldemokrata párt tevékenységének középpontjában a munkásság közvetlen gazdasági érdekvédelme állott, a politikai harc célkitűzései pedig nemigen terjedtek túl az általános választójog polgári reformjának kivívásán.

Azok az évtizedek, amelyek a kisebb-nagyobb reformokért, a napi gazdasági követelések teljesítéséért folytatott erőfeszítésekben teltek el, nem voltak eredménytelenek. Ezekben a harcokban erősödtek meg a munkásság szervezetei, születtek meg a munkásság életkörülményeit megjavító gazdasági és szociális vívmányok.

A távolabbi célok, a forradalmi perspektíva hiánya azonban egyre inkább rányomta bélyegét a párt- és szakszervezeti vezetők magatartására; nem a harc, hanem az egyezkedés, nem a forradalmi tettek, hanem a kizsákmányoló osztályok törvényes rendjéhez való alkalmazkodás jellemezte mindjobban a mozgalomban játszott szerepüket.

Egykori munkások, akiket bátorságuk, áldozatkészségük, forradalmi magatartásuk emelt a munkásszervezetek élére, akik korábban a tőkésekkel és az uralkodó rendszerrel való szembenállásuk miatt éveket töltöttek el börtönökben, az évek során lassan, szinte észrevétlenül megváltoztak, és jól jövedelmező állásokat betöltő párt- és szakszervezeti hivatalnokokká váltak. Életformájuk, magatartásuk fokozatosan átalakult.

Hazánkban is kialakult a munkásvezéreknek az a típusa, amely idejének legnagyobb részét az íróasztal mellett és különböző értekezleteken töltötte, és meglehetősen ritkán fordult meg a munkások között. A funkcionáriusoknak ez a rétege szívesen és gyakran dobálózott a forradalmi jelszavakkal, de a gyakorlatban éberen ügyelt arra, hogy nyugalmát semmiféle valóban forradalmi fellépés ne veszélyeztesse. A tömegek leszerelésében és az ellenzéki elemek elhallgattatásában a fokozatosan kialakult párt- és szakszervezeti bürokrácia nagy gyakorlatra tett szert.

A radikális frázisok hangoztatásának szerepét Weltner egy alkalommal a törvényszék előtt világosan megmagyarázta. Hangsúlyozta, hogy a munkásokat …:

„Sokszor úgy lehet megnyugtatni, hogy erősebb kifejezést használunk. Látszólag azt mondjuk, hogy »majd megmutatjuk a hatalmasoknak« a végén azután azt mondja az ember: »most aztán tessék hazamenni«. Ha azt mondanák a szónokok, hogy meg kell lapulni, a munkások szétszednék a várost.”³

A reformizmus a szociáldemokrata párt szövetségi politikáját, az elnyomott és kizsákmányolt milliós paraszti tömegekhez való viszonyát is meghatározta.

A kormányzat minden erővel igyekezett megakadályozni a forradalmi munkásmozgalom eszméinek a parasztság soraiba való behatolását. A szociáldemokrata pártnak a mezőgazdasági proletariátus körében folytatott szervező tevékenységét minden módon lehetetlenné akarták tenni. A szocialista agitátorok a falvakban nagyon gyakran a csendőrőrsön kötöttek ki, mielőtt még feladatuk végrehajtását megkezdhették volna.

Mégsem a csendőrterror, hanem elsősorban a szociáldemokrata párt vezetőségének helytelen felfogása volt az oka annak, hogy a mezőgazdasági proletariátus szervezése, a dolgozó parasztság soraiban folytatott politikai munka évtizedeken át aránylag kevés eredménnyel járt. 1914 elején a szervezett földmunkások száma az egész szakszervezeti tagságnak még a 4%-át sem érte el. Nem véletlen, hogy a szociáldemokrata párt negyedszázados huzavona során sem tudott egy, a dolgozó parasztság alapvető érdekeinek megfelelő agrárprogramot kidolgozni.

Az agrárproletariátushoz hasonlóan a nemzetiségi munkásság szervezése is alárendelt szerepet töltött be a szociáldemokrata párt tevékenységében.

A századforduló után egyre növekedett a szakadék a megalkuvó, reformista vezetők és a forradalmi beállítottságú munkásság között. A munkásság nagy többsége azonban ezt nem ismerte fel, mert a vezetők opportunizmusát egyelőre még sikerrel eltakarták előle a radikális frázisok, befolyásolta őket a pártvezérek osztályharcos múltjának emléke.

A magyar munkásmozgalomban is voltak olyan bátor forradalmárok, akik felemelték szavukat a párt- és szakszervezeti vezetésben uralkodóvá vált opportunizmus ellen. Alpári Gyula, László Jenő, Rudas László, Szántó Béla, Vágó Béla, Varga Jenő és mások ismételten szembefordultak a megalkuvókkal, de a pártban és a szakszervezeti mozgalomban betöltött szerepük nem tudott túlnőni egy viszonylag szűk tömegbázisra támaszkodó ellenzéken.

A világháború kiélezte, elmélyítette a magyar társadalom valamennyi ellentmondását.

Az első időkben a kormányzatnak sikerült a nacionalizmus mákonyával elhódítani a tömegeket. A világháború nagy próbatételét a magyar szociáldemokrata párt vezetése sem állta ki: nem lépett fel az imperialista vérontás ellen, sőt kezdetben a vezetők egy része maga is bekapcsolódott a nacionalista uszítok kórusába, és a munkásokat igyekezett az uralkodó osztályok háborús érdekeinek megfelelően befolyásolni.

A tömegek azonban hamarosan kijózanodtak a háborús mámorból. A háború szörnyű valósága: százezrek pusztulása, a rohamosan növekvő ínség, az ipar és a mezőgazdaság termelésének nagymértékű visszaesése mind több embernek nyitotta fel a szemét.

A háború első időszakában történt átmeneti visszaesés után, a hatalom drákói rendszabályai, valamint a munkásmozgalom jobboldali vezetőinek erőfeszítései ellenére mind nagyobb lendülettel bontakozott ki a munkásság gazdasági és politikai harca.

A magyar munkásosztályra óriási hatást gyakorolt az oroszországi proletariátus példája.

A magyar dolgozók a Nagy Októberi Szocialista Forradalomban választ találtak a magyarság sorsdöntő kérdéseire is.

1917 októbere után a magyar társadalom forradalmi erjedése egyre viharosabbá vált. A katonai terror ellenére a sztrájkmozgalom az egész országra kiterjedt. 1918 januárjától állandóan ismétlődő összeütközésekre került sor a sztrájkoló munkások és a kormány fegyveres erői között. A magyarországi munkásmozgalomban a legnépszerűbb jelszóvá vált: „Kövessük az orosz proletariátus példáját.”

Nagy arányokban bontakozott ki a hadsereg válsága is. 1917-ben már szemmelláthatóvá vált, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia és szövetségesei elvesztették a háborút. Ennek ellenére Németország és a monarchia vezető körei, tekintet nélkül a hatalmas veszteségekre, nem akartak elállni a háború továbbfolytatásától.

A frontokon és a hátországban egyre erősödött a háború befejezéséért és az igazságos béke megkötéséért harcolók tábora.

A népellenes magyar kormány a népharag növekvő hullámaival dacolva, sem a béke, sem a demokratikus szabadságjogok, sem az egyre élesebbé váló nemzetiségi probléma megoldására nem mutatkozott hajlandónak.

A tömegek növekvő forradalmasodása mobilizálta a parlamenti ellenzéket is. E mögött azonban szervezett tömegerők nem állottak, és ezért képtelen volt arra, hogy a kormány magatartását döntően befolyásolja.

A parlamenti ellenzék tagjai között mind nagyobb jelentőségűvé vált a Függetlenségi Párt vezérének, Károlyi Mihálynak tevékenysége. Károlyi háborúellenes magatartásával, az ország demokratikus átalakításáért tanúsított bátor kiállásával méltán nyerte meg viszonylag széles rétegek – mindenekelőtt a kispolgárság és a parasztság egy részének – rokonszenvét. Olyan mozgósítható tömegek azonban, amelyek szervezett fellépésükkel döntő befolyást gyakorolhattak volna az események menetére, Károlyi pártja mögött nem állottak.

A Függetlenségi Pártnál még lényegesen szűkebb tömegbefolyással rendelkezett a Polgári Radikális Párt. Ez a párt, amelynek Jászi Oszkár volt a vezére, a polgári értelmiség egy keskeny rétegére támaszkodott. A magyarországi tőkés fejlődés sajátosságainak következtében a feudalizmus maradványaival terhelt országban nem volt olyan erős, felvilágosult, a demokratikus szabadságjogokért harcolni kész polgárság, amely egy ilyen pártnak tömegbázisát képezhette volna.

Magyarországon egyetlen olyan ellenzéki párt volt, amely képes volt arra, hogy céljainak elérése érdekében hatalmas, szervezett tömegeket mozgósítson: a szociáldemokrata párt. A polgári ellenzék pártjai tudatában voltak annak, hogy a legkisebb eredményt is csak a szociáldemokrata párt segítségével, vele szövetségben érhetik el.

A szociáldemokrata párt tömegereje a háború első két esztendejében történt átmeneti visszaesés után 1917-ben és 1918-ban korábban soha nem tapasztalt módon megnövekedett. Míg 1915 végén a szervezett munkásság száma 43 381 volt,1917 végére már több mint 215 000-re emelkedett.

A jobboldali pártvezetés azonban nem élt azokkal a lehetőségekkel, amelyeket a párt megnövekedett ereje, a munkástömegek forradalmasodása rejtett magában.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

Franciaország összeomlása — Olaszország hadbalépése

(idézet: A Berchtesgadeni sasfészektől a berlini bunkerig)

A Duce álláspontja a hadbalépés kérdésében 1940 májusáig — Az olasz álláspont megváltozása Brüsszel eleste után — Mussolini jún. 10-i beszéde a hadüzenetről — Angol—francia tanácskozás jún. 11-én Briare-ban — A tours-i megbeszélés — Roosevelt üzenetei Reynaud-hoz — A jún. 15-i bordeaux-i minisztertanács — Az angol álláspont — Az angol—francia unió terve — Reynaud lemondása, az új miniszterelnök: Petain

Amikor 1939. szeptember 1-én kitört a második világháború, a Duce Itáliája még nem volt felkészülve a harcra. Hitler nem kívánta az olasz hadsereg aktív fellépését, de arra mindenesetre volt gondja, hogy megakadályozzon minden esetleges angol—francia—olasz közeledést.

A norvégiai hadjárat kritikus napjaiban, amikor a szövetségesek több helyen partra szállnak Norvégiában, az olasz sajtó a hűvös tárgyilagosság hangján ismerteti az észak-európai hadszíntér eseményeit.

A szövetségesek namsosi és andelsnesi visszavonulása után ugyanaz a sajtó élesen támadja Angliát a földközi-tengeri flottamozdulatok miatt …

Amikor 1940. május 10-én megkezdődik a nyugati hadjárat, Olaszország nem mozdul. Vár, vagy ahogyan az olasz sajtó írja: a Duce éber figyelemmel kíséri az eseményeket.

A náci hadsereg sikereinek következményeképpen az olasz álláspont kezd megváltozni. Május 15-én, a holland fegyver-letétel napján, Rómában rendkívül heves angolellenes tüntetéseket rendeznek.

Két nappal később, május 17-én, Brüsszel elesik. Az olasz lapokban új jelszó bukkan fel: „Most vagy soha!” Most kell az angolokból és franciákból kiszorítani mindent, amit csak lehet; fantasztikus területi és gazdasági követeléseket hangoztatnak az olasz politikusok.

Május 17 és 21 között a náci páncélosok teljesen szétverik a 9. francia hadsereget, kierőszakolják a Sambre-folyón való átkelést, május 20-án bevonulnak Antwerpenbe.

Ezen a napon Ciano olasz külügyminiszter Milánóban kifejti a fasiszta kormány álláspontját: „Olaszország nem vonult el és nem vonulhat el az életbevágó európai eseményektől, amelyekben Rómának hallatnia kell és hallatni fogja szavát.”

Másnap egy olasz lap a következőket írja: „Olaszország az elmúlt nyolc hónap alatt sem volt teljesen kívül a háborún. Franciaország szárazföldi frontján igen jelentős számú hadosztályt kötött le. Ugyancsak lekötötte Olaszország az angol flotta nagy részét és a domíniumokból érkező csapatokat. Bizonyos azonban, hogy közeledik az óra, amikor Olaszország cselekvése tevékenyebbé válik, és amikor Olaszország saját eszközeivel vívja ki saját céljait. Mikor fog bekövetkezni ez a cselekvés? Még mielőtt a döntés bekövetkezett volna, még mielőtt az új Európa sorsa meg lenne pecsételve. A pillanat megválasztása egyetlen embert illet: Mussolinit … Vakon kell engedelmeskedni a Ducénak” — ezzel fejeződik be a cikk.

Közben Mussolini a hadsereg vezérkarával tárgyal Olaszország háborúba lépéséről. Az idő sürget, a Duce attól retteg, hogy későn érkezik, lemarad a zsákmány felosztásáról, hiszen Hitler páncélos hadosztályai szinte megállás nélkül törnek előre a La Manche-csatorna kikötői felé.

A Duce már nagyon türelmetlen. Amikor Badoglio tábornok, az olasz hadsereg vezérkari főnöke aggályait fejti ki a hadsereg elavult felszerelésével, a hadiipar teljesítőképességével kapcsolatban, az olasz nép vezére megnyugtatja aggódó tábornokait, hogy a háború néhány hónapon belül véget ér, de neki ahhoz, hogy a győzők asztalához leülhessen, szüksége van néhány ezer halottra …

Ezzel a cinikus érvvel a Duce a vitát lezárja.

Ugyanakkor az olasz sajtó hangneme a legszélsőségesebb módon kiélesedik a szövetségesekkel szemben.

Csak egy példát: Párizst 1940. május 4-én pusztító német repülőtámadás éri. Erről a terrortámadásról az egész olasz sajtó lelkendezve számol be. A Lavoro Fascista szerint a német bombavetőgépek „nagyszerű” munkát végeztek … a stratégiai pontok szomszédságában több ház összeomlott, hatalmas bérpaloták kettéváltak a német légibombák hatása következtében.

június 4-én a Führer megparancsolja, hogy a nyugati hadjárat első szakasza győzelmes befejezésének megünneplésére aharangok három napon át zúgjanak és nyolc napra egész Németország öltsön zászlódíszt.

Ugyanezen a napon a francia „Temps” római tudósítója írja:

„A legutóbbi napokig sokan azt hitték, hogy az olasz közbelépés csak megfélemlítési hadjárat, pedig Róma beavatkozása visszavonhatatlanul elhatározottnak látszik …”

Ugyanezen a napon Rómában bejelentik, hogy az 1942-es világ- kiállításra tervezett „ara pacis” (a béke oltára) építését abbahagyták …

Június 5-én Hitler a nyugati arcvonal katonáihoz napiparancsot intéz, amelyben égig magasztalja a Wehrmacht páratlan teljesítményeit.

Másnap, június 6-án a berlini Adlon Szállóban tartott fogadáson Dino Alfieri olasz nagykövet kijelenti: „Az olasz és a német nép együttmenetelése nem múló politikai célkombináció, hanem két szellemi forradalom együttes irányú menetelése az azonos világpolitikai cél felé.”

Június 5-én közli az OKW hadijelentése:

„Hadseregeink ma hajnalban, széles arcvonalon, támadásra indultak a francia hadsereg ellen. Kierőszakoltuk az átkelést a Somme-folyón, torkolata és Ham között, továbbá az Oise—Aisne-csatornán. A mögötte építés alatt levő úgynevezett »Weygand-vonalat« különböző helyeken lerohantuk.”

A június 7-iki német hadijelentés: „A hadsereg és a légierő hadműveletei a Somme-tól és az Aisne—Oise-csatornától délre tervszerűen, eredményesen folynak. A Weygand-vonalat az egész arcvonalon áttörtük.”

Ezen a napon a „Resto Carlino” című olasz lap már „német-olasz feltételekről” ír. „Franciaország egy pillanatig se habozzék és kérjen békét Hitlertől, adja vissza Németország gyarmatait és fizessen kárpótlást Németországnak a károkért, amelyeket a rákényszerített háború miatt szenvedett. Franciaország mondjon le azokról a területekről, ahol olasz zászlónak kellene lobognia, mondjon le Korzikáról, Nizzáról, Savóidról, Tuniszról és Dzsibutiról.”

Weygand tábornok, a Gamelin helyére kinevezett új főparancsnok június 9-i napiparancsában ezt mondja: „Az óra utolsó negyedében vagyunk.”

A német csapatok Párizs kapui előtt állanak.

Mussolini június 10-én délután 5 órakor Rómában a miniszterelnöki palota erkélyén 500 000 feketeinges tomboló lelkesedése közepette bejelenti, hogy a fasiszta Olaszország megüzente a hadat Angliának és Franciaországnak.

A Führer táviratot intéz a Ducéhoz: „Az a világtörténelmi döntés, amelyet Ön ma kihirdetett, a legmélyebben meghatott. Ebben a pillanatban az egész német nép Önre és országára gondol. A német véderő örül, hogy a harcban az olasz bajtársak oldalán állhat …”

Ribbentrop külügyminiszter ugyanezen a napon a bel- és külföldi sajtó több száz képviselőjének jelenlétében a külügyminisztérium dísztermében kormánynyilatkozatot olvas fel, mely többek között leszögezi: „A birodalmi kormány és vele együtt az egész német nép mély megindulással hallotta a fasiszta Olaszország Ducéjének szavait. Ebben a történelmi órában egész Németországot ujjongó lelkesedés tölti el afelett, hogy a fasiszta Olaszország saját szabad elhatározásából felveszi a harcot a közös ellenség: Anglia és Franciaország ellen.”

június 11-énBriare-ben, Tours közelében összeül a legfelsőbbangol—francia haditanács; Angliát Churchill miniszterelnök, Eden külügyminiszter, Dill és Ismay tábornok, Franciaországot Reynaud miniszterelnök, Petain marsall, miniszterelnökhelyettes, Weygand tábornok, a hadsereg főparancsnoka, Georges tábornok és De Gaulle tábornok, hadügyi államtitkár képviseli. A tanácskozás este 7 órakor kezdődik és hajnalban ér véget.

Weygand ismerteti a súlyos harctéri helyzetet. Véleménye szerint a német csapatokat nem lehet feltartóztatni, minden további ellenállás céltalan és reménytelen.

Churchill megpróbál lelket önteni a francia vezetőkbe.

Weygand válasza, amelyet Pétain marsall is támogat, az, hogy fegyverszünetet kell kérni a németektől.

A haditanács nem hoz döntést.

Churchill Londonba való visszaérkezése után, június 12-én sürgős üzenetet küld Roosevelt amerikai elnöknek.

„Attól félek — írja —, hogy az agg Pétain marsall, aki már 1918 áprilisában és júliusában sem állt helyt, kész odaadni nevét és presztízsét különbéke létrehozásához.

Ugyanakkor Reynaud miniszterelnök a harc folytatása mellett van.

Darlan admirális kijelentette, hogy ha a helyzet úgy kívánja, a francia flottát Kanadába fogja küldeni …”

Kéri Churchill, hogy Roosevelt tegyen meg mindent Reynaud pozíciójának erősítésére, hogy megteremtsék a további francia ellenállás lehetőségét. De már késő!

Június 12-én Reynaud meghívására Weygand megjelenik az államtanács ülésén és közli, hogy Franciaország összeomlása elkerülhetetlen.

Június 13-án jelenti az OKW: „Hadműveleteink az egész támadó arcvonalon gyorsan haladnak. A Marne-folyót sok helyen harc közben átléptük. A Champagne-ban üldöző hadosztályaink elfoglalták Chalons-t és áthaladtak az 1915. év harcterein. Támadásunk az Argonnok és a Maas között is tért nyert.”

Erre a napra Reynaud újabb tanácskozásra hívja az angol kormány megbízottait Tours-ba, a francia kormány új székhelyére. Talán mindennél jobban jellemzi a francia helyzetet az, hogy amikor az angol miniszterek megérkeznek a tours-i repülőtérre, senki sem várja őket. Nagy nehezen sikerül gépkocsit keríteni és az angol küldöttség a prefektúrára hajtat, ahol — az előzetes értesítés szerint — a francia kormány hivatalát berendezte és működését folytatja. De a prefektúrán semmit nem tudnak a francia kormányról, mindössze arról kaptak értesítést, hogy Reynaud miniszterelnök és Mandel belügyminiszter rövidesen ideérkezik.

… Az utcák tele vannak menekülőkkel, szomorú és leverő kép tárul mindenütt az angol vendégek szeme elé. Délután két óra, minden étterem és kávéház zárva. Végre az egyik étterem tulajdonosa hajlandó ebédet felszolgálni. Ebéd után vissza a prefektúrára, s már ott találják Mandelt, majd nemsokára megérkezik Reynaud is.

Reynaud közli, hogy Weygand legújabb információja szerint a helyzet rohamosan rosszabbodik. A náci csapatok több helyen áttörték a frontot, a hadsereg felvonulását majdnem teljesen megbénítják a menekülők, akik elárasztják az országutakat. Weygand nem lát más kiutat: fegyverszünetet kell kérni.

(És itt, Weygand tábornok személyénél álljunk meg egy pillanatra. Weygand szép katonai karriert futott be. Már az első világháborúban a francia hadsereg legmagasabb rangú tisztjei közé tartozott. 1920-ban katonai szaktekintélye mellett nem kis mértékben politikai nézetei tették őt alkalmassá, hogy a lengyel—szovjet háborúban Varsó alatt ő vezesse a lengyel csapatokat. Churchill a második világháborúról szóló emlékirataiban a következőképpen jellemzi: Weygandban mélységes, egész életén át tartó ellenszenv élt a Francia Köztársaság parlamenti rendszere iránt. Mint izzóan vallásos katolikus 1940 május—júniusában az országra szakadt szerencsétlenségben és pusztulásban Isten büntetését látta, azért, mert a franciák elhagyták a krisztusi hitet. Ennek a meggyőződésének megfelelően legfelsőbb katonai pozícióját messze feladatán és hatáskörén túl használta fel. Jelentéseiben azt az álláspontot igyekezett diadalra juttatni, hogy a francia hadsereg nem tud tovább harcolni, elérkezett az ideje annak, hogy megállítsanak egy szörnyűséges és céltalan tömeggyilkosságot, mielőtt az általános anarchia felülkerekednék …)

A francia miniszterelnök felveti a kérdést az angol megbízottak előtt: mit tesz Anglia, ha bekövetkezik Franciaország katonai összeomlása?

Az angol válasz: Anglia egyetlen célfa megnyerni a háborút és megsemmisíteni a hitlerizmust! Mindenáron időt kell nyerni. Franciaország ne adja fel a harcot. Harcoljanak Párizstól délre, egészen a tengerig, ha kell, folytassák a harcot Észak-Afrikában. Van erős, érintetlen flottájuk, megvan a gyarmatbirodalmuk, ne adják meg magukat, és magában az anyaországban kezdjenek gigantikus méretű gerillaháborút. Anglia — mondja Churchill — nem adja meg magát, nem hátrál meg, soha nem bocsátkozik tárgyalásokba Hitlerrel.

Reynaud ezekben a döntő órákban meginog, nem képes szembeszállni a hadsereg és a kormány jobboldali, sőt nácibarát elemeivel, és most az angolok előtt azoknak érveit hajtogatja: „Nem számíthatunk az USA gyors és hathatós segítségére, nincs reményünk a végső győzelemben, nem látjuk a világosságot az alagút végén …” — mondja Reynaud, majd előterjeszti az angol küldöttségnek a francia kormány formális kérését, hogy Anglia, mentse fel a francia kormányt az 1940. március 28-án vállalt ünnepélyes kötelezettsége alól, mely szerint Franciaország semmilyen módon és esetben nem köt különbékét az ellenséggel.

Az angol miniszterek közel fél órát tanácskoznak a prefektúra kertjében, majd visszatérve közlik Reynaud-val: az angol kormány nem egyezhet bele abba, hogy a francia kormány különbékét kössön. Végül kérik, hogy azt a 400 német pilótát, akiket az angol légierő lőtt le Franciaország fölött, és akik most francia őrizet alatt állnak, adják át az angol katonai hatóságoknak, hogy átszállíthassák őket Angliába, nehogy kiszabaduljanak és a RAF pilótáinak másodszor is meg kelljen küzdeniük velük.

Reynaud ezt készségesen megígéri.

(Reynaud Ígéretét — Weygand-ék ellenállása miatt — nem tudta megtartani, és az angol légierő újra szembekerült a már egyszer lelőtt német pilótákkal … Weygand-nak és társainak eme lépését az angolok joggal minősíthették becstelen árulásnak.)

A délután fél 6-kor kezdődő francia minisztertanács elhatározza, hogy a fegyverszüneti kérelmet kétszer 24 órával elhalasztják; megvárják Roosevelt végső válaszát az újabb segélykérésre. A válasz megígér mindenfajta anyagi segítséget, és felszólítja a francia kormányt, hogy folytassa a harcot, ha kell — az anyaországon kívül.

Június 14-én közli az OKW: „A hatalmas arányú nyugati háború második szakasza győzelmesen befejeződött. A francia északi arcvonal ellenálló ereje megtört. A Szajnát Párizstól lefelé, széles arcvonalon átléptük. Le Havre-t elfoglaltuk. Az ellenség Párizstól a Maginot-vonalig az egész arcvonalon visszavonul.

Páncélos és motoros hadosztályaink több helyen áttörtek az ellenség visszavonulási területén és bekerítették a visszavonuló csapatokat. Az ellenség ott teljes felszerelését elhagyva menekül. Gyalogos hadosztályaink áttörték Párizs védelmi állását. A francia erők elégtelennek bizonyultak a főváros védelmére. Győzelmes csapataink ma délelőtt óta bevonulnak Párizsba, melyet a kormány nyílt városnak minősített … Megkezdődött a hadjárat harmadik szakasza, az ellenség üldözése — végleges megsemmisítéséig.”

A nemet páncélosok szinte akadály nélkül törnek előre, a francia hadsereg hírszolgálata teljesen csődöt mond, a legfelső hadvezetőségnek nincs pontos képe a harcok alakulásáról.

Egy német páncélos egység főhadnagya Romilly nevű francia kisváros elfoglalását így írja le: „Hogy mennyire meglepetésszerűen nyomultunk be a városba, legjobban az alábbi eset bizonyítja. Első páncélosaink érkezésekor egy szállóban éppen vacsorát tálaltak fel a vendégek, köztük több francia tiszt számára, és a gőzölgő étel mar ott állt az asztalokon. Ebben a pillanatban csörömpöltek át az utcákon az első német páncélosok. A vendégek elmenekültek a szállóból és érintetlenül hagyták az asztalokon a szép, gőzölgő csirkéket és egyéb húsadagokat. Negyed órával később Berger főhadnagy lépett a helyiségbe, és amikor látta, hogy terítve van, behívta embereit, odaült velük az asztalhoz: az étel már előttük volt.”

A francia nép ébred kábulatából, és itt-ott halványan felderengenek az ellenállás első jelei. Az említett páncélos főhadnagy örökítette meg az alábbi jelenetet: „Az út szélén megállt egy fiatal pár és szemlélni kezdte páncélosainkat. Ebben a pillanatban két lefegyverzett francia halad el a párocska előtt, az egyik átöleli a csinos kislányt, megcsókolja, és mialatt tovább megy, ezt mondja:

— Isten veletek, a ti jó sorsotokért megyünk mi fogságba.

A kislány hosszan néz a két lefegyverzett katona után és ebben a pillanatban ér kocsim a csoport mellé. A fiatalember rámtekint, német köszöntésre emeli karját. A lány látja, hatalmas pofont ken le neki és rárivall:

— Ne feledd, hogy francia vagy!”

… A francia nép legjobbjai aztán megmutatták, hogy tudnak harcolni a német megszállók ellen!

Június 15-én délelőtt megérkezik Roosevelt második üzenete — Reynaud június 13-iki segélykérésére. Ismét kilátásba helyezi az anyagi támogatást, de — Reynaud szempontjából ez a döntő — nincs szó Roosevelt üzenetében arról, hogy az USA azonnal belép a háborúba; ilyen döntést csak a kongresszus hozhat.

Roosevelt két üzenete sem tudja megszilárdítani Reynaud helyzetét a defetista — nyugodtan mondhatjuk: nácibarát — katonai és polgári vezetőkörökkel szemben.

Ugyanezen a napon, június 15-én, egy nappal azután, hogy a németek bevonultak Párizsba, a francia kormány Lebrun köztársasági elnök vezetése alatt Bordeaux-ban minisztertanácsra ül össze.

Előzőleg Reynaud fogadja Ronald Campbell angol nagykövetet és közli vele tervét, mely szerint a kormányt két részre osztja, az egyik marad Franciaországban, a másik centrum a tengeren túl, esetleg Észak-Afrikában folytatja a kormány munkáját.

A minisztertanácson azonban Reynaud-t arról az oldalról éri támadás, ahonnan legkevésbé várta. Chautemps miniszterelnökhelyettes, a radikális párt egyik oszlopa, azt a kompromisszumos javaslatot terjeszti elő, hogy egyelőre csak fegyverszüneti feltételek iránt tegyenek kísérleti puhatolózásokat. Ez tulajdonképpen nem kötelezi a kormányt semmire; ha elfogadhatatlanok és megalázók a feltételek, akkor még mindig adva van a másik lehetőség: a harc folytatása.

Ez a látszólag kompromisszumos javaslat megakadályozza Reynaud-t ismertetett tervének megvalósításában. Mert ugyan ki gondolhatta komolyan, hogy fegyverszünet kérése után, bármilyen kedvezőtlen válasz esetén, a katonákat rá lehet bírni a harc folytatására?!

Reynaud, látva tervének meghiúsulását, közli, hogy lemond a miniszterelnökségről. Lebrun elnök azzal tartja vissza, hogy ha Reynaud megy, ő sem marad …

Másnap, június 16-án reggel Campbell angol nagykövei felkeresi Reynaud miniszterelnököt és a következőket közli: Anglia elfogadja a francia kormány kérését és felmenti a március 28-iki kötelezettsége alól, azzal a feltétellel, hogy a francia flotta egységei kivonják magukat a németek és olaszok hatalma alól és angol kikötőkbe futnak be.

Délután 3 óra 10 perckor a Foreign Office, az angol külügyminisztérium utasítja Campbell nagykövetet, hogy a következőket közölje Reynaud miniszterelnökkel:

Az angol kormány kéri, hogy a francia kormány részletesen informálja az esetleges fegyverszüneti feltételekről,

ha a francia flotta befutna angol kikötőkbe, ez esetben a francia érdekekre éppúgy tekintettel lennének, mint az angol érdekekre, egyébiránt az angol kormány meggyőződése az, hogy a fegyverszüneti tárgyalásokon csak erősítené a francia kormány helyzetét az, hogy a francia flotta kívül esik a német erők hatáskörén,

ami a francia légierőt illeti, mindent el kell követni, hogy eljusson Észak-Afrikába,

az angol kormány elvárja, hogy a francia kormány a fegyverszüneti tárgyalásokon minden tőle telhetőt elkövet, hogy a most Franciaországban harcoló lengyel, belga és cseh csapatokat átszállíthassa Észak-Afrikába.

Délután 3-kor újabb minisztertanács Londonban, mely elfogadja az angol—francia unió tervét. Ennek lényege: a francia és az angol nép többé nem alkot két nemzetet, hanem csak egyet, a francia—brit uniót. Az Unió alkotmánya létrehozza a közös nemzetvédelmi, külügyi, pénzügyi és gazdasági szerveket. Minden francia állampolgár egyszersmind Nagy-Britannia állampolgára is, minden angol állampolgár Franciaország állampolgára. Az Unió deklarálásának célja, hogy az utolsó pillanatban visszatartsa a francia kormányt fegyverszünet kérésétől.

Miután az angol kormány elfogadta az Unióról szóló deklarációt, közlik ezt a minisztertanács előszobájában várakozó De Gaulle tábornokkal, aki azonnal telefonál Reynaud miniszterelnöknek.

Reynaud délután 5 órára összehívja a minisztertanácsot és előterjeszti az Angol—Francia Unió deklarációját. A francia minisztertanács — a várakozással ellentétben — nagyon hűvösen, sőt majdnem ellenségesen fogadja a tervet. Weygand és Petain most már egészen nyíltan állást foglal az angolok ellen — az azonnali fegyverszünet mellett. Weygand azzal érvel, hogy Anglia három héten belül elveszti a háborút, amit Petain megtold azzal, a nem éppen jó ízlésre valló kijelentéssel, hogy „szövetség Nagy-Britanniával annyi, mint szövetség egy hullával …”

De elhangzik e francia minisztertanácson a jobboldal részéről ennél sokkal undorítóbb vélemény is. Mikor az egyik jobboldali miniszter azt állítja, hogy az Unió Franciaországot domíniumi rangra süllyeszti, Mandel belügyminiszter megkérdi: „Inkább német tartomány akartok lenni, mint brit domínium?”, mire Ibarnegaray miniszter kijelenti: „Jobb náci provinciának lenni, legalább megtudjuk, hogy az mit jelent.”

(Íme, Weygand, Petain és társai „hazafisága” …)

Közben Londonban — a minisztertanács határozata értelmében — Churchill, a három vezérkari főnök és több miniszter indulásra készen áll, hogy egy cirkáló fedélzetén a francia tengerpart közelébe menjen, és találkozzék Reynaud-val, valamint a francia hadsereg és flotta vezetőivel. Már éppen autójába száll az angol miniszterelnök, amikor személyi titkára lélekszakadva rohan oda, kezében Campbell nagykövet táviratával: „Reynaud és több miniszter lemondott … A holnapra tervezett találkozót nem lehet megtartani.”

A francia tragédia új szakaszába lép. Megalakul a Petain-kormány, helyettes miniszterelnök Chautemps, nemzetvédelmi miniszter Weygand, tengerészeti miniszter Darlan, külügyminiszter Baudoin, igazságügyminiszter Laval …

A kormány fő feladata: fegyverszüneti tárgyalásokat kezdeni a németekkel …

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

A Schlieffen-terv új kiadása

(idézet: A Berchtesgadeni sasfészektől a berlini bunkerig)

Belgium és Hollandia megtámadása — Működésben az „ötödik had- oszlop” — A szemben álló felek erőviszonya a nyugati hadszíntéren — Az Eben Emael-erőd elfoglalása — A holland hadsereg fegyverletétele — A nyugati „villámhadjárat” második hetének eredményei — A belga hadsereg tragédiája — A „Dynamo” hadművelet — Churchill jún. 4-i beszéde — Stafford Cripps kinevezése moszkvai nagykövetté

május 10-én hajnali 2 órakor a holland rádióállomások a következő hírt közlik: szabályos időközökben keletről nyugat felé idegen repülőgéprajok repülnek be Hollandia légiterébe; bombázásról jelentés még nem érkezett.

A belga kormány néhány kisebb jelentőségű óvóintézkedést foganatosít, letartóztatják a keleti határ mentén lakó gyanús, németbarát elemeket, megerősítik a határok ellenőrzését de még mindig nem rendelnek el nagyobb arányú, katonai védelmi készültséget.

4 óra 30 perckor jelentést kap a belga kormány: német támadás indult. A német légierő bombázó egységei — előzetes hadüzenet nélkül — pusztító légitámadásokat intéznek holland és belga repülőterek ellen, hogy előkészítsék és biztosítsák az ejtőernyős alakulatok hadműveleteit. A levegőben német zuhanóbombázó rajok zúgnak Belgium és Hollandia számos helyén, így az Albert-csatorna körül; Hágában és Rotterdamban német ejtőernyősök szállnak földre, irtózatos tüzérségi előkészítés után megkezdődik a páncélos egységek előrenyomulása.

Megkezdődött a valódi háború Nyugaton is.

A megtámadott országokban működésbe lép az „ötödik hadoszlop”. Belgiumban Léon Degrelle nyíltan fasiszta Rex-mozgalmának emberei, Hollandiában pedig a felfegyverzett holland nemzeti szocialisták hátba támadják a német náci hadak ellen küzdő belga és holland csapatokat.

Paul Reynaud, francia miniszterelnök 1940. május 21-én a francia kamara ülésén tartott drámai hangú beszédében bejelenti: „Hihetetlen hibák következtében, amelyek elveszik majd büntetésüket, a Meuse (Maas) hídjait nem robbantották fel. Ezeken a hidakon keresztül német páncélos hadosztályok vonultak át, amelyek harci repülőktől megelőzve támadást intéztek a gyéren elszórt, gyöngén begyakorolt és kiképzett hadosztályok ellen.”

8 óra 30 perckor megjelenik a belga külügyminisztériumban Bülow-Schwante brüsszeli német követ, de midőn belép Spaak külügyminiszter szobájába és zsebébe nyúl, hogy a magával hozott jegyzéket felolvassa, a külügyminiszter hirtelen átveszi a szót:

— Bocsánat, követ úr, én szeretnék először szólni önhöz — majd meglehetősen ingerült hangon felolvassa a belga kormány tiltakozó jegyzékét: — „Követ Úr! A német hadsereg támadást intézett országunk ellen. Huszonöt esztendőn belül másodszor történik meg, hogy Németország bűnös támadást követett el a semleges és a lojális Belgium ellen. Ami most történt, az még gyűlöletesebb, mint az 1914-es agresszió. Semmiféle ultimátum, semmiféle jegyzék, semmiféle tiltakozás nem érkezett a belga kormányhoz. Ebből a támadásból magából értesült arról Belgium, hogy Németország megsértette 1937. október 13-án vállalt kötelezettségét … és a háború megkezdésével saját elhatározásából támadást kezdett. A Németország által indított támadás ténye, amelyre semmiféle igazolást nem lehet találni, mélyen meg fogja rázni a világ lelkiismeretét. A Német Birodalmat fogja terhelni a történelmi felelősség. Belgium el van szánva arra, hogy megvédi magát …”

Csak ezután juthat szóhoz Bülow-Schwante követ, de alig kezdi meg a német kormány jegyzékének felolvasását, amikor a belga külügyminiszter félbeszakítja és a következőket mondja: „Adja át azt az okmányt, szeretném önt megkímélni ettől a szégyenteljes feladattól.”

(A német kormány jegyzékének tartalma: Anglia és Franciaország kormánya Belgium, Hollandia és Luxemburg megszállására készült, ezért a birodalmi kormány kénytelen ellenintézkedéseket tenni; olyan fegyveres erőt vonultat fel az angol-francia tervek megakadályozására, hogy minden ellenállás haszontalan. „A birodalmi kormány garantálja Belgium európai és tengerentúli területi integritását, valamint a dinasztia fennmaradását, azzal a feltétellel, hogy nem tanúsít ellenállást. Ha Belgium mégis ellenállna, ezzel magára vállalja azt a veszélyt, hogy az országot lerombolják, és hogy elveszti függetlenségét …”)

Ribbentrop külügyminiszter ugyancsak a támadás reggelén magához kéreti a berlini holland és belga követet és közli velük, hogy a német hadsereg parancsot kapott Belgium és Hollandia semlegességének megvédésére …

A belga és a holland kormány azonnal Angliához és Franciaországhoz fordul és katonai segítséget kér a semlegesség megvédésének ürügyén betört náci csapatok visszaverésére.

május 10-én a nyugati hadszíntéren a nyugati szövetséges haderők és a Wehrmachterőviszonyaa következő:

	Szövetségesek:	Wehrmacht:
110	francia hadosztály	„A” hadseregcsoport 44 hadosztály
10	angol hadosztály	„B” hadseregcsoport 28 hadosztály
22	belga hadosztály	„C” hadseregcsoport 17 hadosztály
10	holland hadosztály	az OKW tartaléka 47 hadosztály
összesen: 152	hadosztály	összesen: 136 hadosztály

A döntő különbség nem a hadosztályok számában, hanem felszerelésükben és kiképzésükben volt. Továbbá: a német hadsereg 10 páncélos hadosztályt, azaz 2439 elsőrangú páncélost tudott azonnal harcba dobni; a francia hadseregnek 2832, az angoloknak 600 harckocsijuk volt — csakhogy a 2832 francia tank közül mintegy 1000 a versailles-i parkban vesztegelt, mint a francia vezérkar „titkos tartaléka”, amelyet az új páncélos hadsereg felállításával megbízott De Gaulle ezredes csak hosszas keresés, kutatás után talált meg … Mire rátalált, már csak 100 használható tankot tudott csatasorba állítani, a többit elpusztították a francia vezérkarnál sokkal jobban tájékozott német zuhanóbombázók …

Döntő változásra kerül sor Angliában. A német offenzíva első napjának estéjén Londonban bejelentik, hogy VI. György király elfogadta a „müncheni” miniszterelnök, Chamberlain lemondását és utódjául kormányának egyik tagját, az admiralitás első lordját, Winston Churchillt nevezte ki.

Churchill, ki már hosszú hónapok óta a kormány megbízásából naponta felülvizsgálta a hadműveletek menetét, és ebben a minőségében különleges hatásköre volt, most a kormány élére került. Churchill felelőssége az eddigi balsikerekért, kudarcokért, elsősorban az északi hadjáratért vitathatatlan. Most mégis őrá esett a választás: Anglia népe bízott abban, hogy a kritikus helyzetben, amikor a háború már a szigetország felé közeledett, Churchill képes lesz arra, hogy döntő változást hozzon az angol háborús politikába, külpolitikai síkon és a hadműveletek terén egyaránt.

Érdemes megemlíteni, hogy az angol és amerikai tábornokok háborús emlékirataikban majdnem kivétel nélkül élesen bírálják Churchill hadvezetési működését.

Az első harcokról az OKW hadijelentése így számol be:

„A német csapatok ma 5 óra 30 perckor átlépték a holland, a luxemburgi és a belga határt. A határmenti ellenséges ellenállást rajtaütésszerűen, több helyen a légierőkkel szoros együttműködésben, letörték. A német csapatok a kora délutáni órákban elérték az Yssel-folyót s a Maas-folyót holland területen több helyen átlépték. A Maastricht– és az Albert-csatorna hídjai német kézben vannak. Malmédyt elfoglalták. Tőle délre, Luxemburgon át előnyomuló csapatok elérték a belga határt.

A német légierő május 10-én hajnalban erős kötelékekkel felrepült és belga, továbbá hollandi repülőtereken számtalan egységet földre tett. A repülőterek és azok környéke ily módon rövid időn belül német kézre került. Kelet- és Közép-Franciaország repülőtereit a német légierők meglepetésszerűen bombázták, repülőgépeket és építményeket romboltak szét, továbbá kiterjedt tüzeket okoztak; Saint Omar, Vitry-le-Francois és Metz repülőtereit tartósan megrongálták.

Miután a belga kormány angol és francia csapatokat hívott az országba, és a holland kormány hadiállapotba lépett Németországgal, a német légierő támadásait belga és holland katonai célokra is kiterjesztette. A többi között Antwerpen és Brüsszel repülőtereit eredményesen bombázta. A légierő kötelékei támogatták a hadsereg előnyomulását és hathatósan közreműködtek az egyik legerősebb belga erőd bevételénél. Ez alkalommal különösen kitűntek személyes bátorságuk és vakmerőségük révén Koch százados és Witzig hadnagy. A vezér mindkettőt a vaskereszt lovagkeresztjével tüntette ki.”

A német hadijelentésben említett erőd: az Eben Emael-erőd. Elfoglalásáról Theodore Draper, amerikai haditudósító a következőket írja: „A németek 1939—40 telén felépítették az Eben Emael-erőd pontos mását német területen. Külön erre a célra kiválasztott és kiképzett műszaki csapatok és ejtőernyősök hónapokon keresztül gyakorlatoztak, míg pontosan nem ismerték a terep minden legapróbb részletét és egyenként be nem gyakorolták kijelölt feladatukat. Közben német kémek pontos értesüléseket szereztek az Albert-csatorna mellett húzódó erődrendszer és a hidak minden, katonai szempontból fontos adatáról.

A támadás a kora hajnali órákban, még teljes sötétségben indult meg. Tíz, motor nélküli német repülőgép, mindegyik 12 különlegesen felszerelt katonával és megfelelő lőszerrel, Witzig hadnagy parancsnoksága alatt észrevétlenül leszállott az erődöknek a földből kiálló felső építményére. Az egész támadás olyan meglepetésszerű gyorsasággal történt, hogy az egyes páncéltornyokban levő védők csak akkor szereztek tudomást a támadásról, mikor a német ejtőernyősök — óvatosan felkúszva a beton kupolára — a lőréseken át kézigránátokat dobtak be.

A védő sereg szinte védtelen volt a német ejtőernyősök támadásával szemben. Messziről jövő támadást — ágyúkkal és gépfegyverekkel kitűnően felszerelve — könnyen ki tudtak volna védeni. Így azonban erődeikbe beszorulva tehetetlenek voltak. Ezért a parancsnok, Jottrand őrnagy, rövidhullámú rádiókészülékén a szomszédos Pontisse és Neufchateau erődök segítségét kérte. Erre mind a két erőd srapnellel kezdte lőni Eben Emael erődrendszerét …

Amikor besötétedett, mind a németek, mind a belgák a legnagyobb zavarban voltak, és nem tudták, mitévők legyenek. Az erődök védőlegénysége kétségbeejtő helyzetbe került. Az erődök tetején ülő német ejtőernyősök kézigránátai egymás után robbantak fel az erődök belsejében, ami, ha kevés emberáldozatot kívánt is, a védőket állandó rémületben tartotta. De a támadók sem voltak jobb helyzetben. Lőszerük veszedelmesen fogyott, és komolyan aggódniok kellett, hogy a belga felmentő csapatok bármelyik pillanatban megérkezhetnek.

Másnap délelőtt 10 órakor Mikosch ezredes csapatai átvágták magukat az akadályokon és nagyerejű támadást indítottak a nagyrészt megbénított erődök ellen. Műszaki csapatok bántódás nélkül eljutottak az erődök kupolájáig és a lőrésekben robbanó anyagokat helyeztek el.

Jottrand őrnagy parancsnok ekkor már látta, hogy hiába reménykedik felmentő csapatok érkezésében és délben ½ 1-kor feladta a harcot. A védősereg vesztesége 60 halott és sebesült volt, az életben maradt és sértetlen legénység száma 1100. A németek vesztesége valószínű, hogy még ennél is kevesebb. Az erőd ostroma az első ejtőernyősök leszállásától a megadásig pontosan 36 óráig tartott.”

A holland hadsereg ellenállása sem erősebb. Igaz, a holland nácik hátba támadják a felvonuló alakulatokat, s a rotterdami kikötőbe svéd lobogó alatt befutott hajókból német csapatok indulnak a hollandok hátába …

Május 14-én Winckelmann tábornok, a holland hadsereg főparancsnoka már fegyverszünetet kér. Mialatt a fegyverszüneti tárgyalások folynak, a Luftwaffe nehézbombázói szörnyűséges légitámadást intéznek Rotterdam ellen. Lerombolnak 11 000 lakóházat. 31 gyárat, 1319 üzemet, 21 középületet, 12 templomot. 78 500 ember marad hajlék nélkül, a halottak száma 874 …

(A légierők élén akkor Kesselring tábornok állott … Kesselring rövid börtönbüntetéssel megúszta a második világháborús tevékenységét, de büntetését nem kellett teljesen letöltenie. Ma háborítatlanul él Nyugat-Németországban, magas nyugdíjat élvez és a második világháborús frontharcosok elnöke…)

Drámai gyorsasággal következik be a belga hadsereg összeomlása is. Május 11-én páncélos és motorizált egységek áttörnek az Albert-csatornán, a hidak épségben kerülnek a németek kezére. 13-án elesik Liége (Lüttich), a belga védelem kulcsállása, s bár egyes erődök még napokig védekeznek, két nappal később, május 15-én Meziéres és Namur között is átkelnek a Wehrmacht csapatai a Meuse-folyón; a hidak itt is épségben maradnak. Itt is működik az ötödik hadoszlop …

A hollandok május 15-én leteszik a fegyvert. S a franciák?

Május 17-én a Reuter angol hírügynökség tudósítója a következőket táviratozza a francia főhadiszállásról: „Kétségtelen, hogy Gamelin tábornoknak megvannak a tervei, amelyekkel szembeszáll a német előretöréssel, de jellemének nem felel meg az elhamarkodott cselekvés …”

Ezen a napon a közvélemény megnyugtatására Denis tábornok, belga hadügyminiszter kijelenti a Havas francia félhivatalos hírszolgálati iroda tudósítója előtt: „A helyzet bíztató. Nem szabad idegesnek lenni és főleg óvakodni kell a rosszul értesült egyénektől.”

Ugyanezen a napon a németek bevonulnak Brüsszelbe, a belga kormány Ostende-ba menekül. A valóság az, hogy éppen a nyugati szövetséges erők parancsnokai voltak a „rosszul értesült egyének” …

Csak egyetlen példát: Corap tábornok, a 9. francia hadsereg parancsnoka a front felé vezető úton autóbalesetet szenved és német fogságba esik. Utódjává Giraud tábornokot nevezik ki. Giraud elindul, hogy átvegye a parancsnokságot, és — egész törzskarával együtt az egyik észak-franciaországi városban az előretörő német páncélosok fogságába esik. Giraud tábornok értesülései kissé hiányosak voltak a német támadó hadmozdulatok irányáról …

Brüsszel német kézre jutásával egy időben még egy súlyos vereség éri a szövetségeseket. A Meuse menti gyenge francia erődvonalat a német páncélos egységek mintegy 100 kilométer szélességben áttörik.

Május 18-án közli a német hadijelentés:

„Észak-Belgiumban két helyen behatoltunk Antwerpen külső erődövébe. Mechelent és Löwent súlyos harcok árán elfoglaltuk, Brüsszelt főpolgármestere harc nélkül adta át bevonuló csapatainknak.

A Dyle-állásból visszavonuló ellenséget üldözzük.

Maubeuge-től délre német páncélos hadtestek áttörték a francia határmenti erődítéseket, két ellenséges hadosztályt szétvertek és üldözték az ellenséget a Sambre felső folyásán tovább délre, a felső Oise-ig. Gyalogos hadosztályok erőltetett menetben követik a páncélos erőket. A szétvert francia csapatokból számos foglyot ejtettünk és nagy zsákmányra tettünk szert. Sedantól délre is tovább nyertünk tért déli irányban.

A légierő főleg a hátulsó összeköttetéseket és az ellenségnek Franciaországban és Belgiumban visszavonuló oszlopait támadta.

Ezen támadások hatása alatt az ellenség visszavonulása helyenként menekülésszerűvé vált …”

Ezen a napon a Führer elrendeli, hogy a versailles-i békeszerződésben Németországtól elcsatolt, de most a hadműveletek során német kézre került belga területeket még átmenetileg sem kell megszállt ellenséges területként kezelni, ezek a területek — Eupen, Malmédy és Moresnet — „a Német Birodalom részét képezik”.

(1939. augusztus 26-án Hitler ünnepélyesen kijelentette, hogy a Német Birodalom örökérvényűnek tekinti nyugati határait, nem gondol területi revízióra …)

Május 21-én német páncélosok és motorizált hadtestek elfoglalják Arras-t, Amiens-t és Abbeville-t; e város elfoglalásával Hitler csapatai kijutnak a La Manche-csatornához.

Reynaud francia miniszterelnök a szenátusban a következő vészkiáltással kezdi beszédét: „A németek 48 óra óta feltarthatatlan előnyomulásban vannak. A haza veszélyben forog!”

Franco, a német—olasz segítséggel hatalomra juttatott spanyol fasiszta diktátor nagy várakozással figyeli a nyugat-európai harcok alakulását; a spanyol sajtó nap mint nap nagy teret szentel Hitler győzelmes csatáinak. Az egyik spanyol lap katonai szakértője a német páncélosok sikeres áttörését a La Manche-csatornához a francóista csapatoknak a Földközi-tengerhez történt áttöréséhez hasonlítja, majd a következő megállapítást teszi:

„Azon a napon, amikor a calais-i tengerszoros francia partján német repülőterek települnek, a háború gyakorlatilag befejeződött.”

A nyugati villámhadjárat második hetének német eredményei:

Áttörés kierőszakolása a Csatornáig, melynek során a német csapatok300 km-ttettek meg Sedantól Boulogne-ig.
Liége és Namur teljes erődrendszere német kézre kerül.
A flandriai csatatéren a Luftwaffe fölénye elvitathatatlan.

A hibát hibára halmozó angol—francia hadvezetőség képtelen megállítani a német előnyomulást. Május 24-én elesik Boulogne, ugyanezen a napon a németek elérik Calais-t. A német csapatok parancsnoka egyórás határidőt szab a megadásra Nicholson angol brigádtábornoknak, aki ezzel egy időben kapja kézhez Churchill miniszterelnök üzenetét: „Kitartani a végsőkig!” És az angol katonák — a flotta támogatásával — négy napon át harcolnak Calais romjai között. Május 27-ről 28-ra virradó éjszaka elesik Calais fellegvára, az angol flotta mindössze 30 életben maradt védőt tud fedélzetre venni …

E válságos helyzetben, május 27-én, Lipót belga király, a belga hadsereg legfőbb parancsnoka, az angol—francia hadvezetőség minden előzetes értesítése nélkül, fegyverszünetet kér a németektől. A fegyverszünet május 27-ről 28-ra virradó éjszaka életbe lép, 500 000 belga katona teszi le a fegyvert, a Belgiumban és Észak-Franciaországban harcoló angol—francia csapatok végzetes veszedelembe kerülnek. Most már csak egyetlen lehetőség marad számukra: menekülés a tengeren keresztül.

(A francia hivatalos lap közli azt a rendeletet, mely Lipót belga királyt törli a Becsületrend tagjai sorából …)

Május 27-én megkezdődik a dunkerque-i visszavonulás. A brit admiralitás 861, főként kis hadi-, kereskedelmi-, halászhajót és csónakot gyűjt össze Dunkerque kikötője előtt. A levegőben angol Hurricane és Spitfire vadászok küzdenek a német bombázó- és vadászrajokkal, Dunkerque kikötője előtt az angol—francia csapatok utóvédjei fedezik a csapatok hajóra szállását.

A négynapos calais-i ostrom lélegzetvételnyi időhöz juttatja a szövetségeseket: sikerül átvágni a gátakat és két méter magas vízzel elárasztani Dunkerque környékét, a német páncélosok képtelenek előnyomulni.

„A La Manche csatorna partjai — írja egy haditudósító — soha nem láttak még ilyen furcsa összetételű hajóhadat. Még apró kirándulócsónakok is jöttek, amelyekben kitartó és bátor emberek eveztek …

Fogorvosok, taxisofőrök, iskolás diákok, mozdonyvezetők, halászok és hivatalnokok voltak közöttük. Voltak jómódúak és voltak szegények. A gazdagok kitűnően felszerelve, nagyszerű sportruhában indultak neki az útnak, a „Dynamo” hadműveletnek, a szegények rongyosan, hiányos öltözetben. Mindnyájan a tengerészek magas gumicsizmáját hordták. A hideg éjszakákon és hajnalokon dideregve eveztek, éhesek voltak és napok óta nem aludtak, de mindenki tudta, hogy azt a kötelességet, amelyet önként vállalt, végeznie kell minden erejének megfeszítésével.”

Június 3-ról 4-re virradó éjszaka 2 óra 23 perckor az angol admiralitás jelenti: Dunkerque kiürítése befejeződött; halászhajók, motorcsónakok, kis gőzösök, a francia és az angol flotta hadihajói 338 226 szövetséges katonát szállítottak át Angliába, sikerült megmenteni az angol expedíciós hadsereg négyötödét.

A flandriai győzelmes hadjáratra a német csapatok nem tudták feltenni a koronát, a győzelem — mint Görlitz német katonai szakíró megállapítja — „torzó maradt”.

De 1940. június 4-én tartott alsóházi beszédében Churchill figyelmezteti a képviselőket: „Vigyázzunk, nehogy győzelemnek mondjuk ezt a kiszabadítást. A háborúkat nem kiürítésekkel nyerik meg. Nem szabad szemet hunynunk ama tény fölött, hogy az, ami Franciaországban és Belgiumban történt, óriási méretű katonai szerencsétlenség volt. A francia hadsereg meggyengült, a belga hadsereget elvesztettük, és oda van azoknak a megerősített vonalaknak egy része is, amelyekhez annyi reményt fűztünk. A csatorna menti kikötők mind az ellenség kezére jutottak.” Anglia történelmének legválságosabb szakaszába jutott; odaveszett a hadsereg egész felszerelése: 7000 tonna muníció, 90 000 puska, 2300 ágyú, 82 000 jármű, 8000 gépfegyver, 400 tankelhárító ágyú. A hadműveletben részt vevő 861 hajó közül elveszett 243.

A német invázió előreveti fenyegető árnyékát.

Churchill leszögezi: „A végsőkig folytatjuk a harcot. Harcolni fogunk Franciaországban, harcolni fogunk a tengereken és az óceánokon, harcolni fogunk növekvő bizakodással és erővel a levegőben. Megvédjük szigetországunkat, bármibe kerüljön is. Harcolni fogunk a tenger partjain, a repülőtereken, mezőkön, utcákon, völgyeken és dombokon. Mindenütt harcolni fogunk és sohasem adjuk meg magunkat.”

Churchill kormánya a dunkerque-i kiürítés napjaiban, június 1-én, döntő külpolitikai lépésre szánja el magát: a közvélemény egyre sürgetőbb nyomására megteszi az első lépést az angol-szovjet kapcsolatok megjavítására és a kereskedelmi tárgyalások folytatására nagyköveti rangban Moszkvába küldi . Stafford Crippset, akit 1939 májusában azért zártak ki az angol munkáspártból, mert azt javasolta, hogy a fenyegető náci veszély elhárítására a liberálisoktól a kommunistákig terjedő belső frontot kell létrehozni … Cripps meggyőződéses híve volt a Szovjetunióval való minél szorosabb együttműködésnek, moszkvai nagyköveti kinevezése fordulópontot jelent az angol—szovjet viszony alakulásában. Most már az angol kormány is látja, hogy milyen végzetes politikát folytatott Chamberlain.

június 4-én azt jelenti Londonból a „Magyar Nemzet” tudósítója, hogy az angol közhangulat megszilárdult, és ennek egyik feltűnő jele az angol állampapírok állandó árfolyamemelkedése …

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

Előjáték a Fall Gelbhez

(idézet: A Berchtesgadeni sasfészektől a berlini bunkerig)

Német semlegességi nyilatkozatok Belgium, Hollandia és Luxemburg kormányainak — Hitler okt. 9-i emlékirata a nyugati háborúról — A 6. sz. hadműveleti utasítás — A Fall „Gelb” első változata — A hadseregcsoportok és hadseregek főparancsnokai Hitlernél 1939. nov.23-án — Az angol—francia hadvezetőség tervei: „Plan D” és „Royal Marine” — A Fall „Gelb” a belga vezérkar kezén — Manstein új terve — Az angol—francia legfelsőbb haditanács 1940 febr. 5-i döntése: segítség a finneknek — Weygand terve a bakui olajmezők megtámadására — Az OKW máj. 7-i parancsa: „A” nap: május 10

október 13-án Neurath, a Harmadik Birodalom külügyminisztere kormánya nevében közölte aberlini belga követtel: a német kormány tudomásul vette a belga kormánynak azt az elhatározását, hogy Belgium területét megőrzi minden kívülről jövő támadással szemben, nem engedi meg, hogy területét felvonulási területként vagy szárazföldi, tengeri vagy légi bázisként használják, — ennek tudatában megerősíti azt az elhatározását, hogyBelgium területi integritását és sérthetetlenségét semmilyen körülmények között nem fogja megcsorbítani és Belgium területét tiszteletben tartja, kivéve természetesen azt az esetet, ha Belgium egy olyan fegyveres konfliktusban, melyben Németország is részt vesz, közreműködik Németország ellen irányuló katonai akcióban …

Öt nappal a német—lengyel háború kirobbanása előtt, 1939. augusztus 26-án Bülow-Schwante brüsszeli német követ a birodalmi kormány nevében ünnepélyesen biztosította Lipót belga királyt, hogy Németország fenntartja 1937. október 13-i nyilatkozatát, és hogy háború esetén a Reich a belga semlegességet tiszteletben fogja tartani.

Hasonló megnyugtató nyilatkozatokat kapott ugyanezen a napon Hollandia és Luxemburg is …

október 9-én, egy héttel a lengyel hadjárat befejezése utánHitler 58 oldalas emlékiratbanrögzíti elgondolásait a nyugati háború folytatása tekintetében.

(Meg kell jegyezni, hogy itt nem szabványos gépírásos oldalaktól van szó, hanem az emlékiratot feltehetően a Hitler számára külön gyártott, óriásbetűs írógéppel írták le, és így egy oldalra csak 12—14 sor fért. Hitler ugyanis rövidlátó volt, de soha nem hordott szemüveget …)

Az emlékiratot a Harmadik Birodalom következő négy személyisége kapta meg: Brauchitsch vezérezredes, a szárazföld; hadsereg főparancsnoka, Raeder nagyadmirális, a haditengerészet főparancsnoka, Göring vezértábornagy, a légierő főparancsnoka, Keitel vezérezredes, a Wehrmacht főparancsnokságának főnöke.

Hitler bevezetőül megállapítja: az 1648. évi münsteri (westfáliai) békeszerződéssel — az „Első Német Birodalom” felosztásával — Angliának és Franciaországnak az volt a célja, hogy lehetetlenné tegye az egységes, erős Német Birodalom létezését; ugyanezen célból vívták a nyugati hatalmak az első világháborút.

„A nyugati hatalmaknak az új Német Birodalom ellen viselt mostani háborúja ugyanezt a célt szolgálja. Az angol—francia háborús vezetés célja, hogy a 80 milliós német államot ismét fölossza …

… Ezzel szemben a német hadicél: a Nyugat végleges katonai leverése, azaz a nyugati hatalmak erejének és annak a lehetőségnek a megsemmisítése, hogy még egyszer fel tudjanak lépni a német nép állami konszolidációja és európai továbbfejlődése ellen.”

Az emlékirat ezután pontokba foglalva elemzi a felmerülő problémákat; Németország helyzetéről a következőket írja.

„A német nép ebbe a küzdelembe kétszerakkora lélekszámmal lép be, mint Franciaország, majdnem ugyanannyival, mint Franciaország és Anglia együttvéve …”

Az időről:

„A dolgok állása szerint nagyobb a valószínűsége annak, hogy az idő a nyugati hatalmak szövetségese.”

„Alaptétel:

A lengyel hadjárat eredménye megteremtette azt az évtizedek óta hiába várt lehetőséget, hogy egyfrontos háborút viseljünk.”

Hitler sorra veszi az európai államok, Amerika és Japán várható magatartását a most folyó háborúban. (E megállapításai lényegükben azonosak az 1939 májusi és augusztusi értékeléssel.)

„A német helyzet veszélyes oldalai.

Az első veszély abban rejlik, hogy hosszan tarló háború esetén a semleges államok az ellenséges oldalra fognak állni, akár gazdasági érdekek, akár különleges érdekek feltámasztása miatt.

A második veszély az, hogy a háború hosszas elhúzódása esetén azok az államok, amelyek hajlottak volna arra, hogy Németország oldalán lépjenek sorompóba, a legutolsó háború tapasztalatai folytán elállnak a mi szempontunkból pozitív, hasznos beavatkozástól.

A harmadik veszély a háború hosszú időtartama esetén: a korlátozott élelmiszer- és nyersanyagbázisból kell biztosítani a nép ellátását, a hadviselés eszközeit.”

A legnagyobb és legsúlyosabb veszély a következő:

„Minden eredményes hadviselés előfeltétele a Ruhrvidék termelésének sértetlen fenntartása. E terület termelésének bármiféle komoly kiesését — lehetetlenség pótolni. Ez szükségszerűen előbb vagy utóbb a német hadigazdaság és ezzel együtt a védelmi erő összeomlásához vezet.”

A memorandum a következőkben behatóan taglalja a Ruhrvidék sebezhetőségét, és arra a következtetésre jut, hogy Anglia és Franciaország, minél kevesebb az esélyük arra, hogy a harctéren arassanak győzelmet Németország felett, annál inkább arra fognak törekedni, hogy minden úton-módon elérjék a Ruhrvidéket, akár a belga—holland semlegesség megszüntetése árán is.

Anglia és Franciaország kényszerítheti a belga és a holland kormányt, hogy ez — a német támadás veszélyére való tekintettel — felkérje az angol és a francia kormányt, küldjön csapatokat határainak megvédésére. „A német—belga határra felvonuló angol—francia—belga csapatok igen rövid idő alatt, minden nehézség nélkül olyan erős védelmi frontot alakíthatnak ki, hogy a számításba vett német ellenlökés eredménytelenségre lenne kárhoztatva. Néhány napon belül az angol—francia—belga erők nagyarányú felvonulással elérhetik a német—belga—holland határt és ezzel a háborút a mi fegyverkezési iparunk szívének közelébe hozhatják …”

Hitler rámutat arra, hogy hosszantartó háború esetén Németországnak fő ellenségeivel szemben két harci eszköze van: a légierő és a tengeralattjárók.

Az utóbbi fegyvernem, a tengeralattjárók hatósugarát mérhetetlenül megnövelné, ha az igen szűkre szabott hazai tengeralattjáró-bázison kívül Angliához közelebb levő tengeralattjáró-támaszpontokat lehetne szerezni.

Ami a légierőt illeti, hatásos támadásokat az angol ipari centrumok és a dél- és délkelet-angliai kikötők ellen addig nem tud intézni, amíg csak az északi-tengeri partvidéki bázisokat használhatják. Az onnan induló és az oda visszatérő repülőgépeknek nagy kerülőt kell megtenniük.

„Ha Hollandiát, Belgiumot vagy akár a Pas de Calais-t a német légierő kiinduló bázisául sikerülne megszerezni, akkor ezzel kétségkívül — még a legerősebb megtorló akciók esetén is — Nagy-Britanniát szíven találnók.

Németország számára a repülési útvonal ilyen megrövidítése annál fontosabb lenne, minthogy üzemanyagellátásunk nehéz probléma. Minden 1000 kg üzemanyag megtakarítás nemcsak a nemzetgazdaság szempontjából lenne hasznos, hanem az repülőgépenként 1000 kg-mal több hasznos terhet, robbanóanyagot jelentene, azaz 1000 kg szállítási teljesítmény helyett 1000 kg eredményt.”

Hitler ezután azt a régi tételét ismétli hosszasan, hogy nemcsak a német katona múlja felül a francia katonát, hanem a német hadvezérek is jobbak, mint az ellenfél katonai vezetői.

Ami pedig a fegyverzetet illeti, a német hadsereg fegyverzete a legmodernebb az egész világon. A német páncélosok és a légierő — dicsekszik Hitler — ez idő szerint technikai szempontból nemcsak mint támadó fegyvernem ért el más országok által meg sem közelített nívót, hanem az elhárításban is messze más államok fölött áll. A páncélos fegyvernem gyakorlati alkalmazása Lengyelországban a legvérmesebb várakozásokat is felülmúlta.

A légierő jelenleg számszerűleg a legerősebb a világon, a pilóták kiképzésének nívója a legmagasabb.

A német légelhárításnak nincs párja a világon — hivalkodik a Führer.

Majd így folytatódik a memorandum:

„Ha egyszer a német hadviselésnek azt kell célul kitűznie maga elé, hogy az ellenség élő támadó és elhárító erőit megsemmisítse, akkor ez a mostani idő addig a legkedvezőbb, amíg a brit harci erő fejlődése nem vezet Franciaországban lelki és anyagi szempontból magas értékű új harci elem kialakulásához. Mindenekelőtt azonban meg kell előzni, hogy az ellenség fegyverzet, különösen a páncélos- és légelhárítás terén mutatkozó gyengeségét kiegyenlítse és ezzel egyúttal az erők egyensúlyát helyreállítsa.”

Hitler következtetése: „A támadás, mint a háborút eldöntő tényező, minden körülmények között fontosabb a védekezésnél.”

A memorandum következő része „A német támadás” címet viseli.

A támadás célja: 1. a francia haderő megsemmisítése, 2. kedvező kiindulási bázisok szerzése a háború folytatása érdekében. Számításba jövő támadási front: Luxemburg déli része Nimwegenig, észak felé kihagyva Lüttich erődjét.

A támadásban részt vevő két támadó sereg feladata: a lehető legrövidebb idő alatt áttörés a luxemburgi—belga—holland térségen, a támadás ellen felsorakozó angol—francia—belga erők szétverése.

(Hitler nem sokat törődik a kis államok általa ünnepélyesen garantált semlegességének megőrzésével és területi sérthetetlenségével …)

Miután részletesen elemezte a támadási irányokat, az előretörő páncélos kötelékek, a légierő feladatait (a csatarepülőgépeket el kell látni 50 és 100 kg-os bombákkal — főleg demoralizálási célból!), a memorandum ismételten leszögezi: „A támadás céljául nem szabad azt kitűzni, hogy élettelen berendezéseket romboljanak szét, hanem az élő támadási és védelmi erőt kell megsemmisíteni. Az egész hadvezetésnek — hangsúlyozza Hitler — a küszöbön álló hadműveletek alatt állandóan szem előtt kell tartania, hogy az angol—francia hadsereg megsemmisítése az a nagy cél, amelynek elérése megteremti az előfeltételeit a légierőnek más és eredményes célok ellen irányuló bevetésére. A légierő brutális bevetése az angol ellenállási erő központja (szíve) ellen adott időben lehetséges lesz és be fog következni” — szögezi le a Führer.

A támadás időpontja:

„A támadás időpontját minden körülmények között — hacsak egyáltalán lehetséges — még az őszre kell kitűzni.”

E cél érdekében minél előbb rendbe kell hozni a páncélos és motorizált egységeket, fel kell tölteni a gyalogos hadosztályokat. Igen fontos, hogy a tervbe vett új egységek felállítását a lehető legnagyobb mértékben meggyorsítsák, még ha ez azzal a veszéllyel jár is, hogy az új egységek nem felelnek meg mindazon követelményeknek, amelyeket egyébként joggal meg lehet követelni elsővonalbeli csapatoktól.

Hitler befejezésül a tervezett nyugati hadművelet álcázásával kapcsolatban rámutat arra, hogy azt az első világháborús tapasztalatok figyelembevételével kell végrehajtani.

A támadás végleges időpontját csak a rendelkezésre álló csapattestek számának és a megközelítően várható időjárás ismeretében lehet rögzíteni …

A memorandum kelte napján, 1939. október 9-én adja ki Hitler mint a Wehrmacht legfelsőbb főparancsnoka a 6. számú hadműveleti utasítást, melynek főbb pontjai a következők:

Először — ha Anglia és Franciaország nem akarja befejezni a háborút, akkor ő a legrövidebb időn belül offenzívát akar indítani Nyugaton.

Másodszor — hosszabb várakozás nemcsak a belga, a holland és a luxemburgi semlegesség megszüntetéséhez vezet — a nyugati hatalmak javára, hanem egyre növekvő mértékben erősíti Németország ellenségeinek, Angliának és Franciaországnak erejét is. A semlegeseknek Németország győzelmébe vetett hite meginog és esetleg Olaszországot sem sikerül mint aktív katonai szövetségest a Birodalom mellé állítani.

Harmadszor — az előzőkből következően a háború sikeres folytatása érdekében a nyugati front északi szárnyán, Belgiumon, Hollandián és Luxemburgon keresztül támadó akciót kell előkészíteni. A támadást, amilyen gyorsan és amilyen nagy erők bevetésével csak lehet, minél előbb meg kell indítani.

Negyedszer — a támadó hadműveletek célja: a francia, a belga és a holland, valamint az angol expedíciós hadseregre döntő csapást mérni, ezzel egyidejűleg megfelelő tengeri és légi támaszpontokat szerezni az Anglia ellen viselendő háborúra. A területi nyereség lehetővé teszi a német hadviselés szempontjából létfontosságú Ruhrvidék előterének ellenőrzését és biztosítását.

Ötödször — a légierő feladata: az angol—francia légierő támadásainak elhárítása, a saját szárazföldi hadsereg hadműveleteinek támogatása.

Hatodszor — a Wehrmachtnak minden időben készen kell állnia arra, hogy az angol—francia csapatoknak esetleges belgiumi bevonulását még belga területen feltartóztassa és egyidejűleg Hollandiát a nyugati tengerpart mentén nagy sávban megszállja.

Végül: a szárazföldi hadsereg, a haditengerészet és a légierő főparancsnokai ezen utasításra vonatkozó nézeteiket a lehető legrövidebb időn belül terjesszék elő, és az előkészületek állásáról az OKW-n keresztül tájékoztassák a legfelsőbb főparancsnokot, Hitlert.

október 13-án éjjeltanácskozásra ültek össze a német hadsereg vezetői Hitlerrel — jelenti október 14-én a Magyar Távirati Iroda Berlinből. Egyes külföldi tudósítók értesülései szerint az éjszakai tanácskozáson mindenekelőtt azt mérlegelték, milyen kilátásai lennének egy szárazföldi és légi offenzívának Angliával és Franciaországgal szemben.

(Ha a hír valódiságához kétség férhet is, az azonban bizonyos, hogy már ekkor, két héttel a lengyelországi hadjárat után a Berlinben működő sajtótudósítók sejtették, merre akar Hitler legközelebb támadni; — nem mondható ez el az „érdekelt” nyugati országok hadvezetőségeiről …)

A német nagyvezérkar Hitler utasításai alapján munkához lát és páratlanul rövid idő alatt, október 19-ére már elkészíti a Fall „Gelb” első változatát, a 6. számú hadműveleti utasítás alapján.

Tíz nap múlva az első tervezeten — az alapgondolat érintetlenül hagyásával — néhány változtatást hajtanak végre, és ekkor Hitler már kitűzi a támadás időpontját is: az „A” Tag (Angriffs-tag) — „A” nap — 1939. november 12.

A támadási előkészületek a lehető legnagyobb sietséggel folynak. A hadsereget három részre osztják: a Heeresgruppe „A”, azaz az „A” hadseregcsoport Rundstedt vezérezredes parancsnoksága alatt a belga—francia határ mentén vonul fel, a Heeresgruppe a „B” hadseregcsoportot Bock vezérezredes irányítja Hollandia megtámadására, míg a Heeresgruppe „C”, a „C” hadseregcsoport Leeb vezérezredes vezetésével a Maginot-vonallal szemben helyezkedik el.

A Fall „Gelb” meghatározza a csapatok felvonulásának mikéntjét is: a Heeresgruppe A és B erőit úgy kell összegyűjteni, hogy hat éjszakai meneteléssel a támadás kiindulási pontjain legyenek.

Október 27-én, pénteken este a Magyar Távirati Iroda tudósítója azt jelenti Berlinből, hogy Németországban csütörtökön délután óta szünetel a külfölddel való magán távbeszélő és távíró forgalom. Illetékes német helyen ezt azzal magyarázzák, hogy a távbeszélő- és távíróvonalakat majdnem teljes egészében a hadsereg veszi igénybe.

Ugyanezen a napon a „Petit Parisien” c. francia újság katonai szakértője azt írja, hogy a német vezérkar már másfél milliónyi haderőt vont össze a nyugati határ mentén.

Az utolsó pillanatban azonban a német nagyvezérkar megtorpan. Brauchitsch vezérezredes, a szárazföldi haderő főparancsnoka, november 5-én, egy héttel a támadás időpontja előtt felkeresi Hitlert és előadja az offenzívával kapcsolatos aggályait. Brauchitsch elmondja, hogy a lengyel villámháború, minden siker ellenére, a hadsereg számos fogyatékosságát fedte fel — felszerelés és kiképzés terén. Utal arra, hogy a Wehrmacht a nehéz páncélosokat csak az elkövetkezendő hónapokban fogja a gyáraktól megkapni, de ettől függetlenül, a páncélos hadosztályok új kiképzése még nem fejeződött be. És végül: kérdés, hogy a hadsereg az eléggé nagy igénybevételt jelentő lengyelországi hadjárat után — szinte minden pihenő nélkül — kibír-e egy újabb, minden bizonnyal nagyobb megterhelést jelentő offenzívát.

Hitler a személye ellen irányuló támadásnak veszi a hadsereg fizikai és erkölcsi teljesítőképességére vonatkozó kritikai észrevételeket, szidja a tábornokokat, de végül mégiscsak enged, és két nappal később, november 7-én az OKW a következő parancsot adja ki a szárazföldi-, a tengeri- és a légierő főparancsnokságának:

„Az A-nap legfeljebb 3 nappal elhalasztandó. A legközelebbi utasítás 1939. november 9-én 18 óráig megérkezik. Keitel.”

November 9-én ismét elhalasztják a támadást, hasonlóképpen november 11-én és 16-án.

November 20-án Keitel, a Wehrmacht főparancsnokságának főnöke a következő parancsot küldi ki a főparancsnokoknak:

,,A Führer és legfelsőbb főparancsnok november 20-án az időjárási helyzet ismertetése után elhatározta: az A-nap tekintetében a döntés november 27-én, hétfőn történik. Az A-nap semmiképpen nem lesz előbb, mint december 3-án, vasárnap.”

(Nem érdektelen megjegyezni, hogy Brauchitsch azért áll ki a támadás elhalasztása mellett, mert a Heeresgruppe „A” és „C” főparancsnokai, Rundstedt és Leeb több ízben, 1939 októberében és novemberében írásban is előadták neki mint a szárazföldi haderő főparancsnokának a nyugati hadjárattal kapcsolatos aggályaikat.

Érdekes módon mindketten erősen túlértékelik az angol-francia hadsereg ütőképességét és mindketten azt javasolják, hogy a Wehrmacht ne támadjon, várja be az angol-francia támadást.

Aggályaiktól függetlenül mindkét főparancsnok a legnagyobb eréllyel készítette elő csapatait a támadásra. Csak egyetlen példa: Rundstedt október 31-én Brauchitschhoz intézett igen terjedelmes memorandumban fejti ki ellenérveit a Fall „Gelb”-bel kapcsolatban; ugyanerről a napról keltezett, ugyancsak Brauchitschhoz intézett levelében pedig erősítéseket kér a Lüttichtől délre indítandó támadás sikeres végrehajtása érdekében …)

november 20-ánaz OKW kiadja a8. számú hadműveleti utasítását, amely egyebek között megparancsolja, hogy a szárazföldi haderő, a haditengerészet és a légierő készültségét fenn kell tartani, mégpedig olyan fokon, hogy kedvező időjárás esetén azonnal támadni lehessen. Viszont: az előkészületeket úgy kell irányítani, hogy a támadást vissza lehessen tartani, ha ily értelmű parancs az A — 1 napon 23 óráig az OKW-től befut.

„A főparancsnokságok legkésőbb ezen időpontig megkapják a »Rhein« ( = a támadást végrehajtani), vagy az »Elba« ( = a támadást leállítani) jelszót.”

A hollandiai helyzetről az utasítás leszögezi: „A holland véderő magatartását előre nem lehet látni. Ahol nem kerül sor ellenállásra, ott a bevonulásnak a békés megszállás jellegét kell adni.”

Az utasítás további lényegesebb pontjai:

A szárazföldi hadműveleteket az 1939. október 29-i alapokon kell végrehajtani azzal a kiegészítéssel, hogy

a) a súlypontot a Heeresgruppe „B” területéről át kell vinni a Heeresgruppe „A” területére, ha az ellenfél felvonulásából az a következtetés vonható le, hogy ott gyorsabb és nagyobb sikereket lehet elérni, mint a Heeresgruppe ,,B”-nél,
b) a holland területet a Grebbe-Maas vonaláig kell megszállni.

A haditengerészetnek nemcsak a belga, hanem a holland partokat is el kell zárnia.

A légierő feladatai változatlanok maradnak, azzal, hogy a 7. légihadosztályt akkor lehet bevetni, ha az Albert-csatornán átvezető hidak német kézben vannak.

Az utasítás utolsó pontja a határok lezárása felől intézkedik.

november 23-án Hitler megbeszélésre hívja a támadásra kijelölt összes hadseregcsoportok és hadseregek főparancsnokait.

Az összejövetel célja — mondja nekik —, hogy bepillantást adjon abba a gondolatvilágba, amely őt most eltölti, és hogy tájékoztatást adjon döntéseiről.

Rövid történeti bevezető után, melyben visszapillantást vet az 1919—1933-ig eltelt időre, elmondja, hogy a hatalomátvétel után két fő feladatot tűzött ki maga elé:

megvalósítani a belső újjászületést,
megszabadítani Németországot nemzetközi kötelezettségeitől.

Ami már most a második feladatot illeti, ennek elérése érdekében Németország kilépett a Népszövetségből, majd otthagyta a leszerelési konferenciát. Következett a fegyverkezés megindítása, az általános védkötelezettség bevezetése, majd 1937-ben bevonulás a demilitarizált Rajna-vidékre. Akadtak akkor szép számmal olyanok, okik minden egyes akció előtt súlyos következményeket jósoltak, de nem ezeknek lett igazuk.

(Hitler itt és a következőkben nyilván azokhoz szól, akik a Fall „Gelb”-et ellenzik. Íme, a múltban is mindig neki volt igaza…)

1938-ban került sor Ausztriára. Ezt az akciót is egyesek nagyon aggályosnak vélték. Az Anschluss lényeges erősödést jelentett a Birodalom számára. Ezután Csehország, Morvaország és Lengyelország meghódítása következett, de ezt nem lehetett egyszerre, egy csapásra végrehajtani.

„Az első pillanattól kezdve világos volt előttem — hangsúlyozza Hitler —, hogy nem elégedhetem meg a szudéta-német területtel. (Vom ersten Augenblick an war mir klar, dass ich mich nicht mit dem Sudetendeutschen Gebiet begnügen könne. — Így már rendben van, ez valóban őszinte beszéd. — A szerző.) Ez csak részmegoldás volt. Ezután jött a protektorátus felállítása (magyarul: Cseh- és Morvaország erőszakos bekebelezése a Birodalomba …), és ezzel leraktuk az alapokat Lengyelország elfoglalására, de akkor még nem voltam tisztában azzal, hogy előbb a Kelet és azután a Nyugat ellen kell-e vonulni, vagy megfordítva? …

… A népesség egyre növekvő száma egyre nagyobb életteret követelt. Az volt a célom, hogy ésszerű arányt teremtsek a népesség száma és a »népi térség« között. Itt vállalni kell a harcot …

… Itt semmiféle okosság nem segít, megoldást csak a kard hozhat. Annak a népnek, amely nem vállalja a harcot, félre kell állnia.

A harc ma más lett, mint száz esztendővel ezelőtt volt. Ma beszélhetünk faji harcról. És ma olajmezőkért, gumiért, a föld méhének kincseiért stb. harcolunk.

A westfáliai béke után Németország széthullott. A Német Birodalom szétdaraboltságát, tehetetlenségét szerződésben rögzítették.

Poroszország a Birodalom megalapításával magára vállalta ennek a tehetetlenségnek a megszüntetését, ekkor került szembe Németország Franciaországgal és Angliával. Anglia 1870 óta ellenünk van.”

Hitler ezután Bismarckra és Moltkére hivatkozik, mint olyan porosz államférfira és hadvezérre, akik hasonlóképpen gondolkoztak, akiknek idején azonban mindig a kétfrontos háború veszélye lebegett Németország feje fölött.

„Hatvanhét esztendő után — szögezi le Hitler — most először beszélhetünk arról, hogy nem kell kétfrontos háborút viselni, a másik front ez idő szerint szabad, de senki nem tudhatja, meddig marad így …”

Azután jellegzetes führeri szólam:

„A Wehrmachtot nem azért állítottam fel, hogy ne üssek. Az ütésre való elhatározottság mindig megvolt bennem.”

Az általános helyzet a vártnál sokkal kisebb ember- és anyagi áldozatot követelő lengyel hadjárat után: „Az ellenség Nyugaton az erődítményei mögött fekszik. Nincs lehetőség arra, hogy megtámadjuk. A döntő kérdés: meddig bírjuk ezt az állapotot tartani?”

Hitler ezután a különböző országoknak Németországhoz való viszonyát vizsgálja — nagyjában és egészében az 1939. október 9-i memorandumban lefektetett irányvonal alapján. Elismerésre méltó újabb megállapításai:

a Szovjetunióval ugyan Németországnak szerződése van, de „szerződéseket csak addig tartanak meg, ameddig azok célszerűek … Oroszország ellen csak akkor léphetünk fel, ha Nyugaton nem vagyunk lekötve …”

Olaszország iránt Hitler nagyon megértő: „Túl nagy dolog lenne azt követelni Olaszországtól, hogy lépjen be a háborúba annak előtte, hogy Németország megkezdte volna nyugati offenzíváját.”

Amerika — a semlegességi törvény következtében Németország szempontjából ma még veszélytelen.

Japán — magatartása bizonytalan; nem biztos, hogy fellép Anglia ellen.

„Minden jel arra mutat — fejtegeti Hitler —, hogy jelenleg kedvező a helyzet, hat hónap elteltével azonban talán már nem így lesz.”

A Führer ezután nagy magabiztossággal önmagáról nyilatkozik meg: „Mint végső tényezőt kell említenem — minden szerénytelenség nélkül — saját személyemet, mely pótolhatatlan. Semmiféle katonai vagy polgári személyiség nem helyettesíthet engem … (Als letzten Faktor muss ich in aller Bescheidenheit meine eigene Person nennen: unersetzbar. Weder eine militärische, noch eine zivile Persönlichkeit könnte mich ersetzen.) … Én támadni fogok és nem kapitulálni. A Birodalom sorsa tőlem függ …”

A „Führerprinzip”, a vezéri elv ismételt leszögezése után Hitler visszatér a valóság talajára és a nyugati hatalmak, Anglia és Franciaország katonai helyzetét vizsgálja — lényegében az október 9-i memorandumnak megfelelően. (A német katona az első a világon, több harcképes hadosztállyal, tüzérséggel, légierővel rendelkezik a Wehrmacht, mint az angolok és a franciák, a német hadvezérek jobbak stb. stb.) Majd így folytatja: „Nem tűrhetem, hogy egyesek azt állítsák: a hadsereg nincs rendben. Minden lehetőség a katonai vezetők kezében van. A német katonával én mindent véghez tudok vinni, ha jól vezetik.”

(Hitler neveket nem említ, de Rundstedt és Bock tudhatta, hogy most hozzájuk szólt.)

Következik a légierő és a haditengerészet dicsérete, a belső front szilárdságának hangoztatása, majd újra a Ruhrvidék, mint a Harmadik Birodalom Achilles-sarka. „Ha Anglia és Franciaország előretör a Ruhrvidékig, akkor a legnagyobb veszélybe kerülünk. Ez a német ellenálló erő összeomlásához vezethet. Mindenféle kompromisszumra irányuló reménykedés gyerekes dolog: Győzelem vagy bukás!”

És ezután jön az egész, tipikus Hitler-szónoklat legfontosabb mondata: „Nem a nemzeti szocialista Németországról van szó, hanem arról, hogy a jövőben ki fog uralkodni Európában.”

Végül Hitler még egyszer hangsúlyozza: az az elhatározása, hogy a lehető legkedvezőbb és legközelebbi időpontban megtámadja Franciaországot, megváltozhatatlan. A belga és holland semlegesség megsértésének nincs jelentősége. „Senki nem fog ez irányban kérdéseket feltenni, ha győztünk …”

A nyugaton indítandó hadjárat — Hitler szerint — „a világháború lezárása, nem pedig egy egyszerű akció …”

A szónoklat befejező mondatai: „Én ebben a harcban vagy állva maradok, vagy elbukom. Én nem fogom megélni népem bukását. Kifelé semmiféle kapituláció, befelé semmiféle forradalom.”

E megbeszélés után az előkészületek változatlanul folynak tovább: a Krupp- és a Skoda-művek ontják a legújabb típusú nehéz páncélosokat, Guderian és Rommel páncélos hadosztályai újabb és újabb taktikai elemeket gyakorolnak be, az ejtőernyős hadosztályok is serényen készülnek, a hadsereg műszaki osztagai felépítik a bevehetetlennek látszó belga Eben Emael-erőd pontos mását, és különlegesen kiképzett egységek az erőd megrohamozását gyakorolják …

Az angol-francia hadvezetőség ezalatt két haditervet dolgoz ki: ez egyik, a „Plan D” (D terv), melynek szülőatyja Gamelin, a francia hadsereg főparancsnoka, a Belgium és Hollandia német elözönlése esetén teendő intézkedéseket tartalmazta — elkészült 1939. november 17-én —, a másik ugyanabból az időből származik, a „Royal Marine” fedőnevet viselő hadműveleti terv, melynek célja: a Rajna Ruhrvidéki szakaszának elaknásítása.

Semmi több.

december 12-én Gamelin főparancsnok napiparancsát olvassák fel a csapatok előtt:

„Katonák!

Október 14-én napiparancsban figyelmeztettelek benneteket, hogy készüljetek egy nagy ellenséges támadásra, amely akkor küszöbön állónak látszott. Október 16-án a német csapatok előkészítő akciót kezdtek, amelynek kifejlődését azonban ellenrendszabályaink megakadályozták. Azóta az ellenség fokozta előkészületeit, de a nagy támadást megkezdeni nem merte. Felhívlak benneteket, legyetek éberek és figyeljétek fokozott erőfeszítéssel a németek előkészületeit.

Gamelin.”

A másik oldalon a Fall „Gelb” megindítását ismételten elhalasztják. December 12-én a főparancsnokok a következő parancsot kapják:

,,A Führer és legfelsőbb főparancsnok december 12-én megparancsolta:

A legközelebbi döntés az „A”-nap tekintetében december 27-én 16 óráig fog beérkezni.
Az „A”-nap legkorábban: 1940. január 1.
Ennek megfelelően kell szabályozni a karácsonyi szabadságolásokat a Wehrmacht-részeknél.”

December 27-én elhalasztják az akció megkezdését január 9-re.

január 10-én azonban kellemetlen közjáték zavarja meg az eredeti elképzeléseket. Ezen a napon ugyanis a 2. légiflotta 7. ejtőernyős hadosztályának egyik vezérkari tisztje kurirútjára, Loddenheidéből Bonnba, repülőgépet vesz igénybe, amit a szolgálati szabályzat határozottan tilt. A repülőgép motorhiba miatt belga területen kényszerleszállást végez. A titkos vezérkari iratokat, köztük a Fall „Gelb” terv egyes részleteit tartalmazó aktákat nem sikerül mind megsemmisíteni, néhány fontos irat belga kézbe kerül, így a belga vezérkar első kézből értesülhet, mire készül a Harmadik Birodalom.

(Az eredeti elképzelés minden ponton követte az első világháborúból jól ismert Schlieffen-féle tervet: megkerülni a francia védőrendszert — a semleges Belgiumon keresztül — és fordított felállásra kényszeríteni az ellenséges csapatokat. Ez a terv lebegett az OKW előtt 1939 őszén is a Fall „Gelb” kidolgozásában.)

A német nagyvezérkar azonnal megteszi a szükséges intézkedéseket, és február 24-én kész az új terv. Ez Manstein tábornok műve, a második világháborús katonai szakirodalom a Schlieffen-terv új változataként tartja számon. Alapgondolatát röviden a következőkben lehet összefoglalni: be kell törni Belgiumba, ki kell erőszakolni az átkelést Maas-folyón, majd a nehezen járható, páncélos és motorizált egységek számára nem túlságosan kedvező Ardennek-en keresztül kell a fő csapást irányítani. Erről az oldalról az ellenség nemigen vár támadást. Ha az áttörés az erdős Ardennek-en sikerül, akkor a flandriai síkságra kijutva nem Sedan és Párizs, hanem Amiens irányában a La Manche-csatorna kikötői felé kell a támadást folytatni. Taktikai cél: elvágni az angol expedíciós hadsereget a francia seregektől és külön-külön végezni velük. A front északi szárnyán gyors ütemben meg kell szállni Hollandiát, kikapcsolni a harcból a jól felfegyverzett és kiképzett holland hadosztályokat. A csatorna kikötőinek elfoglalásával elvágják a visszavonulni akaró angol csapatok útját, megakadályozzák esetleges behajózásukat. Ez után kerülhet sor a frontális támadásra Párizs ellen.

Ez volt az új német terv. De mit tett az angol-francia vezérkar és a támadással fenyegetett holland-belga vezérkar?

Nem túl sokat. A belga vezérkar még titokban sem akar tárgyalásokat folytatni a nyugati szövetségesekkel, szigorúan ragaszkodik a semlegességhez. Noha ez az adott pillanatban csak Hitlernek kedvez.

(1914-ben Vilmos császár és a német nagyvezérkar nem sokat törődött Belgium semlegességével, könyörtelenül legázolta a kis országot és úgy tört be Franciaországba. Mégis a II. világháborút megelőző években Belgium sem nyíltan, sem titokban nem volt hajlandó Franciaországgal és Angliával közös védelmi tervet kidolgozni, mert attól tartott, hogy éppen az ilyesfajta tevékenységgel vagy akár ennek látszatával maga ellen ingerli a hitleri Németországot, mely különben ünnepélyesen biztosította az ország semlegességének tiszteletbentartását. A belga uralkodókörök hittek a Führer adott szavának …

De még a francia hadvezetőség is elhitte, hogy a háborúban Hitler óvakodni fog megismételni Vilmos császár drasztikus, nemzetközi jogot semmibe vevő lépését. Elhitték, hogy Hitler szentnek és sérthetetlennek fogja tartani a kis nyugati államok semlegességét, és az több volt mint hiba.

A francia hadvezetőség számolt a német támadás lehetőségével, ezért fantasztikus költséggel bevehetetlennek vélt erődrendszert épített a svájci határtól a belga határig … A belga—francia határ védelmét Hitler adott szavára bízta a francia nagyvezérkar. Érthetetlen, de ez volt a valóság …)

Az angol—francia vezérkar „D” terve elavult és korszerűtlen harcászati elgondolásokon nyugodott; nem terveztek hatékony védekezési módszereket a nagy tömegben támadó páncélos kötelékek ellen. (Egyetlen tiszt volt a francia vezérkarban, aki már a második világháború előtt világosan látta, hogy új utakat kell keresni a modern hadviselésben, aki a tankok felhasználásának új módszereit nagy feltűnést keltő könyvben meg is írta. A vezérkari tiszt nevét érdemes megjegyezni, Charles de Gaulle ezredes volt. Akkor, 1939—1940-ben jól látta a német páncélosok támadásában rejlő nagy veszélyt …)

A céltudatos, a mozgó háborúra elméletileg és gyakorlatilag jól felkészült német hadvezetéssel szemben a nyugati szövetségesek már a hadműveletek megindulása előtt csatát vesztettek.

február 5-én az angol—francia legfelsőbb haditanácsPárizsban ülésezik, és ekkor elhatározzák, hogy a Szovjetunióval háborúskodóFinnországnak katonai segítséget adnak: Norvégián és Svédországon keresztül 3—4 jól felszerelt angol-francia hadosztályt küldenek a finn-szovjet frontra.

Churchill, aki Chamberlain kíséretében részt vett ezen a tanácskozáson, emlékirataiban erről a döntésről a következőket írja: „Ezzel két legyet ütünk agyon egy csapásra — 1. megsegítjük a finneket a Szovjetunió ellen, 2. Narvikon keresztül elvágjuk a Németországba irányuló svéd vasérc-szállítmányok útját …”

Február 28-án Daladier, a „négy müncheni” egyike, a francia kamara ülésén a reakciós jobboldali képviselők dörgő tapsa közepette jelenti be: Franciaország a legrövidebb időn belül 50 000 főnyi expedíciós hadsereget küld Finnországba …

(Emlékezzünk vissza: Norvégia megsegítésére mindössze 12 000 angol, francia, kanadai és lengyel katona szállt partra Namsosnál, Andelsnesnél és Narviknál …

Még csak annyit: a tervezett finnországi akcióból nem lett semmi, mert Paasikivi finn miniszterelnök március 1-én Moszkvába utazott a fegyverszüneti feltételek átvételére. A szovjet kormány nagyon enyhe és nagylelkű feltételeit a finn kormány elfogadta, és március 12-én aláírták a fegyverszüneti egyezményt.)

Egészen más a Daladier kormány álláspontja a hitleri Németországgal szemben. Amikor 1940 márciusában az angol hadvezetőség ismételten sürgeti a nagyon szerény keretek között mozgó, fent említett „Royal Marine” hadművelet végrehajtását, akkor Daladier a következőket közli Churchillel: „Lebrun köztársasági elnök személyesen lépett közbe annak érdekében, hogy Németország ellen semmiféle olyan támadó akciót ne kezdjünk, mely megtorlást válthatna ki Franciaországgal szemben …”

1940 tavaszán lázas előkészületek folynak a szíriai Weygand-hadseregnél. A bevallott cél — Törökország megsegítése, a valódi cél azonban egészen más — támadás a bakui olajmezők ellen. Weygand erről a következőket jelenti Gamelinnek:

„Ma már eljutottunk a petróleummezők bombázásának abba az előkészítési stádiumába, amikor már csak az időpont meghatározása hiányzik, mikor indíthatjuk el ezt az operációt … Szerintem okosabb, ha ezt a támadást június végére vagy július elejére tűzzük ki, figyelembe véve annak szükségességét, hogy minden anyag a kezünkben legyen, és hogy ezt a támadást a legnagyobb hatással és a legrövidebb idő alatt hajthassuk végre. Ez az operáció csak néhány napig tarthat és főleg olyan pontok tömeges bombázására szoritkozhatik, melyeknek elpusztítása és felgyújtása a legtökéletesebb hatást idézheti elő.”

(A Rajnát elaknásítani nem szabad, ennél fontosabb a bakui olajmezők bombázása …)

A rendkívül kemény tél megakadályozza a Wehrmachtot a Fall „Gelb” végrehajtásában, április 9-én megkezdődik a Fall „Weserübung”.

Április 27-én, két nappal azután, hogy az angol-francia csapatok megkezdték Közép-Norvégia kiürítését, Jodl tábornok a következőket jegyzi fel naplójában: A Führer döntése szerint a Fall „Gelb” május 1 és 7 között kezdődik.

Május 6-án Hitler kiadja az utasítást: a Fall „Gelb” végrehajtandó, „A”-nap május 8, „X”-idő 5 óra 35 perc. Jelszó „Danzig”.

Egy nappal később azonban a német nagyvezérkar kellemetlen jelentést kap: a hadsereg rádió és telefon figyelői lehallgattak egy telefonbeszélgetést, mely a vatikáni belga követ és a brüsszeli kormány között folyt le, és melynek során a követ figyelmeztette kormányát, hogy küszöbön áll a német támadás. Ugyanezen a napon a berlini holland katonai attasé megbízható forrásból vett értesülése alapján hasonló jelentést küld a holland vezérkarnak.

Hollandia 1940. május 8-án mozgósít, a belga katonai hatóságok lezárják az Albert-csatornán átvezető hidakat.

A Wehrmacht főhadiszállásán árulást gyanítanak és a biztonság kedvéért a nyugati határ mentén felsorakozott csapatoknak sürgősen kiadják az „Augsburg” jelszót: támadási előkészületeket felfüggeszteni.

De május 9-én 21 óra 30 perckor kiadják a „Danzig” jelszót. Másnap, május 10-én hajnalban a Wehrmacht megkezdi a Fall „Gelb” végrehajtását.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

Fall „Weserübung”

(idézet: A Berchtesgadeni sasfészektől a berlini bunkerig)

Az első jelentések a német flottamozdulatokról — A Home Fleet ellenintézkedései — A norvég tengerpart stratégiai fontossága — „Studie N” — Fall „Weserübung” — Falkenhorst tábornok utasítása a megszálló csapatokhoz — Narvik, Trondheim, Bergen, Stavanger eleste — A német csel — A norvég erők készületlensége — Quisling és társai — A narviki ütközet — Angol—francia—kanadai erők partraszállása — Az expedíciós hadsereg kudarca — A német győzelem, ára — Vita az alsóházban a norvégiai kudarc okairól

április 4-énChamberlain angol miniszterelnök egy előkelő angol társadalmi egyesülethez levelet intéz, amelyben leszögezi: „Hét hónappal a háború kitörése után tízszer olyan biztos vagyok a győzelemben, mint a háború kezdetén … Úgy érzem, hogy az eltelt hét hónap alatt helyzetünk, az ellenséghez viszonyítva, sokkal erősebb lett.”

Chamberlain ezután azt fejtegeti, hogy a háború kezdetén Németország nagy fölényben volt Angliával és Franciaországgal szemben, és az ellenségnek lehetősége lett volna, hogy legyűrje a nyugatiakat, mielőtt azok pótolhatták volna elmaradásukat.

„Hát nem különleges dolog — folytatja Chamberlain —, hogy Hitler még csak meg sem kísérelt ellenünk támadást? Akármi lett légyen is az ok, akár az volt, hogy Hitler azt gondolta, továbbhaladhat azzal, amit eddig megkapott, anélkül, hogy harcolnia kellene érte, akár az volt, hogy az előkészületeket nem fejezte be teljesen, egy dolog biztos: ő lekéste a buszt …” (one thing is certain: he missed the bus).

(Churchill, aki szeptember 3-tól kezdve a Chamberlain kormányban az admiralitás első lordja volt, emlékirataiban idézi miniszterelnöke levelét. Megkritizálja Chamberlain megalapozatlan derűlátását, külön kiemeli: az a kijelentés, hogy „Hitler lekéste a buszt”, szerencsétlen volt…)

április 5-én, pénteken este az oslói német követ meghívott vendégek számára a követségen filmbemutatót rendez, amelyen megjelenik a norvég kormány több tagja is. A bemutatott film a Wehrmacht lengyelországi hadjáratát örökítette meg, a végén bemutatva a szörnyű pusztítást, amellyel Varsó bombázása járt. A film mottója a következő volt: „Ezt köszönhetjük angol és francia barátainknak.”

A filmbemutató és a fogadás rossz hangulatban ér véget.

Két nap múlva, 1940. április 7-én, vasárnap este az angol légihaderő felderítő gépei a következőket jelentik az admiralitásnak: egy német csatacirkáló, két könnyűcirkáló, tizennégy torpedóromboló, továbbá másfajta hadi- és szállítóhajók gyors menetben észak felé tartanak.

A home fleet, az angol honi flotta egységei parancsot kapnak: haladéktalanul fussanak ki a tengerre. Este 20 óra 30 perckor három csatahajó, a Rodney, a Repulse és a Valiant, két cirkáló és tíz romboló kíséretében elhagyja Scapa Flow-t, a flotta fő támaszpontját.

Másfél órával később, 22 órakor, a Rosyth kikötőjében állomásozó 2. cirkáló-osztály — két cirkáló és tizenöt romboló — is kifut a tengerre.

Április 8-án az 1. cirkáló-osztály — egy cirkáló és hat romboló, melyek fedélzetén norvégiai partraszállásra szánt angol csapatok voltak — az admiralitás parancsára angol kikötőben (!) partra teszi ezeket az expedíciós egységeket és csatlakozik az Északi-tenger felé tartó flottához.

Közben a német haditengerészet főparancsnoksága tudomást szerez az angol flottamozdulatokról: egy német tengeralattjáró, mely az Orkney-szigetek közelében cirkált, elfogott egy, a Scapa Flow-i támaszpont és a hajóraj között váltott hosszú üzenetet …

Ezen a napon hajnalban 4 óra 30 perc és 5 óra között az angol flotta más egységei — nyolc torpedóromboló, a Renown csatahajó és a Birmingham cirkáló fedezete alatt — végrehajtják a „Wilfred” hadműveleti akciót: aknákat raknak le az észak-norvégiai Narvik kikötője körül, hogy megakadályozzák a svéd vasércet szállító német hajók közlekedését.

Délelőtt 8 óra 30 perckor az aknarakó-hajók egyike, a Glowworm torpedóromboló, mely elmaradt a többiektől, hogy egy vízbe esett matrózát megkeresse, rádión jelenti az admiralitásnak, hogy Bergen kikötője és a Shetland-szigetek között, 150 mérföldnyire a Nyugati-fjordtól, túlerőben levő német flottaegységbe ütközött. Az egyenlőtlen harc során a 10 000 tonnás német Hipper cirkáló elsüllyeszti a Glowwormot.

Ugyanezen a napon Oslóból jelentés érkezik Londonba arról, hogy az Orzel lengyel tengeralattjáró, mely 1939 október óta az angol flotta egységeivel együtt harcolt, Christiansundnál, a norvég partok előtt megtorpedózta a Rio de Janeiro német csapatszállító hajót. A hajótöröttek német uniformist viseltek és az őket megmentő norvég halászoknak elmondották: Bergen kikötője felé tartottak, „hogy segítsenek megvédeni a norvégeknek országukat az angolok és a franciák ellen …”

A messzi északon zajló események híre Budapestre már április 8-án megérkezik. A Magyar Távirati Iroda ezen a napon a következő, Oslóból keltezett jelentést adja ki: „Megerősítik azt a hírt, hogy hétfőn délelőtt mintegy 90—100 német hadihajó tartott észak felé a Kattegaton és a Nagybelten át. A hajók közt több nagy csatahajó is van, a többi egység segélyhajókból és felfegyverzett halászhajókból áll.”

Amikor április 9-én a magyar lapokban megjelenik a Magyar Távirati Iroda eme híre, a náci Wehrmacht csapatai már lerohanták és szinte puskalövés nélkül elfoglalták Dániát és megkezdték inváziós hadműveleteiket a több mint 1500 kilométer hosszúságú norvég tengerpart döntő fontosságú pontjain: Oslónál, Bergennél, Trondheimnél és Narviknál.

És az angolok?

Április 9-én reggel 8 óra 30 perckor összeül a háborús kabinet, és a következő döntéseket hozzák:

A home fleet parancsnokát utasítani kell, hogy a flotta tisztítsa meg az ellenségtől Trondheim és Bergen kikötőjét.
A vezérkari főnök tegye meg a szükséges lépéseket e két kikötő, valamint Narvik elfoglalására.

A német sas villámgyorsan lecsap északon, de a brit oroszlán csak lassan, lomha mozgással indul meg. Pedig váratlan akcióról, meglepetésről nem lehet beszélni. Maga Chamberlain miniszterelnök is elismeri 1940. május 7-iki alsóházi beszédében, hogy „az angol—francia hadvezetőség már hónapok óta tudta, hogy a balti-tengeri kikötőkben komoly német csapatösszevonások folynak, de nem lehetett tudni, melyik ország ellen készül a támadás? Svédország, Norvégia, Dánia vagy éppen Anglia egyaránt szóba jöhetett.”

Ennek ellenére, amikor április 9-én délután Londonban összeül az angol—francia supreme war council (legfelsőbb haditanács), kiderül, hogy Angliában mindössze tizenegy harcképes zászlóalj van, ezek közül kettőt még az éjszaka folyamán be lehet hajózni, míg a többi zászlóalj elszállításához 6—8 nap szükséges. A franciák egy alpesi hadosztály harcbavetését ígérik.

A supreme war council ezenkívül elhatározza, hogy megszállják a Dániához tartozó, stratégiai szempontból fontos Faröer szigetét és elővigyázatossági intézkedéseket tesznek Izlandon.

Megkezdődik a harc Norvégia birtoklásáért.

Amikor Hitler 1940. február 20-án Keitel javaslatára Berlinbe rendeli Falkenhorst tábornokot — aki 1918-ban a finnországi német katonai akciót irányította és így a skandináviai tereppel, időjárással, az ezekből adódó problémákkal már megismerkedett —, hogy megbízza a dániai és norvégiai hadműveletek irányításával, a következőket mondja neki: „Meg akarom szállni Norvégiát, mivel olyan értesüléseket kaptam, hogy az angolok akarnak ott partraszállni; meg akarom őket előzni.”

Hitler Norvégia stratégiai fontosságáról szólva, Falkenhorstnak kifejti: ha Norvégiát az angolok megszállják, kitűnő stratégiai kiinduló pontot kapnak a Balti-tenger irányában, ahol nincsenek sem megfelelő erődítmények, sem komoly német katonai egységek. Azok a sikerek, eredmények, amelyeket a Wehrmacht Keleten elért, és amelyeket el akar érni Nyugaton, semmivé lennének, mert az ellenségnek módja lenne arra, hogy akár Berlinig előretörjön. Másodszor: a norvég fjordok és repülőterek a német flotta számára nagy mozgási szabadságot biztosítanának; harmadszor: Norvégia birtoklása lehetővé teszi a svédországi vasércszállítmányok biztonságos szállítását — tengeri úton.

Amikor 1940. február 20-án Hitler mindezt kifejtette Falkenhorst tábornok előtt, már pontosan 68 napja folytak a skandináviai akció előkészületei. 1939. december 14-én adta ki a Führer az erre vonatkozó első parancsát. 1940. január 27-én pedig Keitel, a Wehrmacht főparancsnokságának főnöke a következőket rendelte el: „A Führer és a Wehrmacht legfőbb főparancsnoka azt kívánja, hogy az N tanulmányon (Studie N) a továbbiakban az ő személyes irányítása alatt és az egész hadviseléssel a legszorosabb összhangban dolgozzanak. Ezen okból megbízott, hogy a további előmunkálatok vezetését vegyem át. E célból az OKW-n belül munkatörzset hozunk létre, amely egyszersmind a jövendő hadműveleti törzs (Operationsstab) magja lesz. A Wehrmacht-részek főparancsnokságait kérem, hogy mindegyik küldjön ki ezen törzshöz egy-egy IA minősítésű tisztet, aki ért a szervezési és utánpótlási kérdésekhez … Az összejövetel időpontját még közölni fogjuk. Az összes további munkálatok a »Weserübung« jelszó alatt folynak. Keitel.”

Február 20-án délelőtt Hitler megbízza Falkenhorst tábornokot a „Weserübung” főparancsnokságával, a délutáni megbeszélésen pedig Hitler, Keitel, Jodl és Falkenhorst már a terv részleteiről tárgyalnak. Ekkor már csak egy kérdés vár eldöntésre: Dánia és Norvégia lerohanása jön-e előbb, vagy a Fall „Gelb”, a nyugati hadjárat. 1940. március 1-én megszületik a döntés, melyről Jodl a következőket jegyezte fel naplójában: „A Führer elhatározta, hogy a »Weserübung«-ot a Fall »Gelb« előtt hajtja végre, néhány napi intervallummal.”

Ezen a napon adja ki Hitler a Fall „Weserübung”-ra vonatkozó hadműveleti utasítását:

„1. A skandináviai helyzet fejlődése megköveteli: minden előkészület arra irányuljon, hogy a Wehrmacht erőinek egy részével Dániát és Norvégiát megszálljuk. Ezáltal meg kell előzni a Skandinávia és a Keleti-tenger felé irányuló angol támadást, biztosítani kell svédországi ércbázisunkat, és a haditengerészet és a légiflotta Anglia elleni kiinduló állásait ki kell szélesíteni.

A haditengerészet és a légierő feladata, hogy az adott lehetőségek keretein belül biztosítsa a vállalkozást az angol tengeri- és légierők beavatkozásával szemben … Alapjában arra kell törekedni, hogy békés megszállás jelleget adjunk a vállalkozásnak, amelynek az a célja, hogy az északi államok semlegességét fegyveres erővel biztosítsa …

A Norvégia és Dánia elleni vállalkozás előkészítésével és vezetésével megbízom a XXI. hadseregparancsnokság vezénylő tábornokát, Falkenhorst gyalogsági tábornokot.
A dán határ átlépésének és a norvégiai partraszállásnak egy időben kell megtörténni …

Igen nagy fontosságú, hogy rendszabályaink mind az északi államokat, mind nyugati ellenségeinket meglepetésszerűen érjék …

Ha a behajózási előkészületeket nem lehet tovább titokban tartani, a vezetőknek és a csapatoknak más célt kell megadni. A csapatoknak a valódi célt csak a kifutás után szabad megismerniük Adolf Hitler.”

Falkenhorst tábornok március 13-án parancsot ad ki: „Rendkívüli utasítások a Dánia és Norvégia megszállása alkalmával tanúsítandó magatartás tekintetében.”

A parancs a többi között leszögezi:

A cél az, hogy ezen országok megszállása békés formák között menjen végbe. „Ott azonban, ahol a német csapatok ellenállással találkoznak, fegyveres erővel kíméletlenül meg kell azt törni.”

Továbbá: „Hangsúlyozni kell, hogy lojális előzékenységgel szolgálják legjobban hazájuk ügyét, hogy minden ellenállás céltalan és szükségszerűen csak súlyos károkhoz vezet.”

A parancs intézkedik a dán és norvég hatóságok irányításáról, a vasutak, hajózási vállalatok, ipartelepek működésének folytatásáról, az ellenséges államok követségeivel szemben követendő eljárásról.

A kifejtendő propaganda célját a parancs a következőképpen fogalmazza meg: „A lakosságot a megszállás kezdetétől a lehető legnagyobb mértékben meg kell dolgozni — propaganda útján. Olyan benyomásnak kell kialakulni, hogy nem lehet kétség afelől: a kormány döntései a német követelések teljesítésére irányulnak, és az ez irányú megbeszélések már folyamatban vannak …”

Külön rész foglalkozik azzal, hogyan viselkedjenek a német katonák személyes érintkezésben a norvég és dán lakossággal:

„1. A norvég határozott nemzeti öntudattal rendelkezik. Ezen túl a norvég még a legszorosabb rokonságban állónak érzi magát a többi északi néppel.

Tehát: elkerülni mindazt, ami a nemzeti becsületet sértheti.

A norvég fölöttébb szabadságszerető és öntudatos. Elutasít minden kényszert és alárendeltséget. Nincs semmi érzéke a katonai fegyelem és tekintély iránt.

Tehát: keveset parancsolni, nem kiabálni! Ez ellenállással tölti el és hatástalan. Tárgyilagos felvilágosítás és meggyőzés. Tréfás hangnemmel lehet a legtöbbet elérni. Szükségtelen élesség és gyámkodás sértik az önérzetét.

A norvég, lényénél fogva (hasonlóan a fríz paraszthoz), zárkózott és tartózkodó, lassan gondolkozik és cselekszik, ehhez jön még az is, hogy bizalmatlan az idegennel szemben.

Tehát: semmiféle hecc-tempó! (Keine Hetztempo!) Időt kell hagyni.

A norvég háza, az ősi germán felfogásnak megfelelően, szívesen lesz szent vendégszeretet színhelyévé. A magántulajdon sérthetetlen. A ház nyitva áll. A tolvajlás jóformán ismeretlen és szégyennek számít.

Tehát: minden jogtalan beavatkozást mellőzni kell, még ha a javak szabadon hevernek is. „Beszerzés, organizálás” és ehhez hasonlók tolvajlásnak számítanak és minden körülmények között tiltva vannak.

A norvég embernek nincs érzéke a háború iránt. A hajós és kereskedő nép Angliához húz. Finn testvéreit rokonnak tartja és fél Oroszországtól. A nemzeti szocializmus céljai iránt, kevés kivétellel, semmi megértést nem tanúsít.

Tehát: politikai vitákat kerülni kell.

A norvég szereti a házias, kedélyes életet. Meg lehet nyerni barátságos magatartással, kicsiny figyelmességekkel és személyiségének elismerésével. Semmiféle tolakodó magatartás az asszonyokkal szemben!
A német nyelvet majdnem mindenütt megértik.

Előfeltétel: lassan és világosan beszélni.”

A dánokkal szemben tanúsítandó magatartás „szabályai” majdnem szószerint megegyeznek a fentiekkel, mindössze a dánok egyéni jellemzését fogalmazta meg Falkenhorst tábornok másként:

„A dán tulajdonságai közé tartozik a paraszti ravaszság, az agyafúrtság, amely egészen az őszintétlenségig eljut.”

A dániai utasítás is megtiltja a „beszerzést”, az „organizálást”, viszont nem említi, hogy az asszonyokkal szemben tilos a kihívó magatartás …

Ha a sok utasítás, tanács követése nem hozná meg a kívánt eredményt, azaz „ha a civil lakosság ellenállást tanúsít, és ha tartani kell attól, hogy a lakosság a csapatok vagy a mögöttes összekötővonalak ellen támadásokat intéz, akkor a túsz-szedés eszközéhez kell nyúlni … A túszokat lehetőség szerint a lakosság azon rétegeiből kell szedni, amelyektől ellenséges cselekedetek várhatók … A túszoknak és a lakosságnak tudomására kell hozni, hogy ellenséges cselekmények esetén a túszokat agyonlövik.”

Falkenhorst tábornok utasításában részletesen foglalkozik a német Wehrmacht ellen irányulható erőszakos cselekményekkel: szabotázs, távbeszélő-vonalak elvágása, mögöttes összekötő vonalak szétrombolása stb. Ezeknek egyetlen büntetésük van: halál.

„A partizánokat a harcban vagy menekülésük közben agyon kell lőni. Az elfogott partizánok nem számítanak – hadifoglyoknak, hanem mint gonosztevőket kell őket kezelni és tábori hadbíróság által el kell ítéltetni. Ha a vádlottat partizántevékenység kifejtésében bűnösnek találják, halálra kell ítélni … Ha a tábori hadbíróság a vádlottat felmenti, akkor az ítélet után mint polgári internáltat kell kezelni …”

március 16-ánHitler összehívja a Wehrmacht főparancsnokait, a tanácskozáson megszületik a döntés: a „Weserübung”-akció kezdete — április 9.

A dátum meghatározásában döntő súllyal esett latba Raeder admirális álláspontja: Előbb vagy utóbb Németországnak szembe kell nézni azzal a szükségszerűséggel, hogy végrehajtja a »Weser« hadműveletet. Éppen ezért olyan hamar végre kell hajtani, amilyen hamar csak lehet, legkésőbb április 15-ig; ettől az időponttól kezdve ugyanis az éjszakák túl rövidek; újhold április 7-én lesz. A haditengerészet hadműveleti lehetőségei nagyon csökkennek, ha a »Weser« hadműveletet tovább halasztjuk.”

Március 20-án Falkenhorst tábornok jelenti az OKW főparancsnokságának: az előkészületek befejeződtek.

Március 30-án Dönitz admirális kiadja utasítását a haditengerészet egységeinek Dánia és Norvégia megszállására.

A jelszó: „Hartmut”.

A hadművelet célja: csapatok azonnali partraszállítása Norvégiában. Ezzel egyidejűleg Dániát a Keleti-tenger felől és a szárazföldről meg fogják szállni.

Április 5-ről 6-ra virradó éjszaka a német haditengerészet első egységei kifutnak a tengerre, hogy április 9-én elérhessék a német partoktól 1800 km távolságra fekvő Narvikot, a vállalkozás legmesszebb fekvő pontját.

Április 9-én hajnalban a Wehrmacht csapatai átlépik a dán határt és órák alatt hatalmukba kerítik a kis országot. Keresztély dán király parancsot ad a hadseregnek: nem kell ellenállni.

Ugyanezekben az órákban, egyazon időpontban megjelennek a német haditengerészet egységei a legfontosabb norvég kikötők előtt és szinte minden ellenállás nélkül birtokukba kerítik Narvikot, Trondheimet és Bergent. Stavangert ejtőernyősök, majd nyomukban más, légi úton szállított egységek foglalják el.

Ellenállásra a németek csak Oslónál és Kristiansandnál találnak, ahol a norvég parti ütegek igen súlyos veszteségeket okoznak az inváziós német flottának — a többi között elsüllyesztik a Blücher és a Karlsruhe cirkálót.

Sajnos másutt, a közel másfél ezer kilométer hosszú norvég tengerparton nem ez a helyzet, a német hadihajók sértetlenül, veszteség nélkül érik el a kitűzött célokat. Elérik pedig csellel és árulással.

A csel végtelenül „egyszerű” volt: abból kiindulva, hogy a norvég partvédelem egy esetleges angol partraszállás esetén nem tüzelne az angol hadihajókra, a német haditengerészet főparancsnoksága elrendelte, hogy az inváziós flotta angol hadilobogót használjon …

március 24-én kelt az a parancs, amely a Bergenbe induló II. A. és az Oslóba induló III. B. flottarajnak meghagyja: a hajókat angol hajóknak kell álcázni és a norvég hajók morse-hívására angol nyelven kell válaszolni. Kérdésre a következő tartalmú választ kell adni: „Irány Bergen kikötője, rövid ott-tartózkodásra, semmiféle ellenséges szándék.”

Továbbá: „felszólításra angol hadihajó nevekkel kell válaszolni”.

Köln = H.M.S. Cairo

Königsberg — H.M.S. Calcutta

Bremse = H.M.S. Faulkner

Carl Peters = H.M.S. Halcyon

Leopard = british destroyer (brit romboló)

Wolf = british destroyer

S—Boote — british motor torpedoboots (brit motoros torpedóhajók).

„Gondoskodni kell arról, hogy az angol hadilobogókat meg lehessen világítani …”

Az utasítás egyebek között a Köln cirkálónak (= H.M.S. Cairo) megadja a különböző esetekben használandó angol szöveget:

„A megállásra való felszólításnál:

Please, repeat last signal! (Kérem megismételni az utolsó jelzést!)
Impossible to understand your signal! (Lehetetlen megérteni jelzésüket!)

Figyelmeztető lövés esetén:

Stop firing! British ship! Good Friend! (Szüntessék meg a tüzelést! Angol hajó! Jó barát!)

Ha az út iránya és célja felől érdeklődnek:

Going Bergen. Chasing german steamer! (Bergen felé tartunk. Német gőzösöket üldözünk!)

Így történhetett meg, hogy a német hadihajók a 150 kilométer hosszú, rendkívül keskeny, kiválóan megerősített és katonai szakértők által bevehetetlennek tartott trondheimi fjordon bántatlanul hajóznak át és a német partraszálló egységek magát Trondheim kikötőjét, valamint a várost szinte egyetlen puskalövés nélkül foglalják el.

A német haditengerészet kalózcselének sikerét elősegíti az is, hogy a norvég hadvezetőség a lehető legcsekélyebb elővigyázatossági intézkedéseket sem tette meg a várható német támadás elhárítására.

A Pesti Hírlap 1940. április 23-iki száma hosszú tudósítást közölt Trondheim elfoglalásáról. A vállalkozást irányító német hadihajó parancsnoka a többi között a következőket mondotta a norvég fegyveres erők készületlenségéről: „Mikor megkaptuk a parancsot, hogy német katonaságot szállítsunk Norvégia területére, valamennyien jól tudtuk, hogy ilyen nehéz és ennyire körülményes feladatot a német hadiflottának talán még sohasem kellett elvégeznie. Nekem a trondheimi fjordba kellett vezetnem hajómat. Tudtam, hogy milyen veszedelem vár reánk. Igen magas hegyek között a szűk fjordban jobbról és balról modern erődök ágyúcsövei fogadják a víz hátán úszó hajót. Páncélos, nem páncélos — mindegy: mert végeredményben ez is, az is csak egy — hajó. Nem tudtuk, hogy a norvég hadihajók kazánjaiban nem égett a tűz; nem tudtuk, hogy a fjordok védelmére robbantóakna alig került a tengerbe; nem tudtuk, hogy a fjordok két partján elhelyezett erődítményekben gazdátlanul pihennek a legmodernebb ágyúk … Minekünk arra kellett gondolni, hogy bent a fjordban összpontosított tüzelés alá vesznek bennünket. Hadihajónkon a szokottnál is több katonaság, nemcsak tengerészek, hanem munícióval felszerelt gyalogság és tüzérség is. Baj, robbanás, telitalálat esetén tehát még több gond, pusztulás, szenvedés.”

A parancs azonban parancs, és a katona — a hadihajó parancsnoka is — hűen teljesíti kötelességét.

„Az előírt pillanatban hadihajónk befordult a trondheimi fjordba. Egyetlen percet sem késtünk. Egy norvég őrhajó a fjordok előtt nem vette észre hajómat. Az erődítmények ágyúi nem szólaltak meg, a lámpák nem gyulladtak ki. Itt-ott egy-két villanyzseblámpa fénye tűnt fel, azután két gépkocsi robogott ki az első hegyi-vár kapuján. Úgy tűnt fel, hogy a kis várakban elhelyezett katonaság nyugodt éjszakai álmát alussza. Az első erődítménynél látottak megismétlődtek a második erődítménynél. Már hatvan kilométert haladtunk teljes gőzzel előre anélkül, hogy egyetlen lövést kellett volna tennünk, vagy körülöttünk egyetlen lövés dördült volna el.

Nem szólaltak meg az apnsei erődítmény ágyúi sem, pedig ott erős fordulót kellett vennie a hajónak, Trondheim felé. Azután elhaladtunk a kristiansandi és a munkholmeni erődítmények előtt is. Védőcsapatoknak nyoma sem volt.

Maga Trondheim is aludt! Pompás fehér hótakaró borította a házakat. Nem tűnt fel senkinek, hogy idegen hadihajó vetett horgonyt a trondheimi öbölben, hogy egymás után eresztettük vízre motoros és evezős csónakjainkat, előbb száz, majd újabb száz, harmadik száz, negyedik száz, ötödik száz német gyalogos szállt partra automatikus fegyverekkel, géppuskákkal, gyalogsági ágyúkkal, munícióval felszerelve.

Trondheim szépen aludt tovább, nyugodtan, zavartalanul — reggelig. Reggel, mikor kitörölték az álmot a szemükből, meglepetten néztek reánk, el sem akarták hinni, hogy — németek vagyunk. Sőt, először reánk sem vetették tekintetüket, elmentek mellettünk és csak pár lépés után néztek vissza a trondheimiek. Igaz, akkor már megváltozott a tekintetük is, de akkor már — késő volt: Trondheim postáját, erődítéseit, középületeit, rádióállomását, vasútját, kikötőjét, utcáit megszállták csapataink. Sőt, a trondheimi repülőtéren egymás után pihentek meg a hosszú légi útról érkező nagy, német repülőgépek is. Így folyt le Trondheim megszállása.”

— Ha Trondheim nincs, nincs Norvégia — mondják Norvégiában. Trondheimben vetette meg 936-ban, 1004 évvel ezelőtt Olaf Trygvasön a mai Norvégia alapjait.

Trondheim pedig néhány óra leforgása alatt, harc nélkül kerül a náci hódítók kezére 1940. április 9-én hajnalban.

Másutt nem a német kalózcsel, nem a norvég fegyveres erők készületlensége, hanem néhány nácibarát politikus, a hadsereg és a flotta egyes áruló vezetői, Vidkun Abraham Quisling és társai teszik könnyűvé, mozdítják elő a megszállók sikerét:

Quisling 1931-től 1933-ig a norvég kormányban a hadügyminiszteri tárcát töltötte be, ez idő alatt számos magasrangú katonatiszttel épített ki baráti és politikai kapcsolatokat. Miniszterségéről történt lemondása után radikális nacionalista programmal „Nemzeti Egyesülés” elnevezés alatt új pártot alakít. Ez a párt — amint Alfred Rosenberg írja egy feljegyzésben — antiszemita alapon áll és a legszorosabban együtt óhajt működni Németországgal. Quisling pártjának taglétszáma 1939-ben 15 000 — a legutóbbi, az 1936-os norvég parlamenti választásokon meg sem kísérelte a fellépést …

Quisling német fasiszta mintára szervezett pártja bel- és külpolitikai célkitűzéseit németbarát, semmilyen szempontból nem korlátozott külpolitika útján óhajtja megvalósítani.

Egyik legbizalmasabb híve, Konrad Sunlo őrnagy, Narvik parancsnoka 1939 őszén keltezett, Quislinghez írott levelében a norvég nemzetről a következőképpen foglalta össze véleményét: A jelenlegi körülmények között, ha a dolgok így mennek tovább, Norvégia elsorvad. Reméli, a nemzetből marad annyi, hogy a megmaradt részből lehet egy népet teremteni, amely Norvégiát ismét jól és igazán fel tudja építeni. „A ma élő nemzedéket joggal lehetne kikergetni a sivatagba, és azt kell mondani, hogy nem is érdemelne mást …”

(Hamisítatlan fasiszta ideológia. Sunlo őrnagy levelét egyébként Rosenberg idézi említett feljegyzéseiben, melynek az volt a célja, hogy Hitlert meggyőzze Quisling és pártja abszolút megbízhatóságáról.)

Quisling hívei közé tartozott Fritzner kapitány, az egyik hadiiskola parancsnoka, továbbá Hkoslav, a legnagyobb kiképzőtábor parancsnoka is.

Quisling 1939 december elején a következő tervet terjeszti Alfred Rosenberg, az NSDAP, a náci párt külpolitikai vezetője elé: bizonyos számú kiválasztott norvéget Németországban ki kellene képezni, hogy alkalmasak legyenek — Oslo központjainak meglepetésszerű megszállására. Miután államcsínnyel a jelenlegi norvég kormányt eltávolították, a hatalmat átvették, az új norvég kormány „rendcsinálás céljából” behívja a német csapatokat. Ennek érdekében a német flotta már előzőleg felvonul a norvég partok előtt és az adott jelre Oslo környékén német csapatokat tesz partra. Quisling reméli, hogy ilyen akció esetén a norvég hadsereg jelentős része átáll az ő oldalára. Quisling mint szakember kész a katonai kérdéseket — a vállalkozásban résztvevő német csapatok létszámát stb. — a Wehrmacht felelős tényezőivel megbeszélni.

(Ez volt a belső árulók, az „ötödik hadoszlop” első „klasszikus” jelentkezési formája a második világháborúban.)

Raeder nagyadmirális, a flotta főparancsnoka 1939. december 12-én délelőtt előbb Rosenberggel tárgyal, majd jelentést tesz Hitlernek Quisling és társai látogatásáról, hangsúlyozván Norvégia és Dánia birtoklásának fontosságát.

Hitler két nap múlva, december 14-én délután fogadja Quislinget és még ugyanezen a napon kiadja az OKW-nak a Führer-Befehlt, a vezéri parancsot: a norvégiai vállalkozásra meg kell tenni az előkészületeket …

A haditengerészet főparancsnokságának 1. sz. hadműveleti utasítása a „Weserübung Nord” (Norvégia megszállása) végrehajtására leszögezi: az akció meglepetésszerűségének fokozása céljából a német hadihajók angol lobogót használjanak; ezen rendelkezés alól kivétel a narviki csoport. Az ottani katonai parancsnok, Sunlo őrnagy, németbarát beállítottságú, úgyhogy az ő részéről semmiféle nehézséggel nem kell számolni, ha a befutásnál német zászlót tűznek ki …”

Az OKW azonban nem tájékoztatta Quislinget az akció megkezdésének időpontjáról, és Quisling komolyan meglepődött, amikor a német hadihajók megjelentek Oslo előtt. A németek ugyanis a békés megszállás látszatát szerették volna elérni, ezért Bräuer oslói német követ megpróbált tárgyalni a norvég királlyal, hogy a dániaihoz hasonló megegyezést érjenek el, továbbá hogy Quislinget nevezze ki miniszterelnöknek. Miután Haakon norvég király és a parlament erre nem volt hajlandó, Hitler felhagyott a kísérletezgetéssel és április 27-én (!) deklarálta a hadiállapot beálltát Norvégiával.

Csak ezután léphettek színre Quisling és társai …

Így érthető, ha az országra rátörő német csapatok az első napokban csak kevés helyen ütköznek komoly ellenállásba. A norvég hazafiak azonban mindenütt felveszik a harcot az agresszorokkal. Csak egy ragyogó mozzanatot említünk, a Hebra erőd védelmét. Hebra erődje Trondheim és a svéd határ között fekszik. Mikor a németek megszállják Trondheimet, az erőd teljesen elhagyatottan, védtelenül áll. Egy norvég kapitány titokban összetoboroz száz hazafit, beveszi magát az erőd tíz méter vastag falai közé és hetekig tartja azt a német csapatok állandó és elkeseredett rohamaival szemben.

A norvégiai német sikereket nem kis mértékben segíti elő az erélytelen angol—francia hadvezetés is. Erélyes kormánynyilatkozatok, komor fenyegetések hangzanak el, melyeket nem követnek tettek.

Az angol admiralitás április 11-én tájékoztatja az angol alsóházat a skandináviai eseményekről. Éles szavakkal bélyegzi meg a náci Németországnak a kicsiny és védtelen Dánia, valamint a háborúra felkészületlen Norvégia ellen intézett hitszegő támadását, de ugyanakkor súlyos — és tegyük hozzá: jogos — szemrehányásokkal illeti a norvég kormányt azért, mert oly szigorúan meg akarta őrizni semlegességét Angliával és Franciaországgal szemben és nem fogadta el a segítségüket. „Ugyanez vonatkozik minden más államra, amely holnap vagy egy hét, esetleg egy hónap múlva hasonló támadás áldozatává válik.”

Churchill bejelenti:

„Hitler Norvégia partjának több pontját megszállta és elfoglalta Dániát, de mi elfoglaljuk Norvégiának azt a részét, amelyre szükségünk van, és még jobban megerősítjük a zárlatot.

A Skagerrakban és a Kattegatban tartózkodó német hajókat el fogjuk süllyeszteni. Nem engedjük meg, hogy az ellenség büntetlenül küldjön utánpótlásokat ezeken a vizeken. A németek észak-európai vállalkozása éppoly súlyos stratégiai hiba, mint volt Napóleon spanyolországi hadjárata” — mondja Churchill. Végső következtetése pedig: „Végeredményben a skandináviai eseményekkel tisztán katonai szempontból nézve, csak nyertünk …”

Egyes magyar lapok is komolyan veszik Churchill blöffjét és végre komoly szövetséges hadműveleteket jósolgatnak … A „Nemzeti Újság” április 10-én négyhasábos szalagcímben közli, hogy „100 000 főnyi angol—francia hadsereg úton Skandinávia fele”. Másnap a lap arról ad hírt, hogy „a Skagerrakban az angol hadihajók szétszórták a német csapatszállító hajókat; két csapatszállító hajót és egy német torpedórombolót elsüllyesztettek.”

A „Magyar Nemzet” katonai szakértője, Tombor Jenő ny. ezredes „A hadihelyzet válsága északon” című cikkében a többi között már a következőket írja: „Az angol hadihajók áttörték a németek aknazárát a Skagerrak nyugati részén, minden kockázatot vállalva, sőt a Kattegatba is benyomultak. Az angol segítség most már nem jelenti azt, hogy akinek segítséget ígér, annak el kell buknia. Most már az egészre megy a játék, és az angol hidegvér halálmegvetéssel párosult.”

A valóságos helyzet, sajnos, egészen más. Komoly hadműveletektől még mindig tartózkodik az angol—francia hadvezetőség. Csak egyetlen helyen, a narviki fjordban veti be az admiralitás a flottát. Április 10-én reggel öt angol torpedóromboló behatol a Westfjordba és felveszi a harcot az ott tartózkodó hat német torpedórombolóval. A harcról az alsóház április 10-i ülésén Chamberlain miniszterelnök a következőképpen számol be: „A német hajókat a parti ütegek és a parton újonnan felállított ágyúk is támogatták. Őfelsége Hunter nevű hajója elsüllyedt, a Hardy pedig olyan súlyos sérüléseket szenvedett, hogy partra kellett vezetni, ahol hajótörést szenvedett. A Hotspur szintén súlyos sérüléseket szenvedett, de megsérült a Hostile romboló is. A Havoc sértetlen maradt. Heves harc után a jelentős túlerőben levő és parti ütegektől is támogatott ellenség elől a megsérült Hotspur két másik torpedóromboló fedezete mellett visszavonult. Az ellenség nem kísérelte meg az üldözést. Egy 1600 tonnás német rombolót torpedótalálat ért, és valószínűleg elsüllyedt. További három pedig súlyos találatokat kapott, és mire az angol hajók visszavonultak, kigyulladtak.

Nem kevésbé fontos az a tény, hogy hat kereskedelmi hajót, amely valószínűleg a német expedíciós hadsereg utánpótlását szállította, az angol torpedórombolók vállalkozásuk során elsüllyesztettek. Visszavonulóban az angol rombolók a Ravensfeld német hajóval találkoztak, amely lőszerutánpótlást szállított. Ezt a hajót levegőbe röpítettük.”

Április 13-án megerősített angol torpedóromboló flottaraj — a Warspite csatahajó vezetésével kilenc torpedóromboló — váratlanul rátör a megmaradt német hadihajókra Narvikban és valamennyit elsüllyeszti. Április 15-én a szövetségesek partra szállnak Narviknál, majd 16—18-án Namsosnál és 18—19-én Andalsnesnél. Bizakodó hangulat lesz úrrá a francia és az angol nép körében. De alaptalanul …

Április 22-én teszik közzé Falkenhorst tábornok kiáltványát: „A német kormány békejobbot nyújtott Haakon királynak, de ő gőgösen elutasította. Németország most teljes fegyveres erejét felhasználja, hogy minden ellenállást letörjön, amely a német megszállással szemben bárhol mutatkozik.”

Haakon norvég király ugyanakkor kiáltványban jelenti be: Norvégia szabadságáért és függetlenségéért a végsőkig fog küzdeni!

A norvég szárazföldi hadsereg katonái valóban nagy hősiességgel küzdenek, de a csatarepülőgépek és harckocsik támogatásával támadó német csapatok ellen nem tudják eredményesen felvenni a harcot.

A partra szállt kis létszámú, angol—kanadai—francia csapatok sem Trondheimet, sem Narvikot nem tudják elfoglalni, majd április 25-én megkezdik a visszavonulást. A norvég szárazföldön a németek nagy fölényben vannak, s mialatt az angol flotta tétlenül vesztegel, a Skagerrakon és Kattegaton keresztül zavartalanul folyik a német utánpótlás. Churchill április 11-i erélyes fenyegetése — csak fenyegetés maradt. Egy magyar lap 1940. április 27-én azt írja: „Erzsébet királynő kalózvezéreinek vakmerősége és Nelson lendülete most nem mutatkozik az angol flotta vezetésében …”

1940 május elején az angol—francia expedíciós csapatokat kivonják Andalsnes és Namsos körzetéből, meghiúsul a Trondheim visszafoglalására indított akció.

Hivatalos adatok szerint az angol—francia expedíciós hadsereg létszáma nem haladta meg a 12 000 főt. Ez a számadat Washingtonban — a Reuter jelentése szerint — „meglepetést nem, annál inkább megütközést kelt”. Ezzel szemben a németek 4 gyalogos és 2 hegyivadász hadosztályt, körülbelül 70—80 ezer embert vetettek harcba, továbbá 800 harcirepülőgépet és 250—300 szállító-repülőgépet.

Igaz, a németek súlyos árat fizettek a norvégiai győzelemért: emberveszteségük 1317 halott, 1604 sebesült, 2375 eltűnt katona. A haditengerészet is komoly károkat szenvedett. Elsüllyedt 1 nehéz- és 2 könnyűcirkáló, 10 torpedóromboló, 1 torpedónaszád, 8 tengeralattjáró, 15 kisebb hadihajó és 30 csapatszállító hajó. Súlyosan megrongálódott, hosszabb időre harcképtelenné vált 2 csatahajó, 1 nehézcirkáló, 1 zsebcsatahajó. Ezt a veszteséget a német flotta többé nem tudta kiheverni; 1940 június elején mindössze 1 nehéz cirkáló, 2 könnyű cirkáló, 4 romboló és 19 torpedóhajó volt harcképes állapotban.

Az angol—francia—lengyel flotta veszteségei — 1 repülőanyahajó, 3 cirkáló, 9 torpedóromboló, 6 tengeralattjáró — valamivel kisebbek voltak. Anglia értékes kárpótlást kapott az igen számottevő norvég kereskedelmi flotta megnyerésével.

Május 7-én még folynak a harcok Norvégiában, de a küzdelem lényegében már eldőlt: az egész norvég szárazföldön — Narvik kivételével — a német hadsereg az úr, az összes kikötők, a vasútvonalak, a fő közlekedési vonalak mind német kézben vannak.

Május 7-én Chamberlain alsóházi beszédében próbál magyarázatot adni a dél- és közép-norvégiai visszavonulás okairól. Az angol miniszterelnök szerint a súlyos kudarcot a következő tényezőkre lehet visszavezetni:

a trondheimi repülőtér kicsinek bizonyult az angol légierő számára,
nem sikerült idejében felrobbantani az Oslótól északra vezető két völgyben levő utakat és hidakat,
a német utánpótlás gyors megérkezése …

A vita során Churchill kijelenti, hogy az utóbbi öt esztendőben elkövetett hibák legsúlyosabbika az, hogy nem biztosították a légi paritást Németországgal. Bár minőségileg jobbak az angol gépek, de az emberben és anyagban mutatkozó számbeli gyengeség miatt Angliának még nagy nehézségeket és veszélyeket kell elviselnie.

Stanley hadügyminiszter a képviselők kérdéseire válaszolva a következőket mondja: „Őszintén megvallom: nem számítottunk arra, hogy a németek Norvégia nyugati kikötőit is megszállhatják, mert bíztunk Trondheim, Bergen és Narvik parti ágyúiban és abban, hogy a norvégek teljes védelmi készültséggel, aknamezőkkel várják majd a németek támadását … A norvég nép egy része nemzeti szocialista befolyás alatt nem fejtett ki ellenállást. Politikailag vereséget szenvedtünk és tekintélyünkön csorba esett.”

Lloyd George, aki az első világháború idején Anglia miniszterelnöke volt, élesen bírálja a Chamberlain kormányt amiatt, hogy nem a legjobb csapatait küldte Norvégiába, mint a németek, s hogy a hadsereg és a hajóhad együttműködése sem volt megfelelő, ezért „Hitlernek sikerült jobban megrontani a szövetségesek helyzetét, mint elődeinek 1914-ben”.

Lloyd George szerint a kormány veszteségszámlájára írandó:

— Csehszlovákia elvesztése,

— a francia—szovjet szövetség elvesztése,

— hogy Romániát a németek gyakorlatilag kezükben tartják.

— hogy Norvégia német kézre került, a német repülök és tengeralattjárók 200 mérfölddel közelebb kerültek az angol partokhoz.

Strauss, munkáspárti képviselő, a következő kérdést intézi Butler külügyi államtitkárhoz:

„Tisztában van-e a kormány azzal, hogy őrültség a mai helyzetben, ha nem tartanak nagykövetet Moszkvában?”

Butler: „Természetesen …”

Amery volt miniszter, a konzervatív párt tagja, ezt mondja: „… A háborúban tervező fejre és elhatározott cselekvésre van szükség. Bármely pillanatban bekövetkezhetik a következő csapás. E csapás lehetséges Hollandiában vagy a Földközi-tengeren. A három hadügyi miniszter bármelyike vajon hány órát töltött az utóbbi három hétben az ezzel kapcsolatos előkészületekkel?”

Ezután javaslatot terjeszt elő olyasfajta háborús kabinet létrehozására, amilyen Lloyd George-é volt az első világháború alatt, majd beszédét Cromwellnek a „hosszú parlament”-hez intézett szavaival fejezi be: „Már túlságosan régen ültök itt, távozzatok, annyit mondok, elegünk van belőletek. Isten nevében menjetek!”

A Chamberlain-féle erélytelen politikai és katonai vezetés valóban megérett a bukásra. Három nappal később, május 10-én hajnalban a Wehrmacht válogatott légi, páncélos és gyalogsági egységei megkezdik a Fall „Gelb” végrehajtását: Luxemburg, Belgium, Hollandia és Franciaország lerohanását.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

„Villámháború” keleten — „Furcsa háború” nyugaton

(idézet: A Berchtesgadeni sasfészektől a berlini bunkerig)

Edmond Taylor amerikai haditudósító a következő képet festi a „furcsa háború” szokatlan és sokak számára akkor még érthetetlen eseménytelenségéről:

„A frontvonal a határtól 5—6 kilométernyire, német területen húzódott végig. A francia tiszti étkezde ablakából jó kilátás nyílott végig a Saar-folyó völgyére. A tiszti étkezde épülete domboldalon feküdt, és innen jól lehetett látni a völgy zöld pázsittal benőtt lankáit, a dombok tetején az erdőket, közbül néhány német falut. Hitlerdorf már a franciáké volt; a Saar-folyó mellett elterülő Bubingen még német kézen volt. Valahol közben húzódott a front vonala, anélkül, hogy ezt bármi jelezte volna.

Sehol nem voltak gránáttölcsérek, nem lehetett látni facsonkokat, rombadőlt házakat vagy betört ablakokat. Spanyolország szörnyű csataterei után ez a látvány egészen csodálatosnak tűnt fel, és az embert határozottan megvigasztalta. Itt nem volt semmi félelmetes; szinte elképzelhetetlen volt, hogy emberek halnak meg háború ütötte sebektől a zöld mezőkön. Különben tudtam is, hogy alig-alig akadt a katonák között, akit akár az egyik, akár a másik oldalon halálos sebesülés ért volna.

Sarreguemines-ben, miközben vártuk, hogy átvizsgálják okmányainkat, a helyi középiskola előcsarnokában — ez az épület szolgált a francia hadosztály főhadiszállásául —, a háborúval egészen kellemes körülmények között találkoztunk. Egyszerre csak szirénák szólaltak meg, és a fejünk fölött ellenséges repülőgépek dübörgő zaja hallatszott. Meglepetéssel láttuk, hogy a jelenlevő katonák közül nemcsak hogy óvóhelyre nem sietett senki, hanem ázzál sem törődött, hogy a repülőgépek pilótái jól láthatják őket, és esetleg alkalmas célpontot nyújthatnak. Két német repülőgép szállt el felettünk közepes magasságban, majd közelükben hamarosan a francia légvédelmi ütegek lövedékeinek apró, fehér pamacsai tűntek fel a felhőtlen, kék égen.

Az apró termetű francia katonák kíváncsiskodva bámultak fel az égre. A tisztek rájuk szóltak, hogy menjenek valami védett helyre. Ekkor fák árnyékába húzódtak és onnan tovább folytatták kíváncsiskodó szemlélődésüket.

Amerikai haditudósítók Luxemburgból, amely ekkor még semleges terület volt, jól tudták tanulmányozni a németek és franciák között folyó és többnyire tüzérségi párharcban kimerülő háború folyását. A tudósítóknak határozottan az volt a véleményük, hogy a tüzérek mind a két oldalon nemcsak hogy gondosan kíméltek minden olyan épületet, amely a polgári lakosság céljait szolgálta, hanem arra is vigyáztak, hogy egymásban komoly kárt ne tegyenek. Feltűnő volt az a kísérteties pontosság, ahogyan a lehulló tüzérségi lövedékek kikerülték azokat az épületeket, amelyekben minden valószínűség szerint ellenséges gyalogság volt elszállásolva. A tudósítók véleménye szerint ez a pontosság nem lehetett véletlen.”

október 17-én Hitler megbeszélést folytat Keitel tábornokkal Lengyelország jövőjéről. Keitel 16 pontba foglalja össze a Führer utasításait, melyek egy s más tekintetben eltérnek az 1939. augusztus 31-én nyilvánosságra hozott, tárgyalási alapnak szánt 16 ponttól …

Íme Keitel jegyzetei a 16 pontról:

A Wehrmacht örüljön, hogy megszabadul a közigazgatástól.
Elvileg sem lehet két közigazgatás.
Lengyelország sem nem része, sem nem közigazgatási kerülete a Birodalomnak.
A közigazgatásnak nem lehet feladata, hogy Lengyelországot német rend szerint vezetett mintaprovinciává tegye, nem feladata, hogy Lengyelországot gazdasági és pénzügyi téren talpraállítsa.
Szem előtt kell tartani, hogyez a terület fontos mint előretolt katonai bástya. A közlekedés és a hírszolgálat katonai felügyeletet igényel.
Lengyelország német felvonulási terület, tehát a vasútvonalakat és az utakat rendbe kell hozni és jó állapotban kell tartani.
Lengyelország legyen önálló!!
a) Krakkóban német tisztek látogatást tettek a püspöknél,
b) Radzivill herceg, nagybirtokosnál.
Ezeket a problémákat nem lehet társadalmi úton megoldani,
Nem akarunk lengyel „mintaállamot” létesíteni, hanem:
abból kell kiindulni, hogy ez katonai felvonulási terület.
meg kell akadályozni, hogy a lengyel intelligencia mint vezető réteg szerepeljen.
A terület vezetősége teremtse meg a lehetőséget arra, hogy a Birodalom területét megtisztítsák a zsidóktól és a lengyelektől.

Alacsonyabb életnívó legyen ott. Nekünk onnan csak munkaerő kell.

A kemény népi harc nem tűr semmiféle törvényes kötöttséget. A kormányzó a lengyel nemzet számára csekély életlehetőséget adjon, és a katonai biztonság alapelveit tartsa szem előtt.
A lengyelországi közigazgatásban lengyeleket is fel lehet használni, de semmiféle nemzeti sejtképződést nem szabad tűrni.
Az ottani közigazgatás önállóan adja ki utasításait; nem függ Berlintől!

Mi nem akarjuk ott azt csinálni, amit itt csinálunk.

Nem tartoznak sem a berlini minisztériumok, sem bármiféle német közigazgatási hatóság felügyelete alá!

Semmiféle függőség Berlintől és a szárazföldi hadsereg főparancsnokságától!

A módszerek nem lesznek összeegyeztethetők a mi elveinkkel!

A szárazföldi hadsereg főparancsnoksága felmentést kér (t. i. a közigazgatási feladatok ellátása alól).
Meg kell akadályozniazt, hogy Lengyelország konszolidálódjék!

Lehetővé kell tenni, hogy a „lengyel gazdaság” virágozzék. Bölcsességgel és keménységgel el kell kerülni, hogy ez a terület számunkra még egyszer hadszíntér legyen.

Együttműködés a többi birodalmi tartománnyal az áttelepítés érdekében.”

Röviden: Lengyelország a Német Birodalom előretolt bástyája (Kelet felé!), ezért ügyelni kell az utak és vasutak állapotára. A lengyeleknek megfelel az alacsony életnívó is, hiszen ők csak mint „munkaerő” jönnek számításba. Nem mintaprovincia, hanem gyarmat … Ezt a sorsot szánta Hitler Lengyelországnak.

A nyugati hadszíntéren ezalatt semmit sem változik a hadműveletek jellege. 1939. október 24-én a hadművelethez fűzött hivatalos francia kommentár a következőket állapítja meg: „A háború hatodik hete hasonlíthatatlanul nyugodtabban fejeződött be, mint ahogyan kezdődött. A harctéren semmiféle, még másodrendű jelentőségű hadművelet sem történt …”

A német véderő főparancsnoksága jelenti 1939. október 29-én: „A nyugati fronton nem történt semmi említésre méltó esemény.”

Az október 30-i német jelentés: „A nyugati harctéren a helyzet változatlan.”

A francia hadsereg főparancsnoksága jelenti 1939. december 12-én reggel: „A harctér különböző pontjain járőrtevékenység folyt. A tegnapi nap katonai szempontból a háború legeseménytelenebb napja volt. Az idő igen rossz, havazik, és nagy a köd. Az idő éreztette hatását a hadműveletekre, elsősorban a légitevékenységre is. A tüzérségi tűz is úgyszólván teljesen szünetelt.”

december 29-én jelenti Berlinből a Német Távirati Iroda: „A véderő főparancsnoksága a következőket közli: Az ellenséges tüzérség csekély zavaró-tüzétől eltekintve az egész arcvonalon nyugodtan telt el a nap.”

A nyugati fronton tehát mindössze minimális járőrtevékenység és légi felderítés jelzi, hogy háború van. De a színfalak mögött, a semleges országokban nagy titokban komoly tárgyalások folynak az angol—francia és a német vezérkar megbízottai között.

Titokban folynak ezek a tárgyalások, mert a nyugati közvélemény élesen tiltakoznék minden ilyen egyezkedési – kísérlet ellen. Már 1939. október 2-án Listowel Judit, a Nemzeti Újság londoni tudósítója a következőket jelentette lapjának: „Az angol közvélemény erőteljesen kiáll a náci Németország ellen folytatandó háborúért, és csak azért kritizálják a kormányt, hogy ez a háború nem kezdődött elég gyorsan. Széles körökben sajnálják, sőt röstellik, hogy a lengyeleknek nem nyújtottak gyors segítséget, s hogy ezáltal a német légifölény oly nagy mértékben megnehezítette a lengyel ellenállást. Nincs az a kormány, amelyet az angolok el nem kergetnének, ha egyezkedni vagy éppen meghátrálni készülne.” Ezért kell tehát titokban tárgyalni.

november 29-én Barcza György londoni magyar követ „szigorúan titkos” jelzésű levélben tájékoztatja Csáky István külügyminisztert ezekről a tárgyalásokról. Barcza követ levele:

„Kedves Barátom! Már hetekkel ezelőtt itteni diplomata-körökben suttogták, hogy az angol hivatalos körök közvetlen érintkezést kerestek és találtak volna a német hadsereggel. Azóta ezt a dolgot állandóan figyelemmel kísértem, de csak most sikerült egy abszolút megbízható forrásból (a Foreign Office-nak az információs minisztériumba delegált követségi tanácsosától eredőleg) a következőket megtudnom:

Az angol hadsereg főparancsnoka, Ironside, ki erőskezű feltétlen korrekt, hazafiasan érző katona, már évek óta bizalmatlansággal nézi azt, a nézete szerint lassú és erélytelen magatartást, amelyet az angol kormány minden kérdésben tanúsít. Ironside véleménye szerint már évekkel ezelőtt, akkor, midőn Hitler még uralma kezdetén volt, és a német hadsereg a kiépítés első stádiumában, kellett volna a németek ellen háborút indítani. Most Ironside rendkívül el van keseredve Chamberlain és az angol kormány ellen, mert azokkal, a nézete szerint elavult és már harcra alkalmatlan belpolitikai módszerekkel és gépezettel, mellyel itt a dolgok intéztetnek, nem lehet egy olyan ellenféllel küzdeni, hol egy ember dinamizmusa szabja meg a tempót, és hol a rezsimnek sem politikai, sem erkölcsi gátlásai nincsenek.

Röviden: Ironside szerint Angliának diktátorra van szüksége, ki gyorsan határoz, és ki akaratát azonnal keresztül is viszi. Emellett Ironside és hívei azt tartják, hogy az egész világra nézve a legnagyobb veszély a bolsevizmus, és hogy ennek leküzdése minden civilizált állam és nemzet legelső és legsürgősebb feladata. Ez a titkos mozgalom, melyet ,Fehér Rózsa’-mozgalomnak neveznek, a német hadsereggel kereste és fel is vette az érintkezést. Céljuk az volt, hogy a két hadsereg vegye kezébe a béke ügyét, és akaratát azután oktrojálja rá a kormányra. Mint hallom, több közvetlen érintkezés is volt az angol hadsereg és a német hadsereg titkos kiküldöttei között semleges helyeken.

Ekkor következett be az az eset, hogy Venlo határmenti holland községben a német Gestapo két angol titkos ügynököt holland területre behatolva elrabolt és Németországba hurcolt. Ennek az esetnek a története a következő: Az angol hadsereg két titkos megbízottja, Best és Stevens kapitányok a holland—német határra mentek, hogy ott a német hadsereg ugyancsak titkos kiküldötteivel újból tárgyaljanak. Ez lett volna a tízedik tárgyalás az angol és a német hadsereg képviselői között. A német Gestapo azonban valahogyan megtudta, hogy ezek Venlóban találkozni fognak, a két angolt erőszakkal, holland területen elfogta, és őket német területre hurcolta át. Hogy mi történt a német részről kiküldött tisztekkel, az elképzelhető. Az angol kormány kommünikéje, melyet erre kiadott, és mely szerint az angol megbízottak »igen komoly német helyről jövő békejavaslatok átvételére« mentek Venlóba, ismeretes, és elég ügyetlen is volt, míg a németek megkísérelték az angol Secret Service eme két emberének működését a müncheni merénylettel összeköttetésbe hozni.”

(1939. november 8-án Münchenben, az 1923-as náci puccs emlékére rendezett ünnepségen, melyen részt vettek a náci párt régi tagjai, és amelyen Hitler beszédet mondott, rejtélyes bombamerénylet történt: heten meghaltak, tizenhármán súlyosan megsebesültek.

A bomba röviddel azután robbant, hogy Hitler elhagyta a termet. A német propaganda az angol titkosszolgálat és a német „Fekete Front” nyakába akarta varrni a merényletet. Később elfogtak egy Elser nevű embert, állítólag ő követte volna el a merényletet, de eljárást soha nem indítottak ellene.

Felmerült olyan gyanú is, hogy a merényletet a német titkosrendőrség rendezte abból a célból, hogy angol ellenes hangulatot keltsen. — W. Görlitz: Der zweite Weltkrieg 1939—1945. Stuttgart 1951. 1. Bd. 84. old.)

„A dolog mögött azonban — folytatódik a jelentés —, mint most megtudtam, nem az angol titkosszolgálat normális kémkedési kísérlete, hanem az angol és a német hadsereg megbízottainak titkos és már egy idő óta folyó, fontos tárgyalásai állottak. Azt nem tudom még, hogy a két hadsereg között most ezzel megszakadt-e a fonal vagy sem, de azt hiszem, hogy nem, és hogy az angol hadsereg majd valamilyen más úton és helyen fogja ismét felvenni a kontaktust a német hadsereggel.

Chamberlain úr személyesen állítólag tudott és tud is erről, a két hadsereg közötti titkos kontaktusról, az angol kabinet és a Foreign Office azonban nem. Informátorom ama tényt, hogy eddig a két ellenséges haderő között sehol komolyabb harc még nem volt, arra a körülményre vezeti vissza, hogy a két hadsereg vezetői eddig azért nem támadtak, és talán egyelőre nem is fognak támadni, mert részint azt remélik, hogy valamiképpen sikerül nekik megegyezni, részint pedig a bolsevizmus elleni harcra tartják fenn erőiket. Tényleg feltűnő az, hogy itt úgy hivatalos körökben, mint másutt is, mindig csak azt hallja az ember, hogy a német haderő vezetői képezik a mai német rezsimben az egyetlen megbízható, erkölcsi alapon álló, fegyelmezett és hazafias elemet, és a Németország, de Európa bolsevizálódása elleni gátat is.

Fenti értesülésemet közöltem Utassy alezredes katonai attaséval, aki ezen levelem második bekezdésében foglalt értesüléseimet (Fehér Rózsa-mozgalom) a maga információi alapján is megerősítette.

Fogadd, kérlek, őszinte tiszteletem kifejezését, mellyel vagyok készséges híved Barcza.”

Miközben az állítólag Hitler ellenes német tábornokok és a nyugati szövetségesek kiküldöttei között folynak ezek a titkos tárgyalások, a nácik már az új harcokra készülnek.

január 1-én, az első háborús újév napján Berlinben Göbbels rádióbeszédet mond, amelyben ismerteti a háború kitörésének történetét, utal arra, hogy az elmúlt év a „nemzeti szocialista” uralom legerősebb esztendeje volt, s hogy az új esztendő is kemény lesz.

A háborús viszonyokra való tekintettel Berlinben elmarad a diplomáciai testület szokásos újévi fogadása, ezért az apostoli nuncius, a diplomáciai testület doyenje a kancellárián tett látogatása során adja át a Führernek a pápa és a diplomáciai testület üdvözleteit — jelenti a magyar katolikus klérus lapja, a Nemzeti Újság.

február 27-énaz Új Magyarság című lap londoni tudósítója arról ír, hogy angol katonai szakértők „általános északi háború lehetőségét mérlegelik”. Ennek alátámasztására a következő érveket vonultatják fel:
Mind a szövetségesek, mind pedig Németország most már életbevágó érdekeik felett kezdenek őrködni Északon.
A norvég partvidék birtoka eldöntheti a háborút.
Egy tavaszi támadó hadjárat Északon „feleslegessé tenné az összeütközést a nyugati harctéren”.

Jól tudták mindezt a vezéri főhadiszálláson is, és a náci hadigépezet ekkor már rég megtette a kellő előkészületeket.

A nyugati fronton a defenzív háborúra berendezkedett szövetséges haderők tétlenül ülnek a Maginot-vonal több emelet mélységben páratlanul jól kiépített erődítményeiben, s a legcsekélyebb mértékben sem zavarják ezeket a náci előkészületeket.

1940 március végén ismét kirobbanásig feszült a légkör a háborús Európában. Az embermilliók aggódva figyelik, várják, merre fog lecsapni a kiterjesztett szárnnyal lebegő német sas.

Az Északi- és a Keleti-tenger német kikötőiben gyülekeznek a szállítóhajók százai, fedélzetükön állig felfegyverzett katonasággal, hogy az adott jelre — a hadiflotta legjobb egységeinek kíséretében — meginduljanak — Észak felé!

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

„És a csendes-óceánnál véget érnek a csaták …”

Az antant utolsó hadjáratának csődje

(idézet: A polgárháború a Szovjetunióban 1918-1922 – (Rövid történet)

Még javában folytak a csaták a lengyel és a Vrangel-arcvonalon, amikor a szovjet állam a Vörös Hadsereg erőinek egy részét a közép-ázsiai, a kaukázusontúli és a távol-keleti ellenforradalmi tűzfészkek felszámolására vetette be. A szovjet csapatok óriási segítséget nyújtottak az intervenciósok és a burzsoá nacionalisták elnyomó uralma ellen fellázadó kaukázusontúli és közép-ázsiai népeknek.

Közép-Ázsia 1919 végén és 1920 elején megfeszített harc színtere lett. A szovjet csapatok legfőbb feladata ebben az időszakban a Kaspi-tengeren túli vidék és vele együtt Krasznovodszk kikötő felszabadítása volt. A feladat végrehajtása a szovjetország számára azt jelentette, hogy hozzáférhetővé válnak a legfontosabb ásványolajforrások, jelentős segítséget nyújthat a turkesztáni dolgozóknak, s kedvező összeköttetés létesül a Kaukázusontúllal a Kaspi-tengeren keresztül.

A Kaspi-tengeren túli vidék felszabadítása a Frunze parancsnoksága alatt álló turkesztáni front seregeinek feladata volt. Az offenzívát különleges hadseregcsoport hajtotta végre V. V. Kujbisevnek, a Forradalmi Katonai Tanács tagjának vezetésével. A szovjet egységek 1919. december 2-án indították meg a támadást. A fő erők délkelet felől, Kizil-Arvat vasútállomástól a vasútvonal mentén törtek előre Krasznovodszk irányában. S minthogy az ellenség meglehetősen nagy erőkkel rendelkezett a krasznovodszki szakaszon, a szovjet parancsnokság úgy döntött, hogy megkerüli az ellenséges hadseregcsoportot. Ehhez százkilométeres utat kellett megtenni a Kara-Kum sivatagon át. A szovjet csapatokat krasznovodszki munkások, Golcev és Kurocskin vezették át a sivatagi utakon. Négy napon keresztül éjjel-nappal, megállás nélkül vonultak a Vörös Hadsereg menetoszlopai a végtelen homoksivatagban, élükön Kujbisevvel, a halhatatlan bolsevikkal, a lánglelkű forradalmárral.

„Ha az ellenség valamiképpen felfedez bennünket, mind egy szálig ott veszünk — írta később Kujbisev. — Az útviszonyok, különösen nappal, iszonyúak voltak … kevés volt a víz, fejenként három pohár jutott naponta — ebben a hőségben nem is gondolhattunk rá, hogy mosakodással frissítsük fel magunkat, hiszen a víz még szomjúságunk csillapítására sem volt elég. Különösen a gyalogság menetelt szörnyű viszonyok között: a hosszú hadtáposzlopok ellenére sem tudtunk mindent a lófogatokra és tevékre rakni, s a vöröskatonák rengeteg holmit cipeltek.”¹⁰⁰ Kujbisev: Epizódok az életemből. Moszkva 1957.. 72. old. (oroszul).*

De a szovjet csapatok mindezeket a nehézségeket leküzdötték, s váratlanul két erős csapást zúdítottak a fehérgárdistákra: az egyiket Kazandzsik, a másikat Ajgyin vasútállomásnál. Számos foglyot és nagy hadizsákmányt ejtettek; egyebek közt 1 páncélautó és 2 páncélos szerelvény, 9 löveg, 30 géppuska, nagy mennyiségű puska, lőszer és töltény került szovjet kézre, valamint 18 sértetlen mozdony és 9 vasúti szerelvény rakománnyal együtt.

Az ellenséges erők ajgyini veresége eldöntötte a Kaspi-tengeren túli offenzíva kimenetelét. De Krasznovodszknak, az utolsó és legfontosabb Kaspi-tengeren túli ellenséges támaszpontnak az elfoglalásához még mintegy két hónapra volt szükség. Krasznovodszk 1920. február 6-án szabadult fel. A Krasznovodszkért vívott harcokban a Vörös Hadsereg csapataival együtt vett részt a 2. turkesztáni ezred, amelynek állományában oroszok (50 százalék), üzbégek és kirgizek (40 százalék), valamint osztrákok és magyarok is voltak.

A Kaspi-tengeren túli fehér gárdisták legyőzése után, a turkesztáni front minden ereje a ferganai és a szemirecsjei ellenforradalom elfojtására irányult. A Vörös Hadsereg megerősítésére a Turkesztáni Kommunista Párt határterületi bizottsága 3000 kommunistát mozgósított. 1920 tavaszán a Vörös Hadsereg egységei a turkesztáni dolgozók támogatásával helyreállították a szovjethatalmat a Szemirecsje (Hétfolyó) síkságon. De a Ferganai medencében, ahol nagy baszmacs erők garázdálkodtak, elkeseredett harcok indultak meg. A baszmacsok mozgalma burzsoá nacionalista ellenforradalmi mozgalom volt, amelynek osztálybázisát a helyi kulákok (a bájok), a feudális-nemzetségi arisztokrácia képviselői (a manapok), a muzulmán papság és a kereskedők alkották. A baszmacs bandákba elmaradott, a politikában járatlan parasztok is bekerültek, akiket megtévesztett a burzsoá nacionalista propaganda. A burzsoá nacionalisták harcba hívták a népet „a nemzeti függetlenségért”, „az iszlám védelmében”, a „hitetlen” oroszok ellen. Ám a valóságban a burzsoá nacionalisták és a baszmacs vezetők korántsem voltak hívei a közép-ázsiai népek nemzeti függetlenségének, hanem eladták népeiket az angol imperialistáknak, akikkel szoros kapcsolatuk volt. Ami pedig az oroszgyűlöletet illeti, ez csak azokkal szemben érvényesült, akik a szovjethatalom mellett szálltak síkra. A fehérgárdista tábornokokkal és a fehérkozák atamánokkal a baszmacs vezérek és a burzsoá nacionalisták régóta egy húron pendültek. A baszmacsok és eszmei irányítóik a dolgozók legádázabb ellenségei voltak.

A párt és a szovjethatalom óriási munkát fejtett ki, hogy leleplezze a dolgozó tömegek előtt a baszmacs mozgalom osztályjellegét, nép- és nemzetellenes jellegét. Fontos szerepük volt azoknak a politikai intézkedéseknek, amelyeket a kommunista párt és a szovjet kormány Turkesztánban tett. 1920. március 23-án megjelent a Turkesztán önkormányzatáról kiadott rendelet. A közép-ázsiai dolgozók megnyerése szempontjából nagy jelentősége volt az OK(b)P turkesztáni feladatairól szóló 1920. június 29-i párthatározatnak, amely rámutatott annak szükségességére, hogy a párt kiküszöbölje a nemzeti egyenlőtlenség mindennemű megnyilvánulását, s gyökeresen felszámolja a határterületen a feudális csökevényeket és a cárizmus közép-ázsiai politikájának minden következményét.

A szovjethatalom egyik legfontosabb feladata Turkesztánban a Központi Bizottság véleménye szerint az volt, hogy haladéktalanul földhöz juttassa a föld nélküli parasztokat (a dekhanokat), s bevonja a helyi dolgozókat a határterület közigazgatásába.

A szovjethatalom politikájának eredményeképpen az ellenforradalmi elemek elszigetelődtek a néptömegektől, amelyek a gyakorlatban győződtek meg arról, hogy csakis a szovjethatalom hozza meg nekik az igazi nemzeti és társadalmi felszabadulást s menti meg őket az imperialista gyarmati rabságtól.

Még 1919 novemberében zászlót bontott a hivai dolgozók forradalmi mozgalma. Hivában Dzsunaid kán, a külföldi imperialisták bérence uralkodott. A dolgozók élén a fiatal hivai kommunista szervezet állott. A fellázadt hivaiak Szovjet-Turkesztánhoz és a Vörös Hadsereg parancsnokságához fordultak segítségért.

Hodzsamammedovnak, az „ifjú bokharai mozgalom” tagjának vezetésével Hivából küldöttség érkezett Taskentbe. Frunze fogadta a küldöttséget, és kijelentette, hogy a Vörös Hadsereg mindenkor támogatja a szabadságukért küzdő elnyomott népeket.

„Hivai barátaink — mondotta Frunze —, mindig számíthatnak támogatásunkra.”¹⁰¹ Az OK(b)P turkesztáni határterületi pártbizottságának és a turkesztáni Központi Végrehajtó Bizottságának tudósításai. 136. sz. 1920. június 22.*

A Központi Végrehajtó Bizottság turkesztáni bizottságának és az OSZFSZK Népbiztosok Tanácsának megbízásából 1919. november 20-án Hivába utazott a turkesztáni front Forradalmi Katonai Tanácsának tagja, Izmajlov. Az volt a feladata, hogy segítséget nyújtson a hivai forradalmi erőknek a káni uralom megdöntéséért vívott fegyveres harc megszervezésében.

december 22-én a szovjet kormány parancsot adott a Vörös Hadsereg egységeinek, hogy nyújtsanak segítséget a hivai dolgozóknak. Erre Sajdakov parancsnok, valamint a hivai kommunista Atasev parancsnokhelyettes vezetésével a szovjet hadseregcsoport 1920. február 1-én bevonult Hivába. A feudális reakció erői vereséget szenvedtek.

A Vörös Hadsereg egységei és a hivai forradalmi osztagok vállvetve harcoltak Dzsunaid kán bandái ellen. E harcok során férfias bátorságban és hősiességben példát mutatott sok kommunista, többek között Atodzsanov, Gulimamedov, Lucenko, Primbetov, Szijackij, Hodzsanyijazov. A hatalmat ideiglenes forradalmi népi kormány vette át, s az áprilisban összeült I. horezmi népi kurultáj (parlament) kikiáltotta a Horezmi Népi Szovjetköztársaságot. 1920. szeptember 13-án Moszkvában szövetségi szerződés jött létre a Horezmi Népi Szovjet Köztársaság és az OSZFSZK között.

1920 tavaszán a szovjet csapatok a turkesztáni dolgozók támogatásával fokozták a harcot a baszmacsok ellenforradalmi, burzsoá nacionalista mozgalma ellen, amely különösen Ferganában öltött nagy méreteket. A ferganai baszmacs bandák megsemmisítésében fontos szerepe volt a 2. turkesztáni hadosztálynak Verevkin-Rohalszkij, illetve 1920 januárjától kezdve Konovalov parancsnoksága alatt. 1920 júniusában a baszmacsok súlyos vereséget szenvedtek. Sok katona, parancsnok és politikai megbízott bizonyította be ezekben a harcokban sziklaszilárd jellemét és hősiességét, ami náluk a hadművészetben való jártassággal párosult. Ezek közé tartozott: Ibrahimov, Klementyev, Csanisev, Ikramov, Karimov, Rahimbajev, Szalikov, Furmanov, Ahunbabejev, Szokolov, Usakov, valamint a nemzetközi dandár parancsnoka: Kuzsella cseh kommunista.

1920 augusztusában népi forradalom tört ki Bokharában. A forradalmi tömegeket az 1918 őszén alakult bokharai kommunista párt vezette. A párt alapítói és vezetői: Abduszamadov, A. Alijev, H. Alijev, Poltorackij, Haszainov és Jakubov voltak. A bokharai nép azonban saját erejéből nem lett volna képes felülkerekedni a bokharai kán haderején, mert ez utóbbit támogatták az imperialisták. A bokharai dolgozók segítséget kértek a szovjet kormánytól. Ezt a kérést 1920. augusztus 25-én vitatta meg a Központi Végrehajtó Bizottság turkesztáni bizottsága és az OSZFSZK Népbiztosainak Tanácsa. Határozatot hoztak a bokharai népnek nyújtandó fegyveres és egyéb segítségről. Augusztus 28-án Frunze kiadta a támadási parancsot a turkesztáni front csapatainak a bokharai kán több mint 16 000 gyalogost és lovast számláló fegyveres erői ellen. Az ellenséggel együttműködtek a bokharai területi kormány csapatok, összesen 27 000 fővel. Szeptember 1-én indult meg a támadás Bokhara ellen, s Frunze már másnap ezt táviratozta Leninnek:

„A vörös bokharaiak és egységeink együttes rohamával ma bevettük az ősi Bokhara erődjét. A bokharai népámító és reakciós terrorrendszer utolsó támasza is elesett … Az emír megmaradt követőivel együtt elmenekült, elfogására megtettük az intézkedéseket. Közép- és Észak-Bokharában már létrejött a forradalmi rendszer. Az oroszországi és a bokharai Vörös Hadsereg csapatai köszöntik Turkesztán és egész Oroszország munkásait és parasztjait az örömhír alkalmából.”¹⁰² M. V. Frunze a polgárháború arcvonalain. 330. old.*

Október 6-án az I. bokharai kurultáj kikiáltotta a Bokharai Népi Szovjet Köztársaságot.

A hivai és a bokharai forradalom jellegénél fogva nem szocialista, hanem népi demokratikus forradalom volt, amely véget vetett a féljobbágyi, feudális állapotoknak, s megmentette a népeket az imperialista gyarmati rabság veszélyétől. A hatalmat a nép ragadta kezébe. A népi szovjetköztársaság a szocialista köztársaságot megelőző, átmeneti forma volt.

1920-ban és 1921-ben a szovjethatalom óriási győzelmeket aratott a Kaukázusontúlon. Erősen hozzájárult a kaukázusontúli dolgozók forradalmi harcának fellendüléséhez Gyenyikin veresége.

1920 április végén helyreállt a szovjethatalom Azerbajdzsánban. Itt csaknem két évig uralkodtak az intervenciósok és a burzsoá nacionalisták, ám a kommunisták vezette munkások és parasztok harca a szabadságért, a szovjethatalomért egyetlen napig sem szünetelt.

A dolgozók egybekovácsolásában fontos szerepet töltött be Azerbajdzsán Kommunista Pártjának megalakulása. A párt szerves része volt az OK(b)P kaukázusi határterületi szervezetének. Megalakulása az azerbajdzsáni kommunista pártszervezetek I. kongresszusán történt, amely 1920. február 11-én nyílt meg Bakuban. A kongresszus megválasztotta az AK(b)P Központi Bizottságát, amelynek tagja lett többek közt Bajramov, Buniatzade, Huszejnov, Hadzsijev és Karajev. A KB elnökségének elnökévé Huszejnovot választották meg. A kongresszus a fegyveres felkelés előkészítését tűzte ki a kommunisták feladatául. A forradalmi harc legfontosabb központja Baku volt. A fegyveres felkelés előkészítésének közvetlen irányítására forradalmi vezérkar alakult. A bolsevikok vezetésével mindenütt harci egységek és felkelő osztagok, munkásosztagok létesültek.

Azerbajdzsán Kommunista (bolsevik) Pártjának Központi Bizottsága szoros kapcsolatot teremtett a 11. szovjet hadsereg Forradalmi Katonai Tanácsával, amelynek tagja volt Ordzsonikidze és Kirov. 1920. április 22-én a kommunisták értekezletet tartottak Bakuban a 11. hadsereg képviselőinek részvételével, s ott elhatározták, hogy április 27-én déli 12 órakor ultimátumot küldenek a muszavatista kormánynak, követelve lemondását, majd nyomban megkezdik a fegyveres felkelést.

Az OK(b)P Kaukázusi Határterületi Bizottsága, valamint az AK(b)P Központi Bizottsága és Bakui Bizottsága április 24-i határozatával Azerbajdzsán egész területén harci készültségbe helyezte a pártszervezeteket.

Április 27-én reggel a bakui munkások fegyverkezni kezdtek. A katonai flottilla a kommunisták vezetésével kifutott, ágyúit a kormány székhazára és a parlamentre irányította. A Szultanov vezette kommunista küldöttség április 27-én pontosan 12 órakor átnyújtotta az ultimátumot a muszavatistáknak. A kormány úgy döntött, hogy megvitatás végett a parlament elé terjeszti az ultimátumot. A felfegyverzett munkásosztagok azonban éjjel két órára már elfoglalták a legfontosabb bakui kormányépületeket. Április 28-ára virradó éjjel a muszavatista kormány feloszlott. A felkelő nép kikiáltotta az Azerbajdzsáni Szovjet Szocialista Köztársaságot. Megalakult az ideiglenes forradalmi bizottság, élén Narimanovval. A bizottság a következő nyilatkozattal fordult Leninhez:

„Minthogy egyedül nem tudjuk feltartóztatni a külső és a belső ellenforradalom egyesült bandáinak támadását, az Azerbajdzsáni Ideiglenes Forradalmi Bizottság javasolja az Oroszországi Szovjet Köztársaság kormányának, hogy lépjen vele testvéri szövetségre a világimperializmus ellen, s kéri, nyújtson haladéktalanul gyakorlati segítséget a Vörös Hadsereg egységeinek a helyszínre küldése útján.”¹⁰³ A polgárháború története. 3. köt. 462—463. old.*

A segítség nyomban meg is jött. A felkelő azerbajdzsáni nép támogatására a 11. hadsereg kapott parancsot. A hadsereg páncélvonatai Jefremov parancsnoksága alatt már április 28-án reggel benyomultak Bakuba. Velük együtt érkezett a városba Mikojan, és csakhamar lelkesen fogadta a nép a 11. hadsereg bevonuló gyalogos egységeit. Április 30-án Ordzsonikidze és Kirov is Bakuba érkezett.

Május 5-én Lenin a következő táviratot intézte Szovjet-Azerbajdzsán kormányához:

„A Népbiztosok Tanácsa üdvözli a független Azerbajdzsán Köztársaság dolgozó tömegeinek felszabadulását és szilárdan meg van győződve arról, hogy a független Azerbajdzsán Köztársaság, szovjet kormány vezetésével, az Oroszországi Szocialista Föderatív Szovjet Köztársasággal vállvetve, megvédelmezi szabadságát és függetlenségét a keleti elnyomott népek esküdt ellenségével, az imperializmussal szemben.

Éljen a független Azerbajdzsán Szovjet Köztársaság! …

Éljenek Azerbajdzsán munkás- és paraszttömegei.

Éljen Azerbajdzsán és Oroszország munkásainak és parasztjainak szövetsége!”¹⁰⁴ Lenin Művei. 31. köt. 129. old.*

Az azerbajdzsáni szovjethatalom helyreállítása nagy befolyással volt az örményországi és a grúziai forradalmi eseményekre.

1920 februárjától kezdve Örményország dolgozói fokozottan készültek a forradalmi felkelésre. Februártól áprilisig a kommunisták vezetésével több megmozdulás zajlott le Jerevánban, Alekszandropolban, Szarikamisban és Karszban. Márciusban vasutassztrájk tört ki. A dolgozók követelték a szovjethatalom megteremtését. Nőtt az örményországi bolsevik szervezet tekintélye. Ennek egyik mércéje a taglétszám növekedése volt: az 1919 szeptemberi 400 taggal szemben 1920 áprilisában mintegy 3000 volt a tagok száma.

1920 nyarán Örményországban és Grúziában az OK(b)P szerves részeként megalakult a kommunista párt.

Az örmény forradalmi erők készen álltak a fegyveres harcra. Harckészségük próbája az 1920 május elsejei ünnep volt. Az OK(b)P Örményországi Bizottsága a májusi seregszemlét értékelve a következőket állapította meg a kaukázusi határterületi pártbizottságának küldött jelentésében:

„A május elsejei megmozdulások sikere mindenütt szemléltetően mutatta, milyen mély gyökerei vannak a pártnak a tömegekben, köztük a katonatömegekben is … Ezen a napon nem a hatalom megragadása volt a feladatunk, de ettől a naptól kezdve már világos volt, hogy ez a kérdés a legközelebbi jövő kérdése.”¹⁰⁵ Idézi G. B. Garibdzsanjan: Az örmény kommunista szervezetek harca a szovjethatalom győzelméért. Jereván 1957. 237—238 old.*

Az OK(b)P Örményországi Bizottságának, valamint az alekszandropoli, a karszi, a szarikamisi, a dilizsani és a kjavtarlai pártszervezeteknek a képviselői május 7-én Alekszandropolban megvitatták a fegyveres felkelés előkészítését, s megalakították a Forradalmi Katonai Bizottságot.

május 10-én a forradalmi osztagok elfoglalták Alekszandropolt, s kikiáltották Örményországban a szovjethatalmat. A munkásokat a környező falvak parasztjai segítették. Szarikamisban, Karszban, valamint a nor-bajazeti és a dilizsáni járásban megkezdődött a fegyveres felkelés.

A dasnakok pánikszerűen kapkodtak. Segítségért fordultak az antanthoz, s az ellenforradalomnak sikerült levernie a dolgozók felkelését. Sok kommunistát elfogtak és börtönbe vetettek. Ám a dasnak-uralom vége elkerülhetetlen volt, s napról napra közeledett.

1920 szeptemberében háború tört ki Törökország és Örményország között. A török csapatok rövid idő alatt elfoglalták Örményország jelentős részét, Szarikamissal, Karsz-szal és Alekszandropollal együtt. A dasnakok az amerikai, az angol, a francia és az olasz kormányhoz fordultak segítségért. Ezek a kormányok azonban megtagadták a segítséget.

Az örmény népet a fizikai megsemmisülés veszélye fenyegette. Ez a háború ismét meggyőzte az örmény dolgozókat arról, hogy csakis úgy találhatnak kivezető utat súlyos helyzetükből, ha megdöntik a burzsoá nacionalista uralmat, megteremtik a szovjethatalmat és szövetséget kötnek Szovjet-Oroszországgal. 1920 októberében és novemberében a forradalmi megmozdulások hatalmas hulláma újból végigsöpört Örményországon.

A szovjet kormány és az OK(b)P Központi Bizottsága nagy figyelemmel kísérte a kaukázusontúli eseményeket. November 27-én a Központi Bizottság Politikai Bizottságának ülésén megtárgyalta a kaukázusontúli helyzetet.

Az OK(b)P Központi Bizottsága javasolta az örmény kommunistáknak, hogy készüljenek a fegyveres felkelésre. A Központi Bizottság Kaukázusi Bizottsága és Örményország Kommunista (bolsevik) Pártjának Központi Bizottsága kidolgozta a felkelés részletes tervét. A felkelésnek az északi, Azerbajdzsánnal határos vidéken kellett megkezdődnie.

november 29-én az idzseváni és a dilizsáni munkások és parasztok a bolsevikok vezetésével fegyveres akciót hajtottak végre a kormány ellen. A dasnak hatóságok katonaságot vetettek be, a katonák azonban a forradalom mellé álltak. Megalakult az Örményországi Forradalmi Katonai Bizottság. Elnöke Kaszjan lett, tagjai pedig Mravjan, Tyer-Gabrieljan, Bekzadjan, Nuridzsanjan és Dovlatjan. A forradalmi bizottság a néphez intézett nyilatkozatában november 29-én közhírré tette:

„A kommunista párt által vezetett felkelő örmény tömegek akaratának megfelelően szocialista szovjet köztársaságnak nyilvánítjuk Örményországot.”¹⁰⁶ A polgárháború története. 3. köt. 497. old.*

November 30-án az örmény forradalmi bizottság táviratban kérte Lenint, hogy segítse az örmény népet forradalmi harcában. S december 2-án a Vörös Hadsereg egységei már bevonultak Jerevánija.

A szovjethatalom katonai és politikai sikereit értékelve Lenin 1920 decemberében, a VIII. szovjetkongresszuson megállapította:

„Az elmúlt év folyamán politikánk Keleten is nagy sikereket aratott. Üdvözölnünk kell a Buharai, Azerbajdzsán és örmény Szovjet Köztársaság megalakulását és megszilárdulását, amely országok visszaszerezték teljes függetlenségüket, sőt, ezekben az országokban a munkások és a parasztok vették kezükbe a hatalmat. Ezek a köztársaságok azt bizonyítják, azt tanúsítják, hogy a szovjethatalom eszméi és elvei nemcsak az ipari tekintetben fejlett országokban találnak megértésre és valósíthatók meg azonnal, amelyekben olyan társadalmi erőre támaszkodnak, mint a proletariátus, hanem olyan országokban is, amelyekben a parasztságra támaszkodnak. A paraszt-szovjetek eszméje győzött.”¹⁰⁷ Lenin Művei. 31. köt. 506. old.*

1920 végére megteremtődtek a szovjethatalom grúziai győzelmének feltételei. A grúziai dolgozók forradalmi felkelése Lori körzetében kezdődött 1921. február 12-ére virradó éjjel, s hamarosan átterjedt a gori, a borcsalini, a racsini, a lecshumi és a többi járásra. Megalakult a Grúziai Forradalmi Bizottság, amelynek tagja volt Maharadze, Orahelasvili, Eliava, Gegecskori és Kvirkvelia. A forradalmi bizottság szovjet szocialista köztársaságnak nyilvánította Grúziát. Február 25-én a forradalmi osztagok és a Vörös Hadsereg egységei bevonultak Tifliszbe, március 4-én pedig Szuhumba. Március 17-én Lenin utasította a 11. hadsereget, hogy teremtsen kapcsolatot a Grúziai Forradalmi Bizottsággal.

A szovjethatalom kaukázusontúli győzelmével, valamint az azerbajdzsáni, az örmény és a grúz szocialista köztársaság megalakulásával csapást mért a nemzetközi imperializmus erőire.

A közép-ázsiai és a kaukázusontúli ellenforradalmi tűzfészkek felszámolása után már csak a Távol-Keleten maradtak szervezett ellenforradalmi erők: intervenciós csapatok. De ott is egyre bizonytalanabbá vált a szovjethatalom ellenségeinek helyzete.

A Lengyelországgal és a Vrangellal vívott háború megakadályozta a Vörös Hadsereget abban, hogy közvetlenül a Kolcsak-uralom bukása után befejezze a Távol-Kelet felszabadítását. 1920 februárjában Lenin figyelmeztette a Köztársasági Forradalmi Katonai Tanácsot: „Idióták lennénk, ha hagynánk, hogy elragadjon bennünket az ostoba előretörés Szibéria belsejébe, miközben Gyenyikin feléled és a lengyelek támadnak. Ez bűn lenne.”¹⁰⁸ Lenin-gyűjtemény XXXVI. 97 old.* Épp ezért a szovjet kormány tekintettel a bonyolult helyzetre, igyekezett elkerülni a háborút Japánnal. A párt Központi Bizottsága és a kormány úgy döntött — s ez volt az egyedüli helyes döntés a fennálló körülmények között —, hogy úgynevezett ütközőállamot létesít a Távol-Keleten. A Központi Bizottság utasította a távol-keleti pártszervezeteket, hogy kerüljék az összeütközést a japánokkal, s létesítsenek ideiglenes forradalmi népi hatalmat, a bolsevikok vezetése alatt.

A Távol-Keleti Köztársaságot 1920. április 6-án kiáltották ki Verhnyeugyinszkban, a nyugat-bajkálontúli dolgozók és partizánok kongresszusán. A köztársaság területe a Bajkáltól a Csendes-óceánig terjedt, s magában foglalta a Bajkálontúlt, az amuri területet, a Tengermelléket, Kamcsatkát és Észak-Szahalint. 1920. május 14-én az OSZFSZK az egész távol-keleti határterület kormányának ismerte el a Távol-Keleti Köztársaság kormányát.

A Távol-Keleti Köztársaság politikai irányítását a párt Központi Bizottsága által megalakított Távol-Keleti Bizottság látta el, amelynek különböző időpontokban tagjai voltak többek között Anohin, Bujko, Gubelman, Krasznoscsekov, Kubjak, Nyikiforov és Petrov.

Japán kénytelen volt tárgyalásokba bocsátkozni a Távol- Keleti Köztársaság ideiglenes kormányával. A tárgyalások 1920 május végén fejeződtek be. A japán kormány hivatalos nyilatkozatban közölte, hogy elismeri a Távol-Keleti Köztársaságot s kivonja csapatait a Bajkálontúlról és a habarovszki körzetből. Ez a szovjet külpolitika hatalmas sikere volt.

1920 október közepén a japán csapatok kénytelenek voltak elhagyni a Bajkálontúlt. Október 21-én a Távol-Keleti Köztársaság Forradalmi Néphadserege kiűzte Csitából Szemjonov atamán fehérgárdista bandáit.

A japán imperialisták azonban makacsul igyekeztek beavatkozni az új köztársaság belügyeibe. Céljuk az volt, hogy a helyi burzsoá elemekre, valamint az eszerekre és a mensevikekre támaszkodva olyan ellenforradalmi kormány alakuljon, amely teljes egészében Japántól függ. Ám1921 januárjában a Távol-Keleti Köztársaságban lebonyolított alkotmányozó gyűlési választásokon a kommunisták döntő győzelmet arattak. Ekkor Japán elhatározta, hogy felvonulási területet létesít a távol-keleti agresszió kiterjesztése céljából. 1921 májusában a fehér gárdisták a japán intervenciósok segítségével lázadást robbantottak ki Vlagyivosztokban. A Tengermellék déli részén nyílt fehérgárdista diktatúra létesült. Ide gyűltek a Szemjonov-bandák és a Kolcsak-hadsereg maradványai. S 1921. november 5-én a fehérgárdisták offenzívát indítottak a Távol-Keleti Köztársaság ellen. Decemberben az ellenség elfoglalta Habarovszkot és Volocsajevkát. Megkönnyítette az ellenséges hadműveleteket az, hogy abban az időben folyt a forradalmi néphadsereg egységeinek újjászervezése.

A forradalmi néphadsereg, amelynek parancsnokává 1921 második felében Bljuhert nevezték ki, csak 1922 februárjában tudott aktív hadműveleteket indítani.

A támadás súlyos körülmények között folyt. Zord tél volt negyven fokos fagyokkal. Az ellenség jól megerősítette állásait. Különösen erős védelmi berendezések épültek Volocsajevka vasútállomásnál. Három napig dúlt a harc. 1922. február- 12-én a vörösök rohammal bevették Volocsajevkát. Nyeronov, a 2. amuri hadsereg volt katonája így beszéli el a volocsajevkai harcokat:

„Az állomást az Ijuny-Karany-hegy választotta el tőlünk, a hozzá vezető utakat a fehérek több sor szögesdróttal, sáncokkal és csapdákkal látták el. A kitűnően felfegyverzett, jóllakott és melegen öltözött fehérgárdisták jól kiépített fedezékekben és lövészárkokban lapultak, hátulról páncélvonatok védték őket …

Volocsajevka ostroma február 10-én reggel kezdődött … Február 11-én kisebb rohamcsapatok alakultak azzal a feladattal, hogy rejtve, kúszva megközelítsék a fehér állásokat, tüzérségi tüzünket az ellenséges tüzelési pontokra helyezzék, s átjárókat vágjanak a drótakadályokon keresztül …

Ezzel telt el a nap …

Hajnalban ágyúink dörgése, majd az ellenséges tüzérség hangja, a volocsajevkai erődítmény újabb ostromának kezdetét jelezte …

A fagy lélegzetelállító volt, megbénította a harcosok kezét, de bajtársaink dühe percről percre nőtt csata közben …

Néhány lövészezredünk a harc legfeszültebb pillanataiban elfoglalta Verhnye- és Nyizsnye-Szpasszkojét, a lovasegységek pedig átkaroló mozdulattal hátba támadták az ellenséges erődítéseket.

Ezt a váratlan, hatalmas kettős csapást a fehérgárdisták nem bírták, s gyorsan visszavonultak.”¹⁰⁹ Izvesztyija, 1960, február 23.*

Így esett el egy újabb fehérgárdista „Verdun”.

Mondaként él tovább az emlék
Mint tűzláng, mely ég, lobog
Rólatok szpasszki roham éjszakái
S rólatok, volocsajevki napok.

— így szól a népdal a felejthetetlen harcokról.

Még az ellenség is kénytelen volt elismerni a Vörös Hadsereg hősiességét.

„György-kereszttel tüntetnék ki minden egyes vöröskatonát, aki részt vett Volocsajevka ostromában” — jelentette ki a fehér seregek parancsnoka.

Két nappal később, február 14-én felszabadult Habarovszk. Ezután hosszabb szünet állt be a hadműveletekben. A forradalmi néphadsereg útjába japán csapatok kerültek, amelyek még nem hagyták el a Távol-Keletet. El kellett kerülni az összeütközést Japánnal, s gondosan fel kellett készülni a fehérgárdisták teljes leverésére.

1922 tavaszán és nyarán sokat romlott Japán nemzetközi és belső helyzete. A csendes-óceáni befolyási övezetekért vívott harc erősen kiélezte Japán és az Egyesült Államok viszonyát. A háború utáni gazdasági válság súlyos csapást mért a japán gazdasági életre. Fokozódott a munkanélküliség, erősödtek a munkás- és parasztmegmozdulások. Ebben az időszakban alakult meg Japán Kommunista Pártja, s a párt megszervezte az Oroszországi Intervenció Ellen Küzdők Harci Szövetségét.

Ilyen körülmények között az OSZFSZK kormányának kitartó követelésére a japán imperialisták kénytelenek voltak megkezdeni csapataik kivonását a Távol-Keleti Köztársaság területéről. Emellett azonban igyekeztek minden szükségessel ellátni a fehérgárdistákat, hogy azok tovább harcolhassanak a szovjethatalom ellen.

De ez nem mentette meg a fehérgárdisták maradványait a végső megsemmisüléstől. Az 1922. október 7-e és 9-e között lezajlott harcokban a fehérek súlyos vereséget szenvedtek Szpasszkojénál. Október 17-én a forradalmi néphadsereg egységei bevonultak Nyikolszk-Usszurijszkijba, 1922. október 25-én pedig Vlagyivosztokba. Az óriási győzelem alkalmából Lenin október 26-án az alábbi üdvözlő táviratot küldte a Távol-Keleti Köztársaság kormányának.

„A győzelmes Októberi Forradalom ötödik évfordulójára Vörös Hadseregünk még egy döntő lépést tett abban az irányban, hogy teljesen megtisztítsa az OSZFSZK és a vele szövetséges köztársaságok területét a külföldi megszállók csapataitól: A Távol-Keleti Köztársaság forradalmi néphadserege Vlagyivosztok elfoglalásával újra egyesíti Oroszország dolgozó tömegeivel azokat az orosz állampolgárokat, akik a japán imperializmus súlyos járma alatt szenvedtek. Amikor ez újabb győzelem alkalmából üdvözlöm Oroszország minden dolgozóját és a hős Vörös Hadsereget, kérem a Távol-Keleti Köztársaság kormányát, adja át a felszabadított területek és Vlagyivosztok minden munkásának és parasztjának az OSZFSZK Népbiztosok Tanácsának üdvözletét.”¹¹⁰ Lenin Művei. 33. köt. Szikra 1953. 380. old.*

november 13-án a Távol-Keleti Köztársaság Csitában összeült országgyűlése elhatározta, hogy az orosz Távol-Keleten kikiáltja a szovjethatalmat, és felkéri az Oroszországi Központi Végrehajtó Bizottságot, hogy egyesítse újból a Távol-Keletet az OSZFSZK-val. 1922. november16-án a Központi Végrehajtó Bizottság határozata alapján a Távol-Kelet újból egyesült az OSZFSZK-val.

Így tűnt el a külföldi intervenció és a polgárháború utolsó tűzfészke. A Vörös Hadsereg befejezte győzelmes csendes-óceáni hadjáratát. Beköszöntött az a várva-várt óra, amikor Szovjet-Oroszország munkásai és parasztjai minden erejükkel hozzáfoghattak a legigazságosabb társadalom, a nemzedékek álmát megtestesítő kommunizmus építéséhez.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

A szovjet nép legyőzhetetlen!

Az antant utolsó hadjáratának csődje

(idézet: A polgárháború a Szovjetunióban 1918-1922 – (Rövid történet)

Elcsitult a polgárháború harci zaja. Oroszország dolgozói több mint három évig tartó súlyos nélkülözések és véres áldozatok árán kivívták maguknak azt a jogot, hogy hozzáfogjanak a békés munkához.

Több mint negyven esztendő választ el bennünket e zord és hősi napoktól. A nép azonban nem felejtette el a volgai és az uráli harcokat, az orjoli ütközetet, Petrográd védelmét, a legendás Kahovkát, a volocsajevkai napokat és Perekop ostromát.

Nagy győzelmet arattak a szovjetország munkásai és dolgozó parasztjai az intervenciósok és a fehérgárdisták leverésével. Elsősorban a nemzetközi imperializmus veresége volt ez, hiszen az imperialisták szították fel a polgárháború tüzét, a szovjet rendszer pusztulását remélve. Az imperialista tervek kudarcba fulladtak. A tőkés hatalmak és az akkori idők egyetlen munkás-paraszt állama közötti háborús összetűzés a dolgozók államának győzelmével végződött.

A külföldi intervenció és a polgárháború súlyos megpróbáltatást jelentett Szovjet-Oroszország számára. Ez a háború egy gazdaságilag elmaradott és tönkrement ország harca volt a külső és a belső ellenforradalmi erőkkel, amelyek a legerősebb, legnagyobb, rendkívül fejlett gazdasággal, hatalmas hadseregekkel és korszerű haditechnikával rendelkező tőkésállamok: az Egyesült Államok, Anglia és Franciaország segítségére támaszkodtak.

Egymást érték a Szovjet-Oroszország elleni imperialista hadjáratok, egyik támadás a másikat követte, egyre újabb arcvonalak keletkeztek. A frontok gyűrűje fojtogatta a munkás-paraszt köztársaságot. Az ország beláthatatlan déli, északi, keleti és nyugati térségei hosszú időre hadszíntérré váltak s ez százezrek halálát, városok és falvak pusztulását, üzemek, bányák, vasutak és parasztgazdaságok megsemmisülését okozta. Az ellenséges lövedékek és bombák számos üzemet, városi és falusi lakóházat tettek romhalmazzá. A külföldi intervenciósok, valamint a hazai tőkések és földbirtokosok kirabolták az országot. A munkások és a parasztok eme ádáz ellenségei, érezvén, hogy szovjetföldön ég a lábuk alatt a talaj, igyekeztek külföldre hurcolni minden kezük ügyébe eső értéket: gabonát, jószágot, fát, prémet, szenet, ásványolajat, vasércet, mangánércet, rezet, ezüstöt, platinát, aranyat, hajókat, ipari berendezést. A rablók semmitől sem riadtak vissza. Ugyanazzal a kapzsisággal ragadták el a kincset érő orosz aranykészletet, mint a szegényes paraszti ruhát. S amit az ellenség nem tudott magával vinni, azt egyszerűen megsemmisítette. Az anyagi kár, amelyet az intervenciósok és a fehérgárdisták Szovjet-Oroszországnak okoztak, a korántsem teljes hivatalos adatok szerint több mint 39 milliárd rubel, valójában pedig mintegy 50 milliárd rubelre tehető.

A külföldi katonai intervenció és a polgárháború javarészben elpusztította az ország termelőerőit. Évekbe telt, amíg a szovjetország munkásai és parasztjai önfeláldozó, hősies munkával helyreállították a népgazdaságot.

A szovjet állam az intervenciósokkal és a fehérgárdistákkal vívott súlyos és szívós harcokban megvédte függetlenségét. A földkerekség egyhatodán tartósan megszilárdult az új, szocialista társadalmi és államrend. A külső és a belső ellenségen aratott győzelem lehetővé tette, hogy a szovjet nép áttérjen a békés építőmunkára, s valóra váltsa a proletárdiktatúra államának nagy alkotó céljait.

Megszilárdult a fiatal szovjet állam nemzetközi helyzete is, nagyot nőtt a tekintélye a világ dolgozói előtt. Az imperialisták kénytelenek voltak számolni a szovjetköztársasággal. „Kivívtuk magunknak azokat a feltételeket, amelyek lehetővé teszik, hogy fennmaradhassunk a tőkés hatalmak mellett, amelyek most kénytelenek kereskedelmi kapcsolatokra lépni velünk — hangsúlyozta Lenin. — E harc folyamán kivívtuk magunknak a jogot az önálló létre.

Eszerint, ha egy pillantást vetünk nemzetközi helyzetünk egészére, azt látjuk, hogy óriási sikereket értünk el, hogy most már nemcsak lélegzetvételi szünetünk van, hanem olyasvalamink, ami annál sokkal komolyabb … egészen új időszakba léptünk, mert kivívtuk magunknak az önálló nemzetközi lét jogát a tőkésállamok hálózatában.”¹ Lenin Művei. 31. köt. 424—425. old.*

Szovjet-Oroszország munkásainak és parasztjainak ellenségei, akik a katonai intervenciót és a polgárháborút kirobbantották, jelentős katonai káderállománnyal, nagy létszámú, kiképzett hadseregekkel, nagy mennyiségű elsőrendű fegyverzettel, lőszerrel és felszereléssel rendelkeztek.

Az intervenciós és fehérgárdista csapatok támadásának megkezdésekor Szovjet-Oroszországnak nem volt jól képzett hadserege. A Vörös Hadsereget a polgárháború folyamán teremtették meg. Ennek a hadseregnek akkor még nem voltak népi származású, tapasztalt katonai káderei; régi katonai szakemberek szolgálatait kellett igénybe vennie, akik közül többen politikailag megbízhatatlanok voltak, s nemegyszer át is álltak az ellenség oldalára. A vörösparancsnokok csak a polgárháború folyamán nevelődtek ki tízezrével a munkások és parasztok soraiból, a katonai szakemberek többsége pedig akkor kezdte lelkiismeretesen teljesíteni kötelességét a Vörös Hadseregben, miután meggyőződött arról, hogy a szovjethatalom tartós és híven szolgálja a haza, a nemzet érdekeit.

Az ellenség elvágta Szovjet-Oroszországot a nagy fontosságú élelmiszer- és nyersanyag-termelő területektől. Abban az időben a külföldi betolakodók és a fehérgárdisták kezében volt az ország háromnegyed része — Ukrajna, Belorusszija, a Volgavidék, a Kaukázus, Közép-Ázsia, az Urál, Szibéria, a Távol-Kelet. A szovjethatalom elpusztított nemzetgazdaságot kapott örökségül, s elmaradott volt a hadiipar is. A fegyver-, lőszer- és hadfelszerelési készletek jelentős részét az intervenciósok és a fehérgárdisták kaparintották kezükbe, számos hadiüzemet át kellett telepíteni, s ezek még útban voltak új telephelyükre.

A blokád miatt, amelyet az antant nagy gonddal és következetességgel valósított meg, Szovjet-Oroszországnak nem állt módjában más országoktól beszerezni sem fegyvereket, lőszert, hadifelszerelési cikkeket, sem élelmet. Szovjet-Oroszország lakossága éhezett. Mindezek ellenére a Vörös Hadsereg szétverte az intervenciósok és a fehérgárdisták fegyveres erőit.

Mivel magyarázható, hogy a szovjetország győzelmet arathatott a fehérgárdisták és intervenciósok fölött? Mire tanítanak a Szovjetunióban lezajlott polgárháború tanulságai?

Az oroszországi munkások és parasztok győzelme mindenekelőtt a Nagy Októberi Szocialista Forradalomból született szovjet társadalmi és államrend hatalmas erejével magyarázható.

A győztes proletariátus ízzé-porrá zúzta a régi burzsoá-földesúri államgépezetet, s megteremtette a proletárdiktatúra államapparátusát, amely szoros kapcsolatban áll a dolgozó tömegekkel, s a munkásosztály önzetlen támogatását élvezi. A proletariátus kezébe ragadta az ország gazdasági kulcspozícióit, s ezzel gyökerestől aláásta a burzsoázia és a földbirtokosok gazdasági és politikai erejét. A polgárháború folyamán a szovjethatalom rákényszerült, hogy a nagyipar mellett a középipart is államosítsa, megtiltsa a magánkereskedelmet, bevezesse az élelmiszerjegy-rendszert és az általános munkakötelezettséget. Ez még inkább gyengítette a belső ellenforradalom pozícióit, s fokozta a proletárdiktatúra államának gazdasági és politikai erejét.

A polgárháború tanulsága igazolta annak a marxista—leninista tételnek az igazságát, amely szerint nem elegendő a földesurak és a kapitalisták hatalmának a megdöntése. Ezenfelül szükséges, hogy a munkások és a parasztok magukhoz ragadják a hatalmat, megteremtsék a proletárdiktatúra államát s az államhatalmat felhasználva elnyomják a megdöntött kizsákmányoló osztályok ellenállását, visszaverjék az imperialista hatalmak támadását, bevonják a szocialista építőmunkába az összes dolgozókat es így felépítsék a szocializmust. Lenin arra tanított, hogy „a szocializmushoz nincs más út, mint a proletariátus diktatúrája és a kizsákmányolok uralmának kíméletlen eltiprása”.² Lenin Művei. 26. köt. 474. old.*

Az oroszországi munkások és parasztok polgárháborúja a külföldi intervenciósok és a hazai burzsoá-földesúri fehérgárdista erők ellen igazságos, felszabadító háború volt. És megfordítva: az intervenciósok és a fehérgárdisták mélységesen igazságtalan ellenforradalmi terrorhadjáratot folytattak a földesurak és a tőkések hatalmának visszaállítását nem kívánó sokmilliós nép ellen. Éppen ezért megsemmisítő ellenállásba ütköztek, s példátlan lendületű népi háborúval találták magukat szemben, amely nemcsak az arcvonalon, hanem hátországukban is folyt.

Az oroszországi munkások és parasztok polgárháborúja az intervenciósok és a fehérgárdisták ellen folytatása volt a kizsákmányoló osztályok uralmának megdöntésére, a tőkés rabság jármában sínylődő dolgozók felszabadítására irányuló politikának. A háború a proletariátus és élcsapata, a kommunista párt köré tömörítette a néptömegeket. Ilyenformán természetes, hogy a fegyveres összecsapás a szovjet rendszer megszilárdulását eredményezte, nem pedig összeomlását, mint az ellenség remélte.

Szovjet-Oroszország megbízható, szilárd hátországra támaszkodott. És megfordítva: ellenségeinek ingatag és veszélyes hátországgal kellett számolniuk. Az ingatag hátország és az osztályellentétek kiéleződése a nyugati országokban arra kényszerítette az antant-imperialistákat, hogy kivonják csapataikat Szovjet-Oroszországból. A fehérgárdisták háta mögött partizánháború lángjai csaptak fel, népfelkelések robbantak ki. Az intervenciósok és a fehérgárdisták nagy veszteségeket szenvedtek a szovjethatalom elleni háborúban, sorra pusztultak el az osztályszempontból megbízható katonai kádereik. S veszteségeiket csak úgy tudták pótolni, hogy mozgósították hátországukban a munkásokat és a parasztokat. De az ilyen összetételű alakulatok már nem voltak megbízhatók, mivel a munkások és a parasztok nem kívántak harcolni a szovjethatalom ellen.

Más volt a helyzet a szovjet államban. Ez az állam meríthette erőit a munkások és a parasztok köréből, vagyis azokból az osztályokból, amelyeket a kapitalizmus elnyomott, s amelyek mindenütt a lakosság túlnyomó többségét alkotják. A szovjet hátország mindig, szilárd támasza és kimeríthetetlen erőforrása volt a Vörös Hadseregnek.

„Ez kétségtelenül gyakorlati bizonyítéka annak — mondotta Lenin —, hogy a kapitalisták igájától megszabadult munkások és parasztok, ha összefognak, igazán csodákat művelnek. Ez gyakorlati bizonyítéka annak, hogy a forradalmi háború, ha valóban bevonja és érdekeltté teszi az elnyomott dolgozó tömegeket, ha tudatosítja bennük, hogy a kizsákmányolok ellen harcolnak, az ilyen forradalmi háború annyi energiát vált ki, hogy az csodákra képes.”³ Lenin Művei 30. köt. 140. old.*

A szovjet állam döntő ereje a belső és a külső ellenforradalommal vívott harcában a munkásosztály és a dolgozó parasztság, valamint a többi dolgozó réteg szövetsége volt.

„Ebben a szövetségben — mondotta Lenin — van a szovjethatalom legfőbb ereje és támasza, ez a szövetség a záloga annak, hogy a szocialista átalakulás ügyét, a tőke fölötti győzelem ügyét, minden néven nevezendő kizsákmányolás kiküszöbölésének ügyét győzelemre fogjuk vinni.”⁴ Lenin Művei. 29. köt. 247. old.*

A háború nagy áldozatokat követelt a munkásosztálytól. A munkásosztagok elsőnek indultak a frontra, hogy erősítsék a Vörös Hadsereget. Tízezrével küldték falura a munkásokat, hogy a szovjetek köré tömörítsék a szegény- és a középparasztságot. Az üzemekben éjjel-nappal pezsgett a munka, készült a fegyver a Vörös Hadsereg számára. De az éhség, a túlfeszített munka, a szakadatlan harcok és menetelések nem törték meg a munkásosztály forradalmi energiáját. S az a tény, hogy a munkásosztály hajlandó volt a legsúlyosabb nélkülözésekre és áldozatokra, biztosította számára a dolgozó parasztság támogatását. A parasztság is hatalmas áldozatokat hozott a győzelemért. A Vörös Hadseregben és a partizánosztagokban túlnyomórészt parasztok harcoltak, ők adták az országnak a kenyeret, s részt vettek a fűtőanyag-válság elleni harcban.

A Szovjetunióban lezajlott polgárháború tapasztalatai igazolják azt a lenini tételt, hogy a történelem összecsapásaiban az az osztály győz, amely maga mögé tudja állítani a lakosság zömét. Az oroszországi munkásosztály a gyakorlatban bebizonyította, hogy magával tudja ragadni az ország lakosságának többségét — a dolgozó parasztságot —, s ez biztosította győzelmét az intervenciósokkal és a fehérgárdistákkal szemben.

„Győztünk — mondotta Lenin —, mert az egész munkásosztály és az egész parasztság legjobbjai példátlan hősiességet tanúsítottak ebben a kizsákmányolok elleni háborúban, mert a bátorság csodáit művelték, hallatlan nélkülözéseket viseltek el, feláldozták magukat, könyörtelenül kiűzték soraikból a haszonlesőket és a gyávákat.”⁵ Lenin Művei 30. köt. 440. old.*

A polgárháború ideje alatt hiánytalanul megmutatkozott a lenini nemzetiségi politika világtörténelmi jelentősége. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom megszüntette a nemzeti elnyomást, s megteremtette a nemzetiségek igazi egyenjogúságát. Ennek alapján a szovjetország valamennyi szabad népének dolgozói önként egyesítették erőiket a szocialista forradalom vívmányainak védelmében, és szilárd katonai és politikai szövetség alakult ki a szovjetköztársaságok között.

A különböző nemzetiségű dolgozók családjában a vezető erő az orosz proletariátus volt, amely a legfőbb terhet viselte az intervenciósok és a fehérgárdisták, az éhínség és a gazdasági romlás elleni harcban. Moszkva, Petrográd, Ivanovo-Voznyeszenszk, az Urál és a többi orosz iparvidék hős munkásosztálya önzetlen bátorságot és rendíthetetlen szilárdságot tanúsított ebben a harcban. Az orosz munkások és parasztok önfeláldozóan segítették a belorusz, az ukrán, a balti, a turkesztáni, a kaukázusontúli dolgozókat a szovjethatalom kivívásában és megszilárdításában, az intervenciósok és a burzsoá nacionalista ellenforradalom, az éhínség és a gazdasági romlás elleni harcban. Az ukrán, a belorusz, a balti, a kaukázusontúli, a közép-ázsiai munkások és dolgozó parasztok pedig valamennyi arcvonalon ott küzdöttek a Vörös Hadsereg soraiban, hősiesen harcoltak az ellenséges hátország partizánosztagaiban.

Lenin rendkívül fontosnak tartotta a szovjetország különböző nemzetiségű dolgozóinak a polgárháború tüzében megszilárdult harcos együttműködését, s kíméletlen harcot hirdetett minden ellen, ami árthat ennek az együttműködésnek. Hangsúlyozta, hogy aki ezt a szövetséget megsérti, az antantot és csatlósait segíti.

Hatalmas eszköze volt a győzelemnek a hős Vörös Hadsereg, a dolgozók ízig-vérig népi, forradalmi hadserege.

Öntudata, fegyelme, a néppel való szoros, hús-vér kapcsolata, kitartása és rendíthetetlen szilárdsága a Vörös Hadsereget sokkal erősebbé tette az ellenségnél.

A Vörös Hadsereg nem más országok megtámadására, más népek leigázására alakult. Harcos útjának első napjától kezdve világos cél volt előtte: arra törekedett, hogy megvédje a nép nagy forradalmi vívmányait és a szocialista hazát az imperialista államok, valamint a hatalmát vesztett földbirtokos és tőkésosztály támadásától. A dolgozó tömegek, a nép iránti hűség és odaadás különböztette meg a Vörös Hadsereget a burzsoá államok hadseregeitől.

„A Vörös Hadsereg szervezetében — mondotta Lenin — a munkásoknak és a dolgozó parasztságnak a kizsákmányolok összessége ellen irányuló szövetségén belül nagyszerűen érvényesült a következetes és szilárd proletár vezetés.”⁶ Lenin Művei. 31. köt. 513. old.*

A Vörös Hadsereg kivívta magának a nép legnagyobb fokú szeretetét és gondoskodását. Az egész nép féltő gondoskodása és támogatása kiapadhatatlan forrása volt a Vörös Hadsereg dicső győzelmeinek.

Az ország elnyomott népei a Vörös Hadseregben kezdettől fogva azt a hadsereget látták, amely felszabadítja őket a gyarmati és a nemzeti elnyomás alól, ezzel ellentétben a burzsoá hadseregek a gyarmati elnyomás eszközéül szolgálnak. A Vörös Hadsereg kiűzte az idegen betolakodókat Ukrajnából, Belorussziából, a Kaukázusontúlról, Közép-Ázsiából, és biztosította az ország különböző nemzetiségű dolgozóinak a szabad, nemzeti fejlődést és az új, szovjet társadalmi és államrend felépítését. Ezért a szovjetország különböző nemzetiségű munkásainak és dolgozó parasztjainak milliói minden erejükkel támogatták a hadsereget.

A párt a Vörös Hadsereget kezdettől fogva a proletár internacionalizmus szellemében nevelte, amely minden nép megbecsülését, az országok közötti béke fenntartását és megszilárdítását tűzi ki célul. Ebben rejlik a másik lényeges különbség a Vörös Hadsereg és a burzsoá hadseregek között; ez utóbbiakat a más népek iránti megvetés és gyűlölet szellemében nevelik. A szovjet katonák, s általában a szovjet emberek megadják a tiszteletet a dolgozóknak, s osztálytestvéreiket látják bennük, bármilyen fajhoz tartozzanak is. Éppen ezért a Vörös Hadsereg méltán élvezte és élvezi ma is a világ dolgozó tömegeinek megbecsülését.

Nagy jelentőségű volt a Vörös Hadsereg harckészségének fokozása szempontjából az, hogy minden katonája felismerte az intervenciós és a fehérgárdista csapatok ellen vívott háború igazságosságát. Ez váltotta ki a Vörös Hadsereg katonái és parancsnokai részéről azt a hősiességet, amire a történelemben még nem volt példa.

„A győzelmet — mondotta Lenin — minden háborúban végeredményben azoknak a tömegeknek harci szelleme határozza meg, amelyek a csatatéren vérüket ontják. Az a meggyőződés, hogy a háború igazságos, annak tudata, hogy fel kell áldoznunk életünket testvéreink boldogulásáért, fokozza a katonák harci szellemét és hallatlan nehézségek elviselésére készteti őket … Minden egyes fegyverbe szólított munkás és paraszt tudja, miért harcol és tudatosan ontja vérét az igazság és a szocializmus diadala érdekében.

Az a körülmény, hogy a tömegek ismerik a háború céljait és okait, óriási jelentőségű és biztosítja a győzelmet.”⁷ Ugyanott, 131. old.*

A polgárháború éveiben, a szovjet haza ellenségeivel vívott ádáz harcok során a Vörös Hadsereg fejlődött és erősödött, harci tapasztalatokkal gazdagodott, hasznosan hozzájárult a szovjet haditudomány fejlődéséhez. A szovjet haditudomány, hadászati stratégia és taktika alapjai Lenin műveiben, s a kommunista párt határozataiban nyertek megfogalmazást. Lenin művei mutattak rá a tömegek döntő szerepére a hadviselésben, a háború győzelmes befejezésében, és minden oldalról megvilágították a hátország és az erkölcsi tényező jelentőségét a háborúban.

Lenin a fegyveres harcot a politikai harc más eszközökkel való folytatásának tekintette, de ugyanakkor művészetnek is, amelyben sajátos törvényszerűségek érvényesülnek. Ezek ismerete nélkül nem lehet kivívni a győzelmet az ellenség felett.

Lenin mindenkor helyesen és mélyrehatóan elemezte a stratégiai helyzetet; a szocialista haza megvédésének érdekében a hadvezetésben mindig azokat a megoldásokat alkalmazta, amelyek összhangban álltak a háború adott szakaszában kialakult erőviszonyokkal és tárgyi feltételekkel.

Lenin többször is hangsúlyozta, hogy nem elég csak ismerni, hanem bizonyos feltételek között alkalmazni is kell az ellenfél hadvezetési módszereit. Ostobán jár el, sőt vétkes az a hadsereg — mondotta —, amely nem hajlandó elsajátítani az ellenség birtokában levő, vagy nála feltételezhető összes fegyverfajták, harci eszközök és fortélyok gyakorlati alkalmazását.

A Vörös Hadsereg parancsnokai és politikai megbízottai a marxista—leninista elmélet megvilágításában eredményesen tanulmányozták a polgárháború katonai tapasztalatait, magukévá tették a hadművészet legkiválóbb korabeli eredményeit, s elvetették mindazt, ami idejét múlta, elavult. A szovjet haditudomány alapjait a Vörös Hadsereg és a Vörös Flotta vezető katonai szakemberei teremtették meg, úgy, hogy elméletileg értékelték a szovjet csapatok gyakorlati harci tapasztalatait, s ezeket egybekapcsolták a múlt legkiválóbb hadművészeti értékeivel.

A szovjet haditudomány, amely a háborúról és a hadseregről szóló marxista—leninista tanítás szilárd talaján épült fel, fontos eszköz volt a Vörös Hadsereg katonai káderei kezében az ellenség felett aratott győzelem szervezett előkészítése során.

Nagy szerepe volt az ellenforradalommal vívott harcban a partizánmozgalomnak. A partizánok váratlan, erőteljes csapásaikkal közlekedési utakat tettek hasznavehetetlenné, dezorganizálták a fehérgárdista arcvonal ellátását. A partizánháború riadalmat és bizonytalanságot keltett az ellenség soraiban, s aláásta az ellenséges csapatok erkölcsi szellemét. A partizánok hősi harcukkal jelentős ellenséges erőket kötöttek le, s ezzel felbecsülhetetlen segítséget nyújtottak a Vörös Hadseregnek.

A szovjetország nem volt egyedül nagy harcában. A világ dolgozói rokonszenveztek a szovjethatalommal, s védelmére keltek. A nemzetközi proletariátus látta, hogy az oroszországi munkások és parasztok a világproletariátus osztályérdekeiért is harcolnak, midőn szocialista hazájukat védelmezik, s a tőkésországok munkásai azzal, hogy követelték az intervenció megszüntetését és síkraszálltak a Szovjet-Oroszországgal való béke mellett, saját kizsákmányolóik ellen is harcoltak. Az a forradalmi fellendülés, amely Európát az első világháború befejeződése után magával ragadta, jócskán meggyengítette, ingataggá tette az imperializmust. A legnagyobb tőkésországokban megalakultak és megkezdték működésüket a kommunista és munkáspártok. S miközben az imperialisták csapásaikat zúdították a szovjetköztársaságra, szervezték hadjárataikat a „vörös veszedelem” ellen, ugyanez a „vörös veszedelem” messze a hátuk mögött is felütötte a fejét.

„Mit jelent a »kommunizmus veszélye«, amely ellen a kapitalisták már több mint száz éve harcolnak? A történelem bebizonyította, hogy ez a veszély nem kívülről fenyeget, valamelyik más országból, hanem magában a kapitalista országok belső szervezetében rejlik”⁸ N. Sz. Hruscsov: A békés egymás mellett élésért. Kossuth Könyvkiadó 1960. 522. old.* — mondotta N. Sz. Hruscsov.

Nagy gyakorlati segítséget nyújtott a szovjetországnak az a nemzetközi mozgalom, amely „El a kezekkel Oroszországtól!” jelszóval működött. A mozgalomban Franciaország, Anglia, Olaszország, az Egyesült Államok, Lengyelország, Németország és sok más tőkésország munkásai vettek részt. Ezek a munkások sztrájkokat szerveztek, tiltakozásul a Szovjet-Oroszországba irányuló csapatszállítások ellen. Az Oroszországban tartózkodó külföldi proletárok tízezrével léptek önként a Vörös Hadseregbe.

A tőkésországok munkásosztálya azzal, hogy kifejezte osztályszolidaritását, felbecsülhetetlen segítséget nyújtott az oroszországi munkásoknak és parasztoknak az intervenciósok és a fehérgárdisták elleni harcban.

„Mihelyt a nemzetközi burzsoázia kezet emel ránk — mondotta Lenin —, saját munkásai fogják le a kezét.”⁹ Lenin Művei. 31. köt. 314. old.*

A győzelem kivívásához sokban hozzájárult a szovjet állam bölcs külpolitikája. A szovjethatalom fennállásának első napjától kezdve, szüntelenül harcolt a békéért és azért, hogy kapcsolatokat teremtsen valamennyi külföldi országgal. A kommunista párt által irányított szovjet külpolitika a különböző társadalmi és gazdasági rendszerű államok békés egymás mellett élésének lehetőségéről szóló lenini tételen alapult.

Ez a politika biztosította a szovjet állam számára a tőkésországok dolgozóinak együttérzését és támogatását. Ez tette lehetővé, hogy a szovjet állam az imperialista tábor belső ellentmondásait kihasználva gyengítse az intervenciósokat és erősítse a szovjetország pozícióit. A kommunista párt és a szovjet kormány kihasználta az imperialista hatalmak széthúzását, hogy akadályozza vagy ideiglenesen lehetetlenné tegye Szovjet-Oroszország rovására való megegyezésüket.

Ez a politika vezette sikerre a harcot, amelyet a szovjethatalom a breszti béke megkötésének időszakában az imperialista háborúból való kiválásért folytatott. Eredményei 1919-ben is megmutatkoztak, amikor füstbe ment az antantnak az a terve, hogy bevonja a háborúba a Szovjet-Oroszországgal határos kis államokat. S ez a politika húzta keresztül az antant számításait 1920-ban, amikor megszervezte a lengyel intervenciósok és Vrangel hadjáratát a szovjetország ellen.

A külső és a belső ellenség legyőzésének megszervezésében döntő szerepe volt a Lenin vezette kommunista pártnak.

A polgárháború ideje a tömegek vezetésére igényt tartó kispolgári pártok (mensevikek, eszerek, anarchisták stb.) politikai csődjének időszaka volt. A szovjetország munkásai és parasztjai tapasztalatból meggyőződtek arról, hogy ezek a forradalmi köntösben tetszelgő pártok a valóságban ellenforradalmi, népellenes szervezetek, amelyek segítik a külföldi imperialistákat és az oroszországi tőkéseket a szovjethatalom eltiprásában, a régi burzsoá-földesúri rend visszaállításában, az ország nemzeti vagyonának elrablásában. A szovjetköztársaságok munkásai és parasztjai látták, hogy Oroszország akkori pártjai közül csakis a Lenin vezette kommunista párt képviseli a nép érdekeit.

A kommunista párt maga köré tömörített minden haladó forradalmi erőt, felkeltette a munkásokban és a parasztokban az alkotó, kezdeményező szellemet, a kimeríthetetlen forradalmi energiát, s a dolgozók egyre nagyobb tömegeit vitte harcba az intervenciósok és a fehérgárdisták ellen. Legjobb erőit a párt a Vörös Hadseregbe küldte. A polgárháború éveiben a párttagságnak mintegy fele szolgált a szovjet fegyveres erők kötelékében. A kommunisták vállára nehezedett a legnagyobb teher a hátországban és a fronton egyaránt. Mintegy 50 000 kommunista esett el ezekben az években a proletárforradalom győzelméért vívott harcban.

„Mihelyt a harctéri helyzet fenyegetővé vált, pártunk meghirdette a kommunisták mozgósítását. S frontunk minden ilyen mozgósítás után újjászületett. Ugyanazok a vöröskatonák, akik tegnap még szertefutottak az első ellenséges támadásnál, ma, amikor közéjük özönlött a kommunista munkások éltető áradata, hőssé váltak, a legnagyobb hőstetteket hajtották végre, versenyezve egymással bátorságban és vitézségben.”¹⁰ Izvesztyija CK RKP(b). 1920. március 2.*

A párt ezer és ezer hű fia szívós, hősies harcot vívott az intervenciós és fehérgárdista hadseregek arcvonalai mögött. A polgárháború éveiben kommunista földalatti szervezetek működtek Ukrajnában, Belorusszijában, a Baltikumban, az Urálban, Szibériában, a Távol-Keleten, a Don mentén, a Kaukázusban és más körzetekben is, ahova az ellenség behatolt. A külföldi és a fehérgárdista kémelhárító osztagok kegyetlen, dühös hajszát folytattak a földalatti pártszervezetek tagjai ellen. Közülük igen sokat bestiális kegyetlenséggel megkínoztak a hóhérok az ellenforradalom vértes kínzókamráiban. De az elesettek helyébe újak léptek. Semmiféle terror nem tudta megtörni a bolsevikok földalatti mozgalmát, amely harcolt, megszervezte és felvilágosította a tömegeket, s a szocialista forradalom kegyetlen ellenségeinek a hátában lángra lobbantotta a népi háború tüzét.

A párttagok önfeláldozó munkája és katonai erényei növelték a párt tekintélyét, megszerettették a pártot a dolgozókkal.

A kommunista párt megteremtette és a harcok során edzetté kovácsolta a hatalmas Vörös Hadsereget, lelkesedést öntött belé, s honvédő háborúba vitte az intervenciósok és a fehérgárdisták ellen, szilárd és megbízható hátországot biztosított számára, biztosította az ország dolgozóinak legteljesebb támogatását.

A szovjetország védelmét, a Vörös Hadsereg életét és harci tevékenységét a párt, a Központi Bizottság irányította, élén Leninnel. A Központi Bizottság a következőket írta egyik beszámolójában: „A honvédelemmel összefüggő kérdéseket elsőnek vitattuk meg, s a hozott határozatokat haladéktalanul érvényesítettük a gyakorlatban.”¹¹ Izvesztyija CK RKP(b). 1920. május 23.* A Központi Bizottság idejében feltárta az intervenciósok és a fehérgárdisták elgondolásait, helyesen határozta meg a hadvezetés stratégiai terveit a polgárháború minden szakaszában, s a dolgozók és a hadsereg minden erőfeszítését a tervek végrehajtására összpontosította.

A hadseregnek Lenin kezdeményezésére létesített politikai „szervei és pártszervezetei biztosították a katonák és a parancsnokok forradalmi öntudatát, szigorú fegyelmét és rendíthetetlen erkölcsi szilárdságát.

A fronton harcoló kommunisták olyan erkölcsi tulajdonságokat és olyan küzdőszellemet honosítottak meg a katonák között, hogy azok a harcban nem ismertek félelmet, s készek voltak utolsó csepp vérükig harcolni a haza ellenségei ellen. A kommunisták igyekeztek megértetni minden egyes katonával, hogy a haza sorsát, a háború kimenetelét az ő fegyvere, helytállása, bátorsága dönti el.

Lenin és a párt legtekintélyesebb vezetői közvetlenül foglalkoztak a Vörös Hadsereg politikai nevelésével. Lenin gyakran volt látható a Vörös Hadsereg összejövetelein, gyűlésein és értekezletein. Barátságosan, meghitten elbeszélgetett a katonákkal és parancsnokaikkal, érdeklődött szükségleteik iránt, nagy gondot fordított a Vörös Hadsereg életének minden területére. Lenin felhívta a pártot, tudatosítsa minden egyes munkásban és parasztban, minden parancsnokban és vöröskatonában, „hogy az ő bátorságától, elszántságától és áldozatkészségétől függ a háború befejezése.”¹² Lenin Művei. 29. köt. 325. old.* Megkövetelte a hadsereg politikai szerveitől és pártszervezeteitől, hogy elszántan küzdjenek a kishitűség és az ingadozás ellen. „Bátorságot kell önteni a szívekbe, állhatatosságra kell buzdítani, növelni kell a tudatosságot és meg kell szilárdítani az elvtársias fegyelmet.”¹³ Ugyanott, 276. old.*

Harc közben a párt úgy vigyázott sorainak egységére, mint a szeme fényére, leleplezte és meghiúsította a lenini vezetés ellenségeinek minden olyan kísérletét, amely a szovjet államnak és fegyveres erőinek gyengítésére irányult. A párt olyan egyöntetű közösségként végezte munkáját, amelyet az akarat és a cselekvés egysége, valamint a vasfegyelem kovácsolt egybe.

A szovjet nép történelmi tapasztalatai arra tanítanak, hogy „az egész népet megszervezni és a szocializmus győzelmére vezetni csak olyan párt tudja, amely rendületlenül érvényesíti a proletár osztálypolitikát, fel van vértezve az élenjáró forradalmi elmélettel, egységbe forrott és szoros kapcsolatot tart fenn a tömegekkel”¹⁴. Az SZKP XXII. kongresszusa. Kossuth Könyvkiadó 1962. 724. old.*

A párt, amelyet a tömegekhez fűződő kapcsolata, sorainak egysége és a marxista tanításhoz való hűsége erőssé tett, mozgósítani tudta az ország minden erejét a szocialista haza védelmére, s biztosította a haza ellenségeinek megsemmisítő vereségét. „És csakis azért — mondotta Lenin —, mert a párt résen volt, mert a pártban a legszigorúbb fegyelem uralkodott, és mert a párt tekintélye minden hatóságot és intézményt egyesített és a KB jelszavát tízek, százak, ezrek és végeredményben milliók egy emberként követték, és mert hihetetlen áldozatokat hoztak érte — csakis ezért történhetett meg az a csoda, amely megtörtént. Csakis ezért tudtunk győzni az antant és az egész világ imperialistáinak kétszeri, háromszori, négyszeri hadjárata ellenére is.”¹⁵ Lenin Művei. 30. köt. 450. old.*

A polgárháború győzelmes befejezése megmutatta, milyen kolosszális, valóban kimeríthetetlen szellemi és anyagi erő birtokosa az a nép, amely kezébe ragadta a hatalmat, s a kommunista párt lenini zászlaja alatt tömörült.

„Sohasem fogják legyőzni azt a népet, amelynek munkásai és parasztjai nagy többségükben felismerték, megérezték és tisztába jöttek vele, hogy saját hatalmukat, a szovjethatalmat — a dolgozók hatalmát védelmezik, hogy azt az ügyet védelmezik, amelynek győzelme nekik és gyermekeiknek biztosítja a kultúra minden áldását, mindannak élvezetét, amit az emberi munka létrehozott”¹⁶ Lenin Művei. 29. köt. 322. old.* — mondotta Lenin.

Ez a lenini tétel még inkább beigazolódott az 1941—1945-ös Nagy Honvédő Háború idején, amikor a szovjet nép óriási lelkierőt árult el s újra megmutatta a világnak a szovjet rendszer hatalmas erejét. Szégyenletes kudarcba fulladt az imperialista hatalmak mindkét kísérlete, amely arra irányult, hogy megsemmisítse a munkás-paraszt államot, a szocializmus országát. Komoly történelmi lecke ez az agresszorok számára.

A hatalmas Szovjetunió, miután meghiúsította a vesztére törő világimperializmus minden gyilkos próbálkozását, bizton halad a kommunizmus felé. Ma már a Szovjetunió nem maradt meg egyetlen ország keretei közt, hanem világrendszerré vált, amelyben a szocializmus és a kommunizmus útján haladó szabad, szuverén népek barátsága ölt testet. „A szocialista tábor egyesült ereje megbízható biztosítékot nyújt mindegyik szocialista országnak az imperialista reakció merényleteivel szemben.”¹⁷ Az SZKP XXII. kongresszusa. 726. old.*

A Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége a haladás, a demokrácia és a béke legfőbb támasza lett. A szovjet emberek büszkék hazájukra, amely magabiztosan tör utat az emberiség számára a kommunizmus tündöklő magaslatai felé, és híven őrzik szívükben a nagy korunkat megnyitó hősi évek harcainak és győzelmeinek emlékét.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!