„Villámháború” keleten — „Furcsa háború” nyugaton

(idézet: A Berchtesgadeni sasfészektől a berlini bunkerig)

2

Edmond Taylor amerikai haditudósító a következő képet festi a „furcsa háború” szokatlan és sokak számára akkor még érthetetlen eseménytelenségéről:

„A frontvonal a határtól 5—6 kilométernyire, német területen húzódott végig. A francia tiszti étkezde ablakából jó kilátás nyílott végig a Saar-folyó völgyére. A tiszti étkezde épülete domboldalon feküdt, és innen jól lehetett látni a völgy zöld pázsittal benőtt lankáit, a dombok tetején az erdőket, közbül néhány német falut. Hitlerdorf már a franciáké volt; a Saar-folyó mellett elterülő Bubingen még német kézen volt. Valahol közben húzódott a front vonala, anélkül, hogy ezt bármi jelezte volna.

Sehol nem voltak gránáttölcsérek, nem lehetett látni facsonkokat, rombadőlt házakat vagy betört ablakokat. Spanyolország szörnyű csataterei után ez a látvány egészen csodálatosnak tűnt fel, és az embert határozottan megvigasztalta. Itt nem volt semmi félelmetes; szinte elképzelhetetlen volt, hogy emberek halnak meg háború ütötte sebektől a zöld mezőkön. Különben tudtam is, hogy alig-alig akadt a katonák között, akit akár az egyik, akár a másik oldalon halálos sebesülés ért volna.

Sarreguemines-ben, miközben vártuk, hogy átvizsgálják okmányainkat, a helyi középiskola előcsarnokában — ez az épület szolgált a francia hadosztály főhadiszállásául —, a háborúval egészen kellemes körülmények között találkoztunk. Egyszerre csak szirénák szólaltak meg, és a fejünk fölött ellenséges repülőgépek dübörgő zaja hallatszott. Meglepetéssel láttuk, hogy a jelenlevő katonák közül nemcsak hogy óvóhelyre nem sietett senki, hanem ázzál sem törődött, hogy a repülőgépek pilótái jól láthatják őket, és esetleg alkalmas célpontot nyújthatnak. Két német repülőgép szállt el felettünk közepes magasságban, majd közelükben hamarosan a francia légvédelmi ütegek lövedékeinek apró, fehér pamacsai tűntek fel a felhőtlen, kék égen.

Az apró termetű francia katonák kíváncsiskodva bámultak fel az égre. A tisztek rájuk szóltak, hogy menjenek valami védett helyre. Ekkor fák árnyékába húzódtak és onnan tovább folytatták kíváncsiskodó szemlélődésüket.

Amerikai haditudósítók Luxemburgból, amely ekkor még semleges terület volt, jól tudták tanulmányozni a németek és franciák között folyó és többnyire tüzérségi párharcban kimerülő háború folyását. A tudósítóknak határozottan az volt a véleményük, hogy a tüzérek mind a két oldalon nemcsak hogy gondosan kíméltek minden olyan épületet, amely a polgári lakosság céljait szolgálta, hanem arra is vigyáztak, hogy egymásban komoly kárt ne tegyenek. Feltűnő volt az a kísérteties pontosság, ahogyan a lehulló tüzérségi lövedékek kikerülték azokat az épületeket, amelyekben minden valószínűség szerint ellenséges gyalogság volt elszállásolva. A tudósítók véleménye szerint ez a pontosság nem lehetett véletlen.”

1939. október 17-én Hitler megbeszélést folytat Keitel tábornokkal Lengyelország jövőjéről. Keitel 16 pontba foglalja össze a Führer utasításait, melyek egy s más tekintetben eltérnek az 1939. augusztus 31-én nyilvánosságra hozott, tárgyalási alapnak szánt 16 ponttól …

Íme Keitel jegyzetei a 16 pontról:

1. A Wehrmacht örüljön, hogy megszabadul a közigazgatástól.
2. Elvileg sem lehet két közigazgatás.
3. Lengyelország sem nem része, sem nem közigazgatási kerülete a Birodalomnak.
4. A közigazgatásnak nem lehet feladata, hogy Lengyelországot német rend szerint vezetett mintaprovinciává tegye, nem feladata, hogy Lengyelországot gazdasági és pénzügyi téren talpraállítsa.
5. Szem előtt kell tartani, hogyez a terület fontos mint előretolt katonai bástya. A közlekedés és a hírszolgálat katonai felügyeletet igényel.
6. Lengyelország német felvonulási terület, tehát a vasútvonalakat és az utakat rendbe kell hozni és jó állapotban kell tartani.
7. Lengyelország legyen önálló!!
8. a) Krakkóban német tisztek látogatást tettek a püspöknél,
9. b) Radzivill herceg, nagybirtokosnál.
10. Ezeket a problémákat nem lehet társadalmi úton megoldani,
11. Nem akarunk lengyel „mintaállamot” létesíteni, hanem:
12. abból kell kiindulni, hogy ez katonai felvonulási terület.
13. meg kell akadályozni, hogy a lengyel intelligencia mint vezető réteg szerepeljen.
14. A terület vezetősége teremtse meg a lehetőséget arra, hogy a Birodalom területét megtisztítsák a zsidóktól és a lengyelektől.

Alacsonyabb életnívó legyen ott. Nekünk onnan csak munkaerő kell.

11. A kemény népi harc nem tűr semmiféle törvényes kötöttséget. A kormányzó a lengyel nemzet számára csekély életlehetőséget adjon, és a katonai biztonság alapelveit tartsa szem előtt.
12. A lengyelországi közigazgatásban lengyeleket is fel lehet használni, de semmiféle nemzeti sejtképződést nem szabad tűrni.
13. Az ottani közigazgatás önállóan adja ki utasításait; nem függ Berlintől!

Mi nem akarjuk ott azt csinálni, amit itt csinálunk.

Nem tartoznak sem a berlini minisztériumok, sem bármiféle német közigazgatási hatóság felügyelete alá!

Semmiféle függőség Berlintől és a szárazföldi hadsereg főparancsnokságától!

A módszerek nem lesznek összeegyeztethetők a mi elveinkkel!

14. A szárazföldi hadsereg főparancsnoksága felmentést kér (t. i. a közigazgatási feladatok ellátása alól).
15. Meg kell akadályozniazt, hogy Lengyelország konszolidálódjék!

Lehetővé kell tenni, hogy a „lengyel gazdaság” virágozzék. Bölcsességgel és keménységgel el kell kerülni, hogy ez a terület számunkra még egyszer hadszíntér legyen.

16. Együttműködés a többi birodalmi tartománnyal az áttelepítés érdekében.”

Röviden: Lengyelország a Német Birodalom előretolt bástyája (Kelet felé!), ezért ügyelni kell az utak és vasutak állapotára. A lengyeleknek megfelel az alacsony életnívó is, hiszen ők csak mint „munkaerő” jönnek számításba. Nem mintaprovincia, hanem gyarmat … Ezt a sorsot szánta Hitler Lengyelországnak.

A nyugati hadszíntéren ezalatt semmit sem változik a hadműveletek jellege. 1939. október 24-én a hadművelethez fűzött hivatalos francia kommentár a következőket állapítja meg: „A háború hatodik hete hasonlíthatatlanul nyugodtabban fejeződött be, mint ahogyan kezdődött. A harctéren semmiféle, még másodrendű jelentőségű hadművelet sem történt …”

A német véderő főparancsnoksága jelenti 1939. október 29-én: „A nyugati fronton nem történt semmi említésre méltó esemény.”

Az október 30-i német jelentés: „A nyugati harctéren a helyzet változatlan.”

A francia hadsereg főparancsnoksága jelenti 1939. december 12-én reggel: „A harctér különböző pontjain járőrtevékenység folyt. A tegnapi nap katonai szempontból a háború legeseménytelenebb napja volt. Az idő igen rossz, havazik, és nagy a köd. Az idő éreztette hatását a hadműveletekre, elsősorban a légitevékenységre is. A tüzérségi tűz is úgyszólván teljesen szünetelt.”

1939. december 29-én jelenti Berlinből a Német Távirati Iroda: „A véderő főparancsnoksága a következőket közli: Az ellenséges tüzérség csekély zavaró-tüzétől eltekintve az egész arcvonalon nyugodtan telt el a nap.”

A nyugati fronton tehát mindössze minimális járőrtevékenység és légi felderítés jelzi, hogy háború van. De a színfalak mögött, a semleges országokban nagy titokban komoly tárgyalások folynak az angol—francia és a német vezérkar megbízottai között.

Titokban folynak ezek a tárgyalások, mert a nyugati közvélemény élesen tiltakoznék minden ilyen egyezkedési – kísérlet ellen. Már 1939. október 2-án Listowel Judit, a Nemzeti Újság londoni tudósítója a következőket jelentette lapjának: „Az angol közvélemény erőteljesen kiáll a náci Németország ellen folytatandó háborúért, és csak azért kritizálják a kormányt, hogy ez a háború nem kezdődött elég gyorsan. Széles körökben sajnálják, sőt röstellik, hogy a lengyeleknek nem nyújtottak gyors segítséget, s hogy ezáltal a német légifölény oly nagy mértékben megnehezítette a lengyel ellenállást. Nincs az a kormány, amelyet az angolok el nem kergetnének, ha egyezkedni vagy éppen meghátrálni készülne.” Ezért kell tehát titokban tárgyalni.

1939. november 29-én Barcza György londoni magyar követ „szigorúan titkos” jelzésű levélben tájékoztatja Csáky István külügyminisztert ezekről a tárgyalásokról. Barcza követ levele:

„Kedves Barátom! Már hetekkel ezelőtt itteni diplomata-körökben suttogták, hogy az angol hivatalos körök közvetlen érintkezést kerestek és találtak volna a német hadsereggel. Azóta ezt a dolgot állandóan figyelemmel kísértem, de csak most sikerült egy abszolút megbízható forrásból (a Foreign Office-nak az információs minisztériumba delegált követségi tanácsosától eredőleg) a következőket megtudnom:

Az angol hadsereg főparancsnoka, Ironside, ki erőskezű feltétlen korrekt, hazafiasan érző katona, már évek óta bizalmatlansággal nézi azt, a nézete szerint lassú és erélytelen magatartást, amelyet az angol kormány minden kérdésben tanúsít. Ironside véleménye szerint már évekkel ezelőtt, akkor, midőn Hitler még uralma kezdetén volt, és a német hadsereg a kiépítés első stádiumában, kellett volna a németek ellen háborút indítani. Most Ironside rendkívül el van keseredve Chamberlain és az angol kormány ellen, mert azokkal, a nézete szerint elavult és már harcra alkalmatlan belpolitikai módszerekkel és gépezettel, mellyel itt a dolgok intéztetnek, nem lehet egy olyan ellenféllel küzdeni, hol egy ember dinamizmusa szabja meg a tempót, és hol a rezsimnek sem politikai, sem erkölcsi gátlásai nincsenek.

Röviden: Ironside szerint Angliának diktátorra van szüksége, ki gyorsan határoz, és ki akaratát azonnal keresztül is viszi. Emellett Ironside és hívei azt tartják, hogy az egész világra nézve a legnagyobb veszély a bolsevizmus, és hogy ennek leküzdése minden civilizált állam és nemzet legelső és legsürgősebb feladata. Ez a titkos mozgalom, melyet ,Fehér Rózsa’-mozgalomnak neveznek, a német hadsereggel kereste és fel is vette az érintkezést. Céljuk az volt, hogy a két hadsereg vegye kezébe a béke ügyét, és akaratát azután oktrojálja rá a kormányra. Mint hallom, több közvetlen érintkezés is volt az angol hadsereg és a német hadsereg titkos kiküldöttei között semleges helyeken.

Ekkor következett be az az eset, hogy Venlo határmenti holland községben a német Gestapo két angol titkos ügynököt holland területre behatolva elrabolt és Németországba hurcolt. Ennek az esetnek a története a következő: Az angol hadsereg két titkos megbízottja, Best és Stevens kapitányok a holland—német határra mentek, hogy ott a német hadsereg ugyancsak titkos kiküldötteivel újból tárgyaljanak. Ez lett volna a tízedik tárgyalás az angol és a német hadsereg képviselői között. A német Gestapo azonban valahogyan megtudta, hogy ezek Venlóban találkozni fognak, a két angolt erőszakkal, holland területen elfogta, és őket német területre hurcolta át. Hogy mi történt a német részről kiküldött tisztekkel, az elképzelhető. Az angol kormány kommünikéje, melyet erre kiadott, és mely szerint az angol megbízottak »igen komoly német helyről jövő békejavaslatok átvételére« mentek Venlóba, ismeretes, és elég ügyetlen is volt, míg a németek megkísérelték az angol Secret Service eme két emberének működését a müncheni merénylettel összeköttetésbe hozni.”

(1939. november 8-án Münchenben, az 1923-as náci puccs emlékére rendezett ünnepségen, melyen részt vettek a náci párt régi tagjai, és amelyen Hitler beszédet mondott, rejtélyes bombamerénylet történt: heten meghaltak, tizenhármán súlyosan megsebesültek.

A bomba röviddel azután robbant, hogy Hitler elhagyta a termet. A német propaganda az angol titkosszolgálat és a német „Fekete Front” nyakába akarta varrni a merényletet. Később elfogtak egy Elser nevű embert, állítólag ő követte volna el a merényletet, de eljárást soha nem indítottak ellene.

Felmerült olyan gyanú is, hogy a merényletet a német titkosrendőrség rendezte abból a célból, hogy angol ellenes hangulatot keltsen. — W. Görlitz: Der zweite Weltkrieg 1939—1945. Stuttgart 1951. 1. Bd. 84. old.)

„A dolog mögött azonban — folytatódik a jelentés —, mint most megtudtam, nem az angol titkosszolgálat normális kémkedési kísérlete, hanem az angol és a német hadsereg megbízottainak titkos és már egy idő óta folyó, fontos tárgyalásai állottak. Azt nem tudom még, hogy a két hadsereg között most ezzel megszakadt-e a fonal vagy sem, de azt hiszem, hogy nem, és hogy az angol hadsereg majd valamilyen más úton és helyen fogja ismét felvenni a kontaktust a német hadsereggel.

Chamberlain úr személyesen állítólag tudott és tud is erről, a két hadsereg közötti titkos kontaktusról, az angol kabinet és a Foreign Office azonban nem. Informátorom ama tényt, hogy eddig a két ellenséges haderő között sehol komolyabb harc még nem volt, arra a körülményre vezeti vissza, hogy a két hadsereg vezetői eddig azért nem támadtak, és talán egyelőre nem is fognak támadni, mert részint azt remélik, hogy valamiképpen sikerül nekik megegyezni, részint pedig a bolsevizmus elleni harcra tartják fenn erőiket. Tényleg feltűnő az, hogy itt úgy hivatalos körökben, mint másutt is, mindig csak azt hallja az ember, hogy a német haderő vezetői képezik a mai német rezsimben az egyetlen megbízható, erkölcsi alapon álló, fegyelmezett és hazafias elemet, és a Németország, de Európa bolsevizálódása elleni gátat is.

Fenti értesülésemet közöltem Utassy alezredes katonai attaséval, aki ezen levelem második bekezdésében foglalt értesüléseimet (Fehér Rózsa-mozgalom) a maga információi alapján is megerősítette.

Fogadd, kérlek, őszinte tiszteletem kifejezését, mellyel vagyok készséges híved Barcza.”

Miközben az állítólag Hitler ellenes német tábornokok és a nyugati szövetségesek kiküldöttei között folynak ezek a titkos tárgyalások, a nácik már az új harcokra készülnek.

1940. január 1-én, az első háborús újév napján Berlinben Göbbels rádióbeszédet mond, amelyben ismerteti a háború kitörésének történetét, utal arra, hogy az elmúlt év a „nemzeti szocialista” uralom legerősebb esztendeje volt, s hogy az új esztendő is kemény lesz.

A háborús viszonyokra való tekintettel Berlinben elmarad a diplomáciai testület szokásos újévi fogadása, ezért az apostoli nuncius, a diplomáciai testület doyenje a kancellárián tett látogatása során adja át a Führernek a pápa és a diplomáciai testület üdvözleteit — jelenti a magyar katolikus klérus lapja, a Nemzeti Újság.

1940. február 27-énaz Új Magyarság című lap londoni tudósítója arról ír, hogy angol katonai szakértők „általános északi háború lehetőségét mérlegelik”. Ennek alátámasztására a következő érveket vonultatják fel:
1941. Mind a szövetségesek, mind pedig Németország most már életbevágó érdekeik felett kezdenek őrködni Északon.
1942. A norvég partvidék birtoka eldöntheti a háborút.
1943. Egy tavaszi támadó hadjárat Északon „feleslegessé tenné az összeütközést a nyugati harctéren”.

Jól tudták mindezt a vezéri főhadiszálláson is, és a náci hadigépezet ekkor már rég megtette a kellő előkészületeket.

A nyugati fronton a defenzív háborúra berendezkedett szövetséges haderők tétlenül ülnek a Maginot-vonal több emelet mélységben páratlanul jól kiépített erődítményeiben, s a legcsekélyebb mértékben sem zavarják ezeket a náci előkészületeket.

1940 március végén ismét kirobbanásig feszült a légkör a háborús Európában. Az embermilliók aggódva figyelik, várják, merre fog lecsapni a kiterjesztett szárnnyal lebegő német sas.

Az Északi- és a Keleti-tenger német kikötőiben gyülekeznek a szállítóhajók százai, fedélzetükön állig felfegyverzett katonasággal, hogy az adott jelre — a hadiflotta legjobb egységeinek kíséretében — meginduljanak — Észak felé!

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!