Március felé …
(idézet: A Magyar Tanácsköztársaság – Liptai Ervin)
A dolgozó nép forradalma 1918 októberében egycsapásra ledöntötte azokat a gátakat, amelyek a magyar társadalom életfontosságú kérdéseinek megoldását hosszú idő óta akadályozták.
A forradalom megálljt kiáltott annak a szörnyű vérontásnak, amely 1914 óta már több mint félmillió magyar életébe került.
Széttörte a magyar népre négy évszázada nehezedő nemzeti elnyomás bilincseit.
Elsöpörte az állam éléről a feudális elmaradottság konzerválásához ragaszkodó nagybirtokos kasztot, amely a maga szűk osztályérdekeit mindig a nép és a nemzet rovására érvényesítette.
A polgári demokratikus szabadságjogok kivívásával megteremtette azokat a feltételeket, amelyek biztosították, hogy a forradalom továbbfejlődésében, a szocialista forradalom győzelmében érdekelt tömegek maguk vegyék kezükbe sorsuk intézését.
És nem utolsósorban: a forradalom győzelme megnövelte a dolgozók öntudatát, önerejébe vetett hitét. A magyar népben a történelem folyamán még soha nem tapasztalt energiák voltak felszabadulóban …
A dolgozók – ellentétben a kormánnyal – október 31-ével még korántsem érezték befejezettnek a forradalmat.
A következő napokban a forradalom lángja végigsöpört az egész országon.
A nép hosszú évek óta felgyülemlett haragja mindenekelőtt azok ellen robbant ki, akik szemében az elnyomó, kizsákmányoló rendszert megtestesítették: a jegyzők, szolgabírók, csendőrök ellen.
A novemberi napokban a falvak egész sorából kergették el a jegyzőket. A parasztok nem tudták megbocsátani nekik azt a tengernyi szenvedést, amit az állam képviseletében okoztak, s amit közülük sokan egyéni korruptságukkal, zsarnokoskodásukkal még meg is tetéztek. A népharag nem egy helyen tettlegességben is megnyilvánult, néhány jegyzőt meg is öltek.
„Jegyzőket, főszolgabírókat bántalmazzák, életveszélyes fenyegetésekkel menekülésre kényszerítik” – jelentette a Komárom megyei alispán november 4-én a belügyminiszternek.10
„… az egész vidék lázong, a járás jegyzőit elkergették” – panaszkodott ugyanazon a napon a resicabányai járási főszolgabíró.11
„Az ország jegyzői karának nagy része székhelyéről menekülni volt kénytelen, egy része mindenéből kifosztott, egy része fel is koncoltatott”12 – állapította meg a krasznai és szilágysomlyói járás jegyzői karának november 11-én kelt felirata, amely egyben azt a kívánságot is kifejezte, hogy a helyzetre való tekintettel a jegyzőket vagy más vármegyébe helyezzék át, vagy szabadságolják, illetve nyugdíjazzák őket.
Jászi Oszkár megállapítása szerint ezekben a napokban a felkelt nép az ország jegyzői karának egyharmadát kergette el.
Mivel a hazatérő katonák révén és egyes laktanyák, katonai raktárak elfoglalása során a vidéki lakosság is nagyszámú fegyver birtokába jutott, sok helyen fegyveres támadást intéztek a csendőrőrsök ellen, azokat nemegyszer szabályos tűzharc során elfoglalták, a csendőröket lefegyverezték és szétzavarták.
„… a csendőröket üldözik, és le akarják mészárolni, az őrs működése megszűnt” – közölte november 2-án feletteseivel a kiskunmajsai őrs parancsnoka.13
„Felfegyverzett katonák sok helyen bandákba verődve … rombolnak és fosztogatnak. Megostromolják a laktanyákat, megtámadják a csendőröket, inzultálják és lefegyverzik azokat”14 – jelentette többek között a kassai csendőrkerület parancsnoka a belügyminiszternek ugyanazon a napon.
A hasonló jelentések november elején valósággal elárasztották a Belügyminisztériumot.
Több helyen a felfegyverzett tömeg megtámadta a nagykereskedők, spekulánsok, feketézők raktárait, malmokat, vasúti raktárakat, egyes üzleteket, és kifosztotta azokat. Szórványosan egy-egy gyűlölt földesúr kastélyát is feldúlták.
A vidék népének megmozdulásait a novemberi napokban az jellemezte, hogy jórészt beérték a múlt bűneiben vétkes, gyűlölt személyekkel és intézményekkel való leszámolással. Ebben az időszakban még aránylag ritkán fordult elő, hogy a dolgozók felkelése a magántulajdon alapjai ellen is irányult volna. Annál nagyobb figyelmet érdemelnek azok az esetek, amelyek bizonyítják, hogy a parasztság és a munkásság egy része már ekkor, vidéken is, tovább akart lépni a polgári reformoknál.
Az egercsehi kőszénbánya munkássága november elején a bányaműveket egész berendezésükkel együtt le akarta foglalni és a budapesti Nemzeti Tanács tulajdonává nyilvánítani. „Hosszas vitatkozás után sikerült igényeiket oda redukálni, hogy a bánya tulajdonjogát egyelőre nem bolygatják, csak a kitermelt szén lesz a Nemzeti Tanácsé …”15 – írta az eseményekről szóló beszámolójában az üzem mérnöke.
A novemberi napokban országos feltűnést keltett az a több lapban is közölt hír, hogy a balmazújvárosi parasztok elfoglalták és közösségi művelésbe vették az egyik környékbeli nagybirtokot.
„A nagy kiterjedésű Semsey-birtokot teljesen a balmazújvárosi kisemberek tartják hatalmukban. Kimondották, hogy ők a kommunista köztársaság alapján állanak, és mint ilyenek vették birtokukba a földet, melyet mint a kommunista közösség tagjai fognak munkálni, és hasznából közösen osztozkodni” – írta november 12-én a „Debreceni Újság”, azt is hangsúlyozva, hogy „az egész akció a legnagyobb rendben folyt le”.16
Nem sok időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy ezek a szórványos esetek országos jelenségekké váljanak.
A kormány mindent elkövetett annak érdekében, hogy a nép forradalmi megmozdulásait leszerelje.
A Nemzeti Tanácsban tömörülő pártok vezetői szóban és írásban egyaránt igyekeztek, hogy a nép gyűlöletének középpontjában álló személyeket és intézményeket fehérre mossák. „A csendőrök a Nemzeti Tanács egyik legmegbízhatóbb szerve, őket fogják küldeni a legveszélyesebb helyekre, hogy a rendet biztosítsák” – írta a „Népszava” november 3-án, tehát akkor, amikor a falvak népe fegyveres harcban állt a csendőrséggel.
Ahol azonban a szavak nem vezettek eredményre, a kormány nem riadt vissza a véres erőszak alkalmazásától sem.
Azok a miniszterek, akik életük végéig büszkék voltak arra, hogy közreműködtek a véres kezű Lukachichnak a nép dühétől való megmentésében, természetesnek tartották a fellázadt tömegek elleni terrorakciókat.
Batthyány Tivadar, a belügyminiszter, beszámol egy esetről, amikor egy csendőrőrsvezetőt maga szólított fel, hogy a parasztok és katonák ellen a fegyvert, „szabályszerű, de erélyes módon vegye igénybe”. A fegyverhasználat eredményéről; a halottakról és sebesültekről jelentést tevő csendőrparancsnokot Batthyány megdicsérte.17
Nem a kormányon múlott, hogy a rendőrség és a csendőrség nem igazolta a belévetett reményeket. Ezért megkezdték az új, milícia jellegű karhatalmi alakulatoknak a szervezését.
Mint minden népfelkelés idején, amikor a megdöntött hatalom erőszakszervei csődöt mondanak, az 1918-as polgári demokratikus forradalom napjaiban is jócskán akadtak olyan elemek, akik a helyzettel visszaélve raboltak, fosztogattak. Természetes volt tehát, és a dolgozók egyetértésével is találkozott az az igény, hogy ennek megakadályozására megfelelő fegyveres erő álljon készen. Az öntudatos munkásság készségesen fogott fegyvert az ilyenfajta rendbontók ellen.
A kormánynak azonban a közönséges fosztogatók megfékezésén túlmenő elképzelései voltak akkor, amikor megkezdte a karhatalom újjászervezését. Az események megmutatták, hogy az újjászervezett és kiegészített karhatalmi erőkre menynyivel inkább a polgári társadalom, a tőkés magántulajdon megvédéséhez, mint a szűkebb értelemben vett rendőri feladatok ellátásához volt szükség.
Szociáldemokrata vezetők kezdték meg november első napjaiban az új milícia, a népőrség szervezését. Névlegesen a Nemzeti Tanács és a munkástanács hozta létre a népőrséget, a gyakorlatban azonban a különböző gyárak, üzemek szakszervezeti bizalmi testületei végezték az emberek kiválogatását és a szervező munkát. Gondosan ügyeltek arra, hogy a népőrség központi irányítása a kormány számára megbízható, nem forradalmi beállítottságú emberek kezében legyen. Ennek ellenére nem akadályozhatták meg, hogy egyes alakulatok a népőrségen belül is a baloldali befolyás alá kerüljenek.
A vidéki karhatalmi feladatok ellátására nemzetőrséget szerveztek. Ennek kormánybiztosa a volt független képviselő, Fényes László újságíró volt.
Az új milíciának nem csekély szerepe volt abban, hogy a polgárság a forradalmat követő néhány hét múlva már nyugodtabban hajthatta álomra fejét. „A munkásság megvédelmezte a burzsoázia vagyonát és életét…” – írta Böhm Vilmos visszaemlékezéseiben.18
A megvédelmezettek nem fukarkodtak az elismeréssel. Dr. Prohászka Ottokár, a fehérvári püspök, ünnepélyes nyilatkozatban jelentette ki többek között:
„Mindenkinek el kell ismerni, hogy a szervezett, szociáldemokrata munkásság általában és különösen városunkban, vármegyénkben olyan komoly, olyan kiváló és szellemének érettségét fényesen tanúsító tevékenységet fejtett ki az élet- és vagyonbiztonság védelmében, amellyel követésre méltó példáját adta a nemes kötelességteljesítésnek.”19
Nem kevésbé dicsérőleg emlékezett meg a szociáldemokrata pártról a „Magyar Gyáripar”, a Gyáriparosok Országos Szövetségének lapja sem:
„A forradalom napjaiban a szociáldemokrata párt bizonyult annak a szilárd pontnak, amely körül az új Magyarország rendje ki fog kristályosodni. A szociáldemokrata párt erős elhatározásának köszönhető, hogy a forradalom első eruptív kitörése után rögtön legális mederbe terelődött, úgyszólván hirtelen és átmenet nélkül az evolúció útjára lépett.”20
*
Az elért eredmények és a tennivalók megítélésében a nép és a kormány között mély ellentét mutatkozott az államforma kérdésében is.
Mint azt már korábban láttuk, a Nemzeti Tanácsnak eszébe sem jutott, hogy a kormányalakításnak más módja is lehetséges, mint az, ami az 1848-1849-es szabadságharc leverése óta minden esetben történt: a király által kijelölt miniszterelnök kabinetet alakít, és az újdonsült miniszterekkel együtt leteszi a hűségesküt.
Kétségkívül túlzás lenne azt állítani, hogy a Nemzeti Tanács pártjai a királyság intézményét ideálisnak tartották, és távolabbi céljaik között – mindegyiknek a maga módján – nem szerepelt a köztársaság megteremtése. 1918 októberének végén azonban – és ez is mutatja, hogy mennyire nem ismerték a nép hangulatát, mennyire elmaradtak az események mögött – még nem tartották szükségesnek a kérdés napirendre tűzését.
Október 26-án, a királlyal való tárgyalás során Károlyi még rágalomnak nevezte azt az állítást, hogy ő köztársaságot akar.21 Kormányprogramjában még október 31-én is szükségesnek tartotta hangsúlyozni: „Őfelsége számára kijelentjük, hogy Őfelsége nekünk királyunk.”22
A miniszterek esküjét a dolgozók – nem indokolatlanul – a köztársasági államformáról való lemondásnak tekintették, és ez az egész országban általános felháborodást váltott ki. Már az első naptól kezdődően hatalmas erejű mozgalom indult meg az országban, hogy a kormányt a köztársaság kikiáltására kényszerítse.
A szociáldemokrata párt baloldali ellenzéke és a forradalmi szocialisták kezdeményezésére már november elsején hatalmas munkástömegek vonultak a Tisza Kálmán térre, hogy a köztársaság mellett tüntessenek. Újpest, Csepel, Kispest, a Ferencváros és a Józsefváros üzemeinek dolgozói felháborodottan ítélték el a kormányt a királynak tett hűségeskü miatt, és követelték a köztársaság kikiáltását.
A köztársaság mellett október 31-én és november 1-én elemi erővel kibontakozó tömegmozgalom a kormányt arra kényszerítette, hogy felülvizsgálja az államformával kapcsolatos állásfoglalását. Mivel hűségeskü kötötte őket, a miniszterek megbízták Károlyit, állítsa alternatíva elé a királyt: vagy feloldja őket esküjük alól, vagy pedig az egész kormány lemond.
Károlyi két minisztertársával felment a Várba, hogy József főherceg közbenjárásával kapcsolatba lépjen a királlyal. Miután a király a feloldást megadta, a kormány érintkezésbe lépett a Nemzeti Tanáccsal, amely elé azt a javaslatot terjesztette, hogy az államforma kérdésében hat héten belül, az általános választójog alapján megrendezett választások során létrehozott alkotmányozó gyűlés hozzon döntést.
A kormány javaslatát a Nemzeti Tanácsban Kunfi ismertette. Ekkor mondta el az osztályharc hat hétre való felfüggesztésére vonatkozó felhívását…
A népet nem nyugtatták meg a kormánynak az alkotmányosság játékszabályai szerint tett tétova lépései. Budapesten és vidéken egymást érték a köztársaság haladéktalan kikiáltását követelő gyűlések, tüntetések. A kormányt és a Nemzeti Tanácsot a legkülönfélébb szervek valósággal elárasztották a hasonló tartalmú táviratokkal. A forradalom továbbfejlődésétől félő polgári és szociáldemokrata politikusok nem kis aggodalmára, a követelések között mind nagyobb számban hangzott el az a kívánság, hogy a köztársaság ne polgári, hanem szocialista jellegű legyen.
„November 2-án tartott ülésünk már egyhangúlag a köztársasági államforma mellett foglalt állást, tegnapi ülésünk pedig elhatározta, hogy a köztársaságot kívánjuk. A jelenlevő 90 tanácstag 5 tag szavazatának kivételével túlnyomóan azt a kívánságot is kifejezte, hogy a köztársaság szocialista gazdasági berendezkedésű legyen”23 (az én kiemelésem. – L. E.) – írta a győri nemzeti tanács a budapesti nemzeti tanácsnak november 14-én küldött táviratában.
Az események a kormányt meggyőzték arról, hogy az államforma eldöntésének halogatása mind veszélyesebbé válik számára. A dolgozóknak a kormányba vetett kezdeti bizalma észrevehetően gyengült. Ezért a Nemzeti Tanács eredeti szándékaitól eltérő lépésre szánta el magát.
November 16-ára az Országház előtti térre népgyűlést hívott össze, hogy a reá nehezedő hatalmas nyomásnak engedve, kikiáltsa a köztársaságot. A piros-fehér-zöld és vörös zászlók alatt felvonult több százezer ember az egész teret betöltötte. Hatalmas éljenzés fogadta az 1848-1849-es szabadságharc még élő néhány veteránját, akik szintén megjelentek, hogy üdvözöljék a köztársaság megszületését.
A népgyűlés egyhangúlag, óriási lelkesedéssel elfogadta a Nemzeti Tanács által előterjesztett határozati javaslatot, amelynek első pontja szerint:
„Magyarország minden más országtól független és önálló népköztársaság.”24
A határozat, amely a továbbiakban mint az 1918. évi 1. számú néphatározat szerepelt, kimondotta a képviselőház és a főrendiház feloszlatását. A kormányt utasította, hogy sürgősen alkosson „néptörvényeket” az általános választójogról, a népi esküdtbíróságról, az egyesülési és gyülekezési szabadságról és „a földművesnépnek földhöz juttatásáról”, és ezeket haladéktalanul léptesse életbe.
Az általános lelkesedésben a Nemzeti Tanács vezetőinek jó hangulatát a tér felett megjelent repülőgép zavarta meg. A repülőgépről ledobott röpcédulák arról tudósítottak mindenkit, hogy a kormány már november 10-e óta eltitkolja a dolgozók előtt Szovjet-Oroszország vezetőinek az Osztrák-Magyar Monarchia népeihez küldött üzenetét, amelyben a dolgozókat a hatalom átvételére, a nemzeti felszabadulás véghezvitelére és a szabad népek „testvéri szövetségének” megteremtésére szólítják fel. Az a tény, hogy a Nemzeti Tanács november 16-án népköztársaságot és nem egyszerűen köztársaságot proklamált, hogy a kormányt „népkormánynak” nevezte, s hogy a nagygyűléssel mondatta ki a polgári demokratikus átalakulás programját, sajátosan tükrözte a néptömegeknek az állami politika irányításában való növekvő részvételét.
A népi erők fellépésének 1918 őszén új fórumai alakultak ki; a tanácsok. Az első munkástanácsok már az év elején létrejöttek, és a forradalom napjaiban szerepet kapott a katonatanács is. A munkások és katonák választott küldötteiből az oroszországi példa nyomán alakult tanácsok azonban csak október 31-e után kezdtek hatni az eseményekre.
A budapesti munkástanácsot a szociáldemokrata párt és a szakszervezetek vezetői még a forradalom győzelme előtt kezdték szervezni. Törekvésük arra irányult, hogy így a maguk ellenőrzése és befolyása alatt tartsák a tanácsmozgalmat. A budapesti üzemekben már október 30-án megválasztották a munkástanács küldötteit. A választásokat lebonyolító szakszervezeti funkcionáriusok igyekeztek elérni, hogy a küldöttek közé a párt- és szakszervezeti vezetéssel szemben ellenzéki magatartást tanúsító, forradalmi beállítottságú személyek ne kerüljenek. Ennek ellenére a munkástanács november 2-i alakuló ülésén, a munkások körében uralkodó általános hangulat hatására, olyan követelések is elhangzottak, amelyek jóval túlhaladták a pártvezetőség és a kormány szándékait. A munkástanács állást foglalt a munkásosztály felfegyverzése és a reguláris hadseregnek népi milíciával való helyettesítése mellett. Követelte, hogy a főváros élére a munkástanács és a katonatanács által választott személyekből háromtagú bizottságot nevezzenek ki. A pártvezetést és a kormányt ezek után az sem nyugtatta meg, hogy a munkástanács élére kipróbált jobboldali vezetőket: Preusz Mórt, Vanczák Jánost és Büchler Józsefet választották meg.
A katonatanácsok működése sem volt kevésbé nyugtalanító a kormány számára.
November első napjaiban tulajdonképpen két katonatanácsi szervezet működött a fővárosban. Az egyik az október 25-én alakult, úgynevezett „Tiszti Katonatanács” volt.
A másik katonatanács a katonai alakulatok küldötteiből állott. Élükre Károlyi Mihály már november elején kormánybiztosi hatáskörrel, az akkor még centrista magatartást tanúsító szociáldemokrata újságírót, a „Népszava” munkatársát: Pogány Józsefet nevezte ki.
A hadseregben nem lévén szervezetei, a szociáldemokrata párt vezetősége a legkevésbé tudta befolyásolni a katonatanácsok összetételének alakulását. Ezért ezek jobban kifejezték a katonák érdekeit és hangulatát, mint a munkástanácsok legnagyobb része a munkásokét. A kormány nem ok nélkül félt attól, hogy a katonatanácsok olyan forradalmi szervekké válnak, amelyek döntően szólnak bele a legfontosabb kérdések eldöntésébe.
A vidéki városokban és a falvakban általában nemzeti tanácsok vagy néptanácsok alakultak. Ezeket sok helyen, főleg a városokban, a régi közigazgatás vezetői hívták életre, és ez a tény természetesen működésükre is rányomta bélyegét. Azokban a városokban azonban, ahol a szervezett munkásság erős volt, a nemzeti tanácsban is képviseletet nyert és befolyása alatt tartotta annak tevékenységét. A falvak jelentős részében olyan nemzeti nép-, illetve paraszttanácsok alakultak, amelyekben a dolgozó parasztság akarata érvényesült. A nemzeti tanácsok többsége magát hatalmi szervnek tartotta, és sok esetben a hivatalos állami adminisztrációval szemben tett a forradalmi helyzetnek megfelelő intézkedéseket (régi hivatalnokok elzavarása, felhalmozott készletek elkobzása és a nép között való szétosztása stb.).
November 4-én a pártvezetőség, a Nemzeti Tanács és a kormány napirendre tűzte a tanácsok megzabolázását.
A Nemzeti Tanács intéző bizottsága, a szociáldemokrata párt vezetősége, a katonatanács és a kormány közösen megállapodott, hogy a tanácsokat végrehajtó szerepüktől megfosztja, és a kormány ellenőrző és propagandaszerveivé változtatja.
„A forradalom első napjaiban kikerülhetetlen volt, hogy a győzelmes demokrácia új szervei bizonyos dolgokban intézkedjenek és a végrehajtó hatalom ügykörébe avatkozzanak. Miután azonban most már a népakarat végrehajtó szerve gyanánt a népkormány működik, ez a kormány gyakorolja az egész nép megbízásából a hatalmat… A Nemzeti Tanács, a munkástanács, a katonatanács a kormány ellenőrző orgánumai, a propaganda szervei, de nem intézkedő joggal fölruházott kormányzó hatóságok …”25 – hangoztatta a megállapodásról kiadott nyilatkozat.
Ennek a megállapodásnak szembetűnő vonása, hogy az előző napon megalakult munkástanács nem szerepelt létrehozói között! A szociáldemokrata pártvezetőség annyira a maga alárendelt orgánumának tekintette a budapesti munkástanácsot, hogy az ugyancsak sürgősen kidolgozott szervezeti szabályzat elkészítésébe sem vonta be.
A „Népszava” már november 5-én közölte a munkástanácsok szervezeti szabályzatát. Ez félreérthetetlenül kifejezte, hogy a párt- és szakszervezeti vezetők nem a népi önkormányzat forradalmi szerveinek, hanem a párt segédfórumainak tekintik a tanácsokat.
Bár ezekkel az intézkedésekkel – elsősorban Budapesten – sikerült biztosítani a munkástanácsoknak a pártvezetés számára kedvező összetételét, a tanácstagokat a dolgozóktól nem lehetett elszigetelni, és így a munkásság hangulata – ha bizonyos lemaradással is – tükröződött a tanácsok állásfoglalásában.
A további események azt is bebizonyították, hogy a kormány intézkedései a katonatanácsoknál és a vidéki nemzeti tanácsoknál sem érték el céljukat: azok nagy többségét nem sikerült az ellenőrző és propagandaszervek szerepére korlátozni.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!