Címke: történelem

(idézet: A Berchtesgadeni sasfészektől a berlini bunkerig)

1

A Lengyelország elleni hadműveleti terv — Német sikerek Keleten, angol—francia tétovázás Nyugaton — Danzig eleste — Varsó ostroma — Nyugaton „a stratégiai várakozás időszaka” — Szept. 23: az OKW jelentése a lengyel hadjárat befejezéséről — Mussolini beszéde— „Furcsa háború” Nyugaton — Hitler 16 pontja Lengyelország jövőjéről — A „Fehér Rózsa”-mozgalom — Az északi háború lehetősége

A német Wehrmacht 52 válogatott páncélos, tüzérségi és gyalogos hadosztállyal vonult fel Lengyelország ellen. A hadjárat terveit Brauchitsch vezérezredes, a Wehrmacht főparancsnoka és Halder tüzérségi tábornok, a vezérkar főnöke dolgozta ki.

A támadásra kijelölt két hadseregcsoport tagozódása:

1. A)Déli hadseregcsoport(Heeresgruppe Süd).

Parancsnoka Rundstedt vezérezredes, alája tartozott a 14. hadsereg (parancsnoka List vezérezredes), a 10. hadsereg (parancsnoka Reichenau tüzérségi tábornok, vezérkari főnöke Paulus tábornok) és a 8. hadsereg (parancsnoka Blaskowitz gyalogsági tábornok).

Ez a hadseregcsoport 35 hadosztályból állt. Feladata: a 10. hadsereg Felső-Sziléziából előretör északkeleti irányban és Varsótól délre eléri a Visztulát; a fő csapás irányában támadó egységeket a jobbszárnyon List vezérezredes, a balszárnyon Blaskowitz tábornok fedezi, ez utóbbi a Poznan környékén tömörült lengyel egységeket köti le. A támadás főterhét viselő 10. hadsereg megkapja a legjobb páncélos és tüzérségi egységeket.

1. B)Északi hadseregcsoport(Heeresgruppe Nord).

Parancsnoka Bock vezérezredes, alája tartozott a 4. hadsereg (parancsnoka Kluge tüzérségi tábornok), a 3. hadsereg (parancsnoka Küchler tüzérségi tábornok).

Ez a hadseregcsoport 17 hadosztályból állt. Feladata: megsemmisíti a korridorban elhelyezett lengyel csapatokat, majd egyesül a Heeresgruppe Süd (déli hadseregcsoport) északi szárnyával, Blaskovitz tábornok 8. hadseregével.

A német Luftwaffe, a légierő, a második világháború kitörésekor 4405 modern, elsővonalbeli repülőgéppel Rendelkezett, ezeknek döntő hányadát a lengyel fronton vetették be.

A lengyel hadsereg 40 gyalogos, 10 lovas hadosztállyal és 2 gépesített brigáddal vette fel a harcot — a nyugati határon (az I. csoport Posnan körül, a II. csoport a korridorban, a III. csoport Lodztól délkeletre), míg 6 gyalog hadosztály, erős lovasság támogatásával, a kelet-poroszországi határon vonult fel.

A Wehrmacht a lengyel fronton 1939. szeptember 1-én 4 óra 45 perckor kezdi meg támadó hadműveleteit és már az első 48 órában döntő sikereket ér el.

A Luftwaffe a lengyel légierő gépeinek nagy részét meglepetésszerű támadásokkal a földön megsemmisíti. A szeptember 2-i német hadijelentés megállapítja: „A német légihaderő az egész lengyel légitér felett biztosította magának a korlátlan légiuralmat.”

Szeptember 1-én és 2-án a déli hadseregcsoport páncélos egységei birtokukba kerítik a Jablunka-szorost és gyorsan nyomulnak előre Sziléziában. Az északi hadseregcsoport egyik része, a 4. hadsereg, átvágja a korridort és bekeríti az ott harcoló lengyel csapatokat, másik része, a 3. hadsereg pedig támadásba kezd dél felé, Varsó és Bialystok irányában.

Szeptember 4-én jelenti a Wehrmacht főparancsnoksága:

„A Sziléziából és dél felől előrenyomuló csapatok a Magas Tátrától északra és az iparvidéktől délre nagy erőkkel törnek a Krakkó (Kraków) felé hátráló ellenség nyomába. Plesstől keletre a németek kiharcolták az átkelést a Visztulán …

A pomerániai csoport nagy erőkkel elérte Kulmnál a Visztulát, ezzel befejeződött a Folyosó északi részén álló lengyel erők elvágása …

Nyugaton eddig még nem volt harci tevékenység.”

Mint az előző fejezetben már említettük, 1939. szeptember 3-án, 72 órával azután, hogy a náci hadigépezet a szárazföldön, a tengeren és a levegőben megrohanta Lengyelországot, Anglia és Franciaország megüzeni a háborút Németországnak.

Másnap, szeptember 4-én délelőtt közzéteszik a francia vezérkar első számú hadijelentését, mely röviden közli, hogy „a szárazföldi, a tengerészeti és a légi hadműveletek megkezdődtek”. Az ugyanazon a napon este kiadott francia hadijelentés már nem ilyen szűkszavú és bizonyos részleteket is jelent azokról a hadműveletekről, melyeknek azt a célt kell szolgálniok, hogy tehermentesítsék a súlyos helyzetben levő lengyel csapatokat.

A második francia hadijelentés: „A fronton fokozatosan megkezdődik az érintkezés az ellenséggel. A francia tengeri erők kijelölt helyeikre indultak. A légierők a szükséges felderítéseket végzik.”

Hát bizony, ez a hadijelentés sem mondott túl sokat, de mindenesetre azok az embermilliók, akik szerte a világon már régen, évek óta várták azt a napot, amikor a náci agresszor fegyveres ellentámadással találja magát szemben, azok, akik eddig tehetetlen gyűlölettel kísérték a fasiszták térhódításait, bizalommal olvasták ezt a néhány sort. Végre megkezdődik. Azt gondolta minden becsületes ember, hogy az angol és a francia hadvezetőség most már egyetlen pillanatig sem fog késlekedni, és mialatt erős és hatalmas angol légirajok tönkrebombázzák a ruhr- és rajna-vidéki hadiipart, ezalatt az igen tekintélyes erőt képviselő francia szárazföldi hadsereg támadásra indul a Siegfried-vonal ellen.

Szeptember 5-én, két nappal az angol—francia hadüzenet után a következő hír jelenik meg a sajtóban: „Német illetékes forrásból eredő hír szerint kedden délelőtt 9 óráig egyetlen puskalövés sem dördült még el a német—francia nyugati arcvonalon.”

Mialatt a mozgó háborúra felkészületlen, légierejétől megfosztott, páncélelhárító fegyverekkel alig rendelkező lengyel hadsereg tehetetlenül vergődik az óriási technikai fölényben levő Wehrmacht-egységek csapásai alatt, az angol—francia szövetséges haderők lábhoz tett fegyverrel várakoznak.

A 3. számú francia hadijelentés (kiadták szeptember 5-én): „A szárazföldi-, tengeri- és légierők hadmozdulatai szabályosan (?!) folynak le.”

A szeptember 5-én közzétett londoni hivatalos jelentés szerint „Szeptember 3-ról 4-re virradó éjszaka a Royal Air Force — az angol királyi légierő — gépei hosszú felderítő repülést végeztek az északi és a nyugati német területek fölött. Egy ellenséges gép sem akadályozta őket. Nagy területen több mint hatmillió példányban a német néphez intézett kiáltványokat dobtak le.”

(Varsóra, Lembergre, Lodzra a Luftwaffe romboló- és gyújtóbombák ezreit zúdítja, a RAF millió és millió röpcédulát dob le a német városokra…)

Ugyanekkor a tengernagyi hivatal azt jelenti, hogy „az angol hadiflotta nagy tevékenységet fejt ki a tengereken, de eddig említésre méltó művelet nem történt.

Szeptember 6-án már újabb részleteket közöl a francia hadijelentés a nyugati arcvonal harcairól. „Hadseregünk első egységei, amelyek a határokon túl különböző mélységben törtek előre, mindenütt az önműködő fegyverek és tábori erődítmények ellenállásába ütköznek.”

Ez a homályos hadijelentés már nem hangzott nagyon biztatóan, továbbá az sem erősíthette a náci hadsereg vereségében bízók reményeit, hogy közben a lengyel fronton a 10. hadsereg páncélos és motorizált egységei, Reichenau és Paulus vezetése alatt, a német légierő hatásos és korlátlan támogatásával, szeptember 5-én áttörték a Visztula-folyó partjára támaszkodó lengyel védővonalat és gyors ütemben nyomulnak előre — Varsó felé.

A lengyel nép pedig elkeseredett harcot kezd a megszálló nácik ellen. Szeptember 7-én, ugyanazon a napon, amikor a lengyel kormány elhagyja a veszélyeztetett Varsót és Lublinba teszi át székhelyét, a német hivatalos jelentés azt adja hírül, hogy „Katowicéban szerdára virradó éjjel a német rendőrség parancsnokságának épülete előtt felkelők agyonlőtték a két őrszemet. A Monopol Szálló tetején harminc felkelőt fogtak el, köztük asszonyokat is, akik a tetőről lőttek a német katonákra. A tetőkről tizennégy-tizenöt éves zsidó fiúk is lőttek német csapatokra.”

A Times című tekintélyes angol konzervatív újság katonai szakértője szeptember 7-én hangsúlyozza, hogy a német csapatok bekerítő mozdulatainak célja Varsó elfoglalása, és azt írja, hogy ha ez megtörténik, az nagy baj lesz Lengyelország számára, mert a főváros idegen kézre kerülésének leverő erkölcsi hatásán kívül fontos tényező az a körülmény, hogy Varsó úgyszólván központja az egész lengyel közlekedési hálózatnak.

Az egyetlen lehetőség a Varsó ellen folyó előrenyomulás megállítására — írja a tudósító — az volna, ha a lengyelek oldalba támadnák a német hadsereget, amely kénytelen volna szembefordulni az erről az oldalról fenyegető veszéllyel.

„Szívvel-lélekkel a hős lengyel nemzet mellett állunk — fejezi be cikkét a Times katonai tudósítója —, de a szövetségesek pillanatnyilag nem nyújthatnak neki közvetlen támogatást.”

Ugyanezen a napon Danzigból, a Westerplatte ostromáról jelenti a Német Távirati Iroda: „Csütörtökön reggel 10 óra 20 perc tájban műszaki, tengerész és SS csapatok elfoglalták a Westerplattét. A lengyel védőcsapatok kitűzték a fehér zászlót.”

Még leverőbben hatott a szeptember 9-iki francia hadijelentéshez fűzött félhivatalos kommentár, mely szükségesnek tartotta leszögezni, hogy: „A hadművelet még a közeledés és érintkezésvétel állapotában van, és semmiképpen sem lehet erőteljes támadásról szó.”

Semmit sem változtatott a lengyelországi harctér helyzetén az, hogy szeptember 10-én az angol expedíciós hadsereg első egységei, Gort vezetésével partra szálltak Franciaországban. Hozzá kell fűznünk e közléshez azt, hogy a második világháború első hónapjában a brit világbirodalom mindössze egy-másfél hadosztályt állított fegyverbe a nyugati fronton.

Másnap, szeptember 11-én a német hadijelentés azt adja hírül, hogy a Wehrmacht egységei, megtörvén a lengyel csapatok elkeseredett ellenállását, átkeltek a San-folyón.

Ezalatt „a hétfőről keddre virradó éjszaka a nyugati arcvonal valamennyi részén nyugodtan telt el” — jelenti Párizsból a 16. francia hadijelentés nyomán a Stefani olasz hírszolgálati iroda szeptember 12-én.

A Popolo d’Italia című olasz újság tudósítója szeptember 12-én a következő jelentést küldi Rómába: „Komoly háborúról a nyugati arcvonalon még nem lehet beszélni.”

A keleti fronton megkezdődik Varsó ostroma. A Pesti Hírlap tudósítója írja az ostromlott lengyel fővárosból: „Varsó lakossága mintha már megszokta volna a hadiállapotot. Valami dermesztően halálra szánt, eltökélt nyugalommal végzi mindenki a maga feladatát, miközben úgyszólván alig szűnik meg az ágyúdörgés. Elkeseredést keltett a németeknek az a bejelentése, amellyel közzétették, hogy ezután a várost magát is minden tekintet nélkül bombázni akarják, mert annak polgári lakossága is részt vesz a fegyveres védelemben. Ez az elkeseredés csak fokozza a valósággal fanatikus elszántságot.

Szerdán Varsó több pontján tűz keletkezett; a német csapatok máris beváltották fenyegetésüket és gyújtóbombákat lőttek az utcákra, a bombák magánházak tetején fogtak tüzet és több-kevesebb pusztítást okoztak. Szerdán mindössze egy légitámadás volt, igaz, hogy ezúttal egyszerre ötven bombavető gép ejtette le bombáit a városra. Az eddig beérkezett hírek szerint a férfi sebesültek és halottak mellett tizenhat nő és mintegy húsz gyermek halt meg e bombázások következtében. A légiharcok során a lengyelek három repülőgépet lőttek le. Bomba csapott a Zombkow állomáson egy vöröskeresztes sebesültszállító vonatba is.”

Szeptember 16-án, miután Varsót kelet felől is megkerülték, a főváros védőit megadásra szólítják fel. Varsó katonai parancsnoka visszautasítja a megadási felhívást.

Szeptember 17-én Hitler a náci érzelmű lakosság örömujjongása közepette bevonul Danzigba; a varsói védők ellenállása napról napra erőtlenebbé válik. Mindez azonban semmit sem változtat az angol—francia hadvezetőség defenzív taktikáján.

Mialatt a német zuhanóbombázó kötelékek, nehéztüzérség és válogatott páncélos egységek szünet nélkül támadják a lengyel fővárost, ezalatt a nyugati harctéren, szeptember 20-án — illetékes francia katonai körökben használt kifejezés szerint — „a stratégiai várakozás időszaka következett el”.

Ha pedig valakinek bárminemű kétsége támadt volna e mély értelmű katonai szakkifejezés helyes és valóságos tartalma felől, az tökéletesen megnyugodhatott a katonai kommentár második részének elolvasása után. Ez ugyanis a következőképpen hangzott:

„A nyugati arcvonalon teljes a csend, és ezt a nyugalmat már az a két német üteg (!) sem zavarja, amely a legutóbbi napokban különösen élénk tüzérségi tevékenységet fejtett ki.”

A hónap második harmadában — a szeptember 10—20-ig terjedő időszakaszban — lényegében eldől a lengyel hadjárat sorsa: a lengyel hadsereg nem tud visszavonulni a Visztula keleti partjára, a 10. és a 4. német hadsereg egyesül és nagy gyűrűbe zárja a lengyel hadsereg nagy részét.

Szeptember 12-én a Radomnál körülzárt lengyel csapatok megadják magukat, szeptember 14-én a német csapatok elérik a lemberg—lublini vasútvonalat, másnap, 15-én elesik Przemysl, Breszt-Litovszk (Brezsé-Litewski) és Bialystok, 17-én bekerítik Lemberget, 18-án a Bzura és a Visztula között, Varsótól északnyugatra 170 000 lengyel katona teszi le a fegyvert.

Szeptember 23-án a német csapatok elfoglalják Lemberget, mély áttörést erőszakolnak ki Varsó és Modlin között; ezen a napon az OKW a lengyel hadjáratról terjedelmes, összefoglaló jelentést ad ki, amely ezekkel a szavakkal kezdődik: „A lengyelországi hadjárat véget ért…” A jelentés leszögezi, hogy „az egész lengyel haderőnek csupán jelentéktelen maradványa vív még reménytelen küzdelmet Varsóban, Modlin erődjében és a Hela-félszigeten …”

Mussolini folytatja kivárási politikáját. Szeptember 23-án a fasiszta párt bolognai Vezetői előtt Rómában, a Palazzo Veneziában mond beszédet, amelyben szokott fellengzős stílusában kijelenti:

„Amikor én meg fogok jelenni kint, a palota erkélyén, és összehívom az egész olasz népet, hogy hallgassa meg szavamat, az nem azért lesz, hogy ismertessem előtte a helyzetet, hanem azért, hogy mint 1935. október 2-án (az abesszíniai háború kezdete) vagy 1936. május 9-én (az abesszíniai háború befejezése), történelmi jelentőségű elhatározásokat — mint mondom —, elhatározásokat jelentsek be.

Jelenleg azonban nem ez a helyzet. Politikánkat szeptember elsejei nyilatkozatunkban megjelöltük, és nem láttunk okot arra, hogy megváltoztassuk. Ez a politika megfelel nemzeti érdekeinknek, politikai szerződéseinknek és megállapodásainknak, továbbá a német népet is beleértve, minden nép amaz óhajtásának, hogy legalább lokalizáljuk a viszályt.”

Virginio Gayda olasz publicista a Duce szavait érthetőbb nyelvre fordítja le: „Az európai háború kimenetele még bizonytalan, és beláthatatlanok annak közeli és távoli következményei. Miután a keleti fronton a háború befejezettnek tekinthető, felmerül a nyugati háború kérdése. Ez a háború hatalmas arányú, gyilkos és pusztító háború lesz. Eddig azonban tulajdonképpen még meg sem kezdődött. Semmi jóvátehetetlen nem történt még, és a birodalmak még nem sértették meg egymás életbevágó érdekeit. De ha az azonnali békére irányuló törekvések még bizonytalanok, vagy éppenséggel határozott ellenállással találkoznak, világos, minden részről azt óhajtják, hogy a viszályt körülhatárolják, és az ne terjedjen ki az egész európai kontinensre.”

Tehát: Olaszország egyelőre nem lép be a háborúba; vár, azt szeretné, ha most a lengyelországi hadjárat után az angol és a francia kormány meg tudna egyezni Hitlerrel.

Egy nappal Varsó eleste előtt, 1939. szeptember 26-án a Havas francia félhivatalos hírszolgálati iroda katonai szakértője helyzetmagyarázatában megállapítja, hogy nyugaton „a katonai hadműveletek jellege nem változott meg; a háború kezdete óta csupán tüzérségi tevékenységet fejtettek ki a szembenálló felek, és csak helyi összeütközések voltak”. Ebből persze már következik az, amit a francia helyzetmagyarázó kénytelen elismerni: „Zászlóaljnál nagyobb erőt sem a francia előnyomulásnál, sem a német ellentámadások idején egyik oldalon sem vetettek harcba. Közelharcokra nem került sor, szuronytámadások sem voltak. A nyugati arcvonalon eddig még nem alkalmaztak tömegesen harckocsikat. A hadműveletek — a katonai szakértő megállapítása szerint — az egész fronton mindkét részről a legnagyobb óvatossággal folynak.”

Varsó védői válságos helyzetben, a lengyel hadsereg magárahagyatottan egyedül küzd, a nyugati hatalmak ígért és jogosan várt támogatása pedig még mindig késik.

Szeptember 27-én, közel két heti ostrom után, Varsó védői feltétel nélkül leteszik a fegyvert.

Ezen a napon a francia hivatalos jelentés erélyesen cáfolja és álhírnek minősíti azt a teljesen felelőtlen baseli híresztelést, hogy a francia csapatok nagy támadása megindult. „A legutóbbi 48 óra alatt — mondják párizsi katonai körökben — semmiféle, még helyi jellegű támadás sem volt sem francia, sem német részről.”

Október 2-án jelenti Berlinből a Német Távirati Iroda: „A Hela-félszigetet védő lengyel csapat kitűzte a fehér zászlót és felajánlotta, hogy kész tárgyalni az átadásról. Vasárnap délután 4 óra óta fegyvernyugvás van. Hadi követeket küldtek ki. Ezzel az utolsó lengyel bástya is feladta ellenállását.”

A keleti fronton elcsendesedik a csatazaj. A német hadvezetőség megkönnyebbülten lélegzik fel; elmaradt, amitől rettegve tartott. Mert ha az angol—francia csapatok akkor átütő erejű offenzívát indítanak Nyugaton, azt megállítani, feltartóztatni 1939 szeptemberében a Wehrmacht nem tudta volna. Találóan állapította meg egy német katonai szakértő: Hitler, amikor majd minden harcképes páncélos és légi egységet a lengyel fronton vetett be, hazárdjátékot űzött. De mert az angolok és franciák nem támadtak Nyugaton, a hazárdjáték sikerült, az első játszmát Hitler megnyerte.

Miután a lengyelországi hadműveletek véget értek, a német főparancsnokság — még szeptember utolsó napjaiban — lázas sietséggel megkezdi a csapatok átszállítását a nyugati frontra.

Október közepén a német csapatok visszafoglalják azt a csekély területet, amelyet az óvatosan előrenyomuló francia csapatok tartottak addig megszállva. Egész megdöbbentőnek tűnik az 1939. október 17-iki francia hadijelentés, mely a német ellentámadással kapcsolatban leszögezi: „A francia főparancsnokság már két héttel ezelőtt elhatározta, hogy más állásokba helyezi azokat a francia csapatokat, amelyek támadást indítottak német területeken, abból a célból, hogy tehermentesítsék a lengyel csapatokat.”

„La drőle de guerre” — furcsa háború —, így hívták annak idején ezt a háborút, mely tulajdonképpen nem is volt háború. Hivatalos jelentés szerint a német csapatok 1939. szeptember 3-tól 1939. október 18-ig a nyugati fronton a következő veszteségeket szenvedték: 196 halott, 356 sebesült és 144 eltűnt.

Ami pedig a francia veszteségeket illeti: a félhivatalos francia hírügynökség azt jelentette, hogy a francia hadseregben sokkal nagyobb volt az emberveszteség gépkocsi-szerencsétlenségek következtében, mint kinn a fronton …

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

(idézet: A Berchtesgadeni sasfészektől a berlini bunkerig)

2

A hadműveletek megindulása után tizenhat órával, szeptember 1-én 21 óra 30 perckor (!) megjelenik Henderson berlini angol nagykövet a német külügyminisztériumban és a következő jegyzéket nyújtja át:

Kegyelmes Uram!

Őfelsége külügyminiszterének megbízásából van szerencsém a következő közlést tenni:

Ma a kora reggeli órákban a német birodalmi kancellár a német fegyveres erőkhöz felhívást intézett, amely világosan mutatta, hogy a Lengyelország elleni támadás küszöbön áll.

Azokból a hírekből, amelyek az Egyesült Brit Királyság királyi kormányának és a francia kormánynak tudomására jutottak, kitűnik, hogy a német csapatok átlépték a lengyel határt és lengyel városok ellen támadások vannak folyamatban.

Ilyen körülmények között az Egyesült Brit Királyság kormánya és a francia kormány azon a véleményen vannak, hogy a német birodalmi kormány ezen cselekedetével létrehozta az előfeltételeket (értsd: „Lengyelország ellen erőszakos támadás, mely függetlenségét veszélyezteti”), amelyek az Egyesült Brit Királyság kormányától és a francia kormánytól megkövetelik, hogy kötelességüknek eleget téve, Lengyelországnak segítséget nyújtsanak.

Megbízásom van tehát, hogy Nagyméltóságod tudomására hozzam: az Egyesült Brit Királyság királyi kormánya habozás nélkül teljesíteni fogja Lengyelország iránt fennálló kötelezettségét, amennyiben a német kormány nem hajlandó a brit királyi kormányt biztosítani arról, hogy a német kormány minden, Lengyelország ellen irányuló, támadó akciót beszüntetett és kész csapatait a lengyel területről visszavonni.

Engedje meg Nagyméltóságod, hogy ez alkalommal stb.

Neville Henderson s. k.”

Fél órával később, 22 órakor Coulondre francia nagykövet ugyanilyen szövegű jegyzéket ad át Ribbentrop külügyminiszternek.

Szó sincs egyelőre hadüzenetről, az angol és a francia jegyzék még csak ultimátumnak sem minősíthető, a válasz megadására még határidőt sem szab meg a két nyugati kormány.

És ekkor, miközben a német hadirepülőgépek kíméletlen bombatámadások sorozatát zúdítják a lengyel városokra és falvakra, miközben a lengyel csapatok elkeseredetten próbálnak szilárd védelmi vonalat kiépíteni a nagy túlerőben lévő Wehrmacht páncélos és gyalogsági kötelékeivel szemben, Párizs és London még mindig csak — diplomáciai fegyverek bevetését tartja szükségesnek.

Mikor a náci vezetők magukhoz térnek első meglepetésükből (már tudniillik az lepte meg őket, hogy az angolok és franciák nem üzentek azonnal hadat), párját ritkító arcátlan propagandamanőverbe kezdenek. Szeptember 1-én a magyar kormány egyik félhivatalos orgánumának, a „Függetlenség”-nek berlini tudósítója a lengyelországi hadműveletekhez a következő kommentárt fűzte:

„A német felfogás szerint nem történt más, mint amit a Führer a Reichstagban mondott beszédben bejelentett, vagyis annyi, hogy erőszakot alkalmazott erőszak ellen. De hangsúlyozta illetékes német hely, hogy hivatalosan nincs még háború.”

A magyar újságolvasók, akik a Függetlenség című lap eme híradását elolvasták, talán azt hitték, hogy a lap berlini tudósítója ötlötte ki az egészet, és ez nem más, mint ízléstelen tréfa. Da másnap, szeptember 2-án ugyanezt olvashatták a Magyar Távirati Iroda jelentésében, mely szószerint a következőképpen hangzott: „Hivatalos német helyen azt mondják, hogy a jelenlegi helyzet nem minősíthető még kifejezetten háborús állapotnak. A kancellár beszédében sem volt ilyen természetű kijelentés. Német körökben azt mondják, hogy csak büntető akciót rendeltek el, amelyet úgy jellemeznek: Zustand des Gegenschlages, azaz visszaütési állapot.”

Hirtelen nem is tudnók megmondani, hogy a náci propaganda eme „ötletére” melyik szó illik jobban: ostobaság vagy arcátlanság? Hadosztályok tucatjaival rátámadni egy népre és ezután kijelenteni azt, hogy „hivatalosan még nincs háború”, hogy ez az egész nem más, mint „visszaütési állapot” … Aljas kifejezés; ehhez hasonlók kieszelésében Göbbels már régebben is nagy mesternek bizonyult.

A német-lengyel konfliktus kirobbanásának lehetősége és egy új európai háborúvá szélesedése nagy aggodalommal töltötte el az olasz kormányköröket — amint ezt Ciano már 1939. augusztus 12-én Hitler és Ribbentrop előtt kifejtette.

Hitler hű maradt az általa kiadott utasításhoz: a Harmadik Birodalom valódi szándékairól, terveiről nem tájékoztatta olasz szövetségesét. Így történhetett, hogy augusztus 31-én Mussolini értesítette az angol és a francia kormányt, hogy szeptember 5-re értekezletet hívna össze a versailles-i szerződés felülvizsgálására, hogy megszüntessék az Európa jelenlegi bajait létrehozó okokat. A konferencia összeülésének feltétele: Anglia és Franciaország csatlakozzanak a javaslathoz és biztosítsák Lengyelország részvételét is.

Mussolini javaslatára még meg sem érkezett az érdekelt kormányok válasza, amikor 1939. szeptember 1-én — a német véderő főparancsnokságának hivatalos jelentése szerint — „Hitler vezér és legfelsőbb hadseregparancsnok parancsára a német véderő átvette a Német Birodalom aktív védelmét. A német hadsereg csapatai pénteken korán reggel a német-lengyel határ minden pontján ellentámadásba mentek át, hogy teljesítsék a lengyel erőszak meggátlására (sic!) irányuló megbízatásukat …”

Szeptember 1-én délelőtt a Duce két levelet kap a Führertől. Az elsőben Mussolini megnyugtatására leszögezi: „… Meggyőződésem, hogy Németország katonai erejével végrehajtom az elénk tűzött feladatot. Azt hiszem ezért, hogy ilyen körülmények között nincs szükség Olaszország katonai támogatására.”

A második levélben Hitler megmagyarázza, miért indította meg a Wehrmachtot Lengyelország ellen. Hivatkozik a súlyos lengyel határsértésekre, a teljhatalmú lengyel megbízott meg nem érkezésére, a lengyelországi német kisebbség szörnyű sorsára, és így tovább, majd kétkedését fejezi ki Mussolini új közvetítő javaslatának eredményessége tekintetében.

Mussolini tervét — a német támadás ellenére, a várakozással ellentétben — a francia kormány kedvezően fogadta, de nem volt elzárkózó, visszautasító az angol válasz sem.

Szeptember 2-án délelőtt 10 órakor Attolico, berlini olasz nagykövet a következő feljegyzést adja át Ribbentropnak:

„Olaszország tájékoztatásul közli — emellett természetesen a döntést teljesen a Führerre bízza —, hogy még módjában lenne Franciaországgal, Angliával és Lengyelországgal egy konferenciát a következő alapokon összehozni:

1. Fegyverszünet, melynek folyamán a hadseregek ott maradnak, ahol jelenleg állanak.
2. A konferenciát 2—3 napon belül hívnák egybe.
3. A német-lengyel vita olyan rendezése, amely a dolgok mostani állása szerint kétségkívül kedvező lenne Németország részére.

A konferencia gondolatát, amely eredetileg a Ducétól indult ki, most különösen Franciaország pártfogolja.

Danzigot máris elfoglalták, és Németországnak van már zálog a kezében, amellyel követeléseinek legnagyobb részét biztosítani tudja. Ezenkívül Németország már megszerezte az »erkölcsi elégtételt«. Ha a konferencia összehívására irányuló javaslatot elfogadná, összes célkitűzéseit elérhetné, és egyúttal el lehetne kerülni a háborút, amely már ma is általánosnak és különösképpen hosszú időtartamúnak ígérkezik.

A Duce nem ragaszkodnék a konferencia összehívásához, de igen nagy súlyt helyez arra, hogy a fentieket Ribbentrop úrnak és a Führernek azonnal tudomására hozzák.”

(Nem érdektelen megjegyezni, hogy a német külügyminisztérium által kiadott, „Okmánygyűjtemény a német—lengyel viszály utolsó fázisához” című publikáció az olasz jegyzék utolsó két bekezdését nem közli. A teljes szöveg a háborús főbűnösök nürnbergi perének iratai között található.)

Mussolini javaslatára Hitler szeptember 2-án délben azt válaszolja, hogy nem zárkózik el az öthatalmi értekezlet összehívásának eszméjétől, de tudni akarja, hogy szeptember elsején Berlinben átadott angol-francia jegyzék ultimátum jellegű-e (!), ezenfelül pedig elhatározásának, végső döntésének megfontolására 24 órai haladékot kér …

Mussolini szeptember 2-án 14 órakor közvetíti Hitler válaszát az angol és a francia kormányhoz.

Ugyanezen a napon, szeptember 2-án délután 15 óra 10 perckor a francia kamara rendkívüli ülésre ül össze. Herriot elnök megnyitó beszéde után, mely beszéd — a Magyar Távirati Iroda tudósítása szerint — „különösen heves és egészen szokatlanul éles kitételeket tartalmazott Németországgal szemben”, Daladier miniszterelnök emelkedik szólásra. Először felolvassa Lebrun köztársasági elnök üzenetét, amely megállapítja: Közép-Európában háború tört ki, és hogy a támadó fél Németország. Az üzenet azzal zárul, hogy „ha a válság tovább folytatódik (!), akkor Francia ország el van szánva arra, hogy hű marad vállalt kötelezettségeihez”. Következik a francia kormány nyilatkozata, amely „németellenes éllel” ismerteti a legutóbbi napok eseményeit, majd „a kamara lelkes tapsai között” kijelenti: „Boldogan mondok köszönetet az olasz kormánynak nemes szándékú erőfeszítéseiért … A francia kormány arra törekszik, hogy ezeket a tárgyalásokat megkönnyítse. De az idő sürget, s Franciaország és Anglia nem tudná végignézni egy baráti nép pusztulását … Angliának és Franciaországnak Lengyelország segítségére kell sietnie, ha a német kormány nem ad biztosítékot arra vonatkozóan, hogy visszavonja csapatait.”

Különös állásfoglalás: éles németellenes kirohanások, és „válságáról beszél üzenetében Lebrun, amikor a Luftwaffe már korlátlan úr a levegőben, amikor Danzigban már horogkeresztes zászló leng, amikor szabályos háború folyik Lengyelországban. Igaz, megfenyegetik Hitlert, de beszéde végén Daladier leszögezi: „Franciaország egy elképzelhető háborúban csak a védekező szerepét játszaná.”

Mi más ez, mint bátorítás az agresszornak: támadhat nyugodtan a lengyel fronton, a francia hadsereg nem fogja megkísérelni a Siegfried-vonal áttörését …

Ugyanebben az időben az angol kormány álláspontját Chamberlain miniszterelnök ismerteti az alsóházban: Anglia kénytelen lenne hadba lépni, hacsak a német haderőt lengyel területről vissza nem vonják, de ha a német kormány utasítást ad a haderők visszavonására, akkor őfelsége kormánya „hajlandó volna a helyzetet ugyanúgy tekinteni, mint volt, mielőtt a német csapatok a lengyel határt átlépték”.

Párizs és London a késő esti órákban küldi el válaszát, melyen már tükrözik az angol és a francia közvélemény komoly elégedetlensége kormányaik gyenge, tehetetlen magatartása miatt. Az angol-francia válasz már lényegesen keményebben hangzik az előző napinál: a szeptember 1-én átadott angol és francia jegyzék nem ultimátum jellegű, de az öthatalmi tárgyalások alapfeltétele a német csapatok által megszállt lengyel területek kiürítése, a hadműveletek azonnali megszüntetése.

Miután Mussolini kézhez kapja a választ, azonnal tisztában van vele, hogy közvetítő javaslata megbukott, mert a Führer — jól tudja — nem fogja visszavonni csapatait, az öthatalmi értekezlet létrehozására nincs többé lehetőség; ezért „békéltető” akcióját feladja. Akármi célt szolgált is a közvetítő akció — sikerült két teljes nap hadműveleti szabadságot biztosítani a német hadvezetőség számára a lengyel fronton.

A Chamberlain és a Daladier kormányt a lengyel hadsereg súlyos helyzete sem ösztönzi gyorsabb cselekvésre. Beck külügyminiszter már szeptember 2-án délelőtt borús helyzetképet fest a varsói angol és francia nagykövet előtt, s a német légierő fölényének megszűnését attól várja, hogy Anglia és Franciaország mielőbb belépnek a háborúba és ezzel a Luftwaffe lényeges részét elvonják a lengyel frontról.

A varsói angol és francia nagykövet azonnal továbbítja kormányának Beck kijelentéseit, és ez után következik az angol—francia válasz Hitler kérdéseire — még mindig záros határidő megjelölése nélkül.

A magyar lapok szeptember 3-án közlik az OKW második hadijelentését: „Szeptember 2-án a német csapatok előrehaladása valamennyi fronton gyors sikereket hozott … A német légihaderő szombaton villámgyors, erőteljes akciókat hajtott végre lengyelországi katonai célpontok ellen … A tengeri haderők a danzigi öböl előtt a délelőtti órákban lőtték a helai erődöket és Hela hadikikötőjét.”

Szeptember 3-án hajnali 5 órakor lord Halifax utasítást ad Hendersonnak, hogy a kora délelőtti órákban nyújtson át időhöz kötött ultimátumot a német kormánynak.

Szeptember 3-án délelőtt 9 órakor Henderson berlini angol nagykövet megjelenik Ribbentrop német külügyminiszternél és a következő jegyzéket adja át:

„Kegyelmes Uram! Abban a közlésben, amelyet megtenni szeptember 1-én szerencsém volt, őfelsége külügyi államtitkárjának utasítására közöltem Önnel, hogy az Egyesült Brit Királyság kormánya haladéktalanul teljesíteni fogja Lengyelországgal szemben vállalt kötelezettségeit, ha a német kormány nem hajlandó az Egyesült Brit Királyság kormányát kielégítő módon biztosítani arról, hogy Lengyelországgal szemben minden támadó akciót beszüntetett, és kész csapatait a lengyel területről haladéktalanul visszavonni.

Jóllehet ez a közlés több mint 24 óra előtt történt, arra válasz nem érkezett, ellenkezőleg a Lengyelország ellen irányuló német támadások folytatódtak és megerősödtek. Ennek következtében van szerencsém Önnel közölni, hogy amennyiben ma, szeptember 3-án, angol nyári időszámítás szerint, 11 óráig a német kormány egy, a fenti értelembeni kielégítő választ őfelsége kormányához Londonba el nem juttat, ettől az órától kezdve a két állam között a hadiállapot érvénybe lép.

Engedje meg Nagyméltóságod, hogy ez alkalommal stb.

Neville Henderson sk.”

Henderson angol nagykövet eme lépéséről értesíti Dahlerus svéd nagyiparost. Dahlerus Henderson közlését azonnal továbbítja Göringnek. Röviddel utána Göring magához kéreti Dahlerust, és közli vele, hogy a Führer beleegyezésével hajlandó azonnal Londonba repülni, hogy az angol kormánnyal folytatandó közvetlen tárgyalásokon megkíséreljék elkerülni a konfliktus kirobbanását.

Az angol kormány Göring repülőlátogatásának feltételéül a reggel 9 órakor átadott ultimátumra írásbeli választ követel.

Hitler azonban csak tárgyalni óhajt, de az angol kormány feltételeit nem hajlandó teljesíteni, Göring ennek folytán nem repülhet Londonba …

Az ultimátum lejárta után, délelőtt 11 óra 15 perckor Chamberlain angol miniszterelnök lép a rádió mikrofonja elé és bejelenti, hogy Anglia „a jelen pillanatban már hadiállapotban van Németországgal”.

Chamberlain rádióbeszéde alatt fogadja Halifax külügyminiszter a londoni német ügyvivőt és a következő jegyzéket adja át:

„Ügyvivő Úr!

Őfelsége berlini nagykövete szeptember 1-én megbízásomból közölte az ottani kormánnyal, hogy az Egyesült Brit Királyság kormánya haladéktalanul eleget fog tenni Lengyelországgal szemben fennálló kötelezettségeinek, ha a német kormány nem hajlandó az Egyesült Brit Királyság kormányát kielégítő módon biztosítani arról, hogy a német kormány minden, Lengyelország ellen irányuló támadó akciót beszüntetett, és kész csapatait Lengyelországból visszavonni.

Ma reggel 9 órakor őfelsége berlini nagykövete arról értesítette utasításomra a német kormányt, hogy amennyiben ma, szeptember 3-án, brit nyári időszámítás szerint délelőtt 11 óráig egy, a fenti értelembeni kielégítő válasz a német kormánytól őfelsége kormányához Londonba be nem érkezik, ettől az órától kezdve a két állam között hadiállapot lép életbe.

Minthogy ily biztosítékok nem érkeztek, van szerencsém arról értesíteni, hogy a két ország között ma, szeptember 3-án délelőtt 11 órától kezdve hadiállapot van. Van szerencsém stb.

Halifax sk.”

11 óra 30 perckor, 30 perccel az ultimátum lejárta után Ribbentrop külügyminiszter átnyújtja Henderson nagykövetnek a német kormány memorandumát. Ennek főbb pontjai:

1. A német kormány nem hajlandó ultimátumszerű követeléseket átvenni, elfogadni vagy éppen teljesíteni.
2. Németország keleti határain „a valóságban már hónapok óta hadiállapot van”.
3. Az angol kormány felelős a helyzet elmérgesedéséért, mert „minden kikötés nélkül kilátásba helyezte katonai támogatását a lengyel kormánynakarra az esetre, ha Németország valamely lengyel provokáció vagy támadás (sic!) ellen védekezni próbál”

De mindez a ferdítés, hazugság nem elég Hitlernek és a náci diplomáciának, magukra öltik a béke fehér tógáját:

„A brit kormány elutasította Mussolini ajánlatát, amely Európa békéjét még mindig megmenthette volna, jóllehet a német birodalmi kormány bejelentette készségét arra, hogy az ajánlatot elfogadja …”

Harminc perccel később, 11 óra 45 perckor Henderson berlini nagykövet búcsúlátogatáson jelenik meg Ribbentrop külügyminiszternél és a megfelelő formalitások mellett kikéri útlevelét.

Az angol nagykövet látogatása után, 12 óra 20 perckor Coulondre, berlini francia nagykövet is hasonló szövegű, 5 órás ultimátumot nyújt át Ribbentropnak.

Miután délután 5 óráig a francia ultimátumra sem ad választ a német kormány, Coulondre délután 5 óra 20 perckor angol kollégájának példájára búcsúlátogatáson kikéri útlevelét.

Mi erre a német válasz? Mivel a német hadvezetőség minden eszközzel és minden módon el akarja kerülni a kétfrontos háborút — tehát a nyugati fronton a nyugalmi állapotot fenn akarja tartani mindaddig, ameddig a lengyel fronton a hadműveletek nem fejeződnek be —, egy nappal az angol és a francia nagykövet berlini lépése és Chamberlain rádióbeszéde után a következő hivatalos jelentést közlik: „Német illetékes körök véleménye szerint Anglia és Franciaország magatartása nem jelent hadüzenetet, éppen ezért Németország arra az álláspontra helyezkedik, hogy a maga részéről ellenségeskedést nem kezdeményez, hanem csak viszonoz. Mint Hitler vezér és kancellár birodalmi gyűlési beszédéből és kiáltványaiból is kitűnik, a német birodalomnak nincs semminemű követelése Angliával vagy Franciaországgal szemben.”

Szeptember 3-án 23 órakor érkezik meg a római német nagykövetségre a Führernek a Ducéhoz intézett nagy fontosságú közlése, amelyet másnap, szeptember 4-én reggel 9 óra 40 perckor ad át Mackensen római német nagykövet Mussolininak, Ciano jelenlétében.

Hitler ebben az üzenetében már nem köntörfalaz, nem beszél „fájdalmasan” a háború kitöréséről, melyet elkerülni óhajtott (eddig minden alkalommal ezt hangoztatta — írásban és szóban), most az angol-francia hadüzenet után már semmiféle taktikai meggondolás nem tartja vissza attól, hogy őszintén vázolja a helyzetet.

Íme az üzenet (amely első ízben a nürnbergi perben került a nyilvánosság elé):

„Duce!

Köszönetét mondok önnek utolsó közvetítő kísérletéért. Kész lettem volna arra, hogy elfogadjam, mindenesetre csak olyan feltétellel, ha a konferencia eredményes lefolyására nézve garanciát kaphatok. Két nap óta ugyanis a német csapatok Lengyelországban különösen gyors előrenyomulásban vannak. Lehetetlen lenne, hogy az eddig hozott véráldozatok — diplomáciai fondorlatok segítségével — hiábavalókká váljanak. Mégis azt hiszem, lehetett volna kiutat találni, ha Anglia jó előre nem határozta volna el, hogy ez az ügy minden körülmények között háborúvá fajuljon. Én nem tértem ki az angol fenyegetés elől, mert én, Duce, nem hiszek többé abban, hogy a béke fél évnél vagy mondjuk egy évnél tovább fenntartható. Ilyen körülmények között mindennek ellenére az ellenállás jelenlegi időpontját tartom megfelelőnek. Most a német Wehrmacht Lengyelországban technikai szempontból minden téren olyan óriási fölényben van, hogy a lengyel hadsereg rövid időn belül össze fog roppanni. Vajon ezt a gyors sikert egy vagy két év múlva is el lehetne-e érni? Azt hiszem, ebben kételkedni kell. Anglia és Franciaország addigra oly nagy mértékben fegyvereznék fel szövetségesüket, hogy a német Wehrmachtnak már nem lenne átütő technikai fölénye.”

Üzenetének további részében Hitler ismét megköszöni Mussolininak a különböző területeken felajánlott segítséget, majd arról ír, hogy a nemzeti szocialista Németország és a fasiszta Olaszország sorsa, „ha most külön utakon menetelnek is”, szorosan összefonódik. Végül rátér a lengyel front helyzetére:

„A korridorban levő lengyel északi hadsereget bekerítettük — ez vagy felmorzsolódik, vagy megadja magát. Az összes hadműveletek tervszerűen folynak. A csapatok napi teljesítménye messze felülmúl minden várakozást. Noha egyelőre Lengyelországnak csak egyharmadáról van szó, itt a Luftwaffe uralma korlátlan. Nyugaton defenzív magatartást fogok tanúsítani. Ott először Franciaország onthatja vérét. Majd eljön a pillanat, amikor a nemzet egész erejét ez ellenség ellen vethetjük be.

Duce, fogadja még egyszer köszönetemet mindazért a támogatásért, amit a múltban Öntől kaptam, és kérem, hogy ezt a jövőben se tagadja meg tőlem.

Adolf Hitler.”

Nincs szó Danzigról, a korridorról, a lengyelországi német kisebbség üldözéséről, nem szór bibliai átkokat a zsidók, a kommunisták, a plutokrata-imperialista-demokrata elemek, rendszerek ellen, nincs szó még csak fajvédelemről sem, hanem egyszerűen csak arról: most még mi vagyunk az erősebbek, itt a kedvező alkalom, támadjuk meg és teperjük le Lengyelországot, azután a Nyugatot.

A ragadozó, a zsákmányra éhes, megerősödött német imperializmus jelentkezik a világpolitika porondján — ezúttal barna náci mezbe öltözve —, az SS réme lebeg az emberiség feje fölött.

Megkezdődött a második világháború.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

(idézet: A Berchtesgadeni sasfészektől a berlini bunkerig)

1

Hitler újabb ajánlata Angliához, levele Daladier francia miniszterelnökhöz — Az angol válasz — A Wehrmacht bevonul Szlovákiába — Az utolsó közvetítési próbálkozások — Henderson Ribbentropnál aug. 31-én — Lengyel diplomáciai lépések Berlinben — A birodalmi kormány 16 pontból álló ultimátuma — Az 1. sz. hadműveleti utasítás — Mi történt a gleiwitzi adóállomáson? — Hitler beszéde a Reichstagban — A Siegfried vonal blöffje — Angol—francia diplomáciai lépés Berlinben — Német álláspont: „hivatalosan nincs még háború” — Mussolini aug. 31-i javaslata öthatalmi értekezlet összehívására — A francia kamara szept. 2-i ülése — Chamberlain beszéde az alsóházban — Az OKW 2. sz. hadijelentése — Szept. 3. időhöz kötött angol és francia ultimátum — Hitler levele Mussolinihoz

Ribbentrop vallotta a nürnbergi perben: „Amint értesültem az angol—lengyel szerződés megkötéséről, felkerestem, a Führert, és amikor meghallottam, hogy a Lengyelország ellen tervezett katonai rendszabályok megkezdésére a parancs kiment, arra kértem, hogy az intézkedéseket vonja vissza és az előrenyomulást állítsa meg. A Führer ebbe beleegyezett.”

Keitel, a véderő főparancsnokságának vezetője a nürnbergi perben a támadás leállításával kapcsolatban elmondotta, hogy Hitlertől 1939. augusztus 25-én este a következő utasítást kapta: Kérem az előrenyomulási parancsot azonnal visszavonni. Tárgyalások céljából szükségem van időre.”

Hitler tehát az utolsó pillanatban visszaretten, nem meri vállalni az esetleg kétfrontos háború kockázatát, még egy kísérletet tesz arra, hogy Angliát és Franciaországot újabb ígéretekkel visszatartsa a háborúba lépéstől, de ezek az újabb lépések nem jelentik azt, hogy elejtette a Fall „Weiss”-t, a Lengyelország megrohanására irányuló tervet.

Miután az OKW-nek kiadja a támadás leállítására vonatkozó parancsát, felhívja Göringet és közli vele döntését. Göring megkérdezi, vajon „ez a döntés átmeneti-e vagy végleges jellegű?”

Hitler válasza: „Nekem előbb látnom kell, vajon az angol beavatkozást ki tudjuk-e küszöbölni?”

Henderson augusztus 26-án érkezik Londonba Hitler ajánlatával, ugyanezen a napon Dahlerus visszatér Berlinbe Halifax magánjellegű levelével, melynek lényege: Anglia békés megoldásra törekszik.

Hitler Göring jelenlétében fogadja Dahlerust és ez alkalommal megjátssza az őrültet. Dahlerus visszaemlékezéseiben leírja, hogy Hitler teljesen abnormális benyomást keltett és magánkívül üvöltötte: „Engem a háború nem rettent vissza, népem csodál engem és hű marad hozzám.”

Ezután megkérdezi Dahlerust, miért bizalmatlanok Londonban a javaslataival szemben? Mikor Dahlerus azt válaszolja; az a benyomása, hogy Londonban nem nagyon bíznak a mai német rendszer vezetőiben, Hitler ingerülten kifakad: „Idióták, mondtam én életemben valaha is valótlanságot?!”

Miután lecsillapodik, józan hangra vált át és arra kéri a svéd nagyiparost, hogy repüljön azonnal Londonba, mert attól tart, hogy Henderson nem értette meg őt pontosan. Közli Dahlerusszal ajánlatát, mely azonban csak nagyjában egyezik a Hendersonnak átadott javaslattal, néhány lényeges ponton eltér attól. Az említésre méltó különbségek:

— Hitler kéri, az angol kormány működjék közre, hogy Németország megkapja Danzigot és a korridort, ennek fejében felajánlja, hogy Danzigban a lengyelek szabad kikötőt kapnak, Gdynia a lengyeleké lesz, ezenfelül biztosítanak számukra egy korridort;

— ha ez a követelése teljesül, ő, Hitler hajlandó garantálni Lengyelország határait.

Augusztus 27-én Hitler levelet intéz Daladier-hez, válaszol a francia miniszterelnök előző napon érkezett levelére. Hitler arra törekszik, hogy ismételten megnyugtassa a francia kormányt: a Harmadik Birodalomnak nincsenek ellenséges szándékai Franciaországgal szemben. Levelében a többi között a következőket írja:

„A nagy nyugati erődítményvonal, mely sok milliárdot nyelt el és nyel még ma is, Németország részéről egyszersmind bizonyítéka annak, hogy a nyugati birodalmi határt véglegesül fogadja el.

A német nép ezáltal két tartományról mondott le, amelyek valaha a régi Német Birodalomhoz tartoztak, melyeket később sok vérontás árán foglaltunk el és még több vérontás árán védelmeztünk. Az ezekről való lemondás, amint azt Nagyméltóságod szintén be fogja ismerni, nem taktikai fogás volt, nem kifelé mutatott póz, hanem végleges elhatározás, amelynek őszinteségét összes további intézkedéseink megerősítették.”

Hitler még attól sem riad vissza, hogy Daladier megnyerésére személyes hangot üssön meg: „Talán éppen mi, mint két régi frontharcos, a legkönnyebben tudnók egymást megérteni bizonyos kérdésekben …”

Ezalatt Dahlerus Londonban tárgyal az angol kormány tagjaival Hitler javaslatairól. Az angol válasz:

— minden német—angol tárgyalás előfeltétele közvetlen német—lengyel tárgyalás,

— a lengyel határokat garantálják a nagyhatalmak,

— ha megoldják a német—lengyel kérdést és Németország leszerel, Anglia hajlandó tárgyalásokba bocsátkozni a gyarmati kérdésekről,

— végül a Brit Birodalomnak felajánlott német garancia „a Brit Birodalom tekintélyével és érdekeivel nem egyeztethető össze”. (A hivatalos angol választ Henderson nagykövet augusztus 28-án az esti órákban adja át Hitlernek.)

Augusztus 28-án, éjszaka 1 óra 30 perckor Göring közli Dahlerusszal: Hitler elfogadja az angol ajánlatot, hajlandó a lengyelekkel közvetlenül is tárgyalni Danzigról és a korridorról.

Másnap, augusztus 29-én Hitler újabb jelét adja „békés” szándékainak: a Wehrmacht egységei — a Tíso-kormánnyal kötött megegyezés értelmében — bevonulnak Szlovákiába és megszállják a kulcsfontosságú stratégiai pontokat.

Lengyel ellenintézkedések: burkolt általános mozgósítás; nyílt bevonulási felhívástól csak a varsói angol és francia nagykövet kérésére tekint el a lengyel kormány.

Délután 18 óra 45 perckor Hitler közli Hendersonnal a német választ, amelyben megismétli a Danzigra és a korridorra vonatkozó követelést, majd elfogadja a közvetlen német—lengyel tárgyalásokat ajánló angol javaslatot, bár a német birodalmi kormány „kételkedik a közvetlen megbeszélések lehetőségében”. Hitler hajlandó a közvetlen tárgyalásokon részt venni, „ezt azonban csakis a brit királyi kormánynak a német birodalmi kormányhoz eljuttatott írásbeli közlése által felkeltett azon benyomás alapján teszi, hogy a brit kormány baráti megállapodás megkötését óhajtja a Henderson nagykövettel már közölt pontozatok alapján”.

De a végén csattan az ostor. Miután képmutató módon kijelenti Hitler: sohasem volt a szándéka, hogy Lengyelország létfontosságú érdekeit támadja, vagy a független lengyel állam létezését kérdésessé tegye, a német válasz meglepetésszerű, a normális diplomáciai érintkezésben szokatlan követeléssel végződik: „A német birodalmi kormány egyetért a brit birodalmi kormány által felajánlott közvetítés gondolatával abból a célból, hogy egy, az összes szükséges felhatalmazásokkal ellátott lengyel személyiség Berlinbe kiküldessék. Ennek a személyiségnek az érkezését szerdára, 1939. augusztus 30-ára várjuk. A birodalmi kormány azonnal javaslatokat dolgoztat ki egy, az ő számára elfogadható megoldás módozatairól és ezeket, amennyiben lehetséges, még a lengyel megbízott megérkezése előtt a brit kormány rendelkezésére fogja bocsátani.”

Ugyanezen a napon Chamberlain miniszterelnök beszédet mond az alsóházban. Magatartását — a Magyar Távirati Iroda londoni tudósítójának jelentése szerint — „más körülmények között majdnem derűsnek” lehetett volna minősíteni.

Az alsóházi beszéd után Chamberlain kihallgatáson jelenik meg VI. György király előtt és a Buckingham palotából távozó miniszterelnököt a tömeg „Isten áldja meg a jó öreg Chamberlaint” kiáltásokkal üdvözli …

Augusztus 30-án a kora délutáni órákban Lengyelországban falragaszok útján elrendelik az általános mozgósítást.

A német—lengyel határon két állig felfegyverzett hadsereg néz farkasszemet egymással.

A puskák és ágyúk már élesre vannak töltve, de Londonban, Berlinben és Varsóban még lázas diplomáciai tevékenység folyik, bár óráról órára csökken a remény a békés megegyezés lehetőségére. A lengyel kormány húzódozik attól, hogy Hitler ultimátumának engedve Beck külügyminisztert vagy a lengyel kormány más tagját Berlinbe küldje — Schuschnigg és Hácha utolsó látogatásának körülményei túlságosan ismertek ahhoz, semhogy gyanú nélkül lehetne elfogadni egy ilyen ultimátumszerű Hitler-meghívást.

Dahlerus Londonból telefonon közli Göringgel: az angol kormány azt szeretné, ha nem Németországban lennének a tárgyalások.

Augusztus 30-án estig nem érkezik Berlinbe teljes felhatalmazással ellátott lengyel megbízott.

Augusztus 31-re virradó éjszaka Henderson felkeresi Ribbentropot s átadja neki az angol kormány válaszát:

— Az angol kormány tudomásul veszi, hogy a német kormány elfogadja a német—lengyel tárgyalásra vonatkozó angol javaslatot.

— „Az érintkezés felvételének módozatai a német és a lengyel kormány között a tárgyalások megkezdése céljából természetesen a legsürgősebben kell hogy megállapíttassanak. Őfelsége kormányának azonban az a véleménye, hogy lehetetlen lenne ezt az érintkezést már ma megteremteni.”

— Az angol kormány helyesli a tárgyalások sürgős megkezdését, de a rendkívül kiélezett helyzetre való tekintettel azt ajánlja: „mindkét fél kötelezze magát arra, hogy a tárgyalások folyama alatt semmiféle támadó jellegű katonai lépés nem fog történni”.

Végül következik egy nagyon homályos állásfoglalás Danzig jövendő sorsáról:

— „Ajánlani szeretné őfelsége kormánya még azt, hogy egyelőre Danzig számára ideiglenes modus vivendi találtassák, hogy megelőzhetők legyenek olyan események, amelyek a német—lengyel viszonyt még jobban elmérgesítenék.”

Ribbentrop a megbeszélés alatt nem nagyon törődik a diplomáciai etikettel, viselkedése, egész magatartása rendkívül arrogáns, pökhendi. „Meg kell mondjam lordságodnak — írja az angol nagykövet Halifax külügyminiszterhez intézett jelentésében —, hogy e kellemetlen tárgyalás folyamán Ribbentrop egész viselkedése: majmolása volt Hitler legrosszabb modorának.”

A birodalmi külügyminiszter átveszi az angol választ és közli: minthogy a megfelelő felhatalmazással ellátott lengyel küldött augusztus 30-án éjfélig nem érkezett meg Berlinbe, most már késő e javaslat megtárgyalására, majd hadarva, nagy gyorsasággal felolvassa a német kormány 16 pontból álló javaslatát a lengyel kérdés rendezésére, amely javaslatot állítólag a lengyel küldöttel óhajtottak volna megtárgyalni.

Amikor Ribbentrop befejezi a felolvasást, és Henderson felkéri, hogy adja át neki a javaslat szövegét, Ribbentrop ezt megtagadja, azzal, hogy ennek a megtárgyalása már nem aktuális …

Hasonlóképpen elutasítja Ribbentrop azt is, hogy ezt a 16 pontból álló javaslatot juttassa el a berlini lengyel nagykövethez a kormányához való továbbítás céljából …

A náci vezérek nem akarnak tárgyalni …

Az angol—francia diplomácia augusztus 31-én még egy utolsó erőfeszítést tesz, hogy rávegye a lengyel kormányt: vegye fel az érintkezést a Harmadik Birodalom kormányával.

A nyugati közbelépés eredménye az, hogy Beck külügyminiszter utasítja Lipski berlini nagykövetet: keresse fel Ribbentrop külügyminisztert vagy Weizsäcker államtitkárt és közölje: az angol kormány értesítette a lengyel kormányt közvetlen német—lengyel tárgyalások lehetőségéről, a lengyel kormány az angol közlést kedvezően fogadja és néhány órán belül válaszolni fog.

Ez a lengyel lépés azonban még az angolokat sem elégíti ki. Amikor ugyanis Kennard varsói angol nagykövet megkérdezi Beck külügyminisztert, milyen magatartást fog tanúsítani Lipski nagykövet, ha Ribbentrop esetleg át akarná adni a legújabb német javaslatokat, Beck beismeri: Lipski nem kapott felhatalmazást arra, hogy bármiféle javaslatot vagy jegyzéket átvegyen …

A lengyel militarista körök túlbecsülik a lengyel hadsereg ütőképességét; hajthatatlan, a tárgyalásokat elutasító magatartásukkal Hitler és Ribbentrop malmára hajtják a vizet, megkönnyítik nekik a háború kirobbantását.

Dahlerus 31-én kora délután felkeresi Lipskit és átadja neki a Göringtől megkapott 16 pontot. „Lipski — írja visszaemlékezéseiben Dahlerus — fehér volt, mint a fal, keze reszketett, majd azt kezdte magyarázni, hogy ő több mint öt esztendei működése alapján jól ismeri Németországot, bizalmas kapcsolatban áll Göringgel és más mértékadó német körökkel, meg van győződve arról, hogy háború esetén Németországban zavargások törnek ki, és a lengyel csapatok győzelmesen bemasíroznak Berlinbe! …”

Ribbentrop az esti órákban fogadja Lipskit, a tárgyalás mindössze néhány percig tart. Ribbentrop kérdésére, vajon tudja-e Lipski, hogy a német kormány teljes felhatalmazással rendelkező lengyel küldöttet várt, a lengyel nagykövet kitérően felel. A 16 pontos javaslatról szó sem esik, Ribbentrop nem adja át, de Lipski nem is kéri.

Persze, ekkor, 31-én este már értelmetlen lett volna minden tárgyalás; 21 órakor a német rádió hivatalos közleményt ad hírül, mely bejelenti: tekintettel arra, hogy „a Führer és a német birodalmi kormány két napig hiába várta a lengyel meghatalmazott megérkezését, a német kormány ezúttal is ajánlatait gyakorlatilag elutasítottnak tekinti, jóllehet úgy érzi, hogy ezek az ajánlatok abban a formában, amelyben az angol kormánnyal közölte, több mint lojálisak, fairek és teljesíthetők lettek volna. A birodalmi kormány szükségesnek látja, hogy ezeket, a Ribbentrop birodalmi külügyminiszter által az angol nagykövetnek tudomására hozott tárgyalási alapokat a nyilvánossággal közölje.”

A „fair és teljesíthető” német javaslat főbb pontjai:

— Danzig azonnal visszatér a Német Birodalomba,

— az ún. korridor területén népszavazást kell tartani, legkorábban 12 hónap múlva,

— Gdynia lengyel kikötőnek az a része, ahol lengyel telepesek laknak, Lengyelországé, ott nem kell népszavazást tartani,

— tekintet nélkül a szavazás eredményére, 1 kilométer széles nemzetközi út épül a korridoron át,

— Danzigban és Gdyniában, valamint Hela félszigetén nem szabad katonai objektumokat létesíteni,

— a német és lengyel részről emelt panaszokat és kárigényeket nemzetközi vizsgálóbizottság bírálja el,

— kölcsönös kisebbségi egyezmény kötése Németország és Lengyelország között.

Kétségtelen, hogy a német javaslat kevesebbet követel, mint az 1938. október 24 óta nyilvánosságra hozott bármelyik német javaslat, de az is kétségtelen, hogy a náci vezetők — mint ez Ribbentrop és Henderson augusztus 30-i találkozóján is kiderült — nem akartak róla komolyan tárgyalni, ezt csak a német agresszió alátámasztására szerkesztették meg.

A lengyel rádió két óra múlva, 23 órakor röviden ismerteti a német közleményt, majd leszögezi: „A szavak most már nem tudják tovább leplezni az új húnok támadási szándékait. Németország Európa feletti uralomra törekszik és soha sem látott cinizmussal húzza keresztül a népek jogait. Ez a szemtelen indítvány világosan mutatja, hogy mennyire szükségesek voltak a lengyel kormány által folyamatba tett katonai intézkedések.”

A kocka ekkor már el volt vetve, mert közel tíz órával ezelőtt, 1939. augusztus 31-én 12 óra 40 perckor Adolf Hitler, a Wehrmacht legfőbb főparancsnoka aláírta az 1. sz. hadműveleti utasítást („Weisung Nr. 1. für die Kriegsführung”):

„1. Miután minden politikai lehetőséget kimerítettünk, hogy a Németország szempontjából keleti határain kialakult elviselhetetlen állapotokat békés úton megszüntessük, elhatároztam, hogy erőszakos megoldáshoz nyúlok.

2. A Lengyelország ellen indítandó támadást a Fall „Weiss” alapján foganatosított előkészületekhez képest kell vezetni, azokkal a változtatásokkal, amelyeket a folyamatban lévő felvonulás közben kiadtak a hadseregnek.

A feladatok megosztása és a hadműveleti cél változatlan.

A támadás napja: 1939. szeptember 1.

A támadás időpontja: 4⁴⁵

Ez az időpont érvényes a gdyniai vállalkozásra, a danzigi öbölre és a dirschaui hidakra.

3. Nyugaton az a fontos, hogy az ellenségeskedések megkezdéséért a felelősség egyértelműen Angliára és Franciaországra háruljon. Kisebb jelentőségű határsértésekkel szemben csak helyileg kell fellépni.

Hollandia, Belgium, Luxemburg és Svájc általunk biztosított semlegességére gondosan kell vigyázni.

A német nyugati határokat szárazföldön sehol nem szabad átlépni az én különleges, nyomatékos engedélyem nélkül …”

(Ezután következik a haditengerészet és a légiflotta feladatainak kijelölése, majd a hadműveleti utasítás 3. pontja azzal foglalkozik, milyen ellenintézkedéseket kell foganatosítani abban az esetben, ha Anglia és Franciaország Nyugaton támadásba kezdene.)

A Weisung Nr. 1. aláírása után hét órával, este nyolc órakor fegyveres támadás éri a gleiwitzi német rádióállomást.

A támadásról a breslaui rádió 11 óra körül a következőket jelenti: „Ma este, 20 óra körül, a gleiwitzi adót lengyelek megtámadták és birtokukba kerítették … A támadókat, akik feltehetően lengyel szabadcsapatok tagjai voltak, a gleiwitzi rádióhallgatók által felriasztott rendőrség néhány percen belül ártalmatlanná tette. A rendőrség kénytelen volt a fegyverét használni, a támadók közül többen életüket vesztették.”

És Hitler másnapi, szeptember 1-i beszédében erre a támadásra hivatkozott, mint a német támadást kiváltó okra …

Hogy is mondta Hitler a hadsereg főparancsnokai előtt 1939. május22-én: „A háború megkezdéséhez majd én adom meg a propagandisztikus okot, teljesen egyremegy, vajon hihető-e, vagy sem.”

Íme, itt a propagandisztikus ok …

Alfred Helmut Naujocks, az SD, a náci biztonsági szolgálat volt tagja 1945. november 20-án a nürnbergi perben a következő vallomást tette:

„1939. augusztus 10-e körül Heydrich, a SIPO (rendőrség) és az SD parancsnoka, személyesen parancsot adott nekem, amelynek értelmében a lengyel határ közelében fekvő gleiwitzi adóállomás ellen színlelt támadást kell intézni és olyan látszatot kell kelteni, mintha a támadók lengyelek lettek volna. Heydrich azt mondta: »Szükséges tényleges bizonyíték a lengyel támadásról, a külföldi sajtó és a német propaganda számára.«”

Naujocks azt a parancsot kapta, hogy 4—5 SD-emberrel menjen Gleiwitzbe, mígnem megkapja Heydrichtől a „kulcsszót”, hogy a csapást meg kell kezdeni. A parancs úgy szólt, hogy foglalja el a rádióállomást és addig tartsa, amennyi idő szükséges ahhoz, hogy egy lengyelül beszélő német a rádióban lengyel nyelvű felhívást olvasson fel. Ezt a lengyelül beszélő németet rendelkezésére bocsátották.

Heydrich azt mondta: a beszédnek azt kell tartalmaznia, hogy eljött a Lengyelország és Németország közötti összecsapás ideje, és hogy a lengyelek összefogtak, és minden németet, aki ellenállást kísérel meg, le kell lőni. Heydrich ekkor azt is mondta neki, hogy a Lengyelország elleni német támadás néhány napon belül várható.

„Gleiwitzbe utaztam — vallotta továbbá Naujocks — és ott vártam 14 napig. Akkor engedélyt kértem arra, hogy visszatérhessek Berlinbe, de azt az utasítást kaptam, hogy maradjak Gleiwitzben. Augusztus 25 és 31 között felkerestem Heinrich Müllert, a Gestapo főnökét, aki akkor Oppeln közelében tartózkodott … Müller azt mondta, hogy 12 vagy 13, lengyel ruhába öltöztetett, elítélt bűnöző áll rendelkezésére; ezeknek a holttestét a tett színhelyén kell hagyni, mert bizonyítani kell, hogy az összecsapás alkalmával estek el. E célból ezek halálos befecskendezést kapnak, amit egy orvosnak kell végrehajtani; azután még lőtt sebeket is kell rajtuk ejteni.

Az akció befejezése után a sajtótudósítókat más személyekkel együtt elvisszük a helyszínre; azután rendőri jelentést is adnak ki.

A gleiwitzi akcióra, amelyben én részt vettem, a Lengyelország ellen indított német támadás előestéjén került sor. Amennyire emlékszem (sic!), a háború 1939. szeptember 1-én tört ki. Augusztus 31-én délben megkaptam Heydrichtől a kulcsszót, hogy az akcióra ugyanazon a napon 8 órakor kerül sor. Heydrich azt mondta: Az akció végrehajtása céljából jelentkezzem Müllernél a megölendő bűnözőért.

Úgy is tettem, és Müller utasított, hogy az embert szállítsam a rádióállomás közelébe. Megkaptam ezt az embert és lefektettem az adóállomás bejáratánál. Életben volt, de nem volt eszméleténél. Megpróbáltam felnyitni a szemét. A szeméből nem, csak az érveréséből lehetett megállapítani, hogy életben van. Nem láttam rajta lövéstől eredő sebet, hanem csak jó sok vért szétmázolva az arcán. Civil ruha volt rajta.

Elfoglaltuk a rádióállomást — ahogyan a parancs szólt —, tartottunk három vagy négy perces beszédet a mikrofonba, leadtunk néhány pisztolylövést, majd elhagytuk a színhelyet.”

1939. szeptember 1-én hajnali 5 óra 45 perckor— egy órával a kitűzött időpont után —megkezdődik a Fall „Weiss” végrehajtása.

Délelőtt a lengyel rádió közli a lengyel hadsereg vezérkari főnökségének 1. számú hadijelentését: „1939. szeptember 1-én a reggeli órákban német repülőgépek és csapatok hadüzenet nélkül, váratlanul behatoltak területünkre.”

Azután Moscicky, a lengyel köztársaság elnöke áll a mikrofon elé, hogy beszédet intézzen a lengyel néphez. Beszédében a többi között kijelenti: „Ma éjszaka százados ellenségünk megindította a támadást a lengyel állam ellen.”

Délelőtt 10 óra 30 perckor a londoni lengyel nagykövet hivatalosan közli Halifax külügyminiszterrel, hogy a német haderők néhány helyen átlépték a lengyel határt. „Még azt is mondta — írja visszaemlékezésében Halifax —, hogy Wilno, Grodno, Breszt-Litovszk, Lodz, Katowice és Krakow városokat a németek bombázzák, és hogy délelőtt 9,15 órakor Varsót repülőtámadás érte, melynek sok polgár esett áldozatul, közöttük asszonyok és gyermekek … Őexcellenciája azzal folytatta, hogy kevés mondanivalója van azon kívül, hogy itt egyszerű esetről van szó, amelyről megegyezésünk intézkedik. Én azt válaszoltam, hogy a tényeket, ahogyan ő azokat jelentette, nem vonom kétségbe, és hogy mi hasonló nézeten lennénk, mint ő.”

Kennard angol nagykövet jelenti ugyanekkor Varsóból: „A külügyminiszter éppen most telefonált, légitámadás közepette, kérve engem, hívjam fel lordságod figyelmét arra, hogy ma reggel lengyel területen bekövetkezett különböző német fegyveres támadások esetei nem tekinthetők csupán izolált eseteknek, hanem haditényeknek minősíthetők.”

Berlinben Hitler beszél a Reichstagban, a birodalmi gyűlésben: „Lengyelország ma éjjel először támadott német területen rendes sorkatonasággal. 5 óra 45 perc óta viszonozzuk a lövéseket és mostantól kezdve bombára bombával felelünk … Hat évnél tovább dolgoztam a német véderő kiépítésén. Ez alatt az idő alatt több mint 90 milliárdot fordítottunk a honvédelemre. A német hadsereg ma a világ legjobban felszerelt hadserege és messze felette áll az 1914-es hadseregnek.”

A fenyegetések, a nagyhangú kérkedés után jön a patetikus hang.

„ … Nem akarok más lenni, mint a Német Birodalom első katonája … Ha ebben a háborúban velem valami történnék, utódom Göring legyen. Ha Göring párttársamat is érné valami, az ő utódja Hess.”

„Deutschland! Sieg! Heil!” — üvölti Hitler a szószéken és a megvadult náci képviselők tombolva éltetik a Führert, éljenzik a háború kitörését.

Déli 12 órakor tér vissza Hitler a Wilhelmstrassén lévő kancelláriába, és a legnagyobb meglepetésre nem várja az angol-francia hadüzenet.

Anglia és Franciaország 1939 tavaszán és nyarán ünnepélyes kötelezettséget vállalt a lengyel határok megvédésére — német támadással szemben. A szerződésben körvonalazott feltétel, német agresszió bekövetkezett, a világ feszült figyelemmel várja a két nyugati hatalom erélyes ellenakcióját.

Hitler és a Wehrmacht főparancsnoksága az elképzelhető legnagyobb aggodalomban éli át a következő órákat. Attól tartanak, hogy a francia és angol szárazföldi, tengeri és légi haderők azonnal támadást kezdenek Németország nyugati határai mentén. Egy ilyen koncentrált támadás katasztrofális következményeket rejtett magában — a náci hadvezetés szempontjából.

Hogy miért? Egyszerűen azért, mert Hitler parancsára a német haderő összes motorizált és páncélos egységeit, valamint a légiflotta döntő hányadát a lengyel fronton vetették be, és a 650 km hosszú nyugati határok védelmére mindössze 12 aktív és 35 tartalék hadosztály állott Leebnek, a nyugati német haderők főparancsnokának rendelkezésére; ezzel szemben egyedül a francia hadseregnek 57 gyalogos, 5 lovas, 2 motorizált. 1 páncélos hadosztálya volt, és ez a haderő mozgósítás után már 85 hadosztály nagyságú erőt képviselt.

Ami pedig a híres német nyugati védőrendszert, a Siegfried-vonalat illeti, abban sok blöff volt.

Abban nincs semmi különös, hogy a náci propaganda félrevezette a német lakosságot és a nyugati országok közvéleményét a Siegfried-vonal erőssége felől, de az már kevésbé érthető, miért tévedtek oly nagyot a híres angol-francia kémszolgálatnak a védővonalról szerzett értesülései?

Német katonai szakírók egyöntetűen állítják a második világháborúról szóló könyveikben, hogy a Siegfried-vonal korántsem volt olyan erős, mint az angol-francia hadvezetés hitte; sok helyen ki sem volt építve, és még ott is, ahol az építkezést befejezték, ott sem tudták a tervezett mélységű erődítéseket létrehozni.

A „Weltkrieg 1939—1945. Ehrenbuch der Deutschen Wehrmacht” (megjelent Stuttgartban 1954-ben!) című német katonai szakkönyv ezzel kapcsolatban a következő megállapítást teszi:

„1939 őszének kritikus napjaiban két erődítményvonal állott egymással szemben, amelyek mindegyike a másikat gondosan megfigyelte, szemmel tartotta. Ha Franciaország akkor a maga nagy fölényben levő erőivel ezen a frontszakaszon támadásba ment volna át a német nyugati front ellen, akkor a Westwall áttörése és a Reich belsejében való előretörés feltétlenül lehetséges lett volna. —”

Hitler és az OKW tehát joggal retteg, de egyelőre még nincs baj, még nincs hadüzenet.

Telnek az értékes órák, német páncélosok törnek előre lengyel földön, a német légierő folytatja kíméletlen bombatámadásait a lengyel városok ellen, de az angol és a francia kormány hadüzenet helyett csak diplomáciai jegyzék váltásra szorítkozik.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

(idézet: A Berchtesgadeni sasfészektől a berlini bunkerig)

7

A Fall „Weiss” előkészületei befejeződtek, a náci Wehrmacht szárazföldi, légi és tengeri egységei már csak az utolsó parancsra várnak, hogy meginduljanak Lengyelország ellen.

Danzigban fokozódik a feszültség. Augusztus 23-án a danzigi szenátus Forstert, a danzigi náci párt vezetőjét kinevezi Danzig Szabad Város államfőjévé (Staatsoberhaupt), — a lengyel kormány erélyesen tiltakozik a danzigi szenátusnál és a kinevezést törvénytelennek nyilvánítja.

Ugyanezen a napon Moszkvában Ribbentrop német külügyminiszter és Molotov, a Litvinov helyébe kinevezett új szovjet külügyi népbiztos aláírja a szovjet—német megnemtámadási szerződést, mely kimondja, hogy egymást nem támadják meg, hogy egyik fél sem fog támogatni olyan harmadik hatalmat, amely akármelyiküket megtámadná, hogy nem csatlakoznak olyan hatalmi csoportosuláshoz, amely akár közvetve, akár közvetlenül valamelyikük ellen irányulna, hogy a felmerült vitás kérdéseket közvetlen eszmecsere vagy, ha szükséges, választott bíróság által intézik el.

A szerződés 10 évi időtartamra érvényes, és ha egy évvel a lejárat napja előtt nem mondják fel, a szerződés érvényessége automatikusan meghosszabbodik újabb 5 évre.

A szerződés létrejöttének híre — az első hivatalos közlemény Ribbentrop moszkvai utazásáról augusztus 22-én jelent meg — nagy visszhangot kelt világszerte. Egyes nyugati sajtóorgánumok és a moszkvai angol—francia—szovjet tárgyalás kudarcáért elsősorban felelős Chamberlain és Daladier kormány élesen bírálják a Szovjetuniót, de egyetlen szót sem ejtenek arról, miért nem vezettek eredményre a nyugati hatalmak és a Szovjetunió között folyó politikai és katonai tárgyalások.

Ezeken a tárgyalásokon a szovjet fél végtelen türelmet tanúsított. A reakciós lengyel Rydz-Smigly kormány nem volt hajlandó beleegyezni abba, hogy területére szovjet csapatok lépjenek, csak fegyver- és nyersanyagszállítást volt hajlandó elfogadni. Hosszú hetekig folytak 1939 nyarán a politikai tárgyalások, minden eredmény nélkül. A szovjet fél azonban nem adta fel a reményt és 1939 augusztus első napjaiban azt ajánlotta az angol és a francia kormánynak, hogy kezdjenek hozzá sürgősen a katonai kérdések megbeszéléséhez; a maga részéről a szovjet delegáció vezetőjévé Vorosilovot, a Szovjetunió egyik legtekintélyesebb személyiségét nevezte ki. Az angolok Drax admirálist, a franciák Doumenc tábornokot küldték Moszkvába, hajón, mert annál lassabb közlekedési eszköz nem akadt.

Megkezdődtek a katonai tárgyalások; hamarosan kiderült, hogy sem az angol, sem a francia delegációnak nincs felhatalmazása a szükségesnek és állítólag a nyugati hatalmak szempontjából is kívánatosnak tartott egyezmény megkötésére …

Nem érdektelen megemlíteni, hogy Schulenburg moszkvai német nagykövet 1939. augusztus 4-én (!) a következő jelentést küldte kormányának: „Az a benyomásom: a szovjet kormánynak eltökélt szándéka, hogy szerződést kössön Angliával és Franciaországgal, ha azok teljesítik kívánságait.”

Hogy az angol—francia diplomatáknak mennyire nem volt tiszta a lelkiismeretük, arra jellemző bizonyítékul szolgálnak Bonnet francia külügyminiszter emlékiratai, amelyekben elmondja, hogy már a moszkvai angol—francia—szovjet katonai tárgyalások megkezdése előtt a francia kormány puhatolódzott Varsóban, vajon a lengyel kormány hozzájárulna-e ahhoz, hogy területén szovjet csapatok tartózkodjanak?

A lengyel válasz nemleges volt. Ő maga, Bonnet, figyelmeztette a párizsi lengyel követet, hogy a lengyel kormány negatív álláspontja zátonyra juttatja a moszkvai tárgyalásokat. Bonnet szerint nem az angol—francia diplomácia felelős a moszkvai katonai és politikai tárgyalások kudarcáért, hanem egyedül — a lengyel kormány …

Ehhez csak annyit: nehezen feltételezhető, hogy az angol és a francia kormány ne tudta volna ésszerű, jobb belátásra bírni a lengyel kormányt, ha akarta volna. Naiv dolog azt hinni, hogy ehhez nem álltak rendelkezésükre megfelelő eszközök azzal a lengyel kormánnyal szemben, amelynek léte igen nagy mértékben függött tőlük.

Az Izvesztija, a szovjet kormány félhivatalos lapja 1939. augusztus 29-én interjút közöl Vorosilov marsallal, aki az újság munkatársának kérdésére elmondja a háromhatalmi katonai tárgyalások lefolyását és kudarcának okait.

Kérdés: Hogy végződtek a tárgyalások a francia és angol katonai küldöttségekkel?

Vorosilov válasza: E megbeszéléseket megszakítottuk, mert mélyreható ellentétek merültek fel közöttünk, mire a két katonai misszió elutazott Moszkvából.

Kérdés: Megtudhatnánk az ellentétek okait?

Vorosilov: A Szovjetunió katonai bizottsága kifejtette, hogy miután a Szovjetuniónak nincs közös határa a támadóval, tehát csak abban az esetben segíthetné katonailag Franciaországot, Nagy-Britanniát és Lengyelországot, ha csapatai átvonulhatnak Lengyelország területén, mert hiszen nincs más lehetőség ahhoz, hogy csapataink érintkezésbe léphessenek a támadó hadseregével. Mint ahogy a legutóbbi világháború folyamán az angol és amerikai csapatok csak úgy működhettek együtt a francia hadsereggel, hogy operációik bázisát francia területen szervezték meg, hasonlóképpen a Szovjetunió hadserege csak akkor működhetik együtt a francia és a brit haderőkkel, ha fölhatalmazzák arra, hogy átvonulhasson Lengyelország területén. Annak dacára, hogy ez az álláspontunk katonailag vitathatatlan és világos, a brit és a francia delegáció nem értett velünk egyet ebben a kérdésben. A lengyel kormány közölte, hogy nincs szüksége a Szovjetunió katonai segítségére, azt nem is fogadja el, ami lehetetlenné tette a Szovjetunió katonai együttműködését a három állam hadseregével. Ezért szakadtak meg a tárgyalások … A Szovjetunió nem azért szakította meg a tárgyalásokat Anglia és Franciaország katonai megbízottaival, mert megnemtámadási szerződést kötött Németországgal, hanem éppen ellenkezően, a megnemtámadási szerződést egyebek között azért kötöttük meg Németországgal, mert katonai megbeszélésünk Franciaország és Nagy-Britannia megbízottaival áthidalhatatlan ellentéteink miatt zsákutcába jutott.

Pertinax, neves francia publicista a „Sírásók” című könyvében erről a kérdésről a következőket írja:

„A francia és angol tárgyalófélnek nyilvánvalóan nem voltak tiszta szándékai. Ők a Szovjetuniót háttérbe akarták szorítani, addig nem is kötöttek volna vele végleges egyezményt, amíg Varsóval és Bukaresttel meg nem állapodtak; végül a Szovjetuniót nem is használták volna egyébre, mint hogy ellássa a lengyeleket és a románokat élelemmel, nyersanyaggal, hadianyaggal, és mindezt olyan alapon, hogy a szovjet hatalom ne is tekintse magát francia és angol partnerei igazi szövetségesének … A Szovjetunió azonban, mint Anglia és Franciaország fegyverszállító csatlósa, kihívta volna maga ellen Hitler bosszúját, és természetesen vállalnia kellett volna a lengyelek esetleges (sőt bizonyos) vereségeinek következményeit. Ám még akkor se lett volna joga csapatait lengyel területre küldeni … Őrültséggel határos elgondolás.”

Dirksen londoni német nagykövet 1939. augusztus 1-i jelentésében az angol katonai bizottság Moszkvába küldésével kapcsolatban a következőket írja: „Az Oroszországgal kötendő szövetségről folyó tárgyalások folytatása elé itteni körökben a katonai bizottság kiküldetése ellenére — vagy helyesebben éppen e bizottság kiküldetése miatt — igen szkeptikusan tekintenek. Erről tanúskodik az angol katonai bizottság összetétele: egy tengernagy, aki egészen a közelmúltig Portsmuth parancsnoka volt, gyakorlatilag nyugdíjban van és sohasem tartozott a tengernagyi hivatal vezérkarához; egy tábornok — ugyancsak egyszerű csapattiszt; a légi haderő egy tábornoka — elsőrendű repülő és a repülőművészet tanítómestere, de semmi esetre sem olyan ember, aki ért a hadászathoz. Mindez azt bizonyítja, hogy a katonai bizottság inkább a szovjet hadsereg háborús felkészültségének mértékét akarja megállapítani, semmint hadműveleti megállapodást kötni a szovjettel.”

André Pierre, aki De Gaulle első kormányának tagja volt, „Sztálin Hitler ellen” című könyvében szintén a szovjet álláspontnak ad igazat:

„A lengyel kormány, bár a danzigi kérdés miatt végzetes ellentét állítja szembe Németországgal, még a gondolatától is irtózik annak, hogy a Vörös Hadsereg az ő területén átvonulva támadja meg a németeket. Végül is a Szovjetunió kénytelen konstatálni a tényt, hogy segítsége egyformán kívánatos és félelmes, és hogy végeredményben lehetetlenné teszik számára a katonai ellenállást Németországgal szemben.”

1942 őszén, amikor Churchill első ízben látogatott el a Szovjetunióba, egy barátságos beszélgetés keretében Sztálin a következőket mondotta az 1939 augusztusi angol—francia—szovjet tárgyalásokról:

A szovjet kormány azt a tapasztalatot szűrte le a tárgyalásokból, hogy az angolok és a franciák bíznak az általuk megindított diplomáciai ellenakcióban és abban, hogy végső esetben a Szovjetunió feltartóztatja a náci hadsereget.

Ő, mármint Sztálin, az egyik tárgyaláson feltette a kérdést a francia küldöttség vezetőjének: „Háború esetén hány hadosztályt tud talpraállítani Franciaország Hitler ellen?” A francia válasz ez volt: „Körülbelül 100-at.”

„És Anglia?” — kérdezte Sztálin, mire a válasz így hangzott: „Most azonnal kettőt és később még kettőt.”

Erre Sztálin: ,,És tudják önök, hogy hány hadosztályt kellene harcba vetnünk az orosz fronton, ha mi háborúba megyünk Németország ellen?” Hosszú csönd következett, majd Sztálin maga adta meg a feleletet: „Legalább 300-at!”

1941. július 3-án Sztálin rádióbeszédében egyebek között a következőket mondotta: „Azt kérdezhetik: miképp történhetett, hogy a szovjet kormány hajlandó volt megnemtámadási egyezményt kötni olyan hitszegő emberekkel és szörnyetegekkel, mint amilyen Hitler és Ribbentrop? Nem követett-e el itt hibát a szovjet kormány? Természetesen — nem! A megnemtámadási egyezmény: két állam közötti békeegyezmény. Márpedig ilyen egyezményt ajánlott nekünk Németország 1939-ben. Elutasíthatta-e a szovjet kormány ezt az ajánlatot? Azt hiszem, hogy egyetlen békeszerető állam sem utasíthat, el egy szomszédos hatalommal való békeegyezményt, még akkor sem, ha e hatalom élén olyan szörnyetegek és kannibálok állanak, mint Hitler és Ribbentrop. Ennek, természetesen, elengedhetetlen feltétele, hogy a békeegyezmény sem közvetlenül, sem közvetve ne sértse a békeszerető állam területi épségét, függetlenségét és becsületét. Mint ismeretes, a Németország és a Szovjetunió közötti megnemtámadási egyezmény éppen ilyen egyezmény. Mit nyertünk azzal, hogy megkötöttük Németországgal a megnemtámadási egyezményt? Másfél éven át biztosítottuk országunknak a békét és azt a lehetőséget, hogy erőinket előkészítsük az ellenállásra, ha a fasiszta Németország az egyezmény ellenére meg merné támadni országunkat. Ezzel mi határozottan nyertünk, a fasiszta Németország pedig vesztett.”

Teljesen hasonló Churchill álláspontja. Már többször idézett műve, a The Second World War I. kötetének 351. oldalán, miután súlyos szemrehányásokat tesz a Chamberlain és a Daladier kormánynak az 1939 nyarán kudarcba fulladt szovjet—angol—francia tárgyalások miatt, és az angol—francia külpolitika kiemelkedő hibájának mondja a német—szovjet megnemtámadási szerződést, megállapítja: szovjet részről életbevágóan fontos volt, hogy időt nyerjenek a felkészülésre, az erők összegyűjtésére, továbbá, hogy „ez az új szovjet politikai irányvonal az adott pillanatban magasfokú, realisztikus politika volt”.

Az angol—francia diplomácia 1939 augusztus utolsó harmadában megkísérli Hitlert visszatartani a háborútól; reméli, hogy közvetlen német—lengyel tárgyalások útján a problémák még békés úton megoldhatók.

1939. augusztus 22-én Chamberlain levelet intéz a Führerhez. Levelében kifejti:Anglia el van szánva arra, hogy Lengyelország iránt vállalt kötelezettségeit minden körülmények között teljesíti.

A Harmadik Birodalom vezetői, Hitler és Göring, csalárd diplomáciai akcióba kezdenek, hogy elkerüljék a fenyegető kétfrontos háborút, hogy Angliát leválasszák Lengyelországról. Hitler augusztus 23-án válaszol Chamberlain levelére és ebben a következőket írja:

„Németország sohasem keresett viszályt Angliával és sohasem avatkozott angol érdekekbe. Éppen ellenkezőleg — bár fájdalom, sikertelenül — évekig azon fáradozott, hogy Anglia barátságát megnyerhesse.”

Ezen elégikus bevezetés után feltűnően szelíd hangon az április 6-i angol—lengyel szerződést jelöli meg minden baj okául: ez biztatta fel a lengyeleket „annak a szörnyű terrorhullámnak az elindítására, amely a lengyel területen élő másfél milliónyi német lakosságra zúdult”.

Következik a fenyegetés, a levél 5. pontja: „A német birodalmi kormány rövid idővel ezelőtt közölte a lengyel kormánnyal, hogy nem hajlandó a dolgok ilyen alakulását szó nélkül tűrni, nem fogja megengedni, hogy további ultimátumszerű jegyzékeket intézzenek Danzig Szabad Városhoz. Nem fogja eltűrni, hogy a német elemek üldözését folytassák, amint hogy nem fogja eltűrni azt sem, hogy gazdasági intézkedésekkel Danzig Szabad Várost tönkretegyék és a vámblokád egy fajával a danzigi lakosság létalapját megsemmisítsék. Éppen így nem fogja eltűrni a további provokációkat sem a Német Birodalommal szemben. Mindettől függetlenül azonban a danzigi- és a korridor-kérdést meg kell oldani — és meg is fogjuk oldani.”

(Emlékezzünk csak vissza: Cianónak augusztus 12-én Hitler majdnem szóról szóra ezt mondta …)

„6. Nagyméltóságod közli velem az angol királyi kormány nevében, hogy Ön Németország minden ilyen természetű beavatkozása esetén kénytelen lesz Lengyelországnak segítséget nyújtani. Ezt a kijelentését tudomásul veszem, és biztosítom róla, hogy ez semmit sem változtat a német birodalmi kormány abbeli eltökélt szándékán, hogy a birodalom érdekét a fenti 5. pontban előadottak szerint megvédje.”

Végül a levél befejezése: „Én részemről egész életemben a német—angol barátságért harcoltam, az angol diplomácia magatartása azonban — legalábbis a mai napig — meggyőzött a további kísérletek teljes céltalanságáról. Senki sem lenne boldogabb nálam, ha ez a jövőben megváltoznék.”

Augusztus 24-én Göring a berlini lengyel nagykövetet igyekszik félrevezetni — egy nagyon szívélyes hangú tárgyalással. Miközben sajnálkozva közli, hogy „politikájának, mely a baráti viszony fenntartását célozta Lengyelországgal, meg kellett dőlnie, és megvallja, hogy többé nem rendelkezik azzal a befolyással, hogy ebben az ügyben sokat tehessen”, egyúttal céloz arra is, hogy a Németország és Lengyelország között kialakult feszült viszony fő oka az angol—lengyel garanciaegyezmény; feltétlenül más lenne a helyzet, ha ezt az okot ki lehetne küszöbölni …

Ugyanezen a napon, amelyen a lengyeleket arra igyekszik rávenni, hogy távolodjanak el az angoloktól, Göring a másik oldal, Anglia felé is „szirén”-hangokat hallat; az utolsó percben szeretne megegyezést létrehozni az angol kormánnyal.

Göring magához kéreti Dahlerus svéd nagyiparost, akivel 1924 óta jó barátságban van, és aki őt 1939 augusztus elején összehozta angol üzletemberekkel, hogy megtárgyalják az Anglia és Németország között fennálló nézeteltéréseket, s arra kéri: repüljön azonnal Londonba és közölje az angol kormánnyal, hogy „német részről szeretnének Angliával megegyezésre jutni”.

Dahlerus vállalja a megbízatást és Halifax külügyminiszternek azzal adja át Göring nemhivatalos üzenetét, hogy véleménye szerint Göring „az egyetlen ember Németországban, aki a háborút el tudja hárítani”.

Ezen a napon Hitler Berchtesgadenből visszaérkezik Berlinbe és másnap, augusztus 25-én délben 13 óra 30 perckor a birodalmi kancelláriában fogadja Henderson angol nagykövetet. Következik Hitler utolsó kísérlete, hogy a szembenálló koalíció tagjai közé éket verjen.

A Führer a következőket közli:

1. „A lengyel provokációk elviselhetetlenekké váltak …”
2. „Németország minden körülmények között el van határozva, hogy keleti határain ezeknek a macedóniai állapotoknak véget vessen …”
3. „A danzigi- és a korridor-kérdést meg kell oldani.”

Ő, a Führer szeretné az Angliával való háborút elkerülni, és ha megoldják a német—lengyel problémát, nagy, átfogó rendezési tervvel fordul Angliához.

A Führer szóbeli közlését megörökítő jegyzőkönyv ezután így folytatódik:

„Ő, aki mindig a nagy elhatározások embere volt, ebben az esetben is képes lesz nagy cselekvésre. Ő pozitív értelemben áll az angol világbirodalom mellett, és kész ennek fennállásáért személyi garanciát vállalni, valamint a Német Birodalom erejét latba vetni, ha:

1. gyarmati kívánságai, melyek mérsékeltek és békés tárgyalások útján elérhetők, megvalósulnak, amely kérdésben kész egy nagyon távoli időpontot terminusként elfogadni;
2. ha kötelezettségei Olaszország iránt csorbát nem szenvednek. Más szóval: a Führer nem kívánja Angliától, hogy megszegje Franciaországnak tett ígéreteit, de ő sem engedhet Olaszország iránt vállalt kötelezettségeiből.
3. Éppen úgy leszögezni óhajtja a Führer Németország azon megváltozhatatlan elhatározását, hogy soha többé Oroszországgal szembekerülni nem óhajt.”

A Führer tehát hajlandó Angliával olyan megegyezést kötni, amely nemcsak az angol birodalom fennállását garantálná német részről, hanem szükség esetén a Német Birodalom segítségét is biztosítaná Anglia részére, tekintet nélkül arra, hogy hol válna ez a segítség szükségessé.

Egyébként Hitler ezen a megbeszélésen, mint Henderson leírja, „teljesen nyugodt és normális volt, s ismételten biztosította az angol nagykövetet békés szándékairól. Kifejtette, hogy egy európai háborúból csak Japánnak lenne haszna, hogy ő inkább művész-lélek, mintsem politikus, és ha egyszer a lengyel helyzetet rendezik, akkor életét mint művész és nem mint háborús uszító akarja befejezni …

Miközben Hitler ilyen békés húrokat penget az angol nagykövet előtt, már kiment a „Führer-Befehl”, a vezéri utasítás a csapatokhoz: „Y Tag” (Y nap): 1939. augusztus 26. „Y Zeit” (Y idő): 4,45.

Ugyanezen a napon Hitler levelet intéz Mussolinihoz. Közli, hogy a danzigi problémát a legrövidebb időn belül meg kell oldani, a háborút nem lehet elkerülni, az ellenségeskedések megkezdése küszöbön áll.

Mikor a birodalmi külügyminisztériumban Weizsäcker államtitkár kifejezi azt az aggodalmát, hogy az olaszok nem lépnek be a háborúba, Ribbentrop letorkolja: „Ennél Mussolini sokkal nagyobb ember.”

A délutáni órákban Attolico berlini olasz nagykövet meghozza Mussolininak Hitlerhez küldött válaszát: „Életemnek egyik legfájdalmasabb pillanata, amikor közölnöm kell önnel: Itália nem kész a háborúra.”

Az est folyamán érkezik Berlinbe a hír: az április 6-iki ideiglenes angol—lengyel egyezmény helyett aláírták a végleges angol—lengyel szövetségi egyezményt.

A Wehrmacht egységei ezekben az órákban felvonulóban vannak, már csak néhány óra választ el a harcok megkezdésétől, amikor 20 óra 30 perckor megérkezik a sürgős utasítás az OKW-től: a támadást leállítani.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

(idézet: A Berchtesgadeni sasfészektől a berlini bunkerig)

5-6

1939. augusztus 3-án (!) Dirksen — előzetes megállapodás alapján — felkeresi Wilsont otthonában, hogy folytassák a Wohlthattal megkezdett tárgyalásokat. Dirksen erről a tárgyalásról készített feljegyzésének első felében arról ír, hogy Wilson — az ő kérésére — megismételte a Wohlthatnak tett ajánlatot, bizonyítván ezzel azt, hogy a közte és Wilson közt folytatott megbeszélés lényege „továbbra is teljesen érvényben van”.

Ezután így folytatódik Dirksen jelentése:

„ … Miután összefoglalta Wohlthattal folytatott megbeszélését, Horace Wilson részletesen kifejtette, hogy a német kormánnyal való bizalmas tárgyalások felvétele nagy kockázattal járna Chamberlain számára. Ha ezekről a tárgyalásokról bármi is kiszivárog, akkor hatalmas botrány tör ki, és Chamberlain bizonyára lemondásra kényszerül. Dalton munkáspárti képviselő a képviselőházban már tegnap felhívta a figyelmet a Chamberlain újabb »békéltetési kísérletéről« elterjedt híresztelésekre, és ő maga, Wilson, éppen most névtelen levelet kapott, amelyben őt, illetve Chamberlaint óva intik az ilyen manőverezéstől.

Erre a következő ellenvetést hoztam fel: Kétesnek tartom, hogy a jelenlegi közhangulat mellett bármilyen angol kormány képes lenne Németországgal való egyezmény megkötésére, hiszen bárkit, aki a Németországgal megkötendő valamely megegyezés mellett száll síkra, nyomban árulónak neveznek és gyanúsításokkal halmoznak el. Horace Wilson erre azt válaszolta, hogy lehetséges az ilyen megállapodás elérése, de az angol részről részt vevő személyiségek egész ügyességére szükség van ahhoz, hogy a kísérlet ne hiúsuljon meg. A jelenlegi stádiumban mindenekelőtt a legszigorúbb titoktartásra van szükség. Felvetődött a kérdés: vajon hogyan és milyen formában lehet tájékoztatni majd később a közvéleményt a kormány terveiről? Ezzel kapcsolatban Wilson kijelentette, hogy Angliában — nem állítja, hogy joggal vagy jogtalanul — megingott a Németországba és békeszerető szándékaiba vetett hit; minden egyébnél fontosabb tehát meggyőzni Anglia közvéleményét arról, hogy bízhat Németországban …

Rámutattam arra, hogy az állítólag megingott bizalom kérdésében teljesen más a felfogásunk, mint az angoloké. Mindenesetre fennáll az a tény, hogy az angol politika az elmúlt hónapok folyamán Németország ellen irányuló világkoalíció alakításának célját követte, és hogy a koalíció különböző tagjait mindmáig pénzügyileg és katonailag egyaránt előkészíti a Németország elleni esetleges támadásra. Minden kétséget kizáró módon tudnunk kell, hogyan tudja az angol kormány ezt a politikát a Németországgal való megegyezés lehetőségével összeegyeztetni? A Führer természetesen semmi esetre sem tehet megnyugtató vagy baráti kijelentéseket anélkül, hogy tudná, milyen állásfoglalást tanúsít Anglia a jogos német követelésekkel kapcsolatban? …

A megbeszélés további folyamán azt a kérdést érintettük, hogy — amennyiben német részről kívánják a folytatást — milyen formában lehetne a Wohlthat úrral megkezdett tárgyalásokat tovább folytatni? Horace Wilson erre kijelentette, hogy az angolok számára súlyos csalódást jelentene, ha nem vennők fel ismét a megkezdett tárgyalások fonalát; ebben az esetben menthetetlenül és gyorsan sodródunk a katasztrófa felé. Ezért a legnagyobb érdeklődést tanúsítja aziránt, hogy Berlinben miként fogadták a közte és Wohlthat között lefolyt beszélgetést?

Sir Horace Wilson úgy véli, hogy lehetséges kiutat találni; ha eljön az ideje, meg lehet majd egyezni. Úgy kell rendezni a dolgot, hogy a két kiküldött Svájcban vagy másutt találkozzék egymással.”

(Dirksen a háború kitörése után, 1939 szeptemberében a tárgyalások lényegét a következőképpen foglalta össze:

„… Németország a maga számára Angliával egyenlő világhatalmi helyet követelt, és Anglia elvben hajlandó is lett volna ehhez beleegyezését adni. De míg Németország követeléseinek haladéktalan, mindenre kiterjedő és nem kétértelmű teljesítéséhez ragaszkodott, addig Anglia — bár hajlandó lett volna keleti kötelezettségeinek és ezzel a bekerítési politikának is hátat fordítani, mint ahogyan hajlandó volt ahhoz is hozzájárulni, hogy Németország uralkodó helyzetet kapjon Európa keleti és délkeleti részében, és hajlandó volt tárgyalásokat kezdeni Németországgal az egyenrangú világpolitikai együttműködésről — azt kívánta, hogy mindezt megbeszélések útján és az angol politika fokozatos megváltoztatásával vigyék keresztül. Ez a változtatás pedig hónapok, és nem napok vagy hetek kérdése.

Ezenfelül a megbeszélések lebonyolítása és légköre szempontjából további nehézségek léptek fel amiatt, hogy abban az időszakban, amikor az angolok készek lettek volna az ilyen tárgyalások folytatására és engedmények tételére, nem került sor tárgyalásokra.”)

Ezalatt pedig a Fall „Weiss” előkészületei nagy ütemben haladnak előre …

1939. augusztus 12-én Hitler Ciano olasz külügyminisztert fogadjaObersalzbergben, Ribbentrop jelenlétében.

Hitler a beszélgetés elején vázolja Ciano előtt Németország kedvező katonai helyzetét. A nyugati erődítmény-lánc erős; ha esetleg Franciaország megsértené Belgium függetlenségét, ez nem jelentene számára katonai szempontból előnyt, mert az erődítések nemcsak a francia—német, de a belga—német határon is ki vannak építve.

Ami Hollandiát illeti, feltehetően óvakodni fog a beavatkozástól, joggal tartva attól, hogy Japán megtámadja távol-keleti gyarmatbirodalmát.

Németországot sem blokáddal, sem más módon nem lehet hatékonyan támadni, mert nemcsak Nyugaton, hanem Keleten is erős védelmi övezetek, erődítési rendszerek vannak.

Másfelől Hitler utal Anglia sebezhetőségére, különös tekintettel arra, hogy komoly légelhárítás Angliában legfeljebb 1—2 év múlva lesz.

Gyenge az angol szárazföldi hadsereg is; mindössze 60 000 főt hívtak be a kötelező katonai szolgálat bevezetése óta.

Franciaország helyzete: Németország, miután előreláthatólag gyorsan leveri Lengyelországot, képes lesz 100 hadosztályt összegyűjteni a „Westwall”, a nyugati német erődítmény-vonal mögött, ami Franciaországot arra kényszeríti, hogy az élethalálküzdelemre gyarmatairól, az olasz határról és máshonnan minden rendelkezésre álló erőt a Maginot-vonalra vonjon össze. Egyébként az a Führer nézete, hogy a franciák az olasz erődítményeket éppúgy nem tudják áttörni, mint a Westwallt sem.

(Hitler „rózsaszínű” helyzetmagyarázata közben Ciano itt, ennél a pontnál — a németek által felvett jegyzőkönyv szerint — kételyeinek adott kifejezést …)

A lengyel hadsereg igen csekély ütőerőt képvisel: néhány díszhadosztály mellett egész sor alacsony értékű csapategység található. Tank- és légelhárítás terén Lengyelország nagyon gyengén áll. Most Anglia és Franciaország semmit nem tud nekik szállítani.

Hitler leszögezi: Lengyelországot ilyen Körülmények között Németország a legrövidebb időn belül le fogja verni.

Hitler ezután sorra veszi az ún. „bizonytalan” semleges államokat. Jugoszláviával kapcsolatban közli, hogy Pál régenshercegnek legutolsó látogatása alkalmával megmondta; helyes lenne, ha Jugoszlávia közelednék a „tengely”-hez, továbbá ha kilépne a Népszövetségből. Ez utóbbit Pál herceg megígérte.

Románia fél Magyarországtól, katonailag gyenge és korrupt.

A Balkán-államok közül a „tengely” fenntartás nélkül egyedül csak Bulgáriára támaszkodhat.

Következik a megbeszélés legfontosabb szakasza, Danzig problémája. A Führer hosszan ecseteli Danzig jelentőségét gazdasági szempontból — „észak Nürnberg”-jének nevezi —, de ezen túlmenően még szentimentális, hazafias húrokat is penget: Danzig szerinte ősrégi német város, a Harmadik Birodalom nem tűrheti az ott élő németek sanyargatását. Máris lehetetlen, hogy Danzig kérdésében engedményeket tegyen.

(A Führer ez alkalommal mintha kissé pontatlan tájékoztatást adna olasz szövetségesének: egyetlen szót sem ejt arról, hogy most, 1939 nyarán „nem Danzigról vari szó”!

Igaz, következetesen ragaszkodik ahhoz, amit 1939. május 23-án Göring, Reader, Brauchitsch és a többiek előtt kijelentett: Németország háborús céljait a legteljesebb mértékben titkolni kell — még Olaszország és Japán előtt is …)

Ciano elképedve hallgatja Hitler komor, vészt jósló kijelentéseit és — a jegyzőkönyv szerint — a következőket mondja:

Nagy meglepetéssel értesül a Führer szavaiból arról, milyen komoly a danzigi helyzet. Erről neki ez év április közepén Göring Milánóban egy szót sem szólt, sőt nyári berlini látogatása idején Ribbentrop úgy tájékoztatta őt, hogy a danzigi kérdés nem sürgős, ezt ráérnek lassan, az idők folyamán megoldani. A Duce ennek alapján úgy készítette el Olaszország felkészülési tervét, hogy általános konfliktusra csak 2—3 év múlva kerül sor. Ciano véleménye szerint háború Lengyelország ellen — egyértelmű az általános konfliktussal.

Hitler itt megjegyzi: ez az a pont, ahol eltérők a vélemények. Neki az a sziklaszilárd meggyőződése, hogy a nyugati demokráciák az általános háború kirobbantása elöl az utolsó pillanatban vissza fognak rettenni.

Ciano válasza: Őszintén kívánja, hogy ne neki, hanem Hitlernek legyen igaza. Ezután felsorolja Olaszország nehézségeit, problémáit: óriási erőfeszítéseket tettek a spanyol konfliktusban — Olaszország nyersanyagkészletei teljesen kimerültek — visszaesett a hadiipari termelés, mert védelmi okokból a legfontosabb hadiipari üzemeket át kellett telepíteni délre — modernizálni kell az olasz tüzérséget, különösen a légelhárítást — az angol—francia flotta jelentős fölényben van az olasz flottával szemben — hosszú és nehezen védhető az olasz tengerpart — Olaszország gyarmatait, Abesszíniát, Líbiát az ellenség egy-kettőre elfoglalhatja, még nem fejezték be ezeken a gyarmatokon a katonai előkészületeket — egyelőre még semmi hasznuk nincs Albániából, hiányoznak a jó utak, a természeti kincsek kiaknázása pedig meglehetősen komoly nehézségeket jelent — a Duce nagyon szeretné megrendezni az 1942-es világkiállítást, amelyre már nagy előkészületeket tettek és amelytől komoly deviza-bevételt várnak …

A Duce véleménye szerint — folytatja Ciano — politikai szempontból is helytelen lenne kirobbantani a konfliktust, mert — a veszély miatt — egységesek a nyugati demokráciák, de ha hosszabb idő eltelik, egyre jobban előtérbe kerülnek a lappangó ellentétek, az egység felbomlik. Mindezen okokra való tekintettel a Duce nagyon nagy súlyt helyez arra (le Duce insiste), hogy a „tengely” egy béke-gesztust tegyen és nyilvánítsa ki a világ előtt békés szándékait. Ciano ezután átadja az előre elkészített nyilatkozattervezetet és közli, hogy a Duce a danzigi probléma megtárgyalására a nagyhatalmak részvételével konferenciái szeretne összehívni.

Hosszabb vita fejlődik ki, amelynek során Hitler megindokolja, miért ellenezné a Duce által javasolt konferenciát. Az első érv: egy ilyen konferenciára feltétlenül meg kellene hívni a Szovjetuniót is; most már nem lehet mellőzni úgy, mint Münchenben tették. A „tengely” magával vihetné a konferenciára esetleg Spanyolországot, de még így is a következőképpen alakulnának a szembenálló frontok: az egyik oldalon Németország, Olaszország és Spanyolország — másikon Lengyelország, Franciaország, Anglia és a Szovjetunió — így a „tengely” kétségkívül kedvezőtlen helyzetben lenne.

(Nem érdektelen felfigyelni arra a momentumra, hogy még ekkor is, 1939. augusztus 12-én, a Szovjetunió álláspontját „tengely”-ellenesnek látja Hitler.)

A második érv: „A lengyel probléma megoldásában nem lehet időt vesztegetni. Minél beljebb megyünk az őszbe, annál nehezebbek lesznek a hadműveletek Kelet-Európában. Szeptember közepétől a Luftwaffét ezen a területen nem lehet bevetni, az utak az őszi esőzések miatt gyorsan sártengerré változnak, ezért a motorizált egységeket sem lehet felhasználni. Szeptembertől májusig Lengyelország egy nagy mocsár és mindenféle katonai hadműveletre teljesen alkalmatlan.”

Ciano: A Führer nézete szerint milyen határidőre kell megoldani a danzigi kérdést?

Hitler: Augusztus végéig így vagy úgy meg kell oldani ezt a kérdést.

Ciano: Hogyan képzeli el a Führer a megoldást?

Hitler: Lengyelországnak Danzigot politikailag fel kell adnia, hozzá kell járulnia ahhoz, hogy Kelet-Poroszország és a Birodalom között az összeköttetést létrehozzák, de kétséges, hogy a lengyelek erre hajlandók-e? Ezért „el van szánva arra, hogy a legközelebb ultimátum formájában jelentkező lengyel politikai provokáció esetén, a lengyelországi németekkel való brutális bánásmód ürügyén, Danzig kiéheztetésére irányuló törekvés esetén, lengyel egységek danzigi betörése miatt — bármelyik eset következnék is be — 48 órán belül megtámadja Lengyelországot és a problémát ezen az úton megoldja.”

Ciano: Tekintettel arra, hogy Olaszországnak természetesen minden eshetőségre fel kell készülnie, szeretné tudni, mikorra várható egy ilyen, Lengyelország elleni hadművelet?

Hitler: A jelenlegi körülmények között a Lengyelország ellen indítandó hadművelettel minden pillanatban számolni lehet …

Ezután rövid szünet áll be a tárgyaláson, mert a Führer sürgős táviratot kapott a moszkvai német követségtől. Hitler azonnal közli Cianóval a távirat tartalmát: a szovjet kormány elfogadja a német kormány kérését és hajlandó fogadni a német kormány kiküldöttjét politikai tárgyalások céljából.

(Ez a moszkvai távirat akkor érkezik, amikor Hitler már régen eldöntötte: így vagy úgy, de az első adandó alkalmat, ürügyet ki fogja használni, és leszámol Lengyelországgal; a német kérésre adott szovjet válasznak tehát nem lehet lényeges szerepe az események alakulásában.)

A Führer közli Cianóval: egy napra van szüksége ahhoz, hogy alaposan áttanulmányozhassa az olasz kommüniké-tervezetet és Ciano álláspontját, holnapután folytathatják a megbeszélést.

Erről a megbeszélésről nem tudunk semmit, erre vonatkozó dokumentum eddig még nem került elő.

1939. augusztus 22-énHitler a Wehrmacht főparancsnokait tájékoztatja a politikai helyzetről és a hadsereg előtt álló feladatokról. Beszédének főbb pontjai:

Már a tavasszal eldöntötte, hogy Lengyelországgal le kell számolni, de azt szerette volna, ha erre a Nyugattal történő leszámolás után kerül sor.

A háború megindításához most kedvezőek a személyi feltételek, most, amikor Németország élén ő, Hitler, Olaszország élén a Duce áll. A harmadik fontos személyiség Franco, aki biztosítja, hogy Spanyolország legalábbis jóindulatú semlegességet fog tanúsítani.

„A másik oldalon negatív a kép, ami a mértékadó személyiségeket illeti. Angliában és Franciaországban nem találunk nagyszabású egyéniségeket. Ellenfeleinknek olyan vezetőik vannak, akik nem ütik meg a középszerűség mértékét. Nem személyiségek. Nem uralkodók, nem a tett emberei. (Keine Persönlichkeiten. Keine Herren. Keine Tatmenschen.)

Mi — fejtegeti Hitler — nem veszíthetünk semmit, csak nyerhetünk. Gazdasági helyzetünk a bekerítési politika következtében olyan, hogy csak pár évig tudnánk kitartani. Cselekednünk kell.

Kedvező a politikai helyzet is: a Földközi-tengeren rivalizálás van Olaszország és Anglia, valamint Franciaország között, Kelet-Ázsiában Japán és Anglia között van feszültség, az egész mohamedán világ a nyugtalanság állapotában él.”

Hitler a továbbiakban a Balkán helyzetét vázolja, lényegében úgy, ahogy augusztus 12-én Ciano előtt.

Mindezek a kedvező körülmények — hangoztatja a Führer — két-három éven túl nem fognak fennállni. Senki nem tudja, hogy ő meddig fog élni, ezért jobb most a harcot elkezdeni.

Ezután figyelemre méltó beismerést tesz Hitler:

„Nagy-Németország megteremtése politikai szempontból nagy teljesítmény volt; katonai szempontból a helyzet kritikusnak látszott, de mindent elértünk a politikai vezetés blöffje segítségével.”

Lengyelországgal kapcsolatban megismétli a Cianónak mondottakat, de már nem állítja „sziklaszilárdan” azt, hogy a Nyugat nem fog beavatkozni, hanem arról beszél, hogy a be nem avatkozásnak „most nagy a valószínűsége”.

„Kíméletlen elhatározottsággal vállalnunk kell a kockázatot. A politikusnak éppúgy mint a hadvezérnek vállalni kell kockázatot. Azon kemény alternatíva előtt állunk, hogy vagy mi csapunk le, vagy előbb-utóbb biztosan minket pusztítanak el … Vas idegek, kemény elhatározottság.”

Anglia és Franciaország fegyverkezési programjuknak csak az elején tartanak, Lengyelországnak nem tudnak semmiféle segítséget nyújtani. „Nyugaton kitartunk addig, ameddig Lengyelországot elfoglaljuk” — fejtegeti Hitler, majd röviden újra visszatér a másik tábor vezető férfiainak jellemzésére: „Ellenfeleink kis férgek. Én láttam őket Münchenben.” (Unsere Gegner sind kleine Würmchen. Ich sah sie in München.)

A blokádtól nem kell félni, el tudják látni magukat a szükséges élelmiszerekkel, nyersanyagokkal.

Miután ilyen rózsás színben ecsetelte Hitler a politikai és katonai helyzetet, hirtelen őszintén kitör: „Csak amiatt aggódom, hogy valami gazember, disznó az utolsó pillanatban közvetítő javaslattal áll elő” (Ich habe nur Angst, dass mir noch im letzten Moment irgendein Schweinehund einen Vermittlungsplan vorlegt.)

Ezután patetikusan felkiált Hitler: „A katonák előtt szabad az út, miután én a politikai előkészületeket megtettem.”

Befejezésül Hitler hangsúlyozza a Szovjetunióval megkötendő megnemtámadási szerződés jelentőségét, majd Göring köszönetet mond a Führernek és biztosítja arról, hogy a Wehrmacht megteszi, kötelességét.

Hitler ezen a napon még egyszer beszél a főparancsnokok előtt, az előzőkhöz képest már nem sok újat mond, inkább arra törekszik, hogy hangzatos frázisokkal növelje a harci elszántságot. Ez a beszéd feltételezhetően a katonai kérdések megtárgyalása után hangozhatott el, mert főként e téren ad még utolsó útbaigazítást:

„A cél az élő erők megsemmisítése, nem pedig valamely meghatározott vonal elérése. Még ha kitör is Nyugaton a háború, akkor is Lengyelország megsemmisítése áll előtérben.”

Ezután egy brutális, hamisítatlan náci kijelentés következik — a háború kitörésének okáról: „A háború megkezdéséhez majd én adom meg a propagandisztikus indokot, teljesen egyre megy, vajon hihető-e, vagy sem. A győztest később nem fogják megkérdezni, vajon igazat mondott-e, vagy sem? Abban, hogy a háborút ki kezdte és hogyan vezette, nem a jog számít, hanem a győzelem.”

Végül Hitler megadja a hadműveleti utasítást: „Előretörés a Visztuláig és a Narevig. Technikai fölényünk szétrombolja a lengyelek idegeit. Minden újonnan létesülő, élő lengyel erőt azonnal meg kell ismét semmisíteni. Folyamatos felőrlés … Lengyelország maradéktalan szétrombolása a katonai cél. A fő a gyorsaság. Üldözés a teljes megsemmisítésig. Meggyőződésem — fejezte be Hitler beszédét —, hogy a német Wehrmacht megfelel a követelményeknek. A megindulásra még külön parancs jön, valószínűleg szombaton reggel.” (Azaz: 26-án. A szerző.)

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

(idézet: A Berchtesgadeni sasfészektől a berlini bunkerig)

4

A történelem azt mutatja, hogy mindig rövid háborúra számítottak. 1914-ben az volt az elterjedt nézet — magyarázza Hitler —, hogy hosszú háborút nem tudnak finanszírozni. Ma is sokan vallják ezt az álláspontot, mégis minden állam a lehető leghosszabb ideig ki fog tartani, ha csak lényeges meggyengülés, mint például a Ruhrvidék elvesztése, nem áll be. Persze Angliának hasonlóképpen van gyenge pontja — teszi hozzá Hitler, de erről majd később lesz szó.

Anglia tudja — állapítja meg —, hogy a háború kedvezőtlen kimenetele világhatalmának végét jelentené.

Azután következik Anglia magatartásának részletes elemzése: „Anglia — hangsúlyozza — az a motor, amely Németország ellen dolgozik.”

Hitler ezekután részletesen elemzi, miben rejlik Anglia nagysága: az angol büszke, bátor, elszánt, ellenállásra képes és rendelkezik szervezőkészséggel; önmagában világhatalom, 300 éves állandóság; szövetségesei erősítik; mérhetetlen gazdagság és az ezzel összefüggő hitelképesség; kedvező földrajzi fekvés; erős tengeri hajóhad és bátor légierő. És mik Anglia sebezhető pontjai? Anglia számára döntő fontosságú tengeri összekötő-vonalainak megőrzése, mert önmagát nem tudja ellátni; ha elvágják az utánpótlástól, kapitulálnia kell.

„A szárazföldi hadseregnek meg kell szállni a flotta és a légierő szempontjából fontos területeket. Ha sikerül Belgiumot és Hollandiát megszállni és szilárdan birtokba venni, valamint Franciaországot leverni, akkor az Anglia ellen viselendő eredményes háború bázisa meg van teremtve, a légierővel akkor Nyugat-Franciaországból kiindulva megvalósíthatjuk Anglia szűkebb, a tengeralattjáró flottával pedig távolabbi blokádját…”

Hitler leszögezi: nem szabad azt hinni, hogy Angliát a levegőből, a légierő útján meg lehet törni, térdre lehet kényszeríteni; ennek elérésére minden fegyvernemet harcba kell vetni.

A szárazföldi hadseregre vár ez a feladat, hogy a flottával és a légierővel együttműködve a legfontosabb pontokat, az ipari központokat megszállja. „A mindenkori cél: Anglia térdre kényszerítése.”

Figyelemre méltó megállapítást tesz Hitler a modern harci eszközök alkalmazásáról:

„Minden fegyvernek önmagában addig van harcot eldöntő hatása, ameddig az ellenség nem rendelkezik megfelelő elhárító eszközökkel.

Ez érvényes a gázra, a tengeralattjárókra és a légiflottára. Ez utóbbira érvényes volt mindaddig, ameddig pl. az angol flotta semmiféle elhárítással nem rendelkezett; ez 1940-ben vagy 1941-ben nem lesz érvényes. Lengyelország ellen pl. a tank-fegyvernem hatásos lesz, mivel a lengyel hadseregben a megfelelő elhárítás hiányzik.

Ahol ilyen hatásra nem lehet többé számítani, ott ennek helyébe a váratlan megrohanás és a zseniális bevetés lép.

Ez a támadási program.

Ez a program kényszerít bennünket:

1. a fegyverek és hatásuk helyes megítélésére,
2. a hadsereg gyors készenlétére; a szomszéd államokat a kaszárnyákból kiindulva kell lerohanni,
3. az ellenség gyenge pontjainak tanulmányozására.”

A titoktartás biztosítása céljából a Führer egy kis törzset óhajt az OKW-nál létrehozni; ez a törzs a Wehrmacht három főparancsnokságának egy-egy kiküldöttjéből állana, e törzs feladata lenne a hadműveletek megtervezése legmagasabb szinten.

Nagyon érdekes a Führer következő megjegyzése; „A titoktartás a siker legfontosabb előfeltétele. Olaszország és Japán előtt is titokban kell tartani a célkitűzést.”

Végül Göring vezértábornagy kérdésére leszögezi a Führer, hogy

„1. a Wehrmacht-részek (Heer, Luftwaffe, Marine — szárazföldi haderő, légierő, haditengerészet — KE) határozzák meg, mit építsenek,

2. a hajóépítési program semmi változást nem szenved,
3. a fegyverkezési program 1943-ra, illetve 1944-re lezárul.”

Ez a náci háborús főbűnösök nürnbergi perében is szerepelt híres „Schmundt-Protokoll”, a Hitler szárnysegédje által készített jegyzőkönyv, amely hiteles, pontos összefoglalása a Harmadik Birodalom háborús céljainak.

A Kruppok, a Thyssenek, a Stinnesek — a mohó és újabb és újabb kizsákmányolási területre áhítozó német imperializmus — Hitler és a náci hadigépezet felhasználásával vélték legjobban megvalósíthatóknak terveiket.

Hitler 1939. május 23-án közölt programja — a német imperializmus programja.

Henderson berlini angol nagykövet 1939. május 27-én meglátogatja Göring vezértábornagyot karinhalli kastélyában. Göring ez alkalommal felsorakoztatja összes érveit Németország legyőzhetetlenségéről, majd meglehetősen cinikusan megállapítja, hogy Németország nem sokat veszíthet, de Anglia annál többet.

A beszélgetés végén Göring ragaszkodik ahhoz, hogy előkelő vendége megnézze a karinhalli kastély építési programját, az új, csupa- márvány ebédlőt és annak faliszőnyegeit. A kövér vezértábornagy — vagy ahogyan Németországban neveztek: „der dicke Hermann” — büszkén mutogatja a faliszőnyegek vázlatterveit, melyek főként női aktokat ábrázolnak, és amelyeknek Göring a különféle erények neveit adta, mint „Jóság”, „Kegyelem”, „Szüzesség” stb. …

1939 júniusában Danzigban fokozódik a feszültség — elsősorban a Berlinből jövő utasítások következményeképpen

Június 27-én a lengyel kormány arról értesíti Kennardot, a varsói angol követet, hogy a nácik Danzigban szabadcsapatokat állítanak fel; katonai előkészületekről tesz jelentést Sepherd danzigi angol főkonzul is.

Júliusban átmeneti szélcsend áll be. Forster, a danzigi náci párt vezére — Hitlerrel folytatott tárgyalások után — kijelenti: „Német részről nem fog történni semmi, ami összeütközést provokálhatna, és a danzigi kérdés, ha szükséges, a következő évig vagy még annál tovább is várhat …”

A szélcsend egyik oka: Londonban — a Cethalászati Bizottság tárgyalásai közben — titkos angol—német megbeszélések kezdődnek a vitás kérdések rendezésére.

1939. július 20-án kerül sor az első megbeszélésre R. Hudson, angol külkereskedelmi miniszter és H. Wohlthat, a német „négyéves terv” hivatalába beosztott, miniszteri osztályfőnöki rangban levő, különleges megbízatású kiküldött között. Hudson kifejti ez alkalommal az angol—német együttműködésre irányuló messzemenő terveit, amelyeknek célja új piacok feltárása és a már meglevő világpiacok jobb kihasználása lenne.

Hudson szerint — olvasható a Dirksen, londoni német nagykövet által készített feljegyzésben — „a világon még három nagy terület van, amelyen Németország és Anglia számára hatalmas lehetőségek nyílhatnak a tevékenységre. E három terület a következő: az Angol Birodalom, Kína és Oroszország. Anglia saját erejéből nem képes kellő mértékben ellátni birodalmát, és ezen a területen is lehetséges lenne Németország széleskörű bevonása. Ugyanígy Japán sem képes arra, hogy egész Kínát ellássa; Oroszországban pedig teljesen hasonló a dolgok állása.”

Hudson behatóan kifejti véleményét az angol és német érdekszférák elhatárolásáról és a gyilkos üzleti verseny kiküszöböléséről — a közös piacokon. Dirksen nagykövet ehhez hozzáfűzi: „Wohlthat úrban az a benyomás alakult ki, hogy Hudson nagyvonalúan tud gondolkodni és jól ismeri az anyagot.”

Egy másik tárgyaláson Horace Wilson, Chamberlain bizalmas munkatársa, az angol kormány gazdasági tanácsadója Wohlthat előtt a következőképpen körvonalazza az angol—német megegyezésre vonatkozó tervezetet, amellyel — állítása szerint — Chamberlain is egyetért:

Az általános cél: minden kérdést felölelő, széleskörű angol-német megállapodás, amint azt Hitler kezdettől fogva tervbe vette; ezáltal oly, nagyfontosságú kérdések vetődnének fel és oldódnának meg, hogy a zsákutcába jutott kelet-európai problémák, mint például Danzig és Lengyelország kérdése, egy csapással háttérbe szorulnának és elveszítenék jelentőségüket.

Wilson véleménye szerint, ha Németország a támadás elvéről való lemondást tartalmazó megnemtámadási egyezményt kötne szomszédaival, így Lengyelországgal is, akkor Anglia „megszabadulna a Lengyelországgal szemben vállalt kötelezettségeitől”.

Wohlthat érdeklődésére, hogy e kérdéseken kívül más problémákat is napirendre lehetne-e tűzni, Wilson kijelenti: „Hitlernek nem kell egyebet tenni, mint egyszerűen elővenni egy ív tiszta papírt és ezen felsorolni az őt érdeklő kérdéseket; az angol kormány a maga részéről kész arra, hogy ezeket megbeszélje.”

Wohlthat Berlinbe való visszaérkezése után londoni tárgyalásairól jelentést tesz Göringnek.

Dirksen londoni német nagykövet július 24-i, a külügyminisztériumhoz intézett jelentésében Wohlthat tárgyalásaival kapcsolatban azonban kénytelen felhívni a figyelmet arra, hogy az angol közvélemény hangulata erősen németellenes, és ezért az angol kormánynak nagyon óvatosan kell eljárnia a „Németországgal való kapcsolatok békés rendezése terén”.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!