Címke: történelem

Az antant utolsó hadjáratának csődje

(idézet: A polgárháború a Szovjetunióban 1918-1922 – (Rövid történet)

3

Az antantországok kormánykörei igyekeztek összegyűjteni Gyenyikin vert hadának maradványait, s azokkal feltölteni Vrangel hadseregét. 1920 folyamán angol és francia hajókon hajtották végre a fehérgárdista csapatok átszállítását a Kaukázusból a Krím-félszigetre. Ezenkívül intézkedtek Bredov fehérgárdista hadtestének a Krím-félszigetre történő áthelyezéséről. Ezt a hadtestet az Ogyessza körüli harcok idején, 1920 januárjában a Vörös Hadsereg csapatai elvágták Gyenyikin főerőitől és a Dnyeszter folyóhoz szorították. 1920 februárjában ennek a hadtestnek jelentős része átmenekült Lengyelországba. Az antant utasítására a lengyel és a román kormány megállapodott egymással abban, hogy a Bredov-féle hadtestet román területen keresztül juttatják el Vrangel hadseregéhez. Július 5-én meg is kezdték az átszállítást.

Ugyanekkor az antant fegyverekkel és más hadfelszerelési cikkekkel támogatta Vrangelt. Jelentős szerepük volt ebben a francia imperialistáknak. A segítséget uzsorafeltételek mellett adták a vrangelistáknak, s e feltételeket a francia kormány és Vrangel titkos szerződésben rögzítették. A szerződés értelmében Vrangel magára vállalta a cári Oroszországnak Franciaországgal szemben fennálló minden kötelezettségét. A kamatok és az évenkénti adósságtörlesztés biztosítékául Franciaország megkapta az összes vasutak üzemeltetésének jogát Oroszország európai részén, a vámilletékek és kikötői díjak beszedésének jogát a Fekete- és az Azovi-tenger összes kikötőiben, s néhány évi időtartamra Ukrajna és a kubanyi terület gabonafölöslegét. Kötelezettséget vállalt Vrangel arra is, hogy Franciaország rendelkezésére bocsátja a kőolaj- és benzintermelés háromnegyed részét, valamint a Donyec-medencében kibányászott szén negyedrészét. Franciaország vállalta az orosz fegyver- és hadfelszerelési gyárak újjáépítésének feladatát. A szerződésben kimondták, hogy Franciaország először is az új ellenforradalmi hadsereget köteles felfegyverezni.

Az amerikai kormánykörök is erőteljesen támogatták a „fekete bárót”. Nem véletlenül utasította Vrangel a nyugati országokban levő képviselőit, hogy „használják ki minden eszközzel azt a jóindulatú magatartást, amely az amerikaiak részéről az utóbbi időben megnyilvánul”. Háborús előkészületei közben Vrangel számított „az Egyesült Államok diplomáciai, a jövőben pedig pénzügyi támogatására is”³⁴. Ugyanott, 82. old.*

Az amerikai, a francia és az angol imperialisták erőfeszítéseinek eredményei nem késtek. Amikor a támadás a Krím felől megindult, Vrangel 125—150 000-es létszámú, jól kiképzett és kiválóan felszerelt hadsereggel rendelkezett.

Az antant tehát 1920-ban összesen csaknem egymillió főnyi haderőt készített elő a tervezett szovjetellenes hadjáratra. Műszaki felszerelés tekintetében ezek a csapatok felülmúlták a Vörös Hadsereg erőit.

Az antantnak ez a hadjárata, akárcsak az előzőek, a munkás-paraszt állam megsemmisítésére, Oroszország feldarabolására irányult. Az imperialisták gyarmatukká akarták tenni az országot. „Ez a háború — mondotta Lenin 1920. május 5-én — az egyik láncszem azoknak az eseményeknek hosszú láncolatában, amelyek azt jelentik, hogy a nemzetközi burzsoázia eszeveszett ellenállást tanúsít a győzelmes proletariátussal szemben, hogy a nemzetközi burzsoázia eszeveszett kísérleteket tesz Szovjet-Oroszország megfojtására, arra, hogy bármi áron, bármilyen eszközzel megdöntse az első szovjethatalmat.”³⁵ Lenin Művei. 31. köt. 123 old.*

Végtére is mire számítottak a lengyel tőkések és földbirtokosok, amikor 1920-ban hadjáratot indítottak Szovjet- Oroszország ellen? Hogyan történhetett, hogy Kolcsak és Gyenyikin dicstelen vége, valamint a szovjetellenes harcokban szerzett saját tapasztalataik nem hűtötték le harci hevüket? Szovjet-Oroszország elég meggyőzően bebizonyította, hogy katonai erejét nem olyan egyszerű megtörni.

A lengyel militaristák azt remélték, hogy a szovjetországot kimerítette a hosszú polgárháború, a gazdasági bomlás, s Kolcsak es Gyenyikin leverése után már nem képes olyan szívósan védekezni, mint azelőtt. Pilsudski és környezete nem értette meg, hogy az antant győzelmi esélyei 1919 óta erősen csökkentek, mivel Szovjet-Oroszország a harcokban nem gyengült, hanem inkább megerősödött.

„Tudjuk — mondotta Lenin 1920 májusában —, hogy Lengyelország támadása — töredéke annak a régi tervnek, amely valamikor egyesítette az egész nemzetközi burzsoáziát, és ha akkor nem sikerült ez a nagyszabású terv, amely tisztán katonai szempontból feltétlen sikerrel kecsegtetett, úgy most a terv még ebből a szempontból is reménytelen.”³⁶ Ugyanott, 125. old.* Ezt nem voltak hajlandók megérteni a lengyel militaristák és francia—angol—amerikai sugalmazóik. Elvakította őket a szovjet rendszerrel szemben érzett osztálygyűlölet. A hódítási vágy felülkerekedett bennük a valóságérzéken, s véres kalandokba kergette őket.

A lengyel kormányköröknél süket fülekre találtak a szovjet kormány ismételt békeajánlatai. A szovjet kormány pedig nemegyszer kijelentette, hogy baráti kapcsolatokra törekszik minden országgal, tehát Lengyelországgal is, függetlenül társadalmi és államrendjétől.

A cári elnyomás alatt sínylődő lengyel nép felszabadulását is csak a Nagy Októberi Szocialista Forradalom tette lehetővé. 1918. augusztus 29-én a Népbiztosok Tanácsa történelmi jelentőségű dekrétumot adott ki Lenin aláírásával; ennek értelmében hatályukat vesztették mindazok a Lengyelország felosztásáról szóló szerződések és egyezmények, amelyeket egykor a cári Oroszország, Poroszország és az Osztrák—Magyar Monarchia kötött, mivel ellentétben álltak „a nemzetek önrendelkezésének elvével és az orosz nép forradalmi jogérzékével, lévén hogy az orosz nép elismeri a lengyel népnek az önállósághoz és az egységhez való elidegeníthetetlen jogát”.³⁷ A Munkás-Paraszt Kormány törvényeinek és rendeleteinek tára 1918. 64 sz. 698. cikk.* Ez a dekrétum szilárd alapot teremtett a lengyel nép szabad és független fejlődéséhez, lehetővé tette, hogy a lengyel területek akadálytalanul egységes nemzeti államban egyesüljenek.

1919-ben, amikor a lengyel csapatok behatoltak ukrán és belorusz földre, a szovjet kormány továbbra is arra törekedett, hogy békét kössön nyugati szomszédjával. De a Pilsudski-kormány hallani sem akart a békéről, sőt, igyekezett befeketíteni a szovjet békepolitikát a lengyel közvélemény előtt.

A szovjet kormány, hogy az újabb vérontást elkerülje, nagy területi engedményeket tett: beleegyezett, hogy a határ jóval keletebbre húzódjék annál a vonalnál, amelyet az antant a párizsi békekonferencián Lengyelország számára kijelölt.

Csak 1920. március 27-én, Patek lengyel külügyminiszternek Gibson varsói amerikai nagykövettel folytatott tanácskozása után kapott választ a Külügyi Népbiztosság. Patek rádiótáviratban közölte, hogy a lengyel kormány beleegyezik a béketárgyalások megkezdésébe, a tárgyalások színhelyéül azonban Boriszovot jelölte meg. Ez nyilvánvalóan elfogadhatatlan feltétel volt a szovjet fél számára. A város ugyanis lengyel megszállás alatt állt, s a hadműveleti területhez tartozott. A boriszovi tárgyalások alatt a lengyel csapatok akadálytalanul támadhattak volna Ukrajnában, a Vörös Hadsereg viszont nem folytathatott volna aktív hadműveleteket a belorusz frontszakaszon. A szovjet kormány ezt a megoldást nem fogadhatta el, s javasolta, hogy a tárgyalások színhelye ne Boriszov, hanem bármely semleges ország bármely városa legyen. A lengyel kormány elutasította ezt a javaslatot.

Így hát hajótörést szenvedett a szovjet kormány minden kísérlete, amely arra irányult, hogy békés kapcsolatokat teremtsen Lengyelországgal, s tárgyalások útján rendezze a vitás kérdéseket. A lengyel burzsoá-földesúri kormány és az antant-imperialisták a gyengeség jelének tekintették a szovjet állam békés kezdeményezéseit.

De a szovjet kormány békejavaslatai hatalmas visszhangra találtak a lengyel népben. A lengyel kommunisták egyik dokumentuma megállapítja: „A szovjet kormány lengyelországi békekampánya erősen hatott a munkástömegekre, s egyszersmind a burzsoá kormánykörök belső antagonizmusának kiéleződéséhez vezetett.”³⁸ CPA IML 63. fólió, 1. opus. 179. ügyir. 22. old.* A harc élén Lengyelországban a munkásosztály és legjobbjai, a kommunisták álltak. A Lengyelországi Kommunista Munkáspárt még 1919 februárjában tudtára adta a világnak:

„A lengyel munkásosztály szövetségesének tekinti Szovjet-Oroszországot, s nem háborúra törekszik ellene, hanem a legszorosabb baráti szövetségre.”³⁹ KPP Uchwaly i rezolucje t. 1. Warszawa, 1953. str. 66.*

1920 januárjában a Lengyelországi Kommunista Párt Központi Bizottsága röpiratot bocsátott ki, melyben felhívta a lengyel munkásokat és parasztokat, álljanak ki Szovjet-Oroszország mellett. A Központi Bizottság felszólította a dolgozókat, harcolják ki, hogy a lengyel kormány elfogadja a szovjet békejavaslatokat.⁴⁰ Lásd A polgárháború története. 5. köt. Moszkva 1960. 60. old. (oroszul).*

A lengyel munkásosztály és a dolgozó parasztság egyhangúlag felemelte szavát a szovjetellenes háborúra készülő antanttal és Pilsudski klikkjével szemben. A varsói munkások 1920 februárjában megtartott kerületközi konferenciája síkra szállott azért, hogy a lengyel kormány haladéktalanul indítsa meg a béketárgyalásokat Szovjet-Oroszországgal.⁴¹ Lásd ugyanott, 61. old.*

Február 17-én tartották meg gyűlésüket a gorlicki kerület munkásai és parasztjai. A gyűlés részvevői tiltakozásukat fejezték ki a háború folytatása ellen és követelték, hogy a lengyel kormány haladéktalanul kezdjen béketárgyalásokat Oroszországgal „a szovjet kormány javaslatai alapján”. „A lengyel nép — így szólt a határozat — a szuronyokon és a lövészárkokon keresztül baráti kezet nyújt Oroszországnak és békét akar.”⁴² Robotnyik, 59 sz. 1920. február 29.*

Február 22-én került sor a poznani hadiüzemek munkásainak gyűlésére. Az ott elfogadott határozatokban kimondták:

„Mi, a hadiüzemekben foglalkoztatott munkások, szám szerint mintegy 3000 ember, követeljük az azonnali fegyverszünetet és a nyilvánosság színe előtt folyó béketárgyalások megkezdését Szovjet-Oroszországgal az önrendelkezési jog elve alapján.

Az itt egybegyűltek bejelentik, hogy amennyiben a lengyel kormány kitérne a béketárgyalások elől, vagy beavatkozna Oroszország belügyeibe, s ezzel meghiúsítaná a tárgyalásokat — ami határozott törekvése a lengyel burzsoázia egy részének —, akkor a lengyel munkásosztály minden rendelkezésére álló eszközt fel fog használni annak érdekében, hogy a béketárgyalások ne álljanak meg félúton.”⁴³ Robotnyik, 57. sz. 1920. február 27.*

Országszerte meghallották Tomasov város munkásainak harsány hangját. Február 22-én itt ötezer főnyi tömeg tartott nagygyűlést. Az egyhangúlag hozott határozatban kimondták, hogy „az egybegyűltek megbélyegeznek minden olyan kísérletet, amely az orosz nép belügyeibe, vagy Oroszország jogaiba való beavatkozásra irányul”⁴⁴. Robotnyik, 59. sz. 1920. február 29.*

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

Az antant utolsó hadjáratának csődje

(idézet: A polgárháború a Szovjetunióban 1918-1922 – (Rövid történet)

2

1919. december 28-án az Egyesült Államok pénzügyminisztere, Carter Glass, jelentést tett a kormánynak, 1920. január 7-én pedig memorandumot terjesztett elő Lengyelországnak, Ausztriának és az ellenforradalmár „dasnakok” (örmény nacionalista ellenforradalmi párt) uralma alatt álló Örményországnak nyújtandó 150 millió dolláros kölcsönről. Az érdeklődés központjában a burzsoá Lengyelország állott. A Pilsudskinak szánt katonai és pénzügyi segéllyel kapcsolatos intézkedések kongresszusi vitája több napon át tartott. Az intervenció hívei, többek között Hoover, Baker hadügyminiszter és Bliss tábornok, vég nélkül hangoztatták a szovjetellenes propaganda fegyvertárából vett, elcsépelt érveket. Üres fecsegés volt ez az európai civilizáció állítólagos veszélyeztetettségéről, valamint arról, hogy a burzsoá Lengyelországban kell felállítani azt az akadályt, amely gátat vet majd a bolsevizmus továbbterjedésének.

Jellemző azonban, hogy a szovjetellenes „keresztes hadjárat” hirdetői, így többek között Bliss tábornok is, kénytelenek voltak elismerni, hogy ha az Egyesült Államok nem támogatja anyagilag Pilsudski területrabló törekvéseit, az európai szövetségesek részéről a lengyel tábornok semmire sem számíthat.²¹ Lásd A polgárháború története. 3. köt. 72—74. old.* Hosszan tartó vita után a kongresszus elhatározta, hogy 50 millió dolláros kölcsönt folyósít Lengyelországnak.

Foch marsall már 1920. január 31-én utasította a varsói francia katonai missziót, hogy a legrövidebb időn belül „a lehető legerősebb hadsereg” felállítását készítse elő Lengyelországban. Ennek érdekében szükségesnek tartották a hadsereg megszervezését és kiképzését, hadfelszerelési és lőszerkészletek megteremtését, a közlekedés készültségbe helyezését.²² Lásd ugyanott, 87. old.*

Ezekben a napokban, amikor az imperializmus újabb véres kalandra készült, a szovjet kormány minden tőle telhetőt megtett, hogy megakadályozza a háborút.

1920. január 28-án a Népbiztosok Tanácsa rádió útján közölte Lengyelországgal kapcsolatos politikai álláspontját. A nyilatkozat utalt arra, hogy Lengyelország olyan döntés előtt áll, amely igen súlyos következményekkel járhat. A tények mind amellett szólnak, hogy az antant imperialista körei alaptalanul bűnös háborúba akarják sodorni Lengyelországot Szovjet-Oroszország ellen. De kinek áll érdekében ez a háború? Talán bizony szovjet támadás fenyegeti Lengyelországot? A tények pont az ellenkezőjét bizonyítják. Az OSZFSZK Népbiztosi Tanácsa ismételten hangsúlyozta, hogy elismeri a Lengyel Köztársaság függetlenségét és szuverenitását. A Népbiztosok Tanácsának nyilatkozata rámutatott, hogy a Lengyelországgal kapcsolatos szovjet-orosz politika nem véletlen, ideiglenes katonai vagy diplomáciai kombinációkon, hanem a nemzeti önrendelkezés rendíthetetlen elvén alapszik. Az OSZFSZK kormánya a maga és Szovjet-Ukrajna kormánya nevében kijelentette, hogy a Vörös Hadsereg nem fogja átlépni az általa elfoglalt Drissza — Polock — Boriszov — Ptyics — Csudnov — Gyerazsnya — Bar frontvonalat. Az OSZFSZK Népbiztosi Tanácsa kifejezésre juttatta azt a reményét, hogy minden vitás kérdés megoldódik a két ország közötti jószomszédi megegyezés szellemében.²³Lásd A Szovjetunió külpolitikájának dokumentumai. 2. köt. 331—333. old.*
1921. február 2-án Szovjet-Oroszország újabb békefelhívást intézett Lengyelországhoz, de válasz erre sem érkezett.²⁴Lásd ugyanott, 355—357. old.*

Közben gyors ütemben folytak a burzsoá-földesúri Lengyelország háborús előkészületei. Pétain tábornok, aki akkoriban a franciák katonai attaséja volt Romániában, kidolgozta Lengyelország és Románia katonai együttműködésének tervét a szovjetország elleni háború esetére. A francia hadügyminiszter figyelemre méltónak találta Pétain javaslatát, bár elismerte, hogy „nincs semmi komoly jel, amelynek alapján azt lehetne állítani, hogy a szovjet kormány közvetlen támadást készít elő Románia, vagy éppen Lengyelország ellen”²⁵. A polgárháború története. 3. köt. 91. old.*

1920. február 10-én az antant katonai bizottságának vezérkari főnöke, Weygand tábornok, kijelentette Lengyelország párizsi képviselőjének, hogy katonai szempontból akkor kell tárgyalásokat kezdeni az OSZFSZK-val, amikor a lengyel hadsereg a fronton elfoglalja majd a támadásra előnyös megindulási állásokat. Weygand egyúttal azt is javasolta, hogy a frontvonalak mögött építsék ki a tartalékok olyan rendszerét, amely hathatós támogatást tud majd nyújtani az első vonalban küzdő csapatoknak.²⁶Lásd ugyanott, 92. old.* Az antant tehát kifejezetten utasította a lengyel kormányt, hogy csak azután kezdjen béketárgyalásokat a szovjetországgal, amikor a háborús felkészülést már befejezte, s a lengyel csapatok elfoglalták és kellően előkészítették a támadás megindításához szükséges felvonulási területet.

Lengyelország burzsoá-földesúri kormánya számára parancs volt az antant utasítása. Úgy járt el, ahogy azt az antant vezetői számára előírták. Mindenféle ürüggyel halogatta a szovjet kormánynak adandó választ. Weygand javaslatainak megfelelően a lengyel csapatok 1920. márc. 5-én megindították a támadást Mozir, Recsica és Kalinkovicsi irányában, arra törekedve, hogy elvágják a Vityebszk—Mozir—Kazatyin vasútvonalat. A lengyel főparancsnokság ezzel a támadással készítette elő az Ukrajnára mérendő fő csapás feltételeit. A vasútvonal elvágásával meg akarta akadályozni, hogy vörösegységeket vezényeljenek át Belorusszijából Ukrajnába, amikor itt megkezdődik a lengyel csapatok offenzívája.

Március 6-án a szovjet kormány tiltakozott, de továbbra is hangoztatta azt a reményét, hogy békejavaslataira végül is választ kap a lengyel kormánytól.

A burzsoá lengyel kormány továbbra is kitért a válasz elől. Az Egyesült Államokból, Franciaországból, Angliából és más országokból kapott fegyvereket, lőszert, hadfelszerelési es élelmezési cikkeket. 1920 júniusáig csupán az Egyesült Államok 20 000 géppuskát, több mint 200 harckocsit és páncélgépkocsit, 300 repülőgépet, 3 millió rend egyenruhát és 4 millió pár katonacsizmát s egyéb felszerelési cikkeket juttatott Lengyelországnak.²⁷ Lásd A Szovjetunió külpolitikájának dokumentumai 2. köt. 560. old.* Az antant katonai bizottságának 1920. július 22-én keltezett adatai szerint Anglia 58 000 puskát és 58 millió darab töltényt adott Lengyelországnak minden ellenszolgáltatás nélkül, Olaszország pedig néhány repülőgépet és tábori tüzér üteget. A lengyel hadsereg hadászati előkészítéséből főleg Franciaország vette ki a részét. Ebből a célból szervezték meg Franciaországban a két hadtestből álló Haller-féle hadsereget, amelyet még 1919-ben átirányítottak Lengyelországba. Ezenkívül további 10 hadosztály számára szükséges különböző hadfelszerelési tárgyakat és fegyvereket szállítottak Lengyelországnak 375 millió frank értékben. Mindezt hitelbe adták.²⁸ Lásd A polgárháború története. 3. köt. 133—134. old.* A burzsoá Lengyelországba irányuló francia hadiszállítások jelentőségét méltatva az antant katonai bizottsága megállapította:

„A lengyel területen rendelkezésre álló hadianyag és hadfelszerelés, s a francia kormány részéről nyújtott jelentős segítség lehetővé tette Lengyelország számára egy körülbelül félmilliós létszámú, 21 hadosztályból álló hadsereg felfegyverzését, továbbá azt, hogy a bolsevikok elleni hadműveletek megkezdésének pillanatában mintegy három hónapra elegendő lőszerkészlettel rendelkezzék.”²⁹ Ugyanott.*

Kutrzeba tábornok, Pilsudski közvetlen környezetének egyik tagja később a következőképpen jellemezte a nyugati hatalmak szerepét a szovjetellenes lengyel hadjárat előkészítésében: „Segítséget kaptunk külföldről, főleg Franciaországból és Amerikából, ahol hadianyagvásárlást eszközöltünk.”³⁰ T. Kutrzeba: Wyprawa Kijowska 1920 roku. Warszawa 1937. 52. old.*

1920 tavaszára befejeződött a burzsoá-földesúri Lengyelország hadseregének előkészítése. A sereg több mint 730 000 jól felszerelt és jól képzett katonát és tisztet számlált.

Ugyanakkor az antant gyors ütemben felszerelte Vrangel fehérgárdista hadseregét. Ebben különösen fontos szerepe volt Angliának.

Nagy-Britannia kormánykörei 1920 tavaszán célul tűzték ki, hogy megakadályozzák a krími fehérgárdista csapatok végleges vereségét. 1920. április 17-én lord Curzon külügyminiszter jegyzéket intézett a szovjet kormányhoz azzal a követeléssel, hogy szüntesse meg a Vörös Hadsereg támadó hadműveleteit a krimi arcvonalon. Curzon fenyegetőzött. Azt írta, hogy kormánya „hajókat indított útnak minden szükséges hadművelethez, hogy megvédje a krími hadsereget, és megelőzze a szovjet erők behatolását arra a területre, amelyen a dél-oroszországi fegyveres erők tartózkodnak”.³¹ A fehér ügy. VI. köt Berlin 1928. 46. old.* Ugyanezekben a napokban Long, az angol tengernagyi hivatal első lordja bejelentette az alsóházban, hogy egy angol hadihajó tüzet nyitott a Fekete-tenger partvidékén támadó vörösegységekre. Ugyancsak közölte, hogy „Őfelsége hajói parancsot kaptak Vrangel tábornok támogatására”. Angol katonai megbízottak és az angol flotta segítségével mentették át a tönkrevert gyenyikinista ezredeket a kaukázusi partokról a Krím-félszigetre. Vrangel egységeinek szervezését és kiképzését angol tisztek irányították. Feodoszijában brit gépfegyverkezelői tanfolyamok nyíltak, ahol a krími fehérgárdistákat megtanították a felszerelésükhöz tartozó angol gépfegyverek használatára.

A francia kormány — az angolok példáját követve — hivatalosan biztosította Vrangelt arról az eltökéltségéről, hogy minden segítséget megad neki. 1920. április 23-án Mangin tábornok, a krími francia misszió vezetője a következőket írta Sztruve vrangelista „miniszternek”: „A francia kormány össze fogja hangolni tevékenységét Nagy-Britannia kormányának cselekedeteivel Vrangel tábornok támogatása céljából, megadva neki minden szükséges anyagi segítséget, amíg nem kap a Szovjettől olyan fegyverszüneti feltételeket, amelyek megfelelő helyzetet biztosítanak hadseregének.”³² Ugyanott, 47. old.*

1920. május elsején, amikor a lengyel intervenciós hadsereg már Kijev felé közeledett, Vrangel újabb jegyzéket kapott Franciaországtól, azzal a tanáccsal, hogy ne kössön semmiféle megállapodást a szovjet kormánnyal.

Egy héttel később pedig Paléologue, francia külügyminiszterhelyettes, azt írta Vrangel párizsi megbízottjának: a francia kormány minden erőfeszítést megtesz, hogy Vrangel krími hadseregét a bolsevik támadás elhárításához szükséges élelemmel és anyaggal lássa el, a fekete-tengeri flotta pedig meg fogja akadályozni a Vörös Hadsereg partraszállását a Krím-félsziget partvidékén. Végül abban az esetben, ha a háborút nem lehetne tovább folytatni, Franciaország segítséget fog nyújtani a félsziget kiürítéséhez.³³ Ugyanott, 89. old.*

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

Az antant utolsó hadjáratának csődje

(idézet: A polgárháború a Szovjetunióban 1918-1922 – (Rövid történet)

1

Milyen erőkkel rendelkezett az antant 1920-ban a szovjetköztársaság elleni harchoz?

Mindenekelőtt ott volt a burzsoá-földesúri lengyel állam hadserege. Ebbe a hadseregbe helyezték reményeiket az amerikai, a francia és az angol imperialisták, akik még mindig nem mondtak le arról, hogy visszafelé fordítsák a történelem kerekét. Elég erős hadsereg volt, s jelentős tapasztalatokat is szerzett az orosz fronton vívott háborúban. Első vonalai viszonylag közel estek Szovjet-Oroszország központi vidékeihez. A lengyel kormánykörök, Pilsudskival az élükön, ádáz ellenségei voltak a szovjethatalomnak, s az északi tengerektől a déli tengerekig terjedő terület meghódításáról ábrándoztak. A „Czerwony Sztandar”, a lengyel kommunista párt lapja a lengyel kormánykörök imperialista háborús céljait leleplezve azt írta 1920 júniusában, hogy Pilsudski „le akarja győzni a bolsevikokat és Szovjet-Oroszországot … Oroszországot le akarja törölni Európa térképéről, s Ukrajnát, Belorussziját és talán még a Kaukázust is Lengyelország csatlósává akarja tenni.”¹¹ Czerwony Sztandar, 1920 június 6.*

A lengyel burzsoázia és földbirtokos osztály azt remélte, hogy Szovjet-Oroszország legyőzésével saját országában is megszilárdítja helyzetét, könnyebben elfojtja a munkások és a parasztok forradalmi mozgalmát.

A Pilsudski-hadseregen kívül az antant rendelkezésére álltak még a Gyenyikin-haderőnek a Krím-félszigeten meghúzódó maradványai, amelyeknek parancsnoka 1920 áprilisában báró Vrangel tábornok lett.

Ez a két erő — a burzsoá Lengyelország és Vrangel — volt a Szovjet-Oroszország ellen újabb hadjáratra készülő nemzetközi imperializmus legfőbb támasza. A jelentősebb erő Pilsudski hadserege volt, s így ennek kellett a fő csapást mérnie a forradalmi erőkre.

Az antant-imperialisták megpróbáltak más erőket is bevonni az újabb szovjetellenes hadjáratba, de ez nem járt eredménnyel. Egyebek közt kudarcot vallott az a kísérletük, hogy az 1920-as szovjetellenes hadjáratba bevonják Lettországot, Litvániát, Észtországot, Romániát, valamint a kaukázusontúli burzsoá nacionalista köztársaságokat. Az antantnak nem sikerült nagyobb szovjetellenes katonai tömböt összetákolnia. Ez a szovjet állam hatalmas sikereinek, megnövekedett nemzetközi tekintélyének volt köszönhető. A kis országok burzsoáziája jól tudta, milyen komoly ellenfél a Vörös Hadsereg. Ezenkívül mindegyikük halálosan félt saját népétől; ezek a népek ugyanis egyre aktívabban fordultak szembe minden olyan kísérlettel, amely a szovjet-oroszországi intervenció támogatására irányult. És a szovjetellenes katonai tömb azért sem jöhetett létre, mert az imperialista tábort súlyos belső ellentmondások emésztették. „… Az imperialista hatalmak — mondotta Lenin — valójában egyetlen komoly lépést sem tudnak tenni a politikai kérdésekben anélkül, hogy nézeteltérés ne támadna közöttük … Itt kiáltó érdekellentét van …”¹² Lenin Művei. 31. köt. Szikra. 1951. 125. old.*

Pilsudski és Vrangel legreálisabb szövetségese a Szovjet- Oroszország elleni 1920-as hadjáratban az imperialista Japán volt. Az Egyesült Államok, Anglia, Franciaország és Japán megállapodása értelmében a távol-keleti fegyveres intervenció végrehajtását teljes egészében a japán imperialisták vállalták. Az amerikai kormány 1920 elején hivatalosan közölte a japán kormánnyal, hogy az Egyesült Államok nem fogja akadályozni Japánt a szovjetország elleni harcban, sőt, még a szükséges anyagi segítséget is megadja neki. A lengyelek és Vrangel közvetlen segítséget természetesen nem kaphattak Japántól, de a japán intervenció lekötötte a Távol-Keleten a szovjetország erőinek egy részét.

A szovjet kormány minden intézkedést megtett annak érdekében, hogy megteremtse a tartós békét minden országgal, elsősorban az Egyesült Államokkal, Angliával és Franciaországgal. A VIII. összoroszországi szovjetkongresszus 1919 decemberében Lenin javaslatára határozatot hozott a nemzetközi helyzettel kapcsolatban, s a határozatban újból hangsúlyozta következetes békepolitikáját és ismételten javasolta az Egyesült Államoknak, Angliának, Franciaországnak, Olaszországnak és Japánnak, hogy együttesen is, és külön-külön is, haladéktalanul kezdjék meg a béketárgyalásokat. Mivel azonban az antant-kormányok továbbra is intervenciós politikát folytattak, nem hallgattak a józan ész szavára.

Különös gonddal igyekezett a szovjet kormány békés kapcsolatokat teremteni a szomszéd államokkal. 1919. december 22-én az OSZFSZK kormánya rádió útján jegyzéket juttatott el a lengyel kormányhoz. A jegyzékben megcáfolta Skrzynski külügyminiszterhelyettesnek a lengyel szejmben elhangzott kijelentését, amely szerint a szovjetköztársaság sohasem tett békeajánlatot. Ez a kijelentés nem felelt meg a valóságnak. A szovjet kormány többször is felhívta Lengyelország kormányát a béketárgyalások megkezdésére. S ez alkalommal Szovjet-Oroszország kormánya újból indítványozta a lengyel kormánynak, hogy üljenek le a tárgyalóasztalhoz, hiszen a béke életbevágóan fontos mindkét ország számára.¹³ Lásd A Szovjetunió külpolitikájának dokumentumai. 2. köt. Moszkva 1958. 312—313. old. (oroszul).* De a burzsoá-földesúri, s az antanttal teljes egyetértésben eljáró lengyel kormány hallani sem akart a Szovjet-Oroszországgal való békekötésről, bár saját népe előtt ezt nyíltan nem merte megmondani.

Anglia varsói képviselője, G. Rumbold, akkoriban azt írta, hogy a bolsevikok javaslata „a lengyel kormányt rendkívül nehéz helyzet elé állította, mert a baloldali pártok, mihelyt tudomást szereznek erről, minden tőlük telhetőt elkövetnek majd, hogy a lengyel kormányt rákényszerítsék a béke megkötésére. A lengyelek most vitatják meg a válaszlevél tartalmát, de nem akarják egyhamar elküldeni. A lengyelek kétségkívül el fogják utasítani a bolsevikok javaslatát, csupán az a kérdés, hogy milyen formában adják meg a választ, figyelembe véve a béke híveinek hangulatát Lengyelországban.”¹⁴ Documents on British Foreign Policy. 1919—1939 Edited by E. L. Woodward and Rohan Butler. First series v. III. 1919. London 1949 745. old.*

A szovjet—lengyel béketárgyalásokat mereven ellenezte az Egyesült Államok kormánya. 1920. január 8-án Lansing külügyminiszter a londoni amerikai nagykövethez intézett táviratában rámutatott, hogy az Egyesült Államok kormánya hiábavalónak tart minden olyan próbálkozást, amely többé-kevésbé kielégítő, kölcsönös megértést akarna elérni a bolsevista Oroszországgal.

„Kormányunk véleménye szerint — írja a táviratban —, az idő előtti elismerés nem kívánatos hatással járna, és esetleg úgy értelmezhetnék, mint a helyeslés és támogatás kifejezésre juttatását azokkal a semmilyen kompromisszumra nem hajlandó, szélsőséges elemekkel szemben, amelyeknek uralmát mindeddig nem sikerült megdönteni.”¹⁵ FRUS. 1920. III. köt. Washington 1936. 445. old.*

Lansing kérte a követet, hogy ennek a táviratnak a másolatát juttassa el a varsói, prágai, valamint a helsinki diplomáciai képviseletekhez. Megmutatkozott ebben az Egyesült Államok uralkodó köreinek nyilvánvaló törekvése, hogy nyomást gyakoroljanak Angliára, Lengyelországra, Csehszlovákiára és Finnországra, ahol akkoriban erős mozgalom bontakozott ki a Szovjet-Oroszországgal kötendő béke érdekében.

A Wilson-kormány engesztelhetetlen szovjetellenes álláspontja bátorította azokat az európai reakciós erőket, amelyeknek a soraiban Kolcsak, Gyenyikin, Jugyenics, Miller seregeinek megsemmisítése után fejetlenség tört ki. Az Egyesült Államokban láttak újból szilárd támaszt a szovjetország elleni fegyveres harc továbbfolytatására.

1920. január 14-én az antant katonai bizottságának elnöke, Foch marsall, Clemenceau francia miniszterelnök előtt felvetette annak szükségességét, hogy Lengyelország, Románia, a balti államok fegyveres erőit és a fehérgárdista csapatokat készítsék fel a Szovjet-Oroszország elleni együttes katonai akciókra. Foch közölte, hogy a varsói francia katonai misszió vezetője, Henrisse tábornok, tőle kért utasítást arra vonatkozólag, hogy milyen hadműveleteket várnak a lengyel hadseregtől.¹⁶Lásd A polgárháború története. 3. köt. 1961. 69. old.*

Henrisse-szal egyidejűleg javasolta „a lengyel és orosz bolsevikellenes seregek egyesített hadműveleteinek” megszervezését.¹⁷ Ugyanott.*

Clemenceau-hoz intézett előterjesztésében Foch megjegyezte, hogy nincs értelme tanulmányozni Henrisse tábornok javaslatait mindaddig, míg a szövetséges hatalmak határozottan nem szögezik le oroszországi politikájuk közös célkitűzéseit és azt, hogy véleményük szerint milyen szerep vár e tekintetben Lengyelországra. Foch sürgős döntést kért Clemenceau-tól. Azt írta, hogy Kolcsak, Jugyenics és Gyenyikin akkori helyzetében a Vörös Hadsereg számára megnyílt a lehetősége annak, hogy a közeljövőben jelentős erőket összpontosítson a lengyel frontra, s éppen ezért nem szabad késlekedni az Oroszország elleni újabb támadás megindításával.

A burzsoá-földesúri Lengyelországnak egy újabb szovjetellenes háborúba való bevonása érdekében rendkívül buzgó tevékenységet fejtett ki a varsói amerikai követ, Ch. Gibson. Egyik táviratot a másik után küldte Washingtonba, s ezekben a Vörös Hadsereg részéről Lengyelországot „fenyegető” támadásról közölt provokációs jellegű értesítéseket.

„Úgy gondolom — táviratozta Gibson 1920. január 17-én —, hogy komoly formában fel kell hívnom a külügyminisztérium figyelmét a lengyelországi helyzetre. Ha nem teszünk azonnali, határozott intézkedéseket, fel kell készülnünk rá, hogy

1. vagy békét köt Lengyelország a bolsevikokkal, és akkor számolni kell az ebből adódó összes következményekkel;
2. vagy pedig a bolsevikok megtámadják és elfoglalják Lengyelországot.”¹⁸FRUS. 1920. III. köt. 371. old.*

Akárcsak Foch, Gibson is utalt arra, hogy Kolcsak, Jugyenics és Gyenyikin veresége, valamint a szovjet—észt békeszerződés megkötése után Lengyelország szerepe rendkívül fontossá vált a Szovjet-Oroszország elleni háborúban. Nem hallgatta el, hogy Lengyelország számára létkérdés a béke; mégis azt bizonygatta, hogy a békekötés meggondolatlan lépés lenne. A táviratban szó esett arról, hogy a lengyel hadseregnek sürgős szüksége van ruházatra és lábbelire, vasúti gördülőanyagra, hadfelszerelési cikkekre és élelemre, mert a rendelkezésére álló készletek legfeljebb két hónapra elegendők. Gibson hangsúlyozta, hogy az Egyesült Államoknak haladéktalanul anyagi segítséget kell nyújtania Lengyelországnak — amerikai szempontból elfogadható feltételek mellett. Gibson azzal rémítgette az amerikai kormányt, hogy Kelet-Európában és Ázsiában növekszik a szovjetország népszerűsége, s hogy a bolseviki mozgalom szétterjed az egész világon.

Másnap Gibson újabb táviratot küldött Lansingnak, s ebben aggodalommal számolt be Pilsudskival folytatott legfrissebb megbeszéléséről. Pilsudski pesszimista hangulatban volt. Kijelentette Gibsonnak, hogy azok a súlyos gazdasági nehézségek, amelyeken Lengyelország keresztülment, kilátástalanná teszik a nagyobb méretű hadműveletekkel kapcsolatos elgondolásokat. Patek lengyel külügyminiszter már el is utazott Párizsba, hogy megtárgyalja a szövetségesekkel a szovjet kormány békejavaslatait. Amennyiben megtagadják tőle a hathatós és azonnali segélynyújtást — írta Gibson —, a lengyel kormány el van szánva rá, hogy békét köt a bolsevikokkal.¹⁹ Lásd ugyanott, 375. old.*

A lengyel reakciós körök — amint a fentiekből kitűnik — tisztában voltak azzal, hogy az antant sokoldalú segítsége nélkül nem tudnák továbbfolytatni a szovjetország elleni háborút. Hogy lesz-e szovjet—lengyel háború, vagy sem, az kizárólag az Egyesült Államok, Franciaország és Anglia uralkodó köreitől függött. A legközelebbi jelentésben, amelyet 1920 februárjában küldött Washingtonba, Gibson közölte, hogy a lengyel kormány úgy fog eljárni Szovjet-Oroszországgal szemben, ahogy a nagyhatalmak kívánják. „Úgy vélem, hogy kívánságaink eldönthetik, milyen utat válasszanak.”²⁰ Idézi A. Berjozkin Az Egyesült Államok — a Szovjet-Oroszország elleni katonai intervenció tevékeny szervezője és részvevője. 1918—1920. Szikra 1953. 193. old.*

A hadjárat előkészítésébe bekapcsolódott az amerikai propagandagépezet. Az egyesült államokbeli burzsoá sajtó és rádió a Lengyelországot fenyegető „vörös veszedelemről” rikoltozott, igyekezett elhitetni Amerika népével, hogy a bolsevikok, miután végeztek Kolcsakkal és Gyenyikinnel, elkerülhetetlenül Lengyelország felé terelik seregeik „vasáradatát”.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

Az antant utolsó hadjáratának csődje

(idézet: A polgárháború a Szovjetunióban 1918-1922 – (Rövid történet)

4

A kommunista párt, midőn hozzáfogott a népgazdaság helyreállításához, rengeteg gazdasági problémával találta szemben magát. De ezek nem voltak egyszerre megoldhatók, lévén az állam lehetőségei igen korlátozottak. Ezért a párt a legfőbb láncszemre összpontosította a dolgozó tömegek legnagyobb erőfeszítéseit. S a legfőbb láncszem a lélegzetvételi szünet időszakában a közlekedés volt. A közlekedés helyreállításától függött a gazdasági bomlás elleni harc sikere.

A párt Központi Bizottsága úgy döntött, hogy ötezer kommunistát mozgósít a közlekedés megmentésére. Felhívásában leszögezte: „Szükséges, hogy a legközelebbi hónapokban bármi áron újjáteremtsük közlekedésünket. Ez, és csakis ez a záloga annak, hogy megszabadítsuk a munkásközpontokat az éhség és a hideg pokoli kínjaitól, hogy újjászervezzük iparunkat, s végleg megszilárdítsuk a hazai és a nemzetközi ellenforradalom felett aratott győzelmeinket.”⁹ Pravda, 1920. március 4.*

A helyi pártszervezetekben újra felpezsdült a mozgósító munka. Miként egy évvel azelőtt a Vörös Hadseregnek a keleti és a déli front felé tartó csapataiba, úgy özönlöttek most a kommunisták a vasúthoz, hogy helyreállítsák a pályatesteket és a hidakat, rendet teremtsenek a pályaudvarokon, dolgozzanak a fűtőházakban és a főműhelyekben.

1920 tavaszán a hadseregből számos katonai tanácstagot, politikai osztályvezetőt, hadosztálybiztost vezényeltek a közlekedés frontjára. Július 15-ig a párt mintegy hatezer kommunistát küldött erre a munkaterületre.

Nagyobb lelkesedéssel dolgoztak maguk a vasutasok és a gépgyártó üzemek dolgozói is. A közlekedési munkások és alkalmazottak gyűléseiken saját kezdeményezésükre határozatot hoztak a munkaidő meghosszabbításáról és a munka termelékenységének emeléséről. 1920. február 7-én Petrográdban megnyílt a közlekedési dolgozók első kormányzósági konferenciája. A konferencia a petrográdi vasutasok nevében kimondta, hogy a munkások minden erejüket a közlekedés helyreállításának szentelik. A moszkvai rendezőpályaudvar munkásai és alkalmazottai 1920. évi márciusi gyűlésükön elhatározták, hogy a kormány minden olyan rendelkezését és utasítását, amely a közlekedés fellendítését célozza, katonai parancsnak tekintik, és gyorsan, hiánytalanul, ellenvetés nélkül végrehajtják. A tambovi csomópont vasutasai a munkaidő meghosszabbítását határozták el. A jekatyerinburgi kormányzóság nagyezsgyinszki iparvidékének munkásai napi két túlórát és nyolcórás vasárnapi ingyenes rohammunkát vállaltak. A műhelyek, illetve az egyes munkások között munkaverseny indult.

Naponta újabb hírek láttak napvilágot a gazdasági fronton elért eredményekről. Az első győzelmeket a moszkva—kazányi vasútvonal munkásai vívták ki. A munkások meggyorsították az élelmiszerrel és más teherrel megrakott szerelvények forgalmát. A vasútvonalon javult a fegyelem, ritkultak az indokolatlan mulasztások. Március 13-án a Honvédelmi Tanács köszönetét fejezte ki a vonal dolgozóinak.

Nagy hősiességet tanúsítottak a munkások a vasúti hidak helyreállításánál. Ez a munka rendkívüli szívósságot és bátorságot követelt, hiszen akkoriban többnyire kézi erővel kellett a nehéz munkákat elvégezni; márpedig a munkásoknak nem sok erejük volt, a tartós rossz táplálkozás éreztette hatását. Éjjel-nappal, télen és ősszel, csontig hatoló szélben, lékekben el-elsüllyedve, életük kockáztatásával dolgoztak. Kevés volt a szerszám, takarékoskodni kellett minden csavarral, minden egyes alkatrésszel.

De a munkások a legnagyobb nehézségek ellenére is győzelmeket értek el. A moszkva—kazányi vonal vasutasai 29 nap alatt helyreállították a kazány—jekatyerinburgi vonalon a Buj folyó lerombolt hídját. Március 29-én befejeződött a jamburgi vasúti híd helyreállítása, és megindult a vasúti forgalom az észt határig. A tartalékhadsereg katonái egy hónappal a kitűzött határidő előtt adták át a Szarápul városa melletti Káma-hidat a forgalomnak. Szibériából megindulhattak a vonatok az ország központja felé. A Honvédelmi Tanács Lenin aláírásával üdvözlő táviratot küldött a tartalékhadsereg Forradalmi Katonai Tanácsának.

A Putyilov-gyár, az Obuhov-gyár, az Izsorszki-gyár és más petrográdi üzemek teljesítették a közlekedés soronkívüli megrendeléseit. A munka termelékenysége 10—30, sőt, helyenként 50 százalékkal is emelkedett. Egyre több mozdony közlekedett a vasútvonalakon. Februárban mintegy 3800, márciusban több mint 4500, áprilisban pedig már több mint 5100 mozdony volt üzemben. A forgalomban levő vasúti kocsik száma is emelkedett: áprilisban 245 300 volt, szemben a februári 190 100-zal. A vasútvonalak szemlátomást megélénkültek.

Fellendülésnek indult a Donyec-medence is. E hatalmas szénközpont helyreállítása szintén egyik elsőrendű feladata volt a szocialista építőmunkának. A szovjet rendszer ellenségei tudták ezt. A gyenyikinisták visszavonulásuk közben barbár módon megsemmisítették a bányaüzemi berendezéseket, romba döntötték a bányákat és a hozzájuk tartozó épületeket. S midőn a Vörös Hadsereg az ellenséget kiűzte és a Donyec-medencében megindultak a helyreállítási munkálatok, a dolgozók között működésbe léptek az eszer és mensevik ügynökök provokációkat szerveztek, szovjetellenes rémhíreket terjesztettek, megpróbáltak elégedetlenséget és nyugtalanságot szítani az elmaradott munkások körében.

A pártszervezetek a munkásokra támaszkodva lépten-nyomon leleplezték a szovjetellenes elemek provokációs tevékenységét. A bányászok közötti politikai nevelő munka fokozása céljából a Központi Bizottság határozata alapján 1920 február végén megalakult a donyec-medencei politikai osztály. A politikai osztály különös figyelmet szentelt a donyec-medencei pártszervezetek megerősítésének. Két hónap alatt, márciusban és áprilisban, 52 új kommunista sejt és 10 ifjúsági szövetségi szervezet alakult.

A Donyec-medence újjászületésében nagy szerepe volt a bányamunkások IV. területi kongresszusának is, amely 1920. március 21-én nyílt meg Harkovban. A kongresszus, amelyen több mint 100 000 munkás képviseletében 99 küldött vett részt, túlnyomó többséggel elfogadta a kommunisták által javasolt határozatokat.

A Donyec-medence szakmunkás-utánpótlásának biztosítása céljából a Munka és Honvédelmi Tanács 1920. április 16-án országos vájár mozgósítást rendelt el. Minden18 és 50 év közötti, bányaipari tapasztalattal rendelkező személyt a donyeci bányákba helyeztek vájárnak, ácsnak, csillésnek vagy gépésznek. A donyeci bányászok sorai feltöltődtek, s a széntermelés is emelkedésnek indult.

A népgazdaság helyreállításáért vívott harc terhét megosztotta a munkásosztállyal szövetségese, a dolgozó parasztság. A falu is részt vett a fűtőanyag-válság megszüntetésében. Parasztok százezrei dolgoztak fakitermelésen, szállították fogataikon a tűzifát az üzemekbe és a vasútállomásokra. Egyes falvak apraja-nagyja kivonult a vasúti töltésre, hogy megtisztítsa a pályát a hótorlaszoktól. Sokszor maguk a parasztok fordultak a szovjetekhez és a gazdasági szervekhez, felajánlva szolgálatukat. Így például a jekatyerinburgi járásban levő Nyikolszkij község parasztjai 1920 március végén küldöttséget menesztettek a kommunista szombatok megszervezésére alakult uráli bizottsághoz, azzal a kéréssel, hogy bízzák meg őket valamilyen felelősségteljes feladat végrehajtásával. Meg is kapták nyomban a feladatot: egy iskola felépítését.

Óriási segítséget nyújtott a parasztság a munkásosztálynak azzal, hogy egyre több élelmiszert adott. 1920 tavaszán jelentősen fokozódott a gabonabeadás. Míg 1919 május elsejéig az Élelmezésügyi Népbiztosság begyűjtő szervei alig több mint 100 millió pud gabonát vettek át, 1920 május elsejéig már több mint 163 millió pud gyűlt össze, nem számítva az Ukrajnában begyűjtött mennyiséget. Csupán Szibéria közel 16 millió pud gabonát juttatott az államnak.

A szovjetország dolgozó népe szívósan, lelkesedéssel és önfeláldozóan tört utat a boldog, nagyszerű élet felé. Egyelőre még hihetetlenül drága volt a közönséges, rozslisztből készült kétszersült, s egy nyaláb fa a munkás szobájában fényűzésnek számított. De hónapról hónapra több vonat közlekedett a vasútvonalakon, újabb gyárakat, bányákat helyeztek üzembe. Az emberek még rosszul éltek, de minden nap közelebb hozta őket a győzelemhez, amelyért hajlandók voltak továbbra is vállalni a gazdasági bomlás megszüntetésének, a népgazdaság helyreállításának jegyében eltelő súlyos esztendők nélkülözéseit.

Szerafimovics író, aki 1920 elején Petrográdban járt, így beszélte el benyomásait:

„A forradalom óta először voltam Petrográdban. S egy dolog élesen, felejthetetlenül szembeötlik a város utcáin: megjött a gazda.

Megjött a gazda, eltüntette a korábbi, kikent-kifent, hamis fényektől csillogó, a rendnek csupán hamis látszatát keltő, hamis kultúrájú arcot, a cári-burzsoá élet arcát, s megadta a nagyvárosnak saját szigorú, kissé komor, zárkózott arcát, hiszen belül az embertelen erőfeszítéstől remegve lüktet a gigászi munka.

Megjött a Munka.

Az utcákon — akárcsak Moszkvában — mindenki siet, az emberek magukon viselik a gondterheltség, a szakadatlan munka bélyegét … Fűrészt, fejszét, zsákot cipelnek a vállukon.

Az utcák, a Nyevszkijtől kezdve, kérgessé, dolgossá váltak.

A forradalom halad, feltépve és be is gyógyítva a burzsoá rend okozta régi, vérző sebeket.”¹⁰ Pravda, 1920 március 10*

Országszerte szombati és vasárnapi rohammunkákat rendeztek, munkások és parasztok tízezreinek részvételével. A munkahőstettek csúcspontja volt a május elsejei országos kommunista szombat, amelyet a IX. pártkongresszus határozata alapján tartottak meg. Az önkéntes rohammunkában nem kevesebb mint 15 millió ember vett részt; és csupán ennek az egyetlen napnak az eredményét 237 millió rubelre becsülték.

A május elsejei kommunista szombat lendülete hatalmas volt. Az egyik külföldi újságíró így írt róla: „Micsoda lendítőkereke a munkának az önök csodálatos ünnepe!” Ámde a lélegzetvételi szünet a vége felé közeledett. A nemzetközi imperializmus ismét erőt gyűjtött egy újabb szovjetellenes hadjáratra.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

Az antant utolsó hadjáratának csődje

(idézet: A polgárháború a Szovjetunióban 1918-1922 – (Rövid történet)

3

A népgazdaság helyreállításában a Vörös Hadsereg is részt vett. Az antant újabb támadásának lehetősége miatt a szovjethatalom nem csökkenthette a haderő létszámát. A párt Központi Bizottsága és a szovjet kormány úgy döntött, hogy nem szereli le a hadsereget, hanem egyes alakulatait munkahadsereggé alakítja át. A háborúról a békés építőmunkára való áttérés sajátos jellege — mint Lenin rámutatott — abban rejlett, hogy a szovjethatalom nem gyöngíthette haderejét, de egész gépezetét, amely háborúra volt beállítva, át kellett vezetnie a békés gazdasági építés új vágányaira.⁶ Lásd Lenin Művei. 30. köt. 330. old.*

A munkahadsereg megteremtése 1920 januárjában kezdődött. A Honvédelmi Tanács január 15-i határozatával a keleti fronthoz tartozó 3. hadseregből megalakította az 1. forradalmi munkahadsereget. A határozat rámutat arra, hogy a hadsereget egységes egészként kell felhasználni a gazdasági fronton, apparátusának fenntartásával; s hangsúlyozza, hogy a 3. hadseregnek ez a beosztása ideiglenes jellegű. Az 1. munkahadsereg működési területe a jekatyerinburgi, a permi, a tyumenyi, a cseljabinszki és az ufai kormányzóságra terjedt ki. Élén a munkahadsereg forradalmi tanácsa állt.

1920. január 21-én a Népbiztosok Tanácsa és az Ukrán Forradalmi Bizottság közös határozatot hozott az ukrajnai szovjet munkahadsereg felállításáról. Ez a munkahadsereg a délnyugati front csapataiból alakult meg. A hadseregre a következő feladatok hárultak: harc a gabonáért, a fűtőanyag- és nyersanyagkitermelés fokozása, az üzemek ellátása munkaerővel.
1921. január 23-án a Honvédelmi Tanács rendeletet adott ki a Kaukázusi Munkahadsereg Tanácsáról. Ennek a hadseregnek a sztavropoli kormányzóságban, valamint a Kubany és a Tyerek vidékén kellett működnie. Elsőrendű feladata élelmiszerbegyűjtés, valamint az iparvidékeknek ásványolajjal való ellátása volt.

Február 10-én a 7. hadsereget is a munka frontjára vezényelték. Belőle alakult meg a petrográdi forradalmi munkahadsereg. Működési területe Petrográdot és a petrográdi kormányzóságot, továbbá a pszkovi és a novgorodi kormányzóság területének egy részét foglalta magában.

Ámde az ország munkaerő-szükségletét az sem elégíthette ki teljesen, hogy a hadsereg bekapcsolódott a gazdasági fronton folytatott harcba. Ezért a Népbiztosok Tanácsa január végen bevezette az általános munkakötelezettséget. A rendelet végrehajtására megalakult az Általános Munkakötelezettség Főbizottsága, élén Dzerzsinszkijjel. Helyi viszonylatban pedig megfelelő kormányzósági, járási, sőt, több helyütt még városi bizottságok is alakultak.

Az új helyzet parancsolóan követelte a szocialista építőmunka általános programjának kidolgozását hosszabb időszakra. Ezt a kérdést vitatta meg az OK(b)P IX. kongresszusa, amely 1920. március 29-től április 5-ig ülésezett Moszkvában.

A VIII. és a IX. kongresszus között eltelt időszakban a párt taglétszáma 313 766-ról 611 978-ra, azaz csaknem kétszeresére növekedett. Ez annak volt köszönhető, hogy a pártba 1919 őszén, a Jugyenyics- és a Gyenyikin-haderő elleni harcok legsúlyosabb időszakában rendezett „párthetek” alatt tömegestől léptek be a munkások legjobbjai és a legöntudatosabb dolgozó parasztok. Az új párttagok jellemzése során Lenin rámutatott arra, hogy azok a munkások és parasztok, akik ilyen nehéz időkben jöttek a pártba, a forradalmi proletariátus és a dolgozó parasztság legjobb és legmegbízhatóbb káderei.

A Központi Bizottság beszámolóját a kongresszuson Lenin mondotta el. Mélyrehatóan elemezte a pártnak és a szovjet államnak a VIII. kongresszus óta eltelt esztendőben végzett tevékenységét, s rámutatott arra, hogy a szovjethatalom győzelmei azért váltak lehetővé, mert a párt minden erőt az antant által kirobbantott háborúra összpontosított. Csakis így biztosíthatta a szovjethatalom a győzelmet az ellenforradalommal vívott döntő csatában. E győzelmek lelke a harcedzett bolsevik párt volt.

Arra a kérdésre válaszolva, hogy lényegében mivel magyarázhatók azok a történelmi jelentőségű győzelmek, amelyeket a legyengült és elmaradott szovjetország a világ legerősebb tőkésországai felett aratott, Lenin azt mondotta, hogy a győzelmek alapja a centralizáció, a fegyelem és a hallatlan önfeláldozás. Ilyen egység, egybeforrottság és centralizáció nem áll és nem is állhat fenn az ellenforradalom táborában, amelyet kibékíthetetlen belső ellentmondások emésztenek.

Ez a körülmény megkönnyítette a szovjetország harcát az intervenciósok és a fehérgárdisták ellen. A feladat most az volt, hogy a proletariátus minden erejét a békés gazdasági építőmunkára összpontosítsa. „Azt nem ígérjük — mondotta Lenin —, hogy egyszerre megszabadítjuk az országot az éhínségtől. Megmondjuk: a harc most nehezebb lesz, mint a háború frontján volt … Ez a harc maximális erőfeszítést, olyan akarategységet követel, amelyről azelőtt is bizonyságot tettünk, és most is bizonyságot kell tennünk. Ha ezt a feladatot megoldjuk, nem kisebb győzelmet aratunk a vértelen fronton, mint aminőt a polgárháború frontján arattunk.”⁷ Ugyanott, 466—467. old.*

A kongresszus munkájának középpontjában az egységes gazdaság terve állt. Erről a kérdésről a Központi Bizottság nevében Lenin tartott beszámolót. A terv előírta az egész népgazdaság, elsősorban a közlekedés, a kohászat és a szénbányászat fellendítését. Kidolgozásakor a legfőbb figyelem a villamosításra irányult, amelynek megvalósítását Lenin az elkövetkező 10—20 évre kiterjedő nagy programnak tekintette. Lenin elgondolásai alapján és Lenin vezetésével készült el később a híres GOELRO-terv.

Mint a IX. kongresszus határozata hangsúlyozta, elsősorban arra volt szükség, hogy a szovjetország rendbe hozza a közlekedést, megteremtse a szükséges gabona-, fűtőanyag- és nyersanyagkészleteket. A kongresszus jóváhagyta a Központi Bizottság téziseit az ipari proletariátus mozgósításáról, a munkakötelezettségről, a hadigazdálkodás bevezetéséről és a Vörös Hadsereg egységeinek a munka frontján való felhasználásáról. S kötelezte a pártszervezeteket, hogy legyenek a szakszervezetek segítségére abban, hogy nyilvántartásba vegyék a szakmunkásokat, és felhasználják őket az iparban. „Minden szakmunkásnak vissza kell térnie a szakképzettségének megfelelő munkához”⁸ Az SZKP kongresszusainak, konferenciáinak és központi bizottsági plénumainak határozatai. I. rész. 558. old.* — szögezte le a kongresszusi határozat.

A kongresszus világosan meghatározta a szakszervezetek szerepét és helyét a gazdasági építőmunkában. A szakszervezetek munkája főképpen gazdasági-szervező és nevelési jellegű. A szakszervezeteknek nem öncélú szervezetként, hanem a szovjet állam egyik legfőbb fegyvereként kell működniük, a kommunista párt irányításával. Csakis ilyen módon érhető el a proletárdiktatúra rendszerének maximális szilárdsága — állapította meg a kongresszusi határozat. A kongresszus szembefordult a „demokratikus centralizmus” elnevezésű pártellenes csoporttal, amely az ipar igazgatásában érvényesülő egyszemélyi felelősség, a termelési fegyelem és a munkahadseregek ellen szállt síkra. A „decisták” csoportja és az őket támogató Rikov és Tomszkij lényegében a párt alapvető szervezeti elvét, a demokratikus centralizmust támadta.

A kongresszus, miután visszautasította, a „decisták” pártellenes kirohanásait, megadta a gazdasági harc világos programját.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!