“Ismét a csatába!” bővebben

"/>

Ismét a csatába!

Az antant utolsó hadjáratának csődje

(idézet: A polgárháború a Szovjetunióban 1918-1922 – (Rövid történet)

1

Milyen erőkkel rendelkezett az antant 1920-ban a szovjetköztársaság elleni harchoz?

Mindenekelőtt ott volt a burzsoá-földesúri lengyel állam hadserege. Ebbe a hadseregbe helyezték reményeiket az amerikai, a francia és az angol imperialisták, akik még mindig nem mondtak le arról, hogy visszafelé fordítsák a történelem kerekét. Elég erős hadsereg volt, s jelentős tapasztalatokat is szerzett az orosz fronton vívott háborúban. Első vonalai viszonylag közel estek Szovjet-Oroszország központi vidékeihez. A lengyel kormánykörök, Pilsudskival az élükön, ádáz ellenségei voltak a szovjethatalomnak, s az északi tengerektől a déli tengerekig terjedő terület meghódításáról ábrándoztak. A „Czerwony Sztandar”, a lengyel kommunista párt lapja a lengyel kormánykörök imperialista háborús céljait leleplezve azt írta 1920 júniusában, hogy Pilsudski „le akarja győzni a bolsevikokat és Szovjet-Oroszországot … Oroszországot le akarja törölni Európa térképéről, s Ukrajnát, Belorussziját és talán még a Kaukázust is Lengyelország csatlósává akarja tenni.”11 Czerwony Sztandar, 1920 június 6.*

A lengyel burzsoázia és földbirtokos osztály azt remélte, hogy Szovjet-Oroszország legyőzésével saját országában is megszilárdítja helyzetét, könnyebben elfojtja a munkások és a parasztok forradalmi mozgalmát.

A Pilsudski-hadseregen kívül az antant rendelkezésére álltak még a Gyenyikin-haderőnek a Krím-félszigeten meghúzódó maradványai, amelyeknek parancsnoka 1920 áprilisában báró Vrangel tábornok lett.

Ez a két erő — a burzsoá Lengyelország és Vrangel — volt a Szovjet-Oroszország ellen újabb hadjáratra készülő nemzetközi imperializmus legfőbb támasza. A jelentősebb erő Pilsudski hadserege volt, s így ennek kellett a fő csapást mérnie a forradalmi erőkre.

Az antant-imperialisták megpróbáltak más erőket is bevonni az újabb szovjetellenes hadjáratba, de ez nem járt eredménnyel. Egyebek közt kudarcot vallott az a kísérletük, hogy az 1920-as szovjetellenes hadjáratba bevonják Lettországot, Litvániát, Észtországot, Romániát, valamint a kaukázusontúli burzsoá nacionalista köztársaságokat. Az antantnak nem sikerült nagyobb szovjetellenes katonai tömböt összetákolnia. Ez a szovjet állam hatalmas sikereinek, megnövekedett nemzetközi tekintélyének volt köszönhető. A kis országok burzsoáziája jól tudta, milyen komoly ellenfél a Vörös Hadsereg. Ezenkívül mindegyikük halálosan félt saját népétől; ezek a népek ugyanis egyre aktívabban fordultak szembe minden olyan kísérlettel, amely a szovjet-oroszországi intervenció támogatására irányult. És a szovjetellenes katonai tömb azért sem jöhetett létre, mert az imperialista tábort súlyos belső ellentmondások emésztették. „… Az imperialista hatalmak — mondotta Lenin — valójában egyetlen komoly lépést sem tudnak tenni a politikai kérdésekben anélkül, hogy nézeteltérés ne támadna közöttük … Itt kiáltó érdekellentét van …”12 Lenin Művei. 31. köt. Szikra. 1951. 125. old.*

Pilsudski és Vrangel legreálisabb szövetségese a Szovjet- Oroszország elleni 1920-as hadjáratban az imperialista Japán volt. Az Egyesült Államok, Anglia, Franciaország és Japán megállapodása értelmében a távol-keleti fegyveres intervenció végrehajtását teljes egészében a japán imperialisták vállalták. Az amerikai kormány 1920 elején hivatalosan közölte a japán kormánnyal, hogy az Egyesült Államok nem fogja akadályozni Japánt a szovjetország elleni harcban, sőt, még a szükséges anyagi segítséget is megadja neki. A lengyelek és Vrangel közvetlen segítséget természetesen nem kaphattak Japántól, de a japán intervenció lekötötte a Távol-Keleten a szovjetország erőinek egy részét.

A szovjet kormány minden intézkedést megtett annak érdekében, hogy megteremtse a tartós békét minden országgal, elsősorban az Egyesült Államokkal, Angliával és Franciaországgal. A VIII. összoroszországi szovjetkongresszus 1919 decemberében Lenin javaslatára határozatot hozott a nemzetközi helyzettel kapcsolatban, s a határozatban újból hangsúlyozta következetes békepolitikáját és ismételten javasolta az Egyesült Államoknak, Angliának, Franciaországnak, Olaszországnak és Japánnak, hogy együttesen is, és külön-külön is, haladéktalanul kezdjék meg a béketárgyalásokat. Mivel azonban az antant-kormányok továbbra is intervenciós politikát folytattak, nem hallgattak a józan ész szavára.

Különös gonddal igyekezett a szovjet kormány békés kapcsolatokat teremteni a szomszéd államokkal. 1919. december 22-én az OSZFSZK kormánya rádió útján jegyzéket juttatott el a lengyel kormányhoz. A jegyzékben megcáfolta Skrzynski külügyminiszterhelyettesnek a lengyel szejmben elhangzott kijelentését, amely szerint a szovjetköztársaság sohasem tett békeajánlatot. Ez a kijelentés nem felelt meg a valóságnak. A szovjet kormány többször is felhívta Lengyelország kormányát a béketárgyalások megkezdésére. S ez alkalommal Szovjet-Oroszország kormánya újból indítványozta a lengyel kormánynak, hogy üljenek le a tárgyalóasztalhoz, hiszen a béke életbevágóan fontos mindkét ország számára.13 Lásd A Szovjetunió külpolitikájának dokumentumai. 2. köt. Moszkva 1958. 312—313. old. (oroszul).* De a burzsoá-földesúri, s az antanttal teljes egyetértésben eljáró lengyel kormány hallani sem akart a Szovjet-Oroszországgal való békekötésről, bár saját népe előtt ezt nyíltan nem merte megmondani.

Anglia varsói képviselője, G. Rumbold, akkoriban azt írta, hogy a bolsevikok javaslata „a lengyel kormányt rendkívül nehéz helyzet elé állította, mert a baloldali pártok, mihelyt tudomást szereznek erről, minden tőlük telhetőt elkövetnek majd, hogy a lengyel kormányt rákényszerítsék a béke megkötésére. A lengyelek most vitatják meg a válaszlevél tartalmát, de nem akarják egyhamar elküldeni. A lengyelek kétségkívül el fogják utasítani a bolsevikok javaslatát, csupán az a kérdés, hogy milyen formában adják meg a választ, figyelembe véve a béke híveinek hangulatát Lengyelországban.”14 Documents on British Foreign Policy. 1919—1939 Edited by E. L. Woodward and Rohan Butler. First series v. III. 1919. London 1949 745. old.*

A szovjet—lengyel béketárgyalásokat mereven ellenezte az Egyesült Államok kormánya. 1920. január 8-án Lansing külügyminiszter a londoni amerikai nagykövethez intézett táviratában rámutatott, hogy az Egyesült Államok kormánya hiábavalónak tart minden olyan próbálkozást, amely többé-kevésbé kielégítő, kölcsönös megértést akarna elérni a bolsevista Oroszországgal.

„Kormányunk véleménye szerint — írja a táviratban —, az idő előtti elismerés nem kívánatos hatással járna, és esetleg úgy értelmezhetnék, mint a helyeslés és támogatás kifejezésre juttatását azokkal a semmilyen kompromisszumra nem hajlandó, szélsőséges elemekkel szemben, amelyeknek uralmát mindeddig nem sikerült megdönteni.”15 FRUS. 1920. III. köt. Washington 1936. 445. old.*

Lansing kérte a követet, hogy ennek a táviratnak a másolatát juttassa el a varsói, prágai, valamint a helsinki diplomáciai képviseletekhez. Megmutatkozott ebben az Egyesült Államok uralkodó köreinek nyilvánvaló törekvése, hogy nyomást gyakoroljanak Angliára, Lengyelországra, Csehszlovákiára és Finnországra, ahol akkoriban erős mozgalom bontakozott ki a Szovjet-Oroszországgal kötendő béke érdekében.

A Wilson-kormány engesztelhetetlen szovjetellenes álláspontja bátorította azokat az európai reakciós erőket, amelyeknek a soraiban Kolcsak, Gyenyikin, Jugyenics, Miller seregeinek megsemmisítése után fejetlenség tört ki. Az Egyesült Államokban láttak újból szilárd támaszt a szovjetország elleni fegyveres harc továbbfolytatására.

  1. január 14-én az antant katonai bizottságának elnöke, Foch marsall, Clemenceau francia miniszterelnök előtt felvetette annak szükségességét, hogy Lengyelország, Románia, a balti államok fegyveres erőit és a fehérgárdista csapatokat készítsék fel a Szovjet-Oroszország elleni együttes katonai akciókra. Foch közölte, hogy a varsói francia katonai misszió vezetője, Henrisse tábornok, tőle kért utasítást arra vonatkozólag, hogy milyen hadműveleteket várnak a lengyel hadseregtől.16Lásd A polgárháború története. 3. köt. 1961. 69. old.*

Henrisse-szal egyidejűleg javasolta „a lengyel és orosz bolsevikellenes seregek egyesített hadműveleteinek” megszervezését.17 Ugyanott.*

Clemenceau-hoz intézett előterjesztésében Foch megjegyezte, hogy nincs értelme tanulmányozni Henrisse tábornok javaslatait mindaddig, míg a szövetséges hatalmak határozottan nem szögezik le oroszországi politikájuk közös célkitűzéseit és azt, hogy véleményük szerint milyen szerep vár e tekintetben Lengyelországra. Foch sürgős döntést kért Clemenceau-tól. Azt írta, hogy Kolcsak, Jugyenics és Gyenyikin akkori helyzetében a Vörös Hadsereg számára megnyílt a lehetősége annak, hogy a közeljövőben jelentős erőket összpontosítson a lengyel frontra, s éppen ezért nem szabad késlekedni az Oroszország elleni újabb támadás megindításával.

A burzsoá-földesúri Lengyelországnak egy újabb szovjetellenes háborúba való bevonása érdekében rendkívül buzgó tevékenységet fejtett ki a varsói amerikai követ, Ch. Gibson. Egyik táviratot a másik után küldte Washingtonba, s ezekben a Vörös Hadsereg részéről Lengyelországot „fenyegető” támadásról közölt provokációs jellegű értesítéseket.

„Úgy gondolom — táviratozta Gibson 1920. január 17-én —, hogy komoly formában fel kell hívnom a külügyminisztérium figyelmét a lengyelországi helyzetre. Ha nem teszünk azonnali, határozott intézkedéseket, fel kell készülnünk rá, hogy

  1. vagy békét köt Lengyelország a bolsevikokkal, és akkor számolni kell az ebből adódó összes következményekkel;
  2. vagy pedig a bolsevikok megtámadják és elfoglalják Lengyelországot.”18FRUS. 1920. III. köt. 371. old.*

Akárcsak Foch, Gibson is utalt arra, hogy Kolcsak, Jugyenics és Gyenyikin veresége, valamint a szovjet—észt békeszerződés megkötése után Lengyelország szerepe rendkívül fontossá vált a Szovjet-Oroszország elleni háborúban. Nem hallgatta el, hogy Lengyelország számára létkérdés a béke; mégis azt bizonygatta, hogy a békekötés meggondolatlan lépés lenne. A táviratban szó esett arról, hogy a lengyel hadseregnek sürgős szüksége van ruházatra és lábbelire, vasúti gördülőanyagra, hadfelszerelési cikkekre és élelemre, mert a rendelkezésére álló készletek legfeljebb két hónapra elegendők. Gibson hangsúlyozta, hogy az Egyesült Államoknak haladéktalanul anyagi segítséget kell nyújtania Lengyelországnak — amerikai szempontból elfogadható feltételek mellett. Gibson azzal rémítgette az amerikai kormányt, hogy Kelet-Európában és Ázsiában növekszik a szovjetország népszerűsége, s hogy a bolseviki mozgalom szétterjed az egész világon.

Másnap Gibson újabb táviratot küldött Lansingnak, s ebben aggodalommal számolt be Pilsudskival folytatott legfrissebb megbeszéléséről. Pilsudski pesszimista hangulatban volt. Kijelentette Gibsonnak, hogy azok a súlyos gazdasági nehézségek, amelyeken Lengyelország keresztülment, kilátástalanná teszik a nagyobb méretű hadműveletekkel kapcsolatos elgondolásokat. Patek lengyel külügyminiszter már el is utazott Párizsba, hogy megtárgyalja a szövetségesekkel a szovjet kormány békejavaslatait. Amennyiben megtagadják tőle a hathatós és azonnali segélynyújtást — írta Gibson —, a lengyel kormány el van szánva rá, hogy békét köt a bolsevikokkal.19 Lásd ugyanott, 375. old.*

A lengyel reakciós körök — amint a fentiekből kitűnik — tisztában voltak azzal, hogy az antant sokoldalú segítsége nélkül nem tudnák továbbfolytatni a szovjetország elleni háborút. Hogy lesz-e szovjet—lengyel háború, vagy sem, az kizárólag az Egyesült Államok, Franciaország és Anglia uralkodó köreitől függött. A legközelebbi jelentésben, amelyet 1920 februárjában küldött Washingtonba, Gibson közölte, hogy a lengyel kormány úgy fog eljárni Szovjet-Oroszországgal szemben, ahogy a nagyhatalmak kívánják. „Úgy vélem, hogy kívánságaink eldönthetik, milyen utat válasszanak.”20 Idézi A. Berjozkin Az Egyesült Államok — a Szovjet-Oroszország elleni katonai intervenció tevékeny szervezője és részvevője. 1918—1920. Szikra 1953. 193. old.*

A hadjárat előkészítésébe bekapcsolódott az amerikai propagandagépezet. Az egyesült államokbeli burzsoá sajtó és rádió a Lengyelországot fenyegető „vörös veszedelemről” rikoltozott, igyekezett elhitetni Amerika népével, hogy a bolsevikok, miután végeztek Kolcsakkal és Gyenyikinnel, elkerülhetetlenül Lengyelország felé terelik seregeik „vasáradatát”.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!  piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

“Ismét a csatába!” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Ezt a cikket nyugodtan ,változtatás nélkül átruházhatjuk a mai helyzetre,egy vessző különbség sincs a NATO szándékában ehhez képest,csupán az öröklődő vezető gazemberek nevei változnak,az eszme ugyanaz!Hódítani rabolni,gyilkolni!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Social Media Auto Publish Powered By : XYZScripts.com