Március felé …
(idézet: A Magyar Tanácsköztársaság – Liptai Ervin)
1918 nyarán az Osztrák-Magyar Monarchia katonai és politikai válsága már a mélyponthoz közeledett.
Augusztus 14-én az osztrák-magyar kormányzat közölte a német szövetségessel, hogy a monarchia már nem képes a háború folytatására, és ragaszkodik az azonnali békekötéshez. Németország katonai helyzete sem volt rózsásabb. Ugyanebben az időben a német koronatanács ülésén Hindenburg maga is a béke haladéktalan megkötése mellett foglalt állást.
Szeptember végén a központi hatalmakkal szövetséges Bulgária kapitulálni kényszerült. Hamarosan letette a fegyvert a másik szövetséges, Törökország is.
Október 17-én a parlamentben már Tisza István is kénytelen volt nyíltan beismerni a háború elvesztését.
A háborús vereség az osztrák és a magyar kormányt korántsem akadályozta meg abban, hogy a csapatokat az immár céltalan küzdelem, az értelmetlen áldozatok továbbfolytatására utasítsa.
Megkezdődött a monarchia politikai felbomlása is. A nemzetiségek egymás után alakították meg nemzeti tanácsaikat. Július 13-án a cseh nemzeti bizottság alakult meg, augusztus közepén Ljubljanában létrehívták a jugoszláv nemzeti tanácsot, amelyben hamarosan az összes délszláv párt egyesült. E szervek a monarchiától való elszakadás irányában fejtették ki tevékenységüket.
A császár – megpróbálva menteni, ami menthető – október közepén Ausztriát szövetséges állammá nyilvánította. Ez az eseményektől messze elmaradt intézkedés azonban már nem tudott változtatni a helyzeten. A nemzetiségek már nem elégedtek meg az Ausztria kebelén belül biztosított autonómiával.
A magyar kormány még ekkor sem volt hajlandó lemondani az ország területi integritásáról. A kormány merevsége, vaksága azonban már a legkevésbé sem befolyásolta az események alakulását. Október végén Csehszlovákia és Horvátország is bejelentette elszakadását a monarchiától.
Október 25-én a szociáldemokrata pártból, a Károlyi-pártból és a Polgári Radikális Pártból megalakult a magyar Nemzeti Tanács.
A következő napon kiadott kiáltványában a Nemzeti Tanács 12 pontban foglalta össze követeléseit. A kiáltvány követelte Magyarország függetlenségét, az azonnali különbékét, a reakciós kormány elmozdítását, a parlament feloszlatását és az általános választójog alapján történő parlamenti választások megtartását. A kiáltvány követelte továbbá a demokratikus szabadságjogok biztosítását, a földreform végrehajtását, a „túltengő tőkefelhalmozás” megakadályozását és közcélokra való igénybevételét. Hangoztatta, hogy el kell ismerni az újonnan létrejött lengyel, cseh, délszláv stb. nemzeti államokat, biztosítani kell Magyarország nem magyar ajkú népeinek nemzeti önrendelkezési jogát. Ezzel egyidejűleg a kiáltvány annak az akkor már minden alapját vesztett reménynek adott kifejezést, hogy mindez nem veszélyezteti, hanem megszilárdítja az ország területi integritását.
A kiáltványban megfogalmazott követelések a helyzet radikális megváltoztatására irányultak. A kiáltvány hangvételét, célkitűzéseit érezhetően befolyásolta a szociáldemokrata párt, amely már több mint két héttel korábban egy többé-kevésbé hasonló tartalmú, de határozottabb, és bizonyos mértékig messzebb menő követeléseket tartalmazó felhívással fordult az ország népéhez.
A magyar dolgozó tömegekben megvolt a készség, hogy a Nemzeti Tanács kiáltványában megfogalmazott követelések teljesítését, ha kell, forradalmi erőszakkal kényszerítsék ki.
A Nemzeti Tanács vezetői azonban az utolsó pillanatig abban reménykedtek, hogy az államhatalom és a tömegek közötti fegyveres összecsapást elkerülve, a király meggyőzése után, az alkotmányosság betartásával vehetik át a kormányt. Azt hitték, a miniszteri kinevezések mindent megoldanak, és a történelem időt biztosít számukra, hogy hosszú ideig tartó, alkotmányos ceremóniák betartásával valósítsák meg az ország demokratikus átalakítására irányuló célkitűzéseiket, a demokratikus szabadságjogok kihirdetését, a földreformot, a köztársaság megteremtését stb.
Nem csupán a polgári pártok vezetői idegenkedtek attól a gondolattól, hogy a forradalmi tömegekre támaszkodva erőszakkal szerezzenek érvényt akaratuknak. A szociáldemokrata pártvezetőség jobboldali többsége maga is a legalitás betartásával igyekezett célkitűzéseit elérni.
A volt szövetséges, a radikális polgár Jászi Oszkár, később maga is így jellemezte a jobboldali szociáldemokrata vezetők magatartását:
„Ennek a pártvezetőségnek nagy többsége talán sosem csinált volna forradalmat, ha a katonaság, a diákság és a munkásság egy részének váratlan föllépése egyszerre élére nem állította volna a helyzetet.”4
A helyzet megoldását az októberi napokban a Nemzeti Tanács és a tömegek legnagyobb része is még attól várta, hogy a király a Nemzeti Tanács elnökét, a néhány hónap alatt az ország legnépszerűbb emberévé vált Károlyi Mihályt bízza meg a kormányalakítással, s így az hozzákezdhet programjának megvalósításához.
A király Magyarországra utazott, hogy személyes jelenlétével helyreállítsa a trón megingott tekintélyét, s megszilárdítsa a magyarsághoz fűződő, amúgy sem erős személyi kapcsolatait. Magyarországi tartózkodásának másik oka az volt, hogy a helyszínen folytatott tárgyalásokkal kívánta a monarchia fennmaradásához szükséges legmegfelelőbb megoldást megtalálni.
A helyszínen szerzett benyomásai alapján IV. Károly már hajlandónak mutatkozott Károlyi kinevezésére, és ezért őt október 26-án, Bécsbe visszatérve, magával vitte, hogy ott a kormányelnöki kinevezés és az eskütétel ünnepélyesen megtörténjék.
A határozatlan királyon azonban Bécsben ismét reakciós környezetének befolyása kerekedett felül, és Károlyinak másnap minden eredmény nélkül kellett hazatérnie Magyarországra.
A királyi udvar mesterkedései olajat öntöttek a tűzre. A magyar közvélemény a Károlyival szemben alkalmazott megalázó eljárást a nemzet sérelmének tekintette, és annak bizonyítékaként fogta fel, hogy a nemzet akaratának már csak erőszakkal lehet érvényt szerezni.
28-án a Károlyi-párt Gizella téri központja előtt tüntető tömeg a Lánchídon át a Várba indult, hogy József főhercegtől, aki Magyarországon a király helytartójának szerepkörét töltötte be, Károlyi kinevezését követelje.
A tüntetők útját a Lánchídnál katonai és rendőrkordon zárta le. Míg a katonák utat engedtek a tömegnek, a rendőrök fegyverüket használták. Három ember meghalt, vagy félszáz megsebesült.
Az eseményt országos felháborodás követte. A helyzet óráról órára feszültebbé vált. A tömegek már csak a Nemzeti Tanácsot ismerték el az egyetlen hatalomnak. A legkülönbözőbb szervek és szervezetek, katonai és rendőri alakulatok képviselői jelentek meg a Nemzeti Tanács vezetőinél, és támogatásukról biztosították őket.
A monarchia agonizáló államgépezete már semmiféle hatalommal nem rendelkezett. Hiába bízták meg Lukachich tábornokot – akit a katonaszökevények elleni kegyetlen ítéletei miatt országos gyűlölet övezett – a főváros fegyveres erői felett teljhatalommal, már nem álltak rendelkezésére azok az erők, amelyekkel a nép forradalmát vérbe fojthatta volna.
A fővárosban elhelyezett katonai alakulatok többé nem akartak a hadvezetőség utasításainak engedelmeskedni. A Nemzeti Tanáccsal egyidejűleg, október 25-én Budapesten megalakult a katonatanács is, amely hamarosan kiterjesztette befolyását a fővárosi helyőrség alakulatainak nagyobb részére.
A katonatanács – elnöke Csernyák Imre százados – lényegében időleges szövetség volt néhány, a háborús kormány fegyveres megdöntését elkerülhetetlennek tartó és ezért erre tudatosan készülő, szocialista érzelmű tartalékos tiszt és néhány véletlen személy között. Ez utóbbiakat a háborúval szembeni elégedetlenségük és kalandos természetük minden távolabbi elképzelés nélkül kapcsolta ehhez a szervezethez. A katonatanács tagja volt Szántó Béla is, a szociáldemokrata párt régi ellenzéki tagja, kinek személyén keresztül kapcsolat jött létre a szociáldemokrata párt baloldala és a katonatanács között.
Károlyi, aki az utolsó pillanatig ragaszkodott az alkotmányos eszközökhöz, bizalmatlan volt a katonatanáccsal szemben, és igyekezett azt az események irányításából kikapcsolni. Amikor 30-án reggel Csernyák felkereste őt, és közölte, hogy a katonák el akarják foglalni a középületeket, megalakítják az önálló magyar hadsereget, és követelni fogják miniszterelnökké való kinevezését, a Nemzeti Tanács elnöke minden erővel igyekezett lebeszélni őt a terv végrehajtásáról. „A Nemzeti Tanácsnak emberfölötti munkájába került az is, hogy a matrózokat, akik monitoraikról mindenáron lőni akarták a főherceg palotáját és a minisztériumokat, valahogy leszerelje”- írta visszaemlékezéseiben Károlyi.5
A budapesti munkásosztály is felkészült a rendszer megdöntésére. A fegyvergyári munkások átvették a hatalmat az üzemben és felfegyverkeztek.
Október 29-én József főherceg Hadik János grófot bízta meg az új kormány megalakításával. A Hadik-kormányt azonban már senki sem akarta tudomásul venni. Hadik miniszterelnöki kinevezése csak arra volt jó, hogy végképp eloszlassa azokat a gyér reményeket is, amelyeket még a közvélemény egy része az udvarral való békés megegyezés lehetőségeivel kapcsolatban táplált.
A szikra, amely a forradalmi robbanást elindította, október 30-ának éjszakáján a Keleti pályaudvaron pattant ki. A tüntető tömeg, tudomást szerezve arról, hogy a budapesti katonai parancsnokság a számára megbízhatatlanná vált alakulatok egy részét a frontra akarja indítani, behatolt a pályaudvarra. A katonák elindítását megakadályozták, majd az egyik szerelvényből fegyvert és lőszert szerezve, a civilek is felfegyverkeztek és a katonákkal együtt elindultak, hogy csatlakozásra bírják a főváros helyőrségét, és megszerezzék a hatalmat a Nemzeti Tanács számára.
Az események gyorsan peregtek. A katonatanács néhány napos munkája nem múlt el nyomtalanul. Az irányítása alatt álló tisztek forradalmi lelkesedéstől áthatott katonáikkal néhány óra leforgása alatt, különösebb ellenállás nélkül, elfoglalták a városparancsnokságot, hatalmukba kerítették a kaszárnyákat, megszállták a főpostát és a telefonközpontokat. Várkonyi tábornokot, a budapesti térparancsnokot elfogták és a Nemzeti Tanács főhadiszállására, az Astoria Szállóba szállították.
Lukachich tehetetlen volt. A reakció utolsó reménységei, a Budapesten kifejezetten ellenforradalmi célokkal tartott bosnyák alakulatok sem voltak hajlandók a felkelt nép ellen fordulni.
- október 31-én reggel beláthatatlan tömegek lepték el Budapest központi útvonalait. A főváros piszkosszürke házfalai nem először visszhangozták a tüntetők ezreinek hangját, de ez a hang még sohasem volt ennyire lelkes, boldog és felszabadult, mint ekkor.
Az ide-oda hullámzó sokaság hol összetömörült, hogy az alkalmi szónokok szavaira egy harsány éljent kiáltson a forradalomra, a békére, a szabadságra és a köztársaságra, hol fellazulva sodródott tovább.
Mindenütt az elmúlt éjszaka eseményeit tárgyalták.
Fegyveres civilek és fegyvertelen katonák egyaránt jócskán akadtak a tömegben. A katonák sapkáján a monarchia gyűlölt sapkarózsája helyén őszirózsa virított, amely most nem a temetők bágyadt mélabúját, hanem a forradalmat szimbolizálta.
Néhol csoportosulás támadt: itt egy röplapot olvasott fel valaki:
„Munkások! Elvtársak! Most rajtatok a sor!
Az ellenforradalom valószínűen vissza akarja szerezni a hatalmat. Meg kell mutatni, hogy ti együtt éreztek katonatestvéreitekkel! Ki az utcára! Szüntessétek be a munkát!”6
Másutt egy-egy későn ébredt tisztecskét kényszerítettek sapkarózsájának eltávolítására: az vagy zavart mosollyal engedte, hogy ezt „szolgálatkész” kezek megtegyék helyette, vagy a körülvevők ovációja közben maga cselekedett. A nap folyamán csak egyetlen esetben fordult elő, hogy egy tiszt a felszólításnak nem engedelmeskedett…
Az Astoria Szálló körül ezrek várakoztak. Itt székelt a Nemzeti Tanács, amelyben a forradalmi nép vezetőjét, törekvéseinek kifejezőjét látta, és amely most, a forradalom győzelmének eredményeképpen hatalomra jutott.
A Nemzeti Tanács vezetői – kivéve azokat, akik otthon aludtak – a forradalom éjszakáját az Astoriában, kétségek és félelmek között töltötték.
A forradalmat nem akarták, arra nem voltak felkészülve. Károlyi még néhány nappal az október 30-31-i események előtt is kijelentette, hogy „nem forradalmat akarnak, hanem békét”.
Garami Ernő „Forrongó Magyarország” című könyvében a Nemzeti Tanács magatartását jellemezve leírta: Mindenki tudta, „hogy a forradalom most már dübörgő léptekkel közeledik, de senki sem hitte és senki sem akarta, hogy munkáját még azon éjjel megkezdje”.7
„Egészen meg voltunk döbbenve. Mi nem akartuk még átvenni a hatalmat: mi szervezni akartuk erőinket. De eközben már az egész forradalom kifejlődött… A nép maga csinálta meg a forradalmat, a nép vette kezébe a hatalmat és adta át a Nemzeti Tanácsnak” – írta Károlyi az október 30-án éjjel történtekről.8
A Nemzeti Tanács vezetői csak reggel felé nyugodtak meg, mert a mindenünnen érkező hírek meggyőzték őket arról, hogy az irányításuk nélkül – sőt, szándékaik ellenére – kirobbant népfelkelés nagyobb vérontás nélkül győzött, és a katonák nemcsak a fővárosban, hanem a vidéki helyőrségek legnagyobb részében is a forradalom mellé állottak. Amikor pedig József főherceg magához hívatta Károlyit, hogy a forradalom győzelmét tudomásul venni kényszerült IV. Károly nevében megbízza őt a kormányalakítással, szentül meg voltak győződve: elérték a legtöbbet, ami az adott helyzetben elérhető volt.
Csupán akkor rendült meg nyugalmuk, amikor kiderült, hogy Károlyi kinevezése korántsem azt a visszhangot váltotta ki a tömegekből, amit vártak. A dolgozókat egyáltalán nem hatotta meg, hogy a király végül is beadta a derekát, és szentesítette azt, ami már megtörtént. Mindenki tudta, hogy Károlyi nem a király jóvoltából, hanem a nép akarata folytán lett miniszterelnök. Az utcákon október 31-én elhangzó számtalan éljenből egy sem szólt a királynak, de annál több a köztársaságnak!
Az országban egyre határozottabb jelleget öltő köztársasági törekvések október 31-én még nem akadályozták meg Károlyi újonnan alakított kormányának minisztereit (köztük a két szociáldemokratát: Garami Ernőt és Kunfi Zsigmondot) abban, hogy ünnepélyesen letegyék az esküt a királyt megszemélyesítő József főherceg előtt. Nem sok időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy ez a hűségeskü az egyik legsúlyosabb gondját jelentse a kormánynak.
Az új kabinet kinevezését a Nemzeti Tanácsban tömörülő pártok vezetői a forradalmi cselekmények megkoronázásának tekintették, és ettől az időtől kezdve tevékenységük egyik központi kérdése a helyzet konszolidálása, a tömegek leszerelése, a forradalom továbbfejlődésének megakadályozása volt.
Kunfi Zsigmond, akit a nép demokratikus forradalma juttatott a miniszteri székhez, már a hatalomátvétel másnapján az osztályharc felfüggesztését hirdette: „Nehéz nekem, meggyőződéses szociáldemokratának mondani, de mégis azt mondom, hogy hat hét alatt az osztálygyűlölet és az osztályharc eszközével nem akarunk élni” – mondotta a Nemzeti Tanács november 1-i ülésén.9
Ez a felhívás akkor hangzott el a munkásság pártja egyik vezetőjének szájából, amikor a nép forradalmi követelései közül gyakorlatilag még semmi sem valósult meg, amikor még a régi rend emberei tartották kezükben az ország egész közigazgatását, a csendőrséget, a rendőrséget stb.
Az új kormány haladéktalanul megkezdte azokat az intézkedéseket, amelyekkel gátat kívánt szabni a további forradalmi tömegmozgalmaknak. Már október 3 i-ének délutánján ott virítottak a főváros utcáin a plakátok, amelyek a dolgozókat a munka folytatására, a katonákat a kaszárnyákba való visszatérésre szólították fel. A következő napon pedig megjelent a Nemzeti Tanács, a katonatanács és a munkástanács napiparancsa, és mindenkit, akinek fegyvere volt, annak leadására kötelezett.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!
Kedves SALA! Itt az ideje, hogy felismerd – a munkások nemzetközi összefogását az elnyomóink a kizsigerelőink, rabszolga sorsba tartóink ellen! Mert az elnyomók bizony globálisan háborút indítottak ellenünk az egész földön lásd a pandémiát eszközül alkalmazza ellenünk! Olvasd el a dolgozatomat 3. oldalát – a többi 17.oldal – ismert számodra is, mert idézetek a korábbi szerzők által leírtakról – viszont a kanadai magyarok hírlapja cikke nekem is újdonságként hatott – meg kell érteni … és a filmben elhangzott is amit idézek belőle, mind ezek fényében folytasd nagyszerű írásod a forradalomról… mely felismerésben nem egy kiragadott osztály élvezete az emberséges élet – ha nem a győzelem után minden nemzet munkásságának DOLGOZÓI – boldog élete nemzetében – EZ A CÉL! FÖLD ÁLLAMAINAK MUNKÁSAI FOGJUK MEG EGYMÁS KEZÉT! Soha többet ne gyilkoljuk egymást!
a dolgozatom: 4-oldal:
KMH Szerkesztőség
„… 1919-es párizsi békekonferencián részt vevő amerikai küldöttség egyik tagja a következő szavakkal jellemezte azokat a budapesti eseményeket, amelyeket ez a könyv most új fényben világít meg: “ha a magyarországi bajok tovább terjednek, közös terveinket a kukába dobhatjuk.” (Idézi Margaret MacMillan: Paris: 1919 Six Months That Changed the World. 2001).
Mindegyikük elkötelezett híve Arisztotelész tanításainak, miszerint az igazságot empirikusan ellenőrizhető tényekkel kikövezett úton kell megközelíteni. ….”
Empirikus szó jelentése 1. Tapasztalásból eredő (ismeret, tudás, módszer), amely a gyakorlaton alapul, és az elmélettel szemben a közvetlen érzékelést tartja elsődlegesnek.
Eredet [empirikus < görög: empeirikosz (megtapasztalt) < empeiria (tapasztalat) < peira (próba)]
„…Az első dolog, amit mindenkinek a figyelmébe ajánlanék az, hogy miénk nem az amorális, hanem a morális iránytűk fejlesztőinek közös találmánya. Mielőtt valaki alulról vagy felüliről rám ugrana azzal, hogy akkor ez az anyag szart se ér az objektív tudományok tárházában, hadd világítsam fel a kötekedőket: a mienkét kósernek ítélte a nemzetközi politikatudományi akadémia. Ennél fejlettebb analitikai műszerről nem tud ez a szakgrémium. Az általunk alkalmazott navigációs módszert tanítják a legjobb egyetemeken világszerte, ez szerepel a legkorszerűbb szakkönyvekben. Röviden: a társadalomtudományok e területét szabályzó szakmai grémium felhatalmazásával jártuk körül az 1919-es Tanácsköztársaságot. Iránytűnket nem egy hóbagoly fészkéből, nem az ujjunkból, vagy uramisten, Marx Károly vagy más nevek alatt szorgalmaskodó ideológusok ujjából szoptuk, hanem onnan, ahol a szaktudományi jogosítványokat osztogatják az előítéletektől, ideológiai beállításoktól mentes szakmai zsűrik…."
"…Nagy örömmel. Bár erre már utaltam feljebb, hadd foglaljam össze ennek az egész munkának az adott értékét. Könyvünk véget vet az 1919-es Budapesti Kommün könyörtelen karaktergyilkosságának, amelyet az ideológusok és azok követnek, akik nem tudják elfogadni azt a gondolatot, hogy a dolgozók jogosultak önmaguk irányítására, nincs szükségük arra, hogy egy önjelölt, önmagát külön anyagból faragott élcsapatként láttatott kis brigád diktáljon nekik, ki mit kaphat, mikor és hogyan a közös javakból…”
„…Leleteink, visszaadják a rég elhallgatott millióknak a hangját – a munkásokét, a parasztokét, az igazságért küzdő egyszerű emberekét. Mi nem Kun Béla, Szamuely Tibor vagy a Lenin-fiúk előtt hajtunk fejet, hanem azok előtt, akik egy évszázaddal ezelőtt életüket adták egy olyan eszméért, amelyet akár a kapitalizmus, akár a kommunizmus hamis álarca mögé bújva, lehetetlen kiirtani. Leleteink azokat dicsőítik, akik nemcsak magukat akarták felszabadítani, hanem példát akartak mutatni elnyomott testvéreiknek világszerte, hogyan közelítsék meg az igazságosság, az egyenlő esélyek, az ökológoailag fenntartható közösségi jólét felé vezető utat….”
„…Ez az első olyan könyv 1919-ről, amely elmondja a közönségének, hogy nincs mit szégyellenie, és van mit ünnepelnie 1919-ről. Visszaadja a dolgozó férfiak és nők millióinak ellopott méltóságát: büszkeséggel és az egymás iránti szolidaritás érzésével fogja feltölteni őket egy olyan időszakban, amikor a szolidaritás érzését gyakorlatilag kioltották a felettük uralkodó szerencselovagok Magyarországon…."
Válaszom a fentieken kívül: e kettő idézet az írásból: ma 2022.01.24-én id. Kiss László
1.„Vállaltuk volna mindnyájan a ránk ruházott tisztet – direktóriumi tagok és munkástanácsiak egyformán – akkor is, ha a jövőbe látunk és megjelennek előttünk a közeljövő rettenetes és oktalan üldözésének komor árnyai. Hogy mi lett a sorsunk, ki nem tudja? Összetöretés, börtön, kenyérvesztés, gyűlölet,megcsúfolás, számtalan jó társunk számára puskagolyó, kötél és a sír mélye. Akik túléltük a szörnyű vihart, eljárt fölöttünk az idő, megöregedtünk, de becsületes igyekvésünkre, jót akaró, nemes építő szándékunkra tiszta szívvel és büszke öntudattal gondolunk vissza mindenkor. A múlt lezárult, a jelen él, a jövőbe reménykedéssel tekintünk”
2."…Az idők kezdete óta a munkások között élő nagyvagyonosoknak, szerencsevadászoknak mindig sikerült a plebejust arra mozgósítaniuk, hogy nagy tömegekben gyilkolják egymást. Ezt a képességét az uralkodók a mai napig nagyszerűen karbantartják. …"
Göllner B. András, a montreali Concordia Egyetem Emeritus Professzora, SZERZŐ UTÓLAGOS ENGEDÉLYÉVEL KÉREM!
MA ISMÉTELTEN LENYŰGÖZÖTT A KOLLEGTÍV TUDÁS VÉLETLEN SZERŰ VALÓS LÁNCOLATA, ÚGYAN IS ÉN IS ERRŐL ÍRTAM DOLGOZATOM A CIKK OLVASÁSSA ELŐTT KORA HAJNALBAN.. MA 2022.01.24. KB. 02-03- ÓRA KÖZÖTT! 20. OLDAL MUNKA… amiből 3.oldalt ide másolok lent….
És a teljes írás linkje alatta a szöveg:
http://kanadaihirlap.com/2022/01/24/utazas-egy-meghamisitott-elfeledett-forradalom-korul-melyinterju-gollner-b-andrassal/#respond
Utazás egy meghamisított, elfeledett forradalom körül — Mélyinterjú Göllner B. Andrással
2022 január 24 9:21 de…" STB. A LINKBEN
DOLGOZATOM:
133 és 12045 nap…( és eszembe jut Tórmay Cécile Bujdosó Könyv. írása….)
2022. 01. 24. (…a 12045 nap az a 133-naptól eltelt napokat jelenti mai napig!…)
„…Kijelenti teljes eszmei és lelki közösségét az orosz-szovjet kormánnyal, fegyveres szövetséget ajánl Oroszország proletárjainak. Testvéri üdvözletét küldi Anglia, Franciaország, Olaszország és Amerika munkásságának, egyben pedig felszólítja őket, hogy ne tűrjék egy pillanatig sem kapitalista kormányaik gaz rabló-hadjáratát a Magyar Tanácsköztársaság ellen.
Fegyveres szövetségre hívja fel Csehország, Románia és Szerbia, meg Horvátország munkásait és földműveseit a burzsoák, a bojárok, a nagybirtokosok és a dinasztiák ellen. Fölszólítja Német-Ausztria és Németország munkásait, hogy kövessék a magyar munkásság példáját, szakítsanak végleg Párizzsal, szövetkezzenek Moszkvával, állítsák föl a Tanácsköztársaságot, és fegyverrel a kezükben szálljanak szembe a hódító imperialistákkal….”
Eddig csak elborzadtam a 133 napon – de amikor megnéztem minap ezt a filmet mind a 8 részét rájöttem a valós okra, hogy miért csak 133 napig élt, az amit valójában akartak, jobb változást… ebbe a hibába többet nem eshetünk!
Huszonhat évvel ezelőtt, 1989. október 23-án kiáltotta ki a Magyar Köztársaságot az átmenetileg köztársasági elnöki teendőket is ellátó Szűrös Mátyás, az Országgyűlés elnöke. Este a Kossuth téren tízezrek ünnepelték meg az eseményt. Írta meg a múltkor.hu oldal itt 2015, -ben:
Így kiáltották ki a harmadik magyar köztársaságot. 2015. október 23. 12:48 MTI
Itt: https://mult-kor.hu/igy-kialtottak-ki-a-harmadik-magyar-koztarsasagot-20151023
A rendszerváltás folyamatában fontos események készítették elő az új magyar államberendezkedés kinyilvánítását. 1989 márciusában megalakult az Ellenzéki Kerekasztal (EKA), majd júniusban elkezdődtek a nemzeti kerekasztal-tárgyalások az állampárt Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP), az Ellenzéki Kerekasztal és a társadalmi szervezetek alkotta úgynevezett harmadik oldal részvételével. Az 1989. szeptember 18-án aláírt, a többpárti demokratikus jogállam kialakítását megalapozó megállapodás tartalmazta az alaptörvény preambulumának elhagyását, az 1946. évi 1. törvénycikkben foglalt Magyar Köztársaság koncepció alkalmazását, az Állami Számvevőszék és az Alkotmánybíróság felállítását, és rögzítette Magyarország új, köztársasági államformáját. Október elején szétesett az MSZMP, létrejött a Magyar Szocialista Párt (MSZP), és új politikai pártok alakultak.
A túlnyomó többségében még MSZMP-képviselőkből álló Országgyűlés "a többpártrendszert, a parlamenti demokráciát és a szociális piacgazdaságot megvalósító jogállamba való békés politikai átmenet elősegítése érdekében" 1989. október 17-én megszavazta az alkotmány módosítását. Az 1989. évi XXXI. törvény jogi-formai szempontból módosította az 1949-es alkotmányt (az 1949. évi XX. törvényt), amely tartalmát tekintve csaknem 80 százalékban megújult. Az alaptörvény deklarálta, hogy a Magyar Köztársaság független, demokratikus jogállam, rendezte a központi állami szervek alapvető feladatait és hatáskörét, a hatalommegosztás alkotmányos elvének megfelelően meghatározta egymáshoz fűződő viszonyukat.
Létrehozta az alkotmányvédelem legfőbb szervét, az Alkotmánybíróságot, az Országgyűlés pénzügyi-gazdasági ellenőrző szervét, az Állami Számvevőszéket és az állampolgári jogok országgyűlési biztosának tisztségét. Lehetővé tette az alkotmányos kereteket betartó pártok megalakulását és működését, törölte "a munkásosztály marxista-leninista pártjának vezető szerepéről" szóló paragrafust, és külön szabályt alkotott arról, hogy pártok közvetlenül ne gyakorolhassanak közhatalmi funkciót. A jogszabály rögzítette: az ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogai csak minősített többséggel érinthetők. Az alkotmány szerint Magyarország gazdasága a tervezés előnyeit is felhasználó piacgazdaság, amelyben a köztulajdon és a magántulajdon egyenjogú, és egyenlő védelemben részesül.
A törvényi alapok megteremtése után kerülhetett sor a köztársaság kikiáltására. 1989. október 23-án több tízezer ember gyűlt össze az Országház előtti Kossuth Lajos téren. Katonai díszegység sorakozott fel, ünnepélyesen felvonták az állami zászlót, a magyar nép sorsfordulóihoz kötődő történelmi zászlókat az állami zászlóhoz vitték. Déli 12 órakor, a harangszó után megjelent dolgozószobájának nemzeti színű zászlóval díszített erkélyén Szűrös Mátyás, az Országgyűlés elnöke, aki átmenetileg a köztársasági elnöki teendőket is ellátta. Beszédének elején köszöntötte az ország polgárait, a magyarokat a nagyvilágban, az ország külföldi barátait, majd így folytatta: "Most, a 20. század vége felé közeledvén, a szabad, demokratikus Magyarország megteremtésében Kossuth Lajos, Károlyi Mihály és Tildy Zoltán nevével összekapcsolódó előző magyar köztársaságok nyomdokain haladunk, amikor azok demokratikus és nemzeti hagyományainak szellemében, s az utóbbi 40 esztendő – különösen az 1956-os októberi népfelkelés és nemzeti függetlenségi megmozdulás – történelmi tanulságaitól is indíttatva, megalkottuk az új köztársaság törvényes alapjait (…). A Magyar Köztársaság független, demokratikus jogállam lesz, amelyben a polgári demokrácia és a demokratikus szocializmus értékei egyaránt érvényesülnek."
Az ország új államformájáról és nevéről szóló bejelentést hatalmas ováció köszöntötte, a harsonások díszjeleket fújtak. Aznap első ízben emlékeztek meg legálisan a fővárosban és az országban az 1956-os forradalomról, este tízezrek gyűltek egybe a Kossuth téren, a rendezvénysorozat központi eseményén. Magyarország államformája az őszirózsás forradalom után, 1918. november 16-án lett először köztársaság, "népköztársaság" formájában, ezt váltotta fel 1919. március 21-én a Tanácsköztársaság. Az 1920. évi I. törvénycikk hatályon kívül helyezte a népköztársaság és a Tanácsköztársaság intézkedéseit, a két világháború között, Horthy Miklós kormányzósága idején, Magyarország "király nélküli királyság" volt. Az 1946. évi I. törvénnyel a nemzetgyűlés eltörölte a királyság intézményét, Magyarországot köztársasággá nyilvánította (ezt február 1-jén hirdették ki). 1949. augusztus 20., a kommunista alkotmány életbelépése után Magyarország államformája népköztársaság lett, a harmadik magyar köztársaságot 1989. október 23-án kiáltották ki. Az 1990. május 2-án összeülő, szabadon választott parlament elsőként elfogadott törvényében az 1956-os forradalom és szabadságharc kezdetének, valamint a köztársaság 1989. október 23-i kikiáltásának emlékére nemzeti ünneppé nyilvánította október 23-át.
Szóval a 133 nap és a mai 12045 nap tanulságait az alábbi film világította meg nekem, nézd meg kérlek:
Őfelsége kapitánya – 1. rész – Egyenlő esélyek 456 250 megtekintés
Az első részről:
Horatio szembeszáll a társait terrorizáló, agresszív Jack Simpson rangidős kadéttal, akit párbajra hív ki. Miután a párbaj Horatio egyik kadéttársának halálával végződik, a kapitány megtiltja a további párbajokat. Eközben Franciaország, miután kivégzik a királyt, hadat üzen Angliának. Vége a tétlenségnek, Horatio Hornblower Őfelsége Győzhetetlen nevű fregattjára kerül, amely rövidesen harcba keveredik a francia flottával…
Itt a film első része: https://www.youtube.com/watch?v=yTjA8WxPjB8
ÉS PERSZE, ÍRÁSOM UTÁN ELOLVASOTT ÉS IDÉZETT KMH. cikke….
MODERN VILÁG SPARTACUSAI!
Nyilvános csoport
·
535 tag
László Kiss
Jan0muár l2743Sfu., n1u8:35mrd ·
A munkásosztály nem a paradicsomba, a csirke far hátra megy
Van ennek az egész választásra készülődésnek egy morbid üzenete is: ahogy a miniszterelnök beül a szolgálati autójába, s közben a „piros volt a paradicsom, nem sárga, Magyarország előre megy, nem hátra” giccses cigánydalt énekelik, előrevetítik az ország szomorú jövőjét, amelyet hiába akarnak kozmetikázni. De mára már javítani is lehet a korábbi szövegen: „Piros volt a paradicsom, nem sárga, Magyarország előre megy a far hátra!” Mert bárkik is gyártották ezt a sületlen giccsparádét, amit választási népszerűsítésnek szántak, tudat alatt csak előjött az a jelen állapot, amely Hazánkat jellemzi. Jelesül, hogy lehet választani: piros vagy sárga, bár a far-hát az marad. Az befagyasztva. Ez vár ránk, akárhogy is áll majd a mérleg nyelve a voksolások után. A nagy kérdés „csupán” az, hogy az a mára már szinte alig létező munkásosztály és az értelmes, alkotó munkától megfosztott, szolgáltatóvá, jobban mondva a multik cselédjévé süllyesztett-züllesztett, valaha okos, bátor, nagy tudású hazánk fiai mikor döbbennek rá arra a puszta tényre, hogy mi a büdös életben nem fogunk és korábban sem tudtunk választani. Mi alibinek kellünk. Statisztának, hogy lehessen ránk hivatkozni: „a nép akarata ez volt”.
Emlékeznek még arra az időszakra, amikor a debil kinézetű (vagy tán egészen az?) miniszterelnököt, az Apró-klán bábkormányfőjét újraválasztották, a fél országnál is többen hivatkoztak arra, hogy nem rájuk szavazott. Aztán valahogy mégis csak összejött az a nagy többség, amellyel újfent a kormánykerékhez lökték a Fletót. Aztán emlékezhetnek arra is, amikor Pilisszántó szókimondó polgármestere, a Polgi éppen azért mondott le a tisztjéről, mert elege lett ebből az össznépi hazudozásból. A falujukban ugyanis kézzel is leszámolták a szavazócédulákat, s bizony, rá kellett döbbennie, hogy az itt élők kétharmada a szocialistává átvedlett kommunistákat szavazta vissza. Igaz, négyszemközt mindenki elkezdett magyarázkodni, hogy ő aztán nem, ő még rémálmában sem kívánná vissza ezeket. S amikor Polgi szembesítette őket, hogy látta a szavazócédulákat, amelyekkel nem lehetett variálni, szemlesütve voltak, akik beismerték: Tudod, a gyerek egyetemre jár, az asszony a banknál dolgozik, a fiamat most léptették elő… és azt mondták, hogy hiába titkos a szavazás, mindenkiről tudni fogják, hogy hová ikszelt. Szóval itt tartunk most is. Kifelé a nagy szájkarate, de legbelül harminc ezüstpénzért a többség elad mindent, a hitét, a jövőjét, a becsületét. Mert érzik, látják, hogy mi zajlik itt, de úgy gondolják, hogy ha kifosztóink szekerét tolják, akkor nekik, egyénileg talán jobb lesz. Rá kell döbbenteni mindenkit, akik hamis illúziókban ringatják magukat, hogy nem lesz jobb. Senkinek sem. Igaz, ideig-óráig még el lehet játszani, hogy mennyivel könnyebb, jobb most az élet, de a megbízók rövidesen benyújtják a számlát és akkor a temérdek széthordott milliárdok visszafizetését csak el kell kezdeni. S akkor szembesülhetünk azzal, hogy még az úgymond átkosban a Fekete Jánosék sem adósították el ennyire az országot, mint ahol most tartunk. Természetesen a kovidra hivatkozva, mert most ez a gumicsont, ami mindenre felhasználható. De ott a költői kérdés: a bajnai-féle libás gaztettével, miután a földművelő parasztságot végleg megfosztották földjétől, a devizahitellel küldték padlóra a felemelkedést még elősegíthető középosztályt, ekkorra lett olyan óriási a szakadék a közép- és felsőosztály között.
„A devizahitelezést 2001. júniusában az első Orbán-kormány idején, a Magyar Nemzeti Bank kezdeményezésére, a kabinet támogatásával, az akkori parlament döntésével vezették be. És persze az ellenzék asszisztálásával”, amelynek 2002-es kormányra kerülése után lett volna lehetősége a beavatkozásra, a jelentősen növekvő hitelállomány korlátozására, amit nem tettek meg. Az ügyfeleket pedig azért terheli felelősség, mert sokan vettek fel devizahitelt fedezet nélkül, holott az ilyen hiteleket csak azoknak lett volna szabad elérhetővé tenni, akik devizabevétellel rendelkeztek-„ nyilatkozta a közelmúltban Surányi György, a Magyar Nemzeti Bank korábbi elnöke. E tényt nem lehet elégszer hangsúlyozni, hiszen ma már a propaganda úgy szól, hogy a Gyurcsány-kormány adósította el a lakosságot. Holott ez nem igaz. Az Antall-kormány leltár nélkül végrehajtott privatizációja volt a főpróba. Aztán, hogy ez kisebb-nagyobb zökkenőkkel lezajlott – a nagyobb zökkenők csupán azért voltak, mert egymás között összevesztek a koncon a tűzhöz közelebb lévők – jöhetett a többi. Pilótajátékok, banki ügyletek, a könnyű- és nehézipar szétzúzása, az állami gazdaságokon keresztül egészen a MALÉV-ig minden elkótyavetyélése, amelyben bűnös mindegyik kormány, amely ez idáig regnált az utóbbi három évtizedben!
S most, miután az eladósítással már több tízezer családot küldtek padlóra, egyes számítások szerint többen lettek öngyilkosok a kialakult helyzet miatt, mint ahányan az 1956-os szabadságharcunk áldozataivá váltak, ezer és ezer családot ziláltak szét, akkor kiderül, hogy az igazságügyi miniszter helyetteseként regnáló alak, összefonódva a végrehajtók főnökével, irtózatosan sok pénzt síbolt el, mivel szabad kezet kaptak a kiszolgáltatottak vagyonának elszedéséhez. És természetesen az igazságügyi minisztert nem terheli felelősség. Holott jobb helyeken, ahol komolyan veszik a vezetők feddhetetlenségét, ezért minimum azonnal menesztenék a minisztert, s hogy mindez a szárnyai alatt zajlott éveken keresztül, még büntetőjogi felelősség is terhelné. Mondom, ha Hazánk úgymond az igazságosság helyszíne volna. Hogy hiába hallatszott fel az égig a becsapott tízezrek segélykiáltása, ez semmit sem számított az elefántcsont toronyba behúzódó hatalmi elitnek, mert az számukra teljesen természetes volt, hogy köztisztviselői illetményből valakik milliárdos vagyonokat halmozzanak fel. Még csak a gyanú árnyéka sem vetült senkire, akiknek 1-2 milliós karórára, kétmilliós hátizsákra, magánrepülőgépen való repkedésre, jachtozásra, dubajozásra és egyéb pénznyelő hobbira futotta, hogy valaki legalább annyit kérdezzen tőlük, hogy mégis, miből vették? Nem, ez már a magánszféra súlyos megsértését jelentette volna. Ilyesmit csupán azoktól szokás kérdezni, akik bérből és fizetésből élnek – és itt senki sem gondol a parlamenti padsorokban bohóckodókra, különösen nem a kormányfőre, aki maga sem nem átallotta kijelenteni, hogy nincs vagyona és soha sem volt vagyonos ember. Miközben több százmilliárdnyi érték került át családi kézbe. Na persze, sem az apát, sem a felnőtt gyereket egy miniszterelnök meg nem kérdezné, hogy miből? Ez nem illik! De hát lopni sem illik, mégis megteszik. A valóban bérből és fizetésből élőknek minden fillérjét az adóhatóságtól kezdve számos felügyeleti szerv ötszörösen átvilágít, s ahol csak egy parányi kis tévedést észlelnek, azonnal súlyos bírságokat szabnak ki, hogy még csak a gondolat se fogalmazódjék meg senki fejében, hogy „ezeknek ott fenn miből is telik”.
Sajnos, a mi hazánkfiai már elfogadták, hogy piros vagy sárga paradicsommal kampányolva az úgymond kisebbik rossz, akarom mondani, a kisebbik tolvaj mellé tegyék le a voksukat. Ha egyáltalán lehet tudni, hogy melyik is a kisebbik tolvaj. Hiszen amiről tudunk, az csak a felszín. A magánszámlákra, a külföldi bankokba elrejtett összegekre, a horvátországi félszigetre, a miamii luxus nyaralóra gondolni sem lehet, hiszen az már más lapra tartozik. Miközben a pórnépet képesek volnának egymással akár agyagba is döngöltetni, aki nem osztja a véleményüket.
A minap is óhatatlanul hallottam a buszmegállóban három joviális férfi beszélgetését. „A Mészáros az igen! Az folyton jótékonykodik. Amikor nála dolgoztam, nekem is mindig időben és rendesen kifizették, ami járt. A Mészáros még többet is szokott adni egy ezressel. Hallottatok arról, hogy emezek, a komcsik így tennének?” S sajnos, akit így elhomályosított a média, nehéz volna meggyőzni, hogy aki lenyúlta a nemzet pénzét, mert másként ennyi milliárdot képtelenség, még folyamatos lottó-főnyereménnyel is összegyűjteni, szóval az könnyen „jótékonykodik”. Holott nem jótékonykodásra volna szükség, a magyar embert meg lehet alázni ilyesmivel, és sajnos, meg is teszik. Tisztességes megélhetést, életteret, megbecsülést, önrendelkezést érdemelne már rég ez a nemzet, a titkosítások, az álszent hazudozások és aljas, pitiáner egymás elleni kijátszások helyett. De hát mit is lehetne elvárni, amikor a minap is hasonló gondolatokért egy felbőszült hazánk fia lebunkózott, mondván, hogy hogyan merészelek ilyesmit leírni. Ha nem tetszik, el lehet innen menni. Ő is ezt tette. Most éppen Hollandiában él és igenis jól él. Csak röhögi az itthon nyivákolókat, akik hó végén már egy doboz gyufát sem tudnak megvenni maguknak. Ő bezzeg, ha kedve szottyan, akkor akár egy hazai melós egy havi fizetésénél is többet költ el sörre, étteremre, nassolni valókra. A családja sem szenved hiányt. Amikor kedvük tartja, hét végén hatalmas autós kirándulásokra indulnak és ilyenkor bizony annyit költenek, amit idehaza egész évben sem engedhetnek meg maguknak… S még tovább is ömlengett, hogy milyen jólétben él és csak lesajnálja azokat, akik nem keresik meg maguknak a hasonlóan kínálkozó alkalmakat.
Természetesen a fotóján ott látni a piros-fehér-zöld zászlót, ott „nagy magyarként” tetszeleg, de, hogy akik megőrzik és iszonyatos erőfeszítésekkel is megtartják magyarnak a Hazát, azokat könnyű lebunkózni, kigúnyolni. Mert ma már ez a divat. És az, hogy legyen mindenki világpolgár, mert ez az élet rendje. Aztán szép lassan besétálnak abba a kelepcébe, ahonnan már nem lesz kiút, de tán nem is veszik észre, hogy már szabad gondolatuk sincs, csak biorobotként végrehajtják, amit beléjük programoztak. S talán fel sem fogják az okát, hogy miért vagyunk itt még – sajnos egyre kevesebben, akik másként szeretnénk élni.
Tudom, most jön megint a költői kérdés: mi lenne a kiút. Számtalanszor elmondták, leírták már, gondolkodjanak el rajta, hogy hol rontottuk el, hogyan lehetne folytatni, ha nem szeretnénk megélni, hogy más népekhez hasonlóan a mi fajunk is süllyesztőbe kerüljön. Érdemes Istóczy Győzőtől kezdve a régi nagy gondolkodókat elővenni és mindenféle belebeszélés, gyűlölködés nélkül olvasni üzeneteit. Mert nehogy azt higgyék, hogy az ő antiszemitizmusa bárki ellen is irányult. Ő a Magyar Hazát akarta megvédeni. Azt a hazát, ahol akár az úgymond kiszsidó és a cigányság is épp úgy életteret kap, ha elfogadja törvényeinket, ha betartják, hogy mindenkinek egyenlő joga és kötelessége van, akkor nem engedik, hogy odafönn, a zavarosban halászók kijátsszák egymás ellen őket. Nem vigyorognak kárörvendően a másikra, hogy ni-ni, ő csak másodrendű, mert az én fajtám áll a kormányrúdnál. Ez a fajta már többször is pusztulásba vitte Földünk lakosságát, s most sem lesz másként, ha nem tudjuk időben – már a 24. órán is túljutva – megfékezni őket hatalmi tobzódásukban, amely már nem az értelmes életről, hanem az esztelen szerzési vágyról és pusztításról szól.
Be kellene látni, hogy egyetlen Glóbuszunk van, ahol jelenleg élni tudunk. A tudomány jelenlegi állása szerint nincs lehetőség innen elmenni, elmenekülni. Akkor talán itt volna az ideje, hogy ezeket az esztelen őrülteket, ezeket az Univerzum-romboló pszichopatákat végre a pokol fenekére küldve értelmesen, emberhez méltóan éljünk. Földünk nem igaz, hogy túlnépesedett. akár még többszörösét is el tudja tartani a jelenlegi emberiségnek, csak értelmes beosztással. Nem a tengerekbe kell önteni a felesleget, nem eleve a meggazdagodási vágy alapján termelni bármit, hanem az élhető élet és az életfeltételek mind hosszabb idejű biztosítása kellene, hogy az elsődleges cél legyen.
Fehér-fekete-sárga, keresztény-mohamedán-zsidó a maga életterében úgy élhet, ahogy szeretne, ha belátják azt, hogy nem egymás kárára, hanem egymás mentén, egymást segítve kellene a jövőt tervezni. A sok ezer éves öldöklés, a meggazdagodási vággyal gerjesztett gyilkos eszközök – élelmiszereknek mondott mérgek és életellenes technikai eszközök – helyett életigenlő élelem és használati tárgyak lehetnek azok, amelyek valóban visszahozhatják a valamikor paradicsomi állapotokat, ahol az ember ember tudott lenni, ahol egyetlen törvény uralkodott csak: a Természet törvénye, amely felülírt és ma is felül kellene írni a kisstílű nagygazemberek önző tobzódását.
Mert megmaradásunk záloga ez, szülessünk a Föld bármely pontjára, ma még egy hajóban evezünk, s bizony ez a hajó már sok-sok súlyos léket kapott, s lassan elfogy az erőnk a ránk zúduló áradat kilapátolásához.
Rozgics Mária 2022.01.23.