(idézet: A Berchtesgadeni sasfészektől a berlini bunkerig)
Veszélyben az észak-afrikai és közel-keleti angol pozíciók — Darlan—Hitler tárgyalás az angolok ellen folytatandó harcról — John Dill vezérkari főnök memoranduma Anglia súlyos katonai helyzetéről — Kréta elfoglalása — Sikeres angol és szabad-francia katonai akció Szíriában — Angol és szovjet csapatok bevonulása Iránba — Churchill üzenete Roosevelthez, Roosevelt válasza — 1941. június 22. Chequersben — Churchill rádióbeszéde — Az amerikai kormány állásfoglalása Hitler ellen — A földközi-tengeri angol pozíciók javulása — A moszkvai háromhatalmi értekezlet — Sztálin a koalícióról — Az angol és szövetséges hajóveszteségek csökkenése — Német tervek a Földközi-tenger és a Közel-Kelet térségében
- április 6-ána Wehrmacht egységei megtámadjákJugoszláviát és Görögországot. Három héttel később, április 27-én a német csapatok bevonulnak Athénbe. Ugyanezen a napon Észak-Afrikában, a líbiai fronton Rommel tábornok csapatai átlépik az egyiptomi határt és elfoglalják Halfaya kikötőjét, másnap pedig beveszik Sollumot.
Május 2-án nagy veszteségek árán befejeződik a brit-birodalmi és a görög csapatok hajóraszállítása a görög szárazföldről.
Ugyanezen a napon Irakban felkelés tör ki az angolok ellen, körülzárják az angol szárazföldi- és légitámaszpontokat.
A közel-keleti helyzetet Nagy-Britannia szempontjából súlyosbítja az is, hogy a szíriai francia haderő parancsnoka, Dentz tábornok együttműködik a tengelyhatalmakkal és hajlandó minden segítséget megadni az iraki felkelésnek. Iránban szintén tengelybarát uralkodó, Reza Pahlevi sah ül a trónon.
1941 májusában nemcsak Szíriában, Irakban és Iránban fenyegeti nagy veszély a közel-keleti angol pozíciókat, hanem fenyegetően alakul a helyzet más közel-keleti államokban is. Transzjordániában Favzi el Kavkji szabadcsapatokat szervez az angolok ellen, ugyanakkor Amin el Husszein, a jeruzsálemi főmufti, Anglia halálos ellensége a mohamedán hívőket igyekszik fellázítani és harcba vinni az angolok ellen.
- május 5-énvichyi katonai és politikai körökben újra előtérbe kerül a Hitlerrel való szorosabb együttműködés lehetősége. Ekkor ugyanis elhatározzák: megfelelő német garancia esetében a vichyi kormány utasítja Dentz tábornokot, hogy a szíriaifrancia hadsereg készleteinek kétharmadát adja át az iraki felkelőknek.
Május 11-én Darlan tengernagy Obersalzbergbe repül Hitlerhez. Darlan felajánlja: a francia flotta megmaradt részét harcba veti a Földközi-tengeren az angolok ellen, továbbá a szíriai légitámaszpontokat korlátlanul használhatja a német légierő, végül fegyveres támogatást nyújtanak az iraki felkelésnek, ha Hitler megfelelő biztosítékokat nyújt Franciaország háború után elfoglalandó státusára nézve.
Darlan tengernagy azonban meglehetősen hűvös fogadtatásra talál; Hitler és tanácsadói nem nagyon hajlandók a távolabbi jövő megvitatására, mert 1941 májusában már minden figyelmüket a Fall „Barbarossa” köti le. Ugyanezen okból tagadja meg Hitler az iraki felkelők légi úton való támogatását: minden repülőgépre a keleti hadszíntéren lesz szükség.
Ha a német hadsereg főparancsnoksága 1941 májusában Szírián keresztül komoly segítséget tudott volna nyújtani az iraki felkelésnek, a transzjordániai szabadcsapatoknak, az iráni angolellenes elemeknek, akkor a közel-keleti angol pozíció rendkívül nagy veszélybe került volna, az angol flotta elvesztette volna olajbázisait, rövid időn belül kritikussá, ha éppen nem lehetetlenné vált volna a Szuezi-csatorna és a Nílus-völgy védelme. De 1941 május közepén Hitler és a német nagyvezérkar nem meri megkockáztatni a közel-keleti akciót, minden erőt a keleti frontra irányítanak.
Ezekben a napokban John Dill, az angol vezérkar főnöke terjedelmes memorandumban közli nézetét az általános hadihelyzetről. Megállapítja, hogy a balkáni hadjárat befejezése után hat héttel, tehát 1941 június közepére a németek minden bizonnyal készen állnak Anglia elözönlésére. Az inváziós veszély olyan súlyos — írja az angol vezérkari főnök —, hogy nem szabad a brit szigetek védelmét tovább, gyengíteni az Egyiptomba és a Közel-Keletre szánt újabb erősítésekkel. Nem szabad további páncélos- és légierőket a Közel-Keletre irányítani még akkor sem, ha ez Egyiptom elvesztésébe kerülne is. Egyiptom elvesztése, fejtegeti Dill, katasztrófa lenne, de nem jelentené a háború végét. A sikeres invázió azonban végső vereségünket jelenthetné … Az angol vezérkar főnöke ilyen kétségbeejtően súlyosnak látja a közel-keleti helyzetet, s az 1941 május végén tovább rosszabbodik …
Május 20-án megindul a „Merkúr” hadművelet, melynek célja Kréta szigetének elfoglalása. A német VII. légiflottára hárul az a feladat, hogy egyrészt sorozatos bombatámadásokkal rombolja szét a sziget védelmi berendezéseit, űzze el az angol flottának Kréta szigete körül operáló egységeit, másrészt a földre szálló ejtőernyős csapatok utánpótlását szállítórepülőgépekről, vitorlázórepülőgépekről lássa el mindaddig, ameddig a hajón szállított motorizált egységeket partra lehet tenni. Az ejtőernyősök parancsnoka Student tábornok.
A „Merkúr” terv előírása szerint május 20-án, rendkívül heves légitámadások után, német ejtőernyősök szállnak le Kréta szigetén, a sziget stratégiai szempontból négy legfontosabb pontján: a Suda-öbölben, Heraklionnál, Maléménál és Rhetümonnál. A harc irtózatos hevességgel folyik, az első napokban teljesen bizonytalan a küzdelem kimenetele.
Május 21-én sikerül ugyan a német ejtőernyősöknek elfoglalni Malémé repülőterét, de ugyanezen a napon egy csapatokat és utánpótlást szállító német—olasz konvojt angol tengerészeti erők az utolsó hajóig elsüllyesztenek. Fokozza a Kréta szigetén harcoló német ejtőernyősök nehézségeit az is, hogy az első 72 órában nem rendelkeznek páncélos-elhárító fegyverekkel, ugyanakkor a védők, a német hadvezetőség nagy meglepetésére, harcba tudnak vetni tankokat és motorizált egységeket. Nem sikerül az első napokban az ejtőernyősökhöz utánpótlást eljuttatni, mert az angol légvédelem és a vadászgépek egymás után lövik le a német szállítórepülőgépeket.
Az ötödik napon, május 25-én azonban, amikor a német véderő főparancsnoksága már arra gondol, hogy visszavonja az ejtőernyős egységeket, a VII. légiflottának végre sikerül megszerezni Kréta fölött a légiuralmat.
Június 1-én az angolok elveszítenek három cirkálót, hat romboló süllyed el, súlyosan megrongálódik két csatahajó, egy repülőgép-anyahajó, kilenc cirkáló és romboló. Kiürítik Krétát. De óriásiak a német veszteségek is: az ejtőernyősöknek közel egyharmada esett el vagy sebesült meg.
Student tábornok azt javasolja Hitlernek, hogy aknázzák ki a győzelmet, itt a kedvező alkalom, támadják meg Cyprust, azután pedig Máltát.
De 1941 júniusának első napjaiban, akkor, amikor az angolok repülő- és harckocsi utánpótlást már nem tudnak küldeni. Hitler és a német nagyvezérkar már nem képes támadását folytatni. Dél-Görögországból és Krétából a VII. német légiflotta legnagyobb részét a keleti frontra, a Szovjetunió ellen indítandó hadjáratra irányítják.
Ez teszi lehetővé az angoloknak, hogy Irakba csapaterősítéseket vigyenek, továbbá azt, hogy június első hetében megszilárdítsák a szíriai helyzetet is. Június 8-án Henry Maitland Wilson vezetése alatt angol és szabad-francia csapatok átlépik a szíriai határt. A görögországi, meggyengített német repülőkötelékek nem tudnak Dentz tábornoknak kellő segítséget nyújtani, és amikor június végén a Mezopotámiából támadó indiai csapatok Dentz tábornok hátába kerülnek, a Vichy-barát francia főparancsnok feladja a kilátástalan küzdelmet. A beiruti amerikai követ közvetítésével fegyverszüneti tárgyalások kezdődnek, s ennek eredményeképpen 1941. július 12-én ausztráliai csapatok vonulnak be Beirutba, Szíria az angol és az angolbarát francia csapatok kezére kerül.
Végül: a közel-keleti térségben zajlik le az első közös angol—szovjet akció a II. világháború folyamán: 1941. augusztus 25-én angol és szovjet csapatok bevonulnak Iránba és rendet teremtenek az országban.
Churchill angol miniszterelnök 1941. május 16-án részletes helyzettájékoztatót küldött Smuts dél-afrikai miniszterelnöknek. Vázolta az egyre súlyosabbá váló katonai helyzetet, de levelének végén reménykedve jegyezte meg, hogy az Intelligence Service, az angol titkosszolgálat jelentései szerint Hitler keleten támadásra készül a Szovjetunió ellen; nincs veszve tehát minden, van remény a dolgok jobbrafordulására …
- június 20-án, péntekenChurchill Chequersbeutazik, hogy az angol miniszterelnökök csendes vidéki kastélyában töltse a hétvéget. Másnap, június 21-én megérkeznek vendégei, Winant londoni amerikai nagykövet és felesége, Eden külügyminiszter és felesége, valamint Bridgen, az angol vezérkar egyik magasrangú tisztje.
Winant nagykövet Roosevelt elnök üzenetét hozza. Az angol miniszterelnök ugyanis június 15-én Roosevelthez táviratot intézett, melyben közölte: értesülése szerint német támadás fenyegeti a Szovjetuniót. Ha kitörne a német—szovjet háború, az angol kormány hajlandó lenne segítséget adni a Szovjetuniónak, azon elv alapján, hogy Anglia mindenkit támogat, aki Hitler ellen harcol. Mi az elnök álláspontja?
Mr. Winant közli Roosevelt válaszát: ha a németek megtámadják a Szovjetuniót, Roosevelt hajlandó olyan nyilatkozatot támogatni, melyben az angol miniszterelnök a Szovjetuniót mint szövetségest üdvözli.
Röviden és egyszerűen: ha Churchill kiáll a Szovjetunió mellett, Roosevelt támogatni fogja őt.
Az amerikai nagykövettel folytatott beszélgetés után Churchillt megkérdezi személyi titkára: a miniszterelnöknek ez az állásfoglalása nem jelenti-e azt, hogy a régi anti-kommunista megváltoztatta elveit?
Churchill válasza: „Szó sincs róla. Nekem egy célom van, Hitler megsemmisítése … Ha Hitler megtámadná a poklot, akkor én kedvező jelentést terjesztenék az alsóház elé — az ördögről.”
(Ez a kis epizód talán érthetőbbé teszi az anti-kommunista Churchill magatartását — 1941. június 22 után. Churchill 1941. június 22-én nem lett a szovjet rendszer híve. De felismerte azt, hogy abból a halálos veszedelemből, amelybe a brit világbirodalom a második világháború folyamán, közelebbről 1941 tavaszán került, csak egyetlen kivezető út van: szövetség a Szovjetunióval.)
Hitler arra számított, hogy a kapitalista Anglia és Amerika jó szemmel fogja nézni a bolsevizmus ellen indított „kereszteshadjárat”-át, és eszük ágában sem lesz a Szovjetunió segítségére sietni. De Churchill június 22-iki rádióbeszédében, melyre később még visszatérünk, határozottan leszögezi: „A Szovjetuniót fenyegető veszély minket is fenyegető veszély, ezért az oroszok harca otthonukért, hazájukért a föld bármely pontján élő szabad emberek és szabad népek ügye …”
Ez a felismerés lett ama politika kiindulópontja, mely a második világháború folyamán lehetővé tette a két kapitalista angolszász nagyhatalom és a szocialista Szovjetunió szinte zavartalan együttműködését.
Másnap hajnali 4 órakor az angol külügyminisztérium telefonértesítést küld Chequersbe: 3 óra 30 perckor megindult a német, támadás a Szovjetunió ellen. Colville titkár azonban nem meri gazdáját ezzel a hírrel felriasztani, mert Churchill szigorúan meghagyta neki, hogy éjszakai nyugodalmát csak egyetlen esetben szabad megzavarni: ha a náci csapatok partra szállnak Angliában …
Churchill így csak reggel 8-kor értesül a támadás híréről; lázas munkába kezd és délelőtt 11-től este 9-ig dolgozik belső munkatársaival, Edennel, Cripsszel és Beaverbrookkal az angol rádióban elmondandó beszédén. Húsz perccel 9 előtt készül el a beszéd, 9-kor Churchill már mikrofon előtt áll és a többi között a következőket mondja:
„Az elmúlt 25 esztendő alatt nemigen volt nálam állhatatosabb ellensége a kommunizmusnak. Nem akarok semmit visszavonni abból, amit e tárgyban ezelőtt elmondottam … A múlt minden bűnével, tévedésével és tragédiájával eltűnik. Most látom a szovjet katonát, amint ott áll őrt szülőföldje védelmében, őrizvén azt a földet, amelyet ősei műveltek időtlen idők óta …
Most közölni óhajtom őfelsége kormányának elhatározását … Nekünk egyetlenegy, mindenáron megvalósítandó célunk van: el vagyunk szánva arra, hogy elpusztítjuk Hitlert és vele együtt a náci uralom utolsó nyomát is. Soha nem leszünk hajlandók ezen a ponton engedményeket tenni. Soha nem fogunk szóba állni, soha nem fogunk tárgyalni Hitlerrel vagy bandájából bárkivel. Harcolni fogunk ellene a földön, harcolni fogunk ellene a tengeren, harcolni fogunk ellene a levegőben mindaddig, amíg Isten segítségével a hitlerizmus árnyékától is megszabadítjuk azokat a népeket, amelyeket leigázott.
Azok a nemzetek, amelyek felveszik a harcot a nácizmus ellen, a mi természetes szövetségeseink. Minden ember és minden állam, amely Hitler mellé áll, a mi ellenségünk …
… Abból, amit elmondtam, következik, hogy minden segítséget megadunk Oroszországnak és az orosz népnek, ami csak erőnktől telik. Fel fogjuk szólítani barátainkat és szövetségeseinket a világ minden részén, hogy ugyanígy járjanak el és ugyanazt az utat válasszák, mint mi” — fejezi be beszédét Churchill.
Az Amerikai Egyesült Államok kormányának állásfoglalása nem soká késik. Egy nappal a náci csapatok hitszegő támadása után, június 23-án Sumner Welles, az amerikai külügyminisztérium másodállamtitkára hivatalos nyilatkozatot tesz:
„Az Egyesült Államok népe számára az a legfontosabb kérdés, hogy vajon Hitler végre tudja-e hajtani világhódító tervét, amely együtt járna a világ minden szabad és szabadságszerető népének és minden még megmaradt szabad demokráciának elpusztításával és leigázásával, vagy pedig ebben a gonosz szándékában meg tudjuk-e gátolni.
Ez a két lehetőség áll előttünk, és ezért egy pillanatig sem habozhatunk, hogy minden rendelkezésünkre álló erőforrást sorompóba állítsunk az új világ szabadságának és függetlenségének védelmében. Az amerikai kormány felfogása szerint minden védekezés a hitlerizmussal szemben és az erők összefogása abból a célból, hogy Hitler uralmát megdöntsük, sietteti a jelenlegi német uralmi rendszer összeomlását, következésképpen elősegíti a mi védekezésünket és biztonságunkat.
Amerikának ma egyetlen igazi ellensége van: Hitler Németországa, és egyetlen veszedelem fenyegeti: Hitler esetleges győzelme.”
Itt álljunk meg egy pillanatra: az Amerikai Egyesült Államok kormánya, Roosevelt elnök és bizalmas munkatársai őszinte meggyőződésből támogatták a hitleri Németország ellen küzdő Angliát. Feltehetően támogatták volna a Szovjetuniót még akkor is, ha nem kellett volna számolniuk a japán veszedelemmel. De ott volt a Csendes-óceánon Japán, a háromhatalmi egyezmény egyik alapító tagja, a Berlin—Róma—Tokió „háromszög” távol-keleti sarkpontja. Mi lesz, ha Hitler legyűri a Vörös Hadsereget és Vlagyivosztok kikötőjében találkozik egymással a német és a japán hajóhad?
A náci agresszorral szembeszálló Szovjetuniónak segítséget nyújtani, megteremteni a hitleri Németország megsemmisítésének előfeltételeit — az USA szempontjából is létfontosságú probléma.
A Brit Birodalom és az Amerikai Egyesült Államok józan vezető politikusai 1941. június 22-én egy pillanatig sem haboznak a Szovjetunióval kialakítandó koalíció kérdésében.
Nincs semmi túlzás abban az állításban, hogy Churchillt és Rooseveltet — az angolszász hatalmak e két vezető politikusát — éppen a Szovjetunióval való együttműködés szükségességének felismerése és e politikai elvnek gyakorlati megvalósítása emelte a jelenkor legmarkánsabb, legnagyobb hatású polgári államférfiainak sorába.
Az angolszász hatalmak hajlandósága az erőteljes antihitlerista koalíció kialakítására végső soron a szovjet külpolitika helyes irányvonalának igazolása volt. A szovjet kormány 1939 április közepén — Csehszlovákia letiprása után — Angliának és Franciaországnak olyan háromhatalmi szerződés megkötésére tett ajánlatot, mely visszariaszthatta volna a támadástól a Harmadik Birodalom katonai és politikai vezetőit. Akkor, 1939 tavaszán a Chamberlain és a Daladier kormány lehetetlenné tette a szerződés létrejöttét. Az eredménye: majd egész Európa Hitler uralma alá került, a Brit Birodalomnak a végső veszély óráiban Ausztráliától Indián keresztül Egyiptomig, a Közel-Keletig minden erőforrását mozgósítania kellett, hogy elháríthassa az inváziót, a legyőzetést.
- június 22-én, két, keserves tapasztalatokban gazdag esztendő után az angolszász hatalmak végre felismerték, hogy aszabadság megmentésének egyetlen útja van: szövetség a Szovjetunióval a fasiszta barbárság megsemmisítésére.
De hallatszottak más hangok is: 1941. június 23-án Truman amerikai szenátor, később az Egyesült Államok alelnöke, majd elnöke kijelentette: „Ha azt látjuk, hogy Németország van fölényben, Oroszországot kell segítenünk, ha pedig Oroszország kerül fölénybe, Németországot kell segítenünk, csak pusztítsák egymást minél jobban.”
Sztálin 1941. július 3-án tartott rádióbeszédében a szovjet kormány álláspontját az angolszász hatalmakkal való együttműködésről a következőképpen fejti ki:
„A hazánk szabadságáért folyó háború egybe fog olvadni Európa és Amerika népeinek saját függetlenségükért, demokratikus szabadságjogaikért folytatott harcával. Ez a Hitler fasiszta hadserege által való leigázás és leigázás veszélye ellen a szabadságért síkraszálló népek egységfrontja lesz. Ezzel kapcsolatban Churchillnek, Nagy-Britannia miniszterelnökének történelmi jelentőségű beszéde a Szovjetuniónak nyújtandó támogatásról és az Amerikai Egyesült Államok kormányának az a nyilatkozata, hogy kész segítséget nyújtani országunknak — e nyilatkozatok, amelyek a Szovjetunió népeinek szívében csak hálaérzetet kelthetnek — teljesen érthetők és jellemzők.”
Az ünnepélyes kormánynyilatkozatokat hamarosan tettek követik. Július 12-én Moszkvában angol—szovjet szerződést írnak alá, melynek értelmében a szerződő felek a végső győzelemig harcolnak Hitler ellen és nem kötnek vele különbékét, minden téren teljes egységben lépnek fel.
A keleti hadjárat megindulása után az összes csatatereken lényegesen — mégpedig előnyösen — megváltozik az angol szárazföldi, tengeri és légi erők helyzete. Churchill írja emlékirataiban: „Hitlert az oroszországi hadjárat arra kényszerítette, hogy visszavonja légierőit Szicíliából és Görögországból, ez tette lehetővé Málta utánpótlásának megszervezését.”
Az eredmény: 1941. július—augusztus—szeptemberében, három hónap alatt a tengelyhatalmaknak 43 hajóját süllyesztik el angol tengerészeti és légierők, 1941 októberében pedig a Rommel afrikai csapatainak küldött utánpótlás 60 százaléka kerül a tenger fenekére — a Máltából operáló angol tengeri- és légierők tevékenysége következtében. Ez döntő jelentőségű volt 1941-ben a sivatagi hadjárat kimenetele szempontjából.
Ismételjük: Málta megerősítése, a máltai támaszpontok felhasználása azért volt lehetséges, mert a német légierőt majdnem teljes egészében a Vörös Hadsereg ellen kellett bevetni.
Érthető, ha az angol vezérkar nagyon aggódott a keleti fronton elért kezdeti gyors német sikerek miatt. Az Auchinleck tábornokhoz, az egyiptomi angol csapatok parancsnokához 1941. július 6-án küldött figyelmeztetés közli, hogy az angol felderítő szolgálat jelentése szerint olasz erősítések érkeztek Líbiába, ugyanakkor a németek semmit nem küldtek az utolsó hetekben; mégis gyorsan megváltozhat ez a helyzet, ha összeomlik a Szovjetunió.
Azt ígérik Auchinleck tábornoknak, hogy az Egyiptomban állomásozó angol légierők utánpótlása folyamatos lesz, és így a légifölényt augusztus—szeptemberre meg is szerezhetik, ha azonban a Vörös Hadsereg összeomlik, tekintélyes német légierők válnak szabaddá, Afrikában a légi fölény ismét a németek kezébe kerül …
1941 augusztusában a német légierő hadműveleti parancsnoksága határozottan leszögezi: a Földközi-tenger térségében a Luftwaffe megerősítése lehetetlen mindaddig, ameddig a keleti fronton nem válik szabaddá a német légierő …
(Hogy milyen komoly összefüggés állott fenn a keleti front és a Földközi-tenger térségének harcai között, arra csak egyetlenegy adatot idézünk: 1941. december 5-én Hitler elrendeli: mivel a keleti fronton a német légierők felhasználása az időjárási viszonyok miatt csak korlátozott lehet, Kesselring tábornok vezetésével egy teljes légihadtest repüljön a keleti frontról Szicíliába és Észak-Afrikába. A német légihadtest megérkezése után újra megkezdődnek a légitámadások Málta ellen, és az év végén a német légierő megszerzi a Földközi-tengeren az uralmat.)
Szeptember 29 és október 1 között a Szovjetunió, Anglia és az Egyesült Államok megbízottai Moszkvában tárgyalásokat folytatnak a kölcsönös katonai szállítások ügyében. Steinhardt moszkvai amerikai nagykövet november 2-án a szovjet kormánynak emlékiratot nyújt át, melyben közli, hogy Roosevelt elnök jóváhagyta a moszkvai háromhatalmi értekezlet jegyzőkönyvét, a fegyverzetről és egyéb felszerelésről készített valamennyi listát, és kiadta az utasítást a szállítások azonnali megkezdésére. A pénzügyi nehézségek elkerülésére Amerika 1 milliárd dolláros kamatmentes hitelt nyújt a Szovjetuniónak.
Sztálin november 6-án, az Októberi Forradalom 24. évfordulóján a moszkvai szovjet ünnepi ülésen a következőket mondja:
„Nagy-Britannia, az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió egységes táborban egyesültek, amely a hitleri imperialisták és hódító hadseregeik megsemmisítését tűzte ki céljául.
A három állam nemrégiben Moszkvában — Beaverbrook úrnak, Nagy-Britannia képviselőjének, és Harriman úrnak, az Amerikai Egyesült Államok képviselőjének részvételével — megtartott konferenciája elhatározta, hogy országunkat rendszeresen segíteni fogja harckocsikkal és repülőgépekkel. Mint ismeretes, ennek a határozatnak alapján már kezdünk is kapni harckocsikat és repülőgépeket. Nagy-Britannia már előbb biztosította országunk ellátását nem elegendő mennyiségben rendelkezésünkre álló anyagokkal, mint pl. alumíniummal, ólommal, ónnal, nikkellel, kaucsukkal. Ha ehhez hozzávesszük azt a tényt, hogy az Amerikai Egyesült Államok a napokban egymilliárdos kölcsönt szavazott meg a Szovjetunió számára, bízvást mondhatjuk, hogy az Amerikai Egyesült Államok, Nagy-Britannia és a Szovjetunió koalíciója reális dolog, amely nő és nőni fog közös felszabadító ügyünk javára.”
1941 őszén azonban még úgyszólván egyedül a Szovjetunióra nehezedik az antifasiszta háború terhe. Az angolok folytatnak ugyan kisebb jelentőségű hadműveleteket a líbiai sivatagban, még szenvednek komoly veszteségeket az atlanti-óceáni csatában, de a németeknek és csatlós szövetségeseiknek fő ereje a szovjet fronton kerül bevetésre.
A Vörös Hadsereg, a szovjet partizánok egyre erősödő harcának és sikeres ellenállásának első eredményei már 1941 őszén megmutatkoznak. A náci hadvezetőség a tagadhatatlan területi sikerek ellenére nem tud döntő eredményt elérni. Leningrád, Moszkva és a Don alsó folyása szilárdan a szovjet csapatok kezében marad, miközben a Volga mögött egyre újabb és újabb hadosztályok készülnek a harcra. De nagy nemzetközi jelentősége is van a Vörös Hadsereg első, moszkvai sikereinek: „Az összes náci-ellenes népek, nagyok és kicsik örömmel látták a német »villámháború« első csődjét” — írja Churchill a moszkvai csata után. — „Országunk felől annyira távolodott az invázió veszélye, amennyire a német csapatok belekényszerültek egy élethalálharcba Keleten. Hogy meddig fog tartani ez a harc, azt senki nem tudja megmondani … Hitler maga vette át a hadsereg főparancsnokságát keleten, bízva saját hadvezéri képességeiben, és nagy reményektől eltelve, hogy az oroszok 1942-ben rövidesen összeomlanak.”
Nemcsak az invázió veszélye távolodik el Anglia felől, hanem megváltozik a helyzet a tengereken is. A brit admiralitás hivatalos adatai szerint 1941 áprilisában 653 960 tonna űrtartalmú angol, szövetséges és semleges hajót süllyesztettek el a németek; 1941 júliusában az elsüllyesztett hajók tonnaűrtartalma 120 975, a hajóveszteség tehát egyötödére csökken! Ezt köszönhette Anglia sok más mellett a Vörös Hadsereg hősi ellenállásának.
De nemcsak ezt.
1941 nyarán, az első hetek győzelmi mámorában német katonai szakértők a földközi-tengeri és közel-keleti angol pozíciók megtámadásának tervein dolgoznak, amire néhány hónappal előbb még nem mertek vállalkozni. Augusztus 8-án a német haditengerészet főparancsnoksága javaslattal fordul a véderő főparancsnokságához. Javasolja, hogy a keleti hadjárat befejezése után óriási méretű, Gibraltártól Iránig terjedő hadműveletekkel törjék meg a földközi-tengeri angol uralmat.
E terv kiindulópontja:
A német haderő a Vörös Hadsereget belátható időn belül leveri. Az elfoglalt keleti területeken a pacifikálásra elegendő lesz 60 hadosztály és egy légiflotta. A felszabaduló szárazföldi, tengerészeti és légi erőket a következő hadműveletekre lehet felhasználni:
- Akkora erősítéseket küldeni Észak-Afrikába, hogy Tobrukot elfoglalhassák.
- Sor kerülhet Franciaországból kiinduló csapatokkal a spanyol szárazföldön keresztülGibraltár megszállására és elfoglalására. E hadműveletet a francia—spanyol határ átlépése után 38 nappal lehet megkezdeni.
- Akár sikerül megegyezésre jutni Törökországgal, akár nem, Törökországon keresztül meg kell támadniSzíriát,Palesztinát és Egyiptomot. Erre a támadásra a készenléti állapot elrendelése után a 85-ik napon kerül sor.
Végül a Szovjetunió összeomlása — fejtegeti a tervezet — lehetővé teszi, hogy egy motorizált expedíciós hadsereg a Kaukázuson keresztül támadást intézzen a Perzsa-öböl, Irak, Szíria és Egyiptom irányában. Erre a támadásra legkorábban 1942 tavaszán kerülhet sor.
Mindennek pedig egyetlen alapvető feltétele van, állapítja meg a hadműveleti terv. Az, hogy a keleti hadjáratot a várakozásnak megfelelően még az ősz folyamán befejezzék a Wehrmacht egységei, a Vörös Hadsereg döntő vereséget szenvedjen.
De sem 1941 őszén, sem később nem omlik össze a Vörös Hadsereg, ellenkezőleg, 1941 decemberében a moszkvai csatában, a második világháború folyamán először, súlyos vereséget mérnek a villámsikerekhez szokott német csapatokra.
- június 22-ike után nemcsak az angol városok terrorbombázása szűnt meg, nemcsak az inváziós veszély csökkent a minimumra, hanem a Vörös Hadsereg hősies harcai tették lehetővé a közel-keleti angol pozíció megtartását, az olajforrások védelmét, Szuez és Gibraltár megerősítését is.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!