Március felé …
(idézet: A Magyar Tanácsköztársaság – Liptai Ervin)
November 8-án Berlinben is felkelés zajlott le. A császár elmenekült, és másnap Németországban is kikiáltották a köztársaságot.
A forradalmak megteremtették a népek számára a hőn óhajtott békét. November 3-án Ausztria-Magyarország hadseregeinek képviselői aláírták a fegyverszüneti szerződést.
Az olasz Diaz tábornokkal Páduában megkötött fegyverszüneti szerződést az antant nem tekintette általános érvényűnek, és ezért a szerb királyság csapatai a következő napokban tovább nyomultak előre.
November 7-én Károlyi Jászival, valamint a Nemzeti Tanácsban a munkástanácsokat képviselő Bokányival és a katonatanácsokat képviselő Csernyák repülőszázadossal Belgrádba utazott, hogy ott Franchet d’Esperey tábornaggyal, a franciák keleti hadseregének parancsnokával tárgyalásokat folytasson a végleges fegyverszünetről. A gőgösen viselkedő francia tábornok igen súlyos feltételeket diktált.
A magyar csapatoknak délen a Nagyszamos felső folyásától Besztercén, Marosvásárhelyen, a Maros torkolatán, Szabadkán, Baján, Pécsen keresztül, a Dráva mentén, a régi határig húzódó vonaltól északra kellett visszavonulniuk. Magyarországnak nagy mennyiségű fegyvert, hadianyagot, közlekedési eszközt és lovat kellett a győzteseknek átadni. A szerződés szerint a magyar hadsereg állománya nem haladhatta meg a 6 gyalog- és 2 lovashadosztályt.
A magyar kormány képviseletében Linder hadügyminiszter november 13-án írta alá a belgrádi szerződést.
A fegyverszüneti feltételek súlyosságáért az új kormányt semmiféle felelősség nem terhelte, annál inkább azokat, akik belevitték az országot a háborúba, és abból akkor sem léptek ki, mikor még kedvezőbb feltételeket kaphattak volna a győztesektől. Ennek ellenére Károlyi presztízse, különösen a burzsoázia körében, csorbát szenvedett, mert sokan azt remélték, hogy ő, közismerten jó antantkapcsolataival, kedvezőbb feltételeket tud elérni.
A belgrádi diktátum igen megtépázta az amerikai elnök: Wilson által keltett illúziókat. Bebizonyosodott, hogy mindaz, amit Wilson az annexió nélküli „igazságos” békéről hirdetett, abban a pillanatban érvényét vesztette, amint a központi hatalmak országai nem harcoló félként, hanem legyőzöttekként álltak az antanttal szemben.
A határok nyugalmát a belgrádi szerződés aláírása nem biztosította. A következő hetekben északon, majd Erdélyben is megkezdődött a csehszlovák, illetőleg román csapatok előnyomulása.
Megalakul a Kommunisták Magyarországi Pártja
A Károlyi-kormánynak a demokratikus népforradalom kibontakozása ellen, a polgári társadalmi rend védelmében tett intézkedései, a szociáldemokrata párt vezetőinek megalkuvó magatartása mind erőteljesebb aktivitásra ösztönözte azokat, akik a forradalmat a dolgozók teljes felszabadulásáig akarták folytatni.
Az októberi forradalom időszakában két jelentősebb csoport képezte Magyarországon a munkásmozgalom többé-kevésbé szervezett, forradalmi szárnyát.
Az egyik a szociáldemokrata párt régi baloldali ellenzéke volt, amelyhez a munkásmozgalom olyan ismert alakjai tartoztak, mint Rudas László tanár, a kitűnően felkészült filozófus, nagyszerű szónok; László Jenő ügyvéd, Vágó Béla magántisztviselő, az ellenzék régi kiemelkedő tagjai; Krammer Sándor, a budapesti Munkásképző Egylet volt elnöke; Szántó Béla, az antimilitarista mozgalom, majd a katonatanács egyik vezetője stb.
A másik, a magukat „forradalmi szocialistáknak” nevezők csoportja, amelyben ott találjuk a baloldali műszaki értelmiség képviselőit Kelen József és Hevesi Gyula szocialista mérnökök vezetésével, s a munkásmozgalom kiemelkedő alakját, Mosolygó Antalt, Szabó Ervin tanítványát, az antimilitarista mozgalom egyik vezetőjét; a fiatal forradalmi intelligencia egy részét, akik a Galilei-körből a háborúellenes mozgalmon át jutottak el a munkásmozgalomig. Utóbbiakat Korvin Ottó vezette. Társai: a Tisza elleni sikertelen merénylet elkövetője, Lékai János, továbbá Sallai Imre, Révai József, Lengyel József és a többiek, az idősebb és tapasztaltabb vezetőnek kijáró tisztelettel vették körül a kitűnő szervező, szerény, megnyerő magatartású, elszánt forradalmárt, aki mindössze 24 éves volt.
A baloldali pártellenzék és a „forradalmi szocialisták” széles körű tevékenységet fejtettek ki annak érdekében, hogy a dolgozókat a forradalom következetes végigvitelére mozgósítsák. Ők voltak a köztársaság kikiáltásáért folyó mozgalom fő szervezői, akik előkészítették a november 1-i Tisza Kálmán téri tömeggyűlést és a Conti utcai tüntetést. Korvin Ottó és társai tudatták november 16-án az Országház téren összegyűlt tömeggel, hogy a kormány eltitkolja Lenin és Szverdlov táviratát. (A közvélemény nyomására a kormány kénytelen volt nyilvánosságra hozni a táviratot, amelyet a „Népszava” november 20-i számában közölt.)
Korvinák számos röpiratot adtak ki, amelyek leleplezték a kormány forradalomellenességét, a burzsoázia manővereit, és a szocialista forradalom szükségességét hangoztatták.
A baloldali szociáldemokraták a munkás- és katonatanácsokban, az üzemekben végezték felvilágosító munkájukat.
A szociáldemokrata párt baloldali ellenzéke és a „forradalmi szocialisták” csoportja egyre világosabban látta, hogy a forradalmi fejlődés legnagyobb akadálya a munkásosztály pártjának megalkuvó vezetése. Annak felismeréséig egyelőre nem jutottak el, hogy a történelem egy új típusú párt létrehozását követeli meg. Érezték azonban, hogy a baloldal erőinek nagyobb szervezettségére, szorosabb összefogására van szükség. „Nem tudtunk más utat elképzelni, mint hogy a szociáldemokrata párton belül kerekedjünk felül, és a tömegek segítségével tereljük forradalmi irányba a párt vezetését. A legmesszebb menő elgondolásunk az volt, hogy létesítsünk esetleg egy szocialista klubot, ahol a párttal való szakítás nélkül, rendszeres elvi propagandát folytathatnánk a jobboldali vezetés ellen” – írja Hevesi Gyula.26
November közepe táján két ilyen klub volt szerveződőben: az egyiket Marxról, a másikat Szabó Ervinről akarták elnevezni. Létrehozásukra azonban már nem került sor.
Ezekben a napokban tért haza Oroszországból a volt hadifoglyok egy csoportja, közöttük egy, a harmincas évek derekán járó fiatalember, akit iratai szerint dr. Sebestyén Emilnek hívtak.
Csak a beavatottak tudták, hogy a Sebestyén név nem mást takar, mint az oroszországi magyar kommunista hadifoglyok vezetőjét, Kun Bélát.
Kun neve már a világháború előtt sem volt ismeretlen a magyar munkásmozgalomban. Mint fiatal diák, élénken érdeklődött a szociális kérdések iránt, s már 16 éves korában tagja lett a szociáldemokrata pártnak. A háború előtt újságírói pályán dolgozott. Hamar szembekerült az uralkodó rendszer hivatásos védelmezőivel: osztályellenes izgatásért bíróság elé állították.
A háború kitörése után neki is be kellett vonulnia. 1916-ban hadifogságba került. Korábbi marxista ismeretei itt kezdtek a lenini tanításokkal bővülni. Hasonló gondolkodású hadifogoly tiszt társaival együtt, kapcsolatba lépett a szibériai kommunista mozgalommal, majd az 1917-es februári forradalom után belépett a bolsevik pártba. Rövid idő múlva már a tomszki kormányzóság pártszervezetének vezetőségi tagjaként, a hadifoglyok között folytatott kommunista szervező és felvilágosító munka egyik irányítója lett.
1917 végén a forradalmi fővárosba, Pétervárra utazott, ahol Leninnel személyes kapcsolatba került. 1918 februárjában ott volt a Vörös Hadsereg megszületésénél, maga is részt vett a német támadók ellen vívott harcokban.
Márciusban Moszkvában Szamuely Tiborral, Pór Ernővel, Vántus Károllyal, Jancsik Ferenccel és másokkal megalakították az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt Magyar Csoportját, melynek elnöke Kun Béla lett. A többi nemzeti csoport megalakulása után a belsevik párt külföldi csoportjainak szövetsége is őt választotta elnökül.
Igen sokoldalú tevékenységet fejtett ki. Cikkeket írt a ,,Pravdá”-nak, előadásokat tartott a magyar hadifoglyok politikai tanfolyamán, részt vett a hadifogoly-mozgalom vezetésében, és, ha a szükség úgy kívánta, fegyvert fogott a forradalom védelmében. A július eleji eszer lázadás, majd az anarchista ellenforradalom idején Kun személyesen vezette a magyar internacionalisták osztagát. Ezek mellett arra is volt ideje, hogy több brosúrát írjon a forradalomról, a tanácsköztársaságról, a földkérdésről stb.
Mivel az oroszországi magyar kommunisták világosan látták a szociáldemokrata párttal való szakítás szükségességét, 1918. november 4-én a moszkvai Drezden Szállóban megalakították a Kommunisták Magyarországi Pártját. Az alakuló értekezlet úgy határozott, hogy minden magyar kommunista köteles a legrövidebb időn belül hazatérni, hogy erejét Magyarországon állítsa „a nemzetközi forradalom szolgálatába”.
A határozat értelmében Kun Bélával együtt hamarosan hazaindult Pór Ernő, Münnich Ferenc, Vántus Károly, Jancsik Ferenc, Kellner Sándor és még több mint 70 magyar kommunista.
A hazatértek erőteljes szervező és agitációs munkába kezdtek, hogy az arra alkalmas embereket megnyerjék a szociáldemokrata párttól való elszakadás és a kommunista párt létrehozása gondolatának.
Különösen nagy aktivitást fejtett ki Kun, aki hazatérése után jóformán minden számba vehető emberrel egyenként foglalkozott. Nem elégedett meg az ellenzéki csoportok vezetőinek meggyőzésével, hanem – Révai József visszaemlékezései szerint – még vele, a kamaszsorból alig kinőtt, 20 éves fiatalemberrel is „órákon át tartó beszélgetést folytatott a párt megalakításának szükségességéről”.27
A „forradalmi szocialisták” köréhez tartozók nagy része azonnal megértette a magyar munkásmozgalom kettéválásának, a kommunista párt megalakításának elkerülhetetlenségét. Korvin Ottóék fiatal csoportját, amely már korábban is a szociáldemokrata párttól függetlenül tevékenykedett, nem akadályozta elhatározásában semmiféle érzelmi kapcsolat.
Azok a gondolatok, amelyeket Kun a forradalmi párt létrehozásának szükségességéről mondott, könnyen visszhangra találtak a régi szociáldemokrata baloldalhoz tartozók egy részénél is, akik értelmileg és szubjektíve is már régebben elhatárolták magukat a jobboldali pártvezetőségtől. Vágó Béla, Szántó Béla, Rudas László és még néhányan, hamarosan maguk is az új párt létrehozásán fáradoztak.
Nem mindenki számára volt azonban ilyen könnyű a döntés. A munkásmozgalom sok régi harcosát habozásra késztette az a gondolat, hogy elhagyja azt a pártot, amely a vezetők minden hibája és bűne ellenére a munkásosztály legjobb erőit tömörítette magában. Nehezen tudtak elszakadni azoktól a pártszervezetektől, amelyekhez a munkásosztály érdekeiért hosszú éveken át vívott harcaik emlékei fűzték őket.
Voltak olyanok, akik egyetértettek a kommunista párt létrehozásának szükségességével, úgy vélték azonban, hogy erre csak azután kerülhet sor, miután a munkásságot már meggyőzték a pártszakadás indokoltságáról.
A szociáldemokrata baloldal egyes tagjai pedig – mint például Landler Jenő, a vasutas-szakszervezet népszerű elnöke – ebben az időben még tárgyalni sem akartak a szociáldemokrata pártból való kiválásról.
Kétségtelen, hogy Kun Béláéknak volt igazuk. A szociáldemokrata párton belül nem lehetett eredményesen harcolni az új típusú párt létrehozásáért. A jobboldal kitűnően értett ahhoz, hogy miként tegye lehetetlenné, szigetelje el azokat, akik nyílt kenyértörésre vitték a dolgot. Azok a baloldali munkásvezetők, akik november után továbbra is bennmaradtak a pártban, minden jó szándékuk ellenére hozzájárultak azoknak az illúzióknak a továbbéléséhez, amelyeket a munkások továbbra is tápláltak a szociáldemokrata párttal, a pártvezetéssel szemben.
November 24-én a budai Városmajor utca 42. számú házban, Kelen József lakásán, döntő fontosságú értekezletre ültek össze a magyar munkásmozgalom három forradalmi irányzatának, a Szovjet-Oroszországból hazatért kommunistáknak, a baloldali szociáldemokratáknak és a forradalmi szocialistáknak képviselői. A résztvevők nagy többsége egyetértett abban, hogy megérett az idő Magyarországon a kommunista párt megalakítására.
Néhány nap múlva a Visegrádi utca 15. számú házban az alapító csoportok tagjainak, meghívott gyári bizalmiaknak (a részt vevő Lengyel József emlékezete szerint mintegy 80-100 embernek) jelenlétében ünnepélyesen be is jelentették a párt megalakulását.
Vannak-e eshetőségei az olyan fiatal pártnak – amely egyelőre csak néhány tucat lelkes, fiatal forradalmárt jelent, amelynek tömegei nincsenek, csupán igazsága – egy olyan, rutinos vezetés alatt álló, több évtizedes szervezettel szemben, amely maga mögött tudja a munkásosztály túlnyomó többségét, a kommunisták elleni harcban az egész polgárság támogatását élvezi, és az államhatalom minden eszközével is rendelkezik?
1918 novemberében a magyar kommunisták teljes meggyőződéssel „igennel” válaszoltak erre a kérdésre.
Pedig nem kis nehézségekkel kellett megbirkózniuk.
A munkásosztály legöntudatosabb elemei ragaszkodtak a szakszervezeteikhez, amelyek – jobboldali vezetőik gyakori árulása ellenére is – a munkásmozgalom hatalmas vívmányai voltak, és amelyek biztonságot, védelmet jelentettek számukra a kizsákmányolok ellen vívott évtizedes küzdelemben. Még olyanok is, akik élesen elítélték a pártvezetés opportunizmusát, szakszervezeti tagságukat természetesnek és szükségesnek tartották. A szociáldemokrata párt és a szakszervezetek nem különültek el egymástól. A szakszervezeti tagság automatikusan a szociáldemokrata párt tagságát is jelentette. 1918 végéig nem fordult elő, hogy szakszervezeti tag valamilyen más párthoz tartozzék.
Hogy a munkásosztály soraiban eredményes munkát végezhessenek, a kommunistáknak mindenekelőtt ezt az akadályt kellett leküzdeniük. El kellett érni a kommunista pártnak a szakszervezetekben való elismertetését.
Az első nagy sikert éppen a legjelentősebb szakszervezetben: a vas- és fémmunkások szakszervezetében sikerült elérni. Az összbizalmi testület ülésén napokig tartott a vita. A kommunisták álláspontját Kun Béla, a szociáldemokrata párt vezetőségéét pedig Bokányi Dezső képviselte. Hiába volt Bokányi a magyar munkásmozgalom talán legnagyobb hatású szónoka, a testület elfogadta azt az esztergályosok által kezdeményezett határozatot, amely szerint: „A vas- és fémmunkások össz-szervező, vezető és főbizalmi testülete kimondja, hogy nem gördít akadályt az elé, hogy tagjai a kommunista párthoz tartozzanak.”28 Rövidesen hasonló események játszódtak le a nyomdászok bizalmi értekezletén is, ahol Peidl Gyula – minden erőlködése ellenére – sem tudta megakadályozni a kommunista párt számára kedvező döntést.
A jég megtört: egymás után alakultak meg most már a kommunista frakciók a közalkalmazottak, a famunkások, a vasutasok, a szabók szakszervezetében, majd nyomukban a többiekben is.
Gyorsan szaporodtak a kommunista párt üzemi szervezetei is. A „Vörös Újság” december 18-án arról számolt be, hogy a Ganz-Fiat, a Magyar Fiat, az Északi Főműhely, a Ganz Vagongyár, a Mátyásföldi Repülőgépgyár munkásai megalakították az összes ipari szakmák kommunista szervező bizottságait. Néhány nappal később, a Ganz-Danubius Hajógyár, majd a kispesti Lipták- és a Teudloff-Dittrich-gyár kommunista szervezeteinek megalakulásáról adott hírt.
A szakmai és üzemi szervezetek mellett hamarosan kiépültek a kommunista párt területi szervei is. Budapest központi kerületeiben és a peremvárosokban december és január folyamán mindenütt létrehozták a pártszervezetet.
Igen nagy figyelmet szentelt a fiatal kommunista párt a vidéki szervező munkának is. Sok városban már decemberben elkezdte a működését a kommunista pártszervezet. És hogy mennyire nem csupán néhány emberből álló, szűk körű csoportokat jelentettek a vidéki pártszervezetek, arra szolgáljon bizonyságul Zemplén megye példája, ahol a karácsony másnapjára összehívott megyei szociáldemokrata pártkongresszus csatlakozott a Kommunisták Magyarországi Pártjához. A vidéki nagyvárosokban a párt zászlóbontása általában tömeggyűléssel kezdődött, amelyen a Központi Bizottság tagjai ismertették a dolgozókkal a kommunisták célkitűzéseit. Kun Béla Nagyváradon, Vágó Béla Szolnokon, Rabinovics József Sátoraljaújhelyen, Rudas László és Szaton Rezső Salgótarjánban, Rákosi Mátyás Szegeden, az időközben szintén hazatért Szamuely Tibor Nyíregyházán tartott nagy hatású népgyűlést, amely után a legtöbb helyen azonnal meg is alakultak a helyi pártszervezetek.
A kommunista párt megalakulását követő időben úgyszólván minden gyűlés, nagyobb értekezlet a kommunista és a szociáldemokrata nézetek közötti viharos összecsapások színhelyévé vált. A kommunisták megjelentek és felszólaltak minden olyan gyűlésen, amelyet a szociáldemokrata párt vagy a szakszervezetek rendeztek. A szociáldemokraták rövidesen átvették ezt a módszert, sőt külön agitátorgárdát szerveztek a kommunisták ellen.
A kommunisták minden fórumot felhasználtak a kormány és a szociáldemokrata vezetők megalkuvó politikájának leleplezésére és forradalmi eszméik hirdetésére. Még az olyan szervekben is, ahol a jobboldali szociáldemokrácia szinte korlátlanul uralta a terepet, rendszeresen ismertették pártjuk programját. Tisztában voltak azzal ugyanis, hogy, ha az illető szerv tagjainak többségére nem is gyakorolnak hatást, az általuk elmondottak segítik azoknak a dolgozóknak a tájékozódását, akik az ott folyó munkát figyelemmel kísérik.
Ilyen szándékkal lépett fel a budapesti munkástanács néhány kommunista tagja, akit a harmincötszörös szociáldemokrata többség sem tudott megakadályozni abban, hogy ezen a fórumon hangot adjon a párt olyan lényeges állásfoglalásainak, mint a Kommunisták Magyarországi Pártjának agrárprogramja, vagy a politikai helyzet és a munkásosztály előtt álló feladatok értékelése.
A kommunista párt a legnagyobb erőfeszítéseket természetesen a munkásosztály felvilágosítása érdekében fejtette ki, de nem volt a dolgozóknak olyan rétege, amely számára ne lett volna konstruktív, mozgósító programja.
Különösen nagy gondot fordítottak a kommunisták a katonák és a népőrség soraiban végzett politikai munkára. A katonai pártszervezetek munkája mellett a hadsereg forradalmasításában nagy szerepe volt a pártvezetők személyes agitációjának is. Gyakran életüket is kockáztatva, a laktanyákban rendszeresen felkeresték a katonákat, gyűléseket tartottak, megválaszolták problémáikat. Nagy személyes bátorságról tett tanúságot a többiekkel együtt Kun Béla is a laktanyagyűlések során. Az Üllői út és a Körút sarkán levő Mária Terézia-laktanyában a tisztek lövéseket adtak le rá. Más alkalommal, mikor a kockázattal nem törődve, egy olyan alakulatot keresett fel, ahol a katonák erős jobboldali befolyás alatt álltak, le akarták tartóztatni.
„A szociáldemokraták által felbőszített katonák – más, mint szociáldemokrata katona nem is volt – beráncigálták Kunt a kapu alá, és az egész őrség ráfogta a fegyvert.
– Láttam, hogy a »Verschluss«, a závár nincs nyitva – mesélte Kun közvetlenül az eset után. – Ha lőni akartok, nyissátok ki előbb a »Verschluss«-t – mondottam nekik. Ez hatott. Beszélni kezdtem velük, és az ügy rendbejött …”29
Széles körű munkát fejtettek ki a kommunisták a leszerelt katonák, a hadirokkantak, a munkanélküliek, a hadifoglyok között. Ezek a pártban hamarosan érdekeik legfőbb védelmezőjét látták.
Nagy jelentőségű győzelmet aratott a kommunista párt a legfontosabb ifjúsági szervezet, az Ifjúmunkások Országos Szövetségének megnyerésével. Igaz, hogy az IOSZ már 1918 novemberében történt létrehozásakor is a szociáldemokrata párt opportunistáival szemben álló vezetőséget választott, amelynek tagjai közül többen részt vettek a Kommunisták Magyarországi Pártjának megalakításában. December 30-án az ifjúmunkás-szövetség összvezetőségi értekezlete kimondotta a szociáldemokrata párttól való elszakadását. Ettől az időtől kezdve az IOSZ, amelynek titkára Lékai János volt, gyakorlatilag a kommunista párt ifjúsági szervezeteként működött.
Aránylag gyengébb volt a kommunista pártnak a dolgozó parasztság között kifejtett szervező és agitációs tevékenysége. A fiatal, szervezeti fejlődésének kezdetén álló pártnak még nem volt elég ereje ahhoz, hogy a falvak népeivel is szoros kapcsolatot teremtsen. Ennek ellenére, a kommunista eszmék behatoltak a falvakba is, elsősorban a leszerelt katonák, az Oroszországból hazatérő hadifoglyok révén. Eljutottak oda a párt röpcédulái, újságjai, brosúrái is, és nem maradtak hatás nélkül.
A politikai felvilágosító munka sikeresebbé tétele, az agitátorok jobb felkészülése érdekében a párt december elejétől pártiskolát indított, amelyen a Központi Bizottság tagjai tartották az előadásokat. Kun „A kommunisták és a földkérdés”, „Lenin és Wilson”; Rudas László „Reform vagy forradalom”, „A kispolgárság szerepe a forradalomban”; Szántó Béla „Szakszervezet és osztályharc”; Szamuely Tibor „Az élet Szovjet-Oroszországban”; Hevesi Gyula „A kommunista világforradalom mint termelési szükségszerűség” címmel tartott többek között előadást. Ennek a tanfolyamnak a sikere késztette arra a szociáldemokrata vezetőket, hogy hamarosan ők is megrendezzék az „ellen-agitátor” tanfolyamokat.
Abban, hogy a kommunista párt létrehozása után már befolyása alá tudta vonni a dolgozók széles rétegeit, nagy szerepet játszott a magyar politikai mozgalmak történetében addig példa nélkül álló írásos propagandája és agitációja.
Ez sem indult könnyen.
A Központi Bizottság az alakulás után megbízta Seidler Ernőt, aki a gazdasági ügyek felelőse volt a pártvezetők között, hogy szerezzen egy nyomdát. Orosz hadifogoly bolsevikok segítségével sikerült is egy kisebb, elavult felszerelésű nyomdát találni, az azonban a röpcédulák kinyomtatását is csak nehézkesen tudta biztosítani, és teljesen csődöt mondott, amikor nagyobb feladatra került sor.
Ez a nagyobb feladat pedig nem volt más, mint a párt lapjának, a „Vörös Újság”-nak megjelentetése.
A nagy eseményt, a lap első példányainak kinyomtatását így írja le a magyarországi orosz kommunisták egyik vezetője, V. Uraszov: „1918 decemberében nyomdánkban tartalmas anyag gyűlt össze a »Vörös Újság« első számához. Egyik este hozzáláttunk a lap nyomtatásához. Forgatni kellett a lendítőkereket, ezért nagy erőfeszítésre volt szükség, hogy akár csak egyetlen lenyomatot is kaphassunk. E történelmi estének minden résztvevőjéről csorgott a verejték … Sorban forgattuk a kereket: Feckó, Németi Lajos, Seidler és én. A Központi Bizottság tagjai is segítettek: Kun Béla, Szántó Béla, Korvin Ottó, Vágó Béla és még két elvtárs, de a munka rosszul és lassan haladt. Kun Béla sokat korholt bennünket: »Nem tudtatok rosszabb nyomdát találni!« – mondogatta. Megkért, hogy keressek orosz munkás elvtársakat, akik segítenek forgatni a kereket. Egy óra sem telt el, és öt megbízható elvtársat hoztam, de így sem mentünk sokra. Kun Béláék elhatározták, hogy másik, modernebb nyomdát keresnek, közelebb Budapest központjához. Találtak is. Az új helyen olyan gyorsan ment a nyomás, hogy alig győztük összerakni az újságokat …”30
- december 7-én hangzott fel először a budapesti újságárusok ajkán: „Itt a »Vörös Újság!«” A később csak röviden „Vörös”-nek becézett lap hamarosan nagy népszerűségre tett szert. Kezdetben hetenként kétszer, majd háromszor, sok ezer példányban jelent meg, és hamar szétkapkodták.
A „Vörös Újság” mellett hamarosan más kommunista lapok kiadását is megkezdték. December közepén az „Internationale”, a párt tudományos és irodalmi folyóirata, januárban az ifjúmunkások lapja, az „Ifjú Proletár”, majd a „Vörös Katona”, és február elején a falusi proletariátus számára „A Szegény Ember” című újság jelent meg.
Különösen hatékony és gyors eszközei voltak a kommunista agitációnak a röpcédulák. Ezek azonnal reagáltak az eseményekre, tömören, élesen leplezték le a nép érdekeivel ellentétes szándékokat, és hívták fel a dolgozókat, katonákat a cselekvésre. A szociáldemokrata párt évek alatt nem adott ki oly sok és annyiféle röpcédulát, mint a kommunisták a párt megalakításától a Tanácsköztársaság kikiáltásáig eltelt négy hónap alatt.
A kommunista párt ereje nem az apparátus kiépítettségében, szervezeteinek mennyiségében, a pártszervek hálózatának szoros összefogottságában, a párttagok számában rejlett.
„A szó mai értelmében vett pártapparátusunk alig volt. A Központi Bizottság legtöbb tagja kialakította a barátaiból, hozzá közel álló elvtársakból a maga szűkebb aktíváját, ez jelentette a párt apparátusát” – írja Hevesi.31
A párt a maga tevékenységében a szorosabb értelemben vett pártszervező munka elé helyezte az agitációt és a propagandát. Az adott körülmények között ez helyes volt még akkor is, ha az egyesülés után végzetes következményei lettek annak, hogy a kommunista párt, amely elhódította a szociáldemokrata párt tömegeit, feloldódott annak évtizedek során kiépült szervezeteiben …
A Kommunisták Magyarországi Pártja eruptív erejű sikereit mindenekelőtt az általa hirdetett eszmék igazságának köszönhette. A párt adott először helyes választ azokra a kérdésekre, amelyek a magyar dolgozók milliós tömegeit foglalkoztatták.
A kommunisták szóban és írásban megmagyarázták a népnek, hogy a kapitalizmus megérett a bukásra. Pusztító törvényszerűségeinek: a háborúknak, a termelés anarchiájának, a dolgozó tömegek nyomorának megszüntetéséhez egyetlen út vezet: a szocialista forradalom. Bebizonyították a szociáldemokraták állításaival szemben, hogy a munkásosztály Magyarországon is megérett a szocialista forradalom győzelmes megvívására és az államhatalom átvételére. Megértették a munkásokkal, hogy a szociáldemokrata párt a maga módszereivel nem vezére, hanem akadályozója a szocializmus megteremtéséért folyó harcnak.
Leleplezték a magyar kormánynak azon törekvéseit, hogy a világháborúban győztes kapitalista nagyhatalmak védelme alá helyezze a burzsoá társadalmi rendet, és hogy a wilsonizmus burzsoá pacifista illúzióival próbálja elterelni a nép figyelmét a lenini tanításról.
Bebizonyították, hogy a polgári demokratikus kormány a programjában vállalt feladatok végrehajtására is képtelen: nem teremtette meg a békét, hiszen az imperialista háború utóvéd-csatározásait folytatja a nemzetiségekkel szemben; nem hozta meg a szabadságot, mert a régi és az új erőszakszervezetet könyörtelenül felhasználja a dolgozók mozgalmainak leverésére; nem biztosítja a munkások kenyerét, mert eltűri, hogy a gyárosok és a földbirtokosok szabotálják a termelést; nem adja a földet a parasztság kezére, mert nem akarja forradalmi módon elvenni azt a világi és egyházi földbirtokosoktól.
Voltak a párt propagandájának gyenge oldalai, hibái is. Még a legfelkészültebbek, Kun és a Szovjet-Oroszországból hazatért többi vezető sem sajátították el elég mélyen a szocialista forradalomról és a pártról szóló lenini tanításokat, a fiatalabbik garnitúra pedig képzettségét tekintve messze elmaradt tőlük. Ezek a hibák azonban a novembertől márciusig terjedő időszakban még nem akadályozták meg a pártot abban, hogy történelmi szerepét betöltse, és eredményes harcot folytasson a proletárdiktatúra előfeltételeinek megteremtéséért.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!