“Válságban az Ostheer” bővebben

"/>

Válságban az Ostheer

(idézet: A Berchtesgadeni sasfészektől a berlini bunkerig)

 

A szovjet—német front állása 1943 tavaszán — A „Zitadella” hadművelet előkészítése — A második front kérdése — Vita De Gaulle elismeréséről — A Vörös Hadsereg aktív védelme a kurszki ívben — „Örvénytaktika” és „arcvonalrövidítés”, az Ostheer válsága — A szovjet ipar a háború alatt — A partizánmozgalom — Átkelés a Dnyeperen — A nyári offenzíva eredményei — Kijev felszabadítása

A szovjet—német front 1943 tavaszán északról délre nagyjában a következő vonalon húzódott: Leningrád—Novgorod—Szmolenszk—Harkov—Taganrog. A szovjet csapatok a téli offenzíva folyamán legmesszebbre Kurszk vidékén törtek előre nyugat felé, ahol mintegy 100 km szélességű nagy ívben helyezkedtek el. A német főparancsnokság hadműveleti célja 1943 tavaszán az volt, mint Hitler is leszögezte, hogy ezt a kurszki ívet együttes északi-déli támadással megsemmisítsék, az ott elhelyezkedett szovjet csapatokra halálos csapást mérjenek; minden további hadműveleti lépés ez után következhet. Ha Kurszknál sikerül megsemmisíteni a szovjet csapatokat, akkor a támadó német haderő vagy észak felé, Moszkva irányában törhet előre, vagy ismét megkísérli az Azovi-tenger partvidékének elfoglalását.

Meg kell jegyeznünk, hogy a német támadási front szélessége évről évre lényegesen rövidült keleten. 1941. június 22-én a Wehrmacht mintegy 2000 km-es frontszakaszon kezdte meg támadását a Szovjetunió ellen, 1942-ben a nyári nagy offenzíva idején a támadási szakasz már csak 500—600 km szélességű volt, 1943 tavaszán a kurszki ív ellen indítandó offenzíva 100—120 km szélességű szakasz ellen irányult.

Görlitz említett könyvében megállapítja, hogy az Ostheer, a német keleti haderő az 1942—43-as téli hadjáratban gyógyíthatatlan sebeket kapott. Ennek ellenére a német hadvezetőség, nem vetve számot a reális helyzettel, minden erőfeszítést megtett, hogy visszaszerezze a kezdeményezést a keleti fronton. Hitler a Wehrmachtnak emberanyaggal való feltöltése és új fegyverzettel való ellátása céljából totális mozgósítást rendelt el. Miután pedig 1943 tavaszán sem valósult meg a nyugat-európai második front, a véderő főparancsnoksága a haderő legnagyobb részét a keleti fronton vethette be; a Wehrmacht itt több mint 200 német- és 30 csatlós-hadosztályt vonhatott össze ennek folytán a Vörös Hadsereg ellen.

A támadásra felsorakozott német haderő két részre oszlott: a Heeresgruppe Mitte parancsnoksága alá rendeltek hét páncélos, két páncélgránátos és kilenc gyalogos hadosztályt. Heeresgruppe Süd, azaz a déli hadseregcsoport tíz páncélos, egy páncélgránátos és hét gyalogos hadosztállyal, valamint egy SS páncélos hadtesttel rendelkezett. E hadseregcsoport hadműveleteit segítette továbbá a XXXVII. páncélos hadtest is, amely négy páncélos és egy gyalogos hadosztályból állott.

Rendkívül erős repülőegységeket helyeztek harci készültségbe, így az Afrikából visszarendelt VIII. légihadtestet, valamint a IV. légihadtestet, továbbá a VIII. csatarepülőhadtestet, valamint a 2. légelhárító hadtestet.

Hitler az offenzívát a német tábornoki kar két legkiválóbb tagjára, Kluge és Manstein marsallra bízta. A támadás fedőneve „Zitadella” volt.

Mielőtt a kurszki csata lefolyását ismertetnénk, röviden vázolnunk kell a Hitler-ellenes koalíció egyik kulcskérdésének, az európai második front ügyének állását 1943 tavaszán.

Sztálin 1943. május 26-án a következő levelet intézi Roosevelt amerikai elnökhöz: „Davies úr átadta nekem az Ön üzenetét. Egyetértek Önnel abban, hogy ezen a nyáron, esetleg már júniusban várható a hitleristák újabb nagy támadása a szovjet fronton … Mi készülünk az újabb német támadásra és az ellentámadásokra, de nincs elég repülőgépünk és repülőbenzinünk. Sok függ attól is, hogy milyen gyorsan és milyen erővel indulnak majd meg az angol—amerikai hadműveletek Európában.”

Roosevelt elnök június 4-én válaszol a szovjet kormányfő üzenetére. Ebben a „személyes és szigorúan titkos” levélben közli az angol—amerikai egyesített vezérkar által kidolgozott és a washingtoni tanácskozáson elfogadott fő stratégiai irányvonalat.

(Ezt az előző fejezetben már ismertettük.)

A legfontosabb kérdésben, a Nyugat-Európában már 1943 tavaszára megígért második front kérdésében az egyesített vezérkar a következő határozatot hozta: „A jelenlegi tervek szerint a brit szigeteken 1944 tavaszára annyi embert és hadianyagot kell összpontosítani, hogy lehetővé tegye az általános invázió megindítását ebben az időben a kontinens ellen.”

A szovjet miniszterelnök egy héttel később, június 11-én küldött válaszjegyzékében kénytelen emlékeztetni Roosevelt elnököt arra, hogy az egyesített vezérkar mostani határozatai szöges ellentétben állanak az 1943 januárjában Casablancában hozott határozatokkal. Roosevelt és Churchill akkor azt ígérték, hogy legkésőbb 1943 augusztusában vagy szeptemberében megvalósítják az angol—amerikai csapatok átkelését a La Manche-csatornán, megkezdik az európai szárazföld elleni támadást Franciaországban. Ezután a következőképpen folytatódik a szovjet miniszterelnök levele: „Most, 1943 májusában Ön Churchill úrral olyan határozatot fogad el, amely a nyugat-európai angol—amerikai inváziót 1944 tavaszára halasztja. Vagyis a nyugat-európai második front létrehozását, amit 1942-ről 1943-ra halasztottak, most ismét elhalasztják, ezúttal 1944 tavaszára. Kell-e beszélni arról, hogy milyen súlyos benyomást és visszatetszést kelt a Szovjetunióban a nép és a hadsereg körében a második frontnak ez az újabb elhalasztása, továbbá az a körülmény, hogy annyi áldozatot hozott hadseregünk az angol és amerikai hadseregtől nem kapja meg a várt támogatást.”

Június 19-én Churchill válaszol Sztálin marsallnak. Hosszan ecseteli az invázió nehézségeit, még részletesebben szól az olaszországi hadjárat kitűnő perspektíváiról, és azt igyekszik bizonygatni, hogy a nyugat-európai invázió elhalasztásának komoly katonai okai vannak. Levelében ezekután a szovjet—német front helyzetére tér ki és erről a következőket írja: „Már itt van június közepe, és a támadás nem indult meg. Van bizonyos okunk annak feltételezésére, hogy a tengelyhatalmak észak-afrikai fegyveres erőinek páratlanul gyors veresége felborította a német stratégiát, s a vereség következtében Dél-Európát fenyegető veszély fontos tényezője volt annak, hogy Hitler megingott és elhalasztotta azt a tervét, amely szerint ezen a nyáron hatalmas támadást indít a Szovjetunió ellen.” Churchill fejtegetésének eme részét végül a következő megjegyzéssel zárja le: „Kétségtelen, hogy még korai lenne erről határozott ítéletet alkotni, de igen örülnénk, ha megtudhatnánk, mit gondol Ön róla.”

(Mindezt Churchill akkor írta, amikor a támadó német haderők már felvonultak Orjol és Belgorod térségében kiindulási támaszpontjaikra … Lehetséges, hogy ez alkalommal a híres angol kémszolgálat, az Intelligence Service nem működött jól?)

1943 késő tavaszán és a nyár elején, a nyugat-európai második front kérdésén kívül még több más probléma is felmerült az angolszász szövetségesek és a Szovjetunió között, amelyek közül itt most a De Gaulle-kérdést említjük meg. Július 23-án Churchill a következő üzenetet küldte Sztálinnak: „Molotov úr útján aggodalommal értesültem arról, hogy Önök elismerni szándékoznak az Algírban nemrégiben létrejött Francia Nemzeti Felszabadítást Bizottságot. Nem valószínű, hogy a Brit Kormány és még kevésbé, hogy az Egyesült Államok kormánya ezt a bizottságot rövid időn belül elismerné.” Churchill indokolásul a következőket írja: „Főparancsnokságunk nem lehet bizonyos afelől, hogy mit fog tenni De Gaulle tábornok, illetve, hogy baráti érzéseket táplál-e majd irányunkban, ha hatalomra kerül.”

Sztálin három nap múlva válaszol Churchillnek. Hivatkozik arra, hogy Nagy-Britannia kormánya eddig támogatta De Gaulle tábornokot, és — írja Sztálin — „ez egészen természetesnek tűnt, mivel De Gaulle tábornok Franciaország kapitulációjának pillanatától kezdve a francia Hitler-ellenes erők élére állt és irányította a harcoló Franciaország körül csoportosult francia hazafiak harcát … A szovjet kormány ez idő szerint nem rendelkezik olyan értesülésekkel, amelyek igazolhatnák a brit kormány jelenlegi állásfoglalását a francia nemzeti felszabadítási bizottság és ezen belül De Gaulle tábornok tekintetében.” Sztálin végül közli, hogy a szovjet kormány tekintetbe veszi a brit kormány kérését és döntését elhalasztja arra az időre, amikor ebben a kérdésben kialakul a szövetségesek egységes állásfoglalása.

Mindezt pedig azért teszi a szovjet kormány, hogy az angolszász hatalmakkal való viszony tekintetében a súrlódási pontokat lehetőleg megszüntesse, hogy a Hitler-ellenes erők koalícióját semmiféle ellentét ne gyengíthesse.

Ismét visszatérve a nyugat-európai második front elhalasztásának problémájára: nem kell különösebb katonai szakértelem ahhoz a felismeréshez, hogy a német véderő főparancsnoksága 1943 nyarán azért tudott 257 hadosztályt kiállítani a szovjet—német fronton és azért tudott összpontosítani megfelelő számú páncélos, tüzérségi és légi erőt a kurszki támadásra, mert az angolszász szövetségesek ígéreteik ellenére nem valósították meg a nyugat-európai második frontot. A szárazföldi háború fő terhe továbbra is a Szovjetunió Vörös Hadseregére nehezedett, amint ezt Churchill 1943. június 19-i üzenetében el is ismerte.

A szovjet főparancsnokság idejekorán kellő értesüléseket szerez a német támadó tervekről és Kurszk térségében mélyen tagozott védelmi állásokat épít ki, széles aknamezőkkel, betonbunkerekkel, földbe ásott páncélosokkal, melyek mögött hatalmas erejű tüzérhadosztályok helyezkednek el; az arcvonal minden km-ére 260 ágyú jut! Itt alkalmazza a Vörös Hadsereg először a második világháború folyamán a „Sztálin-orgonát”, melyen öt-hat aknavető csövét, mint az orgonasípokat, egymás mellé helyezték. Az új fegyvernek irtózatos morális hatása volt: a legedzettebb német katonák is reszketni kezdtek, ha megszólaltak a Sztálin-orgonák.

A szovjet legfelsőbb parancsnokság az aktív védelem taktikáját választotta — azt a taktikát, hogy az ellenség támadócsoportjainak a védelmi ütközetekben pótolhatatlan veszteséget okozzon, majd ellentámadásba lendülve döntő vereséget mérjen rá. „Az1941 és 1942 nyarán lezajlott védelmi ütközetektől eltérően — állapítja meg a Szovjetunió Kommunista Pártjának Története — a Kurszk környéki aktív védelmet nem a kényszer diktálta, hanem a szovjet hadvezetőség élőre megfontolt szándékkal, a Vörös Hadsereg számára kedvező körülmények között kezdeményezte.”

Július 5-én a kurszki ív ellen északról és délről páratlan hevességű német támadás indul meg Orjol és Belgorod térségében. Az új „tigris” páncélosokkal és „Ferdinánd” önműködő rohamlövegekkel felszerelt német egységek azonban a szovjet elhárító védelmi rendszer hálójában elakadnak. A német páncélosok a legnagyobb eredményt a déli frontszakaszon tudják felmutatni, ahol az első napon 6—8 km mélységű betörést érnek el, míg északon a támadás rögtön kudarcba fullad. A német páncélos hadosztályok vesztesége megdöbbenti a véderő főparancsnokságát: az első 3—4 km több mint 200 páncélos elvesztésébe kerül.

A kurszki csata megindulása után kiadott német hivatalos jelentések nem beszélnek nagy áttörési csatáról, hanem „megelőző védelmi hadműveletekről”, „az ellenséges támadó-erők megsemmisítéséről”, a véderő főparancsnokság hírmagyarázója pedig „katlancsaták” helyett az orjoli „anyagcsata” és a „belgorodi vérmalom” súlyos problémáit elemzi. Ez persze mind igaz volt, már ami a német veszteségeket illeti. Katonai szakértők Sztálingrádnál a csata sorsát eldöntő hetekben a németek veszteségét napi 5000 halottra és sebesültre becsülték; a Kurszk—Belgorod-i ívben a csata első hetében a német halottak és sebesültek száma elérte a napi 8000-es átlagot.

Hitler azonban nem törődve az irtózatos veszteségekkel — a 6. páncélos hadosztály június 30-tól július 10-ig 103 támadó páncélosából elveszít 47-et! — tovább hajszolja támadásba a csapatokat. Július 10 és 15 között Manstein páncélosai elérik a Donyec, a Szejm és a Vorszkla vízválasztóját, de itt támadásuk a Belgorod—Obojan műútnál elakad.

Konyev tábornok később találóan jegyezte meg, hogy ez az előretörés volt a német páncéloserők hattyúdala.

Egy héttel a német támadás megindulása után, még az offenzíva végleges megrekedése előtt, július 12-én a Vörös Hadsereg csapatai Orjoltól északra és keletre ellentámadásba mennek át; ezzel egyidejűleg támadás indul Belgorod és Harkov térségében, valamint a leningrádi frontszakaszon az Ilmen- és a Ladoga-tónál. Alig egy hét alatt a Vörös Hadsereg csapatai döntő sikert érnek el, mélyen betörnek a 4. német hadsereg állásaiba.

Július 25-én Kluge marsall éppen jelentést tesz Hitlernek a főhadiszálláson a válságosra fordult harctéri helyzetről, amikor megérkezik Mussolini bukásának híre. Zavar és tanácstalanság lesz úrrá a német hadsereg főparancsnokságán, majd megszületik a döntés: a Wehrmacht vonuljon vissza a Dnyeper—Gyeszna vonalra.

A szovjet csapatok támadása változatlan hevességgel folyik tovább, a német csapatok sok esetben csak nehézfegyvereik hátrahagyásával tudnak kitérni a minduntalan fenyegető bekerítés elől. A szovjet csapatok augusztus 3-án elfoglalják Orjolt, három nappal később pedig felszabadítják Belgorodot, a támadó német haderők két kiindulási pontja a szovjet csapatok kezére kerül. A Vörös Hadsereg előnyomulása feltartóztathatatlan, és augusztus 23-án, a német offenzíva megindulásának 49. napján a Vörös Hadsereg felszabadítja Harkovot.

A német csapatok a második világháború történetében először szenvednek nyári hadjáratban ilyen nagyarányú vereséget a keleti fronton. Az a legenda, hogy a német hadsereg 1941—42 és 1942—43 telén csak a hihetetlenül kemény orosz tél miatt maradt alul, de tavasszal, nyáron és ősszel legyőzhetetlen, ez a legenda most, a kurszki csatában szertefoszlik.

Görlitz már említett művében a következő, helytálló megállapítást teszi: „A nagy nyári csata a kurszki ívben a német keleti hadsereg számára a halálos krízis kezdetét jelentette.”

A Vörös Hadsereg kurszki győzelmének óriási a jelentősége. Mint a Szovjetunió Kommunista Pártjának Története megállapítja: „Ez a győzelem betetőzte a gyökeres fordulatot a Nagy Honvédő Háború és az egész világháború menetében; a Vörös Hadsereg szilárdan kezében tartotta a hadműveletek kezdeményezését, a német fasiszta hadsereg katasztrófa előtt állt.”

Augusztus 24-én a Magyar Távirati Iroda a következőket jelenti a keleti front eseményeiről: „Berlinben hangsúlyozzák, hogy Harkov kiürítése azzal a német szemponttal áll összefüggésben, amellyel a német hadvezetés a csapatokat és a hadianyagokat a lehetőség szerint kímélni akarja.”

„A csapatok és a hadianyagok kímélése” nagyon szépen hangzik, de 1943 nyarán e berlini „szempont” valami mást takart, azt, hogy a német csapatok arcvonala a Vörös Hadsereg csapásai alatt megingott, és a Wehrmacht megvert egységei kétségbeesetten hátrálnak Nyugat felé.

A Magyar Távirati Iroda berlini tudósítója — német katonai szakértők tájékoztatása alapján — ismerteti az úgynevezett „örvénytaktikát”. Ez abból áll — hangzik az épületes magyarázat —, hogy „egyrészt az elhárító harcok és a visszavonuló mozdulatok, másrészt az ellentámadások és támadások iránya gyors ütemben váltakozik, és ezeket a hadműveleteket hol nyugat-kelet, hol pedig észak-dél irányban vezetik … A harcok nagyobb területekre terjednek ki ennek következtében, és így egyes pontok kiürítésénél az összes hadműveleteket figyelembe kell venni és fel kell becsülni.”

Magyarán az „örvénytaktika” annyit jelent, hogy északtól dél felé és kelettől nyugat felé mindenütt visszavonulásban vannak a német csapatok, és a közvélemény számíthat továbbra is arra, hogy a német hadvezetőség kénytelen lesz újabb területeket kiüríteni. Ezt azonban nem merik bevallani, ezért konstruálni kell egy új fogalmat a megszállott keleti területek kiürítésére, a vereségekre, és ez az új fogalom az „örvénytaktika”.

másik új szó, amellyel 1943 nyarán a tengelyhatalmak sajtójában egyre gyakrabban és gyakrabban találkozunk, az „arcvonalkiigazítás”.

A Német Távirati Iroda augusztus 26-án azt jelenti, hogy német katonai körökben a keleti arcvonal helyzetét rendkívül bizakodóan ítélik meg. Hogy miért? Íme az indokolás: „Berlinben meg vannak győződve róla, hogy a keleti arcvonalon elterülő, mélyen tagozott védelmi övezet, mégha bizonyos pontokon kiigazításokat is kell végrehajtani, az ez évi szovjet offenzíva halálvölgyévé változik … A végrehajtott arcvonalrövidítéseket a német hadvezetés lényeges előnyeként könyvelhetjük el.”

Ismét fordítsuk le magyarra a katonai szakértő kissé bonyolult megállapításait: a keleti fronton a Wehrmacht védelembe vonult, nincs szó már arról, hogy ezen a nyáron Hitler csapatai megismétlik az 1941-es vagy 1942-es nagy nyári offenzívát, most már csak egy a fontos, éspedig az, hogy ezt a mélyen tagozott védelmi övezetet valamiképpen megtartsák. Persze számolni kell azzal is, hogy a Vörös Hadsereg előrenyomulását mégsem lehet feltartóztatni. Ezt nem úgy jelentik be ezentúl, hogy „visszavonulás”, hanem: „arcvonalrövidítés”. Továbbá: az arcvonalrövidítésből nem szabad a szovjet csapatok sikerére következtetni, nem, ez súlyos tévedés lenne, a visszavonulást a német hadvezetés javára kell elkönyvelni.

Az „örvénytaktikát” és az „arcvonalrövidítést” kiválóan megtanulják alkalmazni a német csapatok. Néha egészen meglepő dolgokat tudnak ezen a téren produkálni, legalábbis az utólag kiadott hadijelentésekben.

Taganrogot 1943. augusztus 30-án szabadítják fél a szovjet csapatok. Ezt a fontos harctéri eseményt a német hivatalos jelentés a következő kommentárral közli: „Lehet, hogy a nyilvánosság számára Taganrog kiürítése váratlanul történt. A német csapatok kivonásának ebből a térségből bizonyára megvan a stratégiai oka.”

De minthogy ez így még nem elég világos, a katonai helyzetmagyarázó hozzáfűzi: „A német csapatok kivonását az ellenség először nem is vette észre, ami szintén annak bizonyítéka, hogy a német vezetőség mindig saját elhatározása szerint és az általa jónak tartott időpontban cselekszik. Ezzel kapcsolatban Berlinben rámutatnak arra, hogy bármily fontosak egyes helységek és területek, az egész hadjárat szempontjából néhány állás feladása nem jár hátránnyal, mivel elegendő terület áll rendelkezésre.”

Röviden és egyszerűen: Taganrogból a német csapatoknak sikerült olyan gyorsan elmenekülni, hogy a szovjet csapatok csak később vették észre …

Óriási hadműveleti siker!

Ezenkívül: a német győzelemben hívők ne törődjenek azzal, hogy a német csapatok egymás után adják fel a katonai és gazdasági szempontból elsőrendűen fontos, az 1941—42-es hadjáratokban oly nagy áldozatok árán megszerzett városokat és területeket, egyelőre nincs semmi baj, van még elegendő terület — a Német Birodalom határáig … Tehát szó sincs már arról, hogy a német Wehrmacht győzelmes előrenyomulással újabb szovjet területeket hódít meg, már nem beszélnek Moszkva, Leningrád vagy Sztálingrád közeli elfoglalásáról, mindössze annyit mond a német hadvezetőség, hogy van még elegendő terület a visszavonuláshoz …

Hát ez a hang bizony különbözik attól az öntelt, győzelmi mámoros hangtól, amelyet Hitlertől, Göringtől, Göbbelstől és a katonai szakértőktől éveken át megszokott a közvélemény.

1943 nyarán az Ostheer, a német keleti hadsereg, valamint a román, magyar és egyéb csatlós-csapatok létszáma még meghaladja a négymilliót. Ez a hatalmas haderő azonban a kurszki katasztrófa után visszavonhatatlanul védekezésre kényszerül a frontnak csaknem teljes hosszában támadó Vörös Hadsereggel szemben.

A keleti hadjárat harmadik évében a német hadvezetőség már nem becsüli le az ellenfelet. Egy német katonai szakíró a következő megállapításokat teszi a Vörös Hadsereg közkatonájáról: „A Vörös Hadsereg közkatonája erős és szívósan kitart a harcban, közömbös az időjárás és a terep minden nehézségével szemben … A vöröskatona sohasem esik kétségbe, a legnehezebb helyzetekben és a legnagyobb nélkülözések között sem … A vöröskatona bátor és soha nem veszti el a fejét, mindig kiválasztja a legalkalmasabb időpontot a támadásra. Jól van felfegyverezve …”

És itt érdemes egy pillanatra megállni, hogy ha röviden is, de ismertessük a hátország gigászi munkáját és a megszállt területek hősi harcait.

Az 1941-es német előrenyomulás következményeképpen a Szovjetunió ipara válságos helyzetbe kerül. Óriási a fűtőanyaghiány, német megszállás alá kerül a Donyec-medence, valamint a moszkvai terület hatalmas szénbányái, előtérbe kellett helyezni a szibériai szénbányászat kifejlesztését. Százezrek és százezrek indulnak az új bányákba, a szibériai ősrengetegbe fakitermelésre, az energia-ellátás megjavítására pedig hatalmas új erőművek épülnek az Urálban és Szibériában; az 1943-ban üzembe helyezett új erőművek kapacitása meghaladja az egymillió kilowattot.

Az ipari munkásság rögtön a háború megindulása után új szocialista versenyt kezd a hadirendelések jobb teljesítéséért. Nem egy olyan üzem akad, ahol a munkások a sztálingrádi csata napjaiban háromszoros, sőt ötszörös normát teljesítenek. Az ipari üzemi tanulóiskolákból és ipariskolákból évente félmillió ifjúmunkás megy a gyárakba, a háború első két évében hat és fél millió új munkás képezi át magát szakmunkássá. A háború évei során 9000 km hosszú új vasútvonalat építenek; a Szovjetunió Tudományos Akadémiájának 800 tudományos és műszaki munkásból álló bizottsága óriási segítséget nyújt az Urál, Nyugat-Szibéria és Kazahsztán természeti kincseinek kiaknázásához.

Csodálatosak és bámulatra méltóak a szovjet ipar eredményei a háborús években. 1941 decemberéhez viszonyítva 1942 decemberében, tehát a szovjet—német háborúnak talán legkritikusabb időszakában, a repülőgépgyártás több mint háromszorosára, a repülőgép-motor gyártása majd hatodfélszeresére, a harckocsiké pedig mintegy kétszeresére emelkedik.

Két amerikai mérnök, Harrison Salisbury és Eric Johnston a washingtoni kormány megbízásából bejárta a szibériai hadiipari gyárakat és üzemeket. Tapasztalataikról jelentésükben a többi között a következőket írják: „A legnagyobb bámulattal néztük végig a 24 négyzetkilométer területen épült acélműveket Magnyitogorszkban. Ez az óriási telep a készen álló tervek szerint békében évenként 60 millió tonna acélt fog gyártani, kb. kétharmad részét az Egyesült Államok acéltermelésének.”

A munkások hősies erőfeszítéséről a két amerikai mérnök a következőket írja:

„Asszonyok és leányok naponként 4—5 óra hosszat dolgoztak a burgonyaföldeken, miután a rendes napi nyolc órai munkaidőben a hadiüzemi gyárakban megfeszített erővel dolgoztak. A hiányos ellátás és a nehéz életkörülmények ellenére a munkások minden tettetés nélküli lelkesedéssel végzik a munkát. Jellegzetes példáját hallottuk ennek az uráli tankhadsereg esetében. Az uráli hadiipari telepek munkásai elhatározták: túlórákban végzett munkával annyi tankot és páncélos járművet készítenek, hogy az uráli hadiipari gyárak külön tankhadsereget fognak felállítani. Mikor az első gépesített és páncélos dandár fegyverzete elkészült, a munkások közül önként jelentkeztek annyian, amennyiből kitelt a harcba induló dandár egész legénysége.”

Súlyos gondokat okoznak a megszálló német csapatoknak a partizánok. A partizán-harcokat a Kommunista Párt föld alatti pártszervezetei irányítják, 26 területi és 539 városi és kerületi pártbizottsági titkár vezetése alatt.

  1. május 30-án a legfelsőbb főparancsnokság főhadiszállása mellett létrehozzák apartizánmozgalom központi vezérkarát. Ez a központi irányítás teszi lehetővé, hogy amikor megindul a Vörös Hadsereg 1943-as nagy nyári offenzívája, akkor a partizánmozgalom központi vezérkarának tervei szerint két éjszaka leforgása alatt a partizánok elpusztítanak, felrobbantanak 2270 km vasúti sínt, s ezzel az ellenség vasúti forgalma, az utánpótlás a döntőfontosságú vonalakon egy csapásra 35—40%-kal csökken.

A szmolenszki partizánok harcairól „Batya” nevű vezérük a következőket írja:

„Mikor a németek kezükbe kerítették Szmolenszk környékét, az erdőkbe és a mocsarakba vettük be magunkat, és rácsaptunk az aljas bitangokra, ahol csak el tudtuk érni őket. Soraink száma gyorsan növekedett. Minden nap új meg új alakulatok kezdték meg a harcot, úgyhogy csapataink létszáma ma már sok ezer főre rúg.

Állandóan bővítjük az úgynevezett »kis front«-ot, sok száz kilométerrel a harcok fő arcvonala mögött. Több mint 300 formálisan megvívott ütközetben szálltunk szembe a németekkel és több mint 300 falut szabadítottunk fel. Legalább 6000 németet gyilkoltunk meg. Az ellenünk küldött tankok közül felgyújtottunk és elpusztítottunk tizenhetet. Felrobbantottunk öt lőszerszállító vonatot.

Könyörtelenül elbánunk az árulókkal, akik bármilyen kapcsolatot tartanak fenn az ellenséggel. Azokon a területeken, amelyeket kezünkbe kerítünk, helyreállítjuk a szovjet uralmat, és a lakosság újra megkezdi békés foglalkozását. Fegyverzetünk van bőségesen, nemcsak géppisztolyaink, tábori mozsaraink és gépfegyvereink, hanem tüzérségünk és tankjaink is; ezek legnagyobb részét a németektől ejtettük zsákmányul.

Tavasz óta harci tevékenységünk állandóan erősbödött. Áprilistól júliusig 150 ízben támadtuk meg nagyobb erőkkel a németeket, megöltünk 1600 náci katonát, de foglyul csak 19-et ejtettünk.

Mi olyan területen harcolunk, ahol születtünk és felnövekedtünk. Ezért van az, hogy a terep minden zegét-zugát, az erdőket és a mocsarakat pontosan ismerjük, és ezért tudjuk állandóan váratlanul meglepni az ellenséget.

A jövőre nézve azt tervezzük, hogy hadviselésünk méreteit még jobban növelni fogjuk, úgyhogy szembe tudjunk szállni nagyobb ellenséges egységekkel is. A németeket máris rákényszerítettük arra, hogy egész hadosztályokat, tüzérdandárokat és katonai repülőgépeket legutóbb pedig az egész „sárga elefánt” hadosztályt küldjék ellenünk, ellátva a hadosztályt tüzérséggel és tankokkal. Sikerült a hadosztályt szétszórnunk és 45 tank közül 12-t elpusztítani.”

1942 nyarán és őszén, a sztálingrádi csata napjaiban az OKW 15 hadosztályt kénytelen kivonni a harcterekről, hogy a partizánok ellen vesse be. Ezenkívül 10 SS hadosztály, 2 Gestapo hadtest, 27 rendőrezred és 114 rendőrzászlóalj folytat irtóhadjáratot a megszállt területeken mindenütt, éjjel-nappal felbukkanó partizáncsapatok megsemmisítésére.

A Vityebszk-területen működő partizánok ellen 60 ezer főből álló, hat hadosztálynyi erő vonul fel, amelyet 15 SS ezreddel és 137 harckocsival erősítettek meg.

De a szovjet föld partizánjait nem lehet megsemmisíteni, az elesettek helyére ezrek és tízezrek lépnek.

1943 elején Bjelorusszia partizánjai a köztársaság területének 63 százalékát ellenőrzik, az ezen a területen működő kommunista pártszervezetek 168 nyomtatott újságot adnak ki.

Itt, Bjelorussziában történt a következő eset:

„Novina falut 1943-ban erős fasiszta büntetőosztag szállta meg. A falu lakosai — kivéve az öregeket — az erdőbe menekültek. Amikor a fasiszta tiszt azt parancsolta a 70 éves Ivan Cubának, hogy vezesse a büntetőosztagot a partizánok tartózkodási helyére, a szovjet hazafi ezt kereken megtagadta. A fasiszták erre testvérének, a 75 éves Mihail Cubának szeme láttára meggyilkolták. Az idősebb Cuba elhatározta, hogy bosszút áll a hitleristákon. Célja keresztülvitelére maga ajánlkozott, hogy elvezeti őket a kívánt helyre. A bátor szovjet hazafi azonban nem oda vezette a büntetőosztagot, ahol a partizánosztag tartózkodott, hanem ellenkező irányba, az erdő sűrűjébe, a gricsinovi mocsaras ingoványba. A hitleristák megölték ugyan »vezetőjüket«, de végül is mind ott pusztultak a mocsárban.”

A Donyec-medencében Krasznodar bányavároskában a komszomolisták „Ifjú Gárda” elnevezésű illegális szervezetet hoztak létre, melynek tagjai hosszú időn keresztül számtalan szabotázsakciót követtek el a német megszállók ellen mindaddig, míg árulás a Gestapo kezére nem juttatta őket. Az ifjú hősöket a német hóhérok szörnyűségesen megkínozták, majd egy bányaaknába dobták le.

Fagyejev „Az Ifjú Gárda” című könyvében így írja le kivégzésüket:

„A foglyokat kivitték a puszta térre, melyet ezüstben fürösztött a hold, és két teherautóra ültették őket. Elsőnek a teljesen erőtlen, csaknem öntudatlan Sztahovicsot vitték ki és félkörben meghimbálva, feldobták a kocsira. Sok „ifjúgárdista” már nem tudott járni. Kivitték Anatolij Popovot, akinek összevagdalták a talpát. Vitya Petrovnak a szemét szúrták ki. Ragozin és Zsenya Sepeljov vezették kézen fogva. Vologya Oszmuhin jobb keze le volt vágva, de azért saját lábán ment. Tolja Orlov és Vitya Lukjancsenko Vanya Zemnuhovot vitték. Utánuk, mint egy hervadt fűszál, Szerjozska Tyulenyin ballagott magában.

A lányokat és a fiúkat külön teherautóra ültették.

A katonák felcsapták a kocsik oldalát és maguk is felmásztak a túlzsúfolt kocsikba. Fenbong altiszt a sofőr mellett ült az első gépkocsin. Elindultak. A puszta téren át, a gyerekkórház és a Vorosilov-iskola épületei mellett vitték őket. Elöl a lányok autója. Ulja, Szasa Bondarova és Lilja énekelni kezdték:

A zsarnokság dőzsölt és ülte torát

És százezrek vérével festette bíborát.

A többi lány is felkapta a dalt. Aztán a fiúk is dallal válaszoltak a hátsó kocsin. Daluk messze-messze szállt a hideg, mozdulatlan levegőben …

… Már látható volt az 5. számú bánya felrobbantott, féloldalára rogyott tornya.

A fiúk és lányok az »Internacionálé«-ba kezdtek.

A teherautóról a bánya befagyott fürdőhelyiségébe hajtották őket. Egy darabig itt maradtak. Brückner, Balder és Sztacenko érkezését várták. A csendőrök hozzájuk léptek és levetkőztették azokat, akiknek jobb ruhájuk, lábbelijük volt.

Az „ifjúgárdisták”-nak megengedték, hogy elbúcsúzzanak egymástól. És így történt, hogy Klava Kovaljova odaülhetett Vanya Zemnuhov mellé, rátette kezét a fiú homlokára és többé már el sem vált tőle.

Kisebb csoportokban vitték ki és egyenként az aknába taszították őket. Aki képes volt rá, elmondta utolsó néhány szavát. Azt, amit örökül kívánt hagyni a világnak.

A németek attól féltek, hogy az aknában, amelybe több tucat embert löktek, páran életben maradhatnának és ezért két csillét dobtak utánuk. És az aknából még több napon át hallatszott a halálhörgés.”

Kettőt közülük, Oleg Kosevojt és Ljuba Sevcovát különválasztottak és további kínzásoknak vetettek alá, de nem tudtak belőlük semmit kihúzni. Fagyejev idézett könyvében így írja le kettőjük kivégzését:

„Oleg Kosevojt január 31-én nappal lőtték agyon Rovenykiben, és holttestét a vele egy napon agyonlőtt többi áldozattal együtt, közös sírgödörbe dobták.

Ljuba Sevcovát február 7-éig vallatták, egyre a titkos rádióadót akarták kiverni belőle. Agyonlövetése előtt sikerült anyjának egy kis írást küldenie:

»Isten veled, anyám, Ljubka lányod a nyirkos földbe megy.«

Amikor Ljubkát kivégzésre vitték, kedvenc dalát énekelte:

»Moszkva nyírfás nagy messzeségén …«

Az SS pribék, aki a kivégzést végrehajtotta, azt akarta, térdeljen le, hogy tarkón lőhesse, de Ljuba nem térdelt le. Szemtől szembe fogadta a golyót”

A partizánok között éppen úgy, mint az uráli, szibériai bányák és gyárak munkásai között, vagy a Vörös Hadseregben és a flottában, kommunisták állnak az élen és vállalják a harc és a megpróbáltatás nehezét. Csak egyetlen adat: 1942-ben a Vörös Hadseregben és a flottában kétmillió kommunista, a párt teljes létszámának 54,3%-a teljesít szolgálatot.

1943 őszén, a Vörös Hadsereg támadásának tetőpontján megváltoztatják a frontok elnevezését, és ettől kezdve

az Északnyugati Front = 1.Balti Front
a Kalinyini Front = 2.Balti Front
a Nyugati Front = 3.Balti Front
a Központi Front = 1.Bjelorussz Front
a Brjanszki Front = 2.Bjelorussz Front
a Voronyezsi Front = 3.Bjelorussz Front
a Sztyeppei Front = 1.Ukrán Front
a Délnyugati Front = 2.Ukrán Front
a Déli Front = 3.Ukrán Front
az Észak-Kaukázusi Front = 4. Ukrán Front

Az indok: az eddigi megjelölések a Vörös Hadsereg gyors előrenyomulása következtében földrajzilag elavultak …

A Vörös Hadsereg lendületes támadását sem a német hadsereg elkeseredett ellenállása, sem az időjárás rosszra fordulása nem tudja megakadályozni. 1943. szeptember 8-án a német véderő főparancsnoksága közli, hogy a Don-medencében nem csökkenő hevességgel tart a csata, a folyamatban lévő harcok során „az arcvonal megrövidítése érdekében Sztálino városát minden hadifontosságú berendezés szétrombolása után tervszerűen kiürítették”.

Ez alkalommal a német hadvezetőség mellőzi az arcvonalrövidítés előnyeinek ecsetelését, hiszen még az átlagos újságolvasó is tisztában van Sztálino visszafoglalásának óriási jelentőségével.

Egy héttel később a Német Távirati Iroda berlini jelentése elégtétellel rögzíti le, hogy „meghiúsult a bolsevistáknak az a terve, hogy elébe vágjanak a nyugat felé irányuló német hadmozdulatoknak a harc gyújtópontjaitól északra és délre …” Ez magyarán annyit jelent, hogy a dicső német hadsereg megtanult rettentő gyorsan futni visszafelé, nyugati irányba, olyan gyorsan, hogy a szovjet csapatok nem is érik utol …

Persze ez a visszavonulás, ez a futás nem megy minden nehézség nélkül. Időnként — márcsak a további visszavonuláshoz szükséges erőgyűjtés szempontjából is — a német csapatok megpróbálnak védelmi vonalat kiépíteni, így a Dnyeper mentén is. Ezt a dnyeperi védelmi vonalat „keleti hullám-sánc”-nak nevezték, utalással arra a reménységükre, hogy itt megtörik a Vörös Hadsereg támadó hullámait. De a Vörös Hadsereg feltarthatatlanul nyomul előre, egymás után szabadítja fel a hitleristák által megszállt falvakat, városokat. Szeptember 21-én Csernyigov, 23-án Poltava, 25-én Szmolenszk és Roszlavl, 29-én Kremencsug lakosai üdvözlik a felszabadító vöröscsillagos katonákat.

A Dnyeper-vonal, a „keleti hullám-sánc” sem állíthatja meg a Vörös Hadsereget. A szovjet katonák, támogatva a partizánoktól, bátor és merész hadműveletekkel áttörnek az oly nagy gonddal megerősített Dnyeper-vonalon.

A dnyeperi átkelés végrehajtásáért 2000 katona, tiszt és tábornok kap kitüntetést. Szeptember 30-án a Magyar Távirati Iroda berlini tudósítója már erről ír: „A Dnyeper nyugati partjának birtokbavételéért tovább folynak az elkeseredett harcok. Tájékozott német katonai körökben ma még korainak tartják az új arcvonal megszilárdulásának megállapítását.”

Ismerjük el, ez a megfogalmazás páratlanul szép teljesítménye az ismeretlenség homályába burkolózó német katonai szakértőnek, aki azt kénytelen tudtul adni a közvéleménynek, hogy a Dnyeper mentén sem lehet a Vörös Hadsereg offenzíváját feltartóztatni, és számítani kell további visszavonulásra …

Az 1943-as nyári offenzíva eredményei: a szovjet csapatok 2000 kilométeres arcvonalon folytattak támadó hadműveleteket és helyenként 300—450 kilométert tettek meg nyugat felé. Igen rövid idő alatt négy komoly és erősen kiépített víziakadályon keltek át: az északi Donyecen, a Gyesznán, a Szozson és a Dnyeperen. A szovjet csapatok alig négy hónap alatt 162 várost és mintegy 38 000 helységet foglaltak vissza, 350 ezer négyzetkilométernyi területet tisztítottak meg a fasiszta csapatoktól és a szovjet emberek millióit szabadították fel a német rabság alól.

Az 1942—43-as téli és az 1943-as nyári hadműveletek során felszabadult a megszállt szovjet földnek csaknem kétharmada.

Cöbbels német propagandaminiszter a berlini Sportpalotában 1943. október 2-án tartott beszédében a következőket mondja: „Ha az elmúlt hetekben a keleti arcvonalon elszakadó mozdulatokat is hajtottunk végre, ezek éppoly merész, mint tárgyilag megalapozott megfontolásból származtak. Az ellenség egyszerűen érezni fogja, hogy ezek végrehajtása mit jelent hadvezetőségünk számára.”

Göbbels azzal biztatja hallgatóit, hogy nincs semmi baj, ez a visszavonulás nem az ellenség győzelmét jelenti, hanem ebből egyedül a német hadvezetőség húz hasznot.

Hát ezt azért már nem mindenki hitte el, annál is kevésbé, mert a szovjet offenzíva változatlan lendülettel folyt tovább. Öt nappal Göbbels említett beszéde után, október 7-én a Magyar Távirati Iroda berlini tudósítójának arra a kérdésére, hogy „a német csapatok elszakadási mozdulatai immár befejezettnek tekinthetők-e, tájékozott német katonai körökben nem adtak egyenes, választ …”

Hogy a német hadvezetőség nem mert egyenes és határozott választ adni az arcvonal megszilárdulásáról, annak egyszerűen az volt az oka, hogy a Wehrmacht egységei a Vörös Hadsereg offenzíváját, előrehaladásának ütemét még lassítani is alig tudják. Két nappal később, október 9-én a véderő főparancsnokságának katonai szakértője hosszas fejtegetéssel próbálja magyarázni Taman kiürítését.

A katonai szakértő a következőket írja: „A szovjet hírszolgálat Taman kiürítését csupán ma közli, és ezzel bizonyos tekintetben azt a benyomást kívánja kelteni, hogy Taman eleste már az egész arcvonalra kiterjedő, általános offenzíva eredménye, holott Taman nem esett el, mert a németek kiürítették. Egyébként a hivatalos német jelentésekből a német csapatok hátrahelyezése a Kubán-hídfőből már hosszabb ideje oly világosan felismerhető, hogy itt bizonyára rövidesen számítani lehet az egész vállalkozás befejezésére.”

Zaporozsje október 14-én, Melitopol 23-án, Dnyepropetrovszk és Dnyeprodzserdzsinszk pedig 25-én szabadul fel. November 1-én a szovjet csapatok lendületes rohammal elfoglalják Perekopot, ezzel elvágják a Krímben rekedt német csapatok szárazföldi összeköttetését.

November 5-én a Vörös Hadsereg eléri a Kijev—Zsitomir vasútvonalat és két nap múlva, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 26. évfordulóján felszabadítja Ukrajna fővárosát, Kijevet.

Sztálin ünnepi beszédében hangsúlyozza:

„A győzelem most már közel van, de ahhoz, hogy kivívjuk, további erőfeszítésre, az egész hátország önfeláldozó munkájára, a fronton pedig a Vörös Hadsereg ügyes, elszánt harci tevékenységére van szükség … Nem szabad megengednünk, hogy az ellenség lélegzethez jusson. Ezért kell minden erőnket megfeszítenünk, hogy az ellenséget végleg megverjük.”

November 7-én Hitler régi párthívei előtt Münchenben beszédet mond, amelyben behatóan foglalkozik a háborús kilátásokkal. Ez a beszéd már nem hasonlít azokhoz a gőgös, öntelt Hitler-beszédekhez, amilyeneket a lengyelországi, a franciaországi és a keleti hadjárat első időszaka után tartott. Megpróbáltatásokról, nehéz napokról, a válság, a kilátástalan helyzetek fölé kerekedésről beszél ez alkalommal a Führer, sőt még a jóistenhez is van néhány szava. A következőket mondja: „Meghajtom fejemet hálatelten a Mindenható előtt, aki így megáldott bennünket és nem küldte ránk azt a súlyos megpróbáltatást, hogy német földön kelljen harcolnunk, hanem engedte keresztülvinni, hogy ezt a harcot messze kitoljuk a birodalom határaitól. Büszke vagyok arra, hogy ennek a nemzetnek a vezére lehetek a boldog napokban éppúgy, mint a nehéz napokban …

Tartson ez a háború addig, ameddig, Németország sohasem fog kapitulálni. Soha meg nem ismételjük az 1918. évi hibát, azt, hogy 12 óra előtt egy negyedórával letesszük a fegyvert. Afelől nyugodtak lehetnek, hogy aki utolsónak teszi le a fegyvert, az Németország lesz, mégpedig 5 perccel 12 óra után.”

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!  piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Social Media Auto Publish Powered By : XYZScripts.com