A Tanácsköztársaság
(idézet: A Magyar Tanácsköztársaság – Liptai Ervin)
A földesúri-kapitalista Magyarország a dolgozókról való szociális gondoskodás tekintetében Európa egyik legelmaradottabb állama volt. A dolgozók – elsősorban a munkásosztály – tömegei a gyárosokkal, a földbirtokosokkal és az állammal állandó harcot vívtak életkörülményeik megjavításáért – igen szerény eredménnyel.
A forradalmak előtti Magyarország kormányainak szociálpolitikája – amennyiben erről egyáltalán beszélni lehet – alapvetően a negatívumokban mutatkozott meg. Az első világháború előtt az országban népjóléti kiadásokra évente 26 millió koronát fordítottak akkor, amikor az egyházak állami támogatására fordított összeg meghaladta az évi 28 millió koronát. A szociális kiadások a forradalmak előtt az állami költségvetésnek még 3 százalékát sem érték el.
A proletárdiktatúra kormánya elsőrendű feladatának tekintette, hogy az államhatalmat a dolgozó osztályok életszínvonalának emelésére használja fel.
A háború kitörése óta rohamosan növekvő infláció következtében a dolgozók reálbére lényegesen csökkent. Ezért a Forradalmi Kormányzótanács a proletárdiktatúra kikiáltását követő első időkben gondoskodott a dolgozók munkabéreinek és illetményeinek jelentős felemeléséről.
A Forradalmi Kormányzótanács LXIV. sz. rendelete radikálisan javított az ipari munkásság bérein. A rendelet a szakképzettség és a munkában eltöltött évek figyelembevételével a munkásokat négy kategóriába sorolta, és a fizetéseket az egyes kategóriákban a következőképpen állapította meg:
a tanult szakmunkás, valamint a 10 éven felüli gyakorlattal bíró betanított munkás órabére 4 koronától 8,50-ig;
a 10 évnél rövidebb gyakorlattal rendelkező betanított munkás és a 10 évnél hosszabb gyakorlattal rendelkező segédmunkás órabére 3 koronától 6,50-ig;
a 10 évnél kevesebb szakmai gyakorlattal rendelkező segédmunkás órabére 2,50-től 5,50 koronáig terjedhetett.
Az ifjúmunkások (ipari tanulók) órabérét 1,50 és 2,50 korona között állapították meg.
A rendelet jelentékenyen megemelte a túlórapótlékot is, amennyiben az első két túlórát az órabér 50 százalékának megfelelő, a további túlórákat pedig az órabér 100 százalékával egyenlő pótlékkal díjazta.
A rendeletben megállapított órabérek az 1919 januári viszonyokkal összehasonlítva az ipari munkásság számára 30 százaléktól 100 százalékig terjedő fizetésemelkedést biztosítottak. Az esztergályosok fizetése például 38 százalékkal, a 20 éven felüli gyakorlattal rendelkező segédmunkásoké 52 százalékkal, az öntőké 53 százalékkal emelkedett.
Az infláció miatt a béremelés nem eredményezhette a munkásság életszínvonalának arányos növekedését. Ennek ellenére a bérek felemelése magasabb reálbéreket biztosított a munkásoknak annál, amit a Tanácsköztársaság előtti időkben kaptak. A létminimumot 100-nak véve, a vas- és fémipari munkásság bére 1918 végén 63,5 százalék, 1919 nyarán pedig 78,6 százalék volt.
A Forradalmi Kormányzótanács javított a tisztviselők, közalkalmazottak, pedagógusok igen gyengén fizetett rétegeinek helyzetén is. A tisztviselői fizetések 1919 nyarán átlag 84 százalékkal voltak magasabbak, mint 1918 decemberében.
A nehéz viszonyok között is számottevően emelte a Tanácsköztársaság kormánya az értelmiség korábban legnyomorúságosabban élő rétegének: a tanítóknak a fizetését. A legalacsonyabb tanítói fizetést (a szolgálat első két évében) havi 1200 koronában, 20 évi szolgálat után pedig havi 2200 koronában állapították meg. Összehasonlításképpen érdemes megjegyezni, hogy ennél magasabb fizetése csupán a népbiztosságok vezető funkcionáriusainak, nagyobb vállalatok vezetőinek és a speciális szaktudást igénylő vezető szakembereknek volt: havi 2600 korona. Az egyetemi és főiskolai tanárokat is specialistáknak tekintették, és annak megfelelően díjazták.
A proletárdiktatúra győzelme előtt a mezőgazdasági proletariátus bérei még az ipari munkásság leggyengébben fizetett rétegeiéinél is alacsonyabb szinten álltak. Míg az ipari munkásság a századfordulót követő időkben a sorozatos bérmozgalmakkal némileg javítani tudott helyzetén, a szociáldemokrata párt által magára hagyott mezőgazdasági munkásság elszigetelt bérmozgalmait a nagybirtokok segítségére siető állam a legdurvább módon elfojtotta.
A világháború utolsó időszakában az átlagos mezőgazdasági napszámbér 5 korona körül mozgott. A Tanácsköztársaság alatt a mezőgazdasági munkások napibérét a fővárosban és a vele egyesült területeken kezdetben a férfiak számára 30, a nők számára pedig 25 koronában, vidéken a férfiak számára 25, a nők számára 20 koronában állapították meg. Később, a nagy nyári munkák idejére, a férfiak napibérét 10, a nőkét pedig 5 koronával felemelték.
Az éves szerződésben levő mezőgazdasági munkások (cselédek) fizetését általában megyei kollektív szerződések szabták meg. Ezek megyénként, részleteikben eltértek egymástól, valamennyi megegyezett azonban abban, hogy a korábbi állapotokhoz képest ugrásszerű emelkedést mutattak.
A mezőgazdasági cselédek a világháború előtt évente átlag 250 korona készpénzt, 14 mázsa gabonát, 1200 négyszögöl tengeriföldet, 200 négyszögöl veteményesföldet, 24 kg sót kaptak, és lehetővé tették számukra 1 kocának szaporulatával való eltartását. A Tanácsköztársaság alatt a mezőgazdasági munkások jövedelme átlagosan 1000-1200 koronára, 23 mázsa gabonára, 2200 négyszögöl tengeriföldre, 300 négyszögöl veteményföldre, 36 kg sóra emelkedett. Biztosították 2 kocának szaporulatával való eltartását és 200 koronát fizettek 1 borjú megváltása címén. Ezen felül általában a munkások még egyéb juttatásokat is kaptak: 32-52 kg szalonnát, 26-36 liter petróleumot, tüzelőt, bakancsot, illetőleg csizmát, szalmát, szénát stb.
A mezőgazdasági termelőszövetkezetek tagjainak járandósága átmenetileg megegyezett a mezőgazdasági munkások számára megállapított bérekkel.
A Magyar Tanácsköztársaság népjóléti politikájának egyik legnagyobb vívmánya a dolgozók általános betegségi és baleseti biztosításának széles körű kiterjesztése volt.
A régi Magyarországon csupán a dolgozók kis százaléka élvezhette a társadalombiztosítás előnyeit. 1915-ben például az országnak mintegy 18 millió lakosából csupán 866 598 dolgozóra terjedt ki a betegségi biztosítás. A fizikai és szellemi munkások túlnyomó többsége egy-egy súlyosabb betegség esetén családjával együtt a szó legszorosabb értelmében nyomorba jutott. Különösen súlyos csapást jelentett a betegség a földmunkások számára, hiszen nyomorúságos bérük a legminimálisabb tartalék gyűjtését is lehetetlenné tette számukra. A dolgozók közül a földmunkásság részesült legkevésbé a betegségi és baleseti biztosítás előnyeiben. Az 1907-es biztosítási törvény tárgyalásánál Tisza István azzal indokolta a mezőgazdasági munkásságnak a biztosításból való kizárását, hogy a mezőgazdasági munkásoknak nyáron, aratás idején úgyis kevés lenne a táppénz, a munka nélküli téli hónapokban pedig csak üzletet csinálnának a biztosításból. A proletárdiktatúra állama, amely az ipar, kereskedelem, mezőgazdaság stb. szocializálása révén maga lett a dolgozók millióinak munkaadója, elsőrendű feladatának tekintette, hogy ezen a szomorú helyzeten változtasson. Március 30-án jelent meg a Forradalmi Kormányzótanács XXI. KTE sz. rendelete a dolgozók betegségi és baleseti biztosításáról. A rendelet első paragrafusa kimondotta: „Betegségi és baleseti biztosítás hatálya alatt áll minden munkás (földműves munkás is).
Munkás mindenki, aki köz- vagy magánszolgálatban munkabér vagy fizetés fejében dolgozik.”44
A Tanácsköztársaság kikiáltása előtt a biztosítottaknak a táppénzre való jogosultsága csupán 20, illetőleg 26 hétig tartott. A proletárdiktatúra kormánya ezt kétszeresére emelte: a Tanácsköztársaság dolgozói betegségük esetén egy esztendőn át részesülhettek táppénzben.
Míg korábban a beteg táppénze csupán a fizetés 50 százalékáig terjedt, a Tanácsköztársaság alatt a dolgozó betegségének első 4 hetében fizetése 60 százalékának, utána pedig 75 százalékának megfelelő táppénzt kapott. Amennyiben a beteg családfenntartó volt, és betegsége a fél esztendőt meghaladta, táppénze az átlagos napibér teljes összegére emelkedett!
A Tanácsköztársaság különösen körültekintően gondoskodott az anyákról. A leendő anyák terhességük utolsó 4 hetében már táppénzre voltak jogosultak, a szülés után pedig 8 héten át részesültek az átlagos napibér teljes összegének megfelelő gyermekágyi segélyben. A 8 hét eltelte után további 12 hét tartama alatt az anya szoptatási segélyt kapott. Még a dolgozók családjának nem biztosított nőtagjai is kaptak gyermekágyi segélyt. A Tanácsköztársaság e rendelkezését akkor tudjuk igazán értékelni, ha figyelembe vesszük, hogy korábban a terhes nők egyáltalán nem részesültek gyermekágyi segélyben, és ezért sokszor terhességük utolsó napjáig kénytelenek voltak dolgozni. Ez súlyosan ártott az anya egészségének, és egyik előidézője volt a katasztrofális méretű csecsemőhalandóságnak.
A biztosítási rendelet a baleset következtében csökkent munkaképességű vagy teljesen munkaképtelenné vált dolgozók járulékát a korábbinak kétszeresére emelte.
Ha a Tanácsköztársaság előtt egy tanonc üzemi baleset folytán elvesztette munkaképességét, ez számára az élete végéig tartó koldusbotot jelenthette, mert a baleseti járulékot mindvégig tanoncfizetése alapján fizették számára. A Forradalmi Kormányzótanács ezen lényegesen változtatott. Az ipari tanuló korában munkaképtelenné vált személy baleseti járulékát úgy állapították meg, hogy az állandóan emelkedett, és nem lehetett kevesebb, mint a hasonló korú munkások átlagos bérének a minimuma.
Igen lényeges volt a Tanácsköztársaságnak az az intézkedése, hogy a biztosítást a munkanélküliekre is kiterjesztette.
A proletárdiktatúra kormánya módot adott arra is, hogy a saját földjükön gazdálkodó parasztok is bekapcsolódhassanak a betegségi biztosításba. Azok a parasztok, akik gazdaságukban idegen munkaerőt nem foglalkoztattak, önkéntességi alapon maguk is részesei lehettek a betegségi biztosításnak.
A Forradalmi Kormányzótanács március 26-i, XI. számú rendelete, amely kimondotta, hogy „a proletárállamban csak annak van joga élni, aki dolgozik”, egyidejűleg törvényerőre emelte a dolgozóknak a munkához való jogát: „Az állam köteles eltartani mindazokat, akik munkaképtelenek, valamint azokat, akik dolgozni akarnak, ha az állam nem tud nekik munkát juttatni.”45 Az általános munkakényszert és a munkához való jogot rögzítette a Tanácsköztársaság alkotmánya is.
Ennek megfelelően, a tanácskormány megkezdte a dolgozók általános öregségi és rokkantsági biztosításának előkészítését. A rendelet kiadására ugyan már nem került sor, a reánk maradt rendelettervezet azonban azt bizonyítja, hogy a proletárdiktatúra kormánya nagyon komolyan vette mindazt, amit az általános munkakényszerről és a munkához való jogról írásba foglalt.
„Mindazok, akik betegség, baleset, rokkantság vagy aggkor következtében munkaképtelenek, és maguk, valamint ellátásukra utalt családtagjaik fenntartására szükséges anyagi eszközzel nem rendelkeznek, a Tanácsköztársaságtól kapják ellátásukat” – áll a tervezetben.46
A forradalom előtti Magyarország közegészségügyi viszonyai messze elmaradtak a fejlettebb európai államok színvonalától. Az első világháborút megelőző időkben Magyarországon majdnem minden második ember úgy halt meg, hogy halála előtt orvosi kezelésben nem részesült.
Kevés volt az orvos, katasztrofálisan kevés volt a kórház. A háború előtti Magyarország 680 kolostort tartott fenn, de csak 427 kórház volt az országban. Ezeknek is közel a fele a gazdagok kiváltságos rétege számára fenntartott szanatórium volt. A dolgozók még a közkórházak ápolási díját is nehezen tudták megtéríteni, hiszen pl. 1910-ben a klinikákon és a Rókus-kórházban a napi ápolási díj 3 korona volt, ami jelentékenyen meghaladta a napszámbért.
Az egészségügyi ellátatlanság következtében a dolgozók átlagos életkora lényegesen alacsonyabb volt, mint a vagyonos osztályok tagjaié. A világháború alatt a növekvő nyomor következtében a munkásság átlagos életkora ijesztő mértékben csökkent. Budapesten 1913-ban az átlagos halálozási életkor 46 év és 3 hónap volt, ez 1918-ra 37 évre és 9 hónapra csökkent. A budapesti munkásság mérhetetlen nyomorát és egészségügyi elhanyagoltságát tárta fel a főváros haladó orvosainak vizsgálata; amíg Budapest Belvárosában az átlagos életkor 44 év és 8 hónap volt, addig a város munkáslakta körzeteiben csak 21 év és 8 hónap.
A betegségi biztosítás széles körű kiterjesztésével a Tanácsköztársaság a városi és falusi dolgozók legnagyobb részét díjtalan orvosi ellátásban részesítette.
A Forradalmi Kormányzótanács április végén köztulajdonba vette az ország valamennyi kórházát, gyógyító intézetét, és ezekben május 1-től kezdve minden beteg ingyenes ellátásban részesült. A gazdagok számára fenntartott különszobáknak több beteg számára való berendezésével, új épületeknek a kórházakhoz való csatolásával a kórházi férőhelyek számát a Tanácsköztársaság alatt jelentékeny mértékben emelték.
Államosították a gyógyforrásokat, gyógyfürdőket és a hozzájuk tartozó szállodákat is, és ezeket a szegények számára korábban hozzáférhetetlen intézményeket a beteg dolgozók gyógyítására rendezték be.
A proletárdiktatúra egészségügyi politikájának középpontjában a népbetegségek elleni küzdelem állott. A Tanácsköztársaság egészségügyi szervei átgondolt tervet dolgoztak ki a városi és falusi proletariátus soraiban legtöbb áldozatot követelő népbetegségek: a tüdőbaj, a nemi betegségek és az alkoholizmus ellen. A beteg egyének számbavétele, gyógyítása mellett alapvető feladatnak a betegség megelőzését tekintették. Ennek érdekében hatalmas arányú egészségügyi felvilágosító munkába kezdtek. Még az ismeretterjesztés és ismeret- közlés mai arányaihoz és sodró áradásához szokott ember is szinte lenyűgözve áll az előtt a hatalmas munka előtt, amit az egészségügyi felvilágosítás területén 1919-ben 133 nap alatt végeztek. Orvosok, tanítók, diákok, egyetemisták ezreiből építették ki a proletárdiktatúra egészségügyi propagandájának hadseregét, szóban és írásban, előadásokon, újságokban, röpiratokban, plakátokon, filmen terjesztették az egészségügyi műveltséget.
A proletárdiktatúra kormánya nagy erőfeszítéseket tett, hogy a proletariátus jelentékeny részének elviselhetetlen lakásviszonyain segítsen.
A Tanácsköztársaság lakásügyi szerveinek felmérése szerint Budapesten 1919-ben 200 000-nél több ember lakott hatod-, nyolcadmagával egy szobában, sőt az sem volt ritka eset, hogy egyetlen lakószobában 15-20 ember zsúfolódott össze.
Hogy mennyire eltérőek voltak a munkáskerületek és a vagyonos személyek által lakott kerületek lakásviszonyai, azt jellemzően mutatják a következő adatok: a III. kerületben 18 500 lakószobában 65 000 ember lakott, míg a IV. kerületben alig valamivel kevesebb (17 400) lakószobában csupán 27 000 ember élt.
Bár a proletárdiktatúra illetékes szervei a fővárosban és a vidéken egyaránt nagyszabású lakásépítési programokat dolgoztak ki és kezdtek megvalósítani, a tarthatatlan helyzet megváltoztatására elsősorban a meglevő lakások igazságosabb elosztása nyújtott lehetőséget.
A Forradalmi Kormányzótanács március 30-án XV. számú rendeletével szabályozta, hogy kinek milyen lakásra van igényjogosultsága. E szerint minden felnőttet egy lakószoba illetett meg, egy családnak azonban legfeljebb három lakószobája lehetett. A szellemi alkotómunkát végző dolgozókat: tudósokat, művészeket stb., valamint az orvosokat külön dolgozószoba illette meg.
A Forradalmi Kormányzótanács a lakásgazdálkodás központi irányítására létrehozta a Központi (később Országos) Lakásbiztosságot. Ennek élén két kommunista népbiztos: Szamuely Tibor és Vágó Béla tevékenykedett fáradhatatlan energiával. Jórészt az ő határozottságuknak, tervszerű irányítómunkájuknak köszönhető, hogy július elejéig 32 410 családnak juttattak a korábbinál jobb, egészségesebb, emberibb lakást. Ilyen módon csak a fővárosban több mint 100 000 ember jutott új otthonhoz. A 32 000 lakás többségét az indokolatlanul nagy lakások egy részének lefoglalása útján biztosították, igen sok családnak azonban újonnan épített házakban, lakások céljaira átalakított, korábban háborús célokat szolgáló épületekben, raktárakban, szállodákban, klubokban, kaszinókban adtak otthont.
Megkezdték több nagy lakótelep építésének előmunkálatait is. A Pongrácz utcában egy 650, a Juranics utcában egy 400, a Madarász utcában pedig egy 500 lakásból álló telep építését kezdték meg. Tervbe vették 4, egyenként 500 diák befogadására alkalmas diákszálló építését is.
Korábban már említettük, hogy a vidéki direktóriumok is nagy lendülettel kezdtek hozzá a dolgozók lakásviszonyainak megjavításához, az erre irányuló tervek megvalósításához. A vidéki dolgozók között elsősorban a gazdasági cselédség lakásviszonyain változtattak gyors intézkedésekkel. Sok cseléd, akinek korábban a földesúr kastélyába belépnie sem volt szabad, most ott kapott lakást.
A dolgozók óriási tömegeit érintette a Forradalmi Kormányzótanácsnak az az intézkedése, amely a lakbéreket 20 százalékkal leszállította. A frontról hazatért katonák lakbértartozásait eltörölték.
Bár a termelést nagyon sok tényező kedvezőtlenül befolyásolta, a proletárdiktatúra, négy és fél hónapos fennállása alatt, csak Budapesten kb. 5000 családnak juttatott bútort. A bútorgyártást új alapokra kívánták helyezni. Művészek bevonásával dolgozták ki a korszerű igényeknek legmegfelelőbb, modern bútorok terveit. A viták és megbeszélések során kialakult elképzelések szerint olyan „ízléses és jó kivitelű, szolid bútort kell termelni, melynek használata a proletárság ízlésére fejlesztő, sőt lelki életére nemesítő hatású legyen. Jogos e téren bizonyos fényűzési szükségletek megteremtése és kielégítése is, aminek lehetőségét megadja az, hogy lesznek olyanok, akik keresményük fölöslegét örömest fogják drágább és szebb, lehetőleg művészies kivitelű bútorok beszerzésére fordítani.”47
„A Tanácsköztársaság a gyermekek testi és lelki védelmét legfontosabb feladatának tartja” – hangoztatta a Forradalmi Kormányzótanács 1919. április 26-án megjelent gyermekvédelmi rendelete. A gyermekekről való sokoldalú, a fiatalabb nemzedék iránti mélységes felelősségérzettől és szeretettől áthatott gondoskodás a Tanácsköztársaság szociális politikájának egyik legnagyszerűbb alkotórésze volt.
A gyermekvédelem bázisát az iskola képezte. Az iskolákban a gyermekek egészségi és erkölcsi védelme, a bajok megelőzése érdekében gyámokat alkalmaztak, akiknek az volt a feladatuk, hogy a pedagógusokkal, az iskolaorvossal, a szülőkkel együttműködve, figyelemmel kísérjék a gyermekek fejlődését és – azok betegsége vagy erkölcsi veszélyeztetettsége esetén – szükség szerint intézkedjenek.
Megszervezték az iskolaorvosi hálózatot, minden 6-14 éves gyermeket kötelező egészségügyi vizsgálatnak vetettek alá.
A fogorvosokat kötelezték, hogy napi két órán át a gyermekek fogait javítsák. Ezért őket az állam külön, havi 1000 korona díjazásban részesítette.
A betegségre hajlamos, egészségügyileg veszélyeztetett gyermekek számára erdei és kerti napközi otthonokat, iskolákat hoztak létre. Már májusban megnyitották a gyenge tüdejű gyermekek iskolaszanatóriumát a Svábhegyen, ahol Chorin báró luxusvilláját és a Nagyszálló épületét rendezték be erre a célra.
Megszervezték azoknak a gyermekeknek a fürdetését, akiknek nem voltak megfelelő feltételeik a tisztálkodáshoz. Hetenként 30-39 000 gyermeket fürdettek meg a nagy közfürdőkben. Esetenként még a magánosok fürdőszobáit is igénybe vették erre a célra.
A zsúfolt, levegőtlen lakásokban, egészségtelen bérházak sötét, köves udvaraiban, az utcákon napfény és levegő nélkül tengődő sápadt kis proletárgyermekek számára megnyitották a nagy magánparkokat, a belépődíj megszüntetésével birtokukba adták a főváros legszebb kertjét: a Margitszigetet. 1919 nyarán sok olyan kertben harsant fel a szegények gyermekeinek önfeledt zsivaja, ahová korábban gyakran még vágyakozó tekintetük is nehezen hatolt be.
„A szegény gyermekek hangja megtölti a szigetet, mint a május szele színnel és illattal a világot. Ezerhangú madársereg, ezerszemű pázsit, ezerkedvű élet fakadt a szigeten a régi varjúkárogásos, búskomoly andalgású, titokban lépegető tavaly helyett. A denevér, amely tavaly már kora délután bátran elindult nesztelen útjára a romladékból, bevárja a sötétséget. A margitszigeti betegség: a melankólia, amely híven eljön a nedves szigetre, az idén csak messziről oldalog, mint egy megvert kutya. A szerzetesi csend, a lemondásos alkonyat, a keserűségbe és megvetésbe vonult magányosság elhallgatnak gonosz tücsökdalaikkal a régi udvarházban, amidőn a pázsiton egy sereg kisleány cikázik és csicsereg, mintha már megjöttek volna a fecskék” – írta Krúdy, aki a Sziget lakójaként tanúja volt a gyermekek vidám honfoglalásának.48
A Tanácsköztársaság gyermekvédelmi szervei nagyszabású akciót indítottak meg, amelynek során 10 000 budapesti gyermeket kívántak a Balaton-parti üdülőkben és más vidéki üdülőhelyeken nyaraltatni. Több mint ezer gyermek meg is kezdte üdülését, a többire azonban a proletárdiktatúra megdöntése miatt már nem kerülhetett sor.
A forradalom előtti Magyarországon, mint minden kapitalista országban, a gyermekek százezreit alkalmazták egészségükre ártalmas munkákra. A háború éveiben a gyermekmunka kihasználása minden eddiginél nagyobb méreteket öltött. A Tanácsköztársaság alatt megkezdődött ezeknek az állapotoknak a felszámolása.
A gyermekmunka megtiltása a párt programjának egyik célkitűzése volt. Külön törvények védelmezték a tanoncokat, kimondották, hogy azokat házimunkára és a szakmájukkal nem összefüggő egyéb munkára tilos felhasználni, s igénybevételük – az elméleti oktatást is beleszámítva – nem haladhatja meg a napi 6 (július 9-e után 8) órát.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!