(idézet: A horogkereszt rémtettei – Lord Russell)
3
Ezidőtájt több orosz is szolgált az olaszországi német haderő kötelékében. Négyen közülük Vicenza körzetében elszöktek csapataiktól, és csatlakoztak a posinai hegyekben harcoló partizánokhoz. Posina lakosai egyáltalán semmit sem tudtak erről, de a mavanói orosz század német parancsnoka ennek ellenére elhatározta, hogy őket vonja felelősségre. Kiáltványt intézett a posinaiakhoz, amelyben azzal fenyegette őket, hogy ha a négy orosz augusztus 17-ig nem tér vissza egységéhez, akkor a falut ágyúval fogják lőni, és felgyújtják. Vagy húsz túszt is szedett össze Posinából és a távoli fusinai körzetből. A túszok között volt a helység papja, az elöljáró és a községi önkormányzat titkára.
Az orosz katonaszökevények nem tértek vissza 17-én estig, mire a Posina központjában levő épületeket húsz percen át ágyúval lőtték, s egy hét múlva a helység több házát felgyújtották. Összesen több mint 100 ház pusztult el, 120 család hajléktalanná vált, s minden holmija elpusztult.
Néhány nappal később ugyancsak Vicenzában egy Valli di Pasubio nevű kis faluban követtek el terrorcselekményeket a németek. A falu egyik lakosa munkahelyén egy orosz nyelven írt levelet talált. Mivel a levél megtalálója nem értett oroszul, megkért egy orosz katonát, hogy olvassa el neki. Mint kiderült, a levelet egy orosz katona írta, aki a közelben állomásozó német csapatoknál szolgált, s a levélben arra buzdította több bajtársát, hogy jöjjenek vele és csatlakozzanak a partizánokhoz.
Az olaszt, aki teljesen ártatlan volt az egész ügyben, azonnal letartóztatták, házát porrá égették, és ugyanazon a napon a szomszédos Cortiana falut is felgyújtották. Tizenhárom család vált hajléktalanná, tizenöt férfit pedig elhurcoltak, senki sem látta őket többé.
1944 szeptember 1-én a paduai körzetben, Montecchia di Crossara közelében három német katona és három partizán között harc fejlődött ki. Két német elesett a harcban, és a németek ezért a falun töltötték ki bosszújukat. Valamennyi házat átkutatták, és minden valamennyire is értékes tárgyat: ruhaneműt, ágyneműt, rádiót, írógépet, kerékpárt és lábasjószágot elhurcoltak.
Ezután a német katonák felgyújtották a kifosztott házakat. Negyven házat pusztítottak el így teljesen: ezek egyikének romjai között később megtalálták egy fiatal nő és egy hároméves gyermek elszenesedett holttestét; mindkettőjüket a ház felgyújtása előtt agyonlőtték. A többi áldozat között volt egy kilencéves kislány és egy nyolcvannégy éves öregasszony is.
Egész augusztus folyamán dühöngött a terror Venezia tartományban. De valamennyi megtorlás közül talán az volt a legszörnyűbb, amelyet Torlanóban, Udine közelében hajtottak végre egy heves összecsapás után, amely a városka közelében zajlott le német csapatok és a partizánok között.
A földeken dolgozó emberek közül többen a harc kezdetekor a faluban kerestek menedéket, ahova azután a német csapatok is behatoltak. Azokat az olaszokat, akiket a pincében elrejtőzve találtak, mind megölték, a házakat kifosztották, majd pedig felgyújtották. Harminckét férfit, nőt és gyermeket gyilkoltak meg ilyen módon; az egyik házban egy tíztagú család valamennyi tagját agyonlőtték: Virginio De Bortolit, a családfőt, fiát, Silvanót, aki hadirokkant volt, másik fiát, lányát és hat unokáját — két és tizennégy év közötti gyermekeket. Rajtuk kívül még más kisgyermekeket is meggyilkoltak. A holttestek nagy részét elszenesedve találták meg, és nem is lehetett mindegyiknek a személyazonosságát megállapítani.
Ezek a rémtettek mélységesen felháborították Észak-Olaszország lakosságát, és maga a Duce is keserűen panaszkodott ezek miatt dr. Rahnnál, aki az olasz köztársasági kormány mellé akkreditált német nagykövet és teljhatalmú megbízott volt. Dr. Rahn a Duce levelének vétele után annak egy másolatát Kesselringhez továbbította, aki azt válaszolta, hogy a jövőben majd haditörvényszék elé állítják a vétkeseket.
Megtorlásokat jogszerint csak azután szabad alkalmazni, ha már nyomozást indítottak, és tényleges erőfeszítéseket tettek annak érdekében, hogy letartóztathassák a megtorlást indokolttá tevő cselekedetek elkövetőit. A megtorlásnak sohasem szabad aránytalanul súlyosnak lennie, és nem szabad meghaladnia az ellenségtől elszenvedett sérelem fokát.
A fent ismertetett megtorlásokat mind önkényesen hajtották végre, anélkül, hogy megfelelő intézkedéseket tettek volna a tettesek kinyomozására, és e megtorlások foka messze túlhaladta a megfelelő és szükséges mértéket. Valójában ezek nem is voltak megtorlások e szónak a nemzetközi jog szerinti értelmében. Mindez nem volt más, mint vaktában való brutális bosszúállás, amely egyformán sértette a hadviselés általánosan elfogadott szabályait és az emberiesség legelemibb követelményeit*. Lásd Oppenheim. International Law (Nemzetközi jog). II. köt. 253. pont. 6. kiad. 1940. Lauterpacht.*
A német hadseregek lengyel területre való behatolásuk első pillanatától kezdve sorozatosan követtek el atrocitásokat a polgári lakosság ellen. A háború kitörését követő első négy napon kétszáz lengyel polgári lakost lőttek agyon, illetve égettek meg Sosnowiecben a déli hadseregcsoport csapatai. A faluban nem voltak lengyel csapatok, és így a németek semmiféle ellenállásba sem ütköztek, amikor bevonultak. Az útjukba akadó fegyvertelen lakosokra rálőttek, sok házból pedig kivonszolták a bent tartózkodókat, és a falu főterén végezték ki őket. A zsinagógát porrá égették, és tizenkét zsidót arra kényszerítettek, hogy megássák saját sírjukat, majd agyonlőtték őket.
Másnap ugyanannak a német alakulatnak más egységei Kajetanowicében nyolcvan lengyelt lőttek agyon. A németek belőttek a házakba, és felgyújtották őket; az égő házakból menekülő lakosságra pedig tüzet nyitottak.
Két nap múlva Pinczówban további háromszáz lengyelt lőttek agyon, illetve égettek meg. Ez alkalommal kézigránátokat hajítottak a házakba, és úgy gyújtották fel őket; 500 házat pusztítottak el ilyen módon. Semmi sem indokolta ezt a barbár eljárást. A lengyel csapatok már a németek érkezése előtt visszavonultak, a lakosság pedig semmiféle ellenállást sem tanúsított.
Szeptember 10-én egy másik faluban 112 lengyelt, közöttük számos gyermeket lőttek agyon, illetve kézigránáttal gyilkoltak meg. A német csapatok szombaton vonultak be ebbe a faluba; semmi ellenállással nem találkoztak. Vasárnap reggel a falu lakosai néhány lengyel katonát láttak közeledni a falu felé. Mielőtt odaértek volna, a németek lelőtték őket.
A németek ezután összeszedtek és egy csűrbe tereltek számos polgári lakost, rájuk parancsoltak, hogy kezüket fejük fölé emelve térdeljenek le, és agyonlőtték őket. Holttesteiket egy csűrbe dobálták, amelyet azután felgyújtottak. 112 koponyát találtak meg később a hamu között.
Ugyanabban az időben Kilejoweicben 160 lengyel polgárt — férfiakat, nőket és gyermekeket — lőttek agyon vagy égettek meg. A németek megérkezésük után a lakosság egy részét egy mezőre hajtották, s lövöldözni kezdtek rájuk; vagy harminc embert gyilkoltak meg így. Később egy másik csoportot egy házba tereltek, bezárták őket, és felgyújtották a házat; azokat, akik az ablakokon keresztül menekülni próbáltak, lelőtték. Két vagy három napon át, mindaddig, amíg a német csapatok a faluban tartózkodtak, egymást érték az ehhez hasonló esetek, úgyhogy mikor végre eltávoztak, 160 meggyilkolt lengyelt hagytak maguk után, és az egész falut, egyetlen ház kivételével, porrá égették.
A német csapatok győzelmes lengyelországi előnyomulásuk alatt nap nap után követtek el ilyen szörnyűségeket. Ha valamennyit számbavennénk, a rablás, nőkön elkövetett erőszak, gyújtogatás és gyilkosság végnélküli listáját kapnánk.
Alig néhány hétig tartottak a harcok: a lengyel hadsereg megadta magát, és Hans Frank vezetésével megalakult a „Főkormányzóság”. A németek Lengyelországot a Harmadik Birodalom közönséges gyarmatává akarták változtatni; megkezdődött a terror, az éhség, a rabszolgamunka, a rablás és a lakosság kiirtása.
1939 szeptemberétől 1945 elejéig 2332 kivégzés során összesen 34 098 embert gyilkoltak meg. Ezek közül 8000-et 1939 utolsó négy hónapjában öltek meg, amikor a német rendőrség a Lengyelországban élő németek támogatásával megkezdte a lengyel lakosság kiirtását. A kivégzések 57 százalékában csak férfiakat, 20 százalékában férfiakat és nőket, 12 százalékában vegyesen férfiakat, nőket és gyermekeket gyilkoltak meg, a többi akció áldozatai ismeretlenek. A kivégzettek között voltak olyanok is, akiket valamely német haditörvényszék a nemzetközi jog követelményeinek megfelelően ítélt halálra, de 84 százalékukat anélkül ölték meg, hogy bíróság elé állították volna őket, anélkül, hogy döntést hoztak volna ügyükben, vagy ítéletet mondtak volna felettük.
Sok ilyen kivégzést azoknak a lengyelországi városok és vidéki körzetek ellen intézett terrortámadásoknak a folyamán hajtottak végre, amelyeket a megszálló hatalom „pacifikálásnak” nevezett. Valamely vidék „pacifikálásának” a lényege az volt, hogy lakosainak egy részét agyonlőtték.
Ezeket az akciókat rendszerint az SS vagy a Gestapo hajtotta végre. Az alábbi leírás a Srodában, 1939 szeptember 17-én végrehajtott kivégzésről szól.
„Gestapo-ügynökök vettek körül egy háztömböt, és megkezdték az embervadászatot. Szomszédos utcákban haladó járókelőket is fogtak el. E razzia eredményeképpen tizennyolc embert tartóztattak le; a börtönudvarba terelték őket. Később egy huszonegy emberből álló csoportot állítottak össze a börtönben, és az összes elítélteket a városon keresztül a vesztőhelyre hajtották. Megparancsolták nekik, hogy kezüket fejük mögött összekulcsolva tartsák. Mialatt átvonultak a városon, a kíséretükben levő Gestapo-legények agyba-főbe verték őket.”
A kivégzés színhelyére érve, puszta kézzel kellett megásniuk egy árkot — saját sírjukat. Amikor elkészült a sír, az SS-legények felsorakoztatták őket az árok szélére, s rájukparancsoltak, hogy kiáltsák: „Heil Hitler”. Ezután géppuskatűzzel lekaszabolták őket. Természetesen nem haltak meg mindnyájan azonnal; a kivégző osztag katonái ásókkal verték agyon azokat, akik még éltek, utána holttesteiket beledobálták az árokba, s addig tapostak rajtuk, míg vízszintes nem lett a sír felszíne.
1944-ben exhumálták egy Bilgoriz körzetében végrehajtott tömegmészárlás áldozatainak holttesteit, s az exhumálást irányító törvényszéki orvosszakértők a következőt jelentették: „Az áldozatokat a gyilkosság végrehajtása előtt felső karjukon és csuklójukon vastag dróttal megkötözték … A legkegyetlenebb, legállatibb módon verték és kínozták őket. Ezt számos esetben szétzúzott arcok, eltört alsó és felső állkapocscsontok bizonyítják; az egyik holttest koponyacsontján pedig hosszú repedést észleltünk.”
Egy másik „pacifikálást” állítólag megtorlásképpen hajtottak végre a radomskói körzetben, mivel a helybeli lakosság segítette a partizánokat. Egy szemtanú látta, amikor a németek felnőtteket és gyermekeket vonszoltak ki három tanyai épületből, egy csűrbe zárták őket, és azután nehéz géppuskából tüzeltek az épületre. A csűr kigyulladt, és az odazárt áldozatok bennégtek. A német katonák ezután egy másik tanyára mentek. Azt, amit ott műveltek, a tanya egyetlen életben maradt lakója, egy Wladyslaw Pietras nevű fiú mondta el*. Wladyslaw Pietras a németek Lengyelországban elkövetett háborús bűntetteit kivizsgáló központi bizottság előtt tette meg vallomását, s ezt közzé is tették a bizottságnak „A németek lengyelországi háborús bűntettei” (Varsó, 1946) című hivatalos jelentésének első kötetében.*
„Szüleim könyörögtek nekik, hogy ne öljenek meg bennünket, de ők rájuk sem hederítettek, hanem tüzelni kezdtek ránk. Az első lövésekre mindnyájan a földre zuhantunk, de a németek tovább folytatták a tüzelést. Az egyik golyó bal oldalamba fúródott. Mikor a németek elhagyták házunkat, elhatároztam, hogy megpróbálok elmenekülni. Szüleim és testvéreim mozdulatlanul feküdtek a földön, csak három hónapos unokahúgom, a kis Teréz sírt az ágyában. Sikerült eljutnom az erdőbe, és ott a bozót között elrejtőzve vártam; rejtekhelyemről láttam, hogy házunk lángokban áll. E merénylet során elvesztettem apámat és anyámat, nagyanyámat, két bátyámat és három nővéremet. Kis unokahúgomat, Terézt elevenen égették meg. Falunk mindössze négy tanyából állt. Mindet felgyújtották és elpusztították, lakosaik közül pedig csak én menekültem meg, a többieket vagy agyonlőtték, vagy megégették.”
Az ilyenfajta rémtettek mindennaposak voltak 1939-ben, amikor a németek hozzákezdtek Lengyelország lakosságának „megsemmisítésére” irányuló tervük végrehajtásához.
Hitler nyíltan megmondta, hogy programjának első pontja „Lengyelország elpusztítása”. „A cél — jelentette ki 1939 augusztus 22-én mondott beszédében — minden élőnek a megsemmisítése, nem pedig az, hogy egy bizonyos vonalig nyomuljunk előre … legfontosabb célkitűzésünk Lengyelország elpusztítása legyen.”
Öt hosszú éven át folyt a szörnyű mészárlás. Undorító és egyhangú volna ennek részletes leírása, megelégszünk tehát azzal, hogy valamennyi ilyen rémtett jellemzésére az alábbiakban idézzük egy szemtanúnak egy 1941 novemberében lefolyt, tipikusnak tekinthető tömeggyilkosságról tett vallomását.
„Hajnali négy órakor Gestapo-legények léptek a cellámba, és közölték, hogy elvisznek. Megbilincseltek, és két fogolytársammal együtt egy autóhoz vittek. Mindhármunkat a kocsi hátsó ülésére löktek, és egymáshoz láncolták lábainkat. Egy idő után a kocsi bekanyarodott egy erdő közepén húzódó keskeny ösvényre. Ott levették rólunk a bilincseket, kirángattak a kocsiból, és egy tisztásra vezettek, ahol megásott tömegsírok voltak. Köröskörül rengeteg zsidó ült a földön: nők, gyermekek, karonülő csecsemők. A Gestapo-legények ráparancsoltak a zsidókra — előbb a nagyobbik tömegsír közelében ülőkre —, hogy vetkőzzenek le, és ugorjanak az árkokba. Azokat, akik tétováztak, durván belelökték a sírba. A sír fenekét oltatlan mész borította. A csecsemőket tartó nők egy része gyermekével együtt ugrott be a sírba; mások előbb bedobták csecsemőiket. Nekünk, a három fogolynak, megparancsolták, hogy szedjük össze a zsidók cipőit és ruháit. A Gestapo-legények összegyűjtöttek minden értéktárgyat: órákat, gyűrűket, s egyéb ékszereket, és halomba rakták. Ekkor parancsot adtak, hogy többen már ne vetkőzzenek le. A sír szinte színültig tele volt. Közben én és két társam összegyűjtöttük a szanaszét heverő ruhákat, takarókat és egyéb holmikat. Mindezzel körülbelül délre lettünk készen, s ekkor egy teherautó érkezett, amelyen négy hatalmas tartály állt. A németek rászereltek egy kis motoros szivattyút, és a tartályok víznek látszó tartalmát beleszivattyúzták a sírba …* A tanú vallomásának folytatása olyan borzalmas, hogy nem lehet nyomtatásban közölni.*
Másnap reggel betemették a sírt.”
A németek Lengyelországban elkövetett háborús bűntetteinek szörnyűségéről csak akkor kap helyes képet az ember, ha tisztában van vele, mi volt a német kormány célja ezzel az országgal.
Hans Frank, amikor rábízták ennek a szerencsétlen országnak az igazgatását, saját kijelentése szerint azt az utasítást kapta, hogy „semmisítse meg Lengyelország gazdasági, kulturális és politikai rendszerét”. Aligha voltak kétségei afelől, hogy a kapott utasításokat szó szerint kell vennie, hiszen naplójába ezt jegyezte fel: „Ha megjelennék a Führer előtt, és azt mondanám: «Führerem, jelentem, hogy további 150 000 lengyelt semmisítettem meg», azt felelné: «Nagyszerű, jól tetted, ha szükséges volt».”
A nácik szemében a katonai szükségszerűség igazolta a hadviselés törvényeinek bármilyen módon való megszegését**. „Kriegsräson geht vor Kriegsmanier”, amit úgy lehetne lefordítani, hogy „a háborús szükségszerűség hatályon kívül helyezi a hadviselés szabályait”. Lásd Oppenheim. International Law (Nemzetközi jog). II. köt. 184. old. 6. kiad.*
A németek lengyelországi bűntettei, a hadviselés törvényeinek, szokásainak és az emberiesség legelemibb követelményeinek lábbal tiprása semmivel sem volt igazolható. Mindez természetes következménye volt a náci ideológiának és a nácik terveinek, s azok, akik felelősek érte, ezzel maguk rekesztették ki magukat az európai civilizációból.
Amikor Hitler 1941 júniusában megtámadta a Szovjetuniót, ismét a német imperializmus jólismert jelszava — a „Drang nach Osten”* A „Kelet felé való előnyomulás”.* — érvényesült. „Ha új területeket akarunk — írta Hitler egykor a „Mein Kampf”-ban — Oroszország rovására megszerezhetjük azokat. Az új birodalomnak a teuton lovagok által kitaposott ösvényen kell haladnia, s ezúttal német karddal földet kell szerezni a német eke számára.” Ukrajnában és a Kaukázusban búzát, szenet és olajat, a Kola-félszigeten nikkelt — tehát csupa olyan anyagot, amelyek életbevágóan fontosak a hadviseléshez — lehetett zsákmányolni. Németországnak pedig minderre égetően szüksége volt.
A náci agresszió csupán azért nem irányult mindjárt kezdetben a Szovjetunió ellen, amint azt Hitler tábornokai előtt egy 1939 novemberében tartott értekezleten kijelentette, mert engednie kellett „az események nyomásának”. De továbbra is rajta tartották szemüket a kiszemelt zsákmányon, és csak a támadás időpontját halasztották el.
Az oroszok ellen a háborút még kegyetlenebbül és még barbárabb módon folytatták, mint bárhol másutt, és a német ügyvédek a háborús bűnösök ellen indított perek során azt állították, hogy a Szovjetunió és Németország közötti háborúra nem vonatkoztak a hágai egyezmények. Azzal érveltek — és érveiket két ismeretlen orosz nemzetközi jogász írásával támasztották alá —, hogy a nemzetközi érvényességű természetjog fogalmát hosszú éveken át a Szovjetunió hivatalos körei a leghatározottabban elítélték, pusztán azért, mert az ilyen jog „a kapitalista terjeszkedés rosszul palástolt eszköze”. Ezzel szemben valamennyi mai orosz jogász hangsúlyozza, hogy valóban létezik nemzetközi jog, és az érvényre is juttatható.
Ezenkívül egyetlen állam sem ismerte el sohasem azt, hogy a Szovjetuniónak jogában állt volna, hogy kivonja magát bármiféle kötelezettség alól, amelyet a cári kormány vállalt; ez különösképpen áll a 4. számú hágai egyezményre, amelyet csak bizonyos meghatározott formák között lehet felmondani. Ilyen felmondást tartalmazó értesítés sohasem érkezett a holland kormányhoz, amelynél letétbe volt helyezve az egyezményhez csatlakozott országok listája, és a holland kormány még 1939-ben is valamennyi érdekeltnek, közöttük a Német Birodalomnak is megküldte az egyezményhez csatlakozott országok listáját, amely a Szovjetuniót is magában foglalta, és e lista ellen senki sem emelt kifogást.
Ez a kérdés felmerült a nürnbergi Nemzetközi Katonai Törvényszék előtt is, és a következő döntést hozták vele kapcsolatban:
„Az 1907-. évi hágai egyezmény 2. cikkelyében foglalt tételre való hivatkozással, amely az általános részvétel kérdésével foglalkozik, azzal érvelnek, hogy a hágai egyezmény nem vonatkozik erre az ügyre. A törvényszék véleménye szerint nincs szükség e kérdés eldöntésére. A szárazföldi hadviselés szabályai, amelyeket az egyezmény rögzít, kétségtelenül haladást jelentettek az elfogadásuk időpontjában érvényben volt nemzetközi joghoz képest, de az egyezmény kifejezetten leszegezte, hogy ez a hadviselés általános törvényeinek és szokásainak módosítására irányuló kísérletnek tekintendő, és ezzel elismerte, hogy már addig is fennálltak ilyen törvények és szokások. 1939-ig azonban ezeket az egyezményben lefektetett szabályokat már valamennyi civilizált nemzet elfogadta, és kialakult az a nézet, hogy ezek határozzák meg a hadviselés törvényeit és szokásait.”
Az 1941 május 13-án kibocsátott, hatásköri kérdéseket tisztázó Barbarossa-rendelet, amelyet a német parancsnokok egy hónappal az Oroszország elleni támadás megindítása előtt kaptak meg, minden kétséget kizáróan tisztázta a számukra, milyen módszerekkel kell leigázniuk a megszállt területeket. A parancs kimondotta, hogy az ellenséges ország polgári lakosai által elkövetett állítólagos támadásokat könyörtelenül számolják fel; a támadások gyanúsítottjainak sorsa felett egy tiszt dönt: tőle függ, agyonlövik-e őket vagy sem, és kollektív megtorlást kell alkalmazni az olyan helységek ellen, ahol partizán támadások zajlottak le.
Ezt a rendeletet igen „nagyvonalúan” értelmezték; egy alkalommal például ennek az alapján lőttek agyon egy tizenhat éves orosz leányt, azért, mert németellenes nótát énekelt.
Attól a pillanattól kezdve, hogy a német csapatok behatoltak a Szovjetunióba, mindaddig, amíg az utolsó nácit is ki nem kergették onnan, a szovjet-német határtól Szmolenszkig, Szmolenszktől Sztálingrádig, Sztálingrádtól a Krím félszigetig, és onnan Harkovig, ahova csak a német katonák vagy az SS-legények betették a lábukat, elképzelhetetlenül aljas bűntetteket követtek el aggastyánok, asszonyok és gyermekek ezrei ellen. A gyilkosság eszközei igen változatosak voltak, különféle módszereket alkalmaztak, de a gyilkosságokat alapjában véve mindig azonos mintára szabott módon és legfelsőbb vezetők irányításával hajtották végre.
A nürnbergi per egyik orosz ügyésze elmondta a bíróság előtt, hogy amikor feltárták mindazokat a helyeket, ahova a németek áldozataikat temették, s a holttesteket exhumálták, és törvényszéki orvosszakértők megvizsgálták, nyilvánvalóvá vált, hogy noha a tömegsírok gyakran többezer kilométer távolságra voltak egymástól, és a kivégzéseket mindenütt mások hajtották végre, a gyilkosság módszerei azonosak voltak, és a sebek a holttesteken mindig ugyanazokon a helyeken voltak.
És még ez sem minden. Azonosak voltak azok a módszerek is, amelyekkel tankelhárító árkoknak vagy lövészárkoknak igyekeztek álcázni a tömegsírokat, és azonos vonás az is, hogy amikor az áldozatok a kivégzés helyére érkeztek, mindig megparancsolták nekik, hogy vetkőzzenek le, és arccal feküdjenek bele a már előre megásott vermekbe. Amint vége volt az első, legalsó rétegekben fekvő emberi testekre irányított golyózápornak, oltatlan meszet szórtak rájuk, s azután megparancsolták az áldozatok második csoportjának, hogy vetkőzzenek le, és feküdjenek föléjük. Belorusszija mocsarai között és a kaukázusi előhegységekben az eljárás ugyanaz volt.
Ezek a tömegmészárlások nem fegyelmezetlen német egységek vagy alakulatok, s még kevésbé egyes tisztek vagy katonák túlkapásai voltak — mindez Hitler kormányának már a háború kitörése előtt kidolgozott tudatos politikája volt, amelyet a kapott parancsoknak engedelmeskedve, pontosan végrehajtottak.
Ennek a politikának keresztülviteléhez és ezeknek a terveknek valóraváltásához nemcsak az kellett, hogy felszítsák a náci katonák legalantasabb ösztöneit, s arra biztassák őket, hogy ártatlan polgári lakosokat gyilkoljanak le vagy mindenféle brutális, erőszakos módszereket alkalmazzanak velük szemben; az ilyenfajta munka elvégzésére különleges alakulatokat kellett kiképezniük, és tudatosítani kellett azt, hogy az ilyen bűntettekért nem jár büntetés.
Olyan iszonyatos, olyan felháborító volt ez a feladat, hogy csak teljesen érzéketlen, könyörtelen és lelkiismeretlen emberek vállalkozhattak végrehajtására. Már a háború előtt sokat tettek annak érdekében, hogy felszabadítsák a német népet az alól, amit Hitler „a lelkiismeret és az erkölcs agyrémétől rákényszerített lealacsonyító megszorításoknak” nevezett; de még ez sem volt elég, és ezért elfajult egyénekből álló alakulatok, úgynevezett Einsatzkommandók kísérték a Wehrmachtot mindenütt Oroszországban, s ők végezték a legpiszkosabb munkát.
Hitler egyik parancsa értelmében német katonát semmiféle, szovjet polgárok ellen elkövetett cselekményért sem lehetett hadbíróság elé állítani. Csak tisztje büntethette meg, amennyiben ezt szükségesnek tartotta.
Helyi parancsnokok sokszor széleskörű felhatalmazást kaptak arra, hogy kollektív büntetéssel sújtsák a polgári lakosságot. Falvakat és városokat égethettek fel, a szokásos rekvirálási eljárás mellőzésével foglalhattak le élelmiszert és lábasjószágot, s bármely lakost letartóztathattak, és rabszolgamunka végzésére Németországba deportálhattak.
Leszegeztük már, hogy a megtorlásnak a nemzetközi jog által jóváhagyott valamennyi formája csak az után alkalmazható, ha már minden más módszerrel hiába próbáltak elégtételt szerezni, és ugyancsak a nemzetközi jog értelmében a megtorlás alkalmazását mindig csak igen magas fórumok határozhatják el; alacsonyabb rangú parancsnok felelősségére sohasem szabad végrehajtani megtorlást. A Szovjetunió elleni háborúban azonban kezdettől fogva igen nagy hatáskört biztosítottak a helyi parancsnokoknak.
A német főparancsnokság mindig figyelembe vette azt az elvet, hogy szovjet polgárok elleni háborús bűntettek elkövetői ellen nem indítanák fegyelmi eljárást. Amikor Hitler értesült arról, hogy egyes katonákat partizánok ellen folytatott hadműveletek során elkövetett kegyetlenkedéseik miatt felelősségre vontak, utasította Keitelt, hogy újból adjon ki parancsot erre vonatkozóan.
Ez a parancs leszegezte, hogy ha keleten nem folytatják a legbrutálisabb eszközökkel a partizánok üldözését, akkor hamarosan olyan méreteket ölt majd ez a veszedelem, amivel nem tudnak már megbirkózni. „Csapatainknak ezért joguk és kötelességük, hogy ebben a küzdelemben korlátlanul alkalmazzanak bármely olyan eszközt, még nők és gyermekek ellen is, amely sikerrel kecsegtet … Sem fegyelmi, sem bírói úton nem szabad felelősségre vonni egyetlen németet sem azokért az erőszakos cselekményekért, melyeket a partizánok vagy szövetségeseik elleni hadműveletek során elkövetett.” Ez a parancs szabad kezet engedett a Szovjetunióban harcoló német katonának asszonyok, leányok meggyalázására és gyilkosságra, s ő teljes mértékben élt is a kapott engedéllyel.
Ezeket a parancsokat mind továbbították a csapatoknak, és az egyes egységek parancsnokai maguk is adtak ki utasításokat. Június 12-én von Manstein egyik hadműveleti parancsának függelékében utasítást adott arra, hogyan kell viselkedniük a Szovjetunióban harcoló csapatoknak. Követelte, hogy könyörtelenül járjanak el „a bolsevik felbujtók, a franktirőrök, a szabotálok és a zsidók ellen”.
A német hadseregben tanfolyamokat tartottak, amelyeken könyörtelenségre oktatták a katonákat. Egy tizedes, aki az „Altenberg” különleges zászlóaljban szolgált, amely részt vett a német csapatok Harkov városában és környékén elkövetett kegyetlenkedéseiben, elmondta, hogy egy ilyen tanfolyamon, amelynek ő is hallgatója volt, a GFP* Geheime Feldpolizei — Tábori titkosrendőrség.* magasrangú tisztjei tartották az előadásokat, s ezek során kijelentették, hogy az orosz nép nem éri el az emberi színvonalat, hogy többségét ki kell irtani, és azokat, akiket életben hagynak, rabszolgáikká teszik majd a németek. „Ezek a tanítások — folytatta a tizedes — összhangban voltak a német kormánynak a megszállt területek népeivel szemben folytatott politikájával; és el kell ismerni, hogy a fegyveres erők minden egyes tagja, magamat is beleértve, a gyakorlatban alkalmazta ezeket a tanításokat.”
Különleges utasításokat adtak azoknak is, akiket a megsemmisítő táborok halálgépezetének ellenőrzésére jelöltek ki. Az egyik táborban egy Manusevics nevű orosz tájékoztatása szerint, mialatt ő ott volt internálva, tíznapos speciális hullaégetési tanfolyamokat tartottak. A hallgatók főleg tisztek és altisztek voltak. A fő oktató egy Schallok nevű ezredes volt, aki az ilyen kérdésekben nagy tapasztalattal rendelkezett. A krematóriumban magyarázta el a holttestek elégetésének folyamatát, és a csontzúzó gép felállításának módját.
A Hitlerjugend lőgyakorlataihoz még élő célpontul is használtak fel orosz gyermekeket. Egy Ida Vasso nevű francia nő, aki a német megszállás idején Lvovban egy idős franciák számára létesített otthon vezetője volt, elbeszélte, hogy látott ilyen lőgyakorlatot, és állítását az alapos nyomozás teljes mértékben megerősítette. A bizottságnak nyomozási eredményéről szóló beszámolója megállapította, hogy Lvovban a németek „sem a férfiakat, sem a nőket, sem a gyermekeket nem kímélték. A felnőtteket minden további nélkül, azonnal meggyilkolták, a gyermekeket pedig lőgyakorlatok céljára a Hitlerjugend rendelkezésére bocsátották.”
A németek 1941 június 30-án nyomultak be Lvovba, és másnap megkezdték a tömegmészárlást. Miután többszáz embert kivégeztek, egy boltív alatt kiállítást rendeztek a meggyilkolt polgárok holttesteiből. A megcsonkított hullákat — nagyobbára nők holttesteit — a házak falai mentén terítették ki. A hátborzongató látványosság fő attrakciója egy nő holtteste volt, akinek csecsemőjét egy német szurony kebléhez szegezte.
Nemcsak a Hitlerjugend használt lőgyakorlatok célpontjául élő gyermekeket. A Krasznaja Poljana kerület egyik kis falujában részeg német katonák egy különítménye egy tizenkét éves kisfiút az egyik ház tornácára állított, és géppisztolyból tüzeltek rá. Szitává lőtt testtel esett össze.
Egy másik faluban a német katonák csuklójánál fogva megkötözték egy orosz katona huszonöt éves, másállapotban levő feleségét, és erőszakot követtek el rajta. Azután elvágták a nyakát, és szuronyt döftek mindkét mellébe.
Rosztovban egy tizenöt éves fiú házuk hátsó kertjében szelídített galambjaival játszott. Néhány arra haladó német katona berontott a kertbe, és elrabolta galambjait. A fiú tiltakozott, erre a tolvajok magukkal vonszolták a következő utcasarokig, ott azután agyonlőtték, és a felismerhetetlenségig széttaposták arcát.
Szmolenszk közelében, mikor a német csapatok első ízben jutottak el oda, mintegy 200 iskolás fiút és lányt gyilkoltak meg, akik a földeken az aratásban segédkeztek, előbb azonban a lányok egy részét a tisztek aljas ösztöneinek kielégítésére elhurcolták. Általában a német katonák Oroszország megrohanásának első hónapjaiban olyan brutális merényleteket követtek el a nők ellen, amelyek Attilának, „isten ostorának” korára emlékeztetnek, aki hun hordáival végigpusztította Galliát.
Ukrajna Borodajevka nevű falujában kivétel nélkül minden asszonyon erőszakot követtek el. Berjozovkából valamennyi tizenhat és harminc év közötti nőt elhurcoltak — akárcsak az ókori rómaiak a szabin nőket —, Szmolenszkben pedig a német parancsnok bordélyházat létesített a tisztek számára az egyik szállodában, ahova igen sok tisztességes asszonyt hurcoltak. Lvovban a német katonák egy konfekciógyárban előbb erőszakot követtek el harminckét nőn, azután pedig meggyilkolták őket. Más lányokat a városi parkokba vonszoltak, és ott követtek el brutális erőszakot rajtuk; egy öreg papnak, aki közbe akart lépni, leszaggatták reverendáját, megperzselték szakállát, és szuronnyal halálra döfték. Belorusszijában, Boriszov közelében a németek közeledésekor hetvenöt nő megpróbált elmenekülni; elfogták őket, és legtöbbjükön erőszakot követtek el. Néhány katona az erdőbe hurcolt egy tizenhat éves lányt, és azon is előbb erőszakot követtek el, majd pedig több orosz nő szeme láttára levágták melleit, majd felszegezték egy fára, és ott hagyták meghalni.
Ez volt a következménye annak, hogy ezeknek az embereknek előre engedélyt adtak bűntettek elkövetésére, azzal, hogy büntetéstől nem kell félniük. Uraik pontosan azt az eredményt érték el ezzel, amelyre törekedtek, amit kiterveltek.
De a nőkön elkövetett erőszak még korántsem volt minden. A németek tömeggyilkosságokat hajtottak végre sok olyan városban és faluban, ahol első villámáttörésük során áthaladtak. Az egyik faluban valamennyi aggastyánt és ifjat agyonlőtték, a házakat pedig porig égették; egy másikban mindkét nembeli öregeket és a gyermekeket állatok módjára beterelték az egyik kolhoz csűrjébe, bezárták és élve megégették őket; megint egy más helységben hatvannyolc embert zsúfoltak be egy kis kunyhóba, amelynek ajtóit és ablakait légmentesen elzárták, úgyhogy valamennyien megfulladtak; egy negyedik faluban száz békés lakost a Vörös Hadsereg több sebesült katonájával együtt a templomba zártak, és azután a levegőbe röpítették az épületet.
De ezek még viszonylag jelentéktelenebb atrocitások voltak azokhoz a nagyobb — például a Kievben és Rosztovban elkövetett — tömeggyilkosságokhoz képest, amelyeket a németek a „Grossaktionen”* Nagyszabású hadművelet.* elnevezéssel jelöltek.
Kievben, Ukrajna fővárosában, a város elfoglalását követő első napokban 52 000 férfit, nőt és gyermeket kínoztak meg és gyilkoltak le; ezek nagy része zsidó volt. Sokat közülük a zsidó temetőbe tereltek össze, ott meztelenre vetkőztették és agyba-főbe verték, majd pedig agyonlőtték őket.
Rosztovban a német csapatok tíznapos ott-tartózkodásuk alatt sokezer lakost öltek meg; negyvennyolc embert az államvasutak hivatalai előtt legéppuskáztak, agyonlőttek körülbelül hatvan békés utcai járókelőt, kétszáz lakost pedig az örmény temetőben gyilkoltak le. Amikor az orosz csapatok a rövid ideig tartó megszállás után kiűzték őket a városból, azzal fenyegetőztek, hogy véres bosszút fognak állni a lakosságon, „ha majd visszatérnek”.
A németek előnyomulásaik és visszavonulásaik fedezésére pajzsként is felhasználták a lakosságot. 1941 augusztusában, amikor ki akarták erőszakolni az Iputy-folyón való átkelést, Dobrus város lakosait a támadó német egységek előtt terelték, és pajzsként használták fel az oroszok golyózáporával szemben. Ezt az eljárást a német csapatok szovjet földön folytatott harcaik során mindvégig alkalmazták. Igen sok polgári lakost kényszerítettek aknamezők megtisztítására, noha a nemzetközi jog értelmében tilos a lakosságot veszélyes munkák végzésére felhasználni.
Az ember azt gondolná, hogy nagy nehézségeket okozott, hogy megfelelő hóhérokat találjanak. De a kínálat mindig fedezte a keresletet, noha, mint láttuk, éppen elég nagy volt a kereslet. Úgy látszik, senki sem undorodott ettől a borzalmas feladattól; szép számmal akadtak olyanok, akiknek egyenesen ínyére volt, egyesek pedig valósággal büszkék voltak hőstetteikre, és kérkedtek velük. Ez utóbbiak közé tartozott Le Court, a német hadseregnek — nem az SS-nek — a tizedese, aki francia neve ellenére Stargardban született, s a mozgósításig ott is élt. Mozitulajdonos volt, amikor pedig bevonult, a 4. számú német ejtőernyős hadosztályhoz osztották be; huszonhétéves korában került Oroszországba.
A repülőtéri szolgálat főhadiszállásának fényképészeti részlegében laboratóriumi segéderőként működött, s szabad idejében, saját szavai szerint, rendszerint „hadifoglyokat s békés polgárokat lőtt agyon, és házakat égetett porrá lakóikkal együtt”.
1942 novemberében részt vett kilencvenkét szovjet állampolgár kivégzésében, egy hónappal később pedig további ötvenöt ember legyilkolásában. „Mindkét alkalommal — mondta — jóformán egymagam lőttem agyon őket.” Számos, falvak ellen végrehajtott megtorló akcióban is részt vett, és ezek során maga gyújtott fel sok házat. Saját kijelentése szerint több mint 1000 embert lőtt agyon, és „a német hadseregben végzett jó munkája és szolgálatai elismeréséül soronkívül előléptették”.
Kétségtelenül meg is érdemelte ezt a jutalmat Führerétől, akinek utasításait olyan hűségesen követte, hiszen Hitler jelentette ki, hogy „ezt az óriási területet (Oroszországot) a lehető legrövidebb idő alatt pacifikálni kell; e cél eléréséhez az a legjobb eszköz, ha mindenkit agyonlőttök, még azokat is, akik csak barátságtalanul néznek rátok”.
Akadtak azonban olyan németek is, akiket a látottak borzalommal töltöttek el. Egy német tiszt, Roesler őrnagy, aki korábban az 528. ezred egyik zászlóaljának parancsnoka volt, jelentést küldött a kilencedik katonai körzet parancsnokának egy Zsitomir közelében elkövetett terrorakcióról, amelynek 1941 júliusában, amikor egységével azon a területen tartózkodott, maga is tanúja volt.
Roesler őrnagy törzskarával együtt éppen új szállását akarta elfoglalni, amikor a közelben puskaropogást, majd pedig revolverlövéseket hallott. Meg akarta tudni, mi történik, s ezért segédtisztjével, von Bassevitz főhadnaggyal elindult a lövések irányába.
A vasúti töltés közelébe érve megtudták, hogy ott éppen tömegkivégzés folyik. Azt, amit a meredek lejtőhöz érkezve láttak, legjobb, ha Roesler őrnagy saját szavaival adjuk vissza.
„Amikor végre átmásztunk a töltésen, szörnyűséges kép tárult elénk. Körülbelül hét-nyolc méter hosszú és talán négy méter széles vermet láttunk. A kihányt föld a verem egyik oldalán volt felhalmozva, és teljesen át volt itatva vérrel. Maga a verem színültig tele volt a legkülönbözőbb korú férfiak és nők holttestével. Olyan rengeteg hulla hevert ott, hogy semmiképpen sem tudtam megállapítani, milyen mély lehet a verem. A földhalom mögött a tábori csendőrség egyik osztaga állt egy tiszt vezénylete alatt. A környéken beszállásolt egységekhez tartozó katonák közül sokan álldogáltak ott, és bámulták a jelenetet.
Egész közel mentem a sírhoz, hogy alaposan megnézhessem, és amit ott láttam, azt sohasem fogom elfelejteni. A lábam előtt egy fehérszakállú öregember feküdt a gödörben, bal kezében botot szorongatva. Láttam, hogy még él, s ezért ráparancsoltam az egyik csendőrre, hogy végezzen vele, de ő mosolyogva felelte: «Már hét golyót eresztettem a gyomrába; most már segédlet nélkül is meghalhat.»
A holttestek nem sorjában elhelyezve feküdtek az árokban, hanem ahogy az emberek a széléről belezuhantak, amikor agyonlőtték őket … Sohasem láttam még ehhez hasonlót, sem az első világháborúban, sem a mostam háborúban. Sok kínos dolognak voltam tanúja 1919-ben, a «Freiwilligen Korps»-ban* A Freiwilligen Korpsot 1919-ben alapították a német hadseregben szolgált orgyilkosok, akik nem voltak hajlandók magukra nézve kötelezőnek tekinteni a versailles-i szerződést, aláíróját, Philipp Scheidemannt pedig árulónak tekintették. Tevékenységük Kelet-Németországra korlátozódott, főként Sziléziára és a balti tartományokra, amelyeket „Das Baltikum”-nak neveztek. E szervezet tagjai sok szabotázscselekményt és gyilkosságot követtek el azok ellen, akiket a Szövetséges Bizottsággal és Friedrich Ebert kormányával együttműködőknek tekintettek.*, de azok meg sem közelítették a Zsitomirban látottak borzalmasságát … Hozzá akarom még tenni, hogy olyan német katonák vallomása szerint, akik gyakran láttak ilyen kivégzéseket, naponta többszáz embert lőnek agyon ilyen módon.”
A kilencedik katonai körzet parancsnoka az alábbi jellegzetes kísérőlevéllel továbbította az OKW-hez ezt a jelentést.
„Tárgy: A keleti polgári lakosság ellen elkövetett atrocitások.
Az Oroszországban nagy arányokat öltött tömegkivégzéseket illetően először az volt a véleményem, hogy azok arányait indokolatlanul eltúlozzák. Mellékelten azonban elküldök egy Roesler őrnagytól származó jelentést, amely teljes mértékben megerősíti e híreszteléseket … Ha ilyen dolgokat nyíltan követnek el, ezek ismeretessé válnak majd hazánkban, és bírálatokat fognak kiváltani.
Aláírás: Schirwindt”
A barbárságnak ebben a mocsarában nem könnyű kiválasztani egy olyan bűnöst vagy egy olyan esetet, aki vagy amely különösen említésre méltó, de az őrült szadizmus kétségtelenül a janówi megsemmisítő táborban érte el csúcspontját abban az időben, amikor Gebauer Hauptsturmführer, Wilhaus Obersturmführer és Wartzok Hauptsturmführer voltak ott — ebben a sorrendben — a parancsnokok*. A janówi táborban elkövetett atrocitások egynémelyikéről egy Manusevics nevű szemtanú vallomása alapján számolunk be. Manusevics a táborban meggyilkoltak hulláinak elégetésénél foglalkoztatott foglyok különleges osztagában dolgozott. Lásd a háborús főbűnösök ellen folytatott nürnbergi per 59. napján, 1946 február 14-én, csütörtökön lefolyt tárgyalás jegyzőkönyvét.*
Gebauer rendszeresen puszta kézzel fojtott meg nőket és gyermekeket. Vizes hordókban hagyott megfagyni embereket; először kezüket-lábukat összekötözték, azután begyömöszölték őket a hordókba; és mindaddig ott tartották őket, amíg megfagytak.
A gyilkosságok olyan egyhangúnak tűntek már, hogy hivatalosan buzdították a tábor őrségét új módszerek kigondolására. Egyikük, bizonyos Wepke, fogadást ajánlott, hogy egyetlen fejszecsapással ketté tud hasítani egy fiút. A fogadást megkötötték. Wepke kiválasztott magának a táborban egy tízéves fiút, letérdepeltette, ráparancsolt, hogy arcát hajtsa tenyerébe, és egy próbasuhintás után egyetlen csapással kettéhasította a fiút.
Wartzok általában lábuknál fogva akasztatta fel a foglyokat, és addig hagyta lógni őket, amíg meg nem haltak. Vallató csoportjának Heine nevű vezetője vaskarókat szurkált a foglyok hasába, és harapófogóval tépte ki a nők körmeit.
Wilhaus hivatalának erkélyéről szokta lelőni a gyakorlótéren áthaladó foglyokat, részben sportból, részben pedig feleségének és lányainak szórakoztatására. Olykor átadta puskáját feleségének, hogy az is lőjön le egyet-egyet közülük. Kilencéves lánya mulattatására néha egészen kis gyermekeket használt fel „agyaggalamblövő” gyakorlataihoz olymódon, hogy a levegőbe dobatta, és úgy vette célba őket. Lánya tapsolt örömében, és kérlelte: „Papa, folytasd.” És papa folytatta.
Ugyanez a táborparancsnok Hitler ötvennegyedik születésnapján, üdvlövések helyett, kiválasztott ötvennégy foglyot, és sajátkezűleg lőtte le őket.
Janówban zenei kísérettel hajtották végre a kínzásokat és gyilkosságokat. Foglyokból zenekart állítottak össze, és egy „Haláltangó” című dalt komponáltak. Amikor a tábort feloszlatták, a németek a zenekar valamennyi tagját kivégezték.
Ilyen atrocitásokat követtek el a nácik a megszállt területeken; az elmondottakkal azonban még a felszínét is alig érintettük az egész anyagnak. A végeredmény tizenkét millió gyilkosság volt. A nürnbergi Nemzetközi Katonai Törvényszék záróülésén a következőket mondta ezekről a bűntettekről Sir Hartley Shawcross:
„Valamennyi országban, olyankor, ha talán a szenvedély hevében vagy más olyan okokból, amelyek miatt meglazul az önfegyelem, meggyilkolnak valakit, a gyilkosság általános feltűnést kelt, részvétet ébreszt, és nem nyugszunk addig, míg csak el nem nyeri büntetését a bűnös, és nem szereztünk érvényt a törvénynek. Hogyan tehetnénk ennél kevesebbet akkor, amikor nem egy embert, hanem a legóvatosabb becslés szerint is tizenkét millió férfit, nőt és gyermeket pusztítottak el? Nem harcban, nem a szenvedély hevében, hanem hidegvérrel, megfontoltan, azzal a szándékkal gyilkoltak, hogy egész nemzeteket és fajokat pusztítsanak ki, hogy szabad, régóta fennálló államok hagyományait, intézményeit, sőt puszta létét is megsemmisítsék. Tizenkét millió gyilkosság! Az európai zsidók kétharmadrészét — több mint hatmillió zsidót végeztek ki, maguknak a gyilkosoknak az adatai szerint. Akárcsak a sorozatgyártást valamely iparágban, úgy szervezték meg a gyilkosságokat …”
Mindez olyan időben történt, amikor a világ figyelmét lekötötték a csaták, az egyéb gyilkosságok és hirtelen bekövetkezett halálesetek. Valószínűleg ez az oka annak, hogy e mészárlás szörnyűségét a maga egész valójában soha nem ismerte fel az emberiség, és hogy oly hamar meg is feledkeztek róla.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!