A Tanácsköztársaság
(idézet: A Magyar Tanácsköztársaság – Liptai Ervin)
A Forradalmi Kormányzótanács határozatának értelmében, a Vörös Hadseregnek az északi fronton álló csapatainál fegyverszünetet rendeltek el. A csehszlovák hadsereg is beszüntette a harci tevékenységet.
Június 24-én, kora délután a Forradalmi Kormányzótanács ismét összeült, hogy az északi arcvonal további hadműveleteiről határozzon. Az a határozat született, hogy mivel az antant a Tiszántúl kiürítésére garanciákat nem adott, a fegyverszünet meghosszabbítását kérik. Az így rendelkezésre álló idő alatt fel akarták tölteni és újjárendezni a Vörös Hadsereg sorait, hogy a biztosítékok elmaradása esetén tovább tudja az offenzívát folytatni.
Ez a törekvés azonban kudarcot vallott.
Amikor Pogány József a Forradalmi Kormányzótanács ülése után a frontra visszatért, azt tapasztalta, hogy a csapatok harckészsége, a katonák hangulata sokkal jobb, mint amilyennek Böhm nyomasztó helyzetképe alapján gondolták. „… a frontot sokkal jobb állapotban találtam, mint ahogyan a jelentések alapján messziről elgondoltuk”206 – táviratozta Pogány Kunnak június 25-én. Megállapította, hogy a hadsereg harci szellemét elsősorban nem a fizikai fáradtság, az utánpótlás hiánya, hanem a proletárdiktatúra vezető szerveiben megmutatkozó ellentétekről szóló hírek, a frontra kiszivárgó defetizmus ássa alá.
Böhmék az ellenforradalomból sem tanultak eleget.
„Június 30-ig, a visszavonulási parancs kiadásáig, Böhm és társai agitációjukkal szisztematikusan dezorganizálták a hadsereget, és hadseregparancsokkal és rendeletekkel szándékosan a minimumra süllyesztették a harcképességet” – írja Landler a Vörös Hadsereg harcairól szóló cikkében.207
A proletárdiktatúra vezető szerveiben kiéleződött ellentétek a hatalom tekintélyét nagymértékben csökkentették a hivatásos tisztek előtt. Míg május 2-a után a proletariátus lendülete magával ragadta azokat is, akik a munkásosztály uralmát ellenérzésekkel fogadták, a mind nyíltabbá váló egyenetlenkedések hatására a tisztikar hangulata egyre ellenforradalmibbá vált.
A tisztikar proletárdiktatúra-ellenességének egyik külső megnyilvánulási formája a nacionalizmus volt. Júniusban és júliusban mind hangosabban követelték, hogy a hadseregben a vörös zászló helyett a piros-fehér-zöld nemzeti zászlót vezessék be.
Az olvasó számára talán furcsának tűnik, hogy ez a ma annyira természetesnek ható követelés a kommunisták többségének éles ellenállását váltotta ki. Ami azonban ma természetes és helyes, nem feltétlenül volt az 1919-ben. A Magyar Tanácsköztársaság a szocialista világforradalom hajtásaként jött létre. Létének, fennmaradásának legfőbb biztosítékát – a vezetők és a munkások egyaránt – a világforradalom továbbterjedésében, a környező országok proletariátusának szolidaritásában látták. A magyar proletár hadsereg vörös lobogói azt jelképezték, hogy ez a hadsereg harcait a proletár világforradalom egyik osztagaként, nem más népek leigázásáért, hanem a saját és a világ dolgozóinak felszabadulásáért vívja. Ez alatt a vörös zászló alatt érte el győzelmeit a magyar proletár osztályhadsereg az északi fronton, ez alatt küzdöttek a magyarokkal vállvetve az internacionalista ezredek katonái. A nemzeti zászló használata 1919-ben a környező országok dolgozói és katonái előtt azoknak a rágalmaknak hitelét erősítette volna, amelyek szerint a bolsevizmus Magyarországon csak a területi integritás megőrzéséért folyó harc leplezése.
E kérdés természetesen jóval bonyolultabb annál, hogy egy rövid kitérőben minden oldalát megnyugtatóan meg lehessen világítani. Kétségkívül voltak más tényezők is, amelyeket e probléma mélyreható elemzésénél figyelembe kell venni. Nem véletlen, hogy Landler, akinek a proletárdiktatúrához való hűségéhez, internacionalizmusához kétség nem férhet, maga is hajlott e téren valamilyen kompromisszumra. A döntő mindenesetre az, hogy a tisztek ilyen irányú követelése elsősorban nem a nemzeti érzelmek megnyilatkozása volt, hanem a hadsereg ellenforradalmi célú birtokbavételének egyik kezdeti lépése akart lenni. Ugyanazok követelték leghangosabban a nemzeti színek bevezetését, akik eljuttatták a Vörös Hadsereg haditerveit az ellenséghez, akik százféle módon szabotálták a hadsereg ellátását és vezetését, s mindent megtettek annak érdekében, hogy a hazáját védelmező Vörös Hadsereg vereséget szenvedjen. A június 24-én fellázadt monitorok nemzeti lobogó alatt futottak – az ellenséghez.
A nemzeti zászló bevezetésének jelszava a Vörös Hadsereg kulcspozícióiban szolgálatot teljesítő hivatásos tisztek politikai egységének megteremtését és a proletárokkal való szembeállítását szolgálta. A nemzeti zászló követelésével egyidejűleg a tisztikarban terjeszteni kezdték azt a jelszót is: nem harcolunk magyar testvéreink ellen. – Horthy Szegeden ekkor már szervezte a maga „nemzeti hadseregét”.
A viták oly élessé váltak, hogy június 23-án, a hadsereg-főparancsnokságon tartott értekezleten, a nemzeti színek használatával kapcsolatban nyíltan ellenforradalmi hangot megütő Békéssy hadosztályparancsnokot Münnich Ferenc, a 6. hadosztály politikai megbízottja – ha ebben meg nem akadályozzák – lelőtte volna.
A frontról és a hátországból a fegyverszünet elrendelését követően is számtalan távirat érkezett a Forradalmi Kormányzótanácshoz, a lapokhoz, amelyekben a dolgozók, katonák tiltakoztak az északon felszabadított területek elhagyása ellen.
Bár Kun Béla június 24-én és a következő napon is, táviratban kérte Clemenceaut, hogy a békekonferencia nyújtson garanciákat – amennyiben a magyar csapatok kiürítik az északon elfoglalt területeket, a román hadsereg is kiüríti a Tiszántúlt -, semmiféle választ nem kapott Párizsból. Pellé viszont ultimátumban követelte, hogy a Vörös Hadsereg június 30-án éjfélig vonuljon vissza az antant által meghatározott határokra. Június 28-án a pártvezetőség, 29-én pedig a Forradalmi Kormányzótanács határozatot hozott a visszavonulásra.
Június 30-án a Szövetséges Központi Intéző Bizottság ülésén Kun Béla elmondta, mi késztette a Kormányzótanácsot erre az elhatározásra. Kifejtette: a döntést nem a külpolitikai helyzet indokolja, hanem az ország belső dezorganizáltsága. „Nekem az a reményem, hogy ezzel a lépésünkkel meg fogjuk teremteni a lehetőségét annak, hogy itt belsőleg gazdasági organizációt és főleg közigazgatási organizációt teremtsünk, és megtisztítsuk az országot azoktól a szennyektől, amelyeket a termékenyítő iszap mellett a forradalomnak az árjai magukkal sodortak.”208 Kun azt a reményét fejezte ki, hogy a lélegzetvételi szünet lehetővé teszi az ellenforradalommal való leszámolást, a proletárdiktatúra intézkedéseinek következetes végigvitelét, a hadsereg sorainak újjárendezését, a súlyos gazdasági nehézségeken való felülkerekedést.
Az Intéző Bizottság ülésén felszólalt Szamuely is. Mély elkeseredéssel állapította meg: „a külpolitika támaszát, a hadsereget, sikerült belső aknamunkával meggyengíteni, megingatni, a lába alól a talajt kihúzni.”209 Rámutatott, hogy a Tanácsok Országos Gyűlésén született nagy elhatározásokból semmi sem valósult meg. A jelenlevő Rónainak, aki a tanácskongresszusig igazságügyi népbiztos volt, majd a belügyi népbiztos helyettese lett, s aki az ellenforradalmárok elleni fellépést „a tárgyi bizonyítékok hiánya” miatt akadályozta, a szemébe vágta: „… igen tisztelt Rónai elvtárs, tegnap láthatta a tárgyi bizonyítékait az ellenforradalomnak abban a 18 koporsóban. Ezek voltak a tárgyi bizonyítékai annak az ellenforradalomnak, amelynek ön majdnem minden eddigi vezérét szabadon bocsátotta! – amelynek ön minden vezérének megkegyelmezett.”
Kifejtette: a lélegzetvétel csak akkor lehet hasznos, ha a proletárdiktatúra vezetése a belső szervezettség megszilárdításában nem azt a politikát folytatja, amely a hadsereg szervezésében érvényesült. Bírálta a hadvezetőségnek a hivatásos tisztek ellenforradalmi aknamunkájával szemben tanúsított liberalizmusát. Felvetette, nem látja megnyugtatónak a parasztsággal szemben folytatott politikát. Szavait azzal fejezte be, hogy felszólította a Tanácsköztársaság vezetőit, vessenek számot önmagukkal, s aki a proletárdiktatúra megtartását kívánja, „legyen a forradalomnak elszánt, áldozatkész, mindenre kész katonája, ha pedig nem akarja, akkor ne is szóljon, nem szükséges, hogy bejelentse, menjen, a kapuk nyitva vannak, ha kelet felé nem is, de nyugat felé távozhatnak”.
Hogy Rónai mit válaszolt Szamuelynek, nem ismeretes, mert kérésére a gyorsírókat kiküldték a teremből. A tényeket azonban semmiféle magyarázkodással nem változtathatta meg.
Általános volt az a nézet, hogy az ország az antant által előírt határok között nem életképes. Varga Jenő azonban hozzászólásában annak a meggyőződésének adott kifejezést, hogy ha nehézségek lesznek is, a proletárdiktatúra a kisebb területen is meg tud élni.
Június 30-án a Vörös Hadsereg északi csapatai megkezdték visszavonulásukat.
A Forradalmi Kormányzótanács egy kiáltvánnyal fordult a katonákhoz, amelyben a visszavonulás szükségességét indokolta, és fegyelemre, kitartásra, harci elszántságuk megőrzésére hívta fel őket.
„A proletárhaza érdekei most pillanatnyilag nem azt parancsolják nektek, hogy előre menjetek, és diadalt halmozzatok. A proletárhaza most még nagyobb áldozatot követel tőletek, azt követeli, hogy hagyjátok el a diadalmas csatákban elfoglalt területek egy részét, és menjetek át egy más területre, amelyet jelenleg a román bojárok rabló csapatai tartanak megszállva.
… Az időt, ha nyugton hagynak a rablók, arra használjuk föl, hogy megszilárdítsuk a Tanácsköztársaság belsejében a dolgozók hatalmát, hogy kiépítsük a szocialista gazdasági szervezetet, megvalósítsuk célunkat, hogy csak az egyék, aki dolgozik, hogy megcsináljuk a munkásigazgatást, jó, olcsó és becsületes közigazgatást teremtsünk, és végleg megszabadítsuk a dolgozókat minden herétől, minden élősditől.”210
A Forradalmi Kormányzótanács drámai hangú felhívása nem tudta a vöröskatonák többségének mély elkeseredését eloszlatni.
„Hát ezért harcoltunk? Nem fájt volna, ha a cseh imperialista csapatok erősebbek lennének, és harccal kivernének bennünket, de vérrel szerzett földet csak úgy, vér nélkül odaadni, csak úgy lehetséges, hogy árulókkal vagyunk körülvéve. Ezt gondolta és mondta mindenki.”211
A Vörös Hadsereg visszavonulása általában rendben folyt le. Bár az ellenség – a megállapodásokat megszegve – néhány helyen megtámadta a visszavonuló csapatokat, nagyobb összecsapásokra nem került sor.
A visszavonulás után Stromfeld Aurél, akinek neve elválaszthatatlanul kapcsolódott a Vörös Hadsereg oly sok diadalához, lemondott beosztásáról.
Stromfeld sem vonhatta ki magát a hadseregben uralkodó hangulat hatása alól. A hátországból érkező kedvezőtlen hírek, az utánpótlás nehézségei, a politikai vezetésben megnyilvánult egyenetlenség elkedvetlenítették. Kétségkívül befolyást gyakorolt rá a tisztikarnak a politikai vezetéssel egyre kifejezettebbé váló szembefordulása is.
A döntő tényező Stromfeld elhatározásában azonban a visszavonulás elrendelése volt, amely után céltalannak látta a hadsereg megszilárdítása, az ország védelmének megszervezése érdekében tett erőfeszítéseit. „Az ultimátum elfogadása kapitulációt jelent … A győzelmesen előrenyomuló csapatok visszavonulása szétzüllésre vezet, amelynek folyománya az anarchia. Ha az ultimátumot nem fogadjuk el, akkor végtelenül nehéz napok elé kerülünk, ha a proletariátus átérzi történelmi hivatását, még a győzelem lehetősége is megvan, de ha le is győzik, csak időlegesen van legyűrve” – írta Stromfeld a Forradalmi Kormányzótanácsnak küldött levelében.212
Stromfeld távozása a vezérkar éléről, akkor még előre nem látható, katasztrofális következményeket vont maga után.
A visszavonulás után a Vörös Hadsereget átszervezték. Az V. hadtestet feloszlatták, Pogány és Craenenbrock ismét a II. hadtest vezetését vette át. Az I. hadtest a Duna és Tisza közének déli részén, a II. hadtest a Dunántúlon, a III. hadtest Miskolc-Tokaj-Sátoraljaújhely környékén csoportosult. A IV. hadtest csapatai továbbra is a fővárosban maradtak.
Az alakulatok nagy részében elkeseredettség, levertség uralkodott. „A katonák hangulatára az előnyomulás alatt visszafoglalt területek kiürítése, különös tekintettel arra, hogy nagy részük éppen a megszállott területekről való, nagyon deprimáló hatást gyakorolt, és katonai tulajdonságaikat is igen kedvezőtlenül befolyásolta” – jelentette július 5-én a 3. hadosztály parancsnoksága.213
A visszavonulás különösen nyomasztólag hatott a Vörös Hadsereg munkásezredeinek katonáira. Úgy érezték, erőfeszítéseik hiábavalóvá váltak.
Az északon elfoglalt területek kiürítése következtében a hadsereg vezérkarában és a csapatoknál beosztott tisztek hangulatában fordulat következett be. Többségüket jóformán az az egyetlen kapcsolat fűzte a Vörös Hadsereghez, hogy annak soraiban nacionalista célkitűzéseiket, a megszállott területek elfoglalását kívánták érvényesíteni. Ez a kapocs június 30-a után megszakadt, és ettől kezdve a tisztikar nagyobb része legfőbb célkitűzésének a proletárdiktatúra megbuktatását, az ellenforradalom uralomra juttatását tartotta.
Július elején a Forradalmi Kormányzótanács megvitatta: mi történjék a Vörös Hadseregnek az északi fronton felszabadult alakulataival. Egyesek, akik abban reménykedtek, hogy egy hosszabb békés időszak következik be, a munkásalakulatok zömének leszerelését javasolták. A Kormányzótanács tagjainak többsége azt tartotta, hogy a munkászászlóaljak leszerelése jóvátehetetlen hiba lenne, mert a hadsereget legöntudatosabb elemeitől fosztotta volna meg, olyan helyzetben, amikor az ellenforradalmárok fokozott aktivitást fejtettek ki. Végül, Landler javaslata alapján, a Forradalmi Kormányzótanács július 4-én úgy döntött, hogy a munkászászlóaljakat kiegészítésük után a Dunántúlra irányítják, és ott élelmiszer-rekvirálás céljaira használják fel.
A visszavonulás után érezhetően tovább csökkent a proletárdiktatúra tömegbázisa, mindenekelőtt a polgári és kispolgári rétegek között. Az a hatás, amelyet a májusi és júniusi sikeres harcok e tömegekre gyakoroltak, visszájára fordult. Amíg a hadsereg sikereket ért el, a hátország könnyebben vette tudomásul, hogy sok mindenről le kell mondania. Most minden áldozat hiábavalónak tűnt.
A hadsereg és a hátország hangulata még rosszabbá vált, amikor kiderült, hogy a román bojárok kormánya megtagadta a Tiszántúl kiürítését.
A svájci hírügynökség már június 29-én közölte a román sajtóiroda jelentését arról, hogy a román minisztertanács megtagadja a békekonferencia határozatának végrehajtását. „Románia nem vonhatja vissza csapatait addig, amíg nincsen garanciája arra nézve, hogy Magyarországon olyan kormányzat lesz, amely a haza bizalmát élvezi és a vállalt kötelezettségeket teljesíti.”214
Beigazolódott, amitől oly sokan tartottak: az imperialisták ígéreteik teljesítésére kezdettől fogva nem gondoltak komolyan.
A későbbiek folyamán Kun Béla is elismerte, hogy azoknak volt igaza, akik őt óvták az antant követeléseinek garanciák nélkül való teljesítésétől:
„Igaza volt … Tibornak velem szemben abban, hogy garanciákat kellett volna követelni az antanttól, és hogy helytelen volt rögtöni tárgyalások megkezdése nélkül, nemcsak a hadműveleteket megszüntetni, hanem még vissza is vonni csapatainkat.”215
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!