Árulás a proletárdiktatúra vezető szerveiben
A Tanácsköztársaság
(idézet: A Magyar Tanácsköztársaság – Liptai Ervin)
A Tanácsköztársaságnak azok a vezetői, akik hűek voltak a proletárdiktatúrához, és komolyan vették a munkásosztály hatalmának megszilárdításáról, a lélegzetvételi szünet kihasználásáról szóló határozatokat, július elején erejük megfeszítésével dolgoztak a hadsereg és a hátország megerősítésén.
Július 12-én a Forradalmi Kormányzótanács elrendelte az általános védkötelezettséget. A burzsoá osztályhoz tartozó férfiak számára a védkötelezettség munkakötelezettséget jelentett.
Ugyanezen a napon elrendelték a tartalékos tisztek mozgósítását.
A hadsereg szelleme megerősítése érdekében növekvő gondot fordítottak a katonai politikai biztosok munkájának irányítására. Münnich Ferencet, aki a 6. hadosztály győzelmes harcaiban nagy népszerűségre tett szert, a hadsereg-főparancsnokság politikai biztosává nevezték ki.
Lépések történtek a gazdasági élet rendezésére is.
Mivel az ország egyik legnagyobb problémáját a lakosság és a hadsereg élelmiszer-ellátása jelentette, a legsürgősebb feladat ennek megoldása volt. A Forradalmi Kormányzótanács elhatározta, hogy katonai erővel rekvirál élelmiszereket az ország mezőgazdasági területein, elsősorban a Dunántúlon. Tervbe vették egyes élelmiszeradagok felemelését, a meglevő ruha- és cipőkészleteknek a nagyüzemi munkásság részére való kiosztását.
A tervezett rekvirálások ismét sürgetően vetették fel azt a – tanácskongresszuson is jelentkező – problémát, hogy ha nem tesznek eredményes lépéseket a munkásosztály és a szegényparasztság szövetségének megerősítése érdekében, az súlyos következményekkel jár a Tanácsköztársaságra.
Június végén és július elején a falvakban erőteljes agitációs tevékenység folyt a munkás-paraszt szövetség megerősítése, az ellenforradalom leleplezése, a mezőgazdasági proletariátus osztályöntudatának felébresztése érdekében. „A községekben most mindenütt ott vannak agitátoraink, akik … beigazolják a föld szegény munkásainak, hogy érdekeik a városi proletárság mellé hívják őket, nem pedig a gazdag parasztok táborába” – írta a „Népszava” június 28-án.
A Forradalmi Kormányzótanács július 4-i ülésén határozott formában merült fel az a gondolat, hogy a proletárdiktatúra parasztbázisa megszilárdításának érdekében, korlátozott földosztást kell végrehajtani. Pogány azt javasolta, hogy a 100 holdasoktól vegyék el a föld egy részét, és azt 10 holdig terjedő birtokok formájában a szegényparasztság részére adják át. „… ezzel minden faluban földmunkásokból és törpebirtokosokból álló testőrséget teremtenének a proletárdiktatúra céljaira” – fejtette ki Pogány.216 Nyisztor a földosztást veszélyesnek tartotta. Úgy vélte, ez a termelőszövetkezetek felbomlását eredményezhette volna. Ő azt javasolta, hogy a 100 holdas gazdaságok földjéből a szegényparasztoknak 2 holdas házhelyeket osszanak. A Forradalmi Kormányzótanács utasította a Népgazdasági Tanácsot, tegyen javaslatot: mennyit hagyjanak meg a 100 holdig terjedő birtokok gazdáinak.
Mivel a birtokos parasztság adójának eltörlése pénzügyileg és politikailag egyaránt kedvezőtlen következményekkel járt, július 17-én elhatározta a tanácskormány, hogy ismét kivetik a községi adókat.
A proletárdiktatúra egyes állami szerveinek bürokratizmusa, az állami apparátusban megbújó osztályidegen elemek romboló tevékenysége súlyos béklyóként gátolta a proletárdiktatúra megszilárdítását szolgáló intézkedések végrehajtását. „… a népbiztosságok és egyéb hivatalok tele vannak ellenforradalmárokkal, akik ezért az érzületükért, titkos aknamunkáikért, amerikázásukért húzzák a Tanácsköztársaságtól fizetésüket. Az erkölcsös gentlemanek egy percig sem riadnak vissza, hogy pénzt fogadjanak el attól a rendszertől, amelynek életére törnek. De a proletariátus ezt az állapotot nem tűrheti tovább. A kommünnek jó és olcsó közigazgatásra van szüksége, proletárközigazgatásra, nem pedig bürokratikus szervezetre. Ezért égetően sürgős feladat a közigazgatás gyors átszervezése, a megbízhatatlan személyzet azonnali eltávolítása, kicserélése” – írta a „Vörös Újság” 1919. július 8-i száma.
A jobboldali vezetők a leghangzatosabb szólamokat hangoztatták a bürokrácia ellen, a valóságban azonban nem tettek semmit, sőt a proletárdiktatúrával szemben ellenségesen viselkedő nagypolgári és arisztokrata elemeket különleges erőfeszítéssel tartották meg a vezetésük alatt álló intézményekben. A kommunisták a bürokratizmus elleni harcban is következetesek voltak. Kun Béla a Külügyi Népbiztosságból július elején közel 100 megbízhatatlan szakembert (köztük több arisztokratát, akit addig a Forradalmi Kormányzótanács újjáválasztásáig külügyi népbiztoshelyettesi funkciót betöltő Ágoston Péter védelmezett) bocsátott el állásából.
Példája nem talált követésre.
A kommunisták felismerték, hogy a proletárdiktatúra megszilárdításának legdöntőbb akadályozója annak a forradalmi élcsapatnak hiánya, amely törhetetlen egységben tud és akar harcolni a Tanácsköztársaságért, amely a dolgozók tömegeit mozgósítani tudja a honvédelemre éppúgy, mint a szocialista gazdasági építőmunkára.
Ennek a helyzetnek megváltoztatása érdekében a kommunisták kettős irányú tevékenységbe kezdtek. Azokban a pártszervezetekben, amelyek vezetésében megfelelő befolyással rendelkeztek, felülvizsgálták a párttagságot és könyörtelenül eltávolították az oda nem való, karrierista, burzsoá elemeket.
Ezzel párhuzamosan megtörténtek az első, bár meglehetősen határozatlan lépések annak érdekében, hogy a kommunistákat szorosabb egységbe összevonva megteremtsék az előfeltételeit a kommunista párt újjászületésének.
Bár a kommunisták és a proletárdiktatúrát őszintén szolgáló szociáldemokrata vezetők erőfeszítései számos területen eredményesek voltak, a Tanácsköztársaság megszilárdítására irányuló törekvések nem érhették el céljukat.
Júliusban a szakszervezetekben működő jobboldali munkásvezetők fokozták a dolgozók soraiban végzett romboló munkájukat.
A munkások között illegális röpcédulákat terjesztettek, amelyekben a kommunistákkal való leszámolásra, szociáldemokrata kormány megteremtésére buzdították őket. Az üzemekben szavazásra szólították fel a munkásságot, hogy foglaljon állást a proletárdiktatúra megszüntetése mellett. A legfőbb érv természetesen az volt, hogy a jobboldali szociáldemokratákból álló kormányt az antant támogatná, és hatalmas mennyiségű élelmiszer Magyarországra való küldésével minden élelmezési problémát megoldana. „Követeljétek mindenütt, minden gyárban, értekezleten, előadásokon, összejöveteleken az összes szakszervezeti munkások titkos leszavaztatását arra nézve, akarja-e a proletárdiktatúrát, vagy pedig egy tiszta szociális minisztérium jöjjön, Buchinger, Garami, Peidl és Weltnerrel stb.” – így uszított az egyik titokban terjesztett röplap.217
Ez a romboló tevékenység természetesen kihatott a Vörös Hadseregre – mindenekelőtt a munkászászlóaljakra – is.
„A leszerelt csapatok emberei a postánál és a gyárakban kényelmes állásokban el vannak helyezve, ők pedig még mindig kinn szenvednek a harctéren, családjaikkal a szakszervezetek rosszul bánnak, egyik-másik családja egyáltalán nem kap élelmiszerjegyet, az egyik elesett bajtársuk felesége nem kap özvegyi ellátást és hadisegélyt … Családjaik, a szakszervezetben folyó izgatás következtében elárasztják őket levelekkel, hogy jöjjenek haza, mert mindenki otthon van – csak aki akar, van a harctéren már közmondásossá vált: hogy nincsenek Pesten szamarak, mert már elmentek a frontra” – így jellemezte a 7. munkásezred katonáinak gondolkodását, hangulatát az 1. hadosztály parancsnokságának egyik jelentése.
Május másodika után nem kis mértékben gyorsította meg a munkásosztály mozgósítását az üzemi alapon való szervezés. Nem okozott problémákat abban az időben sem, amikor a munkászászlóaljak diadalmasan nyomultak előre. Így hátrányos következményei mutatkoztak azonban a visszavonulás után. Az üzemekben a szakszervezeti vezetők által irányított destrukció közvetlenül sugárzott ki a csapatokra. Az 1. hadosztály parancsnokságának már idézett jelentése rámutat, hogy a munkásalakulatok a „szakszervezeti mozgalomnak mintegy folytatását képezik, és ugyanolyan politikát folytatnak, mint a szakszervezetekben, vagyis sztrájkoló és opponáló magatartást”.218
Münnich Ferenc, az egyik munkásalegységnél szerzett tapasztalatai alapján július 12-én azt a javaslatot tette, hogy szüntessék be a munkásezredek gyárak és szakmák szerinti kiegészítését, mert az a katonai fegyelem gyakorlását lehetetlenné teszi.
Nemcsak a szakszervezetekben folyt a diktatúra aláaknázása.
Böhm július 5-re összehívta a párt és a kormány több szociáldemokrata vezetőjét. Ismét felajánlotta, hogy a hadseregre támaszkodva leszámol a kommunistákkal, felszámolja a proletárdiktatúrát. Ehhez a többiek támogatását kérte. Bár a jelenlevők egy része egyetértett vele, a puccsból ismét nem lett semmi. Ez alkalommal Haubrich már felajánlotta segítségét, viszont Weltner opponált. Weltner véleménye szerint a szociáldemokraták, ha a hatalmat meg is tudták volna szerezni, megtartani nem lettek volna képesek.
Haubrich önállóan is lépéseket tett a diktatúra fegyveres puccs útján való megdöntésének érdekében. Felkereste Juliert, akit Stromfeld lemondása után vezérkari főnökké neveztek ki, s akinek ellenforradalmi beállítottsága előtte nem volt ismeretlen. Kifejtette, hogy „kellene valamit tenni” a tanácsrendszer megbuktatása érdekében. Julier ezzel egyetértett, és azt javasolta, Haubrich lépjen fel kezdeményezőleg a rendelkezésére álló budapesti csapatokkal. Erre azonban Haubrich nem merte magát rászánni.
Július 15-én és 16-án a Szövetséges Központi Intéző Bizottság kétnapos ülésen foglalkozott a proletárdiktatúra legégetőbb politikai és gazdasági problémáival. Az ülésen feltárultak a Tanácsköztársaság belső nehézségei.
A beszámolót Kun Béla tartotta. Minden szépítés nélkül elemezte a Tanácsköztársaság helyzetét, és rámutatott, hogy a proletárdiktatúra hatalmi, gazdasági és erkölcsi tekintetben egyaránt válságot él át.
A hatalmi válság, Kun szerint, egyrészt az ellenforradalom minden jelenségétől való félelemben, másrészt a proletárdiktatúra megszilárdítását, végleges berendezését szolgáló határozott intézkedésektől való idegenkedésben nyilvánult meg. A gazdasági krízis okát Kun az élelmiszerhiányban, a szocialista termelés megszervezése terén mutatkozó nehézségekben jelölte meg. Az erkölcsi válság legfőbb tényezőjét a különböző szervekben megnyilvánult korrupcióban látta.
Nemcsak a tömegek egy részét kerítette hatalmába a csüggedés, a lemondás érzése – hangoztatta a beszámoló hanem sok vezetőt is. A csüggedés szellemének fő forrását Kun abban a kiábrándultságban jelölte meg, amely azokat fogta el, akik csupán azért csatlakoztak a proletárdiktatúrához, mert a nemzetközi proletárforradalom győzelmét közeli határidőre várták. A legélesebben elítélte azokat a vezetőket, akik a nemzetközi helyzetben várt döntő forradalmi előretörés elmaradására hivatkozva, a proletárdiktatúra feladásának gondolatával foglalkoztak.
A nemzetközi helyzetet Kun optimistán ítélte meg. Azt a meggyőződését fejezte ki, hogy az imperialistáknak nincs erejük a Tanácsköztársaság elleni támadásra. Nagy reményekkel tekintett a III. Internacionálénak Szovjet-Oroszország és Tanács-Magyarország támogatását sürgető felhívása, a július 21-ére szervezett világsztrájk elé.
A proletárdiktatúra válságából kivezető utat a beszámoló az ingadozás felszámolásában, az ellenforradalmi burzsoázia elleni határozottabb fellépésben, a korrupció leküzdésében, a Tanácsköztársaság hatalmi szerveinek megerősítésében jelölte meg. Egyik legközelebbi feladatként a munkástanácsok újjáválasztását, a proletariátus vezető szerepének a tanácsokon belül való fokozottabb biztosítását emelte ki. Nagy súlyt helyezett a vidéki karhatalom megerősítésére is. A gazdasági helyzet stabilizálásának legfontosabb eszközét a gazdasági és technikai koncentráció továbbvitelében látta.
Az ülésen – mint általában – azok, akik ellen Kun Béla beszámolójának éle irányult, akiknek ingadozását, a polgári demokráciához való visszatérésre irányuló törekvéseit bírálta, nem vallottak színt. A hozzászólók döntő többsége egyetértett a beszámolóval, a helyzet és a problémák megoldásához szükséges teendők Kun által adott értékelésével.
Egyedül Weltner adott nyíltan hangot nézeteinek, amelyek ellentétben állottak a beszámolóban kifejtettekkel. Tagadta, hogy a volt szociáldemokrata vezetők egy csoportja kommunisták nélküli kormány alakítására törekszik. Azt állította, hogy a munkások egy részéből „új burzsoázia” alakult ki, amely elnyomta, zaklatta, kínozta a proletárok ezreit. Szerinte nem a diktatúra szigorának erősítésével, hanem a korrupció megszüntetésével kellett volna elsősorban küzdeni az ellenforradalom ellen.
Több hozzászóló annak a véleményének adott kifejezést, hogy nem a proletariátus hite ingott meg a diktatúrában, hanem csak egyes vezető embereké. Bírálták a Forradalmi Kormányzótanácsot, amiért az nem szerzett érvényt a Központi Intéző Bizottság határozatának, amely az ellenforradalom erőteljes felszámolására irányult. Amikor ezzel kapcsolatban az egyik hozzászóló: Hajdú Gyula megkérdezte, hogy a Kormányzótanács nem követi-e az Intéző Bizottság szellemét? – Kun nemmel válaszolt, és kijelentette, hogy ezért a politikáért nem vállal felelősséget.
Az Intéző Bizottság jóváhagyta a beszámolóban kifejtett elveket, de ez nem jelentette azt, hogy minden tagja e határozatok végrehajtásán fáradozott volna.
A Kormányzótanácsban, a Központi Intéző Bizottságban, a munkástanácsban elfogadni a proletárdiktatúra megerősítésére irányuló határozatokat, utána megakadályozni ezek végrehajtását, ostorozni az ellenforradalmat, majd védelembe venni annak vezetőit, az egység szükségességét hangoztatni, és puccsot készíteni elő a kommunisták ellen – ez volt Böhmnek és társainak munkamódszere.
A jobboldali szociáldemokraták mellett a proletárdiktatúra megdöntésére irányuló szervezkedés másik gócpontja a Vörös Hadsereg vezérkara volt.
A vezérkar módszeresen szabotálta a Vörös Hadsereg kiegészítését, felszerelését, ellátását. Mayer-Csejkovits Károly, a vezérkar egyik magas beosztású tisztje, a „Magyarság” 1927. július 10-i számában „Magyarország mentette meg Európát a bolsevizmustól” című cikkében kifejtette, hogy ő és társai helyesnek látták a szabotázsnak azt a módját választani, „amely az elrendelt mozgósítást elposványosította, amely a Vörös Hadsereget a kiegészítés lehetőségétől megfosztva életképtelenné tette, annak ellenére, hogy ezzel kapcsolatosan a megszállott területek visszafoglalásáról le kellett mondani. A katonai szervezők ugyanis kikapcsolták a mozgósítás végrehajtásából a szakavatott katonai póttesteket, és a szervezés komplikált munkáját a teljesen tájékozatlan és katonai ügyekben járatlan munkástanácsokra bízták. De hogy hirtelen behívás ezen az úton se juttassa pótlásokhoz a vöröshaderőt, előbb »sorozást« rendeltettek el, amely hetekig elhúzódott és az orvosok jóvoltából kevés eredménnyel járt.”
A Vörös Hadsereg vezető beosztásaiban dolgozó ellenforradalmárok tisztában voltak azzal, hogy az a lélegzetvételi szünet, amely a Vörös Hadsereg visszavonulásának minden káros hatása ellenére, mégiscsak lehetőséget nyújtott a hadsereg és a hátország megszilárdítására, lehetetlenné teszi a proletárdiktatúra megdöntésére irányuló törekvések sikerét.
Julier Ferenc 1927-ben írott cikkében beszámolt arról a világtörténelemben szinte páratlan árulásról, amelyet a vezérkar 1919-ben elkövetett.
Julier leírja, hogy azzal a kifejezett szándékkal fogadta el a vezérkari főnöki beosztást: pozícióját a proletárdiktatúra megdöntésére fogja felhasználni.
A főhadiszállás áruló vezetői a Tanácsköztársaság belpolitikai helyzetét elemezve, arra a következtetésre jutottak, hogy a proletárdiktatúrát belső ellenforradalommal nem lehet megdönteni.
„Ami a tanácskormány belpolitikai helyzetét illeti, a következőket kell mérlegelni:
a június 24-i ellenforradalom a polgárság szervezetlenségét mutatta,
a hadsereg a csehek ellen jó volt – tehát a belrend fenntartására is meg fog felelni,
a munkásság hangulata ugyan nem kommunista, de a régi társadalmi rendre való visszatérésről még hallani sem akar, tehát ellenforradalomra egyelőre nem kapható” – így értékelték az ellenforradalmárok a Tanácsköztársaság belső helyzetét július elején.219
Mivel a Vörös Hadsereg parancsnoki beosztásaiban nagyrészt ellenforradalmi beállítottságú, hivatásos tisztek működtek, kézenfekvő lett volna az a gondolat, hogy a hadsereggel Budapestre vonuljanak és megdöntsék a tanácskormányt. Az árulók azonban tudták, hogy a Vörös Hadsereget erre a célra nem használhatják fel. „A csapat szelleme a frontról való visszavonulás után a népbiztosok által kifejtett agitáció következtében ismét vörössé vált. Erre nézve több helyről kaptam jelentést. A hadsereg tehát akkor ily vállalatra nem volt kapható. Egy ily kísérlet legelőbb a gödöllői tisztikar lefogását és nem kételkedem, hogy a jelentékenyebb tisztek kivégzését eredményezte volna …”220
A helyzet elemzése alapján Julierék arra az elhatározásra jutottak, hogy a Vörös Hadsereget belehajszolják egy olyan, eleve kudarcra ítélt akcióba, amely annak tönkretételét és az antant újabb támadását vonhatja maga után. „E megfontolásaink arra az elhatározásra kényszerítettek, hogy a hadsereget az ellenségnek neki vigyem, tekintet nélkül a hadsereg állapotára, az ellenség erejére, és végül, tekintet nélkül a harc várható eredményére.”221
A vezérkari árulók elhatározták: támadást indítanak a román hadseregnek a Tisza bal partján védelemre berendezett csapatai ellen.
„Világosan állt a hadsereg-parancsnokság előtt, hogy ezzel a hadsereggel, mely morális értékkel egyáltalán nem bírt, amelynek technikai felkészültsége minimális volt, nem lehet végrehajtani azt a nehéz hadműveletet, hogy a Tiszán átkelve, az intakt és pihent román hadsereg ellen támadólag lépjen fel … A lelkiismeret kérdése volt, hogy nekivigyék-e ezt a hadsereget a Tiszának a siker reménye nélkül … Vállalni kellett a felelősséget”222 – írta röviddel a proletárdiktatúra megdöntése után a főhadiszállás két vezető beosztású tisztje, aki később az ellenforradalmi rendszerben nagy karriert futott be. Az egyik, Lakatos Géza, egészen a miniszterelnöki rangig emelkedett.
Július 5-én Julier – Böhmmel egyetértésben – már kiadta a tiszántúli hadműveletek előkészítésére vonatkozó parancsot:
„A hadsereg-parancsnokság szándéka, tekintet nélkül arra, hogy a románok a tiszántúli területet kiürítik vagy nem, a hadsereg zömével a Tiszán átkelni és egyelőre a reánk erőszakolt demarkációs vonalig előnyomulni.”223
Böhm, aki röviddel korábban még mindent megtett annak érdekében, hogy a Vörös Hadsereg északon győzelmesen előnyomuló csapatait megállítsa, és aki a hadsereg harci szellemének hanyatlására hivatkozva keresztülerőltette az elfoglalt területek kiürítését, most minden vita, megfontolás nélkül hozzájárult a támadáshoz! A június 30-tól július 5-ig eltelt idő alatt sem a hadsereg, sem a hátország helyzete nem változott meg annyira, hogy ez indokolttá tette volna ezt a döntő fordulatot. „Két forradalom tüzében” című könyvében Böhm hosszasan foglalkozott azokkal a tényezőkkel, amelyek – szerinte – a Vörös Hadseregnek az északi frontról való visszavonulását elkerülhetetlenné tették. Egyetlen szóval sem indokolja meg azonban, miért változott meg a hadsereg és a hátország harckészségéről alkotott véleménye néhány nap alatt ilyen döntő módon.
Július 10-én Kun Bélát és Landler Jenőt Böhm a gödöllői főhadiszállásra hívta, és őket is tájékoztatta a tiszántúli támadás terveiről.
Kun Béla, Szamuely Tibor „Riadó” című könyvéhez írott előszavában azt írja: nem értett egyet a támadás gondolatával, és Szamuely is hasonló véleményen volt.
„Amikor elmondtam neki, hogy ellene vagyok annak, hogy új hadműveleteket kezdjünk a román fronton, hacsak Szovjet-Oroszország ellen nem fordítják újból a francia és román csapatokat, teljesen helyeselte álláspontomat. (Ez az álláspontom nem talált többségre, és így kezdődött meg a támadás a román fronton.) Tibor megismételte beszélgetés közben:
– Most is meg vagyok győződve a magam álláspontjának helyességéről a Clemenceau-jegyzéknek, Szlovákia kiürítésének dolgában. Most azonban nem erről van szó. Le kell vonni a következtetéseket abból, amit a többség elfogadott. Nem volna szabad új hadműveleteket kezdeni, hanem végre kell hajtani a tervet, amelyet Clemenceau jegyzékének elfogadásával kapcsolatban maga kifejtett.”224
Az új offenzíva terveit a Forradalmi Kormányzótanács is jóváhagyta.
E döntéssel kapcsolatban Landler – többek között – a következőket írja:
„Sok komoly érv szólt ellene. De az offenzíva megindításának elhatározása a következő súlyos meggondolásokon alapult: 1. A parasztezredeket a románok olyan területekről verték ki, melyeket a clemenceau-i jegyzék alapján ki kell üríteni, és a katonák nyugtalankodtak, mert becsapták őket. 2. Pontos információk jöttek, hogy a románok július 23-án meg akarják kezdeni a Budapest elleni támadást.”225
A Landler által felsorolt meggondolások mellett még kétségkívül volt néhány olyan tényező, amely a Kormányzótanács tagjait Julier provokációs tervének elfogadására indította. Úgy vélekedtek, hogy egy sikeres offenzíva összekovácsolná, fellelkesítené a hadsereget, megszüntetné az északi visszavonulás hatására keletkezett lehangoltságot. Az aratás már folyt, szerették volna a tiszántúli gabonát az ország élelmiszer-ellátására biztosítani.
Nyilvánvalóan nagy szerepe volt a Kormányzótanács álláspontjában a pszichikai momentumoknak is. A Tanácsköztársaság vezetői egyénileg is felelősnek érezték magukat azért, mert Clemenceau ígéretétől félrevezetve, visszavonták a csapatokat, és ezzel súlyos kárt okoztak a Tanácsköztársaságnak. Szerették volna kiküszöbölni döntésük helytelen következményeit, s ha fegyveres eszközökkel is, arra kényszeríteni az antantot, hogy ígéreteinek eleget tegyen.
E tényezők talán érthetővé teszik a Forradalmi Kormányzótanács magatartását, de nem változtathatnak azon a tényen, hogy Julierék tervének elfogadása végzetes hiba volt.
Ezt az elhatározást sem a nemzetközi helyzet alakulása, sem a Tanácsköztársaság belső viszonyai nem indokolták. A Vörös Hadsereg a rendelkezésére álló erőkkel még jó vezetés és minden körülmények kedvező alakulása esetén sem remélhette, hogy rövid idő alatt döntő vereséget mérhet a tiszántúli román hadseregre. A harcok bármilyen elhúzódása kedvező feltételeket teremtett a csehszlovák, francia és délszláv csapatok koncentrált támadására. A Tanácsköztársaság támadó fellépése alkalmat adott az imperialistáknak arra, hogy a magyar proletárdiktatúrát agresszív hatalomnak tüntessék fel, amellyel nem lehet békésen megegyezni.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!